Valahol a két ünnep között átcsúszhatott egy napom a decemberből januárra, mert ma reggelig meg voltam győződve arról, hogy csak holnap zárul le az év, és rengeteg időm van még kitalálni az újévi kívánós posztot, de hát nem.

Ahhoz képest, hogy idén egymást követték az olyan dolgok, mint az ukrajnai háború, a KATA megszüntetése, a rezsicsökkentés-csökkentés és az én bevásárlói kosaramat tekintve immár több mint 100%-os infláció, óvatosan meg merném kockáztatni, hogy egészen jó évünk volt. Bimbike egészen felnőtt, választékosabban beszél angolul, mint én, programokat ír a kis kezével, ha valamelyik külföldi közéleti szereplőt nem ismerem (podcasterek, politikusok, cégvezetők), akkor részletesen tájékoztat az illetővel kapcsolatos hivatalos és nem hivatalos információkról, és reggelente, iskolába autózás közben árnyaltan vázolja a gazdasági irányzatokkal és a kognitív torzításokkal kapcsolatos véleményét (továbbá viszi a szatyromat, ha túl nehéz).

A macskák boldogok velünk, engem folyamatosan követnek mindenhova (mosott-e már Ön fogat úgy, hogy két doromboló cica bámulta az arcát a mosdókagylóból?), az egyik pillanatnyilag a vállamon ül, a másik átszellemülten szagolgatja az ablakban a cserepes mentát, amit az újévi dahlba vettem.

Nagyon sok olyan dolgot csináltam idén, amit még soha, és elég sok új emberrel megismerkedtem (szerencsére a régiek is megmaradtak), de a legjobb szerintem az volt, amikor november végén hirtelen felindulásból bejártuk Barcelonát, és aznap, amikor a Sagrada Familiát látogattuk meg, istentelenül zuhogott az eső, egészen addig, amíg be nem léptünk a templomba, mert akkor negyedórán belül kisütött a nap, és betűzött a színes üvegablakokon, mi meg még órákon át mászkáltunk odabent a fényekben. (Bimbi később kijelentette, hogy a SF örökre elrontotta neki az összes többi templomot a világon, mert ezután minden már csak meh lehet, és hát nos, igen.)

Podcastból az utóbbi időben egyre több Lex Fridmant hallgatok kertészkedés/mosogatás közben — ő egy orosz származású amerikai kutató az MIT-ról, mesterséges intelligenciával foglalkozik, a podcastjában meg teljesen változatos emberekkel (tudósokkal, cégvezetőkkel, pókerjátékosokkal, ex CIA-ügynökökkel) beszélget hosszan. Nagyon ért ahhoz, hogy a legjobbat kihozza a vendégeiből, és bár nem tolja magát különösebben előtérbe, azért az ő személyisége is átjön, és nekem nagyon szimpatikus (a mindennek a netovábbja persze az, amikor a Hubermannal évődnek neurobiológiáról és arról, hogy mi a boldog párkapcsolat titka).

Na, de jöjjenek akkor a kívánságok. A határidő legyen mondjuk január 2. éjfél (gyanítom, hogy akkorra csúszott át az elveszett decemberi napom), kivéve persze nagyon indokolt esetben, mert akkor később is lehet. A szabály az, hogy bármit lehet kívánni a jövő évre kommentben, aki nem akarja nyilvánosan tenni, az jelezze ezt a komment elején, és akkor nem teszem publikussá. Ugyanakkor, mivel az univerzum bárminek ellen tud állni, csak egy jó poénnak nem, nagyon kell vigyázni azzal, hogy mit kíván az ember, és nagyon egyértelműen kell fogalmazni.

Amit én szeretnék:

1. A szokásos alapcsomag, hogy jövőre ne legyünk betegek Bimbivel, legyen elég munka (de ne rokkanjak bele) és annyi pénz, hogy teljen minden szükséges dologra. A macskák is legyenek jól.
2. Fontos: Bimbit vegyék fel egy olyan középiskolába, ahol kellemes és inspiráló közegben töltheti el a következő 4 (5?) évét. Bónusz, ha könnyen el tud közlekedni oda egyedül is.
3. Maradjanak meg az idei évben elkezdődött ígéretes és jó dolgok jövőre is.
4. Utazzunk szép helyekre (ne kényszerből, kedves Univerzum!).
5. Az összes barátomnak és kedves ismerősömnek is legyen szép éve, jöjjön rendbe mindaz, ami most nincs rendben.
6. Májusra tényleg legyen olyan a kertem, amilyennek elképzeltem.

És akkor most jöhet a mindenki más.

Ezt majdnem elfelejtettem, de utána mégsem.

Szerintem holnap írok még egy posztot legalább az év legjeiről, de most egyrészt a lencsén tartom a fél szememet (alaplében, fokhagymával-hagymával, füstölt hússal, kis mézzel), másrészt ketten rázzák (nem keverik) éppen a szilveszteri Martinimet a konyhában, harmadrészt két macska (egy majdnem négy hónapos és egy majdnem négy éves) bámul delejes tekintettel (akciós lazac van a hűtőben).

Idén amúgy nagyon rácuppantam a Huberman Lab podcastra (a Stanford neurobiológusa osztja meg benne az elmúlt 5-10 év legújabb neurobiológiai felfedezéseit, illetve azt, hogy hogyan lehet ezeket hasznosítani az ún. mindennapi életben, reális körülmények között, lehetőleg low cost módon), ami nagyon szépen alátámasztja tudományos szempontból is, hogy miért jó megfogalmazni a kívánságokat (spoiler: a dopamin a tettes), de amúgy a szándékokat is (mert elősegíti a neuroplaszticitást), szóval fogalmazhatunk akár úgy is, hogy a blogom varázserejét a Stanford Egyetem kutatólaboratóriuma is erősen valószínűsíti.

Szóval, jöjjenek akkor a szabályok:

1. A határidő legyen mondjuk 2022 január 1., éjfél (kivéve indokolt esetben*);
2. Bármit lehet kívánni 2022-re, akár sokat, akár keveset, akár önmagunknak, akár másnak, nincs shaming;
3. Ha valaki nem akar nyilvánosan kívánni, akkor írja be a kommentje elejére, hogy ne publikáljam, és nem fogom;
4. A kívánságokat NAGYON EGZAKTUL kell megfogalmazni, mert akkor is valóra válnak, ha nem ezt teszi az ember (nem tudom, ki kívánt magának home office-t 2019 végén, de vigyázhatott volna egy kicsit jobban). Ezt tényleg nem győzöm eléggé hangsúlyozni, az Univerzumnak igen kifinomult a humorérzéke, és nem mindig velünk nevet.

És akkor kezdem:

1. A szokásos, maradjunk legalább ilyen egészségesek és legalább ilyen boldogok Bumbival, semmilyen szempontból ne romoljanak az életkörülményeink, és számos macskáink, rokonaink és barátaink is éljenek és viruljanak (úgy, ahogyan nekik jó).
2. Kapjak jó fordításokat és/vagy egyéb munkákat (amiket lehetőleg jól meg is fizetnek, de ha balanszírozni kell a kettőt, akkor tolódjon egy kicsit a minőség felé a mérleg).
3. Nagyon-nagyon hiányzik az utazás. Sikerüljön legalább egyszer (de inkább többször) elutaznunk idén anélkül, hogy a cicaállatok traumatizálódnának (beköltözős szitter? Macskahotel? Átjárós etetés?)
4. Jó programok a barátaimmal (utazás, mászás, de igazából akármi).
5. Legyen kapható valamikor a belátható jövőben a fekete Billy sarokszekrény.
6. Sikerüljön végre normálisan beosztani az időmet, hogy jusson belőle a munka és a szociális élet mellett rendesen a kis projektjeimre is (blogolás, írás, rajzolás, a Good Omens keresztszemes, hetente legalább három kisebb-nagyobb erdei séta, stb, stb).
7. A 2022-es választások úgy alakuljanak, ahogy én szeretném (és általában, az összes politikusnak váljon minél inkább olyanná az élete, amilyenné másokét teszi vagy akarja tenni).
8. Történjenek megfelelő lépések a klímaváltozás negatív hatásainak a csökkentésére.
9. Legyen meglepetés! Mármint legyenek meglepetések számomra 2022-ben (disclaimer: kellemes meglepetések, amik hosszú távon is pozitív fordulatnak bizonyulnak).

És most jöjjön a mindenki más.

* Vagyis amennyiben nem sikerül a határidő előtt bekommentelni.

Hát nem tudom, ki mit kívánt tavaly**, de elég érdekesen alakult ez az év.

Mondjuk panaszkodni nem akarnék, mert mindig az volt, hogy történt valami váratlan, ami nagyon rossznak tűnt, de végül kiderült, hogy hosszú távon igazából jó, mint amikor karácsony előtt egy héttel egyszer csak meghalt a fűtést vezérlő kazánunk (természetesen Bumbi utolsó iskolás hetének elején), de egyrészt a modern technikának (kölcsönkapott olajradiátorok) hála végül nem fagytunk meg, másrészt a szerelő a kazáncsere mellett a teljes fűtési rendszert átjavította jobbra, minek következtében annyi melegünk van most mindenhol, hogy felmerült bennem, hogy küldenünk kéne a feleslegből az éhező afrikaiaknak is. Bár amikor karácsonyunk napjának*** délelőttjén ott álltam a meleg, de gyakorlatilag mindenhol saras (a szerelő bakancsa) lakásban, részben félretolt bútorok és feltekert szőnyegek között, akkor gondolkoztam egy kicsit azon, hogy most indokolt lenne, ha kétségbeesnék, de végül négy órára kész lett az ebéd (addig marie-antoinettei módszerrel kihúztuk Marlenkán), a fa, az ajándékcsomagolás (Bumbi Instax fényképezőgépet kapott és nemzetközi űrállomást legóból, én Instax mininyomtatót), a hangulat, és hát, megismételném, meleg volt.

(A huszonnegyedike is csodálatosan telt egyébként, mert aznap hónapok óta először egyáltalán nem dolgoztam, hanem kimentem a kertbe, és végre kipróbáltam a motoros ágvágót, és rendesen használatba vettem a gallyaprítót is (igen, én vagyok az a szomszéd, aki karácsonykor flexel****), azután meg mégis dolgoztam egy kicsit, de csak szórakozásból, és úgy más.)

Az a lényeg, hogy most megint lehet kívánni itt a blogon a jövő évre bármit (ugye, az ennek a hagymányos eredettörténete, hogy egyszer, olyan 10-12 éve meglepetten konstatáltam, hogy amit leírok a blogomban, az valóra válik, és megkérdezte valaki, hogy ez szerintem mások esetében is működik-e, úgyhogy kipróbáltuk, utána meg így maradtunk), szabályok nagyon nincsenek, irányelvek vannak:

1. Az Univerzumnak nagyon-nagyon egyértelműen kell fogalmazni, mert az Univerzum egy jó poénért az anyukáját is eladná, és ha félre lehet érteni (vagy nagyon is szó szerint) egy kívánságot, azt félre fogja érteni (vagy nagyon is szó szerint).

2. Bármit lehet kívánni, nem muszáj önzetlenül világbékét, szerintem fontos az, hogy az ember leírja (vagy akár csak kimondja, végiggondolja), hogy mi az, amit akar.

3. Publikálatlanul is lehet kívánni, csak akkor a legelejére írjátok oda, hogy ne engedélyezzem a megjelenését, és akkor titokban marad.

És akkor jöjjenek az én kívánságaim:

1. A szokásos csomag, hogy maradjunk egészségesek Bumbival, legyen elég pénzünk a mindenre, legyünk alapvetően boldogok, erre már tudunk építkezni.

2. Nem bánnám, ha a házcsere valahogy lezajlana, DE SEMMI KATASZTROFÁLIS VAGY KELLEMETLEN, KÉTSÉGBEEJTŐ, LELOMBOZÓ, STB. NE TÖRTÉNJEN ENNEK KAPCSÁN.

3. Álljak végre neki könyvet írni (vagy legalább novellákat, na).

4. Lehessen ismét kapni a szürke Hemnes kanapéágyat az Ikeában, mert Bumbi arra vágyik.

5. A párkapcsolati helyzetem legyen jobb (vagy legalábbis ne legyen rosszabb).

6. Tudjunk megint utazni, mármint külföldre, különösebb korlátozások nélkül.

7. Csak akkor történjenek érdekes dramaturgiai fordulatok az életünkben, ha JÓ LESZ A VÉGE.

8. Ismerjek meg olyan új embereket, akiket jó megismerni.

Most pedig bárki bármit a kommentfolyamba.

* Terry Pratchett

** In a manner of speaking, mert persze tudom.

*** Logisztikai okokból kénytelen voltam előrehozni, mert Bumbi akkor volt nálam.

**** De most megbocsátották, mert átvittem nekik is két nagy láda vastagabb, méretre fűrészelt ágat a kandallóba, mint a karácsony baltás szelleme.

Igazából Izlandról akartam írni már régebb óta, de ezt nem bírom ki.

Szóval, volt ez a Kaleta Gábor-ügy, és a kipattanása óta nagyon fel vagyok zaklatva és el vagyok szomorodva, és sajnos nem csak KG miatt.

Nekem egyrészt van egy kiskorú gyermekem, másrészt ettől függetlenül is nagyon érzékeny pontom a kiszolgáltatott emberekkel (gyerekekkel, nőkkel vagy bárkivel) szemben elkövetett erőszak. Annyira, hogy hosszú évek óta nem csak pénzzel, hanem konkrét, rendszeres (önkéntes) munkával is hozzájárulok ilyen dolgok megelőzéséhez és/vagy korrigálásához. Egyszerűen zsigerből rosszul vagyok attól, ha visszaélnek a kiszolgáltatottak helyzetével, ha emberek élvezetből abúzálnak más embereket, annyira, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyek ez ellen legalább egy keveset.

Ugyanakkor pontosan ennyire, zsigerből vagyok rosszul az ilyen (a bejegyzés szövege megtalálható az első kommentben a poszt alatt) megnyilvánulásoktól is (és azoktól, hogy KG kerüljön csak börtönbe azért, hogy ott megerőszakolják, vagy heréljék ki érzéstelenítés nélkül, stb., és hogy ilyesmiről emberek kéjes élvezettel ábrándoznak, amire még büszkék is valahol, tehát nem látnak benne rosszat), mert ez pontosan ugyanaz, mintha valaki büszkén hirdetné, mekkora örömet okozna neki megerőszakolni egy gyereket, úgy, hogy lehetőleg fájjon is neki. Egy egészséges felnőttnek visszatetsző egy kiszolgáltatott emberen elkövetett erőszak, függetlenül attól, hogy mit tett az illető.

A pedofil témában szerintem annak kéne lennie a legfőbb, az összes többit felülíró célnak, hogy minél kevesebb gyermeket sújtsanak pedofil bűncselekmények, és ehhez a másfajta erőszakos bűncselekmények romanticizálása vagy hősies színben való feltüntetése nemhogy csak nem járul hozzá, de minden ilyesmi még kontraproduktív is ebből a szempontból, és pusztán a legalantasabb vágyak öncélú kielégítésére alkalmas.

A pedofília bonyolult kérdés. Először is, a tudomány jelenlegi állása szerint a pedofil vágyak ellen semmit nem lehet tenni, viszont ez nem jelenti azt, hogy akit pedofil vágyakkal vert meg a sors, az bármit el fog követni valaha létező gyermekek ellen (pont úgy, ahogy valószínűleg minden férfinak megfordultak már a fejében szexuális jellegű gondolatok olyan nőkkel kapcsolatban is, akik nem érdeklődtek irántuk szexuálisan, a legnagyobb részük mégsem élte ki az ilyen vágyait a valóságban is, mert tudta, hogy az nemi erőszak lenne, ami egyrészt tilos, másrészt élvezetet sem okozna neki). Az, hogy valakiben megvan-e az a fajta szociális gátlás, ami visszariasztja attól, hogy bántson másokat, semmilyen összefüggésben nincs a vágyai célcsoportjával (vannak a felnőttekhez vonzódó emberek között is szadisták vagy aszociálisak, meg a pedofilok között is, de messze nem mindegyik az egyik csoportból sem). Egy sima, átlagos pedofil nagy valószínűséggel nem akar ártani a gyerekeknek, a fantáziáiban a gyerek konszenzuális partner, és egy jól szocializált pedofil azt is tudja, hogy az életben egy gyerek sem lenne konszenzuális partner, ezért nem válthatja valóra a fantáziáit (ahogy egy jól szocializált, felnőttekhez vonzódó férfi is belátja, ha egy adott nő vagy férfi nem vonzódik hozzá, és nem erőszakolja meg).

Ugyanakkor nagyon nagy probléma az, hogy még ha egy jól szocializált, soha senkinek nem ártó pedofil hajlamú ember is bármilyen támogatást igényelne ahhoz, hogy leküzdje a pedofil vágyait, átcsatornázza azokat egészséges mederbe, vagy akár csak ne érezze magát egy darab szarnak pusztán attól, hogy létezik, az nem fogja megkapni, Magyarországon biztosan nem, mert a jelek szerint itt mindenki (még a pszichológusok és a pszichiáterek nagy része is) ugyanolyan irtózással kezeli őket, mint azokat, akik el is követtek valamit (sőt, egy valódi (nem pedofil, de gyermekbántalmazó) elkövető, aki büszkén hangoztatja, hogy egy-két pofon nem ártott még senkinek (amúgy is, megérdemelte), vagy hogy meg kell tanítani annak a gyereknek, hogy hol a helye, sokkal szélesebb körű elfogadásra számíthat, noha a kettő közül csak ez utóbbi a gyermekbántalmazó). És onnantól, hogy ugyanúgy büntetnek azért, mert valamilyen vágyaid vannak, mint azért, ha ki is éled őket, erősen csökken a kiélést akadályozó motiváció.

K. G.-vel kapcsolatban (aki közvetve hozzájárult gyerekek szexuális bántalmazásához, kihasználásához, stb.) úgy gondolom, hogy tök jó, hogy megkapta az egyik lehető legnagyobb büntetést, egy teljes ország (és valószínűleg a közvetlen környezete) elítélését, a kirekesztettséget, ugyanakkor hol van az eltiltás attól, hogy gyerekek közelébe mehessen? Hol van a kötelező terápia képzett, erre alkalmas szakembernél? Hol van a lehetőség a részleges jóvátételre, mint mindenki számára előnyös és konstruktív következmény?

Sőt, K.G. esetében a börtönbüntetést sem tartanám túlzásnak (kötelező terápiával és rehabilitációval), másrészt viszont, amikor azt olvasom, hogy mások azért hiányolják a börtönbüntetést, mert ott jól megerőszakolnák, tényleg felfordul a gyomrom. Tényleg csökkentené a gyermekek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények számát, ha egy pedofil bűnelkövető olyan környezetbe kerülne, ahol az erőszakos szexuális bűncselekmények nem csak normálisnak számítanak, hanem még hősiesnek és erkölcsösnek is? És tényleg jó ötlet erőszakos szexuális bűnözőket támogatni abban, hogy szexuális erőszakot kövessenek el? Ettől majd kevesebb gyerek lesz később megerőszakolva? Elspoilerezem a választ: nem, hanem több. Aki ilyet kíván, az azt kívánja, hogy több gyereket erőszakoljanak meg a világon, pusztán azért, mert az ehhez vezető út számára kielégülést okoz. Vagyis pont olyan vágyakat táplál és hirdet, mint egy erőszakos pedofil.

Visszatérve az elején idézett Tumblr-bejegyzésre, ami eredetileg kiborított, ahogy olvastam, hogy a fiktív apa felesége tisztázatlan körülmények között meghalt, és a pasas ezután képtelen volt felnőttekkel intim kapcsolatot kialakítani, nem tudta kezelni az érzelmeit, erősen hajlott a szerabúzusra, és nagyon hadilábon állt a társadalmi normák betartásával, egyre biztosabb lettem abban, hogy ő az elkövető, mert ez annyi red flag, hogy a főhősnek szánt alak a bántalmazó személyiség mintapéldája. Nincs olyan, hogy ha valaki ennyire lobbanékony és bosszúálló, az ne a közvetlen környezetén (elsősorban a legkiszolgáltatottabbakon, a gyerekein) csapódna le először.

És egyébként ez tökre nem könnyű, mármint az, hogy az ember ne hagyja, hogy elragadják az indulatai ilyen témákban, ezt értem, és át is élem. De az a helyzet, hogy a világban számtalan rossz dolog történik véletlenszerűen is, szándékosan is, a jó dolgok viszont általában nem csak úgy megtörténnek maguktól, hanem a jó dolgokat jó emberek csinálják úgy, hogy erőt vesznek magukon akkor is, ha könnyű lenne hagyni, hogy elragadják őket az indulataik, hogy türelmesek és empatikusak a nekik kiszolgáltatottakkal akkor is, ha frusztráltak, dühösek, vagy fáradtak, hogy az ilyen felkavaró kérdésekben, mint a pedofília, a célt tartják a szemük előtt, és nem a saját vágyaik jóleső kielégítését, stb. Jónak lenni tökre nehéz, mert komoly erőfeszítés kell hozzá (az építés mindig sokkal munkásabb, mint a rombolás), és senki nem tud mindig jó lenni, de azért törekedni lehet rá. Vagy legalább arra, hogy ha az ember éppen építeni nem tud, legalább rombolni ne romboljon.

Nekem amúgy egyelőre az IKEA hiányzik a legjobban ebben az egészben (tudom, FWP, de ez van). Mielőtt még bezárt volna, felvásároltam a növénykészletük felét, mert ha már meghalunk, legalább egy citromfa (és egy mandarinfa) tövében tehessük, viszont mini fahéjas csigából nem tudtam eleget venni (szerintem ez nem is lehetséges), úgyhogy ma nekiduráltam magam, és megpróbáltam rekonstruálni, ami nagy meglepetésemre sikerült is.

(Az a titka egyébként, hogy sütés előtt egy percre forrásban lévő vízbe kell meríteni a kis izéket, egyébként meg sima kelttészta*, nagyon vékonyra nyújtva, cukros-fahéjas olvasztott vajjal megkenve, feltekerve, felszeletelve, főzés után élére állítva kisütve.)

Viszont a linzertészta még mindig ősi ellenségem, egyszerűen nem jutok vele dűlőre, mindig azt csinálja, hogy felpüffed, utána magába zuhan, és száraz lesz. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok rosszul, tudom, hogy vissza kell hűteni gyúrás után, előmelegített sütőben, 190 °C fokon sütöm halványra, és mégis. Valaki?

(Fogok majd rendeseket is írni, csak így második héten kicsit összegyűlt a leckénk Bumbikával, és a János vitéz eredettörténetét ma annyira untam, hogy kábé tizenötszöt végig kellett olvasnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a gyereknek három összefüggő mondatot írni belőle (mértanból, a körből viszont könyv nélkül lefeleltem neki egy kisötösre). Egyébként a János vitéz volt az, amire nagyon ráhergeltem magam régen, amikor még bejártak gyerekek az iskolába, mert Bumbika komoly erőfeszítések árán megtanult belőle vagy huszonöt versszakot, amire csak négyest kapott, és ennek kapcsán szóba elegyedtem a tanárnővel, amikor legközelebb találkoztunk (igen, minden tanítók rémálma vagyok szerintem), és valahogy nagyon hamar ott tartottam, hogy és egyébként sem akarom, hogy a gyerekem olyan értékrendre nevelődjön, hogy a juhászbojtár, mint pozitív hős, a munkáját elhanyagolva heverészve dolgozó lányok testével foglalkozik, amire a tanárnő azt felelte, hogy de az régen volt, én meg azt, hogy ha annyira régen volt, akkor miért is kap ekkora hangsúlyt az éves irodalomanyagban, de ekkor sajnos el kellett búcsúznunk, úgyhogy soha nem tudtam meg.)

* 25 g élesztő, 1 tk cukor, 2,5 dl tej, 400 g liszt, 25 g vaj vagy egyéb zsiradék, kis só — élesztőt megfuttatni a cukros tejben, mident összegyúrni.

Az úgy volt, hogy az extra sok és sürgős munka miatt én már nagyjából január eleje óta kvázi karanténban élek (szociális kapcsolatok és boltba járás minimalizálása, felhalmozott élelmiszerkészletek), kivéve egy-egy pár napos utazást leszámítva Szicíliába (mentális egészségügyi okokból) és Ciprusra (Bumbika karácsonyi ajándéka volt, tőlem, mert elkapott a lelkifurdalás, hogy nélküle utazom Szicíliába). De tényleg, a kijárásaim olyan jelenetekre korlátozódtak, hogy hajnali kettőkor mászkálok a tök üres Tescóban, és csúnyán nézek (létezik egy ilyen törvényszerűség, hogy ha >1 vásárló van a Tescóban, akkor is legalább egy ember úgy fogja leparkolni a kocsiját valamelyik sorban, hogy ne lehessen kikerülni), illetve olyanokat mondok a mozi előterében mosdóba induló társamnak teljesen őszintén, hogy addig majd bámulom az embereket, lenyűgözőek, már el is felejtettem, hogy néznek ki.

Utána, amikor elérkezett a járvány miatti social distancing ideje, elégedetten konstatáltam, hogy pont úgy kell bevásárolnom, mintha két hét múlva határidőm lenne (amúgy volt is, de ez mellékes), arcmaszkból mindenféle erősségű van itthon a fal- és bútorfestő hobbijaim miatt, gumikesztyűből is takarítás és hajfestés végett, antibakteriális szappant, törlőkendőket és C- és D3-vitaminokat (továbbá szelént és cinket) meg már december elején beszereztem az influenzaszezonból kifolyólag, és Bumbit is jóval azelőtt felvilágosítottam az ilyenkor szükséges elővigyázatosságokról, mint az divattá vált volna (próbáltam már, milyen télen, egyedülállóanya-üzemmódban, a határidők damoklészkardja alatt a gyerekkel együtt lázasan hörögni, és arra jutottam, hogy ezt lehetőleg elkerülném a jövőben). Emellett (túlzás nélkül) nagyjából kétszáz kiolvasatlan könyv vár itthon, és egy Netflix-előfizetés.

Tehát február végén még kampányszerűen végigtalálkoztam a szeretteket, barátokat és ismerősöket, nehogy végképp elfelejtsék az arcomat (amíg még fiatal vagyok), utána felhúztam magam a nőnapon (hosszú), meg bejelentették, hogy bezárják az iskolákat (erről egy földszintről felszűrődő hangos diadalüvöltés formájában értesültem, ahol Bumbi éppen az osztálytársaival játszott online valamit), és azóta nagyjából itthon vagyok. Kicsit aggódom ugyan dolgok miatt (könyvkiadók, ismerősök helyzete, kútba esett tervek), de egyrészt eddig is aggódtam dolgok miatt, tehát ezt már gyakorlottan, hatékonyan és időtakarékosan csinálom, másrészt annyi szabadidő rám szakadt most hirtelen (bár a munkám ugyanannyi (és ez légyszi, kedves univerzum, maradjon is így), de kiesett az önkénteskedés, a mászás, a gyerek összevakarása hajnalban az iskolához, délután az érte menés, a külön szakköre előtt szobrozás, meg a személyes találkozók, amiket amúgy még szeretek is), hogy azóta lenyírtam a füvet, elkezdtem rendbe rakni a kertet, kitakarítottam a lakást, bekereteztem és felraktam pár képet, felfúrtam néhány polcot, megnéztem pár évadnyi sorozatot, kiolvastam két könyvet, kipróbáltam pár új receptet, és folyamatosan szemmel tartottam a hagymásaim virágzását (ez annyira berántott, hogy előfordult, hogy hajnali kettőkor küldtem bele egy chatbe breaking newsként, hogy a beltéri nárcisz végre kinyílt (fotóval illusztrálva)).

Szóval úgy gondoltam, hogy most (éppen van egy lélegzetvételnyi szünetem a nárcisz és a tulipán között) akár a blogot is leporolhatnám, és visszaszokhatnék a napi-kétnapi posztolásra, mintegy kísérleti jelleggel. Szerintem lássuk meg.

A Yalomon való kiborulásom úgy kezdődött, hogy idén tavaly nyáron egy bizonyos időpontban negyven éves lettem, amit előre sejtettem (alkalmazott matematika, meg minden), arról viszont nem igazán mertem jóslatokba bocsátkozni, hogy ezt hogyan fogom kezelni. Teljesen logikusnak tűnt volna ugyan, hogy ilyen nőies lélektani izék és a számmisztika miatt traumatikusan éljem meg, az eseményt megelőző hetekben mégis, hogy is mondjam, jól voltam, amit a környezetem elől sem titkoltam el, némi aggodalmat is keltve bennük ezzel*.

Utána SzSzZSz egyszer csak megkérdezte, hogy mit szeretnék majd csinálni a születésem napján, amire azt feleltem, hogy nálam lesz a gyerek, úgyhogy valószínűleg elvinni az iskolába, meg hazahozni onnan, de azután felötlött bennem, hogy ha ennyire jól vagyok, akkor még az is lehet, hogy belefér az anyakénemaháromüresvécépapírgurigaésötkéktűzőkapocstechnikára és a jajbenthagytamatolltartómat között eltelő hét órába a nagyvilági nők nagyvilági élete (utazással együtt), úgyhogy azt feleltem, hogy egy ilyen izébe (éppen nagyon sokat fordítottam, ami mindig leszívja a fejemből az összes szót) szeretnék beülni, ahol van pezsgős reggeli, meg terasz. SzSzZSz értő módon visszakérdezett, hogy virágos kis ruhában-e, napszemüveggel, és a hajunkat fújja-e közben a lágy szellő, mire lelkesen bólogattam, hogy pont erre gondoltam.

Ezután végeztünk egy kis kutatómunkát az interneteken, minek során kiderült, hogy az elegáns pezsgős reggeli (ún. brunch) az egy thing, rengeteg helyen elérhető szolgáltatás Budapesten, szinte már sajnálni kezdtem, hogy nincs tíz szülinapom azon a nyáron, hogy mindet kipróbálhassuk. Végül földrajzi és teraszossági szempontok alapján a Villa Bagatelle bizonyult győztesnek, és az élet ekkor még csodálatosabbnak kezdett tűnni.

Utána a szülinapom előtti napon kaptam három rossz hírt, amitől aludni sem tudtam rendesen, csak rágódtam, és én megfelelő mennyiségű alvás nélkül használhatatlan vagyok, így történhetett, hogy amikor az iskolába vitel után felszálltam a rossz buszra (azért busz, mert pezsgő), csak akkor vettem észre, hogy a kindle-t sem töltöttem fel, ugyanakkor nálam van még a nemrég visszakapott Existential Psychotherapy Yalomtól, amit húsz éve olvastam utoljára, vagyis éppen ideje ismét belekezdeni.

Ebben nagyjából a harmadik oldal magasságában került taglalásra, hogy ez emberi lét egyik nagy traumája, hogy mindnyájan egyedül vagyunk, és csak időnként kapcsolódhatunk pár röpke pillanatra bárkihez, ami szinte azonnal el is múlik, és ettől úgy éreztem, hogy ez már tényleg az utolsó csepp a pohárban, és diszkréten sírni kezdtem az ablak felé fordulva. És ekkor kérdezte meg a mellettem ülő idős néni, együttérzően, hogy mi a bánatom, de mivel nem akartam őt is kétségbeejteni az igazsággal, csak annyit mondtam, hogy magánéleti problémák, amire megjegyezte, hogy de hát még fiatal vagyok (és ezen a ponton sem akartam kétségbeejteni egyikünket sem az igazsággal, úgyhogy csak bólogattam).

Amikor leszálltam a buszról, zuhogni kezdett az eső (előtte és utána hetekig verőfényes idő volt). Így történhetett, hogy a nagyvilági bruncholásra csapzott hajjal, csapzott ruhában és sírástól elkenődött sminkben érkeztem meg, de ezzel párhuzamosan úgy döntöttem, hogy engem sem az elemek, sem az Univerzum nem téríthet el a terveimtől, és csak azért is a (ponyvatetővel ellátott) teraszon fogunk bruncholni, hátha ettől kisüt a nap.

A Villa Bagatelle-ről annyi jót mindenképpen el kell mondjak, hogy a menüben szereplő lazacot simán lecserélték nekem Serrano sonkára (nem eszem halat), viszont a ponyvatetőről kiderült, hogy (velünk ellentétben, legalábbis az adott állapotunkban) nagyrészt csak dekorációs célokat szolgál, és ha nem tartom magam kicsit kicsavarodott pózban, akkor a nyakamba hullik róla az eső, de ekkor már mindegy volt.

És a pincér csak ezután jött (ha kellett, ha nem). Nem tudom, mi volt vele, gyanítom, hogy ő is Yalomot olvasott aznap reggel, és még nálam is messzebbre jutott benne, de először is azt csinálta, hogy amikor kihozott valamit, akkor nem tette le egészen addig, amíg el nem pakoltam mindent az útjából (mármint nem a használt tamponjankat csaptuk ki az asztalra, hanem ilyen poharak meg virág volt rajta, olyasmi, amit simán megfoghatott és odébb tehetett volna, ha zavarja). SzSzZSz egy idő után rám is szólt, hogy ne segítsek már neki, oldja meg, úgyhogy amikor legközelebb kiérkezett, egy olyan jelenetbe bonyolódtunk, hogy én merően, egy elhivatott behaviorista kutató érdeklődő pillantásával figyelem őt, ő meg nagyon szomorúan, a tehetetlenség mozdulatlanságába merevedve bámulja az asztalt, kezében a tányérral. Egy idő után számolni kezdtem magamban a másodperceket, és amikor húszhoz értem, megtörtem (úgy éreztem, ez már a zimbardói emberkísérletek határát súrolja), és elpakoltam előle, mire megkönnyebbülten letette a tányért, és elment.

Ezt követően viszont abba kezdett bele, hogy teljesen random pillanatokban megjelent az asztalunk mellett, és el akarta vinni a tányérunkat vagy a poharunkat, amiben még volt. Ettől tök feszült lettem egy idő után, és amint észrevettem a szemem sarkából (mindeközben mély beszélgetésekben voltunk), random megkapaszkodtam a teríték hozzám (mind mértanilag, mind magánemberileg) legközelebb álló darabjaiban, és azt hiszem, itt adtam fel ezt az egészet, és itt terített teljesen le a gondolat, hogy na ilyen negyven évesnek lenni, hogy az ember elkenődött sminkben, bőrig ázva üldögél fura pózban a pezsgője mellett, nehogy a nyakába csöpögjön az eső, és közben görcsösen kapaszkodik a _félig_ _teli_ tányérjába, nehogy elmarja előle egy furcsa fiatal férfi**.

Utána egy idő után el is jöttünk, és kisütött a nap, és leárazták a Women’s Secretben a rég kinézett rozsdavörös fürdőruhát, és a Millenárisban rapidan, de hatékonyan felköszöntöttek meglepetésből tortával, meg minden, de az ott, a Villa Bagatelle-ben egy nagyon bizarr délelőtt volt.

* Nemén: hogy vagy?
Én (önmagamon is csodálkozó hangon): Képzeld, jól.
Nemén (riadtan): Te jó ég, mi történt?

** Spoiler: általában azért nem ilyen.

de utána kiderült számomra, hogy optimista voltam.

A másik dolog, amire még kávé előtt ráébredtem, az volt, hogy nem véletlenül bevett átok a “lépjél legóra” (Muci egy sokezer darabos Tower Bridge-et kapott karácsonyra, amit a segítségemmel el is kezdett összerakni, majd az apjához távozott ünnepelni, és azóta nem volt időm összeszedegetni az öröm hevében szerteszórt elemeket).

Az időhiányomról még annyit, hogy tavaly karácsonyra egy meggypiros szkenneres színes nyomtatót kaptam magamtól (mert a tíz évvel ezelőttiben fogyni kezdett a toner), és azóta se csatlakoztattam a konnektorhoz (bár a születésnapom környékén kivettem a dobozából, mert mégiscsak). Lehet, hogy írnom kéne egy évértékelős posztot arról, hogy akkor mégis mivel töltöttem az elmúlt háromszázhatvanöt napot (többek között azzal, hogy lefordítottam egy könyvet egy szoborról (nem csak arról, de az is szerepelt benne), majd az első adandó alkalommal bepakoltam három másik embert a kocsimba, és elszállítottam őket Firenzébe, hogy megnézzük a szobrot (ami minden létező és nem létező elvárásomat beteljesítette), illetve egy távolsági buszon belekezdtem az Egzisztenciális pszichoterápiá-ba (Yalom), de olyan szomorú volt(am), hogy öt percen belül elsírtam magam rajta, és amikor a mellettem ülő kedves idős hölgy megkérdezte, hogy mi a baj, majdnem megmutattam neki, hogy nézze meg, ide van írva, hogy mindnyájan magányosak vagyunk és maradunk örökre, és ezt a magányt csak időnként szakíthatja meg pár pillanatnyi valódi kapcsolódás egy másik emberi lényhez*, de utána inkább csak annyit mondtam neki, hogy semmi, hagyjuk magánéleti problémák. És a pincér még csak ezután jött (ha kellett, ha nem)).

De erről majd valamikor máskor (előtte még csatlakoztatnom kell a nyomtatót az elektromos hálózathoz, az korábbi elmaradás), most az van, hogy megint eljött az év vége, és én hiszek abban, hogy (1) ha az ember egyértelműen megfogalmazza és leírja (vagy kimondja) a kívánságait, azok könnyebben teljesülnek, (2) az ilyesmit érdemes liminális időpontokban csinálni (pl. évvége/évkezdet), mert a rituálészerűség nyomatékosabbá tesz mindent, (3) minden vallástörténeti szaktekintély egyetértene velem abban, hogy a blogomnak és az Univerzumnak együtt kívánságteljesítő ereje van (gyakran hátborzongató mértékben).

A szabály annyi, hogy mivel az Univerzum bármit beáldozna egy jó poénért, nagyon egyértelműen és világosan kell fogalmazni (miután augusztusban kimondtam valakinek, hogy szívesen ismerkednék, bő három héten belül három korban hozzám illő, szemrevaló férfi is összetörte a kocsim hátsó részét, és bár ezen férfiaktól később csokoládét, alkoholos italokat és elismerő szavakat kaptam (a telefonszámukon túlmenően), ez csak kis mértékben vigasztalt az okozott károkért). Bármilyen kívánságot le lehet írni kommentben, akár névvel, akár álnévvel, és ha szerepel a kommentben, hogy ne tegyem publikussá, akkor nem fogom (állítólag úgy is hat). A határidő 2019. január 1. éjfél (kivéve nagyon indokolt esetben)**.

Az én kívánságaim jövőre:

– A szokásos legfontosabb dolgok, hogy a gyerek és én maradjunk egészségesek és (ésszerű mértékben) boldogok 2019-ben is, az autó végig legyen üzemképes állapotban (és maradjon a tulajdonomban), a munkák legyenek szórakoztatóak és számosak (de ne túl számosak). Amennyiben ezek teljesülnek, a többit nem fogom szemrehányó hangnemben felemlegetni.

– A magánéletem alakuljon meglepően jól. Mármint pozitív értelemben szeretnék meglepődni (ez a 2018-as év egyébként döbbenetes volt abból a szempontból, hogy több hozzám közel álló személy hirtelen és váratlanul párjára talált hosszabb gyötrődések után, mert egyszer csak szembejött valaki, akivel nincs probléma (vagy ha van is, az csak ilyen elfogadható, már-már cuki probléma), én meg kicsit azon röhögök, hogy mi van, ha ennek az elszabadult Ámornak (vagy Univerzumnak, vagy miazistennek) a keze véletlenül megremegett az én esetemben, és most ott állunk döbbenten egy inuit fókavadásszal (vagy egy sirállyal!), hogy “hát nemtom miért, de tök szimpi vagy, de izé”).

– A baráti viszonyok alakuljanak továbbra is tök jól, erre legnagyobbrészt nem lehet panaszom (sőt).

– Ne veszítsek el számomra fontos embereket (és hadd én döntsem el, hogy ki a fontos számomra, kedves Univerzum (igen, láttam, mit csinálsz a kezeddel)).

– Tudom, hogy ez egy kicsit túlzás, de egy 6A belecsalás nélkül. Elég év végéig.

– Továbbra is az, hogy sikerüljön eladni a házat (tudom, tudom, Kohn, fiam, könyörgöm, legalább hirdesd meg) és venni egy újat ott, ahol szeretném.

– Az utazások alakuljanak legalább annyira jól, mint tavaly.

– Legyen időm több kreatív izére (de ne kényszerből, hanem azért, mert a kötelező izéket lelkesebben, jobban beosztva és energikusabban csinálom).

– Nagyon szeretném, ha teljesülne valami a chtulhu-szerű lánynak (ezt nem fejthetem ki bővebben, de fejben leírtam).

– Továbbá teljesüljön mindenkinek a kívánsága, aki őszintén és jóindulattal kíván bármit, akár magának, akár másoknak.

És most jöjjön a mindenki más.

* Amúgy húsz éves korom körül olvastam már egyszer (ugyanazt a konkrét kötetet), de akkor nem sírtam, mert még nem tudtam semmit.

** Ezt a kitételt amúgy minden más szabály és fogadalom esetében is érdemes alkalmazni, vö. “nem eszek meg egy nagy zacskó M&M’s-et este nyolckor”, “nem veszek meg egy hatodik bordó cipőt is” és “soha többé nem illetem az emberi méltóságot semmibe vevő szavakkal a többi autóst a gyerek füle hallatára”.

Az ember egy kicsit nem néz oda, és már megint itt van az újabb szilveszter, és már majdnem késésben vagyok a kívánós poszttal.

Szóval, aki eddig nem ismerte, az a lényeg, hogy nagyon sok idővel ezelőtt feltűnt, hogy bármilyen kívánságomat leírom a blogba, az teljesül, gyakorlatilag szó szerint (vagyis érdemes vele vigyázni), és már nem tudom, hogy kezdődött, hogy újév alkalmából bárki más is is kívánhat itt bármit a teljesülés jogos reménye mellett, de kialakult valahogy, nem én tehetek róla (asszem). Viszont mindenképpen jó ötletnek tartom a kívánságok megfogalmazását (kimondását, leírását), ami szerintem hatékonyabb egyébként az újévi fogadalmaknál is (vö. “jövőre fogyókúrázni fogok” és “jövőre 15 kilóval kevesebb akarok lenni”), a biliárdban is érdemes inkább a lyukat nézni, mint a fehér golyót.

(Nem beszélve arról, hogy mindig tökre meghatódom az ide leírt dolgokon).

A szerződési feltételek a következők:

1. A kívánságokat nem én teljesítem, hanem az Univerzum.

2. Az Univerzum egy rajtam kívül álló entitás, akinek a tetteiért én nem vagyok felelős.

3. Az Univerzum egy beteges humorérzékű ribanc, akinek érdemes nagyon pontosan leírni a kívánságokat, különben teljesíti őket, mármint szó szerint, azután ott áll kicsit ártatlan, kicsit kárörvendő tekintettel, és olyanokat mond, hogy “de hát ezt akartad, nem?”. (És ilyenkor késő azt válaszolni neki, hogy “de nem a kórházban akartam pihenni végre egy kicsit”).

4. Bármilyen kívánságot le lehet írni.

5. Ha valaki nem akarja, hogy publikáljam a hozzászólását, akkor ezt jelezze az elején, és nem fogom (titokban is lehet kívánni).

6. A határidő 2018. január 1., éjfél (kivéve nagyon indokolt esetben*).

És akkor kezdem én:

1. A szokásos alapcsomag, vagyis a gyerek ne legyen komolyabban beteg (én sem), ne haljunk éhen, és a lehetőségekhez képest legyünk a lehető legboldogabbak, a munkáim továbbra is legyenek érdekesek és számosak (de azért kapjak tőlük levegőt).
2. A tavalyi évben kértem valami csodát, amibe kissé zavarosan belekevertem a flamingós ruhát is, és szerintem az Uni ebből csak annyit hallott meg, hogy “flamingó”, mert idén elárasztott flamingókkal. Szóval a csodát még mindig várom, legyen jó (mármint nekem jó), legyen váratlan, és oldódjon meg tőle minden.
3. A kocsinak ne legyen komoly baja (vagy legyen új autóm, az a lényeg, hogy a szaturnuszom még ne álljon bele a gépjármű csillagképbe egy darabig).
4. Jövőre is utazzak legalább ennyit, mint idén.
5. A barátok maradjanak legalább ilyen jó fejek (mármint az én barátaim, velem). A kedves ismerősök is.
6. Van az a dolog a portugál cementlappal, a japáni kacsával és az eklektikus provansszal, az most már tényleg legyen meg (és ne őszüljek bele, hanem könnyed, légies léptekkel suhanjak a p.c.-on a j.k.-val e.p.-i környezetben).
7. Izé, rendeződhetne végre a pedagógushelyzet a gyerek iskolájában**, bár ezt talán nem az Univerzum dolga lenne elintézni.
8. A folyamatban lévő jó dolgok vagy mutassanak további pozitív előmenetelt, vagy teljesüljenek be.
9. Nagyon szeretnék úgy istenigazából akarni valamit (mármint valami jót és lelkesítőt).

És akkor a végére egy kis flamingós kontent, csak hogy érthető legyen, miről beszélek az idei évvel kapcsolatban:

* Ezt a kikötést amúgy érdemes az élet számos területén alkalmazni, pl. “nem fogom megenni a tizedik (tizenegyedik és tizenkettedik) macaront is, kivéve nagyon indokolt esetben”.

** Tavaly év végén mindkét (nagyon jó) tanító nénijük megszűnt, az újonnan felvett egyszer csak nem vette fel a telefont az iskolának (és nem is jelent meg, a gyerekek körében azóta is népszerű téma, hogy mi történhetett vele), és akinél most vannak, az aranyos, de fél lábbal nyugdíjban, és nem bír velük egyedül, nem akar valaki jó környezetben, egy nagyon kellemes hangulatú iskolában tanítani alsósokat? Vagy angolt?

Amikor azzal a megjegyzéssel küldöm el az elvégzett munkát, hogy “Egy kicsit szerelmes lettem a Jackbe, de ennek elkerülhetetlenül be kellett következnie”, mire a munkaadó visszapinget, hogy “pont ezt akartam mondani, hogy nem leszünk szerelmesek Jackbe? :D“.

(Jack -50 °C fokban forraszt vezetéket kamionmotoron. Nem tudom, kell-e még ehhez bármit is hozzátennem.)

Jó, megint itt van a kívánós poszt, mert idő van.

Aki még nem ismerné, úgy alakult ki ez a hagyomány, hogy egy idő után feltűnt, miszerint minden kívánságom teljesül, amit leírok a blogba* (legfeljebb nem akkor, és nem úgy, de az Univerzumnak már csak ilyen a humorérzéke), és ilyenkor, a kívánságok meg az újrakezdések idején szeretnék másnak is lehetősége adni arra, hogy nagy nyilvánosság előtt leírja, mi is az, amit szeretne. Mert szerintem akkor teljesül. Legalábbis nagyobb eséllyel teljesül, mintha nem lenne kimondva.

Ugyanakkor nem győzöm kihangsúlyozni, hogy amit az Univerzum sajátos humorérzékéről mondtam, azt komolyan kell venni. Az Unierzumnak nagyon, nagyon egzaktul kell megfogalmazni a dolgokat. Amikor például már sokadszor mondtam, mennyire szeretnék egy új telefont, a régi a nap elején, egy meglehetősen rossz pillanatban végleg lerobbant, és rohangálhattam újért, amibe természetesen nem volt jó a SIM-kártya, stb. (De lett új telefonom).

Jöjjenek akkor az én kívánságaim (elég unalmas leszek, mert a BabyLiss Curl Secretet (lágyan omló csigák! (Ne, Dani, kérlek, ne rajzold meg)) már megkaptam karácsonyra):

• A szokásos kötelező körök, Muci és én legyünk egészségesek, ne legyenek anyagi gondjaink, utazzunk sokat, és izé, ne akadályozza semmi a felhőtlen boldogságunkat. (Most hozzátenném, hogy és legyen elég csoki, de éppen rengeteg csokink van).
• Mivel csodára szerintem nem számíthatok, legyen inkább az, hogy a rengeteg folyamatban lévő és a jelek szerint ígéretesen alakuló projekt be is teljesüljön (mind szakmailag, mind emberileg). A Második Utasnak legyen igaza.
• Na jó, szeretnék egy olyan közepes méretű csodát is. Olyat, mint a flamingós ruhás, csak nem a flamingós ruhával, mert az már van, és asszem, ebben semmilyen szerepet nem játszik a pénz.
• Hogy legyen valami konkrét is, 2017-ben mindenképpen sikerüljön az ingatlaneladás-vásárlás-költözés most, hogy végre teljesen kitaláltam, milyen helyen akarok lakni. Szeretnék kicsit átmenni lakberendezős blogba.
• A szeretteimnek azt, hogy úgy legyen, ahogy szeretnék (kivéve, ha hülyeségeket akarnak, mert azt megvétózom).

Na és akkor most ti jöttök. Lehet névvel, név nélkül, lehet kérni, hogy ne tegyem publikussá, a határidő meg mondjuk legyen 2017. január 1-je, éjfél (kivéve indokolt esetben).

* Ehhez köthető az idei legbizarrabb kellemes élményem, amikor pár héttel azután, hogy megírtam a blogba a flamingós ruhát, majd pár hét múlva csengetett a postás (a UPC, asszem), és a kezembe nyomott egy dobozt, ami egyenesen a John Lewistől érkezett, és a flamingós ruha volt benne. Az én méretemben. (A címzésnél és a számlán csak a nevem és a címem szerepelt). A csavar a dologban az, hogy amikor belinkeltem a ruhát a blogba, már akkor is 0 db volt készleten, és mire megkaptam, már el is tűnt a webshopból. Mindenki tagad.

Kicsit megszakítjuk adásunkat a jó ügy érdekében.

Szóval az van, hogy én itt nem részletezett okok miatt a családi pótlékomat minden hónapban valami jó ügyre igyekszem fordítani (nem kell aggódni, Muci így is megkapja a kedvenc joghurtját), és elég időigényes olyan jó ügyet találni, ahol az ember elsősorban nem egy szervezet fenntartására adakozik, hanem ténylegesen jobbá (vagy kevésbé rosszá) teszi valakinek az életét. Én igyekszem olyan helyekre adni, ahol vagy tényleg nagy szükség van rá, mint például a bántalmazott nők átmeneti otthona, vagy a koraszülöttek, időnként meg az átmeneti gondozásba került gyerekeknek is viszek ezt-azt*.

Na, és most történik, hogy szerveződött egy crowdfunding a Tábitha-háznak (gyermekhospice), és a haldokló gyermekek ellátásánál és gondozásánál azért nem sok rettenetesebb vagy nemesebb dolog van, a családjuk segítéséről nem is beszélve, viszont állami támogatást például nem kapnak, és 1%-okat sem igényelhetnek. Szóval sokat segítene, ha sokan hozzájárulnának valamennyivel a fenntartásához, további információk ezen a linken:

https://www.justgiving.com/crowdfunding/nora-pacher

(A Tábitha-ház weboldala)

(Indexes cikk régről)

* Amúgy ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ilyen esetekben érdemes odafigyelni pár dologra, mert egy csomószor előfordul, hogy a szándék jó, a megvalósítás mégis felemás, szóval:

• Ahol krízishelyzetben lévő emberek élnek, ott általában nincs sok tárolóhely. Érdemes megkérdezni, hogy pontosan mire van szükségük, különben könnyen előfordulhat, hogy amit kapnak, csak további megoldandó problémákat okoz.

• Önmagában azzal, hogy használt ruha vagy játék, semmi gond, de ebben az esetben is érdemes megkérdezni, hogy milyen méretnek, milyen játéknak örülnének.

• Ahol a krízishelyzetbe került emberek élnek, az bármennyire is átmeneti, de abban az időszakban az otthonuk. Amikor az emberre (bármilyen jó szándékkal is) rátörnek az otthonában, az nem feltétlenül egy örömteli esemény, pláne, ha egy rakat idegen teszi, akik kimondatlanul is valamiféle hálát, vagy legalább örömet várnak a jótékonyságukért. Van olyan, hogy a gyerekeknek nincs kedve felkelni a molyolásból, vagy nem szívesen találkoznak idegenekkel (máskor meg igen), szóval nem feltétlenül a felhőtlen öröm forrása a személyes (pláne elnyújtott) átadás, faggatás, stb.

• Attól, hogy valaki krízishelyzetben van, még lehetnek vágyai. Érdemes megkérdezni (a gyerekektől mindenképpen, de időnként a felnőttektől is szoktam), hogy van-e valami, aminek tényleg nagyon örülnének, bármilyen hülyeség (vagy a létfenntartáshoz nem feltétlenül szükséges dolog) is.

• Az, hogy valaki krízishelyzetben van, nem jelenti azt, hogy az adományozó pénzért vagy tárgyakkal megvásárolhatja az örömét, szimpátiáját, jókedvét, explicit háláját.

Szóval, Izlanddal kapcsolatban az volt a tervem nagy általánosságban, hogy szép dolgokat fogok nézni, miközben intenzív erőfeszítéseket teszek arra, hogy megismerjem az izlandi nép lelkét (azt a részét is, amelyik nem az áldozatai elhantolásával foglalkozik).

A szép dolgok látását gyakorlatilag elkerülni sem tudtam volna, még akkor sem, ha végig a lakásban maradok, de (bár ez is vonzó lehetőségnek tűnt), inkább minden nap autóztunk pár száz kilométert. Érkezés után másnap rögtön nekiindultunk az ún. Aranykörnek (egy kb 300 km-es, látnivalókkal csordultig pakolt turistaútvonal Reykjavík közelében), aminek végül a felét sikerült sötétedésig megtennünk, de szerencsére pont akkor ugrott elénk egy izlandi kontakt által javasolt gejzírfürdő, a Secret Lagoon.

Itt megjegyezném, hogy amikor azt mondom, Izland, mindenki azt kérdezi, hogy nem volt-e túl hideg, amiről mindig az jut eszembe, ahogy a Secret Lagoon tavának ki kellett másznom a zsombékos partjára, hogy hűljek egy kicsit (a kamera eltávolodik, hogy magába foglalja a tiszta, fekete tavat, a fenekén legömbölyített, fekete, vulkanikus eredetű kavicsokkal, egyik oldalán a diszkréten elkerített, időnként kitörő gejzírrel, ami táplálja, körben zöld füvek, mohák és páfrányok, a háttérben termálvízzel üzemeltett melegházak világítanak, a part helyenként visszafogottan füstölög, már csak a látvány kedvéért is).

Ekkorra már amúgy is erősen gyanakodtam arra, hogy mind a tájakat, mind a felhőket Izlandon gyártják, és onnan importálják a világ többi részébe, mert amikor nem csináltunk semmi egyebet, egyszerűen csak haladtunk az úton, akkor is pár percenként muszáj volt felsóhajtani, hogy jaj, ez milyen szép (a szóvivő szerepét a témában Dr. Éva vállalta magára, a velünk lévő két fotós meg időnként egyszerűen eltűnt pár állvánnyal, objektívvel meg szűrővel). A helyi hegyek nagyrészt vulkanikus eredetűek (néhány még működésben van), a vulkánkitörések és a jégkorszaki erózió nyomait hol esztétikusan benövi a helyi flóra, hol fekete sziklák és kavicsok formájában díszítik a tájat (a leggyakrabban elhangzott kifejezés a “holdbéli táj” volt, amit az első fél nap alatt el is csépeltünk), a patakok és a folyók pedig láthatóan kötelességüknek érzik, hogy minél drámaibb kanyonokat hozzanak létre, minél több vízeséssel (és nagy a konkurencia).

És itt még nem tudtam, hogy ez a kevésbé szép része. (A “kőhalom legfelső darabját elmozdítani tilos!” táblát meg szerintem kifejezetten az OCD-sek szívatására tették oda).

Ami az izlandi néplelket illeti, az egy hét során csak Helgivel sikerült beszélnem a macskákról (a házigazdánkkal, aki kettesben él a fiával, az édesanyának a fényképeken sincs nyoma, és nem derült ki, hogy mi történt vele, csak úgy mondom), egy kanadai, de New Yorkban élő lánnyal a kocsmában, aki ismeretségünk 7 perce alatt elmondta, hogy a fiúja ragaszkodott Izlandhoz, amikor ő Bora-Borára akart menni, és a következő állomásuk egy finn jégkunyhó lesz, és ha a fiúja nem akar exszé válni, akkor minden éjjel szexelnie kell vele ezért cserébe, továbbá ismeri az akcentusomat, mert vannak magyar barátnői New Yorkban. Utána következett egy kolumbiai, de Franciaországban élő* fiatalember a gleccsernél, akivel a sarki fényt vártuk, és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez az első.

A rejkjavíki bolhapiacon viszont egész hosszan elbeszélgettem az egyik könyves bácsival, akinél valami növényhatározót kerestem, és többek között elmondta, hogy nyáron is csak legfeljebb 14 fok van (viszont télen is simán lehet strandolni), illetve hogy szeptemberben erős volt a sarkifény-tevékenység, ezért a rejkjavíki városvezetés az egész fővárosban lekapcsoltatta a világítást pár napra, és ő a teraszáról nézhette az aurora borealist. Ezt követően azt mondta, hogy nagyra becsüli az elhivatottságomat az izlandi flórával kapcsolatban, ezért odaadja a 3000-es könyvet 1000 ISK-ért (volt benne pár lepréselt növény is).

A cédésnél meg ez volt kirakva:

De úgy egyébként is kedves és toleráns embernek tűnt mindenki, szépen beszéltek angolul, nem kötözködtek, ha zárás környékén vagy utána mentünk be valahova (sőt, nagyon kedvesek voltak), és mindenhonnan és mindenből sütött a kisebbségek elfogadása és a megvalósult emancipáció. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy főre számítva nekik van a legtöbb punkzenekaruk a világon.

Azért a biztonság kedvéért vettem egy folklóros könyvet** is, a tíz legismertebb izlandi népmesével (egyébként meglepően egyedi az izlandi folklór, például csak náluk létezik és szerepel gyakran a “jó mostoha” archetípusa), aminek az előszavában a szerző/gyűjtő biztosított arról, hogy minden olyan részletet meg fog magyarázni a mesék végén, amit csak a helyi kultúra ismeretével lehet megfejteni, de lesz néhány olyan fordulat a történetekben, amit a szakmabeliek sem értenek, és benne ennek kapcsán felmerült, hogy vajon milyen hatással lehettek a legendáikra azok a romlott és hallucinációkat okozó konzervek, amiket a korai sarkkutatók hagytak vagy cseréltek árura a szigeten.

Utólag az is a tudomásomra jutott, hogy az izlandiak nagy kollektív traumája (a két világháború csak annyiban érintette őket, hogy a második alatt amerikai támaszpontok létesültek a szigeten, minek következtében az addig földművelésből és gazdálkodásból élő társadalom komoly felemelkedésen ment át), az 1615-ös Spánverjavígin, amikor lemészároltak pár hajótörött baszkot, akik betörtek valahova, és elfogadtak egy törvényt, miszerint az ország északnyugati részén szabad baszkokat ölni. Ezt a törvényt végül csak tavaly vonták vissza (valahogy nem merült fel a szükségessége korábban).

Másnap a Snaefellsness-félsziget jött (az izlandi Skye), később meg a fekete homokos-sziklás déli tengerpart a gleccserekkel, ahol gyakorlatilag kiégette a retinánkat a szép.

* Kicsit reménykedtem, hogy egy drogbáró örököse, aki minimum elrabol, hogy életem hátralévő részében egy jól felszerelt márványkastélyban senvedjek a dél-amerikai dzsungel közepén, de az ember már az előítéleteiben sem bízhat.

** Igen, továbbra sem sikerült megszabadulnom pár függőségemtől, de a Wizz Air alkalmazottai előtt igyekeztem nagyon kecsesen és könnyedén lóbálni az odaúthoz képest plusz két és fél kilónyi könyvet és plusz két kilónyi kavocsot tartalmazó kézipoggyászomat. A büdös sajtokat ezúttal a feladós csomagban helyeztem el.

Az Izland az teljesen váratlanul jött, valamelyik levlistán dobta fel valaki, hogy olcsó a jegy, akar-e még valaki menni északi fényt nézni, és mivel éppen egy olyan végtelen hosszúságú könyv fordítását fejeztem be, amiben a főszereplő kapitány hasonló szélességi fokokon már halálosan unja az auróra varázslatos táncát a kegyetlenül hideg égbolton hétszáz oldalon keresztül*, kedvet kaptam hozzá, hogy én is megunjam egy kicsit.

Szóval, mivel több mint egy hónapom volt indulásig, és Izlandról összesen annyit tudtam, hogy 1. Björk, 2. az általam látott izlandi művészfilmekben legnagyobbrészt elgondolkozva állnak a havas esőben és a szélben, és szomorúan néznek maguk elé, 3. ott volt az első parlament Európában, i.sz. 930-ban, Þingvellirben (ami abból állt, hogy a viking vezérek találkoztak, és kivételesen nem rögtön ütöttek a csatabárddal, hanem beszélgettek egy kicsit, de akkor is), úgy gondoltam, hogy egyrészt például megtanulok izlandiul addig, másrészt kicsit mélyebben is beleásom magam a témába, és beszereztem Arnaldur Indridason krimisorozatát.

Mivel ugyanakkor a könyvek (munka) eléggé felgyűltek a könyvek (hobbi) rovására, csak odáig jutottam az információk terén, hogy az izlandi szokatlanul agglutináló nyelv a skandináv nyelvcsaládban, és hogy egy komolyabb nyelvőrzési mozgalom miatt nagyon kevés a nemzetközi szavuk, még az elektromosságot is rafmagn-nak hívják, továbbá az izlandiak leginkább azzal töltik az idejüket, hogy évtizedekig rágódnak régmúlt ügyeken (szomorúan nézve maguk elé a havas esőben és a szélben), majd váratlanul megölnek valakit, és elsüllyesztik valami vízben. Emellett az is kiderült, hogy amellett, hogy mindenki a keresztnevét és az apja** keresztnevét kapja -son vagy -dottir toldalékkal, ők a keresztnevek alapján rendezik a neveket ábécésorrendbe, és a hivatalos megszólítás a keresztnév, még a bűnözők és a rendőrök között is (nagyon reméltem, hogy ennek az információnak nem fogom különösebb hasznát venni).

A felkészülésem azt is magába foglalta, hogy vennem kellett valami megfelelő méretű hátizsákot, amiben elférnek a cuccaim, miközben hosszas rágódás után végzek valakivel és elsüllyesztem egy krátertóban ráfagy a kezem a fényképezőgépemre, úgyhogy magam elé képzeltem, mit viselne egy izlandi lány, mondjuk Björk a lávamezőn, és hát pont szembejött.

A lélektani felkészülésben az akadályozott, hogy az utazás előtti este még hajnalba nyúlóan társasjátékoztam kevert Martinik mellett (olajbogyóval), így másnap a repülőn kellett befejeznem a napi munkaadagot, néha azért kinéztem az ablakon.

Keflavík (ahol a repülőtér volt) nagyjából 70 kilométerre van Reykjavíktól (ahol a szállásunk volt), és ezt a távolságot bérelt autóval kívántuk legyőzni, amiről nem nagyon akarok beszélni azon túlmenően, hogy ha mégis novellát írnék belőle, annak az lenne a címe, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat öt óra repülőzés után egy ismeretlen országban, sötétben és viharos esőben vezetve, végig helyzetjelzővel közlekedve”***. Ennek kapcsán az is kiderült, hogy ha bárkiben felmerülne az a kérdés, hogy “Hány mensatag kell a fényszóró bekapcsológombjának megtalálásához egy számukra új autóban?”, arra az lenne a válasz, hogy “Öt is elég, csak adjunk nekik huszonnégy órát”.

A lakásnál szerencsére már ott várt minket a tulaj, hogy átadja a kulcsot és megmutogassa a dolgokat, és többek között arra is figyelmeztetett, hogy ha elmegyünk, mindenképpen zárjuk be az ablakokat. Burglars? – kérdeztem egy kicsit csodálkozva, mert úgy tudtam, hogy Izlandon kiemelten visszafogott, szinte nonegzisztens a bűnözés (még ha Indridason művei azt is sugallják, hogy ha lecsapolnának pár tavat, talán romlana a statisztika), de Helgi (férfinév) csak annyit válaszolt, hogy No, stray cats.

Utána még bementünk a városközpontba, a Drunk Rabbit (eredetileg Dead Rabbit****, de a számlán például a Drunk Rabbi név állt) nevű pubba, ahol egy izlandi viking balladásította élőben a kortárs slágereket Lady Gagától Siáig, majd idővel hazatértünk, hogy másnap tényleg nekilássunk a szigetnek.

* Most leellenőriztem, és már nyilvános, hogy jövőre meg fog jelenni, szóval Dan Simmons The Terror-járól van szó, amit a Franklin-expedícióról írt (ők is az északnyugati átjárót keresték, és nyom nélkül eltűntek két hajóval). Nekem nagyon tetszett, egyrészt eleve szeretem a sarkkutatós és a hegymászós sztorikat, másrészt ez a konkrét történet tényleg amúgy is tele van (számomra) érdekes dolgokkal, az expedíció első három áldozatából például híresen jó állapotban megmaradt jégmúmia lett, meg ott volt az a szál is, hogy a kapitány özvegye, aki eleve gyanúsan megértően és bátorítóan küldözgette Sir Johnt expedíciókra (menjél nyugodtan, drágám, az sem baj, ha a három évből öt lesz, ennyivel tartozol a hazádnak), a halála után hivatásos özveggyé vált, aki minden követ felforgat a férje után, és ebben a szerepben teljesen kivirágzott, meg mindenféle nyomokat és leveleket is hagytak maguk után, amik szintén érdekes kordokumentumok.

Szóval Simmons szőrszálhasogatóan precízen írta le a történteket a legénység összes tagjának a pontos nevéig és családi-kulturális hátteréig bezárólag (de ez abszolút nem ront az olvasmányosságon), egyetlen kitalált szál volt az egészben, de az is elegánsan lett megoldva. Ráadásul az Erebust már két éve megtalálták (a regény megjelenése után), de pont a Terrort most szeptemberben, miközben még benne voltam a könyvben, és gyakorlatilag erről szóltak a napjaim, elég hátborzongató volt. Lesz egyébként tévésorozat is belőle, amit természetesen pont Budapesten kezdtek forgatni (mint mindent).

** Vagy az anyjáét, újabban. További újítás, hogy immár két keresztnevet is kaphatnak, de akkor mindkettőt használniuk kell egyszerre.

*** A novellasorozat másik két darabjának címe az lenne, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat hajnali kettő és hat között Dovertől Birminghamig életemben először a rossz oldalon vezetve egy egész napos utazás után”, ill. “Hogyan nem öltem meg minden utasomat életemben másodszor a rossz oldalon vezetve és életemben először rossz oldali kormánnyal, a hátam mögött két visító gyerekkel Edinburgh és a Loch Ness között”.

**** Valami New York-i Dead Rabbit perrel fenyegette őket. Gondolom, nem akarták, hogy valaki véletlenül a reykjavíki DR-be menjen helyettük.

(Még befejezem a Skóciát, utána lesz mindenki örömére hányós poszt is (megtörtént események alapján), az mindig népszerű szokott lenni).

Szóval, miután az elején két egymást követő napon lenyomtuk Lindisfarne-t és a Loch Nesst, valahogy senkinek nem volt kedve reggel tízre velem jönni a belvárosba, ahol visszaszolgáltattam az égkék színű Vauxhall Corsát a kölcsönzőnek (a tankolás okozott egy kis nehézséget, amíg rá nem jöttem, hogy ebben az autóban nem belülről kell kinyitni a tanksapkát, hanem oda kell sétálnom hozzá a lábamon, és kézzel kell akadálymentesíteni, ahogy az ókorban csinálták).

Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy bár — minden szempontot tekintetbe véve — gyerekekkel egyértelműen jobb utazni, mint gyerekek nélkül (őszintén), mert rengeteg nevetést, őszinte boldogságot és váratlan új élményt is hozzáadnak az úthoz, ugyanakkor rengeteg rohangálást, a tevékenységeinkkel kapcsolatos őszinte (és nem mindig hízelgő) véleménynyilvánítást és váratlan vércse- és egyéb ragadozóhangokat is hozzáadnak (meglepően élethű interpretálásban), és bármilyen furcsa is, az embernek nincs mindig kedve folyamatosan, 24 órában egy fiatalos, dinamikus és jól kommunikáló csapat tagjának lenni, úgyhogy a kocsi leadása után úgy döntöttem, hogy most pár napig inkább verseket írok a magányról a tengerparton hazafelé minden különösebb sietség nélkül elandalgok egy kicsit a John Lewisban (a Brit-szigetek Skála áruháza) anélkül, hogy közben fél kézzel vihogó törpéket szednék le a csillárról.

A John Lewisban amúgy úgy tűnik, hogy kifejezetten rám vártak, mert minden flamingó-tematikájú volt idén, de mérhetetlen önuralomról téve tanulságot megacéloztam magam a gondolattal, hogy most élményeket gyűjteni jöttünk Skóciába, nem flamingó alakú, felfújható pohártartót, és bár felmerült bennem, hogy mivel tavaly szintén Skóciában vettem egy gyönyörű flamingós fülbevalót, eredeti rózsaszín strasszkővel, és milyen szép kontinuitást vinne az életembe, ha mindig vennék valami flamingós dolgot, ha Skóciában járok, mégsem vásároltam flamingós ikerbabakocsit, és a leértékelt, rendkívül cuki flamingós ruhánál is csak egy pillanatra inogtam meg (bár azóta is álmodom róla néha).

Ekkor viszont megcsaphatott a szabadság részegítő szele, mert ahelyett, hogy hazarohantam volna, teljesen indokoltnak tartottam, hogy vegyek egy két három könyvet a belvárosi turistaközpontban, de ez a civilizált élethez nélkülözhetetlen beszerzés volt, mert (a) a gyerekeknek be lettek ígérve skótkockás gyapjúsálak, és az egyik könyv a klánok különböző tartánmintájáról* és az említett klánokkal kapcsolatos szaftos pletykákról történelmi érdekességekről szólt (és mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy valami nagyon gáz** klán tartánját öltsük a mit sem sejtő kiskorúak nyakába), (b) a másik a világ ötszáz legjobb whiskyjéről (és azt is el kellett kerülnünk, hogy valami nagyon gáz whiskyt igyunk), (c) a Robert Burns-életrajznak nagyon szép volt a borítója. A Scottish Breakfast Tea-re meg az a magyarázatom, hogy valamit innunk kellett, ugye****.

Ezen a ponton jött szembe velem az az utca, amelynek az egyik végén a tenger látható, a másikon a történelem, ráadásul éppen streetfood-fesztivált tartottak benne, úgyhogy vettem egy haggis in a bun-t gránátalmás-bodzás Firefly üdítővel, és miközben megpróbáltam a három könyvet egyszerre olvasni*****, és egy érthetetlen okokból párducnak öltözött fiatalember gitározott tőlem kellemes távolságban, nagyon irigyeltem magam, és máris honvágyam támadt Edinburgh után, noha ott voltam.

Hazafelé menet, hogy teljes legyen az élmény, beugrottam még a skót veteránok boltjába, ahol beszereztem egy fontért egy piros úti ékszertartót (ami ugye szintén nem dolog, hanem jótékonyság, ráadásul azóta is használom), majd valamelyik antikvárium kirakatában megláttam azt a Gouldot (a The Flamingo’s Smile-t), amivel már többször szemeztem életemben, ráadásul pont ezzel az első kiadásával, nem a hülye csíkossal, de ezen a ponton már megbocsáthatatlan árulásnak éreztem volna, ha a két órás tivornyázásom után ráadásul Lam nélkül megyek könyvesboltba, úgyhogy inkább rohantam haza, ahol az ágyneműkkel és egyéb bunkerépítéshez alkalmas eszközökkel beterített konyhában megszemléltük a szerzeményeimet, majd folyt tovább az élet a maga rendjében.

* A tartán magát a skót gyapjúanyagot és annak a mintáját is jelenti, a plaid (amiből a magyar pléd szó is származik) szintén a mintát is, és azt a sokoldalúan felhasználható, ööö, plédet is, amit nappal a vállukon átvetve felsőruházatnak használtak, éjszaka takarónak, meg úgy általában mindenre.

** Mondjuk egy olyanét, akik rendszeresen néptáncoltak, vagy nem a világ ötszáz*** legmenőbb whiskyjét itták.

*** Nem tartom kizártnak, hogy mind az ötszáz Skóciában található, mivel gyakorlatilag minden bokorban találtunk egy nagy múltú whiskyfőzdét.

**** A Scottish Breakfast Tea egyébként minden szempontból ugyanaz, mint az English Breakfast Tea, csak ezt Skóciában nem szabad kimondani.

***** Az Outlander-fordításaim miatt természetesen rögtön Fraserékhez lapoztam, ahol azonnal megakadt a szemem azon a mondaton, hogy “His son kidnapped the young widow and went through a form of a marriage with her”, ami alaposabban utánajárva egy egész szövevényes történetnek bizonyult, nem beszélve a klánok eltérő öröklődési rendjéről és az ebből származó bonyodalmakról (első gyermek, első fiúgyermek, legidősebb egyenesági férfirokon), illetve arról, hogy a puccosabb klánoknál picit eltérő mintájú tartánt illett felvenni reggel, este és vadászathoz.