karácsonyi autós-tinderes

(A következő posztban már tényleg le fogom zárni a nyári dolgokat, csak most prioritások.)

Szóval, a 2019-es év végén (a homályba vesző múltban, amikor még gondolkodás nélkül kimentünk az utcára, dőzsöltünk a búzadarában*, és csupasz kézzel is megfogtuk a bevásárlókocsi tolórúdját) közeledni kezdett az autóm műszaki vizsgájának a lejárati dátuma, de úgy gondoltam, ezúttal talán megúszom ezt különösebb stressz nélkül, mert a kocsi rendesen megy, és mert felelősségteljes módon már egy hónappal korábban bejelentkeztem vizsgáztatásra. Ezen felül az is időben eszembe jutott, hogy az egyik visszapillantó tükör el van repedve, ami problémát jelenthet, ezért ezt is jeleztem a szerviz felé.

A szerviz a megjelenésem előtt két nappal felhívott, hogy nincs visszapillantó tükör. Ezt nem igazán értettem (egy 2-es Toyota Priusról van szó, gyakorlatilag minden tizedik autó az utcán), úgyhogy megkértem őket, hogy járjanak utána, mert valahol biztos lennie kell, nem hinném, hogy mindenki teljes kocsit cserélne, aki lezúzza a Priusa oldalsó tükrét.

Egy órával később visszahívtak, hogy 60 ezerért van, ami sokkal többnek tűnt az általam feltételezettnél, úgyhogy megállapodtunk abban, hogy ha viszek tükröt, munkadíjért beszerelik. A Bárdinál meg a Unixnál tényleg nem volt, de a harmadiknál, amit felhívtam, azt mondták, másnapra rendelnek nekem 18 ezerért utángyártottat, és három napon belül el is küldik nekem futárral, de mivel sürgős volt, inkább érte mentem a város túlsó végére, és csak egy kicsit merengtem közben azon, hogy írnom kéne a szerviznek egy részletes útmutatót az autóalkatrészek hatékony beszerzésének a mikéntjéről.

Utána megjelentem a szervizben, kezemben a tükörrel, és már akkor húzták egy kicsit szájukat a gépjármű külleme miatt (ősi ellenségeim a mélyen és aljasan meglapuló beton virágládák), de mire hazaértem, fel is hívtak, hogy ez sokba fog kerülni, mert körbe van zúzva a kocsi, karosszériázni is kell. Telefonban maradtam, amíg el nem árulták, hogy mégis mennyi az a sok, és az derült ki, hogy ha minden jól megy, akkor is egymillió felett lesz, amire nyeltem egy nagyot, mert annyira azért nem volt durva a helyzet. A csevegésünk közben visszont az is kiderült, hogy bár karosszériázó műhelyként hirdetik magukat, de ez náluk azt jelenti, hogy csak cserélni hajlandóak, csak gyárira, és a fényezést máshol kell elintéztetnem (???). Ekkor felmerült bennem, hogy ilyen alapon akár én is felvehetném a tevékenységi körömbe a karosszériázást, annyi informatív YouTube-videó van a neten, de ez az a rövid távú problémáimra nem jelentett megoldást.

Szóval nagyon szomorúan ballagtam el a kocsiért és fizettem ki 20 ezer forint munkadíjat a visszapillantó cseréjéért, és egész délután nyakig idegbe’ nézegettem a használtautó-hirdetéseket, meg a személyikölcsön-lehetőségeket, tökre nem volt kedvem ehhez az egészhez, de már csak két hétig mehettem volna legálisan a kocsival, tehát valamit muszáj volt csinálnom (a gyereket csak autóval tudom iskolába hordani, 25 km-re jár, tömegközlekedési lehetőség nélkül), miközben a munkámat is muszáj lett volna befejeznem, úgyhogy estére ott tartottam, hogy nincs értelme ennek az életnek úgy általában, és felmentem a Tinderre, hogy legalább boldog születésnapot kívánjak.

(Mármint van az izlandi meleg viking spanom, akivel behúztuk egymást Tinderen, és rendszeresen csacsogunk akár videókonferenciázva is a bevásárlásainkról, az autizmusról és a macskákról, és ő olyan két havonta boldog születésnapot kívánt nekem a megismerkedésünket követően, arra hivatkozva, hogy amikor aktuális lesz, úgyis el fogja felejteni, amire én azt találtam ki ellentételezésül, hogy szigorúan a születése napján óránként fel fogom köszönteni váratlanul minden lehetséges felületen, és estefelé jutott eszembe, hogy a Tinderen még nem tettem meg.)

Ha már ott voltam, reflexből húzogattam is egy kicsit jobbra-balra, miközben meggybordó használt priusokat nézegettem és aggódtam, és ennek következtében rám írt egy srác, hogy átmegyek-e hozzá rozézni a kies XI. kerületbe. Visszaírtam neki (pusztán azért, mert addig sem azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe fogok karácsony előtt két hét alatt autót cserélni vagy javíttatni), hogy mivel nem tudok róla semmit, érthető módon most nem szeretnék átmenni hozzá rozézni. Erre évődött még velem egy kicsit, majd megkérdezte, hogy akkor mikor megyek át hozzá rozézni (nagyon fontosnak tűnt számára ez a dolog, még azt is felajánlotta, hogy értem jön), amire az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy a következő két hétben biztosan nem, mert le fognak foglalni az autócserés dolgok (továbbá még mindig nem ismerem).

Ekkor igazán váratlan fordulat következett be, mert a srác egy ilyen (rozéküldetéssel sújtott) csajozósbotból EMBERRÉ VÁLTOZOTT, megkérdezte, miért akarok cserélni és miről mire, tök értelmes mondatokat váltott velem autókról, fogyasztásról, alkatrészekről, és egy órán belül ott tartottunk, hogy ő ismer egy tök jó karosszériást, menjek el hozzá másnap reggel, és odavisz, én meg kétségbe voltam esve, úgyhogy rávágtam, hogy jó.

Másnap reggelre aztán már azon idegeskedtem, hogy hogy lehettem ennyire hülye, ez nagy valószínűséggel csak egy ilyen csajozós szöveg (“gyere át, megmutatom a karosszériásomat”), és most, amikor ezer más dolgom lenne, órákat fogok pazarolni egy tenyerestalpasan udvarló tinderes kalandorra, aki biztosan fel akar csalni majd magához valami ürüggyel, és ráadásul milyen kínosan fog hangzani a rendőrségen, amikor feljelentést teszek nemi erőszak miatt, hogy csak autószerelés végett találkoztam egy előző este megismert társkeresős meccsel.

Szóval, mire odaértem, már ott tartottam, hogy ne szólítson meg arrogánsan, hilti van nálam, aztán amikor megjelent, kicsit megnyugodtam, mert kiderült, hogy ez egy tök helyes és kulturáltan öltözködő fiú (mármint, ha már úgyis megerőszakol, legalább legyen helyes, gondoltam). Nem akarom elspoilerezni a dolgot, de végül egyáltalán nem tört az erényeimre, hanem körbejárta a kocsit, majd azt mondta nagyon kedvesen, hogy szívesen elkísérne a szervizbe, ami ott van nem messze, de ha ez engem zavar (lehet, hogy hiltis volt a nézésem), akkor megadja a műhely címét, és odatelefonál, hogy várjanak, szerinte meg tudják oldani ezt a karosszériát, nem olyan gáz.

Én erre azt feleltem némileg megnyugodva, hogy persze, jöjjön nyugodtan, és tényleg odamentünk, azonnal foglalkoztak velem, mondtak egy (fényezéssel együtt) ötödakkora árat, mint az előző szerviz (továbbá azt, hogy nem kell cserélni semmit, kikalapálják), pedig még fényszóróbura-csiszolást és olajcserét is kértem, és adtak egy közeli időpontot, ráadásul mondták, hogy a vizsgát is elvégzik, és ettől az egésztől annyira megnyugodtam, hogy rögtön közöltem is a sráccal, hogy csodálatos ember (de hát tényleg, ez nagyon rendes dolog volt), és nagyon hálás vagyok a segítségéért, amire azt felelte, hogy ő mindig nagyon örül, ha valakit ennyire boldoggá tud tenni valami aprósággal, majd hazaszállítottam, beszélgettünk még egy kicsit, és egyáltalán szóba sem került a rozé.

Utána, amikor vinnem kellett a kocsit, reggel üzent, hogy ne felejtsem el az időpontot, és hogy szívesen hazavisz utána, hogy ne kelljen tömegközlekednem (ezt megköszöntem és udvariasan visszautasítottam, mert rohangálnom kellett a városban), majd, amikor elkészült az autó, akkor is beszéltünk még, utána (más okokból, leginkább a munkáim miatt) elhalt ez a szál. A szerviz tényleg nagyon korrekt volt, még olyannal is felhívtak, hogy a fékbetét a műszakin még átmenne, de eléggé a végét járja, cseréljék-e, és ha igen, akkor az x ezer forintosra vagy az x plusz ezer forintosra, ami drágább, de tovább fogja bírni, és a végösszeg pontosan annyi lett, amennyit megbeszéltünk, ami ritka.

Szóval azt hiszem, az a tanulság, hogy (1) bármilyen taplónak is tűnik esetleg valaki elsőre Tinderen, simán lehet, hogy amúgy normális, csak nem tud kommunikálni (vagy egyszerűen csak férfi), (2) soha nem szabad olyan szervizben megbízni, ahol képtelenek visszapillantót beszerezni egy Priushoz.

 

* Ezt amúgy nem értem, hogy miért nem kapok egy hónapja búzadarát, mindenki tejbegrízt főz nonstop?

a pandémiának hála még erre is van időm

Az úgy volt, hogy az extra sok és sürgős munka miatt én már nagyjából január eleje óta kvázi karanténban élek (szociális kapcsolatok és boltba járás minimalizálása, felhalmozott élelmiszerkészletek), kivéve egy-egy pár napos utazást leszámítva Szicíliába (mentális egészségügyi okokból) és Ciprusra (Bumbika karácsonyi ajándéka volt, tőlem, mert elkapott a lelkifurdalás, hogy nélküle utazom Szicíliába). De tényleg, a kijárásaim olyan jelenetekre korlátozódtak, hogy hajnali kettőkor mászkálok a tök üres Tescóban, és csúnyán nézek (létezik egy ilyen törvényszerűség, hogy ha >1 vásárló van a Tescóban, akkor is legalább egy ember úgy fogja leparkolni a kocsiját valamelyik sorban, hogy ne lehessen kikerülni), illetve olyanokat mondok a mozi előterében mosdóba induló társamnak teljesen őszintén, hogy addig majd bámulom az embereket, lenyűgözőek, már el is felejtettem, hogy néznek ki.

Utána, amikor elérkezett a járvány miatti social distancing ideje, elégedetten konstatáltam, hogy pont úgy kell bevásárolnom, mintha két hét múlva határidőm lenne (amúgy volt is, de ez mellékes), arcmaszkból mindenféle erősségű van itthon a fal- és bútorfestő hobbijaim miatt, gumikesztyűből is takarítás és hajfestés végett, antibakteriális szappant, törlőkendőket és C- és D3-vitaminokat (továbbá szelént és cinket) meg már december elején beszereztem az influenzaszezonból kifolyólag, és Bumbit is jóval azelőtt felvilágosítottam az ilyenkor szükséges elővigyázatosságokról, mint az divattá vált volna (próbáltam már, milyen télen, egyedülállóanya-üzemmódban, a határidők damoklészkardja alatt a gyerekkel együtt lázasan hörögni, és arra jutottam, hogy ezt lehetőleg elkerülném a jövőben). Emellett (túlzás nélkül) nagyjából kétszáz kiolvasatlan könyv vár itthon, és egy Netflix-előfizetés.

Tehát február végén még kampányszerűen végigtalálkoztam a szeretteket, barátokat és ismerősöket, nehogy végképp elfelejtsék az arcomat (amíg még fiatal vagyok), utána felhúztam magam a nőnapon (hosszú), meg bejelentették, hogy bezárják az iskolákat (erről egy földszintről felszűrődő hangos diadalüvöltés formájában értesültem, ahol Bumbi éppen az osztálytársaival játszott online valamit), és azóta nagyjából itthon vagyok. Kicsit aggódom ugyan dolgok miatt (könyvkiadók, ismerősök helyzete, kútba esett tervek), de egyrészt eddig is aggódtam dolgok miatt, tehát ezt már gyakorlottan, hatékonyan és időtakarékosan csinálom, másrészt annyi szabadidő rám szakadt most hirtelen (bár a munkám ugyanannyi (és ez légyszi, kedves univerzum, maradjon is így), de kiesett az önkénteskedés, a mászás, a gyerek összevakarása hajnalban az iskolához, délután az érte menés, a külön szakköre előtt szobrozás, meg a személyes találkozók, amiket amúgy még szeretek is), hogy azóta lenyírtam a füvet, elkezdtem rendbe rakni a kertet, kitakarítottam a lakást, bekereteztem és felraktam pár képet, felfúrtam néhány polcot, megnéztem pár évadnyi sorozatot, kiolvastam két könyvet, kipróbáltam pár új receptet, és folyamatosan szemmel tartottam a hagymásaim virágzását (ez annyira berántott, hogy előfordult, hogy hajnali kettőkor küldtem bele egy chatbe breaking newsként, hogy a beltéri nárcisz végre kinyílt (fotóval illusztrálva)).

Szóval úgy gondoltam, hogy most (éppen van egy lélegzetvételnyi szünetem a nárcisz és a tulipán között) akár a blogot is leporolhatnám, és visszaszokhatnék a napi-kétnapi posztolásra, mintegy kísérleti jelleggel. Szerintem lássuk meg.

jöhetnek a kívánságok 2020-ra

Tegnap este éjfél körül megkönnyebbülve nyugtáztam a Jászai Mari téri elembertelenedett McDonald’s-ban kilétét felfedni valószínűleg nem kívánó társamnak a kései fast foodingban, hogy végre ismét van jalapenós sajtburger írt valaki, hogy legyen már kívánós poszt (mert eddig mindig úgy volt, hogy valaki írt, én észbe kaptam és megcsináltam, idén meg tegnap estig SEMMI, pedig már észbe is voltam kapva).

Szóval, 2019 meglehetősen jól alakult szinte minden téren ((számomra) váratlanul lejárt a lakástakarékom; nyáron Walesben többek közt a montgomery várba is ellátogattunk (hol aznap este szállt), ahol egy teázóban Bumbika kijelentette, hogy ő még soha nem ivott ilyen finom teát, és azóta komoly teaafficionadóvá vált; az év legjobb (nem tinderes) randiján megnézhettem a KFKI atomreaktorát, az év második legjobb (tinderes) randiján megnézték a kocsimat, és tájékoztattak, hogy a korábbi árajánlatok töredékéért korrigálják minden esztétikai hibáját (így is lett), és a meleg tinderes matchem* felajánlotta, hogy megszállhatok nála, ha Izlandra megyek (Selfossban, Izland Jersey Shore-ján). Ja, és voltam is Izlandon, továbbá láttam minden idők számomra legkedvencebb sorozatát (Fleabag),  stb., stb.).

Mostanában egyébként még magasabb fokozatra kapcsolt az Univerzum a közvetlen környezetemben is, úgyhogy azt hiszem, ez egy jó évjárat lesz (majd minden megírhatót meg fogok írni január-februárban).

Szóval, a szabályok a szokásosak, bármit lehet kívánni az Univerzumtól a jövő évre kommentben (a csúszásra való tekintettel) január 2. éjfélig (indokolt esetben akár valamivel később is), és az nagy valószínűséggel teljesülni fog. De vigyázni kell a pontos megfogalmazásra, mert az Univerzumnak elég sajátos a humorérzéke, és, amennyiben erre lehetőséget adnak, hajlamos szándékosan félreérteni a leírtakat, utána meg csak a vállát vonogatja, hogy de hát ezt így is lehetett értelmezni. Ha valaki titokban akar kívánni, akkor azt írja be a kommentbe, és akkor nem engedem ki nyilvánosra (akit már engedélyeztem valaha, azt a motor automatikusan kirakja, tehát ebben az esetben érdemes más néven kommentelni, ha titokról van szó).

Akkor jöjjenek az én kívánságaim, és utána mindenki másé:

  1. Ez nem kívánság, de nagyon köszönöm az Univerzumnak az idei dolgokat, őszintén hálás vagyok sok mindenért (ennyi most jár).
  2. A szokásosak, hogy mindketten egészségesek legyünk Bumbikával, és anyagilag-lelkileg maradjon minden rendben.
  3. A magánélet alakuljon még jobban (számomra jobban, tenném hozzá). Lehetőleg azzal, akivel szeretném, de ha nem, akkor szeressem valaki mással.
  4. Legyen lehetőségem és kedvem sokat utazni.
  5. Jövőre az írásra-publikálásra és egyéb kreatív dolgokra szeretnék jobban ráfeküdni, ezt könnyítsd már meg, kedves Univerzum (de anélkül, hogy bármi más rosszul alakulna).
  6. Lamnak és tőle függetlenül a Cthulhu-szerű ismeretségemnek oldódjanak meg a problémái (de úgy, hogy utána jobb legyen nekik).
  7. Mivel decemberben impulzusvásároltam két gyönyörű kisestélyit, ezeket legyen alkalmam felvenni (akár rongyosra is hordani). Úgy érzem, hiányoznak az életemből a kisestélyek.
  8. Jövőre ilyenkor érezzem úgy, ahogy Bumbika szokta, amikor megkérdezem, hogy mit kér karácsonyra (semmit, anya, szerintem mindenem megvan)**.
  9. Történjen valami olyasmi, amire egyáltalán nem számítok, de ami nagyon jó.

És akkor most jöhet a mindenki más.

 

* Igen, kezdem én is gyanítani, hogy nem rendeltetésszerűen használom a Tindert.
** Mondjuk nekem határtalan a fantáziám, és nagyon örült idén a Kindle-nek, de minden mása tényleg megvan.

leginkább a nőkről

(A korábbi szálakat is folytatni fogom, de most muszáj beszúrni egy sorozatost, amíg friss az élmény.)

A Fleabaget A. mondta nekem, mármint a nyár során rendszeresen felemlegette, hogy ő Fleabaget néz, nézzek én is Fleabaget, amire én rendszeresen visszakérdeztem, hogy látta-e már a Fireflyt, és ennyiben maradtunk (néha más dolgokról is beszélgettünk). Előbb is beiktattam volna, csak volt egy skandináv projektem Izland miatt, mármint szórványos szabadidőmben hangolódásképpen végignyomtam egy csomó izlandi sorozatot, amit a rokon népeké követtek (a Heimebane volt a legjobb, noha egyáltalán nem érdeklődöm a foci iránt, de be kell vallanom, hogy ebben előfordultak bizonyos gólok, amelyeknél könnybe lábadt a szemem a katarzistól).

Utána a walesi projekt következett (immár a nemlétező szabadidőből), mármint Lammal kiterveltük, hogy megtanulunk walesiül, mire odautazunk (1993-1998 óta törvényben is nyomják a nyelvőrzést, minden hivatalos dolgot kötelező walesiül is megírni, ennek ellenére a helyi lakosoknak csak kb. egyhatoda beszéli), és a kocsmákban az ő nyelvükön fogunk hamburgert rendelni, és ha valahol nem értik, akkor felháborodottan az asztalra csapunk, hogy mi lett a honfiúi (honleányi) büszkeséggel*.

De utána augusztus végén úgy gondoltam, na jó, mosogatáshoz megnézem az első részt, és utána úgy maradtam, és másodszor is végignéztem mindkét évadot, rögtön (nem szokásom, de még nem álltam készen arra, hogy ennek vége legyen). A Fleabag eredetileg egy egyszemélyes, egyórás színdarab volt, amelyet Phoebe Waller-Bridge írt és játszott el, és a színdarabban még a többi szereplőt is csak ő jellemezte. A főszereplő egy szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő londoni nő, aki a saját életét kommentálja a kamerának (eddig semmi extra).

Az már az elején feltűnt, hogy semmi nem az, aminek látszik; nem akarok spoilerezni, de amit imádtam benne, az az, ahogyan a kamerát használja (a “közönség”, akit meg akar győzni), az ambivalens kapcsolatok (mármint a valódiak, a nővérével, az apjával, a Godmotherrel, a feminizmussal, stb.), az, hogy minden egyes jelenet, mondat és nézés a helyén van (mindenkitől), és bár az elején az egész egy könnyed vígjátéknak indul, igazából akkora drámai íve van, hogy a fal adja a másikat (és nem lehet megjósolni, hogy mi következik, de a végén az egész összeáll). És még azt, hogy miközben rendkívül jól szórakoztam, azért eléggé fájt.

PWB a második évadot főleg azért nem akarta megcsinálni, mert az elsőben lezárja a viszonyát a kamerával (elfordul tőle), de utána kitalálta, hogyan lehet ebből visszajönni (több évad viszont már biztos nem lesz).

A komplett sorozat második végignézése után viszont még mindig hiányérzetem volt, úgyhogy azóta PWB-interjúkat nézek/hallgatok mosogatáshoz/vezetéshez, és időnként le kell parkolnom egy-egy pezsgőspoharat vagy autót a szélre, amíg visszatekerem. Eleve egy olyannal kezdtem, amiben a főszereplő személyiségét elemzik, és ebben egyszer csak elhangzott a kérdés, hogy bár Fb magányosnak, bűntudatosnak, tanácstalannak, stb. érzi magát, és a környezete is folyamatosan kritizálja, HA ugyanezt a (szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő) karaktert egy férfi játszaná, az valószínűleg egy meglehetősen sikeres ember lenne, és hát

nos,

igen.

Egy másikban a(z enyhén/nagyon hímsoviniszta) interjúvoltató úgy fogalmazta meg ugyanezt (enyhén leereszkedő, kedvesnek szánt hangnemben), hogy “Fleabag annyira okos, szellemes, határozott, hogy szinte már olyan, mint egy férfi, nem?”. (Vö. “A nők és az emberek”.)

Utána jött pár hogykészült (az alap sztoriötletet az adta, hogy PWB-nek van egy nagyon jó barátnője, és egyszer csak elképzelte, hogy milyen ember lenne, ha a barátnője meghalna; magát a karaktert meg már rég szerette volna eljátszani), utána viszont egy kis standup arról, hogy valamilyen okból kifolyólag egyszer számolni kezdte, hányszor kritizálja magát egy adott időintervallumban (nem sokra tippelt, mert úgy érezte, ő alapvetően eléggé szereti magát, sikeres, magabiztos, jó emberi kapcsolatokkal rendelkezik, stb.).

Maga a monológ valahogy úgy szólt, hogy “és akkor megróttam magam, amiért halogatom azt a karrierem szempontjából fontos telefont, utána elintéztem, akkor azért utáltam magam, mert hogy lehetek ennyire opportunista, majd azért, mert egy férfi biztosan nem utálná ezért magát, és rossz feminista vagyok”, stb.

Ezt az követte, hogy a szembesülés után elgondolkozott azon, hogy a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel eszünkbe nem jutna úgy beszélni, ahogy magunkkal tesszük (főleg nők és egyes férfiak), és itt előadta, hogy hogyan is megy ez a fejünkben (óvó-védő, enyhén infantilizáló, enyhén gollamos hangnemben): “Ó, szóval előadást kellene tartanod? Biztos, hogy képes leszel rá? Nem akarod inkább lemondani? De hát tudod, hogy ez nem az erősséged. Ja, a főnököd kifejezetten téged akart erre? Nem gondolod, hogy csak azért, mert nincs tisztában a képességeid határaival? Nem kellene valaki másnak átadnod ezt az egészet? Tudod, hogy mások mennyivel jobbak nálad”, stb. Mivel PWB elég vicces ember, én eléggé nevettem, de hát lássuk be, hogy megint csak nos, igen. A végkövetkeztetés az volt, hogy beszéljünk már legalább annyira kedvesen önmagunkkal is, amennyire a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel tennék (és azért tényleg már).

Na de visszatérve a sorozatra, az foglalkozik ugyan a feminizmussal, de nem kategorikusan feminista (inkább emberi), és semmiképpen nem PC (de szeretettel nem PC). Továbbá PWB állítása szerint teljesen változatos nemű, korú és származású emberek szoktak odamenni hozzá azzal, hogy “én is Fleabag vagyok!”, úgyhogy azt hiszem, mindenkinek ajánlható (a saját barátaim legalábbis biztosan nem panaszkodnának arra, hogy nem ajánlom mindenkinek).

Következik még ezzel párhuzamosan: hogyan hagytam ott a Tindert a való világért (kérjük, ne próbálja ki otthon).

 

* A “ll” kiejtésénél egyébként elakadtunk, ami nem csoda, mert a “Welsh Place Names” című könyvben is elmagyarázzák az összes többit, ennél viszont csak annyi áll, hogy “ll is more easily learnt by oral example” (hörögni kell). Egy darabig kísérleteztünk vele a kocsiban (a gyerekekkel együtt), amíg Lam meg nem jegyezte, hogy ez az egész úgy hangzik, mint egy fonológiavizsga, onnan már csak röhögtünk, és lemondtunk nagyszabású terveinkről.

a tinderről és Arany Jánosról

Ott tartottunk, hogy újabb ismerkedős-barátkozós találkozóra készülök a válófélben lévő pasival, aki ekkorra egyrészt egyre szimpatikusabbá tette magát, másrészt időközben anélkül, hogy rákérdeztem volna, tisztázta, hogy nem náci (meg egyébként is nagyon előzékeny módon általában megválaszolta a bennem felmerülő kérdéseket anélkül, hogy fel kellett volna tennem őket).

Az ominózus napon leginkább egy negyven perces realityepizódot fordítottam hajrában, úgyhogy aránylag későn kezdtem aggódni azon, hogy mi lesz, ha megint zavarban leszek (de akkor nagyon). Kínomban még a horoszkópomat is megnéztem, amiben az állt, hogy ön ma nagyon csábító hangulatban van, öntsön pezsgőt a köldökébe, és figyelje a hatást, ami egyrészt sokkal jobb volt annál, mintha azt írta volna, hogy “ön ma heveny pánikrohamot fog kapni egy belvárosi szórakozóhelyen”, másrészt viszont, bár nem szeretek a csillagok akaratának ellenszegülni, ismerjük be, hogy a köldökbe öntött pezsgő nem túl higiénikus (ragad, meg minden), illetve ez a mutatvány nehezen kivitelezhető sikkesen vacsora közben (hacsak ki nem megyek a mosdóba diszkréten elintézni, de úgy nem látnám a hatást (ami talán jobb is)).

Időközben ráadásul az is felmerült bennem, hogy előző alkalommal annyira zavarban voltam, hogy elfelejtettem megfigyelni, hogy a válófélben lévő pasi tetszik-e nekem (az egy dolog, hogy szimpatikus, de teljesen más, hogy tetszik is-e, mármint ilyen kémia szinten), amit akkor sem árt tisztázni, ha csak ismerkedünk-barátkozunk, mert ha például nem, akkor sokkal könnyebb lesz lebeszélnem magam arról, hogy zavarban legyek.

A válófélben lévő pasi azzal fogadott, hogy mondjak el mindent a prozopagnóziáról, utána nem sokkal később megkérdezte, hogy tudom-e, hogy a paradicsom zöldség vagy gyümölcs, úgyhogy szerencsére nem kellett azon gondolkoznom, hogy zavarban vagyok-e (nem voltam, mert tudtam a választ), úgyhogy nem sokkal később már egészen meredek kérdéseket tettem fel neki, illetve egy ponton kiszakadt belőlem, hogy “úgy kitöltetnék veled egy tesztet a korai maladaptív sémáidról” (úgy téve, mintha viccelnék, mert szeretem a normalitás látszatát fenntartani), mire a pasi rávágta, hogy miért nem hoztam magammal (úgy téve, mintha viccelne*).

Valamikor ennek a pontnak a környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy tök jól érzem magam (szubjektív, önbevalláson alapuló benyomás, erre nem töltöttem ki tesztet), ráadásul az is feltűnt, hogy a válófélben lévő pasinak kifejezetten megnő a pupillája, ha rám néz, aminek megörültem, mert a testbeszédben nem vagyok jó, de a fiziológiai reakciókat nem lehet megjátszani, kivéve, ha pszichoaktív szereket szed, merült fel bennem, úgyhogy mintegy mellékesen azt is megkérdeztem, szokott-e élni tudatmódosítókkal (és ha mondjuk azt felelte volna, hogy “nem szoktam, de most pont élek velük”, akkor valahogy máshogy kellett volna kiderítenem, hogy tetszem-e neki, vagy ilyesmi, de nem azt mondta).

Időközben arra is elkezdtem gyanakodni, hogy részemről sincs semmi gond ezzel a kémiadologgal, kicsit sajnáltam is, hogy csak ismerkedni-barátkozni akar, de arra jutottam, hogy ez végül is nem baj, és inkább elmeséltem, hogyan kényszerítették Semmelweist elmegyógyintézetbe, ahol meghalt szepszisben, illetve megnéztük a YouTube-on, hogyan teszik bele a gyárban a fogkrémet a tubusba (bár azt azóta sem tudom, hogy előtte vagy utána hegesztik-e össze a végét).

Valamikor Széchenyi is szóba került, mármint az, hogy fonetikusan beszélt angolul, mert a börtönben tanulta meg, könyvből**, és már valami tök másról beszélgettünk, de nekem még mindig motoszkált a fejemben, hogy volt valaki más is így ezzel (mínusz börtön), utána leesett, hogy abban a balladában, de sem a vers címe, sem a szerző neve nem jutott eszembe, csak a korszak, meg valamiért Kossuth Lajos ugrott be, de persze nem ő volt az, úgyhogy egyszer csak félbeszakítottam a saját moszkvai emlékeim taglalását, és annyit kérdeztem, hogy figyi, ki is volt az, aki nem Kossuth Lajos?, mire a pasi azonnal rávágta, hogy “Arany János” (noha korábban azt állította, hogy nincsenek szuperképességei).

Valamivel később felmentünk a Várba, és megálltunk lenézni az OSZK mögötti mellvédnél, a város fényei ragyogtak, a szellő kellemesen fújdogált, talán még valami madarak is csiripeltek, mindenesetre éppen az járt a fejemben, hogy ez tök roman…, amikor egyszer csak megszólalt mögöttünk egy komplett élőzenekar vonósokkal, meg minden, és ebből kezdtem úgy érezni, hogy az univerzum mintha mondani akarna valamit, továbbá az a határozott benyomásom támadt, hogy egy filmben ezen a dramaturgiai ponton táncolnunk kellene, de ezt magamba fojtottam. A pasi ekkor rám nézett, és azt mondta nagyon komoly arccal, hogy nem tudok táncolni, én meg nagyon gyorsan lerángattam magam a fejemben játszódó filmből a földre, és megkérdeztem, hogy és ez baj-e, amire azt felelte, hogy igen, mert így nem tudok táncolni veled.

Ekkor nyugodtam bele, hogy tud olvasni a gondolataimban, ez van.

Időközben viszont már későre járt, úgyhogy lesétáltunk, miközben olyan random dolgokat mondtunk, hogy tudtad-e, hogy a Hableány áldozatain kívül hat másik holttestet is találtak a Dunában? (én), és Lázár János munkabírása elvitathatatlan*** (ő), utána hazamentünk, és azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy ez nem volt randi, életem egyik legjobb randija volt, de biztosan csak azért, mert ennyire megkönnyebbültem attól, hogy nem vagyok zavarban (és nincs pezsgő a köldökömben).

(folyt. köv.)

 

* Másnap elküldtem neki, és kitöltötte, ha már ismerkedünk.
** A pszichológusom azóta tájékoztatott, hogy Kossuth volt az, de mindketten Széchenyire emlékeztünk.
*** Aznapi indexes hírek.

a tinderről és az arcokról

Szóval ott tartottunk, hogy vasárnap ismerkedős-barátkozós találkozóra készültem a válófélben lévő pasival, akivel akkorra már nagyon hosszúra nyúltak a leveleink, többek között azért, mert már az elején előzékenyen tájékoztatott arról, hogy esetleg nárcisztikus vagy szociopata, amire azt válaszoltam, hogy ha már muszáj ráaggatnunk valami személyiségzavart, akkor szerintem inkább pszichopata (rákérdeztem a jellemző vonásokra is), esetleg egy kicsit autisztikus, gondolkoztam el (ezen a ponton felmerült bennem, hogy a lányok általában talán nem így szoktak flörtölni, de ezt a gondolatot elhessegettem magamtól azzal, hogy úgyis azt mondta, hogy csak ismerkedni szeretne, akkor meg már ismerkedjünk rendesen). Ő viszont olyan türelmesen, viccesen és kimerítően válaszolgatott az összes kérdésemre, hogy vasárnapra már biztos voltam benne, hogy nem létezik (mondjuk kamuprofil, vagy valamelyik ismerősöm szórakozik velem, esetleg náci), és így a tét nélküliek nyugalmával indultam kávézni.

Utána az Allee-ban kiderült, hogy létezik, ráadásul egy könyvesboltban van.

A prekoncepcióim váratlan megcáfolódása miatt annyira zavarba jöttem, hogy egyrészt elfelejtettem megkérdezni, hogy náci-e (bár kezdett úgy tűnni, hogy nem), másrészt elfelejtettem konkrétabban megfigyelni, hogy hogy néz ki (annyira emlékeztem, hogy nagyon világos a szeme), harmadrészt a következő levélváltásunknál megvádoltam azzal, hogy android, mert uncanny valley-érzésem volt (amire azt válaszolta, hogy ismeri a kifejezést, fel is kapta arra a fejét, hogy hogy fordítottam valamelyik könyvben, továbbá őszinte érdeklődéssel segített nekem diagnosztizálni, hogy vajon tényleg android-e).

[Itt háttérinformációként muszáj közbevetnem, hogy durván prozopagnóziás vagyok (hivatalosan is diagnosztizálva egy phd-kutatás keretében), vagyis nem igazán ismerem fel az arcokat (illetve van pár ember, akinek mindig nagyon egyforma (önmagával) vagy jellegzetes az arca, őket felismerem, de a legtöbbet nem, csak a hajból-arcszőrzetből-szemszínből-hangból-testalkatból-helyből következtetek az emberek kilétére, de még így sem lehetek soha száz százalékig biztos abban, hogy akit felismertem, az tényleg az).]

És akkor ugorjunk a következő hétvégére, amikorra a Napirajz-fesztivált szerveztük a Nagyrétre. Reggel kimentem pakolászni, délben haza, hogy enni adjak a gyereknek nyugodt körülmények között, délután megint ki, és miközben andalogtam a kocsitól az asztalok felé, két kezemben kecsesen lóbálva egy-egy ötliteres benzineskannát, egyszer csak rám nézett egy helyes, magas fiú, mint Ryan Gosling, és azt mondta (hangjában meglepett felismeréssel), hogy helló. Én vigyorogva visszahellóztam, majd a következő két lépés során eltűnődtem azon, hogy hm, milyen világos szeme volt ennek a srácnak, hol láttam én ilyen világos szemeket, JÉZUSOM!! És azzal a lendülettel mentem tovább azzal a tervvel, hogy most keresek egy bokrot, ahol rosszul lehetek a sokktól, utána légiesen visszatérek, és megkérdezem, hogy ismerjük-e egymást.

Lényeg, hogy mire lepakoltam a benzint és vettem három nagy levegőt, addigra a srác már nem volt sehol*, úgyhogy inkább aránylag hosszan beszélgettem Fischerrel, akinek megnyugtatóan egyforma az arca, ezért rögtön felismertem, és közben azt latolgattam, hogy vajon mekkora az esélye, hogy a tinderes válófeles pasi mellett mentem el tüntető semmibevevéssel (ha igen, akkor meg kéne írnom neki a prozopagnóziát, ha viszont nem, akkor elég kínos, furcsa meg fontoskodós lenne ezt a sztorit így megírni, miért lett volna ott), és eközben odakeveredtem Gabi mellé, akit szerencsére általában felismerek.

Gabi éppen egy helyes, fiatal sráccal beszélgetett, aki azonnal megörült nekem, hogy jaj, ezer éve nem láttuk egymást. Fogalmam sem volt, hogy ki az, de a hangjából aránylag bensőséges, kellemes ismeretsége tippeltem, viszont ezen a ponton már egyáltalán nem volt kedvem magyarázkodni, ráadásul úgy tűnt, hogy éppen indulni készül hazafelé, úgyhogy gyakorlott arcvakként viszontörültem, hogy jé, tényleg, és megkérdeztem, hogy van mostanában. A srác el is mondta (tippem sem volt így sem, hogy ki lehet), majd amikor levegőt vett, Gabi megkérdezte, hogy honnan ismerjük mi egymást.

Itt három másodperc szünet jött, majd összehúzott szemöldökkel, eltöprengve megkérdeztem a srácot, hogy hol is találkoztunk először, amire azt felelte, hogy arra már nem emlékszik. Ekkor egy hosszúra nyúló tipródás következett, melynek során Gabi elmesélte, hogy a srác a tesója (ezen a ponton nagyon szerettem volna valahogy feltűnés nélkül megkérdezni tőle a lánykori vezetéknevét), utána kiderült, hogy csak a fogadott tesója, mert nagyon hasonlítanak egymásra (naná, mint szerintem mindenki, akinek szőke haja és kék szeme van), majd végül azzal a drámai kijelentéssel tértem ki a dolog elől, hogy nem árulhatom el, honnan ismerjük egymást (azt nem tettem hozzá, hogy azért, mert nem tudom).

A srác végül (pár évvel később) szerencsére elbúcsúzott, úgyhogy azonnal megkérdezhettem Gabit, hogy ki volt ez, mire mondta, hogy KZ, és igen, erről már beugrott, hogy tizennégy éve barátkoztunk sokat, motoros utak, tűzön járás, a barátnőmmel járt, utána meg mintha légiutas-kísérőnek ment volna.

Lényeg, hogy mire este hazamentem, már teljesen ki voltam facsarva a megterhelő élményektől, még annak is örültem, hogy jó gyereket vittem magammal, de másnap végül írtam a válófélben lévő pasinak, hogy izé. Ezen a ponton (mármint először lepszichopatáztam, utána leandroidoztam, a személyes találkozónk alkalmával nem igazán vált világossá, hogy tudok-e egyáltalán beszélni, és végül még az is kiderül rólam, hogy bizarr rendellenességekben szenvedek váratlanul) nagyjából borítékoltam volna, hogy soha többet nem áll velem szóba (amit vagy megír még, vagy nem).

Pár órával később viszont azt írta meg, hogy (1) nem ő volt, de gondolt rá, hogy kijön, (2) vezetés közben kitalált nekem két gyerekkort az eddigiek alapján, majd megírja őket, (3) ha van kedvem beszélgetni, akkor találkozhatunk a következő héten, (3) majd mindig ugyanabban a ruhában lesz, hogy megismerjem, vagy küld képet.

Nagyjából ezen a ponton döntöttem el, hogy tényleg android, de ez nem baj.

(folyt. köv.)

 

* Persze ezen a ponton felmerülhet a kérdés, hogy ezt vajon honnan tudom, ha nem ismerem fel az embereket, de nem láttam hasonló paramétereket.

a tinderről (főleg spin-offok)

Mivel többen megkérdezték tőlem, hogy akkor most mi van a bloggerlányokkal, elvarrnám sebtibe’ az elvarratlan szálakat.

Suematra femme fatale-lá vált valamikor Tinderezés közben (“én lettem az a nő, aki ha belép valahova, a csajok közelebb húzzák magukhoz a pasijaikat”, magyarázta), majd elkezdte tudományos alapokon megközelíteni ezt a dolgot, de mire megírta a cikkét, már összejött valakivel hosszú távra (aki emlékeim szerint egy bulin álldogált valahol S. egyik ismerősével, amikor S. odalépett hozzájuk, és azt mondta, “helló, én most veletek fogok beszélgetni”*).

Alie végrehajtott egy gyönyörűen kivitelezett szakítást a bayerzsolt-rajongóval, majd egyik pillanatról a másikra megtalálta élete párját, és mindezt részletesen dokumentálta. Az elején egy kicsit aggódtunk, a karácsonyi medúzabulin ki is követeltük tőle, hogy az érte érkező férfi jöjjön fel közénk kulturáltan szórakozni (annyit tudtunk róla, hogy pár hete vannak együtt, nem náci, kellemes rockerapuka gyerek nélkül, nem riad vissza a kétkezi munkától és ilyen hagyományőrző rendezvényeken szokott részt venni, úgyhogy — mivel alie felszólított minket arra, hogy viselkedjünk normálisan, és nagyon gyorsan kellett felkészülnünk arra, hogy milyen témákat hozhatunk szóba a pasija jelenlétében, és milyeneket nem — megállapodtunk abban, hogy a safe word a “jurta” lesz (alie ezzel jelzi majd, hogy szélsebesen beszéljünk inkább valami másról)). A jurtás fickó szimpatikusnak bizonyult (elnéző mosollyal figyelte, ahogy a pezsgőző lányok furcsa dolgokat mondanak, és időnként felsivítanak, hogy “jurta!”), és azóta is együtt vannak, az egyetlen mellékhatása, hogy alie időnként konnektor nélküli metálfesztiválokon találja magát, négy pohárral,** de azt hiszem, ő ezt igazából szereti.

Sulemia pasijáról télen kiderült, hogy Puzsér-rajongó, ami nem egy bayerzsolt-szint, de azért mégis, illetve az a véleménye a női fizetésekről, hogy “majd ha tudnak bányában dolgozni, akkor akarjanak annyit keresni, mint a férfiak” (nem bányában dolgozik), ezen ma ismételten fel is háborodtunk a mászóteremben, és emancipációztunk egy kicsit a sarokban, de csak halkan, hogy ne zavarjuk a mászó fiúkat. Lényeg az, hogy Sulemia ismét párkereső üzemmódba került, fiúk írjatok (soha nem ejtett le a falról, kedves-okos-csendes lány).

Velem viszont ott tartottunk, hogy Izland előtt összevesztem a teslás pasival a családi állapota miatt, de valahogy éreztem, hogy ez nem lett ennyivel lerendezve, és valóban, a hazaérkezésem utáni reggelen írt is egy üzenetet. Be kell vallanom, hogy elég kíváncsi voltam arra, hogy mégis milyen szívhez szóló, ugyanakkor férfias megoldással próbálja majd áthidalni a közöttünk támadt szakadékot, és sok mindent el tudtam képzelni (nagyjából a késő romantikusok stílusában), mégis sikerült meglepnie, ugyanis, amikor megnyitottam az SMS-t, annyi állt benne, hogy “Na”.

Én egészen odáig kommunikációs problémákkal nem küzdő lánynak képzeltem magam, ráadásul azt is elterveztem, hogy majd promptra kedvesen, de határozottan megírom neki, hogy sajnálom, és köszönök mindent, de nem akarok váratlanul nősnek bizonyuló pasikkal kavarni, viszont egy “na”-ra egyszerűen nem voltam képes felépíteni ezt a dialógusdinamikát, ugyanakkor kitört belőlem a versenyszellem, és úgy gondoltam, hogy ha azt játsszuk, ki tud rövidebb és minél kevesebb információt tartalmazó üzeneteket küldeni, akkor játsszuk azt, és azt válaszoltam, hogy “?”.

Ez szerencsére jó taktikának bizonyult, mert innentől nagyon gyorsan eljutottunk a dolgok békés lezárásáig, és időközben rám írt egy vikingszerű izlandi þráinn is, akiről a leírása lefordítása után kiderült, hogy vagy nagyon vidám, vagy nagyon meleg ember (angolra fordíttattam), rákérdezésre az, hogy az utóbbi, de szimpatikus vagyok neki, és azóta néha élőben közvetíti nekem, ahogy a lányát és az unokahúgát tanítja görkorcsolyázni Reykjavík esős utcáin, meg ilyesmi (#tindergoals). A pszichológusom mondjuk felhívta rá a figyelmemet, hogy sejthettem volna valamit abból, hogy þráinn a profilképén egy hatalmas, szivárványszínű plüssunikornist ölelget, de nekem nincs gaydarom, úgyhogy azt hittem, hogy simán csak jó ízlése van.

A válófélben lévő pasi azt kérdezte mindeközben, hogy tudok-e ajánlani húrelméletes sci-fit, amire ajánlottam is, de utána nem válaszolt (ez némi megkönnyebbüléssel töltött el, mert az már lekristályosodott bennem, hogy én úgy szeretek tinderezni, ha nem írnak nekem és nem kell találkozókat elegánsan visszautasítanom), dolgoztam, vettem egy narancssárga kezeslábast, strandoltam a gyerekkel, ilyenek.

Aztán viszont a válófélben lévő három nappal később egyszer csak mégis válaszolt, és kiderült, hogy nemcsak elolvasta, amit írtam, hanem meg is vett két könyvet az ajánlottak közül (#tindergoals 2), és az egyiket már el is kezdte, továbbá nem lenne-e kedvem egyszer kávézni valahol, amire elegánsan azt feleltem, hogy dehogynem (mert a legtöbb pasi azt sem olvassa végig értően a Tinderen, ha másfél sornál többet írok, nemhogy egy fél könyvet, szóval kíváncsivá tett).

Ezt követően valamivel sűrűbben kezdtünk üzengetni, és kiderült, hogy gondolatai is vannak (jóvanna, addig arra szocializáltak, hogy “Mizu”), és akkor történt, hogy egyszer csak kaptam soron kívül egy hajnali üzenetet arról, hogy gyanút fogott a könnyed éjszakai témáim miatt, és megnézett a Mensa tagi adatbázisában, ahol meg is talált. Itt egyrészt eltároltam azt a pillanatot a kellemes emlékeim közé, amikor egy helyes, értelmes pasi embertelen időpontokban gyanút fog, hogy túl okos vagyok, és megnéz az MM Infóban (#tindergoals 3), másrészt némileg aggódva megkérdeztem, hogy akadályoz-e ez minket a további társalgásban (az abnormalitásaimat általában igyekszem eltitkolni, amíg megoldható).

Mivel az intelligenciám (egyikünké sem) szerencsére nem jelentett akadályt, az ezt követő héten odáig fajult a levelezési helyzet, hogy amikor az adminokkal lementünk Grafitember balatoni nyaralójába admintalálkozóval egybekötött bográcsozásra, és vacsora után ültünk az asztal mellett, és Tomi gitározni kezdett, majd a lányokkal együtt végigmentek a YouTube-on szereplő összes számon, és Tarhonyakártevő megkérdezte tőlem, hogy mi újság a Tinderen, meg úgy egyébként, azt kiabáltam vissza neki a köztünk ülő A.-n át (azért kiabáltam, mert a közvetlen közelemben ment a dalolás), hogy képzelje, levelezek egy pasival Tinderről, aki JÓ FEJ, de ezt nem tudtam folytatni, csak valamivel később, mert ebben a pillanatban értek a fiúk-lányok a Wicked Game refrénjéhez, hogy ÁÁÁÁJ DONVONNA FÓLINLÓÓÓV VIDJU*** (mindezt rendkívül nagy lelkesedéssel ordítva, és rendkívül hamisan kell elképzelni). Ezen hosszan röhögtünk, azután három mondatban összefoglaltam a sztorit, amire Tarhonyakártevő frappánsan csak annyit kérdezett, hogy “ezt értsem úgy, hogy most rendben van a kocsid?”, mire szintén hosszan röhögtünk, majd A. megjegyezte, hogy gecinek tetszik lenni a doktornőnek.

Tarhonyakártevő utána még megkérdezte, hogy fogunk-e találkozni a tinderes levelezőpajtásommal, amire azt feleltem, hogy aha, ha össze tudom kaparni magam, akkor holnap, majd valamikor késő este hazaautóztunk A.-val, és mély érdeklődéssel vártam, hogy vajon össze tudom-e kaparni magam, ugyanakkor közvetlenül lefekvés után döbbentem rá, hogy nem kérdeztem meg, nem náci-e esetleg, és most már késő (az úgy megtöri a sodrást, hogy “Hányra tudsz ott lenni, és egyébként náci-e vagy?”).

(folyt. köv.)

 

* Vö. “Mit mondasz a helló után?
** Tegnap írtam neki, hogy linkelhetem-e a blogját, akár csak mint “egy barátnőm”-ét, mire azt válaszolta:
Linkelheted a blogom :) akárhogy.
azért nem írtam előbb, mert lemerült a telefonom és a metálfesztiválon nincs konnektor! 2 napja konnektorra vadászom. bejöttünk busszal vmi közeli kisvárosba, be a Mekibe és úgy ahogy voltam koszosan, tehénkoponyás pulóverben rárontottam a falra a töltőmmel. Aztán vettünk egy menüt. Kaptunk hozzá 4 ajándék poharat. Kisbaltától a scud rakétáig bármit be tudok vinni a kemping területére – üveget nem.
Itt a Mekiben meleg van. Nem esik az eső. Széken lehet ülni. Nem kell földön aludni sátorban és senki nem pisili azt oldalba. Nem ordít a zene, sem német részegek. Lehet, itt bekkelem ki a következő másfél napot.”
*** Mentségükre szóljon, hogy ezt a számot szerintem senki nem lenne képes nem hamisan énekelni.