mennyi? izé.

7 hozzászólás

A Yalomon való kiborulásom úgy kezdődött, hogy idén tavaly nyáron egy bizonyos időpontban negyven éves lettem, amit előre sejtettem (alkalmazott matematika, meg minden), arról viszont nem igazán mertem jóslatokba bocsátkozni, hogy ezt hogyan fogom kezelni. Teljesen logikusnak tűnt volna ugyan, hogy ilyen nőies lélektani izék és a számmisztika miatt traumatikusan éljem meg, az eseményt megelőző hetekben mégis, hogy is mondjam, jól voltam, amit a környezetem elől sem titkoltam el, némi aggodalmat is keltve bennük ezzel*.

Utána SzSzZSz egyszer csak megkérdezte, hogy mit szeretnék majd csinálni a születésem napján, amire azt feleltem, hogy nálam lesz a gyerek, úgyhogy valószínűleg elvinni az iskolába, meg hazahozni onnan, de azután felötlött bennem, hogy ha ennyire jól vagyok, akkor még az is lehet, hogy belefér az anyakénemaháromüresvécépapírgurigaésötkéktűzőkapocstechnikára és a jajbenthagytamatolltartómat között eltelő hét órába a nagyvilági nők nagyvilági élete (utazással együtt), úgyhogy azt feleltem, hogy egy ilyen izébe (éppen nagyon sokat fordítottam, ami mindig leszívja a fejemből az összes szót) szeretnék beülni, ahol van pezsgős reggeli, meg terasz. SzSzZSz értő módon visszakérdezett, hogy virágos kis ruhában-e, napszemüveggel, és a hajunkat fújja-e közben a lágy szellő, mire lelkesen bólogattam, hogy pont erre gondoltam.

Ezután végeztünk egy kis kutatómunkát az interneteken, minek során kiderült, hogy az elegáns pezsgős reggeli (ún. brunch) az egy thing, rengeteg helyen elérhető szolgáltatás Budapesten, szinte már sajnálni kezdtem, hogy nincs tíz szülinapom azon a nyáron, hogy mindet kipróbálhassuk. Végül földrajzi és teraszossági szempontok alapján a Villa Bagatelle bizonyult győztesnek, és az élet ekkor még csodálatosabbnak kezdett tűnni.

Utána a szülinapom előtti napon kaptam három rossz hírt, amitől aludni sem tudtam rendesen, csak rágódtam, és én megfelelő mennyiségű alvás nélkül használhatatlan vagyok, így történhetett, hogy amikor az iskolába vitel után felszálltam a rossz buszra (azért busz, mert pezsgő), csak akkor vettem észre, hogy a kindle-t sem töltöttem fel, ugyanakkor nálam van még a nemrég visszakapott Existential Psychotherapy Yalomtól, amit húsz éve olvastam utoljára, vagyis éppen ideje ismét belekezdeni.

Ebben nagyjából a harmadik oldal magasságában került taglalásra, hogy ez emberi lét egyik nagy traumája, hogy mindnyájan egyedül vagyunk, és csak időnként kapcsolódhatunk pár röpke pillanatra bárkihez, ami szinte azonnal el is múlik, és ettől úgy éreztem, hogy ez már tényleg az utolsó csepp a pohárban, és diszkréten sírni kezdtem az ablak felé fordulva. És ekkor kérdezte meg a mellettem ülő idős néni, együttérzően, hogy mi a bánatom, de mivel nem akartam őt is kétségbeejteni az igazsággal, csak annyit mondtam, hogy magánéleti problémák, amire megjegyezte, hogy de hát még fiatal vagyok (és ezen a ponton sem akartam kétségbeejteni egyikünket sem az igazsággal, úgyhogy csak bólogattam).

Amikor leszálltam a buszról, zuhogni kezdett az eső (előtte és utána hetekig verőfényes idő volt). Így történhetett, hogy a nagyvilági bruncholásra csapzott hajjal, csapzott ruhában és sírástól elkenődött sminkben érkeztem meg, de ezzel párhuzamosan úgy döntöttem, hogy engem sem az elemek, sem az Univerzum nem téríthet el a terveimtől, és csak azért is a (ponyvatetővel ellátott) teraszon fogunk bruncholni, hátha ettől kisüt a nap.

A Villa Bagatelle-ről annyi jót mindenképpen el kell mondjak, hogy a menüben szereplő lazacot simán lecserélték nekem Serrano sonkára (nem eszem halat), viszont a ponyvatetőről kiderült, hogy (velünk ellentétben, legalábbis az adott állapotunkban) nagyrészt csak dekorációs célokat szolgál, és ha nem tartom magam kicsit kicsavarodott pózban, akkor a nyakamba hullik róla az eső, de ekkor már mindegy volt.

És a pincér csak ezután jött (ha kellett, ha nem). Nem tudom, mi volt vele, gyanítom, hogy ő is Yalomot olvasott aznap reggel, és még nálam is messzebbre jutott benne, de először is azt csinálta, hogy amikor kihozott valamit, akkor nem tette le egészen addig, amíg el nem pakoltam mindent az útjából (mármint nem a használt tamponjankat csaptuk ki az asztalra, hanem ilyen poharak meg virág volt rajta, olyasmi, amit simán megfoghatott és odébb tehetett volna, ha zavarja). SzSzZSz egy idő után rám is szólt, hogy ne segítsek már neki, oldja meg, úgyhogy amikor legközelebb kiérkezett, egy olyan jelenetbe bonyolódtunk, hogy én merően, egy elhivatott behaviorista kutató érdeklődő pillantásával figyelem őt, ő meg nagyon szomorúan, a tehetetlenség mozdulatlanságába merevedve bámulja az asztalt, kezében a tányérral. Egy idő után számolni kezdtem magamban a másodperceket, és amikor húszhoz értem, megtörtem (úgy éreztem, ez már a zimbardói emberkísérletek határát súrolja), és elpakoltam előle, mire megkönnyebbülten letette a tányért, és elment.

Ezt követően viszont abba kezdett bele, hogy teljesen random pillanatokban megjelent az asztalunk mellett, és el akarta vinni a tányérunkat vagy a poharunkat, amiben még volt. Ettől tök feszült lettem egy idő után, és amint észrevettem a szemem sarkából (mindeközben mély beszélgetésekben voltunk), random megkapaszkodtam a teríték hozzám (mind mértanilag, mind magánemberileg) legközelebb álló darabjaiban, és azt hiszem, itt adtam fel ezt az egészet, és itt terített teljesen le a gondolat, hogy na ilyen negyven évesnek lenni, hogy az ember elkenődött sminkben, bőrig ázva üldögél fura pózban a pezsgője mellett, nehogy a nyakába csöpögjön az eső, és közben görcsösen kapaszkodik a _félig_ _teli_ tányérjába, nehogy elmarja előle egy furcsa fiatal férfi**.

 

View this post on Instagram

Születésnapi tor, pezsgővel. #dekadencia

A post shared by Nesztelen Csiga (@nesztelencsiga) on

 

Utána egy idő után el is jöttünk, és kisütött a nap, és leárazták a Women’s Secretben a rég kinézett rozsdavörös fürdőruhát, és a Millenárisban rapidan, de hatékonyan felköszöntöttek meglepetésből tortával, meg minden, de az ott, a Villa Bagatelle-ben egy nagyon bizarr délelőtt volt.

* Nemén: hogy vagy?
Én (önmagamon is csodálkozó hangon): Képzeld, jól.
Nemén (riadtan): Te jó ég, mi történt?
** Spoiler: általában azért nem ilyen.

ma reggel azzal keltem, hogy te jó ég, most már öt-hat napon belül tényleg ki kell rakni a kívánós posztot

95 hozzászólás

de utána kiderült számomra, hogy optimista voltam.

A másik dolog, amire még kávé előtt ráébredtem, az volt, hogy nem véletlenül bevett átok a “lépjél legóra” (Muci egy sokezer darabos Tower Bridge-et kapott karácsonyra, amit a segítségemmel el is kezdett összerakni, majd az apjához távozott ünnepelni, és azóta nem volt időm összeszedegetni az öröm hevében szerteszórt elemeket).

Az időhiányomról még annyit, hogy tavaly karácsonyra egy meggypiros szkenneres színes nyomtatót kaptam magamtól (mert a tíz évvel ezelőttiben fogyni kezdett a toner), és azóta se csatlakoztattam a konnektorhoz (bár a születésnapom környékén kivettem a dobozából, mert mégiscsak). Lehet, hogy írnom kéne egy évértékelős posztot arról, hogy akkor mégis mivel töltöttem az elmúlt háromszázhatvanöt napot (többek között azzal, hogy lefordítottam egy könyvet egy szoborról (nem csak arról, de az is szerepelt benne), majd az első adandó alkalommal bepakoltam három másik embert a kocsimba, és elszállítottam őket Firenzébe, hogy megnézzük a szobrot (ami minden létező és nem létező elvárásomat beteljesítette), illetve egy távolsági buszon belekezdtem az Egzisztenciális pszichoterápiá-ba (Yalom), de olyan szomorú volt(am), hogy öt percen belül elsírtam magam rajta, és amikor a mellettem ülő kedves idős hölgy megkérdezte, hogy mi a baj, majdnem megmutattam neki, hogy nézze meg, ide van írva, hogy mindnyájan magányosak vagyunk és maradunk örökre, és ezt a magányt csak időnként szakíthatja meg pár pillanatnyi valódi kapcsolódás egy másik emberi lényhez*, de utána inkább csak annyit mondtam neki, hogy semmi, hagyjuk magánéleti problémák. És a pincér még csak ezután jött (ha kellett, ha nem)).

De erről majd valamikor máskor (előtte még csatlakoztatnom kell a nyomtatót az elektromos hálózathoz, az korábbi elmaradás), most az van, hogy megint eljött az év vége, és én hiszek abban, hogy (1) ha az ember egyértelműen megfogalmazza és leírja (vagy kimondja) a kívánságait, azok könnyebben teljesülnek, (2) az ilyesmit érdemes liminális időpontokban csinálni (pl. évvége/évkezdet), mert a rituálészerűség nyomatékosabbá tesz mindent, (3) minden vallástörténeti szaktekintély egyetértene velem abban, hogy a blogomnak és az Univerzumnak együtt kívánságteljesítő ereje van (gyakran hátborzongató mértékben).

A szabály annyi, hogy mivel az Univerzum bármit beáldozna egy jó poénért, nagyon egyértelműen és világosan kell fogalmazni (miután augusztusban kimondtam valakinek, hogy szívesen ismerkednék, bő három héten belül három korban hozzám illő, szemrevaló férfi is összetörte a kocsim hátsó részét, és bár ezen férfiaktól később csokoládét, alkoholos italokat és elismerő szavakat kaptam (a telefonszámukon túlmenően), ez csak kis mértékben vigasztalt az okozott károkért). Bármilyen kívánságot le lehet írni kommentben, akár névvel, akár álnévvel, és ha szerepel a kommentben, hogy ne tegyem publikussá, akkor nem fogom (állítólag úgy is hat). A határidő 2019. január 1. éjfél (kivéve nagyon indokolt esetben)**.

Az én kívánságaim jövőre:

– A szokásos legfontosabb dolgok, hogy a gyerek és én maradjunk egészségesek és (ésszerű mértékben) boldogok 2019-ben is, az autó végig legyen üzemképes állapotban (és maradjon a tulajdonomban), a munkák legyenek szórakoztatóak és számosak (de ne túl számosak). Amennyiben ezek teljesülnek, a többit nem fogom szemrehányó hangnemben felemlegetni.

– A magánéletem alakuljon meglepően jól. Mármint pozitív értelemben szeretnék meglepődni (ez a 2018-as év egyébként döbbenetes volt abból a szempontból, hogy több hozzám közel álló személy hirtelen és váratlanul párjára talált hosszabb gyötrődések után, mert egyszer csak szembejött valaki, akivel nincs probléma (vagy ha van is, az csak ilyen elfogadható, már-már cuki probléma), én meg kicsit azon röhögök, hogy mi van, ha ennek az elszabadult Ámornak (vagy Univerzumnak, vagy miazistennek) a keze véletlenül megremegett az én esetemben, és most ott állunk döbbenten egy inuit fókavadásszal (vagy egy sirállyal!), hogy “hát nemtom miért, de tök szimpi vagy, de izé”).

– A baráti viszonyok alakuljanak továbbra is tök jól, erre legnagyobbrészt nem lehet panaszom (sőt).

– Ne veszítsek el számomra fontos embereket (és hadd én döntsem el, hogy ki a fontos számomra, kedves Univerzum (igen, láttam, mit csinálsz a kezeddel)).

– Tudom, hogy ez egy kicsit túlzás, de egy 6A belecsalás nélkül. Elég év végéig.

– Továbbra is az, hogy sikerüljön eladni a házat (tudom, tudom, Kohn, fiam, könyörgöm, legalább hirdesd meg) és venni egy újat ott, ahol szeretném.

– Az utazások alakuljanak legalább annyira jól, mint tavaly.

– Legyen időm több kreatív izére (de ne kényszerből, hanem azért, mert a kötelező izéket lelkesebben, jobban beosztva és energikusabban csinálom).

– Nagyon szeretném, ha teljesülne valami a chtulhu-szerű lánynak (ezt nem fejthetem ki bővebben, de fejben leírtam).

– Továbbá teljesüljön mindenkinek a kívánsága, aki őszintén és jóindulattal kíván bármit, akár magának, akár másoknak.

És most jöjjön a mindenki más.

 

* Amúgy húsz éves korom körül olvastam már egyszer (ugyanazt a konkrét kötetet), de akkor nem sírtam, mert még nem tudtam semmit.
** Ezt a kitételt amúgy minden más szabály és fogadalom esetében is érdemes alkalmazni, vö. “nem eszek meg egy nagy zacskó M&M’s-et este nyolckor”, “nem veszek meg egy hatodik bordó cipőt is” és “soha többé nem illetem az emberi méltóságot semmibe vevő szavakkal a többi autóst a gyerek füle hallatára”.

rákpartiról decemberben

11 hozzászólás

Az idei (tavalyi, a legutóbbi) szilveszter magvai meg már majdnem két éve el lettek vetve, amikor Szellőszökkenő Zafír Szeráffal (a Második Utas puccos neve) végigfeküdtünk pár matracot az Ikeában, utána meg olyan dolgokkal megpakolva, amelyekről addig a napig nem tudtuk, hogy nélkülözhetetlenek az életünkhöz, elhaladtunk az élelmiszerrészleg mellett, ahol éppen a rákpartis cuccokat promotálták.

Mivel engem nem ajzanak fel különösebben a tenger gyümölcsei, elmerengve elsétáltam volna mellettük, Szellőszökkenő viszont azonnal nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem csinálok neki soha rákpartit. Erre azt hiszem, azt válaszoltam az igazságnak megfelelően, hogy azért, mert ő nem hajlandó emberekkel találkozni, én meg nem vagyok hajlandó tengeri herkentyűket enni, és így nem lenne túl sok értelme, mert megfeledkeztem arról, hogy Szsz nem tartja sokra a “céljaink és lehetőségeink egyeztetése” jellegű megközelítését a dolgoknak, és valóban nem is igazán figyelt oda rám, hanem olyanokat mondogatott, hogy pedig nézzem már, adnak hozzá homáros nyakit is, meg kis partikalapokat, és hogy jé, van a pakkban DALOSKÖNYV is, és ő már mennyire elképzelte, ahogy rákdalokat énekelünk spiccesen*. Mire a kocsihoz értünk, már ott tartottunk, hogy biggyesztett és olyanokat mondogatott, hogy soha nem bocsátja meg nekem, hogy nem tartok neki rákpartit.

Utána valamikor novemberben azt mondta nekem valamire (asszem, fél nappal a határidő előtt adtam le neki valami sürgős munkát), hogy ezért örökre szeretni fog, mire azt feleltem, hogy én úgy emlékeztem, hogy soha nem fog nekem megbocsátani a rákparti miatt (nem mintha ez akadályozott volna minket a barátkozásban vagy a munkában, de hát akkor is), és akkor hogy is van ez. Ekkor tisztázta velem, hogy valóban, soha nem fog nekem megbocsátani**, viszont mindig szeretni fog, és ezen annyira meghatódtam, hogy elhatároztam, hogy valamikor rendezek neki rákpartit (ha mindketten beledöglünk is), de addigra már kiment a készletből a rákparti az Ikeában, mint szezonális termék.

A következő augusztusban viszont egyszer csak belegyalogoltam az Ikeában egy durva rákparti-leárazásba, úgyhogy felvásároltam egy nagyobb adagot azt tervezve, hogy majd a születésnapján (stílszerűen a Skorpió havában) meglepem, de akkor éppen eladta a lakását, és vett egy másikat (volt egy homályos időszak, amikor kicsit aggódtam azon, hogy lakik-e egyáltalán valahol, nemhogy bulit tud-e hostolni), úgyhogy csak rakosgattam ide-oda a daloskönyves csomagokat az alkalomra várva, amíg el nem jött a két ünnep köze, és Szsz meg nem kérdezte, hogy mit csinálok szilveszterkor. Erre kis gondolkodás után azt feleltem, hogy semmit (az ezt megelőző három hétben rengeteget karácsonyoztam meg vacsoráztam rengeteg emberrel, és azért ami sok, az sok), mire felvetette, hogy akkor csináljuk együtt a semmit, amit később módosított azzal, hogy és főzzünk lencsét.

Harmincadikán nagyon ügyesen sikerült olyan lencsét beszereznem, amire az volt írva, hogy “főzési idő 20-30 perc, áztatás nem szükséges”, illetve vettem mellé mélyhűtött rákot és rózsaszín pezsgőt is, ez utóbbit azért, mert én szeretem, Szsz viszont nem, úgyhogy biztosan nem lesz nála. A kasszától való távozás után becsipogott a telefonom, hogy “Viszont minden ellenérzésem ellenére kellett egy ilyet vegyek neked”, és egy befotózott rózsaszín pezsgő (elégedetten nyugtáztam, hogy jól tettem, hogy a drágábbik mélyhűtött rákot vásároltam meg, a fehérborban marináltat), és itt már sejtettem, hogy ez jó lesz.

A kétfős buli elején aztán először megnéztem rendesen az új lakást (tukános tapéta! rejtett konnektorok!), majd bevallottam, hogy én rákpartit terveztem ide, és pezsgőzés közben (a fél órás ázatlan lencse feltevése után fokhagymával, babérlevéllel és füstölt hússal) feldíszítettük a lakást rákos girlanddal és rákos lampionnal, felöltöttük a rákos partikalapot, készítettünk pár szelfit, amit soha nem mutatunk meg senkinek, készítettünk rólam huszadik próbálkozásra egy teljesen spontán fotót a tukános tapéta előtt, rózsaszín pezsgővel és plüssálat-stólával, amit csak a blogom Facebook-lájkolóinak mutattunk meg, majd megnéztük a lencsét, ami egy óra alatt nem puhult meg, de megegyeztünk, hogy biztosan gyenge a gáz.

Utána indokolatlanul sokat beszélgettünk fordításról pezsgőzés közben, megkevertük a kemény lencsét, ettünk magvakat, megkevertük a kemény lencsét, majd kimentünk az ingatlan apró, de bájos udvarába kerti bulizni, és arról beszélgettünk, hogy jövőre be kellene szereznünk egy svéd barátot vagy ismerőst, akit meglephetünk a rákbulival, és aki elmagyarázza nekünk, hogy ezt hogyan is kell csinálni rendesen, meg eredeti nyelven énekelné elő a rákdalokat, majd arra jutottunk, hogy ezzel az lenne a baj, hogy hátha a svédeknél ez úgy megy, hogy csak augusztus végén szabad tartani, és a svéd nem örülne, hogy velünk bulizhat szilveszterkor, hanem úgy érezné magát, mint mi, ha húsvétolni hívnának minket szeptemberben. Mire ott tartottunk, hogy a svéd barátunk biztosan az asztalra csapna, és azt mondaná, hogy ő ebben nem vesz részt, elég hideg lett, úgyhogy bementünk, és megkevertük a lencsét. Ami még mindig kemény volt.

Ezen a ponton kezdett felmerülni bennünk, hogy az Arany Tellér (a lencse forgalmazója) hazudott nekünk, viszont nem sikerült pusztán a csalhatatlan logikánk és intuíciónk segítségével kikövetkeztetnünk, hogy miért is tették ezt, és végül felháborodott levelet sem írtam a cégnek, mert időközben mindjárt éjfél lett, és még meg akartuk nézni a tűzijátékot.

Szsz előrelátó módon egy olyan utcába költözött, amelynek a másik végéből nem csak a tűzijáték, de egész Budapest látszik, úgyhogy nem kellett messzire mennünk. Ráadásul pont jó irányba mentünk Budapesten kívül a szelektív kukák felé is, ezért én stólában, kezemben pezsgővel, ő meg mindkét kezében üres üvegekkel indult útnak (soha nem fogom elfelejteni, amikor a kapuban pár perccel éjfél előtt a szemembe nézett, és azt mondta, hogy “bocs, de nekem fontos a szelektív hulladékkezelés”). A tűzijáték nagyon szép volt, az Erzsébet hídon csillogtak az autók, előttünk ködpászmák szállongtak, a harangok elütötték az éjfelet, a természet és az emberiség erői összefogva tették a dolgukat az Arany Telléren kívül.

De végül akkor sem írtam felhasználói panaszt, amikor hazaértünk, mert addigra pont megpuhult a lencse (négy óra alatt), és nagyon éhesek voltunk, ráadásul meg kellett innunk még egy üveg pezsgőt, utána meg bealudtunk, de ezúton is figyelmeztetnék mindenkit, hogy soha ne higgye el, ha nyomtatásban látja, akkor sem, hogy bármilyen lencsét ne kéne beáztatni.

Másnap aztán hazamentem, de amikor pár héttel később visszatértem, a rákpartis dekorációk még mindig a helyükön lógtak, és Szsz mondta is, hogy az aktuális születésnapi bulira (a gyermekéére) is teljesen adekvátak, majd megbeszéltük, hogy nagyjából minden jelentősebb eseményre, a húsvétot is csak feldobni tudják a vidáman táncoló kis piros rákocskák, az államalapítás ünnepéről nem is beszélve. Nagyon remélem, hogy az Ikea nem szünteti be a termék magyarországi forgalmazását (bár csak nem, tavaly szerintem a nagybani vásárlásommal sikerült meggyőznöm őket arról, hogy van itt erre igény), de azért idén mellékelhetnének hozzá egy “Svéd Barát” kiegészítőt is (Svenska Vän?), mert úgy lenne az igazi.

 

 

* Egyikünk sem tud vagy szokott hangosan énekelni (na jó, kivéve zuhany alatt vagy kocsiban), és egészen addig egyikünk sem értesült a rákdalok létezéséről.
** Dolgok, amiket soha nem bocsát meg (a rákpartin kívül):
1. Amikor Olmützben kért a narancslémből, és kiderült, hogy körtelé.
2. Amikor Wroclawban beleivott a Zubrowkámba, mert későn jutott eszébe, hogy ő utálja az ilyesmit.
3. Arra nem emlékszem pontosan, hogy azt se bocsátja-e meg nekem, amikor a belgiumi Carrefourban beleevett a sajtjaimba, és utána fél napig rosszul volt valami érzékenység miatt, de én nem bocsátanám meg a helyében.

 

a körzeti megbízott szívéről

2 hozzászólás

Van most ez a felzúdulás akörül, hogy civil autóból büntetnek rendőrök, és erre az volt az első reakcióm, hogy ez so 2017, velem már akkor csinálták, mielőtt menő lett volna, de asszem, ez azzal állhat összefüggésben, hogy közlekedésirendőr-csillagkép beleállt a tizenkettedik házamba, vagy valami ilyesmi.*

Szóval az egész azzal kezdődött, hogy tényleg nagyon jó akartam lenni, és már két nappal azelőttre** bejelentkeztem műszaki vizsgára, hogy lejárt volna a tanúsítvány (az előzőt két óra alatt elintézték aznap), de a helyszínen kiderült, hogy ez nem lesz olyan gyors, mert ki kell cserélni az izét meg a hogyishívjákot, meg a jobb visszapillantómat, amin berepedt a tükör (ez utóbbiról mondjuk tudtam, mert jó megfigyelő vagyok), alkatrészárral, fékpofákkal-olajjal-szűrőbetétekkel, munkadíjjal saccperkábé kétszáznegyvenért, ráadásul még meg is kell rendelni az izét meg a hogyishívjákot***.

Ennél a résznél nagyon elszomorodtam, de arra jutottam, hogy majd nagyon sokat fordítok és óvatosan közlekedek (a gyerek miatt muszáj, 25 kilométer az iskola), amíg kész nem lesz. Béla, a kapcsolattartóm biztosított arról, hogy köv. keddre megérkezik a rendelés, és azonnal soron kívül helyet biztosít nekem a műhelyben, amint ez bekövetkezik. Mivel nem akartam túl rámenősnek tűnni (bár nagyon hosszúnak tűntek a napok), a következő csütörtökön hívtam fel csak Bélát, aki sajnálkozva tájékoztatott, hogy nem jött meg semmi, majd szól. Viszont ezt a “majd szólok”-ot már ismerem, úgyhogy másnap is felhívtam, meg harmadnap is, és mindig nagyon kedvesen érdeklődtem, ennek ellenére a negyedik naptól fogva Béla életmódot változtatott, és folyamatosan táplálkozott, legalábbis a kollégája szerint, aki innentől kezdve fogadta helyette a hívásaimat. És ez így ment két hétig (pedig már a “keddig” is beláthatatlanul hosszúnak tűnt), mármint Béla folyamatosan házon kívül tartózkodott étkezési célokból, gondoltam is rá, hogy megüzenem neki, hogy vigyázzon a koleszterinjére, de utána úgy gondoltam, inkább csak akkor viccelődöm majd, ha már a kezemben a papír.

A két hét felénél viszont éppen nagyon lábujjhegyen sunnyogtam a kocsival a kertek alatt a gyerek iskolája felé (nem lennék jó törvényenkívüli, rendkívül nyomasztott a helyzet, ráadásul az L. is naponta becsipogott, hogy kész van-e már az autó), amikor valamelyik faluban egyszer csak kicsapta mögöttem a vijjogót egy civil kocsi****, hogy húzódjak már le. Amikor lehúzódtam, mondta, hogy ő védás körzeti megbízott (vagyis a kis készüléke rendszám alapján megmondja a lejárt műszakimat, meg a kocsim színét és típusát, de ez stimmelt), és nem lenne szabad közlekednem. Erre csak azt tudtam neki mondani, hogy nézze meg, hogy én mindent elkövettem, és megmutattam neki a híváslistámat, amiből látszott, hogy naponta zaklatom Bélát (akit szerencsére a nagyon ráutaló “Műszakis Szerviz” néven mentettem el), de ő ghostingol, pedig nem is jártunk, nekem viszont muszáj a gyerekért mennem. A körzeti megbízott azt felelte, hogy elhiszi nekem, és nem foszt meg a rendszámtól, de muszáj megbüntetnie, mert benne van a szabálysértésem tényállása a rendszerben.

Ezt még el is viseltem volna berzenkedve, de némán, viszont sajnos ezután hozzátette, hogy hát vagy figyelni kell a dátumokra, vagy nem kell közlekedni, amivel egy pillanat alatt felhúzott, mert szerintem az úgy van, hogy vagy megbüntet, és annyi, vagy ha elenged, akkor azzal erkölcsi alapot teremt magának némi életvezetési tanácsadáshoz, de nincs olyan törvény, ami feljogosítaná arra, hogy a kötelessége teljesítése mellett még olyanokat mondjon, hogy figyelni kell a dátumokra, úgyhogy ezen a ponton rázúdítottam, hogy nem tudhattam, hogy Béla ezt fogja tenni velem, és nem jókedvemből autózom, és ha nem vinném a gyereket iskolába, akkor szabálysértés helyett törvénysértés követnék el, és tényleg erre akar-e rábeszélni, ráadásul ha betöréshez vagy autólopáshoz hívunk rendőrt, akkor harminc napig ülnek a dolgon, majd eredménytelenül lezárják, de arra bezzeg van keret, hogy teljesen önkényes dátumok miatt büntetgessenek semmilyen kárt nem okozó autósokat. Itt a körzeti megbízott kezdett elég megszeppent arcot vágni, és engem is zavart valahol nagyon halványan, hogy ebben az esetben szigorúan véve neki van igaza, de mivel menet közben nagyon belelendültem a retorikába, úgy gondoltam, kár lenne ezt az ihletet veszni hagyni.

Azt a részt szerencsére még időben visszanyeltem, hogy és nem értem, hogy ha már megbüntet, akkor miért nem a kiégett jobb első fényszóróm miatt, amivel tényleg emberéletek tízezreit veszélyeztetem naponta, ellentétben egy lejárt dátummal, amivel senkit, mert úgy éreztem, ez nem lenne taktikus az adott helyzetben, de szót ejtettem a rendszámos ügyről, a kocsifeltöréses ügyről meg az egyedülálló anyák nehéz sorsáról is, mindezt szépen felépítve és nagy beleéléssel előadva. A körzeti megbízott időnként bátortalanul közbevetette, hogy ő csak a kötelességét, én meg időnként belefűztem, hogy nem rá haragszom, hanem a rendszerre (meg Bélára, de neki nem tudom ezt elmondani, mert eszik), de a végén már csak némán írta a csekket.

Mire a kezembe nyomta a papírokat, már szinte teljesen megnyugodtam, és gondoltam, hogy oldom a hangulatot egy olyan viccesnek szánt megjegyzéssel, hogy remélem, nem találkozunk többé (csak a mondat közepén döbbentem rá, hogy ezt nem lehet viccesen mondani), mire a körzeti megbízott rám nézett, és kibukott belőle, hogy most szolgálatban van, meg minden, de ha nem lenne abban, akkor nagyon szívesen beülne valahova velem egy kávéra és beszélgetni, hogy bebizonyítsa, hogy ő is ember, és van szíve. Ezen annyira meghatódtam, hogy nagyon, de közben eszembe jutott a gyerekem, és csak annyit mondtam, hogy elhiszem így is, hogy van szíve, de most rohannom kell a gyerekért, és elhajtottam.

Na, erről az eseményről született később a következő rajz Grafit keze által:

korzetimegbizott

 

(Akik nem szeretik az elvarratlan szálakat, azoknak elmondanám, hogy (a) a következő nap eszembe jutott, hogy akár bérelhetek is autót, amíg az enyém kész nem lesz (elég okos vagyok, csak néha lassan); (b) Béla végül felhívott, és meglett a műszaki, és kétszáznegyven helyett csak százhatvan volt, mert a hogyishívjákot mégsem kellett cserélni, csak az izét, benéztek valamit; (c) kicserélték a jobb első izzómat és a jobb tükrömet is. Három nappal később kiégett a bal első izzó, szilveszterkor meg arra sétáltam le a kocsihoz a Második Utastól (Szellőszökkenő), hogy betörték a bal visszapillantómat, de ez ilyen görög sorsszerűség lehetett.)

 

 

 

* Emlékezzünk csak arra, amikor tévedésből leszedték a rendszámomat, .majd amikor visszaszereztem illetékért, és panaszt akartam tenni, akkor azt mondták, nem jegyzőkönyvezhetik a hibát, mert időközben korrigálták.
** Oké, a szentté avatásra még nem pályázom.
*** Mondjuk a legjobban az háborított fel, hogy a kézifékbetétet is cserélni kell, ami egyrészt hülyén hangzik, mert a kézifék a kocsimban egy pedál (de az ilyen szemantikai izéken még túl tudtam volna lépni), másrészt viszont nincs olyan alkalom, amikor használhatnám, mert ha üresbe rakom a Priust, akkor lockolja a kereket, ha kikapcsolom, lockolja a kereket, menet közben meg az a célom, hogy menjen. De azt mondták, biztosan pont azért öregedett el, mert nem használom.
**** A védelmére meg kell jegyeznem, hogy nem jött a seggemben. Ennek az inverzét viszont egyszer megcsinálta velem két kollégája még 1997-ben, akik a 3-as úton, lakott területen kívül, hajnali egykor egyszer csak lelassítottak előttem harmincra, én meg azt hittem, valami műszaki problémájuk támadt, úgyhogy a záróvonal ellenére megelőztem őket, mire szintén villogni kezdtek. Amikor közölték velem a szabálysértés tényállását, akkor nagyon frusztráltan felsóhajtottam, hogy menstruálok, nagyon görcsöl a hasam, nagyon szeretnék hazaérni, erre ezt csinálják velem, mire annyira meghökkentek, hogy elengedtek.

főleg a karmáról, neglizsében

3 hozzászólás

Az egész úgy kezdődött, hogy a gyereknek nemsokára születésnapja lesz, úgyhogy vettem neki egy Xiaomi Redmi telefont, amit rögtön be is kapcsoljam, hogy kipróbáljam, meg beállítsam rajta az ímélcsetpostafiókját (igen, már ilyen öreg) a nagy nap előtt. Nyomogatás közben felfedeztem, hogy a készülék fényképezős applikációjában van egy olyan fícsör, hogy arcfelismer, és kiírja, hogy hány éves és milyen nemű szerinte a látott személy, és már akkor éreztem, hogy a forradalmi technológiáknak ez a csodája minden forintot megért, amikor azt mondta a sminkeletlen szembetotálomra, hogy 34 éves nő, de utána az is kiderült, hogy ha egy kicsit oldalról nézek, egy bizonyos szögből, akkor 26 éves nő vagyok. Mivel határidőm volt, el is szórakoztam ezzel olyan 10 000 leütésnyi időt, majd inkább internalizáltam a dolgot.

Snitt.

Ma reggel túl korán kellett kelni ahhoz képest, hogy tegnap este visszafogott, de whiskyvel kísért ún. lelkizésben vettem részt az otthonomban, úgyhogy némi vívódás után úgy döntöttem, hogy egy maximum 34 éves nő még megengedheti magának, hogy pizsamában*, lábán két napos borostával és előző napi, elkenődött sminkben vigye a gyermekét iskolába (főleg, hogy nem kell kiszállnia mindeközben az autóból), és csak utána zuhanyozzon. Hazafelé viszont láttam, hogy vannak palánták a sarki zöldségesnél**, és mostanában kertet fejlesztek indokolatlan odaadással (igen, határidők vannak), úgyhogy megálltam megszemlélni a kínálatot.

Miközben a különböző paradicsomféléken meg dinnyéken merengtem (lehet-e vajon sárgadinnyét termeszteni kaspóban?), feltűnt, hogy engem meg egy kifejezetten jó kiállású, magas, szőke, világítóan kékszemű pasi méreget dohányzás közben, de ezt betudtam annak, hogy (a) valószínűleg olyan szögben állok, mint egy 26 éves nő, (b) elég távol van tőlem (esetleg elég gyengénlátó) ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki a külvárosi állapotom, úgyhogy igyekeztem nem felvenni a szemkontaktust, nehogy odajöjjön, és megtörjön a varázs. De a testbeszédem hatástalannak bizonyult, mert egyszer csak egyenesen elindult felém, és amikor odaért, minden visszafogottság nélkül azt mondta, hogy helló. Itt rögtön magamba fojtottam azt a választ, hogy szia, most légy szíves, menj el innen, és csodálj továbbra is távolról, mert onnan nem látszik, hogy borostás a lábam, mert úgy éreztem, ezzel nem keltenék annyira jó benyomást, mint amennyire általában szeretek, és amúgy is valami frappánsabb reakciót érdemelne ez a helyzet, úgyhogy — miközben nagyon igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki aznap reggel borotvált lábat — taktikusan azt feleltem, hogy helló***.

Ezt követően a pasi tájékoztatott arról, hogy ő nem is egy random szemrevaló fiatalember (bár ezt a részét inkább csak implikálta), hanem vargazoli****, a volt gimnáziumi osztálytársam, egyben nemezisem, akit szívből gyűlöltem éveken keresztül, mert kifejezetten és személyre szólóan rendkívül bántóan viselkedett velem, amíg egy iskolába jártunk, egymagában is, és csoportba szerveződve is.

Itt egy kicsit meghökkentem, de mivel olyan sajátos arcberendezéssel rendelkezem, mint egy 34 éves nő amelyre minden jel szerint ki van írva neonbetűkkel, hogy mondj el magadról mindent, csak akkor tértem legközelebb magamhoz, amikor már ott tartottunk, hogy vargazoli előző nap vált el, de jóban van az exével, akivel korábban örökbe fogadtak egy cigány származású kislányt, és most éppen az izraeli állampolgárság megszerzésén dolgozik, mert kiderült, hogy zsidó származású. Ugyanakkor, bár felvettem a fonalat, itt még mindig nem tudtam megszólalni, mert határozottan és egyértelműen emlékeztem arra, hogy a vargazoli tökéletesen árja külseje mellett (ami önmagában még nem predesztinálná semmire) határozottan a szalonnácin túlmenően náci volt annak idején (bár a pontos részletekre nem emlékszem, de az osztályban simán ment a zsidózás-cigányozás-buzizás, amire én már akkor is vonogattam a szemöldököm).

Szóval ott álltunk, és igyekeztem nagyon gyorsan feldolgozni, hogy egyrészt bokáig el vagyok olvadva attól, hogy a vargazoli milyen szeretettel beszél a lányáról, másrészt izé, le van fagyva az agyam attól, hogy ő ott áll előttem, és azt magyarázza, hogy Izrael mennyire állat, meg mennyire szeretné megvédeni a gyerekét az előítéletektől, és izé, zsidó, pedig én úgy tudtam, hogy náci, és a processzálás közben nem igazán tudtam megszólalni, csak udvariasan mosolyogtam, mint egy fénykép, és üveges tekintettel meredtem magam elé.

És egyszer csak azt vettem észre, hogy bár én vagyok pizsamában és lejárt szavatosságú sminkben, a vargazoli van zavarban, mármint elkezdett hadarni meg visszafogottan dadogni, és akkor váratlanul elhangzott a szájából, hogy nem nagyon járok osztálytalálkozóra, mire az öltözékemet meghaladó eleganciával csak annyit feleltem, hogy nincs olyan sok szép emlékem gimiből, amitől kibukott belőle, hogy ezt nem is csodálja, és nagyon sajnálja, és szeretne/szeretnének bocsánatot kérni, mert tényleg gecik voltak (szó szerinti idézet).

Mivel a középiskolai éveimen így pszeudoharmincnégy éves koromra már rég túltettem magam, biztosítottam arról, hogy ennek örülök, és nem okoztak helyrehozhatatlan traumákat, itt viszont már nem bírtam volna több sokkot elviselni, úgyhogy nagyon határozott hangnemben tájékoztattam arról, hogy most elmentjük egymás számát, és én hazamegyek, mert okok.

Időközben az is kiderült, hogy pár utcányira lakik tőlem, illetve egy másik volt osztálytársam is, akihez egyszer teljesen indokoltan (és erőből) hozzávágtam olyan három darab nagyméretű orosz munkafüzetet molesztálás miatt, és fel lett vetve, hogy elmehetnénk wellnessezni a környéken, de szerintem muszáj kipihennem magam egy kicsit, mielőtt kiderül a másik volt osztálytársról, hogy mostanra nőjogi aktivista lett.

A nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló konklúziók levonása helyett fontosnak érzem tisztázni, hogy hazaérve azért lezuhanyoztam, meg minden.

 

* Ilyen dekoratív, rövidnadrágos, trikós pizsama, na de akkor is.
** Ami önmagában megérne egy bejegyzést, mert először csak azért mentem oda, mert jó ár-érték arányú a zöldség, de utána kiderült, hogy van náluk belga sör, mosogatószivacs és megfelelő méretű csavar, csak a pult alól kell kérni. Egyszer ún. viccből megkérdeztem tőlük, hogy Harzo-16 hídképzőt nem tartanak-e, mire azt mondták, megrendelik, és három nap múlva tényleg ott volt (ellentétben a szomszédjában lévő festékbolttal, ahol megrendelni sem voltak hajlandóak).
*** Túl rövid volt a gondolkodási idő, na.
**** A neveket a személyiségi jogok védelmében.

úristen, mindjárt 2018 van, és még nem kívántam semmit

107 hozzászólás

Az ember egy kicsit nem néz oda, és már megint itt van az újabb szilveszter, és már majdnem késésben vagyok a kívánós poszttal.

Szóval, aki eddig nem ismerte, az a lényeg, hogy nagyon sok idővel ezelőtt feltűnt, hogy bármilyen kívánságomat leírom a blogba, az teljesül, gyakorlatilag szó szerint (vagyis érdemes vele vigyázni), és már nem tudom, hogy kezdődött, hogy újév alkalmából bárki más is is kívánhat itt bármit a teljesülés jogos reménye mellett, de kialakult valahogy, nem én tehetek róla (asszem). Viszont mindenképpen jó ötletnek tartom a kívánságok megfogalmazását (kimondását, leírását), ami szerintem hatékonyabb egyébként az újévi fogadalmaknál is (vö. “jövőre fogyókúrázni fogok” és “jövőre 15 kilóval kevesebb akarok lenni”), a biliárdban is érdemes inkább a lyukat nézni, mint a fehér golyót.

(Nem beszélve arról, hogy mindig tökre meghatódom az ide leírt dolgokon).

A szerződési feltételek a következők:

1. A kívánságokat nem én teljesítem, hanem az Univerzum.

2. Az Univerzum egy rajtam kívül álló entitás, akinek a tetteiért én nem vagyok felelős.

3. Az Univerzum egy beteges humorérzékű ribanc, akinek érdemes nagyon pontosan leírni a kívánságokat, különben teljesíti őket, mármint szó szerint, azután ott áll kicsit ártatlan, kicsit kárörvendő tekintettel, és olyanokat mond, hogy “de hát ezt akartad, nem?”. (És ilyenkor késő azt válaszolni neki, hogy “de nem a kórházban akartam pihenni végre egy kicsit”).

4. Bármilyen kívánságot le lehet írni.

5. Ha valaki nem akarja, hogy publikáljam a hozzászólását, akkor ezt jelezze az elején, és nem fogom (titokban is lehet kívánni).

6. A határidő 2018. január 1., éjfél (kivéve nagyon indokolt esetben*).

És akkor kezdem én:

  1. A szokásos alapcsomag, vagyis a gyerek ne legyen komolyabban beteg (én sem), ne haljunk éhen, és a lehetőségekhez képest legyünk a lehető legboldogabbak, a munkáim továbbra is legyenek érdekesek és számosak (de azért kapjak tőlük levegőt).
  2. A tavalyi évben kértem valami csodát, amibe kissé zavarosan belekevertem a flamingós ruhát is, és szerintem az Uni ebből csak annyit hallott meg, hogy “flamingó”, mert idén elárasztott flamingókkal. Szóval a csodát még mindig várom, legyen jó (mármint nekem jó), legyen váratlan, és oldódjon meg tőle minden.
  3. A kocsinak ne legyen komoly baja (vagy legyen új autóm, az a lényeg, hogy a szaturnuszom még ne álljon bele a gépjármű csillagképbe egy darabig).
  4. Jövőre is utazzak legalább ennyit, mint idén.
  5. A barátok maradjanak legalább ilyen jó fejek (mármint az én barátaim, velem). A kedves ismerősök is.
  6. Van az a dolog a portugál cementlappal, a japáni kacsával és az eklektikus provansszal, az most már tényleg legyen meg (és ne őszüljek bele, hanem könnyed, légies léptekkel suhanjak a p.c.-on a j.k.-val e.p.-i környezetben).
  7. Izé, rendeződhetne végre a pedagógushelyzet a gyerek iskolájában**, bár ezt talán nem az Univerzum dolga lenne elintézni.
  8. A folyamatban lévő jó dolgok vagy mutassanak további pozitív előmenetelt, vagy teljesüljenek be.
  9. Nagyon szeretnék úgy istenigazából akarni valamit (mármint valami jót és lelkesítőt).

És akkor a végére egy kis flamingós kontent, csak hogy érthető legyen, miről beszélek az idei évvel kapcsolatban:

* Ezt a kikötést amúgy érdemes az élet számos területén alkalmazni, pl. “nem fogom megenni a tizedik (tizenegyedik és tizenkettedik) macaront is, kivéve nagyon indokolt esetben”.
** Tavaly év végén mindkét (nagyon jó) tanító nénijük megszűnt, az újonnan felvett egyszer csak nem vette fel a telefont az iskolának (és nem is jelent meg, a gyerekek körében azóta is népszerű téma, hogy mi történhetett vele), és akinél most vannak, az aranyos, de fél lábbal nyugdíjban, és nem bír velük egyedül, nem akar valaki jó környezetben, egy nagyon kellemes hangulatú iskolában tanítani alsósokat? Vagy angolt?

#metoo

20 hozzászólás

Van most ez a mozgalom, hogy a #metoo hashtaggel hívjuk fel a figyelmet a nők szexuális bántalmazására/zaklatására, tedd ki, ha veled is történt ilyen, akár copypastelheted is, egyszerű.

Nagyon nem egyszerű.

Például azért nem egyszerű, mert bennem is az merült fel elsőként, ami a jelek szerint nagyon sok nőismerősömben, hogy amik velem történtek, azok kvalifikálnak-e engem egyáltalán a hashtagre, mert másokon, ugye, végigmentek a megszálló katonák, és lehet, hogy csak túl érzékenyek vagyunk, és egyébként is, túl rövid volt az a szoknya, vagy félreértettük, vagy félreérthető jelzéseket küldtünk, a fiúk már csak ilyenek. Jézusom, azon vívódunk, hogy bár úgy érezzük, hogy bántalmaztak/zaklattak minket szexuálisan, de bántalmaztak-e eléggé.

És az még valahol, ha nem is érthető, de megmagyarázható, amikor az elkövető próbálja áldozathibáztatással csökkenteni a kognitív disszonanciáját, de még így is megdöbbentett, amikor a számomra legdurvább visszaélés után a másik fél mediáción (tehát két tanú előtt) olyan mondatokat vágott a fejemhez, hogy de hát miért hittél nekem, amikor tudod, hogy milyen vagyok, illetve hogy ebben a fene nagy emancipációban már nem beszélhetünk kihasználásról, és ezekre konkrétan azért nem tudtam válaszolni, mert egyrészt annyi érvelési hiba volt bennük, hogy azt sem tudtam, melyikkel kezdjem (én lennék a hibás abban, ha minden erejével megpróbál elhitetni velem valamit, és elhiszem? Megvalósult, sőt, “fene nagy” emancipáció lenne, ami van? Mi köze az emancipációnak ahhoz, hogy az egyik ember szándékosan olyan szexuális helyzetbe akarja manipulálni/kényszeríteni a másikat, amit az deklaráltan nem akar? Nem mellesleg, én nem használtam a kihasználás szót, azt mondtam előtte, hogy úgy érzem magam, mintha szexuális segédeszköznek használtak volna az akaratom ellenére), másrészt meg ilyenkor az emberben azért óhatatlanul felmerül, hogy mi van, ha tényleg én vagyok a hibás valami kitekert, beteges logika szerint. (Az elkövetők furcsa módon mindig nagyon biztosak abban, hogy ők nem hibáztak, lásd még a ha szarul érzi magát, arról csak ő tehet jellegű mondatokat).

És nem, nem létezik ahhoz eléggé túl rövid szoknya, hogy bárki olyan szexuális jellegű dolgot tegyen bárki mással, amihez a másik nem adta a hozzájárulását, és amitől rosszul érzi magát, de ez a nemlétező túl rövid szoknya már a középiskolában megjelenik, amikor – teszem azt – a fiú osztálytársak egyik kedvenc szórakozása az, hogy hátulról megmarkolják az ember mellét, és eltúlzott, kopulációs jellegű mozdulatokkal a fenekéhez dörgölik az ágyékukat, közben a többiek röhögnek, és ha az ember nem tud velük együtt röhögni, akkor még azt is megkapja, hogy nem elég vagány, túlérzékeny, és ilyen külsővel örüljön ennek is, és az ember egy idő után azon kapja magát, hogy nem elég vagányan és túlérzékenyen úgy választja meg a szünetekben a vonulási útvonalait, hogy nehogy elhaladjon a fiúk mellett, és közben még ő szégyelli magát, mert nem kéne ezen fennakadnia, nem történt semmi kár, a fiúk már csak ilyenek.

És később azután lesznek olyanok, amikor egy társaságból hazavisz valakinek az ismerőse, és útközben megállítja az autót, és megpróbál rád mászni, utána meg sértődötten kirak, mert félreérthető jelzéseket adtál, és te nem mondod el senkinek, mert jézusom, lehet, hogy tényleg túl kedvesen beszélgettél vele a teniszről (igen, utólag röhejesnek tűnik), és egyébként is, mocskosnak érzed magad az egésztől, és csak el akarod felejteni, meg vannak a tömegközlekedésen dörgölőzők (és a túl rövid szoknyák), de nem csak ilyen idegenek, hanem vannak például azok az ismerősök is, akiknek ötvenszer megmondtad már, hogy légyszi ne érjen hozzád, mert nem szereted, mire az illető sértetten, erőből odahúz magához, hogy megöleljen, hiába tolod el, és azt mondja, hogy addig nem enged el, amíg abba nem hagyod az ellenállást, és erről sem beszélsz senkinek, mert lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy túl prűd vagy és társas érintkezési problémáid vannak, de közben még sokáig a hideg ráz ettől az egésztől, és nagyon figyelsz arra, nehogy túl közel állj hozzá, vagy túl vonzó legyél. Meg vannak azok az ismerősök is, akik azzal próbálnak meggyőzni, hogy most már nyugodtan lefekhetsz velem, mert már úgyis elterjesztettem, hogy megtetted, és ilyenkor is az van, hogy biztosan túl érzékenyen reagálsz, ez nem igazi bántalmazás, ez a bántalmazás nem elég semmire.

És igen, szóval az még valahol érthető is, ha az elkövetők ilyenekből építgetik a váraikat, viszont semmire nem mennének vele, ha nem lennének ott azok a semleges, néha kifejezetten jóakaratú nem-elkövetők, akik lelkesen támasztják nekik a falakat. A szülők, akik leüvöltik a lányuk fejét, ha túl rövid a szoknya, vagy befesti a haját, és verbálisan azonnal engedélyt adnak a szexuális ragadozónak bármire, mert “ha így mész ki az utcára, akkor ne csodálkozz”, és akiknek/akik miatt később a lányuk nem meri elmondani senkinek, ha ilyen történik vele, elvégre ő volt a hibás. Azok a kívülállók, akik összebólintanak egymással, hogy “hát igen, szegény, de hát addig jár a korsó a kútra, velünk ellentétben nem vigyázott eléggé, az ilyen ne csodálkozzon”. De, igen, tök jó lenne, ha minél több ember csodálkozna azon, hogy bárki feljogosítva érzi magát arra, hogy fizikailag vagy verbálisan megbüntessen egy idegent vagy ismerőst az öltözködése vagy sminkje miatt, és az is tök jó lenne, ha az ember lánya legalább merné bűntudat nélkül rosszul érezni magát, ha ilyesmi történne vele. Az erőszak nem a szoknya miatt van, hanem az erőszakos emberek miatt, és azok miatt is, akik a szoknyát hibáztatják, az erőszakoskodót meg többé vagy kevésbé felmentik. Elvégre a fiúk már csak ilyenek.

És ha már itt tartunk, egyáltalán nem ilyenek a fiúk en bloc, sőt, még olyanok is vannak, akiket szintén bántalmaztak/zaklattak szexuálisan, akár torz lelkű, valamilyen szempontból hatalmi helyzetben lévő férfiak vagy nők, akár a kortársaik, akik a tesztoszteronos kamaszkorban olyasmibe heccelték bele egymást, amit igazából nem akartak megtenni, akár mások. Csak ugye erről még kevésbé szabad beszélni, mert milyen férfi az, akivel ilyet lehet tenni (nem elég, hogy túl rövid a szoknyája, de még az is ciki, hogy férfi létére virtuális szoknyában jár). (Itt most hozzátenném, ha olvasol, hogy nem ciki, vagy nem neked az, nem te tehetsz róla, nyugodtan rosszul érezheted magad miatta).

És abból a szempontból sem ilyenek a fiúk, hogy rengeteg olyan férfiismerősöm van, aki még azt sem vette félreérthető jelzésnek, ha egy ágyban aludtam vele, vagy ha mégis félreérthető jelzésnek vett valamit, akkor az első nem-re azt mondta, hogy “bocs, félreértettem valamit”, és egyáltalán nem haragudott vagy erőszakoskodott, ott van az a taxisofőr, aki fiatalabb koromban, amikor lekéstem az éjszakai járatot, megállt mellettem, és ingyen hazavitt, mert egy fiatal lány ne mászkáljon egyedül ilyen későn, és ott van például az a nagyon kedves barátom is, akitől kaptam ma egy levelet, hogy úgy döntött, az összes #metoo-s nőismerősétől bocsánatot kér a bántalmazók nevében, és nagyon szégyelli magát (megjegyezném, ő pont azok közé tartozik, akik soha meg sem közelítették a verbális vagy fizikai bántalmazás vagy áldozathibáztatás elmosódott határait sem), ésatöbbi.

Szóval, végső soron, igazából tényleg egyszerű ez az egész. Ne kényszerítsd vagy manipuláld a másikat olyan szexuális jellegű dolgokra, amit nem akar megtenni. Ha figyelmetlenségből mégis belecsúsznál, akkor kérj bocsánatot, ne hibáztasd, ne folytasd. Ne mentsd fel a bántalmazókat/zaklatókat. Ne hibáztass senkit azért, mert bántalmazták. Ennyi.

Témába vágó Isoldétől és Suematrától.

is it ryan?

5 hozzászólás

Ryan Gosling sajnos még mindig nem kopogtatott be a tejföllel (vagy szerencsére, mivel a zsírosabb tejtermékek azóta feketelistássá váltak nálam, és csak néha csalok*), viszont szerencsére az ismerőseim rendszeresen zaklatnak az életének fontosabb nyilvános eseményeivel, és ezt azért muszáj elmentenem az örökkévalóságnak** egy újabb érvként arra, hogy miért muszáj szeretni*** (plusz a mintás pulcsi a kockás zakó alatt, ami nagyon jól menne az én zokniszandálomhoz).

De akkor már legyen itt az is (megint), amiben minden benne van, amiért szeretem (annak ellenére, hogy a Gangster Squad tényleg szörnyű volt, nem csodálom, hogy nem nézte meg).

 

* Na jó, az ő tejfölét beraknám a hűtőmbe, legfeljebb küldenék neki pár pubmedes linket utána, hogy tudjon korrigálni.
** Vagy arra az időre, amíg ismét blogszolgáltatót nem váltok, be nem dől a YouTube, és el nem jön az apokalipszis, amikor már csak a benzingenerátorról tudjuk a jeles évfordulókon lejátszani a nőismerőseimmel a lementett videóit két zombiflexelés között, stb.
*** Nagyon sajnálom, de Harrison Fordot Carrie Fisher könyve óta nem tudom annyira szeretni.

az univerzumról és a női ruhákról

1 hozzászólás

Az univerzumozás az úgy indult, hogy azt magyaráztam valakinek, akinek lélektani dolgokban általában adok a véleményére*, hogy elegem van az Univerzumból, mert az az érzésem, hogy ezt a célozgatós játékot játssza***, mármint eddig, ha valami rossz(at) történt(etett velem), abban aránylag hamar megláttam, hogy miért kellett, mert származott belőle valami sokkal jobb, most pedig már lassan két és fél éve (igazából több) nem értem, hogy ebben mi volt a jó (akkor nagyon sok igazságtalan és hosszú távú következménnyel járó dolog történt, nagyon sok erőfeszítésem ellenére, és nem csináltam semmi rosszat). Mindeközben szerintem aránylag gyakran megjegyeztem, hogy tudom, hogy az Univerzum csak az én fejemben létezik, de akkor is.

A másik fél erre megkérdezte, hogy van-e accessem a Dunához, amit először nem értettem, de a kulturális normákat betartva válaszoltam, mert a Duna mégiscsak kevésbé elszállt dolog, mint az Univerzum (van, aki ebben hisz, van, aki abban), utána viszont azt mondta, hogy oké, akkor most adna egy házi feladatot, méghozzá azt, hogy írjam meg az Univerzumnak**** egy levélben a sérelmeimet, égessem el a levelet, és szórjam bele a hamvait a Dunába. Amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor azt mondta, hogy mert akkor két-három hónapon belül kapok valami választ (változást), ami, végül is, az Aliexpressnél is így működik, és azt rendszeresen használom, pedig Kínában van (ami vagy létezik, vagy nem, de csodálatos dolgokat szoktam kapni onnan, gyakran színes ledekkel kiegészítve). Az az egy kiegészítés lett hozzáfűzve, hogy bármikor csinálhatom, csak nappal legyen.

Itt azért a számmisztika és az anyai ösztönök közbeszóltak, és nyomtam egy Jeff Wingert, mert úgy gondoltam, hogy a 17.07.17 lenne erre a legtökéletesebb dátum, viszont aznap már mennem kellett a gyerekért, úgyhogy röviddel éjfél utánra pozicionáltam az aktust, de bíztam benne, hogy ha nagyon akarom, akkor az adott pillanatban egy méteres körzetemben nappal lesz (utólag megerősítést kaptam arra, hogy ez valóban előfordulhat).

Ezután már csak meg kellett írnom a levelet, és el kellett döntenem, hogy mit vegyek fel, úgyhogy felhívtam az L.-t, mert bár ő a “mit vegyek fel” kérdésre azt szokta válaszolni, hogy teljesen mindegy, csak induljak már, de úgy éreztem, hogy egy ilyen tevékenységnél nagy szükségem lenne arra, hogy ott álljon a közelemben egy józan és prózai nagyvállalati IT-isten (lehetőleg belépőkártyával a nyakában), akinek a jelenléte instant biztosít arról, hogy mégsem olyan elmebeteg dolog, amit csinálok, és mintegy hivatalos jelleget ad a szertartásnak. Mivel éppen siettem, és elég tömören fogalmaztam, az L. elsőre visszakérdezett, de amikor felcsattantam, hogy nem értem, mit lehet azon nem érteni, hogy vasárnap éjfél után el kell égetnem egy Univerzumnak szóló levelet, és a hamvait bele kell szórnom a Dunába, és ezen neki is részt kell vennie, felvette a ritmusomat, és azt válaszolta, hogy oké, de akkor előtte menjünk el moziba. (Azt mondjuk óvatosan megpedzegette, hogy nem tenne-e jobbat, ha mégis inkább valakit gyújtanánk fel, de ezt az ötletet némi ingadozás után megvétóztam).

Aztán egy nappal előtte éppen Suematrával rendeztünk egy kis zsidólányos délutánt, megnéztük az 1945-öt, utána meg beültünk valami – stílszerűen – Dob utca környéki kiülősbe, ahol, miután felszívtunk némi limonádét az arcüregünkbe a Férfiak kapcsán, akik Megváltoznak, arról kezdtünk beszélgetni, hogy mit csinálunk hétvégén, és én bevallottam ezt az univerzumozást, mire Suematrának rögtön felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy tényleg lehet-e ilyet csinálni, és pár percen belül ott tartottunk, hogy akkor csináljuk együtt.

A fennmaradó időben lelkiismeretesen előkészültünk, Suematra például megkérdezte, hogy mit vegyen fel (szóba került valami kisvirágos is, de végül a decensen elegáns vonalban maradtunk), illetve, hogy kezdheti-e a sérelmeit a Holokauszttal, én meg, miután leírtam az első sort, hogy “Tisztelt Hölgyem/Uram*****”, rájöttem, hogy igazából nem is annyira sérelmeim vannak az Unival szemben, hanem csak nem értem, hogy mit akar, és ez bosszant (meg kicsit úgy is érzem belőle, mintha nem foglalkozna már velem******), úgyhogy miután két oldalban felsoroltam, hogy mi mindent vehetnék sérelemnek, és mennyire jó fej volt néha a múltban (azért adjuk meg, ami jár), azzal fejeztem be, hogy “??!!4!?”.

Öltözködésileg végül úgy döntöttem, hogy az Univerzum kénytelen lesz beérni a váll nélküli, de hosszú ujjú fekete csipkeruhámmal, amit azért vettem meg pár éve, mert felháborítóan le volt árazva (és az embernek soha nem lehet túl sok kis feketéje), de még soha nem volt rajtam, meg fekete körömcipővel. Suematrát szerintem most először láttam női ruhában (2017. július 16. estéjén, az Allée jegypénztára előtt lóbálva a lábát, jegyezzük fel), még gyöngysort is vett hozzá, amivel kapcsolatban megállapodtunk, hogy tényleg jobb, ha köt rá egy csomót (nem szimbóleumból, hanem mert hosszú volt). Az L. valamelyik vicces pólóját viselte, és lelkesen fotózta, ahogy mi lelkesen fotózzuk magunkat (a kép címe “Nyomd, Bébi, nyomd”).

IMG_2178

Az öltözködési döntési folyamat közben csak azt nem vettük figyelembe, hogy a körömcipő nem a legpraktikusabb viselet a part menti köveken, és az 995 forintos ikeás fém gyümölcsöstál ugyan valóban alkalmas az ehhez hasonló okkult szertartások tűzbiztos lefolytatására, viszont hamar felforrósodik, úgyhogy pierrerichardoztunk egy kicsit, de amúgy megadtuk a módját. Suematra kántált is valamit (oké, mondott két adekvát mondatot, de a körülményekre való tekintettel hadd nevezzem kántálásnak), én meg benyomtam a telefonomon a Don’t Let Me Down-t (a szövege miatt), de mivel tűsarkúban és szélben tényleg nem egyszerű meggyújtani egy levelet egy felforrósodott Blanda Blank tálban, ingatag köveken egyensúlyozva, mire szórni kezdtem, addigra a YouTube automatikusan átugrott a Shape of You-ra, ami arról híres, hogy bár szövegileg semmi köze semmihez, de ez az egyetlen szám a világtörténelemben, ami valaha átfedésnek bizonyult kettőnk ízlése között Suematrával (noha mindketten egyszámos lányok******* vagyunk). Ezt egyszerűen nem lehetett nem úgy értelmezni, hogy az Univerzum visszaszól, vagy legalábbis felveszi a telefont.

cipok

Azóta a három hónap még nem telt le, de azért rendszeresen megpingetjük a másikat, hogy tájékoztassuk egymást az Univerzum zsizsegésével kapcsolatban. Mert zsizseg, az tény, de én egyelőre azon a makacsul szkeptikus állásponton vagyok, hogy hiszem, ha látom, Suematra nyakig belevetette magát a flow-ba, ha jól érzékelem, a passzív univerzumozó L. pedig (aki minden rábeszélésem ellenére sem volt hajlandó levelet írni, mert, hogy idézzem, “én nem szeretném összeakasztani a bajszomat ezzel a te Univerzumoddal, szerintem jobb, ha mindketten békén hagyjuk a másikat”) szintén elkaphatott valamit a partvonalon (pun intended), mert pár hete egy BMW-t csippantott ki a sorból a korábbi kocsija helyett, amikor felajánlotta a mélygarázsban, hogy elvisz az én autómig. (A másik magyarázat, ugye, az lenne az új verdára, hogy kapuzárási autó, azt viszont egyikünk sem szeretné, úgyhogy maradjunk az Univerzumba keveredésnél).

És akkor most elolvasom, hogy Suematra hogy írta meg.

 

 

* Pontosabban fogalmazva, mindig adok a véleményére, mármint úgy vagyok vele, mint a könyvelőmmel, hogy mindig elhiszem, hogy igaza van, és azt kéne csinálnom, amit mond, csak néha (a) nincs hozzá kedvem, (b) túlságosan le van hozzá merülve a(z emocionális) számlaegyenlegem, (c) bosszant, hogy türelmesebb és megértőbb nálam. Mármint velem. Akkor is, ha hülyeségeket beszélek**.
** Vagy csinálok. A könyvelőm például ötödször is nagyon kedves hangnemben szokta megírni, hogy “lucia, úgy látom az adófolyódon, hogy még mindig nem utaltad át a társasági adót, biztosan sok dolgod volt, megtennéd, hogy elküldöd? Egyébként hogy vagytok?”. Ennél még a GPS-em is ingerültebben szokta mondani, hogy “recalculation [and by the way] you’re over the speed limit [AGAIN]”.
*** hogy a Communityt idézzem, abban a hangulatban voltam, hogy “I get a feeling that someone’s trying to teach me something… Well, he’s about to get a real lesson on the fact that Jeff Winger never learns”.
**** Igen, sikerült röhögés nélkül kimondania.
***** Szerettem volna, ha az Univerzum azért érzi, hogy most konfliktus forog fenn. Úgy értem, oké, az Univerzum gyakorlatilag mindenható, nincs igazán leverage-em vele szemben, csak a hiúsága; mármint borzasztó lehet úgy mindenhatónak lenni, hogy senki nem tud róla, bennem meg megvan a képesség, hogy észrevegyem és értékeljem a kis játékait meg az elegáns megoldásait, de ha hülye, akkor nem fogom. Mármint csak azért sem, amíg abba nem hagyja ezt az idegesítő mértékű rejtélyeskedést meg utalgatást. (Ne keressen, majd mi hívjuk).
****** A jegyzőkönyv kedvéért szeretném ismét tisztázni, hogy igen, tudom, hogy az Uni csak az én fejemben létezik, de mi lehetne valóságosabb annál, ami az én fejemben létezik?
******* Egyszámos lány: ha egy szám megtetszik, azt addig pörgetjük loopban (akár hetekig), amíg rosszul nem leszünk tőle, és így van egy csomó szám, amiről azonnal beugrik életünk valamelyik időszaka.

and now for something completely different

Hozzászólás

Én [nagyon belehevülve]: És nem tudom, miért csinálják ezt velem a nők, hogy mire bejáratom őket, egyszer csak minden bajuk lesz, pedig most is olyan lelkesek voltunk már mindketten, és annyira úgy tűnt, hogy megy ez nekünk, erre most két hétig semmi, lehet, hogy több partnerrel kéne járnom párhuzamosan, vagy*…

Az L.: Állj, állj, állj, mert ez most annyira gyönyörű, ahogy végre KIMONDTA VALAKI helyettem, hogy mi is a baj tulajdonképpen a nőkkel, és mi is lenne rá a megoldás.

(Ezt követően megköszönte nekem a férfitársadalom nevében, majd utasított szintén a férfitársadalom nevében, hogy ezt mindenképpen írjam meg a blogomba, de akkor már nem nagyon figyeltem, mert minél hamarabb le akartam tenni, hogy ezt megírjam a blogomba).

 

* A falmászásról volt szó, amit csak partnerrel lehet**.
** És oké, csak elutazik egy hétre a mászópartnerem, de mindig így kezdődik!

a bristoli buli – tintagel

1 hozzászólás

Szóval az utazás előtt már nagyjából kezdett körvonalazódni, hogy ez egy ilyen Artúrcentrikus zarándok-csillagtúra lesz a mi sajátos stílusunkban (az út bal oldalán maradva). Az utolsó héten már napi több oda-vissza üzengetés keretében egyeztettük a legszükségesebbeket, amelyek kivonatát (erősen megvágva, de a lényegét megtartva) így lehetne összefoglalni:

Én: kinyomtattam közben mindent (airbnb foglalás telefonnal-címmel, kocsibérlős papír, boarding passok).

Lam: úúúú és mi lenne, ha Wales-be menvén Monmouth-ba (is) mennénk el? k közel van, van benne norman vár, és hát Geoffrey of Monmouth!!!

Én: oké, 17:10-ig van becsekkolás, találkozzunk 15:10 körül a reptéren?

Lam: Monmouth amúgy azért is király, mert tényleg közel van (30-40 km), a dombok között, és cuki kis wales-i városka, és mondom, GEOFFREY OF MONMOUTH!!! :)))

Én: rendben, amúgy lesz nálam konnektoradapter, meg elosztó.

Lam: OK, most nézem, muszáj elmenni Monmouth-ba, mert elmegy mellette az Offa’s Dyke, a legrégebbi angolszász earthwork (8. sz.).

Én: szerintem legyen az a terv, hogy szombaton megérkezünk, átvesszük az autót, beszerzünk valami alkoholos italt, és este csillaghullásnézés közben megbeszéljük, hogy mikor hova menjünk.

Szóval egy idő után óhatatlanul is felmerült bennem a gyanú, hogy Lam el akar menni Monmouth-ba (el is mentünk, és a korábban felsorakoztatott érvekhez azt is hozzátenném, hogy van benne egy hatalmas Marks & Spencer Food, illetve több könyvesbolt, mint amennyit a gyermekeink szívesen bejártak volna, de nem volt túl sok választásuk**), meg az emlegetett Geoffrey of Monmouth-nak is utánanéztem*, akiről kiderült, hogy a XII. században élt, és többek között írt egy Britannia királyainak története (Historia regum Britanniae) c. könyvet latinul, állítása szerint részben az oxfordi főesperestől kapott dokumentumokat lefordítva, amelyek eredetijét soha senki nem látta, viszont ennek ellenére egészen a tizenhatodik századig megúszta ezt a tényleg csodálatra méltó médiahacket (elvégre latinul írt, és ami latinul van leírva, az úgy is van), amikor is kezdett gyanússá válni, de ekkorra már más irányú elfoglaltságai miatt sem megerősíteni, sem cáfolni nem állt módjában a vádakat, mivel halott volt. Merlint például egy az egyben ő találta ki és iktatta be a mondakörbe.

Tintagelre visszatérve, Geoffrey of Monmouth (barátainak és üzletfeleinek csak Geoffrey Arthur) ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy Arthur ott született egy bonyolult szerelmi háromszögből kifolyólag, a britek Uther nevű királya ugyanis reménytelen szerelembe esett Tintagel hercegének Igraine nevű feleségével (“relationship status: it’s complicated”), és hosszú évekig ostromolta Tintagel várát (“year 7, day 156: attacking again, #FML”), majd végső elkeseredésében Merlinhez fordult, aki egy éjszakára Tintagel hercegéhez hasonlatossá mágiázta külsőre, és izé, így nyílt lehetősége Arthurnak megfoganni. Amúgy Tintagel valódi hercege nem sokkal ezután elesett a csatában, Uther pedig elfoglalta a várát nőstül (kicsimmel Tintagelbe’, #FTW).

Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy miért volt olyan hosszú ez az ostrom: a környék úgy néz ki, hogy van a part, ami kábé egy hegy, drámai függőlegességgel a vízbe omló sziklákkal, illetve van a (fél)sziget, ami egy másik hegy, csak a vízben, és a kettőt egy keskeny, meredek, kábé gyalogútnyi ösvény köti össze, amin most már van lépcső, de még így is kétszer meggondolja az ember:

tintageli_lepcso

Továbbá már a kilátás miatt is megérhette idekastélyozni egyet:

tintagel_view

Ugyanakkor, bár ez Uther idejében még nem lehetett annyira feltűnő, de térerőben igen szegény volt a környék, ami csak azért tűnt fel nekem, mert emberek akartak tőlem dolgokat, ami miatt eleve ideges voltam napok óta (mindenkinek szóltam, hogy el fogok utazni, nem fogok ráérni, és érdekes módon ezt az összes fizetős munkaadóm megértette (még kellemes nyaralást is kívántak, meg ilyenek), viszont van ez a csomó apró izé, amiben ingyen szoktam segíteni olyan embereknek, akikkel semmiféle munkaviszonyban nem állok (a kapcsolatunkat felebarátinak mondanám, mármint olyan értelemben, hogy igényt tartanak baráti szívességekre, ugyanakkor nem viszonozzák ezt baráti megértéssel még azzal kapcsolatban sem, ha éppen nem érek rá szívességeket tenni), szóval az a lényeg, hogy amikor már harmadszor rohangáltam eszelősen, hogy elcsípjek egy sugárnyi térerőt, pusztán azért, hogy meghallgassam, hogy (a) miért nem vettem fel korábban, (b) mit kéne még aznap estére ingyen, precízen és sürgősen, akkor utána egy pillanatra megálltam, és felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a fenéért foglalkozom ezekkel a dolgokkal a világ legszebb helyén, három olyan ember társaságában, akiket tökre szeretek, miközben érzem, ahogy a kelták megpróbálnak a lelkembe hatolni (konszenzuálisan!); és miközben egy egész napot végigvezetek, miért kell azon szoronganom, hogy otthon még hány apróságot kell elintéznem***, majd ezt a kérdést meg is válaszoltam magamnak azzal, hogy izé, nem kell.

Úgyhogy ezen a ponton egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat, és inkább Mucit néztem, ahogy fújja a szél:

szeles_muci

Azután nem sokkal később egy hölgy is odajött, hogy a sziget bizonyos területeit legyünk szívesek elkerülni, mert viharos erősségű széllökések történnek éppen (Tintagel hercegének nagy valószínűséggel senki nem szólt időben), úgyhogy inkább elkészítettem az obligát táblás fotót a saját gyerekemről, illetve az obligát kamaszodósat mindkettőről:

Utána megszemléltük még a helyi ajándékboltot (pár hűtőmágnest leszámítva meglepő visszafogottságot tanúsítva), majd hazamentünk, és nem csináltam semmit, vagyis gyanús állagú sajtokat és áfonyás-mangós gyümölcssalátát ettem, meg kézműves söröket**** ittunk, meg sokat nevettünk, de nem válaszoltam (el sem olvastam), nem írtam meg gyorsan, nem néztem át, és nem bántam semmit. (Na jó, pár oldalt lefordítottam, de azt pénzért és szerelemből).

És a tintageli kelták azért tudhattak valamit, mert valahogy sikerült úgy maradnom, ugyanis másnap reggel ugyan letámolyogtam pizsiben a tetőtérből, de miután a gyerekek tájékoztattak, hogy még nem tartanak igényt a reggeli felszolgálására, úgy döntöttem, hogy most nem fogom gyorsan elintézni a mások elintéznivalóit, majd ettől vérszemet kapva az is eszembe jutott, hogy nem fogok malmozva várakozni, amíg a két ded késznek nem érzi magát a táplálkozásra (mentségemre szóljon, hogy megtanítottuk őket a hűtő kompetens használatára), hanem simán visszamegyek aludni, mintha nyaralnék, vagy ilyesmi.

Utána meg is kérdeztem a Lamot, hogy ugye, hogy mennyivel jobb fej vagyok, ha rendesen kialszom magam, mire azt felelte, hogy én mindig egyformán jó fej vagyok, majd némi hatásszünet után elgondolkozva hozzátette, hogy és az is mekkora szerencse, hogy soha nem vagyok kövér. Ezt követően kiment, hogy citromot vegyen a teámba, de előtte feltette a vizet forrni, majd az ajtóból visszafordulva kérdés nélkül tájékoztatott, hogy nem azért tette fel a vizet, mert engem nem tart képesnek rá, hanem azért, hogy nekem ne kelljen (időnként elszégyellem magam amiatt, hogy ő mennyivel emancipáltabb nálam).

Szóval még csak ezután volt, hogy a Tintern Abbey-t is útba ejtve elindultunk Monmouth-ba (Geoffrey of Monmouth!), de ott már csak annyi volt a bajom, hogy túl sok a szép.

 

* Mondjuk Lam is írt róla: “a lényeg, h amíg pont Geoffrey of Monmouth a 12. sz. első felében össze nem foglalt mindent egy nagy pszeudo-historiográfiai munkában, addig csak ilyen elszórt wales-i hősi énekek voltak külön-külön, sőt, Merlint pl. kimondottan Geoffrey tette bele az Artúr-mondakörbe! Geoffrey amúgy annyira Artúr-obszesszált volt, h időnként még így is írt alá, h ‘Geoffrey Artur’. Az ő műve konkrétan a felelős azért, h az Artúr-sztori egész Európában elterjedt a 12. sz.-tól, még Péterváron is van belőle kézirat, és ő indította be a francia adaptációkat, amik egyrészt a klasszikus francia lovagregényhez vezettek (pl. Chrétien de Troyes, aki meg a Lancelotért felelős), másrészt meg aminek révén visszament az egész Angliába, és így jutunk el az első angol nyelvű Artúrig vmikor 1200 körül (Layamon).”
** Nem beszélve arról, hogy úton Monmouth felé jelentettem ki, hogy én már nem bírok ennyi nagyon szépet nézni, és hamarosan túlterhelődöm, ezt nem lehet ép ésszel kibírni (kottázsok, Instagram-worthy erdei utak, borostyánnal befutott kőhidak, hegyes-völgyes vadvirágos táj), mire a gyerekek minden ezután következő festőibb objektumnál üvölteni kezdtek, hogy gyorsan nézzek valami rondát, mielőtt baj lesz.
*** Valójában ez így globálisan is átfutott a fejemen, hogy az elmúlt pár évben mennyi időt áldoztam arra, hogy csak meghallgassam, csak segítsek, csak vigyem el, csak vegyem át, csak vigyázzak rá egy kicsit, csak írjam meg, csak nézzem át, csak igazítsam hozzá az időmet, stb., és hogy ennek az időnek mennyire aránytalanul nagy része fordítódott olyanokra, akik egyszerűen csak viszik az energiát (vagyis se nem munkaadók, se nem tesznek hozzá különösebben a világhoz, viszont mindig akarnak valamit).
**** Mondjuk a sörökkel kapcsolatban a “kézműves” jelző mindig enyhén kellemetlen asszociációkt kelt bennem, de az alkohol segít ezeknek a tompításában.

a bristoli buli – lovak és kutyák érzelmek

4 hozzászólás

Szóval az eredeti terv az volt, hogy ezalatt az egy hét alatt a gyermekek megtanulnak angolul, mindeközben pedig a társalgásaink során mintegy észrevétlenül megtöltjük a fejüket ismeretekkel az általunk meglátogatott történelmi jelentőségű helyekről.

Ehhez képest a beszélgetéseink meglepően nagy része (amellett, hogy maradjak az út bal oldalán, ne menjünk még (sehonnan sehova), de mikor érünk már oda) az érzelmeinkről szólt, részben annak köszönhetően, hogy már utunk legelején beszereztük a legszükségesebbeket, úgymint Ben&Jerry’s fagyi, változatos sajtok, marhahús és hangulatgyűrű (ez utóbbi nekem, de meg tudom magyarázni). Zsé már a második reggelen kérdezgetni kezdte, hogy tulajdonképpen most hogy érzem magam hivatalosan, és mivel akkor még nem voltam expert ebben a gyűrűs dologban, a színmagyarázatról lestem le, hogy ööö, vagy nyugodt vagyok és szerethető, vagy zaklatott és érzéki (ezt a kettőt amúgy is könnyű összekeverni). Lam kifejezte a csodálkozását, hogy ennyi mindent képes vagyok egyszerre érezni, mire elmagyaráztam, hogy ez azért van, mert én lány vagyok, és a lányok egyszerre akár tucatnyi dolgot is képesek érezni (pláne, ha több ujjukon több hangulatgyűrű van, az egyéb ékszereikről nem is beszélve), amíg ő, mint férfi, egyszerre mondjuk annyit érez, hogy éhes, fejeztem be, majd felmerült bennem, hogy ez azért talán egy kicsit túlzás volt a részemről, de Lam elgondolkozva csak annyit válaszolt, hogy tényleg éhes egy kicsit. Muci lakonikusan hozzátette, hogy ő is, úgyhogy megpróbáltam érzelmeim bonyolult sokaságát a kenyérkenésbe csatornázni, miközben Zsé azt magyarázta, hogy egyszer egy Levi’s boltban szoros egymásutánban benne is rengeteg különböző érzelem ébredt (I could relate).

Tehát a rockin’ Stonehenge (The Great Shopping Spree of the Huns, 2017) után már azért nemtől függetlenül éhesek voltunk leginkább, és Lammal jó előre kinéztük a Rose and Crown nevű pubot pár festői faluval (és tankátvonulási csomóponttal) arrébb, ami sajnos hatig zárva volt, utána találtunk egy másikat is hatig zárva, majd egy olyat, ahol éppen halotti tort tartottak, és ekkor fogalmaztuk meg, hogy a következőbe eleve úgy kellene bemenni, mint a (passzív-)agresszív kismalac, hogy “na, halljuk, hogy itt miért nem ehetünk”. Egyébként azért nem ehettünk, mert a konyha éppen (wait for it) hatig zárva volt, de a mellette lévő bio-conscious büfében melegítettek nekünk quiche-t és hipszterkávét.

A bio-conscious büfére egyébként Edingtonban találtunk rá, ami arról híres, hogy miután feltűnt a helységnévtáblája, Lam legalább ötször feltette a kérdést (egyre fokozódó izgatottsággal), hogy nem itt volt-e az edingtoni csata. Mivel szerettem volna fenntartani a társalgás dinamikáját, minden logikai képességemet összeszedve mind az ötször azt válaszoltam, hogy én esélyesnek találom, hogy az edingtoni csata Edington környékén volt. Ezt a dolgot egyébként Lam, aki nagyjából bármelyik angliai helyszínről képes rekordmennyiségű összefüggő és furcsa szót és tulajdonnevet (különböző formákban) tartalmazó mellékmondatot egymás után rakni, később az érdeklődésemre így írta le:

a megkeresztelés úgy volt, h Alfréd megverte az akkor már néhány éve Anglia-szerte rabló és fosztogató vikingeket (asszem ez a forrásokban ‘mycel here’, azaz ‘nagy sereg’ néven hivatkozott viking sereg volt, mert h ugyanebben az időben volt Angliában másik rabló és fosztogató viking sereg is), és az edingtoni (ethanduni) csata után a ‘Treaty of Wedmore’-ként emlegetett békekötéshez az is hozzá tartozott, h a vikingek vezetőjét, Guthrumot meg is keresztelték (Alfréd volt a keresztapja, a keresztségben az Aethelstan nevet kapta), meg ekkor jelölték ki a Danelaw nevű területet, ahol a vikingek élhettek nyugodtan (ezt később majd Alfréd gyerekei és unokái és dédunokái foglalták vissza).

Edingtonba (Ethandun?) úgy kerültünk, hogy a lovat akartuk megnézni:

lo1

A ló (Westbury White Horse) amúgy nekem szívügyem volt a Tiffany Aching-regények (People of the Chalk!) miatt, de tényleg impresszív alkotás a maga nemében, több is van a környéken, és ezek úgy készülnek, hogy a krétadombokról ló alakban felszedik a pár centis humuszt és gyepet (bár ezt a konkrét darabot az ismertető szerint le is betonozták, hogy ne kelljen minden tavasszal megtisztogatni).

Ennek a lónak amúgy dezignált lónéző helye is van, direkt erre a célra felállított paddal, amelyen gyermekeink (respectively) kötelességtudóan nézegették is a lovat a fényképezőgépükön (bukolikus környezetben).

horseview

Hogy maradjunk a lovas tematikánál, másnap átmentünk Walesbe 6,7-ért (csak odafelé kellett fizetni a hídon, de amúgy megállapítottuk, hogy ez a 6,7 sokkal jobban megéri egy öt kilométer széles tengerszoros felett, mint az 1* a pataknyira apadt Avon*** felett), és arra emlékeztem ugyan, hogy a hitelkártyás-alkoholos estén, amikor már össze-vissza kattintgattunk, valamiért úgy éreztem, hogy muszáj elmennünk Swansea-be, de arra már nem, hogy miért. Ilyen esetekre viszont azon a környéken mindig jó wild card, hogy “nézzük meg Arthur kövét”, mert mindenhol van egy (több?), úgyhogy azt néztük meg.

Ezeket a lovakat nem mutatta ugyan a google maps, de szintén ott voltak:

lovak

A gyerekek először az állatokkal voltak elfoglalva (végül sikerült lebeszélnünk őket arról, hogy hazavigyük valamelyiket), utána a közelben található rituális kőrakással (arról is sikerült lebeszélnünk őket, hogy több száz éves háborítatlanság után átrendezzék), majd végül magával a kővel is, Lam pedig a felszólításomra, hogy viselkedjen természetesen a közelében, előadta az IT Crowd ismert jelenetét.

Én mindeközben elkészítettem a “fekve fényképezem magam a kövekkel” sorozatom aktuális darabját (az ötlet a Stonehenge-nél született meg, amikor már csak fetrengtünk, de még nem volt kedvünk indulni, és Monmouth-ra tenném a stílusom érettebbé válását).

A lovakról és az érzelmekről egyelőre ennyit.

 

* Ebbe már az első napon beleszaladtunk, éppen Portisheadbe mentünk, leginkább a kulturális utalás végett, amikor Lam egyszer csak figyelmeztetett, hogy “izé, ki volt írva, hogy jön egy híd, ahol egy… milyen pénz is van itt?** Mindegy, szóval egyet kell fizetni”, és ezt követően ez már csak “a híd, ahol egyet kell fizetni” néven futott.
** Fáradtak voltunk.
*** Ott még azt hittük, hogy az Avon Dél-Anglia Garry folyója, mert több száz kilométert bejártunk, mégis rendszeresen át kellett menni rajta (az Avon), de időközben kiderült számomra, hogy Angliában 5, Skóciában 3, Walesben pedig 2 Avon-folyó van (más kontinenseken még legalább 9), ami nem annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy az avon keltául egyszerűen folyót jelent.

a bristoli buli – stonehenge

1 hozzászólás

Az előző poszt után kaptam a levelet Lamtól, hogy

folytatásposztokba való részletek:
* a híd, ahol egyet kell fizetni
* roadsign the shit out of it
* passzív-agresszív ebéd Edingtonban, ahol Alfréd úgy szétverte a vikingeket (787), h még meg is keresztelte a vezérüket
* Wales-be 6,70 a belépő

és minderre sor fog kerülni.

A road signokkal például az volt, hogy miután ismét megszoktam, hogy az út rossz oldalán kell vezetni, miközben a sebváltó is furcsa helyen van (hozzátenném, hogy Lam nagyszerű navigátor, bár néha ő is keveri a jobbat és a balt*, de végtelenül türelmesen** teszi hozzá minden utasításhoz, hogy “és kérlek, maradj a bal oldalon”), szóval ezek után annyira elkanászodtam, hogy kacérkodni kezdtem a törvény túlsó oldalával, és például a tilosban parkoltam le, amikor megálltunk a Sainsbury’s-nél kenyér-tejér’. A gyermekeket teljesen felspannolta a bűnözői életmód ellenállhatatlan vonzereje, úgyhogy ezt követően már olyanokat visítottak nagyjából harminc centiről a fülembe utazásaink közben, hogy “taposs bele, menj át a piroson, a nyomunkban a zsaruk!” (amihez Lam mindig hozzátette kellemes bariton hangján, hogy “de közben kérlek, maradj a bal oldalon”), és a mai napig nem sikerült őket teljesen meggyőznöm arról, hogy nem adtak ki ellenünk nemzetközi körözést a Sainsbury-balhé miatt.

Az volt egyébként a kocsink, ott (éppen Wales kietlen részeire menekültünk a törvény vasmarka elől):

auto

Visszatérve a road signokra, a bal és a jobb oldalak furcsa helyzetének megszokása után ezekre is figyelni kezdtünk, és azt kell mondjam, angolul még a táblák is sokkal költőibbek, ott van például a “No Hard Shoulders”, amire azonnal rávágtam, hogy “No Hard Feelings”, mire Lam azt dünnyögte, hogy “No Cold Feet”, amiből szelíden keretes szerkezetet csináltam azzal, hogy “No Cold Shoulders”, Lam meg megírta kortárs versben, Barry Kent stílusában.

Na de ezek után jött még csak az a rész, ahol az Abnormal Loads (tótiszolva: őrült terhek) és a Single File Traffic (tótiszolva: egyaktás trafik) után jött az, hogy Tank Crossing, amiről eleinte azt hittem, hogy benéztük, utána viszont kiugrottam a kocsiból, és lefényképeztem, de eközben katonai légijárművek kezdtek körözni a fejem felett (gyermekeink görög kórusa a kocsiból: menekülj, mert leszednek! Lam refrénje: kérlek, maradj az út bal oldalán).

Utóbb kiderült, hogy a Salisbury Plain (ahol a Stonehenge van) nagyjából fele egy katonai gyakorlóterület, és azért van ez.

Maguk a kövek amúgy rafináltan el vannak rejtve a dombok közé, a parkolóból elsőre csak egy nagyon impresszív, az őseink tudását magába sűrítő ajándékbolt*** látszik (Amikor Zsé meglátta, elnyílt a szája, és az jött ki rajta, hogy vegyünk, vegyünk, vegyünk!, én meg motyogtam valami olyasmit, hogy előbb talán nézzük meg a dolgokat, és csak utána vásároljunk emlékeket róluk, de be kell ismernem, hogy pontosan azt éreztem, amit ő, ugyanezekkel a szavakkal). Mindenesetre vettünk.

Magukhoz a kövekhez stílusosan a To the Stones jelzésű busz vitt el minket, és hát tényleg gyönyörű az egész (the greatest henge of all), úgyhogy nem mulasztottuk el minden szögből és mindenféle személyi kombinációkban lefotózni, beleértve Lam tribute sorozatát is az Ylvis dalához.

Az elsőn én igyekszem kezdő szelfierként azon, hogy mind a kövek, mind a fejem benne legyenek a képben, a másodikon heroikus pózban takarjuk ki a hengét, a harmadikon Lam tributál (vidáut dö teknolodzsáj).

Na jó, itt van azért egy a főszereplőről is:

stonehenge

Ja, és az Ylvis:

(Én a mai napig röhögök, ha megnézem).

A gyermekeknek azt mondtam, hogy mivel nem biztos, hogy életünkben még egyszer eljutunk ide, addig maradunk, amíg úgy nem érzik, hogy már hányniuk kell a kövektől (a drámai helyszínek drámai szavakat kívánnak, és ők egyébként is mindig nagyon viccesnek találják, ha a hányás kerül szóba), utána meg a kérésükre gyalog tettük meg parkolóba visszavezető utat buszozás helyett (mivel az angol táj eléggé csábítja az embert lemezborítógyanús felvételek készítésére, meglehetősen lassan).

Amúgy azt szeretem a britekben (amellett, hogy normális nyelveken és teljesen változatos témákban írnak könyveket (befotóztam valami sarki kis üzletben például, hogy egy egész polcot képesek az úszás filozófiájának szentelni, de ezt bármilyen obskúrus témával megcsinálják)), hogy nem az van kiírva az elkerített legelő szélére, hogy nemszabad-tilos, hanem az, hogy ha esetleg bemennél, mit csinálj, hogy senkinek ne essen baja. Köszönettel.

(Az már csak a hab a tortán, ha már feliratok, hogy tekintettel vannak arra, hogy a helyi táj szépsége képes minden más funkciót kikapcsolni az ember agyában, és erre az esetre felkészülve segítőkészen a lámpa alá írják, hogy mi a teendő, ha piros (és kit hívhatsz fel, ha nem piros)).

Szóval visszatértünk a parkolóhoz, és addigra már bennem is hasonló kérdések ébredtek, mint az Ylvisben (Is it a giant granite birthday cake? Or a prison far too easy to escape?), úgyhogy megpróbáltam olyan könyveket találni, amelyekben megalapozott teóriákat állítanak fel a Stonehenge építésével és funkciójával kapcsolatban, de (spoiler) az összes azzal végződött, hogy “valójában nem igazán tudjuk, hogy mi is ez az egész”. Viszont, ha már úgyis lendületben voltam, vettem egy kötetet a helyi folklórról, meg egyet a britek történelméről****, és ezzel vette kezdetét az az áldatlan folyamat, amelynek a végén ott álltam a becsekkolásnál a poggyászkezelővel szemben, a mérlegen egy 15 kiló helyett 23 kilós bőrönddel (odafelé 11 volt), és támadt egy feszült pillanat, amikor összeakadt a tekintetünk, de utána csak vállat vont, és nyomott rá egy “heavy” matricát.

Mindenesetre az a lényeg, hogy most már egy életre elegendő stonehenge-es ceruzánk, radírunk, noteszünk, kő alakú csokink, kirakósunk, pólónk, plüssvarjúnk és hűtőmágnesünk van (még a gyerek apjának is vettem egy ROCKS trikót, hogy egyformában tudják nyomni), és hogy soha többé nem megyünk be felügyelet nélkül ajándékboltba.

szuvenirekbe

Ja, a “roadsign the shit out of it” meg valahogy úgy volt, hogy Lammal rácsodálkoztunk egy táblára, ami arról tájékoztatott minket, hogy a következő 80 méteren feltűnően sok táblát tapasztalhatunk, mire (mivel a gyerekek szerencsére még nem beszélnek angolul) halkan megjegyeztem, hogy “attention, we’ll roadsign the shit out of the next 80 yards”, és nagyon röhögtünk (de mentségünkre szóljon, hogy már nagyon fáradtak voltunk).

Lesz még ló és tintageli reveláció mindenképpen, stay tuned.

 

* Ennek megoldásaképpen feltalálta az “angol bal” nevű irányt, vö.: “Ja, az angol balra gondoltam”.
** Konkrétan annyira türelmes, hogy egy idő után úgy éreztem, valakinek muszáj lenne hisztiznie, miközben én a körforgalmakban bénázom, úgyhogy morogtam neki egy kicsit az elnyomó férfiakról, akik mindenben korlátozni vágynak, és mindent meg akarnak tiltani nekem, és folyton olyanokat mondanak, hogy ne menjek át a piroson, meg ne menjek át a jobb oldalra, meg ne a második kijáraton menjek ki, hanem a harmadikon. Lam megértően bólogatott, és megkért, hogy amennyiben lehetséges, és én is úgy szeretném, maradjak a bal oldalon.
*** Időnként átmentünk Trumpba: This is a really nice gift shop. A great gift shop. Believe me, I have seen gift shops, and this is the greatest gift shop of them all.
**** Mindkettőn van “This book was bought at Stonehenge” matrica, aww!

a bristoli buliról

1 hozzászólás

Tavaly Edinburgh ép ésszel bejárható környékén voltunk boldogok, idén a Stonehenge és Westbury fehér lova között éhesek, de annyira, hogy testületileg átmentünk passzív-agresszívbe, és elhatároztuk, hogy az ötödik pubba eleve azzal fogunk benyitni, hogy “na, mondják meg, hogy itt miért nem ehetünk*” (egyébként azért nem, mert valami bizarr és előlünk korábban titkolt hagyomány értelmében a brit falusi pubokban du. 2 és 6 között nincs konyha).

Stonehenge-be úgy kerültünk, hogy a tavalyi edinburgh-i extázis után nekem motoszkált a fejemben, hogy felvetem Lamnak, hogy idén is Nagy-Britanniába kéne mennünk, annyi mindent nem néztünk még meg, de elvetettem ezt az ötletet, mert ne már mindig ugyanoda. Lam viszont minden gátlás nélkül megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék idén egy Dél-Angliához a gyerekekkel (mit is szólhatna egy ilyenre az ember). Úgyhogy a nyaralás tengelye úgymond a Stonehenge körül forgott, az is kiderült, hogy Bristolba nem kell átszállni (bár gyermekeinknek, akiknek a brüsszeli reptér már-már a második otthonuk, ez okozott némi szívfájdalmat; az egyik kérésük az volt az út kapcsán, hogy legyen benne átszállás, a másik az, hogy legyenek megmászható várromok, a harmadik, hogy legyen kanapé a konyhában, de istenem, érdemes időben megtanítani őket, hogy az élet könyörtelen és kemény).

A repjegy-AirBNB-foglalás aránylag könnyen ment annak ellenére, hogy az AirBNB időközben átsorolt minket a harmadik világbeli országok közé, ezért a saját és két barátom tulajdonában lévő debit kártyák (5 db, dombornyomott, nem nyomott, VISA/MasterCard mindenféle kombinációban) hiábavaló kipróbálása után végül csak Lam hitelkártyájával sikerült fizetnünk, de akkorra már annyira idegállapotban voltam, hogy azzal estem be hozzá, hogy most gyorsan adjon valami rövidet, majd utána intézkedünk. A könnyeddé vált hangulatban aztán valahogy elfajultak a dolgok, és azon kaptuk magunkat, hogy kockáról-kockára nézegetjük Bristol környékén a Google Mapset, és találunk egy lovat (emellett az is kiderült, hogy Arthur rengeteg róla elnevezett követ is széthagyott a közelben).

A másik lehetséges problémaforrás a nyúlgate volt. A házigazdánkkal, Sallyvel nagyjából három levél alatt lerendeztük a kevésbé lényeges kérdéseket, és áttértünk arra, hogy a képeken szereplő nyulak (A) ott lesznek-e (igény esetén igen), (B) hogy hívják őket (Flopsy és Pepsi). Utána következett az a megrázó rész, amikor Sally tájékoztatott, hogy Pepsit elvitte egy róka, majd egy nappal indulás előtt arról is, hogy Flopsy aznap nem jelent meg, aggódnak.

Szerencsére meglett (és a róka is):

(Sally, aki meglepően készségesen reagált az állatvilággal kapcsolatos szokatlan mértékű érdeklődésünkre, megírta, hogy két róka is jár a környékre, mire a gyerekek azonnal eldöntötték, hogy akkor ez biztosan nem az a róka, mert ez egy tisztességes életvitelű, vegetáriánus rókának tűnik.)

Szóval induláskor még izgultunk (a gyerekek a nyúl miatt, én amiatt, hogy lezuhanunk/elveszítjük/karambolozunk, Lam meg semmi miatt, mert ő túl menő az izguláshoz), de ez nem gátolt meg minket abban, hogy pólóban fejezzük ki magunkat.

Nem akarok spoilerezni, de végül egyáltalán nem zuhantunk le/veszítettük el/karamboloztunk, és a bérelt házban is megtaláltuk a boldogságot annak ellenére, hogy az emeletek sokasága miatt az egyik nappaliba már nem ért le a wifi (feldolgoztuk). A boldogság számomra a lábakon álló kádban rejlett, a kandalló előtt, a fapadlós fürdőszobában, aminek egy kecses mozdulattal magamra zártam az ajtaját, miközben a gyermekek artikulátlanul üvöltözve** rohangáltak a lépcsőn (Lam mindeközben nagy valószínűséggel menő volt).

Másnap azért a Stonehenge-re való ráhangolódás részeként még megnéztük Bristolt és Portisheadet (a hitelkártyás estén szentül megfogadtuk, hogy a Stonehenge, Westbury, Tintagel, Bath és Wales mellett Portisheadbe is mindenképpen el fogunk menni a popkulturális vonatkozásai miatt), és itt most hagynék egy cliffhangert, de annyit azért elárulok, hogy

seenthestones

 

* Korábban belefutottunk egy kedélyes halotti torba is, ahol mintegy mellékesen megdicsérték a 11 éves Motorheades pólóját, de nem akarok róla beszélni.
** Tartottam egy rögtönzött ismeretterjesztő előadást az ún. viselkedésről, amiből rögtön levették a lényeget, és udvariasan bejelentették, hogy most artikulátlanul üvöltözve fognak rohangálni, mielőtt nekiláttak.

arról, amikor dicsérni jönnek, nem temetni

8 hozzászólás

A mai születésnapomra a Második Utastól (aki ugyan megkért, hogy a jövőben lehetőleg Szellőszökkenő Zafír Szeráfként emlegessem a blogomban, de most így referált magára) megkaptam életem egyik legjobb ajándékát evör, egy exkluzív blogbejegyzést a saját blogomba (ami azért is nagyon jól jön, mert én most éppen nem tudok írni), rólam (kimeríthetetlen téma).

Itt következik:

“Mottóm: Dicsérni jöttem Caesart, nem temetni (aka barátság retrospektív)

Már régen érlelődik bennem ez az írás, úgyhogy vannak is ehhez tartozó kósza cetlik a lakásban; például olyan, hogy “A csótányos fószert nem elfelejteni!*”, de szerintem érthető, hogy az ember alaposan felkészül arra, ha valakit a szülinapja alkalmából méltatni szeretne.

 Mivel rögtön az első mondatban el is szpojlereztem, hogy miről lesz szó (születésnapról), ezért hadd beszéljek egy kicsit a temetésekről.

 Nem, nem akarok elásni senkit, csak úgy nagy általánosságban eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy az emberek nem vesznek részt a saját temetésükön (mármint de, csak elég passzívak szoktak lenni), pedig az az alkalom, amikor a legszebb dolgokat szokták elmondani róluk, és biztos örömmel hallanák, hogy milyen kiváló embernek tartották őket így utólag (és még csak el sem hangzik a “van-e valakinek ellenvetése?” kérdés, pedig biztos, hogy bizonyos esetekben lenne ennek létjogosultsága… és most virtuálisan megböködöm Luciát**).

 A lényeg, hogy azért gyűltem ma itt össze, hogy ne megkésve méltassam a blog tulajdonosát, hanem még létezésének legszebb virágjában.

 Hála az olyan modernségeknek, mint a gmail, pontosan meg tudom mondani, hogy ismeretségünk 2009. augusztus 8-án 11 óra 11 perckor vette kezdetét, amikor is írtam neki egy emailt, hogy fordítót keresek (örök problémám, hogy folyton a hozzám illő fordítót keresem), és valaki őt ajánlotta, mint embert, aki épp fordítandót keres. Rögtön szimpatikusnak tűnt, mert 9 perc múlva válaszolt is, megerősítette, hogy valóban tud nyelveken szólni és írni, és hogy napi 2 órában gyakorlatilag bármire hajlandó. És még gyors is.

 Az eltelt évek fényében igazolhatom, hogy tényleg bármire hajlandó (lásd sok ezer percnyi nézhetetlen spanyol reality), és tényleg gyorsan végez (legalább is szakmailag – mondjuk amúgy emberileg is, én szoktam az lenni, aki még ráérősen hajat mos, de egyszer már elmagyaráztam neki, hogy nekem sajnos nagyon bensőséges a hajammal való kapcsolatom, és ő megértette, mert ő is kedveli a hajam amúgy).

 A gyümölcsőző munkakapcsolatból aztán komótosan továbblépkedtünk és néha szórakoztató leveleket váltottunk egymással az életről úgy általában, meg néhány alkalommal össze is futottunk szakmailag (egyszer például emlékszem, hogy a Tündérkertben becsiccsentve nagyon hosszan és nagyon idegesítően magyaráztam neki a kínjaimat, és közben végtelenül sajnáltam, hogy ő színjózan, de azt hiszem jól tűrte), illetve egyszer emberileg is felmentem hozzá, és vittem neki banános sört, amit elsősorban a szép üvege miatt választottam, pedig akkor még nem is tudtam, hogy szereti a szép üvegeket meg faládákat, de leginkább a dekoratív fémdobozokat.

 Aztán folytattuk a levelezést, én közben elmentem egy másik országba egy időre, és amikor erőst kezdett úgy alakulni, hogy vissza kéne jönni, akkor egyik nap úgy keltem fel, hogy bár teljesen abszurdnak hangzik, hiszen nem vagyunk annyira közeli barátok, de meg kell kérdeznem, hogy nem akar-e véletlenül 4000 kilométert utazni velem (jó, akkor nekem volt már egy ilyen fondorlatos tervem, hogy ebből 6000 lesz, de gondoltam, hogy előbb megvárom, hogy mit mond a 4-re és csak utána emelem a tétet).

 Ott lepődtem meg, amikor erre nem azt válaszolta, hogy “majd átgondolom”, “majd meglátjuk”, “ne haragudj, de ez most nem fér bele”, hanem csak annyit, hogy akkor ő most telefonál egyet. És tényleg megint rászolgált a “legendásan gyors” jelzőre, mert nagyon rövid időn belül megírta, hogy természetesen eljön velem a világ végére és vissza még is.

 Ezen a ponton kicsit beaggódtam, hogy milyen lesz összezárva egy kvázi ismeretlennel cirka három hétre (és az összezártságot itt igen szigorúan kell venni, mert sokat tartózkodtunk autóban, és menet közben ugye kontraindikált kiszállni és rácsapni a másikra az ajtót), de aztán kiderült, hogy elég jól tudjuk tolerálni a másik baromságait. Én például végigpisiltem a német autópálya összes mosdóját, viszont minden alakommal becsületesen jeleztem, amikor észrevettem egy útszéli Carrefourt, mert bár én gyűlölöm a boltokat, de Luciát földöntúli boldogság szállja meg a sajtpultok előtt, és ezt nem lenne szívem megtagadni tőle.

 Ezt az utazást ő alaposan dokumentálta itt a blogon (leszámítva azt az egy sötét titkot, amivel életünk végéig kölcsönösen sakkban tudjuk tartani egymást, de ez valójában barátságunk egyik fontos fundamentuma), úgyhogy én csak annyit fűznék hozzá, hogy bár In Bruges megjegyezte, hogy milyen kár, hogy velem van itt és nem élete szerelmével, azért kiváló útitársak lettünk, még annak ellenére is, hogy én vagyok a világ legrosszabb mitfahrere, mert nem tudom megkülönböztetni a jobb és a bal kezem, de Lucia pontosan tudja, hogy ilyenkor azt kell kérdeznie, hogy “neked jobbra vagy nekem?”, és a “neked” az a balt jelenti.

 Ezt a kalandot még sok egyéb követte, és általában igen szép helyekre jutottunk el (onnan lehet tudni, hogy szép helyen vagyunk, hogy Lucia elkezdi készíteni a vizuális dokumentációt, miközben én véget nem érően azt hajtogatom, hogy “itt akarok meghalni”), és ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen remek lenne, ha abból élnénk, hogy pazar helyekre járunk, és aztán beszámolunk róla, hogy jó volt, ide mindenkinek el kell mennie (gyémánt szintű támogatóinknak bevallanánk a kevésbé sötét titkainkat is, mert megérdemlik), mert persze most már létezik az a műfaj, hogy bikinis nők megélnek az instán abból, hogy bikinis nők és van mögöttük egy medence meg sok pálma, de mi talán egyszer tartózkodtunk olyan szállodában, ahol volt kültéri medence, ám egyrészt zuhogott az eső, másrészt 12 fok volt, harmadrészt Belgiumban nem őshonos a datolyapálma, ráadásul nekem csak úszódresszem van (okkal!).

 Szóval amíg el nem jön a várva várt Messiás mecénás, addig kénytelenek vagyunk saját kasszából fizetni ezeket a kis elhajtásokat, de legalább nem kell beleírni az úti beszámolóba olyanokat, hogy “milyen jól jött, hogy mintegy véletlenül volt a kocsiban egy Hecht 743-as rotációs kapa a Kötvényesi és fiai 2008 Kft. jóvoltából”.

 Lucia szerint a dinamikus duónk dinamikáját az adja, hogy én megmondom hova, ő meg eltalál oda (leszámítva Nürnberget, mert ott csak a deus ex machina segített, de oda TÖBBET NEM MEGYÜNK), úgyhogy születésnapja alkalmából szeretném jelezni, hogy tudom a hovát, és ne aggódjon, még térképet is fogok rajzolni, hiszen köztudottan egy kartográfiai őstehetség vagyok.

 Zárásképpen még egy kicsit méltatnám, hiszen kemény munkával megszolgálta ezt. Például nagyon becsülendő, hogy mindig hajlandó meghallgatni az embert (akkor is, ha irritáló, de tényleg – el is ismerem, hogy én például nagyon az voltam mostanában, de rólam épp lehet rosszat mondani, mert messze még a születésnapom és nem sorjáznak a sírásók az ajtóm előtt, és ebből azt a következtetést vontam le, hogy még élek).

 Aztán simán felhívhatnám az éjszaka közepén, hogy iszonyatosan rákívántam a lazacra, és 99,98%-ig biztos vagyok benne, hogy valahogy szerezne nekem (egyrészt neki vannak kapcsolatai, másrészt tudja, hogy nekem legfőbb táplálékomat a vízi élőlények nyújtják), mert ő ilyen.

 Ezenkívül nagyon jókat lehet vele órákig beszélni értelmes dolgokról, hosszan nevetgélni értelmetlen dolgokon, de lehet mellette csendben dolgozni is (tavalyelőtt volt egy nagyon szép karácsonyunk, amikor leköltöztem a konyhájába pár napra billentyűt püfölni, és végtelen nyugalom volt, mert az egész ország épp bebejglizve fetrengett ahelyett, hogy minket zaklatott volna).

 Ami nekem még nagyon fontos, hogy tud lelkesedni dolgokért, még akkor is, ha nincs a legjobb passzban (akkor kicsit kevésbé, de általában érződik, hogy nem fásult, csak fáradt), és ez manapság úgy érzem hiánycikknek számít az emberpiacon.

 Tudom, hogy a külső tulajdonságokat nemigen hozzák fel ilyen temetős dicséreteknél (mert tulajdonképpen az már mindegy, hogy valaki mennyire volt életében délceg, ha egyszer már csak fekszik), de Luciának fontos az ilyesmi, úgyhogy szeretném megjegyezni, hogy nagyon jól állnak neki az apró virágos ruhák – hordásukért némi egészségügyi kockáztatot is hajlandó vállalni (legalábbis előfordult már, hogy nem az időjárásnak megfelelően öltözött fel), akkor is kisminkeli magát, ha a szeméttelepre megyünk (megtörtént eset), és hála istennek a józan eszére hallgatott, amikor megvette a kék műszőrme mellényt.

 Még sok szépet és jót össze tudnék róla hordani, és megjegyezném, hogy például az is egy kellemes tulajdonsága, hogy ő is tud igazán kedves dolgokat mondani, de ezeket valószínűleg inkább szóban teszem majd meg, úgyhogy akkor nem is szaporítanám tovább a betűket, a lényeg, hogy isten vagy a természetes kiválasztódás éltessen, Kicsim!

 A Második Utas

* A csótányos fószer az Edgar the Bug lenne a MIB-ből, és a Luciával való közelebbi ismeretségünk kapcsán az volt az egyik első aggodalmam, hogy sosem jönnék rá, ha valami testrabló lény magára vette volna a bőrét, mert ő is negyven deka cukorral issza az összes folyadékot. A másik lehetőség, persze, hogy én már eleve testrablottként ismertem meg. Azt hiszem, ezt a félelmemet még nem osztottam meg vele, de ezért nézek néha olyan gyanakvóan.).

** Ez a név nekem nehezen jön a számra, mert én az IGAZI nevén szólítom. Mármint nem kértem még el az anyakönyv kivonatát vagy ilyesmi, de ennyi bizalma legyen az embernek a környezete iránt.”

fiatalos, dinamikus csapat, ösztönző közeg

4 hozzászólás

Amikor azzal a megjegyzéssel küldöm el az elvégzett munkát, hogy “Egy kicsit szerelmes lettem a Jackbe, de ennek elkerülhetetlenül be kellett következnie”, mire a munkaadó visszapinget, hogy “pont ezt akartam mondani, hogy nem leszünk szerelmesek Jackbe? :D“.

(Jack -50 °C fokban forraszt vezetéket kamionmotoron. Nem tudom, kell-e még ehhez bármit is hozzátennem.)

Kívánós poszt 2017-re

104 hozzászólás

Jó, megint itt van a kívánós poszt, mert idő van.

Aki még nem ismerné, úgy alakult ki ez a hagyomány, hogy egy idő után feltűnt, miszerint minden kívánságom teljesül, amit leírok a blogba* (legfeljebb nem akkor, és nem úgy, de az Univerzumnak már csak ilyen a humorérzéke), és ilyenkor, a kívánságok meg az újrakezdések idején szeretnék másnak is lehetősége adni arra, hogy nagy nyilvánosság előtt leírja, mi is az, amit szeretne. Mert szerintem akkor teljesül. Legalábbis nagyobb eséllyel teljesül, mintha nem lenne kimondva.

Ugyanakkor nem győzöm kihangsúlyozni, hogy amit az Univerzum sajátos humorérzékéről mondtam, azt komolyan kell venni. Az Unierzumnak nagyon, nagyon egzaktul kell megfogalmazni a dolgokat. Amikor például már sokadszor mondtam, mennyire szeretnék egy új telefont, a régi a nap elején, egy meglehetősen rossz pillanatban végleg lerobbant, és rohangálhattam újért, amibe természetesen nem volt jó a SIM-kártya, stb. (De lett új telefonom).

Jöjjenek akkor az én kívánságaim (elég unalmas leszek, mert a BabyLiss Curl Secretet (lágyan omló csigák! (Ne, Dani, kérlek, ne rajzold meg)) már megkaptam karácsonyra):

  • A szokásos kötelező körök, Muci és én legyünk egészségesek, ne legyenek anyagi gondjaink, utazzunk sokat, és izé, ne akadályozza semmi a felhőtlen boldogságunkat. (Most hozzátenném, hogy és legyen elég csoki, de éppen rengeteg csokink van).
  • Mivel csodára szerintem nem számíthatok, legyen inkább az, hogy a rengeteg folyamatban lévő és a jelek szerint ígéretesen alakuló projekt be is teljesüljön (mind szakmailag, mind emberileg). A Második Utasnak legyen igaza.
  • Na jó, szeretnék egy olyan közepes méretű csodát is. Olyat, mint a flamingós ruhás, csak nem a flamingós ruhával, mert az már van, és asszem, ebben semmilyen szerepet nem játszik a pénz.
  • Hogy legyen valami konkrét is, 2017-ben mindenképpen sikerüljön az ingatlaneladás-vásárlás-költözés most, hogy végre teljesen kitaláltam, milyen helyen akarok lakni. Szeretnék kicsit átmenni lakberendezős blogba.
  • A szeretteimnek azt, hogy úgy legyen, ahogy szeretnék (kivéve, ha hülyeségeket akarnak, mert azt megvétózom).

Na és akkor most ti jöttök. Lehet névvel, név nélkül, lehet kérni, hogy ne tegyem publikussá, a határidő meg mondjuk legyen 2017. január 1-je, éjfél (kivéve indokolt esetben).

* Ehhez köthető az idei legbizarrabb kellemes élményem, amikor pár héttel azután, hogy megírtam a blogba a flamingós ruhát, majd pár hét múlva csengetett a postás (a UPC, asszem), és a kezembe nyomott egy dobozt, ami egyenesen a John Lewistől érkezett, és a flamingós ruha volt benne. Az én méretemben. (A címzésnél és a számlán csak a nevem és a címem szerepelt). A csavar a dologban az, hogy amikor belinkeltem a ruhát a blogba, már akkor is 0 db volt készleten, és mire megkaptam, már el is tűnt a webshopból. Mindenki tagad.

a második fele spoilerözön, de szólok előtte

10 hozzászólás

Valamikor majd folytatni fogom az Izlandot is, ha lesz egy kis időm (haha), de most sokkal aktuálisabb, hogy az L. végre hazatért a világ túlsó végéről, és megkérdezte/kijelentette, hogy megnézzük-e az Éjszakai ragadozókat.

Előtte még volt egy kis mikulásoznivalóm a Libriben, meg az is hozzáadódott a dologhoz, hogy a Második Utas exkluzív deluxe szlovákiai billás mikulászacskói nálam maradtak, de szerencsére a szülei és a gyermeke nem sokkal előttünk mozizott az Alleeban (ő nem), úgyhogy sikerült megoldanunk a problémát, és még kellemesen el is cseverésztünk a lopásjelző két oldalán állva* arról, hogy nekem tetszett az Érkezés (mind emberileg novellában, mind filmben), nekik meg nem. Ennek következtében, amikor a mozikasszától rácsörögtem az L.-re, hogy megvegyem-e jegyet, ő arról tájékoztatott, hogy éppen fizet, mire közöltem vele, hogy (ezek szerint) a háta mögött állok, mint egy nagyon sablonos horrorfilmben.

Az L. ezt követően a jegyeken kívül a kezembe nyomott két karamellás cukorkát, majd némi kotorászás után még egyet (úriember nem spórol a karamellás cukorkákkal, ha nőkről van szó), a Guruban viszont rendelés után azonnal nekem szegezte a kérdést, aminek a megválaszolását lehetőség szerint szerettem volna elkerülni, miszerint mit láttam moziban a mr.a-val, mialatt ő nem volt. Mivel szeptemberben, amikor a tradicionális hagyományaink értelmében Isolde legújabb gyermekét is meglátogattuk, némi konfliktust okozott közöttünk, hogy megnéztem a mr.a-val a nem tudom már, mit**, ezúttal óvatosan visszakérdeztem, hogy van-e olyan film, ami miatt megsértődne. Az L. rávágta, hogy természetesen van, ennek ellenére azonnal bevallottam neki az Érkezés-t (noha az elutazása előtt felvetette), mire ő is bevallotta, hogy ő is megnézte nélkülem, majd biztosítottuk egymást kölcsönös megkönnyebbülésünkről, amiért filmek tekintetében egyformán hűtlennek bizonyultunk.

Snitt.

*** Itt következik a nagyon spoileres rész, én szóltam! ***

Miután hazaértem, még olvasgattam egy kicsit a neten, és annyira felháborodtam azon, hogy az Internet szerint létezik olyan lehetőség, hogy Edward azért nem jelent meg a randin, mert öngyilkos lett, hogy majdnem felhívtam az L.-t, hogy rázúdítsam az ezzel kapcsolatos reakciómat, de még időben eszembe jutott, hogy hajnali kettő van, és már valószínűleg alszik, úgyhogy én is ezt tettem. Reggel viszont láttam, hogy hajnali 2:22-kor írt nekem egy (két) levelet arról, hogy az Internet szerint Edward lehet, hogy öngyilkos lett, továbbá az is lehet, hogy nem beszéltek meg konkrét randit, mert azt nem láttuk, hogy konkrét randit megbeszéltek volna.

Naszóval, ezúton szeretném kijelenteni, hogy ha a filmnek volt bármilyen mélyebb jelentése (márpedig nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor Edward egyszerűen nem lehetett öngyilkos, mert az nem fért volna a képbe. Oké, hogy a filmbéli regény végén Tony véletlenül lelövi magát, de a regény egyrészt csak szimbólum (abban a másik(ok) elvesztése is halállal volt jelképezve), másrészt Edward/Tony semennyire nem volt sem önpusztító, sem olyan, aki olcsó drámai eszközökhöz nyúlna vagy játszmázna (és most lehet azt mondani, hogy a nem megjelenés is játszma, de csak akkor lenne az, ha más célja lett volna vele, mint annak kifejezése, hogy már nem szeretlek, nem akarok veled találkozni). És a regény végén (szerintem)(ahogy Suematra mondaná, én úgy gondolom, és igazam van) az hal meg, aki a bosszúállás végett ugyanolyanná változott, mint akik elkövettek valamit ellene, míg a való életben Edward győzött, nem választotta a könnyebb utat, a megjátszást és a konformizmust, mint Susan, hanem, ahogy a film elején is elhangzik, tényleg kiderült, hogy ő másképp erős, ami hosszú távon óhatatlanul is tartalmasabb sikert eredményez.

Edwardnak a filmben és a filmbéli regényben is az volt a gyengesége/erőssége, hogy volt benne naivitás, a valóban értékes dolgokba és az emberekbe vetett hit, ugyanakkor ő a filmben és a filmbéli regényben is megfizette ennek az árát, míg Susan és a texasi srácok másokkal akarták megfizettetni a saját gyengeségük (a dolgokhoz vezető könnyebbik út és a cinizmus) árát, ami csak rövid távon kifizetődő. Egyszerűen semennyire nem lenne logikus, ha Edward pont akkor, amikor kiderül, hogy ő tett jó lóra, vagy hogy is lehet ezt megfogalmazni, öngyilkos lesz. Ráadásul olyasvalaki miatt, aki könnyűnek bizonyult.

Az viszont valóban érdekes, hogy nem láttuk a konkrét randimegbeszélést, de egyrészt, amikor Susan ott állt a tükör előtt, én végig nagyon erősen szuggeráltam és vártam, hogy jöjjön már rá, hogy az ember nem ilyen ruhában randizik azzal, aki egy ilyen könyvet írt, és aki jó ember, és akkor valóban letörölte a rúzsát, és levette az ékszereit, ami valahol átöltözésnek is felfogható, másrészt az elég nagy csalás lenne, hogy ott ül az étteremben, és folyton az ajtóra nézünk, és látjuk az arcát, ahogy direkt nem néz oda, amikor a pincér bekísér egy férfit, és erre kiderül, hogy eleve nem randira ment oda. Bár beismerem, hogy valahol tiszteletre méltó bravúrnak tartanám, hogy a rendező ilyen ügyesen el tud velünk szórakozni, ugyanakkor olcsó trükknek is, úgyhogy egyszerűen nem szeretném. És ott van az a praktikus szempont is, hogy ha az ember egyedül akar inni, akkor nem egy puccos étterembe megy, hanem egy bárba.

Azt hiszem, erről csak ennyit szerettem volna mondani (ja, meg azt, hogy nem járunk, vagy ilyesmi).

 

* Én nem akartam kimenni, mert már bemondták, hogy zárni fognak, ők meg nem akartak bejönni.
** És vezeklésül meg kellett néznem a Lány a vonaton-t szinkronnal, pusztán azért, mert azt én akartam (mint a későbbiekből is ki fog derülni, a bosszú, azon kívül, hogy hidegen tálalva a legjobb, elég komplex és követhetetlen is tud lenni időnként).

társadalmi közlemény

Hozzászólás

Kicsit megszakítjuk adásunkat a jó ügy érdekében.

Szóval az van, hogy én itt nem részletezett okok miatt a családi pótlékomat minden hónapban valami jó ügyre igyekszem fordítani (nem kell aggódni, Muci így is megkapja a kedvenc joghurtját), és elég időigényes olyan jó ügyet találni, ahol az ember elsősorban nem egy szervezet fenntartására adakozik, hanem ténylegesen jobbá (vagy kevésbé rosszá) teszi valakinek az életét. Én igyekszem olyan helyekre adni, ahol vagy tényleg nagy szükség van rá, mint például a bántalmazott nők átmeneti otthona, vagy a koraszülöttek, időnként meg az átmeneti gondozásba került gyerekeknek is viszek ezt-azt*.

Na, és most történik, hogy szerveződött egy crowdfunding a Tábitha-háznak (gyermekhospice), és a haldokló gyermekek ellátásánál és gondozásánál azért nem sok rettenetesebb vagy nemesebb dolog van, a családjuk segítéséről nem is beszélve, viszont állami támogatást például nem kapnak, és 1%-okat sem igényelhetnek. Szóval sokat segítene, ha sokan hozzájárulnának valamennyivel a fenntartásához, további információk ezen a linken:

https://www.justgiving.com/crowdfunding/nora-pacher

(A Tábitha-ház weboldala)

(Indexes cikk régről)

 

* Amúgy ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ilyen esetekben érdemes odafigyelni pár dologra, mert egy csomószor előfordul, hogy a szándék jó, a megvalósítás mégis felemás, szóval:
  • Ahol krízishelyzetben lévő emberek élnek, ott általában nincs sok tárolóhely. Érdemes megkérdezni, hogy pontosan mire van szükségük, különben könnyen előfordulhat, hogy amit kapnak, csak további megoldandó problémákat okoz.
  • Önmagában azzal, hogy használt ruha vagy játék, semmi gond, de ebben az esetben is érdemes megkérdezni, hogy milyen méretnek, milyen játéknak örülnének.
  • Ahol a krízishelyzetbe került emberek élnek, az bármennyire is átmeneti, de abban az időszakban az otthonuk. Amikor az emberre (bármilyen jó szándékkal is) rátörnek az otthonában, az nem feltétlenül egy örömteli esemény, pláne, ha egy rakat idegen teszi, akik kimondatlanul is valamiféle hálát, vagy legalább örömet várnak a jótékonyságukért. Van olyan, hogy a gyerekeknek nincs kedve felkelni a molyolásból, vagy nem szívesen találkoznak idegenekkel (máskor meg igen), szóval nem feltétlenül a felhőtlen öröm forrása a személyes (pláne elnyújtott) átadás, faggatás, stb.
  • Attól, hogy valaki krízishelyzetben van, még lehetnek vágyai. Érdemes megkérdezni (a gyerekektől mindenképpen, de időnként a felnőttektől is szoktam), hogy van-e valami, aminek tényleg nagyon örülnének, bármilyen hülyeség (vagy a létfenntartáshoz nem feltétlenül szükséges dolog) is.
  • Az, hogy valaki krízishelyzetben van, nem jelenti azt, hogy az adományozó pénzért vagy tárgyakkal megvásárolhatja az örömét, szimpátiáját, jókedvét, explicit háláját.

Izland 2. – az aranykörről és az izlandiakról

Hozzászólás

Szóval, Izlanddal kapcsolatban az volt a tervem nagy általánosságban, hogy szép dolgokat fogok nézni, miközben intenzív erőfeszítéseket teszek arra, hogy megismerjem az izlandi nép lelkét (azt a részét is, amelyik nem az áldozatai elhantolásával foglalkozik).

A szép dolgok látását gyakorlatilag elkerülni sem tudtam volna, még akkor sem, ha végig a lakásban maradok, de (bár ez is vonzó lehetőségnek tűnt), inkább minden nap autóztunk pár száz kilométert. Érkezés után másnap rögtön nekiindultunk az ún. Aranykörnek (egy kb 300 km-es, látnivalókkal csordultig pakolt turistaútvonal Reykjavík közelében), aminek végül a felét sikerült sötétedésig megtennünk, de szerencsére pont akkor ugrott elénk egy izlandi kontakt által javasolt gejzírfürdő, a Secret Lagoon.

Itt megjegyezném, hogy amikor azt mondom, Izland, mindenki azt kérdezi, hogy nem volt-e túl hideg, amiről mindig az jut eszembe, ahogy a Secret Lagoon tavának ki kellett másznom a zsombékos partjára, hogy hűljek egy kicsit (a kamera eltávolodik, hogy magába foglalja a tiszta, fekete tavat, a fenekén legömbölyített, fekete, vulkanikus eredetű kavicsokkal, egyik oldalán a diszkréten elkerített, időnként kitörő gejzírrel, ami táplálja, körben zöld füvek, mohák és páfrányok, a háttérben termálvízzel üzemeltett melegházak világítanak, a part helyenként visszafogottan füstölög, már csak a látvány kedvéért is).

Ekkorra már amúgy is erősen gyanakodtam arra, hogy mind a tájakat, mind a felhőket Izlandon gyártják, és onnan importálják a világ többi részébe, mert amikor nem csináltunk semmi egyebet, egyszerűen csak haladtunk az úton, akkor is pár percenként muszáj volt felsóhajtani, hogy jaj, ez milyen szép (a szóvivő szerepét a témában Dr. Éva vállalta magára, a velünk lévő két fotós meg időnként egyszerűen eltűnt pár állvánnyal, objektívvel meg szűrővel). A helyi hegyek nagyrészt vulkanikus eredetűek (néhány még működésben van), a vulkánkitörések és a jégkorszaki erózió nyomait hol esztétikusan benövi a helyi flóra, hol fekete sziklák és kavicsok formájában díszítik a tájat (a leggyakrabban elhangzott kifejezés a “holdbéli táj” volt, amit az első fél nap alatt el is csépeltünk), a patakok és a folyók pedig láthatóan kötelességüknek érzik, hogy minél drámaibb kanyonokat hozzanak létre, minél több vízeséssel (és nagy a konkurencia).

És itt még nem tudtam, hogy ez a kevésbé szép része. (A “kőhalom legfelső darabját elmozdítani tilos!” táblát meg szerintem kifejezetten az OCD-sek szívatására tették oda).

Ami az izlandi néplelket illeti, az egy hét során csak Helgivel sikerült beszélnem a macskákról (a házigazdánkkal, aki kettesben él a fiával, az édesanyának a fényképeken sincs nyoma, és nem derült ki, hogy mi történt vele, csak úgy mondom), egy kanadai, de New Yorkban élő lánnyal a kocsmában, aki ismeretségünk 7 perce alatt elmondta, hogy a fiúja ragaszkodott Izlandhoz, amikor ő Bora-Borára akart menni, és a következő állomásuk egy finn jégkunyhó lesz, és ha a fiúja nem akar exszé válni, akkor minden éjjel szexelnie kell vele ezért cserébe, továbbá ismeri az akcentusomat, mert vannak magyar barátnői New Yorkban. Utána következett egy kolumbiai, de Franciaországban élő* fiatalember a gleccsernél, akivel a sarki fényt vártuk, és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez az első.

A rejkjavíki bolhapiacon viszont egész hosszan elbeszélgettem az egyik könyves bácsival, akinél valami növényhatározót kerestem, és többek között elmondta, hogy nyáron is csak legfeljebb 14 fok van (viszont télen is simán lehet strandolni), illetve hogy szeptemberben erős volt a sarkifény-tevékenység, ezért a rejkjavíki városvezetés az egész fővárosban lekapcsoltatta a világítást pár napra, és ő a teraszáról nézhette az aurora borealist. Ezt követően azt mondta, hogy nagyra becsüli az elhivatottságomat az izlandi flórával kapcsolatban, ezért odaadja a 3000-es könyvet 1000 ISK-ért (volt benne pár lepréselt növény is).

A cédésnél meg ez volt kirakva:

img_7468

De úgy egyébként is kedves és toleráns embernek tűnt mindenki, szépen beszéltek angolul, nem kötözködtek, ha zárás környékén vagy utána mentünk be valahova (sőt, nagyon kedvesek voltak), és mindenhonnan és mindenből sütött a kisebbségek elfogadása és a megvalósult emancipáció. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy főre számítva nekik van a legtöbb punkzenekaruk a világon.

Azért a biztonság kedvéért vettem egy folklóros könyvet** is, a tíz legismertebb izlandi népmesével (egyébként meglepően egyedi az izlandi folklór, például csak náluk létezik és szerepel gyakran a “jó mostoha” archetípusa), aminek az előszavában a szerző/gyűjtő biztosított arról, hogy minden olyan részletet meg fog magyarázni a mesék végén, amit csak a helyi kultúra ismeretével lehet megfejteni, de lesz néhány olyan fordulat a történetekben, amit a szakmabeliek sem értenek, és benne ennek kapcsán felmerült, hogy vajon milyen hatással lehettek a legendáikra azok a romlott és hallucinációkat okozó konzervek, amiket a korai sarkkutatók hagytak vagy cseréltek árura a szigeten.

Utólag az is a tudomásomra jutott, hogy az izlandiak nagy kollektív traumája (a két világháború csak annyiban érintette őket, hogy a második alatt amerikai támaszpontok létesültek a szigeten, minek következtében az addig földművelésből és gazdálkodásból élő társadalom komoly felemelkedésen ment át), az 1615-ös Spánverjavígin, amikor lemészároltak pár hajótörött baszkot, akik betörtek valahova, és elfogadtak egy törvényt, miszerint az ország északnyugati részén szabad baszkokat ölni. Ezt a törvényt végül csak tavaly vonták vissza (valahogy nem merült fel a szükségessége korábban).

Másnap a Snaefellsness-félsziget jött (az izlandi Skye), később meg a fekete homokos-sziklás déli tengerpart a gleccserekkel, ahol gyakorlatilag kiégette a retinánkat a szép.

 

* Kicsit reménykedtem, hogy egy drogbáró örököse, aki minimum elrabol, hogy életem hátralévő részében egy jól felszerelt márványkastélyban senvedjek a dél-amerikai dzsungel közepén, de az ember már az előítéleteiben sem bízhat.
** Igen, továbbra sem sikerült megszabadulnom pár függőségemtől, de a Wizz Air alkalmazottai előtt igyekeztem nagyon kecsesen és könnyedén lóbálni az odaúthoz képest plusz két és fél kilónyi könyvet és plusz két kilónyi kavocsot tartalmazó kézipoggyászomat. A büdös sajtokat ezúttal a feladós csomagban helyeztem el.