a bristoli buliról

Tavaly Edinburgh ép ésszel bejárható környékén voltunk boldogok, idén a Stonehenge és Westbury fehér lova között éhesek, de annyira, hogy testületileg átmentünk passzív-agresszívbe, és elhatároztuk, hogy az ötödik pubba eleve azzal fogunk benyitni, hogy “na, mondják meg, hogy itt miért nem ehetünk*” (egyébként azért nem, mert valami bizarr és előlünk korábban titkolt hagyomány értelmében a brit falusi pubokban du. 2 és 6 között nincs konyha).

Stonehenge-be úgy kerültünk, hogy a tavalyi edinburgh-i extázis után nekem motoszkált a fejemben, hogy felvetem Lamnak, hogy idén is Nagy-Britanniába kéne mennünk, annyi mindent nem néztünk még meg, de elvetettem ezt az ötletet, mert ne már mindig ugyanoda. Lam viszont minden gátlás nélkül megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék idén egy Dél-Angliához a gyerekekkel (mit is szólhatna egy ilyenre az ember). Úgyhogy a nyaralás tengelye úgymond a Stonehenge körül forgott, az is kiderült, hogy Bristolba nem kell átszállni (bár gyermekeinknek, akiknek a brüsszeli reptér már-már a második otthonuk, ez okozott némi szívfájdalmat; az egyik kérésük az volt az út kapcsán, hogy legyen benne átszállás, a másik az, hogy legyenek megmászható várromok, a harmadik, hogy legyen kanapé a konyhában, de istenem, érdemes időben megtanítani őket, hogy az élet könyörtelen és kemény).

A repjegy-AirBNB-foglalás aránylag könnyen ment annak ellenére, hogy az AirBNB időközben átsorolt minket a harmadik világbeli országok közé, ezért a saját és két barátom tulajdonában lévő debit kártyák (5 db, dombornyomott, nem nyomott, VISA/MasterCard mindenféle kombinációban) hiábavaló kipróbálása után végül csak Lam hitelkártyájával sikerült fizetnünk, de akkorra már annyira idegállapotban voltam, hogy azzal estem be hozzá, hogy most gyorsan adjon valami rövidet, majd utána intézkedünk. A könnyeddé vált hangulatban aztán valahogy elfajultak a dolgok, és azon kaptuk magunkat, hogy kockáról-kockára nézegetjük Bristol környékén a Google Mapset, és találunk egy lovat (emellett az is kiderült, hogy Arthur rengeteg róla elnevezett követ is széthagyott a közelben).

A másik lehetséges problémaforrás a nyúlgate volt. A házigazdánkkal, Sallyvel nagyjából három levél alatt lerendeztük a kevésbé lényeges kérdéseket, és áttértünk arra, hogy a képeken szereplő nyulak (A) ott lesznek-e (igény esetén igen), (B) hogy hívják őket (Flopsy és Pepsi). Utána következett az a megrázó rész, amikor Sally tájékoztatott, hogy Pepsit elvitte egy róka, majd egy nappal indulás előtt arról is, hogy Flopsy aznap nem jelent meg, aggódnak.

Szerencsére meglett (és a róka is):

(Sally, aki meglepően készségesen reagált az állatvilággal kapcsolatos szokatlan mértékű érdeklődésünkre, megírta, hogy két róka is jár a környékre, mire a gyerekek azonnal eldöntötték, hogy akkor ez biztosan nem az a róka, mert ez egy tisztességes életvitelű, vegetáriánus rókának tűnik.)

Szóval induláskor még izgultunk (a gyerekek a nyúl miatt, én amiatt, hogy lezuhanunk/elveszítjük/karambolozunk, Lam meg semmi miatt, mert ő túl menő az izguláshoz), de ez nem gátolt meg minket abban, hogy pólóban fejezzük ki magunkat.

Nem akarok spoilerezni, de végül egyáltalán nem zuhantunk le/veszítettük el/karamboloztunk, és a bérelt házban is megtaláltuk a boldogságot annak ellenére, hogy az emeletek sokasága miatt az egyik nappaliba már nem ért le a wifi (feldolgoztuk). A boldogság számomra a lábakon álló kádban rejlett, a kandalló előtt, a fapadlós fürdőszobában, aminek egy kecses mozdulattal magamra zártam az ajtaját, miközben a gyermekek artikulátlanul üvöltözve** rohangáltak a lépcsőn (Lam mindeközben nagy valószínűséggel menő volt).

Másnap azért a Stonehenge-re való ráhangolódás részeként még megnéztük Bristolt és Portisheadet (a hitelkártyás estén szentül megfogadtuk, hogy a Stonehenge, Westbury, Tintagel, Bath és Wales mellett Portisheadbe is mindenképpen el fogunk menni a popkulturális vonatkozásai miatt), és itt most hagynék egy cliffhangert, de annyit azért elárulok, hogy

seenthestones

 

* Korábban belefutottunk egy kedélyes halotti torba is, ahol mintegy mellékesen megdicsérték a 11 éves Motorheades pólóját, de nem akarok róla beszélni.
** Tartottam egy rögtönzött ismeretterjesztő előadást az ún. viselkedésről, amiből rögtön levették a lényeget, és udvariasan bejelentették, hogy most artikulátlanul üvöltözve fognak rohangálni, mielőtt nekiláttak.
Reklámok

arról, amikor dicsérni jönnek, nem temetni

A mai születésnapomra a Második Utastól (aki ugyan megkért, hogy a jövőben lehetőleg Szellőszökkenő Zafír Szeráfként emlegessem a blogomban, de most így referált magára) megkaptam életem egyik legjobb ajándékát evör, egy exkluzív blogbejegyzést a saját blogomba (ami azért is nagyon jól jön, mert én most éppen nem tudok írni), rólam (kimeríthetetlen téma).

Itt következik:

“Mottóm: Dicsérni jöttem Caesart, nem temetni (aka barátság retrospektív)

Már régen érlelődik bennem ez az írás, úgyhogy vannak is ehhez tartozó kósza cetlik a lakásban; például olyan, hogy “A csótányos fószert nem elfelejteni!*”, de szerintem érthető, hogy az ember alaposan felkészül arra, ha valakit a szülinapja alkalmából méltatni szeretne.

 Mivel rögtön az első mondatban el is szpojlereztem, hogy miről lesz szó (születésnapról), ezért hadd beszéljek egy kicsit a temetésekről.

 Nem, nem akarok elásni senkit, csak úgy nagy általánosságban eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy az emberek nem vesznek részt a saját temetésükön (mármint de, csak elég passzívak szoktak lenni), pedig az az alkalom, amikor a legszebb dolgokat szokták elmondani róluk, és biztos örömmel hallanák, hogy milyen kiváló embernek tartották őket így utólag (és még csak el sem hangzik a “van-e valakinek ellenvetése?” kérdés, pedig biztos, hogy bizonyos esetekben lenne ennek létjogosultsága… és most virtuálisan megböködöm Luciát**).

 A lényeg, hogy azért gyűltem ma itt össze, hogy ne megkésve méltassam a blog tulajdonosát, hanem még létezésének legszebb virágjában.

 Hála az olyan modernségeknek, mint a gmail, pontosan meg tudom mondani, hogy ismeretségünk 2009. augusztus 8-án 11 óra 11 perckor vette kezdetét, amikor is írtam neki egy emailt, hogy fordítót keresek (örök problémám, hogy folyton a hozzám illő fordítót keresem), és valaki őt ajánlotta, mint embert, aki épp fordítandót keres. Rögtön szimpatikusnak tűnt, mert 9 perc múlva válaszolt is, megerősítette, hogy valóban tud nyelveken szólni és írni, és hogy napi 2 órában gyakorlatilag bármire hajlandó. És még gyors is.

 Az eltelt évek fényében igazolhatom, hogy tényleg bármire hajlandó (lásd sok ezer percnyi nézhetetlen spanyol reality), és tényleg gyorsan végez (legalább is szakmailag – mondjuk amúgy emberileg is, én szoktam az lenni, aki még ráérősen hajat mos, de egyszer már elmagyaráztam neki, hogy nekem sajnos nagyon bensőséges a hajammal való kapcsolatom, és ő megértette, mert ő is kedveli a hajam amúgy).

 A gyümölcsőző munkakapcsolatból aztán komótosan továbblépkedtünk és néha szórakoztató leveleket váltottunk egymással az életről úgy általában, meg néhány alkalommal össze is futottunk szakmailag (egyszer például emlékszem, hogy a Tündérkertben becsiccsentve nagyon hosszan és nagyon idegesítően magyaráztam neki a kínjaimat, és közben végtelenül sajnáltam, hogy ő színjózan, de azt hiszem jól tűrte), illetve egyszer emberileg is felmentem hozzá, és vittem neki banános sört, amit elsősorban a szép üvege miatt választottam, pedig akkor még nem is tudtam, hogy szereti a szép üvegeket meg faládákat, de leginkább a dekoratív fémdobozokat.

 Aztán folytattuk a levelezést, én közben elmentem egy másik országba egy időre, és amikor erőst kezdett úgy alakulni, hogy vissza kéne jönni, akkor egyik nap úgy keltem fel, hogy bár teljesen abszurdnak hangzik, hiszen nem vagyunk annyira közeli barátok, de meg kell kérdeznem, hogy nem akar-e véletlenül 4000 kilométert utazni velem (jó, akkor nekem volt már egy ilyen fondorlatos tervem, hogy ebből 6000 lesz, de gondoltam, hogy előbb megvárom, hogy mit mond a 4-re és csak utána emelem a tétet).

 Ott lepődtem meg, amikor erre nem azt válaszolta, hogy “majd átgondolom”, “majd meglátjuk”, “ne haragudj, de ez most nem fér bele”, hanem csak annyit, hogy akkor ő most telefonál egyet. És tényleg megint rászolgált a “legendásan gyors” jelzőre, mert nagyon rövid időn belül megírta, hogy természetesen eljön velem a világ végére és vissza még is.

 Ezen a ponton kicsit beaggódtam, hogy milyen lesz összezárva egy kvázi ismeretlennel cirka három hétre (és az összezártságot itt igen szigorúan kell venni, mert sokat tartózkodtunk autóban, és menet közben ugye kontraindikált kiszállni és rácsapni a másikra az ajtót), de aztán kiderült, hogy elég jól tudjuk tolerálni a másik baromságait. Én például végigpisiltem a német autópálya összes mosdóját, viszont minden alakommal becsületesen jeleztem, amikor észrevettem egy útszéli Carrefourt, mert bár én gyűlölöm a boltokat, de Luciát földöntúli boldogság szállja meg a sajtpultok előtt, és ezt nem lenne szívem megtagadni tőle.

 Ezt az utazást ő alaposan dokumentálta itt a blogon (leszámítva azt az egy sötét titkot, amivel életünk végéig kölcsönösen sakkban tudjuk tartani egymást, de ez valójában barátságunk egyik fontos fundamentuma), úgyhogy én csak annyit fűznék hozzá, hogy bár In Bruges megjegyezte, hogy milyen kár, hogy velem van itt és nem élete szerelmével, azért kiváló útitársak lettünk, még annak ellenére is, hogy én vagyok a világ legrosszabb mitfahrere, mert nem tudom megkülönböztetni a jobb és a bal kezem, de Lucia pontosan tudja, hogy ilyenkor azt kell kérdeznie, hogy “neked jobbra vagy nekem?”, és a “neked” az a balt jelenti.

 Ezt a kalandot még sok egyéb követte, és általában igen szép helyekre jutottunk el (onnan lehet tudni, hogy szép helyen vagyunk, hogy Lucia elkezdi készíteni a vizuális dokumentációt, miközben én véget nem érően azt hajtogatom, hogy “itt akarok meghalni”), és ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen remek lenne, ha abból élnénk, hogy pazar helyekre járunk, és aztán beszámolunk róla, hogy jó volt, ide mindenkinek el kell mennie (gyémánt szintű támogatóinknak bevallanánk a kevésbé sötét titkainkat is, mert megérdemlik), mert persze most már létezik az a műfaj, hogy bikinis nők megélnek az instán abból, hogy bikinis nők és van mögöttük egy medence meg sok pálma, de mi talán egyszer tartózkodtunk olyan szállodában, ahol volt kültéri medence, ám egyrészt zuhogott az eső, másrészt 12 fok volt, harmadrészt Belgiumban nem őshonos a datolyapálma, ráadásul nekem csak úszódresszem van (okkal!).

 Szóval amíg el nem jön a várva várt Messiás mecénás, addig kénytelenek vagyunk saját kasszából fizetni ezeket a kis elhajtásokat, de legalább nem kell beleírni az úti beszámolóba olyanokat, hogy “milyen jól jött, hogy mintegy véletlenül volt a kocsiban egy Hecht 743-as rotációs kapa a Kötvényesi és fiai 2008 Kft. jóvoltából”.

 Lucia szerint a dinamikus duónk dinamikáját az adja, hogy én megmondom hova, ő meg eltalál oda (leszámítva Nürnberget, mert ott csak a deus ex machina segített, de oda TÖBBET NEM MEGYÜNK), úgyhogy születésnapja alkalmából szeretném jelezni, hogy tudom a hovát, és ne aggódjon, még térképet is fogok rajzolni, hiszen köztudottan egy kartográfiai őstehetség vagyok.

 Zárásképpen még egy kicsit méltatnám, hiszen kemény munkával megszolgálta ezt. Például nagyon becsülendő, hogy mindig hajlandó meghallgatni az embert (akkor is, ha irritáló, de tényleg – el is ismerem, hogy én például nagyon az voltam mostanában, de rólam épp lehet rosszat mondani, mert messze még a születésnapom és nem sorjáznak a sírásók az ajtóm előtt, és ebből azt a következtetést vontam le, hogy még élek).

 Aztán simán felhívhatnám az éjszaka közepén, hogy iszonyatosan rákívántam a lazacra, és 99,98%-ig biztos vagyok benne, hogy valahogy szerezne nekem (egyrészt neki vannak kapcsolatai, másrészt tudja, hogy nekem legfőbb táplálékomat a vízi élőlények nyújtják), mert ő ilyen.

 Ezenkívül nagyon jókat lehet vele órákig beszélni értelmes dolgokról, hosszan nevetgélni értelmetlen dolgokon, de lehet mellette csendben dolgozni is (tavalyelőtt volt egy nagyon szép karácsonyunk, amikor leköltöztem a konyhájába pár napra billentyűt püfölni, és végtelen nyugalom volt, mert az egész ország épp bebejglizve fetrengett ahelyett, hogy minket zaklatott volna).

 Ami nekem még nagyon fontos, hogy tud lelkesedni dolgokért, még akkor is, ha nincs a legjobb passzban (akkor kicsit kevésbé, de általában érződik, hogy nem fásult, csak fáradt), és ez manapság úgy érzem hiánycikknek számít az emberpiacon.

 Tudom, hogy a külső tulajdonságokat nemigen hozzák fel ilyen temetős dicséreteknél (mert tulajdonképpen az már mindegy, hogy valaki mennyire volt életében délceg, ha egyszer már csak fekszik), de Luciának fontos az ilyesmi, úgyhogy szeretném megjegyezni, hogy nagyon jól állnak neki az apró virágos ruhák – hordásukért némi egészségügyi kockáztatot is hajlandó vállalni (legalábbis előfordult már, hogy nem az időjárásnak megfelelően öltözött fel), akkor is kisminkeli magát, ha a szeméttelepre megyünk (megtörtént eset), és hála istennek a józan eszére hallgatott, amikor megvette a kék műszőrme mellényt.

 Még sok szépet és jót össze tudnék róla hordani, és megjegyezném, hogy például az is egy kellemes tulajdonsága, hogy ő is tud igazán kedves dolgokat mondani, de ezeket valószínűleg inkább szóban teszem majd meg, úgyhogy akkor nem is szaporítanám tovább a betűket, a lényeg, hogy isten vagy a természetes kiválasztódás éltessen, Kicsim!

 A Második Utas

* A csótányos fószer az Edgar the Bug lenne a MIB-ből, és a Luciával való közelebbi ismeretségünk kapcsán az volt az egyik első aggodalmam, hogy sosem jönnék rá, ha valami testrabló lény magára vette volna a bőrét, mert ő is negyven deka cukorral issza az összes folyadékot. A másik lehetőség, persze, hogy én már eleve testrablottként ismertem meg. Azt hiszem, ezt a félelmemet még nem osztottam meg vele, de ezért nézek néha olyan gyanakvóan.).

** Ez a név nekem nehezen jön a számra, mert én az IGAZI nevén szólítom. Mármint nem kértem még el az anyakönyv kivonatát vagy ilyesmi, de ennyi bizalma legyen az embernek a környezete iránt.”

fiatalos, dinamikus csapat, ösztönző közeg

Amikor azzal a megjegyzéssel küldöm el az elvégzett munkát, hogy “Egy kicsit szerelmes lettem a Jackbe, de ennek elkerülhetetlenül be kellett következnie”, mire a munkaadó visszapinget, hogy “pont ezt akartam mondani, hogy nem leszünk szerelmesek Jackbe? :D“.

(Jack -50 °C fokban forraszt vezetéket kamionmotoron. Nem tudom, kell-e még ehhez bármit is hozzátennem.)

Kívánós poszt 2017-re

Jó, megint itt van a kívánós poszt, mert idő van.

Aki még nem ismerné, úgy alakult ki ez a hagyomány, hogy egy idő után feltűnt, miszerint minden kívánságom teljesül, amit leírok a blogba* (legfeljebb nem akkor, és nem úgy, de az Univerzumnak már csak ilyen a humorérzéke), és ilyenkor, a kívánságok meg az újrakezdések idején szeretnék másnak is lehetősége adni arra, hogy nagy nyilvánosság előtt leírja, mi is az, amit szeretne. Mert szerintem akkor teljesül. Legalábbis nagyobb eséllyel teljesül, mintha nem lenne kimondva.

Ugyanakkor nem győzöm kihangsúlyozni, hogy amit az Univerzum sajátos humorérzékéről mondtam, azt komolyan kell venni. Az Unierzumnak nagyon, nagyon egzaktul kell megfogalmazni a dolgokat. Amikor például már sokadszor mondtam, mennyire szeretnék egy új telefont, a régi a nap elején, egy meglehetősen rossz pillanatban végleg lerobbant, és rohangálhattam újért, amibe természetesen nem volt jó a SIM-kártya, stb. (De lett új telefonom).

Jöjjenek akkor az én kívánságaim (elég unalmas leszek, mert a BabyLiss Curl Secretet (lágyan omló csigák! (Ne, Dani, kérlek, ne rajzold meg)) már megkaptam karácsonyra):

  • A szokásos kötelező körök, Muci és én legyünk egészségesek, ne legyenek anyagi gondjaink, utazzunk sokat, és izé, ne akadályozza semmi a felhőtlen boldogságunkat. (Most hozzátenném, hogy és legyen elég csoki, de éppen rengeteg csokink van).
  • Mivel csodára szerintem nem számíthatok, legyen inkább az, hogy a rengeteg folyamatban lévő és a jelek szerint ígéretesen alakuló projekt be is teljesüljön (mind szakmailag, mind emberileg). A Második Utasnak legyen igaza.
  • Na jó, szeretnék egy olyan közepes méretű csodát is. Olyat, mint a flamingós ruhás, csak nem a flamingós ruhával, mert az már van, és asszem, ebben semmilyen szerepet nem játszik a pénz.
  • Hogy legyen valami konkrét is, 2017-ben mindenképpen sikerüljön az ingatlaneladás-vásárlás-költözés most, hogy végre teljesen kitaláltam, milyen helyen akarok lakni. Szeretnék kicsit átmenni lakberendezős blogba.
  • A szeretteimnek azt, hogy úgy legyen, ahogy szeretnék (kivéve, ha hülyeségeket akarnak, mert azt megvétózom).

Na és akkor most ti jöttök. Lehet névvel, név nélkül, lehet kérni, hogy ne tegyem publikussá, a határidő meg mondjuk legyen 2017. január 1-je, éjfél (kivéve indokolt esetben).

* Ehhez köthető az idei legbizarrabb kellemes élményem, amikor pár héttel azután, hogy megírtam a blogba a flamingós ruhát, majd pár hét múlva csengetett a postás (a UPC, asszem), és a kezembe nyomott egy dobozt, ami egyenesen a John Lewistől érkezett, és a flamingós ruha volt benne. Az én méretemben. (A címzésnél és a számlán csak a nevem és a címem szerepelt). A csavar a dologban az, hogy amikor belinkeltem a ruhát a blogba, már akkor is 0 db volt készleten, és mire megkaptam, már el is tűnt a webshopból. Mindenki tagad.

a második fele spoilerözön, de szólok előtte

Valamikor majd folytatni fogom az Izlandot is, ha lesz egy kis időm (haha), de most sokkal aktuálisabb, hogy az L. végre hazatért a világ túlsó végéről, és megkérdezte/kijelentette, hogy megnézzük-e az Éjszakai ragadozókat.

Előtte még volt egy kis mikulásoznivalóm a Libriben, meg az is hozzáadódott a dologhoz, hogy a Második Utas exkluzív deluxe szlovákiai billás mikulászacskói nálam maradtak, de szerencsére a szülei és a gyermeke nem sokkal előttünk mozizott az Alleeban (ő nem), úgyhogy sikerült megoldanunk a problémát, és még kellemesen el is cseverésztünk a lopásjelző két oldalán állva* arról, hogy nekem tetszett az Érkezés (mind emberileg novellában, mind filmben), nekik meg nem. Ennek következtében, amikor a mozikasszától rácsörögtem az L.-re, hogy megvegyem-e jegyet, ő arról tájékoztatott, hogy éppen fizet, mire közöltem vele, hogy (ezek szerint) a háta mögött állok, mint egy nagyon sablonos horrorfilmben.

Az L. ezt követően a jegyeken kívül a kezembe nyomott két karamellás cukorkát, majd némi kotorászás után még egyet (úriember nem spórol a karamellás cukorkákkal, ha nőkről van szó), a Guruban viszont rendelés után azonnal nekem szegezte a kérdést, aminek a megválaszolását lehetőség szerint szerettem volna elkerülni, miszerint mit láttam moziban a mr.a-val, mialatt ő nem volt. Mivel szeptemberben, amikor a tradicionális hagyományaink értelmében Isolde legújabb gyermekét is meglátogattuk, némi konfliktust okozott közöttünk, hogy megnéztem a mr.a-val a nem tudom már, mit**, ezúttal óvatosan visszakérdeztem, hogy van-e olyan film, ami miatt megsértődne. Az L. rávágta, hogy természetesen van, ennek ellenére azonnal bevallottam neki az Érkezés-t (noha az elutazása előtt felvetette), mire ő is bevallotta, hogy ő is megnézte nélkülem, majd biztosítottuk egymást kölcsönös megkönnyebbülésünkről, amiért filmek tekintetében egyformán hűtlennek bizonyultunk.

Snitt.

*** Itt következik a nagyon spoileres rész, én szóltam! ***

Miután hazaértem, még olvasgattam egy kicsit a neten, és annyira felháborodtam azon, hogy az Internet szerint létezik olyan lehetőség, hogy Edward azért nem jelent meg a randin, mert öngyilkos lett, hogy majdnem felhívtam az L.-t, hogy rázúdítsam az ezzel kapcsolatos reakciómat, de még időben eszembe jutott, hogy hajnali kettő van, és már valószínűleg alszik, úgyhogy én is ezt tettem. Reggel viszont láttam, hogy hajnali 2:22-kor írt nekem egy (két) levelet arról, hogy az Internet szerint Edward lehet, hogy öngyilkos lett, továbbá az is lehet, hogy nem beszéltek meg konkrét randit, mert azt nem láttuk, hogy konkrét randit megbeszéltek volna.

Naszóval, ezúton szeretném kijelenteni, hogy ha a filmnek volt bármilyen mélyebb jelentése (márpedig nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor Edward egyszerűen nem lehetett öngyilkos, mert az nem fért volna a képbe. Oké, hogy a filmbéli regény végén Tony véletlenül lelövi magát, de a regény egyrészt csak szimbólum (abban a másik(ok) elvesztése is halállal volt jelképezve), másrészt Edward/Tony semennyire nem volt sem önpusztító, sem olyan, aki olcsó drámai eszközökhöz nyúlna vagy játszmázna (és most lehet azt mondani, hogy a nem megjelenés is játszma, de csak akkor lenne az, ha más célja lett volna vele, mint annak kifejezése, hogy már nem szeretlek, nem akarok veled találkozni). És a regény végén (szerintem)(ahogy Suematra mondaná, én úgy gondolom, és igazam van) az hal meg, aki a bosszúállás végett ugyanolyanná változott, mint akik elkövettek valamit ellene, míg a való életben Edward győzött, nem választotta a könnyebb utat, a megjátszást és a konformizmust, mint Susan, hanem, ahogy a film elején is elhangzik, tényleg kiderült, hogy ő másképp erős, ami hosszú távon óhatatlanul is tartalmasabb sikert eredményez.

Edwardnak a filmben és a filmbéli regényben is az volt a gyengesége/erőssége, hogy volt benne naivitás, a valóban értékes dolgokba és az emberekbe vetett hit, ugyanakkor ő a filmben és a filmbéli regényben is megfizette ennek az árát, míg Susan és a texasi srácok másokkal akarták megfizettetni a saját gyengeségük (a dolgokhoz vezető könnyebbik út és a cinizmus) árát, ami csak rövid távon kifizetődő. Egyszerűen semennyire nem lenne logikus, ha Edward pont akkor, amikor kiderül, hogy ő tett jó lóra, vagy hogy is lehet ezt megfogalmazni, öngyilkos lesz. Ráadásul olyasvalaki miatt, aki könnyűnek bizonyult.

Az viszont valóban érdekes, hogy nem láttuk a konkrét randimegbeszélést, de egyrészt, amikor Susan ott állt a tükör előtt, én végig nagyon erősen szuggeráltam és vártam, hogy jöjjön már rá, hogy az ember nem ilyen ruhában randizik azzal, aki egy ilyen könyvet írt, és aki jó ember, és akkor valóban letörölte a rúzsát, és levette az ékszereit, ami valahol átöltözésnek is felfogható, másrészt az elég nagy csalás lenne, hogy ott ül az étteremben, és folyton az ajtóra nézünk, és látjuk az arcát, ahogy direkt nem néz oda, amikor a pincér bekísér egy férfit, és erre kiderül, hogy eleve nem randira ment oda. Bár beismerem, hogy valahol tiszteletre méltó bravúrnak tartanám, hogy a rendező ilyen ügyesen el tud velünk szórakozni, ugyanakkor olcsó trükknek is, úgyhogy egyszerűen nem szeretném. És ott van az a praktikus szempont is, hogy ha az ember egyedül akar inni, akkor nem egy puccos étterembe megy, hanem egy bárba.

Azt hiszem, erről csak ennyit szerettem volna mondani (ja, meg azt, hogy nem járunk, vagy ilyesmi).

 

* Én nem akartam kimenni, mert már bemondták, hogy zárni fognak, ők meg nem akartak bejönni.
** És vezeklésül meg kellett néznem a Lány a vonaton-t szinkronnal, pusztán azért, mert azt én akartam (mint a későbbiekből is ki fog derülni, a bosszú, azon kívül, hogy hidegen tálalva a legjobb, elég komplex és követhetetlen is tud lenni időnként).

társadalmi közlemény

Kicsit megszakítjuk adásunkat a jó ügy érdekében.

Szóval az van, hogy én itt nem részletezett okok miatt a családi pótlékomat minden hónapban valami jó ügyre igyekszem fordítani (nem kell aggódni, Muci így is megkapja a kedvenc joghurtját), és elég időigényes olyan jó ügyet találni, ahol az ember elsősorban nem egy szervezet fenntartására adakozik, hanem ténylegesen jobbá (vagy kevésbé rosszá) teszi valakinek az életét. Én igyekszem olyan helyekre adni, ahol vagy tényleg nagy szükség van rá, mint például a bántalmazott nők átmeneti otthona, vagy a koraszülöttek, időnként meg az átmeneti gondozásba került gyerekeknek is viszek ezt-azt*.

Na, és most történik, hogy szerveződött egy crowdfunding a Tábitha-háznak (gyermekhospice), és a haldokló gyermekek ellátásánál és gondozásánál azért nem sok rettenetesebb vagy nemesebb dolog van, a családjuk segítéséről nem is beszélve, viszont állami támogatást például nem kapnak, és 1%-okat sem igényelhetnek. Szóval sokat segítene, ha sokan hozzájárulnának valamennyivel a fenntartásához, további információk ezen a linken:

https://www.justgiving.com/crowdfunding/nora-pacher

(A Tábitha-ház weboldala)

(Indexes cikk régről)

 

* Amúgy ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ilyen esetekben érdemes odafigyelni pár dologra, mert egy csomószor előfordul, hogy a szándék jó, a megvalósítás mégis felemás, szóval:
  • Ahol krízishelyzetben lévő emberek élnek, ott általában nincs sok tárolóhely. Érdemes megkérdezni, hogy pontosan mire van szükségük, különben könnyen előfordulhat, hogy amit kapnak, csak további megoldandó problémákat okoz.
  • Önmagában azzal, hogy használt ruha vagy játék, semmi gond, de ebben az esetben is érdemes megkérdezni, hogy milyen méretnek, milyen játéknak örülnének.
  • Ahol a krízishelyzetbe került emberek élnek, az bármennyire is átmeneti, de abban az időszakban az otthonuk. Amikor az emberre (bármilyen jó szándékkal is) rátörnek az otthonában, az nem feltétlenül egy örömteli esemény, pláne, ha egy rakat idegen teszi, akik kimondatlanul is valamiféle hálát, vagy legalább örömet várnak a jótékonyságukért. Van olyan, hogy a gyerekeknek nincs kedve felkelni a molyolásból, vagy nem szívesen találkoznak idegenekkel (máskor meg igen), szóval nem feltétlenül a felhőtlen öröm forrása a személyes (pláne elnyújtott) átadás, faggatás, stb.
  • Attól, hogy valaki krízishelyzetben van, még lehetnek vágyai. Érdemes megkérdezni (a gyerekektől mindenképpen, de időnként a felnőttektől is szoktam), hogy van-e valami, aminek tényleg nagyon örülnének, bármilyen hülyeség (vagy a létfenntartáshoz nem feltétlenül szükséges dolog) is.
  • Az, hogy valaki krízishelyzetben van, nem jelenti azt, hogy az adományozó pénzért vagy tárgyakkal megvásárolhatja az örömét, szimpátiáját, jókedvét, explicit háláját.

Izland 2. – az aranykörről és az izlandiakról

Szóval, Izlanddal kapcsolatban az volt a tervem nagy általánosságban, hogy szép dolgokat fogok nézni, miközben intenzív erőfeszítéseket teszek arra, hogy megismerjem az izlandi nép lelkét (azt a részét is, amelyik nem az áldozatai elhantolásával foglalkozik).

A szép dolgok látását gyakorlatilag elkerülni sem tudtam volna, még akkor sem, ha végig a lakásban maradok, de (bár ez is vonzó lehetőségnek tűnt), inkább minden nap autóztunk pár száz kilométert. Érkezés után másnap rögtön nekiindultunk az ún. Aranykörnek (egy kb 300 km-es, látnivalókkal csordultig pakolt turistaútvonal Reykjavík közelében), aminek végül a felét sikerült sötétedésig megtennünk, de szerencsére pont akkor ugrott elénk egy izlandi kontakt által javasolt gejzírfürdő, a Secret Lagoon.

Itt megjegyezném, hogy amikor azt mondom, Izland, mindenki azt kérdezi, hogy nem volt-e túl hideg, amiről mindig az jut eszembe, ahogy a Secret Lagoon tavának ki kellett másznom a zsombékos partjára, hogy hűljek egy kicsit (a kamera eltávolodik, hogy magába foglalja a tiszta, fekete tavat, a fenekén legömbölyített, fekete, vulkanikus eredetű kavicsokkal, egyik oldalán a diszkréten elkerített, időnként kitörő gejzírrel, ami táplálja, körben zöld füvek, mohák és páfrányok, a háttérben termálvízzel üzemeltett melegházak világítanak, a part helyenként visszafogottan füstölög, már csak a látvány kedvéért is).

Ekkorra már amúgy is erősen gyanakodtam arra, hogy mind a tájakat, mind a felhőket Izlandon gyártják, és onnan importálják a világ többi részébe, mert amikor nem csináltunk semmi egyebet, egyszerűen csak haladtunk az úton, akkor is pár percenként muszáj volt felsóhajtani, hogy jaj, ez milyen szép (a szóvivő szerepét a témában Dr. Éva vállalta magára, a velünk lévő két fotós meg időnként egyszerűen eltűnt pár állvánnyal, objektívvel meg szűrővel). A helyi hegyek nagyrészt vulkanikus eredetűek (néhány még működésben van), a vulkánkitörések és a jégkorszaki erózió nyomait hol esztétikusan benövi a helyi flóra, hol fekete sziklák és kavicsok formájában díszítik a tájat (a leggyakrabban elhangzott kifejezés a “holdbéli táj” volt, amit az első fél nap alatt el is csépeltünk), a patakok és a folyók pedig láthatóan kötelességüknek érzik, hogy minél drámaibb kanyonokat hozzanak létre, minél több vízeséssel (és nagy a konkurencia).

És itt még nem tudtam, hogy ez a kevésbé szép része. (A “kőhalom legfelső darabját elmozdítani tilos!” táblát meg szerintem kifejezetten az OCD-sek szívatására tették oda).

Ami az izlandi néplelket illeti, az egy hét során csak Helgivel sikerült beszélnem a macskákról (a házigazdánkkal, aki kettesben él a fiával, az édesanyának a fényképeken sincs nyoma, és nem derült ki, hogy mi történt vele, csak úgy mondom), egy kanadai, de New Yorkban élő lánnyal a kocsmában, aki ismeretségünk 7 perce alatt elmondta, hogy a fiúja ragaszkodott Izlandhoz, amikor ő Bora-Borára akart menni, és a következő állomásuk egy finn jégkunyhó lesz, és ha a fiúja nem akar exszé válni, akkor minden éjjel szexelnie kell vele ezért cserébe, továbbá ismeri az akcentusomat, mert vannak magyar barátnői New Yorkban. Utána következett egy kolumbiai, de Franciaországban élő* fiatalember a gleccsernél, akivel a sarki fényt vártuk, és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez az első.

A rejkjavíki bolhapiacon viszont egész hosszan elbeszélgettem az egyik könyves bácsival, akinél valami növényhatározót kerestem, és többek között elmondta, hogy nyáron is csak legfeljebb 14 fok van (viszont télen is simán lehet strandolni), illetve hogy szeptemberben erős volt a sarkifény-tevékenység, ezért a rejkjavíki városvezetés az egész fővárosban lekapcsoltatta a világítást pár napra, és ő a teraszáról nézhette az aurora borealist. Ezt követően azt mondta, hogy nagyra becsüli az elhivatottságomat az izlandi flórával kapcsolatban, ezért odaadja a 3000-es könyvet 1000 ISK-ért (volt benne pár lepréselt növény is).

A cédésnél meg ez volt kirakva:

img_7468

De úgy egyébként is kedves és toleráns embernek tűnt mindenki, szépen beszéltek angolul, nem kötözködtek, ha zárás környékén vagy utána mentünk be valahova (sőt, nagyon kedvesek voltak), és mindenhonnan és mindenből sütött a kisebbségek elfogadása és a megvalósult emancipáció. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy főre számítva nekik van a legtöbb punkzenekaruk a világon.

Azért a biztonság kedvéért vettem egy folklóros könyvet** is, a tíz legismertebb izlandi népmesével (egyébként meglepően egyedi az izlandi folklór, például csak náluk létezik és szerepel gyakran a “jó mostoha” archetípusa), aminek az előszavában a szerző/gyűjtő biztosított arról, hogy minden olyan részletet meg fog magyarázni a mesék végén, amit csak a helyi kultúra ismeretével lehet megfejteni, de lesz néhány olyan fordulat a történetekben, amit a szakmabeliek sem értenek, és benne ennek kapcsán felmerült, hogy vajon milyen hatással lehettek a legendáikra azok a romlott és hallucinációkat okozó konzervek, amiket a korai sarkkutatók hagytak vagy cseréltek árura a szigeten.

Utólag az is a tudomásomra jutott, hogy az izlandiak nagy kollektív traumája (a két világháború csak annyiban érintette őket, hogy a második alatt amerikai támaszpontok létesültek a szigeten, minek következtében az addig földművelésből és gazdálkodásból élő társadalom komoly felemelkedésen ment át), az 1615-ös Spánverjavígin, amikor lemészároltak pár hajótörött baszkot, akik betörtek valahova, és elfogadtak egy törvényt, miszerint az ország északnyugati részén szabad baszkokat ölni. Ezt a törvényt végül csak tavaly vonták vissza (valahogy nem merült fel a szükségessége korábban).

Másnap a Snaefellsness-félsziget jött (az izlandi Skye), később meg a fekete homokos-sziklás déli tengerpart a gleccserekkel, ahol gyakorlatilag kiégette a retinánkat a szép.

 

* Kicsit reménykedtem, hogy egy drogbáró örököse, aki minimum elrabol, hogy életem hátralévő részében egy jól felszerelt márványkastélyban senvedjek a dél-amerikai dzsungel közepén, de az ember már az előítéleteiben sem bízhat.
** Igen, továbbra sem sikerült megszabadulnom pár függőségemtől, de a Wizz Air alkalmazottai előtt igyekeztem nagyon kecsesen és könnyedén lóbálni az odaúthoz képest plusz két és fél kilónyi könyvet és plusz két kilónyi kavocsot tartalmazó kézipoggyászomat. A büdös sajtokat ezúttal a feladós csomagban helyeztem el.