mennyi? izé.

7 hozzászólás

A Yalomon való kiborulásom úgy kezdődött, hogy idén tavaly nyáron egy bizonyos időpontban negyven éves lettem, amit előre sejtettem (alkalmazott matematika, meg minden), arról viszont nem igazán mertem jóslatokba bocsátkozni, hogy ezt hogyan fogom kezelni. Teljesen logikusnak tűnt volna ugyan, hogy ilyen nőies lélektani izék és a számmisztika miatt traumatikusan éljem meg, az eseményt megelőző hetekben mégis, hogy is mondjam, jól voltam, amit a környezetem elől sem titkoltam el, némi aggodalmat is keltve bennük ezzel*.

Utána SzSzZSz egyszer csak megkérdezte, hogy mit szeretnék majd csinálni a születésem napján, amire azt feleltem, hogy nálam lesz a gyerek, úgyhogy valószínűleg elvinni az iskolába, meg hazahozni onnan, de azután felötlött bennem, hogy ha ennyire jól vagyok, akkor még az is lehet, hogy belefér az anyakénemaháromüresvécépapírgurigaésötkéktűzőkapocstechnikára és a jajbenthagytamatolltartómat között eltelő hét órába a nagyvilági nők nagyvilági élete (utazással együtt), úgyhogy azt feleltem, hogy egy ilyen izébe (éppen nagyon sokat fordítottam, ami mindig leszívja a fejemből az összes szót) szeretnék beülni, ahol van pezsgős reggeli, meg terasz. SzSzZSz értő módon visszakérdezett, hogy virágos kis ruhában-e, napszemüveggel, és a hajunkat fújja-e közben a lágy szellő, mire lelkesen bólogattam, hogy pont erre gondoltam.

Ezután végeztünk egy kis kutatómunkát az interneteken, minek során kiderült, hogy az elegáns pezsgős reggeli (ún. brunch) az egy thing, rengeteg helyen elérhető szolgáltatás Budapesten, szinte már sajnálni kezdtem, hogy nincs tíz szülinapom azon a nyáron, hogy mindet kipróbálhassuk. Végül földrajzi és teraszossági szempontok alapján a Villa Bagatelle bizonyult győztesnek, és az élet ekkor még csodálatosabbnak kezdett tűnni.

Utána a szülinapom előtti napon kaptam három rossz hírt, amitől aludni sem tudtam rendesen, csak rágódtam, és én megfelelő mennyiségű alvás nélkül használhatatlan vagyok, így történhetett, hogy amikor az iskolába vitel után felszálltam a rossz buszra (azért busz, mert pezsgő), csak akkor vettem észre, hogy a kindle-t sem töltöttem fel, ugyanakkor nálam van még a nemrég visszakapott Existential Psychotherapy Yalomtól, amit húsz éve olvastam utoljára, vagyis éppen ideje ismét belekezdeni.

Ebben nagyjából a harmadik oldal magasságában került taglalásra, hogy ez emberi lét egyik nagy traumája, hogy mindnyájan egyedül vagyunk, és csak időnként kapcsolódhatunk pár röpke pillanatra bárkihez, ami szinte azonnal el is múlik, és ettől úgy éreztem, hogy ez már tényleg az utolsó csepp a pohárban, és diszkréten sírni kezdtem az ablak felé fordulva. És ekkor kérdezte meg a mellettem ülő idős néni, együttérzően, hogy mi a bánatom, de mivel nem akartam őt is kétségbeejteni az igazsággal, csak annyit mondtam, hogy magánéleti problémák, amire megjegyezte, hogy de hát még fiatal vagyok (és ezen a ponton sem akartam kétségbeejteni egyikünket sem az igazsággal, úgyhogy csak bólogattam).

Amikor leszálltam a buszról, zuhogni kezdett az eső (előtte és utána hetekig verőfényes idő volt). Így történhetett, hogy a nagyvilági bruncholásra csapzott hajjal, csapzott ruhában és sírástól elkenődött sminkben érkeztem meg, de ezzel párhuzamosan úgy döntöttem, hogy engem sem az elemek, sem az Univerzum nem téríthet el a terveimtől, és csak azért is a (ponyvatetővel ellátott) teraszon fogunk bruncholni, hátha ettől kisüt a nap.

A Villa Bagatelle-ről annyi jót mindenképpen el kell mondjak, hogy a menüben szereplő lazacot simán lecserélték nekem Serrano sonkára (nem eszem halat), viszont a ponyvatetőről kiderült, hogy (velünk ellentétben, legalábbis az adott állapotunkban) nagyrészt csak dekorációs célokat szolgál, és ha nem tartom magam kicsit kicsavarodott pózban, akkor a nyakamba hullik róla az eső, de ekkor már mindegy volt.

És a pincér csak ezután jött (ha kellett, ha nem). Nem tudom, mi volt vele, gyanítom, hogy ő is Yalomot olvasott aznap reggel, és még nálam is messzebbre jutott benne, de először is azt csinálta, hogy amikor kihozott valamit, akkor nem tette le egészen addig, amíg el nem pakoltam mindent az útjából (mármint nem a használt tamponjankat csaptuk ki az asztalra, hanem ilyen poharak meg virág volt rajta, olyasmi, amit simán megfoghatott és odébb tehetett volna, ha zavarja). SzSzZSz egy idő után rám is szólt, hogy ne segítsek már neki, oldja meg, úgyhogy amikor legközelebb kiérkezett, egy olyan jelenetbe bonyolódtunk, hogy én merően, egy elhivatott behaviorista kutató érdeklődő pillantásával figyelem őt, ő meg nagyon szomorúan, a tehetetlenség mozdulatlanságába merevedve bámulja az asztalt, kezében a tányérral. Egy idő után számolni kezdtem magamban a másodperceket, és amikor húszhoz értem, megtörtem (úgy éreztem, ez már a zimbardói emberkísérletek határát súrolja), és elpakoltam előle, mire megkönnyebbülten letette a tányért, és elment.

Ezt követően viszont abba kezdett bele, hogy teljesen random pillanatokban megjelent az asztalunk mellett, és el akarta vinni a tányérunkat vagy a poharunkat, amiben még volt. Ettől tök feszült lettem egy idő után, és amint észrevettem a szemem sarkából (mindeközben mély beszélgetésekben voltunk), random megkapaszkodtam a teríték hozzám (mind mértanilag, mind magánemberileg) legközelebb álló darabjaiban, és azt hiszem, itt adtam fel ezt az egészet, és itt terített teljesen le a gondolat, hogy na ilyen negyven évesnek lenni, hogy az ember elkenődött sminkben, bőrig ázva üldögél fura pózban a pezsgője mellett, nehogy a nyakába csöpögjön az eső, és közben görcsösen kapaszkodik a _félig_ _teli_ tányérjába, nehogy elmarja előle egy furcsa fiatal férfi**.

 

View this post on Instagram

Születésnapi tor, pezsgővel. #dekadencia

A post shared by Nesztelen Csiga (@nesztelencsiga) on

 

Utána egy idő után el is jöttünk, és kisütött a nap, és leárazták a Women’s Secretben a rég kinézett rozsdavörös fürdőruhát, és a Millenárisban rapidan, de hatékonyan felköszöntöttek meglepetésből tortával, meg minden, de az ott, a Villa Bagatelle-ben egy nagyon bizarr délelőtt volt.

* Nemén: hogy vagy?
Én (önmagamon is csodálkozó hangon): Képzeld, jól.
Nemén (riadtan): Te jó ég, mi történt?
** Spoiler: általában azért nem ilyen.
Reklámok

ma reggel azzal keltem, hogy te jó ég, most már öt-hat napon belül tényleg ki kell rakni a kívánós posztot

95 hozzászólás

de utána kiderült számomra, hogy optimista voltam.

A másik dolog, amire még kávé előtt ráébredtem, az volt, hogy nem véletlenül bevett átok a “lépjél legóra” (Muci egy sokezer darabos Tower Bridge-et kapott karácsonyra, amit a segítségemmel el is kezdett összerakni, majd az apjához távozott ünnepelni, és azóta nem volt időm összeszedegetni az öröm hevében szerteszórt elemeket).

Az időhiányomról még annyit, hogy tavaly karácsonyra egy meggypiros szkenneres színes nyomtatót kaptam magamtól (mert a tíz évvel ezelőttiben fogyni kezdett a toner), és azóta se csatlakoztattam a konnektorhoz (bár a születésnapom környékén kivettem a dobozából, mert mégiscsak). Lehet, hogy írnom kéne egy évértékelős posztot arról, hogy akkor mégis mivel töltöttem az elmúlt háromszázhatvanöt napot (többek között azzal, hogy lefordítottam egy könyvet egy szoborról (nem csak arról, de az is szerepelt benne), majd az első adandó alkalommal bepakoltam három másik embert a kocsimba, és elszállítottam őket Firenzébe, hogy megnézzük a szobrot (ami minden létező és nem létező elvárásomat beteljesítette), illetve egy távolsági buszon belekezdtem az Egzisztenciális pszichoterápiá-ba (Yalom), de olyan szomorú volt(am), hogy öt percen belül elsírtam magam rajta, és amikor a mellettem ülő kedves idős hölgy megkérdezte, hogy mi a baj, majdnem megmutattam neki, hogy nézze meg, ide van írva, hogy mindnyájan magányosak vagyunk és maradunk örökre, és ezt a magányt csak időnként szakíthatja meg pár pillanatnyi valódi kapcsolódás egy másik emberi lényhez*, de utána inkább csak annyit mondtam neki, hogy semmi, hagyjuk magánéleti problémák. És a pincér még csak ezután jött (ha kellett, ha nem)).

De erről majd valamikor máskor (előtte még csatlakoztatnom kell a nyomtatót az elektromos hálózathoz, az korábbi elmaradás), most az van, hogy megint eljött az év vége, és én hiszek abban, hogy (1) ha az ember egyértelműen megfogalmazza és leírja (vagy kimondja) a kívánságait, azok könnyebben teljesülnek, (2) az ilyesmit érdemes liminális időpontokban csinálni (pl. évvége/évkezdet), mert a rituálészerűség nyomatékosabbá tesz mindent, (3) minden vallástörténeti szaktekintély egyetértene velem abban, hogy a blogomnak és az Univerzumnak együtt kívánságteljesítő ereje van (gyakran hátborzongató mértékben).

A szabály annyi, hogy mivel az Univerzum bármit beáldozna egy jó poénért, nagyon egyértelműen és világosan kell fogalmazni (miután augusztusban kimondtam valakinek, hogy szívesen ismerkednék, bő három héten belül három korban hozzám illő, szemrevaló férfi is összetörte a kocsim hátsó részét, és bár ezen férfiaktól később csokoládét, alkoholos italokat és elismerő szavakat kaptam (a telefonszámukon túlmenően), ez csak kis mértékben vigasztalt az okozott károkért). Bármilyen kívánságot le lehet írni kommentben, akár névvel, akár álnévvel, és ha szerepel a kommentben, hogy ne tegyem publikussá, akkor nem fogom (állítólag úgy is hat). A határidő 2019. január 1. éjfél (kivéve nagyon indokolt esetben)**.

Az én kívánságaim jövőre:

– A szokásos legfontosabb dolgok, hogy a gyerek és én maradjunk egészségesek és (ésszerű mértékben) boldogok 2019-ben is, az autó végig legyen üzemképes állapotban (és maradjon a tulajdonomban), a munkák legyenek szórakoztatóak és számosak (de ne túl számosak). Amennyiben ezek teljesülnek, a többit nem fogom szemrehányó hangnemben felemlegetni.

– A magánéletem alakuljon meglepően jól. Mármint pozitív értelemben szeretnék meglepődni (ez a 2018-as év egyébként döbbenetes volt abból a szempontból, hogy több hozzám közel álló személy hirtelen és váratlanul párjára talált hosszabb gyötrődések után, mert egyszer csak szembejött valaki, akivel nincs probléma (vagy ha van is, az csak ilyen elfogadható, már-már cuki probléma), én meg kicsit azon röhögök, hogy mi van, ha ennek az elszabadult Ámornak (vagy Univerzumnak, vagy miazistennek) a keze véletlenül megremegett az én esetemben, és most ott állunk döbbenten egy inuit fókavadásszal (vagy egy sirállyal!), hogy “hát nemtom miért, de tök szimpi vagy, de izé”).

– A baráti viszonyok alakuljanak továbbra is tök jól, erre legnagyobbrészt nem lehet panaszom (sőt).

– Ne veszítsek el számomra fontos embereket (és hadd én döntsem el, hogy ki a fontos számomra, kedves Univerzum (igen, láttam, mit csinálsz a kezeddel)).

– Tudom, hogy ez egy kicsit túlzás, de egy 6A belecsalás nélkül. Elég év végéig.

– Továbbra is az, hogy sikerüljön eladni a házat (tudom, tudom, Kohn, fiam, könyörgöm, legalább hirdesd meg) és venni egy újat ott, ahol szeretném.

– Az utazások alakuljanak legalább annyira jól, mint tavaly.

– Legyen időm több kreatív izére (de ne kényszerből, hanem azért, mert a kötelező izéket lelkesebben, jobban beosztva és energikusabban csinálom).

– Nagyon szeretném, ha teljesülne valami a chtulhu-szerű lánynak (ezt nem fejthetem ki bővebben, de fejben leírtam).

– Továbbá teljesüljön mindenkinek a kívánsága, aki őszintén és jóindulattal kíván bármit, akár magának, akár másoknak.

És most jöjjön a mindenki más.

 

* Amúgy húsz éves korom körül olvastam már egyszer (ugyanazt a konkrét kötetet), de akkor nem sírtam, mert még nem tudtam semmit.
** Ezt a kitételt amúgy minden más szabály és fogadalom esetében is érdemes alkalmazni, vö. “nem eszek meg egy nagy zacskó M&M’s-et este nyolckor”, “nem veszek meg egy hatodik bordó cipőt is” és “soha többé nem illetem az emberi méltóságot semmibe vevő szavakkal a többi autóst a gyerek füle hallatára”.

rákpartiról decemberben

11 hozzászólás

Az idei (tavalyi, a legutóbbi) szilveszter magvai meg már majdnem két éve el lettek vetve, amikor Szellőszökkenő Zafír Szeráffal (a Második Utas puccos neve) végigfeküdtünk pár matracot az Ikeában, utána meg olyan dolgokkal megpakolva, amelyekről addig a napig nem tudtuk, hogy nélkülözhetetlenek az életünkhöz, elhaladtunk az élelmiszerrészleg mellett, ahol éppen a rákpartis cuccokat promotálták.

Mivel engem nem ajzanak fel különösebben a tenger gyümölcsei, elmerengve elsétáltam volna mellettük, Szellőszökkenő viszont azonnal nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem csinálok neki soha rákpartit. Erre azt hiszem, azt válaszoltam az igazságnak megfelelően, hogy azért, mert ő nem hajlandó emberekkel találkozni, én meg nem vagyok hajlandó tengeri herkentyűket enni, és így nem lenne túl sok értelme, mert megfeledkeztem arról, hogy Szsz nem tartja sokra a “céljaink és lehetőségeink egyeztetése” jellegű megközelítését a dolgoknak, és valóban nem is igazán figyelt oda rám, hanem olyanokat mondogatott, hogy pedig nézzem már, adnak hozzá homáros nyakit is, meg kis partikalapokat, és hogy jé, van a pakkban DALOSKÖNYV is, és ő már mennyire elképzelte, ahogy rákdalokat énekelünk spiccesen*. Mire a kocsihoz értünk, már ott tartottunk, hogy biggyesztett és olyanokat mondogatott, hogy soha nem bocsátja meg nekem, hogy nem tartok neki rákpartit.

Utána valamikor novemberben azt mondta nekem valamire (asszem, fél nappal a határidő előtt adtam le neki valami sürgős munkát), hogy ezért örökre szeretni fog, mire azt feleltem, hogy én úgy emlékeztem, hogy soha nem fog nekem megbocsátani a rákparti miatt (nem mintha ez akadályozott volna minket a barátkozásban vagy a munkában, de hát akkor is), és akkor hogy is van ez. Ekkor tisztázta velem, hogy valóban, soha nem fog nekem megbocsátani**, viszont mindig szeretni fog, és ezen annyira meghatódtam, hogy elhatároztam, hogy valamikor rendezek neki rákpartit (ha mindketten beledöglünk is), de addigra már kiment a készletből a rákparti az Ikeában, mint szezonális termék.

A következő augusztusban viszont egyszer csak belegyalogoltam az Ikeában egy durva rákparti-leárazásba, úgyhogy felvásároltam egy nagyobb adagot azt tervezve, hogy majd a születésnapján (stílszerűen a Skorpió havában) meglepem, de akkor éppen eladta a lakását, és vett egy másikat (volt egy homályos időszak, amikor kicsit aggódtam azon, hogy lakik-e egyáltalán valahol, nemhogy bulit tud-e hostolni), úgyhogy csak rakosgattam ide-oda a daloskönyves csomagokat az alkalomra várva, amíg el nem jött a két ünnep köze, és Szsz meg nem kérdezte, hogy mit csinálok szilveszterkor. Erre kis gondolkodás után azt feleltem, hogy semmit (az ezt megelőző három hétben rengeteget karácsonyoztam meg vacsoráztam rengeteg emberrel, és azért ami sok, az sok), mire felvetette, hogy akkor csináljuk együtt a semmit, amit később módosított azzal, hogy és főzzünk lencsét.

Harmincadikán nagyon ügyesen sikerült olyan lencsét beszereznem, amire az volt írva, hogy “főzési idő 20-30 perc, áztatás nem szükséges”, illetve vettem mellé mélyhűtött rákot és rózsaszín pezsgőt is, ez utóbbit azért, mert én szeretem, Szsz viszont nem, úgyhogy biztosan nem lesz nála. A kasszától való távozás után becsipogott a telefonom, hogy “Viszont minden ellenérzésem ellenére kellett egy ilyet vegyek neked”, és egy befotózott rózsaszín pezsgő (elégedetten nyugtáztam, hogy jól tettem, hogy a drágábbik mélyhűtött rákot vásároltam meg, a fehérborban marináltat), és itt már sejtettem, hogy ez jó lesz.

A kétfős buli elején aztán először megnéztem rendesen az új lakást (tukános tapéta! rejtett konnektorok!), majd bevallottam, hogy én rákpartit terveztem ide, és pezsgőzés közben (a fél órás ázatlan lencse feltevése után fokhagymával, babérlevéllel és füstölt hússal) feldíszítettük a lakást rákos girlanddal és rákos lampionnal, felöltöttük a rákos partikalapot, készítettünk pár szelfit, amit soha nem mutatunk meg senkinek, készítettünk rólam huszadik próbálkozásra egy teljesen spontán fotót a tukános tapéta előtt, rózsaszín pezsgővel és plüssálat-stólával, amit csak a blogom Facebook-lájkolóinak mutattunk meg, majd megnéztük a lencsét, ami egy óra alatt nem puhult meg, de megegyeztünk, hogy biztosan gyenge a gáz.

Utána indokolatlanul sokat beszélgettünk fordításról pezsgőzés közben, megkevertük a kemény lencsét, ettünk magvakat, megkevertük a kemény lencsét, majd kimentünk az ingatlan apró, de bájos udvarába kerti bulizni, és arról beszélgettünk, hogy jövőre be kellene szereznünk egy svéd barátot vagy ismerőst, akit meglephetünk a rákbulival, és aki elmagyarázza nekünk, hogy ezt hogyan is kell csinálni rendesen, meg eredeti nyelven énekelné elő a rákdalokat, majd arra jutottunk, hogy ezzel az lenne a baj, hogy hátha a svédeknél ez úgy megy, hogy csak augusztus végén szabad tartani, és a svéd nem örülne, hogy velünk bulizhat szilveszterkor, hanem úgy érezné magát, mint mi, ha húsvétolni hívnának minket szeptemberben. Mire ott tartottunk, hogy a svéd barátunk biztosan az asztalra csapna, és azt mondaná, hogy ő ebben nem vesz részt, elég hideg lett, úgyhogy bementünk, és megkevertük a lencsét. Ami még mindig kemény volt.

Ezen a ponton kezdett felmerülni bennünk, hogy az Arany Tellér (a lencse forgalmazója) hazudott nekünk, viszont nem sikerült pusztán a csalhatatlan logikánk és intuíciónk segítségével kikövetkeztetnünk, hogy miért is tették ezt, és végül felháborodott levelet sem írtam a cégnek, mert időközben mindjárt éjfél lett, és még meg akartuk nézni a tűzijátékot.

Szsz előrelátó módon egy olyan utcába költözött, amelynek a másik végéből nem csak a tűzijáték, de egész Budapest látszik, úgyhogy nem kellett messzire mennünk. Ráadásul pont jó irányba mentünk Budapesten kívül a szelektív kukák felé is, ezért én stólában, kezemben pezsgővel, ő meg mindkét kezében üres üvegekkel indult útnak (soha nem fogom elfelejteni, amikor a kapuban pár perccel éjfél előtt a szemembe nézett, és azt mondta, hogy “bocs, de nekem fontos a szelektív hulladékkezelés”). A tűzijáték nagyon szép volt, az Erzsébet hídon csillogtak az autók, előttünk ködpászmák szállongtak, a harangok elütötték az éjfelet, a természet és az emberiség erői összefogva tették a dolgukat az Arany Telléren kívül.

De végül akkor sem írtam felhasználói panaszt, amikor hazaértünk, mert addigra pont megpuhult a lencse (négy óra alatt), és nagyon éhesek voltunk, ráadásul meg kellett innunk még egy üveg pezsgőt, utána meg bealudtunk, de ezúton is figyelmeztetnék mindenkit, hogy soha ne higgye el, ha nyomtatásban látja, akkor sem, hogy bármilyen lencsét ne kéne beáztatni.

Másnap aztán hazamentem, de amikor pár héttel később visszatértem, a rákpartis dekorációk még mindig a helyükön lógtak, és Szsz mondta is, hogy az aktuális születésnapi bulira (a gyermekéére) is teljesen adekvátak, majd megbeszéltük, hogy nagyjából minden jelentősebb eseményre, a húsvétot is csak feldobni tudják a vidáman táncoló kis piros rákocskák, az államalapítás ünnepéről nem is beszélve. Nagyon remélem, hogy az Ikea nem szünteti be a termék magyarországi forgalmazását (bár csak nem, tavaly szerintem a nagybani vásárlásommal sikerült meggyőznöm őket arról, hogy van itt erre igény), de azért idén mellékelhetnének hozzá egy “Svéd Barát” kiegészítőt is (Svenska Vän?), mert úgy lenne az igazi.

 

 

* Egyikünk sem tud vagy szokott hangosan énekelni (na jó, kivéve zuhany alatt vagy kocsiban), és egészen addig egyikünk sem értesült a rákdalok létezéséről.
** Dolgok, amiket soha nem bocsát meg (a rákpartin kívül):
1. Amikor Olmützben kért a narancslémből, és kiderült, hogy körtelé.
2. Amikor Wroclawban beleivott a Zubrowkámba, mert későn jutott eszébe, hogy ő utálja az ilyesmit.
3. Arra nem emlékszem pontosan, hogy azt se bocsátja-e meg nekem, amikor a belgiumi Carrefourban beleevett a sajtjaimba, és utána fél napig rosszul volt valami érzékenység miatt, de én nem bocsátanám meg a helyében.

 

a körzeti megbízott szívéről

2 hozzászólás

Van most ez a felzúdulás akörül, hogy civil autóból büntetnek rendőrök, és erre az volt az első reakcióm, hogy ez so 2017, velem már akkor csinálták, mielőtt menő lett volna, de asszem, ez azzal állhat összefüggésben, hogy közlekedésirendőr-csillagkép beleállt a tizenkettedik házamba, vagy valami ilyesmi.*

Szóval az egész azzal kezdődött, hogy tényleg nagyon jó akartam lenni, és már két nappal azelőttre** bejelentkeztem műszaki vizsgára, hogy lejárt volna a tanúsítvány (az előzőt két óra alatt elintézték aznap), de a helyszínen kiderült, hogy ez nem lesz olyan gyors, mert ki kell cserélni az izét meg a hogyishívjákot, meg a jobb visszapillantómat, amin berepedt a tükör (ez utóbbiról mondjuk tudtam, mert jó megfigyelő vagyok), alkatrészárral, fékpofákkal-olajjal-szűrőbetétekkel, munkadíjjal saccperkábé kétszáznegyvenért, ráadásul még meg is kell rendelni az izét meg a hogyishívjákot***.

Ennél a résznél nagyon elszomorodtam, de arra jutottam, hogy majd nagyon sokat fordítok és óvatosan közlekedek (a gyerek miatt muszáj, 25 kilométer az iskola), amíg kész nem lesz. Béla, a kapcsolattartóm biztosított arról, hogy köv. keddre megérkezik a rendelés, és azonnal soron kívül helyet biztosít nekem a műhelyben, amint ez bekövetkezik. Mivel nem akartam túl rámenősnek tűnni (bár nagyon hosszúnak tűntek a napok), a következő csütörtökön hívtam fel csak Bélát, aki sajnálkozva tájékoztatott, hogy nem jött meg semmi, majd szól. Viszont ezt a “majd szólok”-ot már ismerem, úgyhogy másnap is felhívtam, meg harmadnap is, és mindig nagyon kedvesen érdeklődtem, ennek ellenére a negyedik naptól fogva Béla életmódot változtatott, és folyamatosan táplálkozott, legalábbis a kollégája szerint, aki innentől kezdve fogadta helyette a hívásaimat. És ez így ment két hétig (pedig már a “keddig” is beláthatatlanul hosszúnak tűnt), mármint Béla folyamatosan házon kívül tartózkodott étkezési célokból, gondoltam is rá, hogy megüzenem neki, hogy vigyázzon a koleszterinjére, de utána úgy gondoltam, inkább csak akkor viccelődöm majd, ha már a kezemben a papír.

A két hét felénél viszont éppen nagyon lábujjhegyen sunnyogtam a kocsival a kertek alatt a gyerek iskolája felé (nem lennék jó törvényenkívüli, rendkívül nyomasztott a helyzet, ráadásul az L. is naponta becsipogott, hogy kész van-e már az autó), amikor valamelyik faluban egyszer csak kicsapta mögöttem a vijjogót egy civil kocsi****, hogy húzódjak már le. Amikor lehúzódtam, mondta, hogy ő védás körzeti megbízott (vagyis a kis készüléke rendszám alapján megmondja a lejárt műszakimat, meg a kocsim színét és típusát, de ez stimmelt), és nem lenne szabad közlekednem. Erre csak azt tudtam neki mondani, hogy nézze meg, hogy én mindent elkövettem, és megmutattam neki a híváslistámat, amiből látszott, hogy naponta zaklatom Bélát (akit szerencsére a nagyon ráutaló “Műszakis Szerviz” néven mentettem el), de ő ghostingol, pedig nem is jártunk, nekem viszont muszáj a gyerekért mennem. A körzeti megbízott azt felelte, hogy elhiszi nekem, és nem foszt meg a rendszámtól, de muszáj megbüntetnie, mert benne van a szabálysértésem tényállása a rendszerben.

Ezt még el is viseltem volna berzenkedve, de némán, viszont sajnos ezután hozzátette, hogy hát vagy figyelni kell a dátumokra, vagy nem kell közlekedni, amivel egy pillanat alatt felhúzott, mert szerintem az úgy van, hogy vagy megbüntet, és annyi, vagy ha elenged, akkor azzal erkölcsi alapot teremt magának némi életvezetési tanácsadáshoz, de nincs olyan törvény, ami feljogosítaná arra, hogy a kötelessége teljesítése mellett még olyanokat mondjon, hogy figyelni kell a dátumokra, úgyhogy ezen a ponton rázúdítottam, hogy nem tudhattam, hogy Béla ezt fogja tenni velem, és nem jókedvemből autózom, és ha nem vinném a gyereket iskolába, akkor szabálysértés helyett törvénysértés követnék el, és tényleg erre akar-e rábeszélni, ráadásul ha betöréshez vagy autólopáshoz hívunk rendőrt, akkor harminc napig ülnek a dolgon, majd eredménytelenül lezárják, de arra bezzeg van keret, hogy teljesen önkényes dátumok miatt büntetgessenek semmilyen kárt nem okozó autósokat. Itt a körzeti megbízott kezdett elég megszeppent arcot vágni, és engem is zavart valahol nagyon halványan, hogy ebben az esetben szigorúan véve neki van igaza, de mivel menet közben nagyon belelendültem a retorikába, úgy gondoltam, kár lenne ezt az ihletet veszni hagyni.

Azt a részt szerencsére még időben visszanyeltem, hogy és nem értem, hogy ha már megbüntet, akkor miért nem a kiégett jobb első fényszóróm miatt, amivel tényleg emberéletek tízezreit veszélyeztetem naponta, ellentétben egy lejárt dátummal, amivel senkit, mert úgy éreztem, ez nem lenne taktikus az adott helyzetben, de szót ejtettem a rendszámos ügyről, a kocsifeltöréses ügyről meg az egyedülálló anyák nehéz sorsáról is, mindezt szépen felépítve és nagy beleéléssel előadva. A körzeti megbízott időnként bátortalanul közbevetette, hogy ő csak a kötelességét, én meg időnként belefűztem, hogy nem rá haragszom, hanem a rendszerre (meg Bélára, de neki nem tudom ezt elmondani, mert eszik), de a végén már csak némán írta a csekket.

Mire a kezembe nyomta a papírokat, már szinte teljesen megnyugodtam, és gondoltam, hogy oldom a hangulatot egy olyan viccesnek szánt megjegyzéssel, hogy remélem, nem találkozunk többé (csak a mondat közepén döbbentem rá, hogy ezt nem lehet viccesen mondani), mire a körzeti megbízott rám nézett, és kibukott belőle, hogy most szolgálatban van, meg minden, de ha nem lenne abban, akkor nagyon szívesen beülne valahova velem egy kávéra és beszélgetni, hogy bebizonyítsa, hogy ő is ember, és van szíve. Ezen annyira meghatódtam, hogy nagyon, de közben eszembe jutott a gyerekem, és csak annyit mondtam, hogy elhiszem így is, hogy van szíve, de most rohannom kell a gyerekért, és elhajtottam.

Na, erről az eseményről született később a következő rajz Grafit keze által:

korzetimegbizott

 

(Akik nem szeretik az elvarratlan szálakat, azoknak elmondanám, hogy (a) a következő nap eszembe jutott, hogy akár bérelhetek is autót, amíg az enyém kész nem lesz (elég okos vagyok, csak néha lassan); (b) Béla végül felhívott, és meglett a műszaki, és kétszáznegyven helyett csak százhatvan volt, mert a hogyishívjákot mégsem kellett cserélni, csak az izét, benéztek valamit; (c) kicserélték a jobb első izzómat és a jobb tükrömet is. Három nappal később kiégett a bal első izzó, szilveszterkor meg arra sétáltam le a kocsihoz a Második Utastól (Szellőszökkenő), hogy betörték a bal visszapillantómat, de ez ilyen görög sorsszerűség lehetett.)

 

 

 

* Emlékezzünk csak arra, amikor tévedésből leszedték a rendszámomat, .majd amikor visszaszereztem illetékért, és panaszt akartam tenni, akkor azt mondták, nem jegyzőkönyvezhetik a hibát, mert időközben korrigálták.
** Oké, a szentté avatásra még nem pályázom.
*** Mondjuk a legjobban az háborított fel, hogy a kézifékbetétet is cserélni kell, ami egyrészt hülyén hangzik, mert a kézifék a kocsimban egy pedál (de az ilyen szemantikai izéken még túl tudtam volna lépni), másrészt viszont nincs olyan alkalom, amikor használhatnám, mert ha üresbe rakom a Priust, akkor lockolja a kereket, ha kikapcsolom, lockolja a kereket, menet közben meg az a célom, hogy menjen. De azt mondták, biztosan pont azért öregedett el, mert nem használom.
**** A védelmére meg kell jegyeznem, hogy nem jött a seggemben. Ennek az inverzét viszont egyszer megcsinálta velem két kollégája még 1997-ben, akik a 3-as úton, lakott területen kívül, hajnali egykor egyszer csak lelassítottak előttem harmincra, én meg azt hittem, valami műszaki problémájuk támadt, úgyhogy a záróvonal ellenére megelőztem őket, mire szintén villogni kezdtek. Amikor közölték velem a szabálysértés tényállását, akkor nagyon frusztráltan felsóhajtottam, hogy menstruálok, nagyon görcsöl a hasam, nagyon szeretnék hazaérni, erre ezt csinálják velem, mire annyira meghökkentek, hogy elengedtek.

főleg a karmáról, neglizsében

3 hozzászólás

Az egész úgy kezdődött, hogy a gyereknek nemsokára születésnapja lesz, úgyhogy vettem neki egy Xiaomi Redmi telefont, amit rögtön be is kapcsoljam, hogy kipróbáljam, meg beállítsam rajta az ímélcsetpostafiókját (igen, már ilyen öreg) a nagy nap előtt. Nyomogatás közben felfedeztem, hogy a készülék fényképezős applikációjában van egy olyan fícsör, hogy arcfelismer, és kiírja, hogy hány éves és milyen nemű szerinte a látott személy, és már akkor éreztem, hogy a forradalmi technológiáknak ez a csodája minden forintot megért, amikor azt mondta a sminkeletlen szembetotálomra, hogy 34 éves nő, de utána az is kiderült, hogy ha egy kicsit oldalról nézek, egy bizonyos szögből, akkor 26 éves nő vagyok. Mivel határidőm volt, el is szórakoztam ezzel olyan 10 000 leütésnyi időt, majd inkább internalizáltam a dolgot.

Snitt.

Ma reggel túl korán kellett kelni ahhoz képest, hogy tegnap este visszafogott, de whiskyvel kísért ún. lelkizésben vettem részt az otthonomban, úgyhogy némi vívódás után úgy döntöttem, hogy egy maximum 34 éves nő még megengedheti magának, hogy pizsamában*, lábán két napos borostával és előző napi, elkenődött sminkben vigye a gyermekét iskolába (főleg, hogy nem kell kiszállnia mindeközben az autóból), és csak utána zuhanyozzon. Hazafelé viszont láttam, hogy vannak palánták a sarki zöldségesnél**, és mostanában kertet fejlesztek indokolatlan odaadással (igen, határidők vannak), úgyhogy megálltam megszemlélni a kínálatot.

Miközben a különböző paradicsomféléken meg dinnyéken merengtem (lehet-e vajon sárgadinnyét termeszteni kaspóban?), feltűnt, hogy engem meg egy kifejezetten jó kiállású, magas, szőke, világítóan kékszemű pasi méreget dohányzás közben, de ezt betudtam annak, hogy (a) valószínűleg olyan szögben állok, mint egy 26 éves nő, (b) elég távol van tőlem (esetleg elég gyengénlátó) ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki a külvárosi állapotom, úgyhogy igyekeztem nem felvenni a szemkontaktust, nehogy odajöjjön, és megtörjön a varázs. De a testbeszédem hatástalannak bizonyult, mert egyszer csak egyenesen elindult felém, és amikor odaért, minden visszafogottság nélkül azt mondta, hogy helló. Itt rögtön magamba fojtottam azt a választ, hogy szia, most légy szíves, menj el innen, és csodálj továbbra is távolról, mert onnan nem látszik, hogy borostás a lábam, mert úgy éreztem, ezzel nem keltenék annyira jó benyomást, mint amennyire általában szeretek, és amúgy is valami frappánsabb reakciót érdemelne ez a helyzet, úgyhogy — miközben nagyon igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki aznap reggel borotvált lábat — taktikusan azt feleltem, hogy helló***.

Ezt követően a pasi tájékoztatott arról, hogy ő nem is egy random szemrevaló fiatalember (bár ezt a részét inkább csak implikálta), hanem vargazoli****, a volt gimnáziumi osztálytársam, egyben nemezisem, akit szívből gyűlöltem éveken keresztül, mert kifejezetten és személyre szólóan rendkívül bántóan viselkedett velem, amíg egy iskolába jártunk, egymagában is, és csoportba szerveződve is.

Itt egy kicsit meghökkentem, de mivel olyan sajátos arcberendezéssel rendelkezem, mint egy 34 éves nő amelyre minden jel szerint ki van írva neonbetűkkel, hogy mondj el magadról mindent, csak akkor tértem legközelebb magamhoz, amikor már ott tartottunk, hogy vargazoli előző nap vált el, de jóban van az exével, akivel korábban örökbe fogadtak egy cigány származású kislányt, és most éppen az izraeli állampolgárság megszerzésén dolgozik, mert kiderült, hogy zsidó származású. Ugyanakkor, bár felvettem a fonalat, itt még mindig nem tudtam megszólalni, mert határozottan és egyértelműen emlékeztem arra, hogy a vargazoli tökéletesen árja külseje mellett (ami önmagában még nem predesztinálná semmire) határozottan a szalonnácin túlmenően náci volt annak idején (bár a pontos részletekre nem emlékszem, de az osztályban simán ment a zsidózás-cigányozás-buzizás, amire én már akkor is vonogattam a szemöldököm).

Szóval ott álltunk, és igyekeztem nagyon gyorsan feldolgozni, hogy egyrészt bokáig el vagyok olvadva attól, hogy a vargazoli milyen szeretettel beszél a lányáról, másrészt izé, le van fagyva az agyam attól, hogy ő ott áll előttem, és azt magyarázza, hogy Izrael mennyire állat, meg mennyire szeretné megvédeni a gyerekét az előítéletektől, és izé, zsidó, pedig én úgy tudtam, hogy náci, és a processzálás közben nem igazán tudtam megszólalni, csak udvariasan mosolyogtam, mint egy fénykép, és üveges tekintettel meredtem magam elé.

És egyszer csak azt vettem észre, hogy bár én vagyok pizsamában és lejárt szavatosságú sminkben, a vargazoli van zavarban, mármint elkezdett hadarni meg visszafogottan dadogni, és akkor váratlanul elhangzott a szájából, hogy nem nagyon járok osztálytalálkozóra, mire az öltözékemet meghaladó eleganciával csak annyit feleltem, hogy nincs olyan sok szép emlékem gimiből, amitől kibukott belőle, hogy ezt nem is csodálja, és nagyon sajnálja, és szeretne/szeretnének bocsánatot kérni, mert tényleg gecik voltak (szó szerinti idézet).

Mivel a középiskolai éveimen így pszeudoharmincnégy éves koromra már rég túltettem magam, biztosítottam arról, hogy ennek örülök, és nem okoztak helyrehozhatatlan traumákat, itt viszont már nem bírtam volna több sokkot elviselni, úgyhogy nagyon határozott hangnemben tájékoztattam arról, hogy most elmentjük egymás számát, és én hazamegyek, mert okok.

Időközben az is kiderült, hogy pár utcányira lakik tőlem, illetve egy másik volt osztálytársam is, akihez egyszer teljesen indokoltan (és erőből) hozzávágtam olyan három darab nagyméretű orosz munkafüzetet molesztálás miatt, és fel lett vetve, hogy elmehetnénk wellnessezni a környéken, de szerintem muszáj kipihennem magam egy kicsit, mielőtt kiderül a másik volt osztálytársról, hogy mostanra nőjogi aktivista lett.

A nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló konklúziók levonása helyett fontosnak érzem tisztázni, hogy hazaérve azért lezuhanyoztam, meg minden.

 

* Ilyen dekoratív, rövidnadrágos, trikós pizsama, na de akkor is.
** Ami önmagában megérne egy bejegyzést, mert először csak azért mentem oda, mert jó ár-érték arányú a zöldség, de utána kiderült, hogy van náluk belga sör, mosogatószivacs és megfelelő méretű csavar, csak a pult alól kell kérni. Egyszer ún. viccből megkérdeztem tőlük, hogy Harzo-16 hídképzőt nem tartanak-e, mire azt mondták, megrendelik, és három nap múlva tényleg ott volt (ellentétben a szomszédjában lévő festékbolttal, ahol megrendelni sem voltak hajlandóak).
*** Túl rövid volt a gondolkodási idő, na.
**** A neveket a személyiségi jogok védelmében.

úristen, mindjárt 2018 van, és még nem kívántam semmit

107 hozzászólás

Az ember egy kicsit nem néz oda, és már megint itt van az újabb szilveszter, és már majdnem késésben vagyok a kívánós poszttal.

Szóval, aki eddig nem ismerte, az a lényeg, hogy nagyon sok idővel ezelőtt feltűnt, hogy bármilyen kívánságomat leírom a blogba, az teljesül, gyakorlatilag szó szerint (vagyis érdemes vele vigyázni), és már nem tudom, hogy kezdődött, hogy újév alkalmából bárki más is is kívánhat itt bármit a teljesülés jogos reménye mellett, de kialakult valahogy, nem én tehetek róla (asszem). Viszont mindenképpen jó ötletnek tartom a kívánságok megfogalmazását (kimondását, leírását), ami szerintem hatékonyabb egyébként az újévi fogadalmaknál is (vö. “jövőre fogyókúrázni fogok” és “jövőre 15 kilóval kevesebb akarok lenni”), a biliárdban is érdemes inkább a lyukat nézni, mint a fehér golyót.

(Nem beszélve arról, hogy mindig tökre meghatódom az ide leírt dolgokon).

A szerződési feltételek a következők:

1. A kívánságokat nem én teljesítem, hanem az Univerzum.

2. Az Univerzum egy rajtam kívül álló entitás, akinek a tetteiért én nem vagyok felelős.

3. Az Univerzum egy beteges humorérzékű ribanc, akinek érdemes nagyon pontosan leírni a kívánságokat, különben teljesíti őket, mármint szó szerint, azután ott áll kicsit ártatlan, kicsit kárörvendő tekintettel, és olyanokat mond, hogy “de hát ezt akartad, nem?”. (És ilyenkor késő azt válaszolni neki, hogy “de nem a kórházban akartam pihenni végre egy kicsit”).

4. Bármilyen kívánságot le lehet írni.

5. Ha valaki nem akarja, hogy publikáljam a hozzászólását, akkor ezt jelezze az elején, és nem fogom (titokban is lehet kívánni).

6. A határidő 2018. január 1., éjfél (kivéve nagyon indokolt esetben*).

És akkor kezdem én:

  1. A szokásos alapcsomag, vagyis a gyerek ne legyen komolyabban beteg (én sem), ne haljunk éhen, és a lehetőségekhez képest legyünk a lehető legboldogabbak, a munkáim továbbra is legyenek érdekesek és számosak (de azért kapjak tőlük levegőt).
  2. A tavalyi évben kértem valami csodát, amibe kissé zavarosan belekevertem a flamingós ruhát is, és szerintem az Uni ebből csak annyit hallott meg, hogy “flamingó”, mert idén elárasztott flamingókkal. Szóval a csodát még mindig várom, legyen jó (mármint nekem jó), legyen váratlan, és oldódjon meg tőle minden.
  3. A kocsinak ne legyen komoly baja (vagy legyen új autóm, az a lényeg, hogy a szaturnuszom még ne álljon bele a gépjármű csillagképbe egy darabig).
  4. Jövőre is utazzak legalább ennyit, mint idén.
  5. A barátok maradjanak legalább ilyen jó fejek (mármint az én barátaim, velem). A kedves ismerősök is.
  6. Van az a dolog a portugál cementlappal, a japáni kacsával és az eklektikus provansszal, az most már tényleg legyen meg (és ne őszüljek bele, hanem könnyed, légies léptekkel suhanjak a p.c.-on a j.k.-val e.p.-i környezetben).
  7. Izé, rendeződhetne végre a pedagógushelyzet a gyerek iskolájában**, bár ezt talán nem az Univerzum dolga lenne elintézni.
  8. A folyamatban lévő jó dolgok vagy mutassanak további pozitív előmenetelt, vagy teljesüljenek be.
  9. Nagyon szeretnék úgy istenigazából akarni valamit (mármint valami jót és lelkesítőt).

És akkor a végére egy kis flamingós kontent, csak hogy érthető legyen, miről beszélek az idei évvel kapcsolatban:

* Ezt a kikötést amúgy érdemes az élet számos területén alkalmazni, pl. “nem fogom megenni a tizedik (tizenegyedik és tizenkettedik) macaront is, kivéve nagyon indokolt esetben”.
** Tavaly év végén mindkét (nagyon jó) tanító nénijük megszűnt, az újonnan felvett egyszer csak nem vette fel a telefont az iskolának (és nem is jelent meg, a gyerekek körében azóta is népszerű téma, hogy mi történhetett vele), és akinél most vannak, az aranyos, de fél lábbal nyugdíjban, és nem bír velük egyedül, nem akar valaki jó környezetben, egy nagyon kellemes hangulatú iskolában tanítani alsósokat? Vagy angolt?

#metoo

20 hozzászólás

Van most ez a mozgalom, hogy a #metoo hashtaggel hívjuk fel a figyelmet a nők szexuális bántalmazására/zaklatására, tedd ki, ha veled is történt ilyen, akár copypastelheted is, egyszerű.

Nagyon nem egyszerű.

Például azért nem egyszerű, mert bennem is az merült fel elsőként, ami a jelek szerint nagyon sok nőismerősömben, hogy amik velem történtek, azok kvalifikálnak-e engem egyáltalán a hashtagre, mert másokon, ugye, végigmentek a megszálló katonák, és lehet, hogy csak túl érzékenyek vagyunk, és egyébként is, túl rövid volt az a szoknya, vagy félreértettük, vagy félreérthető jelzéseket küldtünk, a fiúk már csak ilyenek. Jézusom, azon vívódunk, hogy bár úgy érezzük, hogy bántalmaztak/zaklattak minket szexuálisan, de bántalmaztak-e eléggé.

És az még valahol, ha nem is érthető, de megmagyarázható, amikor az elkövető próbálja áldozathibáztatással csökkenteni a kognitív disszonanciáját, de még így is megdöbbentett, amikor a számomra legdurvább visszaélés után a másik fél mediáción (tehát két tanú előtt) olyan mondatokat vágott a fejemhez, hogy de hát miért hittél nekem, amikor tudod, hogy milyen vagyok, illetve hogy ebben a fene nagy emancipációban már nem beszélhetünk kihasználásról, és ezekre konkrétan azért nem tudtam válaszolni, mert egyrészt annyi érvelési hiba volt bennük, hogy azt sem tudtam, melyikkel kezdjem (én lennék a hibás abban, ha minden erejével megpróbál elhitetni velem valamit, és elhiszem? Megvalósult, sőt, “fene nagy” emancipáció lenne, ami van? Mi köze az emancipációnak ahhoz, hogy az egyik ember szándékosan olyan szexuális helyzetbe akarja manipulálni/kényszeríteni a másikat, amit az deklaráltan nem akar? Nem mellesleg, én nem használtam a kihasználás szót, azt mondtam előtte, hogy úgy érzem magam, mintha szexuális segédeszköznek használtak volna az akaratom ellenére), másrészt meg ilyenkor az emberben azért óhatatlanul felmerül, hogy mi van, ha tényleg én vagyok a hibás valami kitekert, beteges logika szerint. (Az elkövetők furcsa módon mindig nagyon biztosak abban, hogy ők nem hibáztak, lásd még a ha szarul érzi magát, arról csak ő tehet jellegű mondatokat).

És nem, nem létezik ahhoz eléggé túl rövid szoknya, hogy bárki olyan szexuális jellegű dolgot tegyen bárki mással, amihez a másik nem adta a hozzájárulását, és amitől rosszul érzi magát, de ez a nemlétező túl rövid szoknya már a középiskolában megjelenik, amikor – teszem azt – a fiú osztálytársak egyik kedvenc szórakozása az, hogy hátulról megmarkolják az ember mellét, és eltúlzott, kopulációs jellegű mozdulatokkal a fenekéhez dörgölik az ágyékukat, közben a többiek röhögnek, és ha az ember nem tud velük együtt röhögni, akkor még azt is megkapja, hogy nem elég vagány, túlérzékeny, és ilyen külsővel örüljön ennek is, és az ember egy idő után azon kapja magát, hogy nem elég vagányan és túlérzékenyen úgy választja meg a szünetekben a vonulási útvonalait, hogy nehogy elhaladjon a fiúk mellett, és közben még ő szégyelli magát, mert nem kéne ezen fennakadnia, nem történt semmi kár, a fiúk már csak ilyenek.

És később azután lesznek olyanok, amikor egy társaságból hazavisz valakinek az ismerőse, és útközben megállítja az autót, és megpróbál rád mászni, utána meg sértődötten kirak, mert félreérthető jelzéseket adtál, és te nem mondod el senkinek, mert jézusom, lehet, hogy tényleg túl kedvesen beszélgettél vele a teniszről (igen, utólag röhejesnek tűnik), és egyébként is, mocskosnak érzed magad az egésztől, és csak el akarod felejteni, meg vannak a tömegközlekedésen dörgölőzők (és a túl rövid szoknyák), de nem csak ilyen idegenek, hanem vannak például azok az ismerősök is, akiknek ötvenszer megmondtad már, hogy légyszi ne érjen hozzád, mert nem szereted, mire az illető sértetten, erőből odahúz magához, hogy megöleljen, hiába tolod el, és azt mondja, hogy addig nem enged el, amíg abba nem hagyod az ellenállást, és erről sem beszélsz senkinek, mert lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy túl prűd vagy és társas érintkezési problémáid vannak, de közben még sokáig a hideg ráz ettől az egésztől, és nagyon figyelsz arra, nehogy túl közel állj hozzá, vagy túl vonzó legyél. Meg vannak azok az ismerősök is, akik azzal próbálnak meggyőzni, hogy most már nyugodtan lefekhetsz velem, mert már úgyis elterjesztettem, hogy megtetted, és ilyenkor is az van, hogy biztosan túl érzékenyen reagálsz, ez nem igazi bántalmazás, ez a bántalmazás nem elég semmire.

És igen, szóval az még valahol érthető is, ha az elkövetők ilyenekből építgetik a váraikat, viszont semmire nem mennének vele, ha nem lennének ott azok a semleges, néha kifejezetten jóakaratú nem-elkövetők, akik lelkesen támasztják nekik a falakat. A szülők, akik leüvöltik a lányuk fejét, ha túl rövid a szoknya, vagy befesti a haját, és verbálisan azonnal engedélyt adnak a szexuális ragadozónak bármire, mert “ha így mész ki az utcára, akkor ne csodálkozz”, és akiknek/akik miatt később a lányuk nem meri elmondani senkinek, ha ilyen történik vele, elvégre ő volt a hibás. Azok a kívülállók, akik összebólintanak egymással, hogy “hát igen, szegény, de hát addig jár a korsó a kútra, velünk ellentétben nem vigyázott eléggé, az ilyen ne csodálkozzon”. De, igen, tök jó lenne, ha minél több ember csodálkozna azon, hogy bárki feljogosítva érzi magát arra, hogy fizikailag vagy verbálisan megbüntessen egy idegent vagy ismerőst az öltözködése vagy sminkje miatt, és az is tök jó lenne, ha az ember lánya legalább merné bűntudat nélkül rosszul érezni magát, ha ilyesmi történne vele. Az erőszak nem a szoknya miatt van, hanem az erőszakos emberek miatt, és azok miatt is, akik a szoknyát hibáztatják, az erőszakoskodót meg többé vagy kevésbé felmentik. Elvégre a fiúk már csak ilyenek.

És ha már itt tartunk, egyáltalán nem ilyenek a fiúk en bloc, sőt, még olyanok is vannak, akiket szintén bántalmaztak/zaklattak szexuálisan, akár torz lelkű, valamilyen szempontból hatalmi helyzetben lévő férfiak vagy nők, akár a kortársaik, akik a tesztoszteronos kamaszkorban olyasmibe heccelték bele egymást, amit igazából nem akartak megtenni, akár mások. Csak ugye erről még kevésbé szabad beszélni, mert milyen férfi az, akivel ilyet lehet tenni (nem elég, hogy túl rövid a szoknyája, de még az is ciki, hogy férfi létére virtuális szoknyában jár). (Itt most hozzátenném, ha olvasol, hogy nem ciki, vagy nem neked az, nem te tehetsz róla, nyugodtan rosszul érezheted magad miatta).

És abból a szempontból sem ilyenek a fiúk, hogy rengeteg olyan férfiismerősöm van, aki még azt sem vette félreérthető jelzésnek, ha egy ágyban aludtam vele, vagy ha mégis félreérthető jelzésnek vett valamit, akkor az első nem-re azt mondta, hogy “bocs, félreértettem valamit”, és egyáltalán nem haragudott vagy erőszakoskodott, ott van az a taxisofőr, aki fiatalabb koromban, amikor lekéstem az éjszakai járatot, megállt mellettem, és ingyen hazavitt, mert egy fiatal lány ne mászkáljon egyedül ilyen későn, és ott van például az a nagyon kedves barátom is, akitől kaptam ma egy levelet, hogy úgy döntött, az összes #metoo-s nőismerősétől bocsánatot kér a bántalmazók nevében, és nagyon szégyelli magát (megjegyezném, ő pont azok közé tartozik, akik soha meg sem közelítették a verbális vagy fizikai bántalmazás vagy áldozathibáztatás elmosódott határait sem), ésatöbbi.

Szóval, végső soron, igazából tényleg egyszerű ez az egész. Ne kényszerítsd vagy manipuláld a másikat olyan szexuális jellegű dolgokra, amit nem akar megtenni. Ha figyelmetlenségből mégis belecsúsznál, akkor kérj bocsánatot, ne hibáztasd, ne folytasd. Ne mentsd fel a bántalmazókat/zaklatókat. Ne hibáztass senkit azért, mert bántalmazták. Ennyi.

Témába vágó Isoldétől és Suematrától.