Uncategorized kategória bejegyzései

felkavaró tartalom (és szomorú nők)

Igazából Izlandról akartam írni már régebb óta, de ezt nem bírom ki.

Szóval, volt ez a Kaleta Gábor-ügy, és a kipattanása óta nagyon fel vagyok zaklatva és el vagyok szomorodva, és sajnos nem csak KG miatt.

Nekem egyrészt van egy kiskorú gyermekem, másrészt ettől függetlenül is nagyon érzékeny pontom a kiszolgáltatott emberekkel (gyerekekkel, nőkkel vagy bárkivel) szemben elkövetett erőszak. Annyira, hogy hosszú évek óta nem csak pénzzel, hanem konkrét, rendszeres (önkéntes) munkával is hozzájárulok ilyen dolgok megelőzéséhez és/vagy korrigálásához. Egyszerűen zsigerből rosszul vagyok attól, ha visszaélnek a kiszolgáltatottak helyzetével, ha emberek élvezetből abúzálnak más embereket, annyira, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyek ez ellen legalább egy keveset.

Ugyanakkor pontosan ennyire, zsigerből vagyok rosszul az ilyen (a bejegyzés szövege megtalálható az első kommentben a poszt alatt) megnyilvánulásoktól is (és azoktól, hogy KG kerüljön csak börtönbe azért, hogy ott megerőszakolják, vagy heréljék ki érzéstelenítés nélkül, stb., és hogy ilyesmiről emberek kéjes élvezettel ábrándoznak, amire még büszkék is valahol, tehát nem látnak benne rosszat), mert ez pontosan ugyanaz, mintha valaki büszkén hirdetné, mekkora örömet okozna neki megerőszakolni egy gyereket, úgy, hogy lehetőleg fájjon is neki. Egy egészséges felnőttnek visszatetsző egy kiszolgáltatott emberen elkövetett erőszak, függetlenül attól, hogy mit tett az illető.

A pedofil témában szerintem annak kéne lennie a legfőbb, az összes többit felülíró célnak, hogy minél kevesebb gyermeket sújtsanak pedofil bűncselekmények, és ehhez a másfajta erőszakos bűncselekmények romanticizálása vagy hősies színben való feltüntetése nemhogy csak nem járul hozzá, de minden ilyesmi még kontraproduktív is ebből a szempontból, és pusztán a legalantasabb vágyak öncélú kielégítésére alkalmas.

A pedofília bonyolult kérdés. Először is, a tudomány jelenlegi állása szerint a pedofil vágyak ellen semmit nem lehet tenni, viszont ez nem jelenti azt, hogy akit pedofil vágyakkal vert meg a sors, az bármit el fog követni valaha létező gyermekek ellen (pont úgy, ahogy valószínűleg minden férfinak megfordultak már a fejében szexuális jellegű gondolatok olyan nőkkel kapcsolatban is, akik nem érdeklődtek irántuk szexuálisan, a legnagyobb részük mégsem élte ki az ilyen vágyait a valóságban is, mert tudta, hogy az nemi erőszak lenne, ami egyrészt tilos, másrészt élvezetet sem okozna neki). Az, hogy valakiben megvan-e az a fajta szociális gátlás, ami visszariasztja attól, hogy bántson másokat, semmilyen összefüggésben nincs a vágyai célcsoportjával (vannak a felnőttekhez vonzódó emberek között is szadisták vagy aszociálisak, meg a pedofilok között is, de messze nem mindegyik az egyik csoportból sem). Egy sima, átlagos pedofil nagy valószínűséggel nem akar ártani a gyerekeknek, a fantáziáiban a gyerek konszenzuális partner, és egy jól szocializált pedofil azt is tudja, hogy az életben egy gyerek sem lenne konszenzuális partner, ezért nem válthatja valóra a fantáziáit (ahogy egy jól szocializált, felnőttekhez vonzódó férfi is belátja, ha egy adott nő vagy férfi nem vonzódik hozzá, és nem erőszakolja meg).

Ugyanakkor nagyon nagy probléma az, hogy még ha egy jól szocializált, soha senkinek nem ártó pedofil hajlamú ember is bármilyen támogatást igényelne ahhoz, hogy leküzdje a pedofil vágyait, átcsatornázza azokat egészséges mederbe, vagy akár csak ne érezze magát egy darab szarnak pusztán attól, hogy létezik, az nem fogja megkapni, Magyarországon biztosan nem, mert a jelek szerint itt mindenki (még a pszichológusok és a pszichiáterek nagy része is) ugyanolyan irtózással kezeli őket, mint azokat, akik el is követtek valamit (sőt, egy valódi (nem pedofil, de gyermekbántalmazó) elkövető, aki büszkén hangoztatja, hogy egy-két pofon nem ártott még senkinek (amúgy is, megérdemelte), vagy hogy meg kell tanítani annak a gyereknek, hogy hol a helye, sokkal szélesebb körű elfogadásra számíthat, noha a kettő közül csak ez utóbbi a gyermekbántalmazó). És onnantól, hogy ugyanúgy büntetnek azért, mert valamilyen vágyaid vannak, mint azért, ha ki is éled őket, erősen csökken a kiélést akadályozó motiváció.

K. G.-vel kapcsolatban (aki közvetve hozzájárult gyerekek szexuális bántalmazásához, kihasználásához, stb.) úgy gondolom, hogy tök jó, hogy megkapta az egyik lehető legnagyobb büntetést, egy teljes ország (és valószínűleg a közvetlen környezete) elítélését, a kirekesztettséget, ugyanakkor hol van az eltiltás attól, hogy gyerekek közelébe mehessen? Hol van a kötelező terápia képzett, erre alkalmas szakembernél? Hol van a lehetőség a részleges jóvátételre, mint mindenki számára előnyös és konstruktív következmény?

Sőt, K.G. esetében a börtönbüntetést sem tartanám túlzásnak (kötelező terápiával és rehabilitációval), másrészt viszont, amikor azt olvasom, hogy mások azért hiányolják a börtönbüntetést, mert ott jól megerőszakolnák, tényleg felfordul a gyomrom. Tényleg csökkentené a gyermekek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények számát, ha egy pedofil bűnelkövető olyan környezetbe kerülne, ahol az erőszakos szexuális bűncselekmények nem csak normálisnak számítanak, hanem még hősiesnek és erkölcsösnek is? És tényleg jó ötlet erőszakos szexuális bűnözőket támogatni abban, hogy szexuális erőszakot kövessenek el? Ettől majd kevesebb gyerek lesz később megerőszakolva? Elspoilerezem a választ: nem, hanem több. Aki ilyet kíván, az azt kívánja, hogy több gyereket erőszakoljanak meg a világon, pusztán azért, mert az ehhez vezető út számára kielégülést okoz. Vagyis pont olyan vágyakat táplál és hirdet, mint egy erőszakos pedofil.

Visszatérve az elején idézett Tumblr-bejegyzésre, ami eredetileg kiborított, ahogy olvastam, hogy a fiktív apa felesége tisztázatlan körülmények között meghalt, és a pasas ezután képtelen volt felnőttekkel intim kapcsolatot kialakítani, nem tudta kezelni az érzelmeit, erősen hajlott a szerabúzusra, és nagyon hadilábon állt a társadalmi normák betartásával, egyre biztosabb lettem abban, hogy ő az elkövető, mert ez annyi red flag, hogy a főhősnek szánt alak a bántalmazó személyiség mintapéldája. Nincs olyan, hogy ha valaki ennyire lobbanékony és bosszúálló, az ne a közvetlen környezetén (elsősorban a legkiszolgáltatottabbakon, a gyerekein) csapódna le először.

És egyébként ez tökre nem könnyű, mármint az, hogy az ember ne hagyja, hogy elragadják az indulatai ilyen témákban, ezt értem, és át is élem. De az a helyzet, hogy a világban számtalan rossz dolog történik véletlenszerűen is, szándékosan is, a jó dolgok viszont általában nem csak úgy megtörténnek maguktól, hanem a jó dolgokat jó emberek csinálják úgy, hogy erőt vesznek magukon akkor is, ha könnyű lenne hagyni, hogy elragadják őket az indulataik, hogy türelmesek és empatikusak a nekik kiszolgáltatottakkal akkor is, ha frusztráltak, dühösek, vagy fáradtak, hogy az ilyen felkavaró kérdésekben, mint a pedofília, a célt tartják a szemük előtt, és nem a saját vágyaik jóleső kielégítését, stb. Jónak lenni tökre nehéz, mert komoly erőfeszítés kell hozzá (az építés mindig sokkal munkásabb, mint a rombolás), és senki nem tud mindig jó lenni, de azért törekedni lehet rá. Vagy legalább arra, hogy ha az ember éppen építeni nem tud, legalább rombolni ne romboljon.

gyorsjelentés a kelttésztáról és a János vitézről

Nekem amúgy egyelőre az IKEA hiányzik a legjobban ebben az egészben (tudom, FWP, de ez van). Mielőtt még bezárt volna, felvásároltam a növénykészletük felét, mert ha már meghalunk, legalább egy citromfa (és egy mandarinfa) tövében tehessük, viszont mini fahéjas csigából nem tudtam eleget venni (szerintem ez nem is lehetséges), úgyhogy ma nekiduráltam magam, és megpróbáltam rekonstruálni, ami nagy meglepetésemre sikerült is.

(Az a titka egyébként, hogy sütés előtt egy percre forrásban lévő vízbe kell meríteni a kis izéket, egyébként meg sima kelttészta*, nagyon vékonyra nyújtva, cukros-fahéjas olvasztott vajjal megkenve, feltekerve, felszeletelve, főzés után élére állítva kisütve.)

Viszont a linzertészta még mindig ősi ellenségem, egyszerűen nem jutok vele dűlőre, mindig azt csinálja, hogy felpüffed, utána magába zuhan, és száraz lesz. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok rosszul, tudom, hogy vissza kell hűteni gyúrás után, előmelegített sütőben, 190 °C fokon sütöm halványra, és mégis. Valaki?

(Fogok majd rendeseket is írni, csak így második héten kicsit összegyűlt a leckénk Bumbikával, és a János vitéz eredettörténetét ma annyira untam, hogy kábé tizenötszöt végig kellett olvasnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a gyereknek három összefüggő mondatot írni belőle (mértanból, a körből viszont könyv nélkül lefeleltem neki egy kisötösre). Egyébként a János vitéz volt az, amire nagyon ráhergeltem magam régen, amikor még bejártak gyerekek az iskolába, mert Bumbika komoly erőfeszítések árán megtanult belőle vagy huszonöt versszakot, amire csak négyest kapott, és ennek kapcsán szóba elegyedtem a tanárnővel, amikor legközelebb találkoztunk (igen, minden tanítók rémálma vagyok szerintem), és valahogy nagyon hamar ott tartottam, hogy és egyébként sem akarom, hogy a gyerekem olyan értékrendre nevelődjön, hogy a juhászbojtár, mint pozitív hős, a munkáját elhanyagolva heverészve dolgozó lányok testével foglalkozik, amire a tanárnő azt felelte, hogy de az régen volt, én meg azt, hogy ha annyira régen volt, akkor miért is kap ekkora hangsúlyt az éves irodalomanyagban, de ekkor sajnos el kellett búcsúznunk, úgyhogy soha nem tudtam meg.)

 

* 25 g élesztő, 1 tk cukor, 2,5 dl tej, 400 g liszt, 25 g vaj vagy egyéb zsiradék, kis só — élesztőt megfuttatni a cukros tejben, mident összegyúrni.

also, I can kill you with my books

Szóval, a nyári fiúval az történt, hogy kiderült (nem bevallásos alapon*), hogy törékeny nárcisztikus, és amint kiért a törékeny szakaszból, elcsúnyult a helyzet. (Most itt sokáig gondolkoztam, hogy mennyire írjam le részletesen, hogy mi történt, de valahogy nem érezném elegánsnak, sajnálom.)

Viszont a kapcsolatunk hirtelen megszakadása után szembesültem a problémával, hogy nála maradt a teljes Firefly DVD box setem (igen, ennyire régimódi lány vagyok), amit egyszerűen képtelen vagyok tanulópénzként leírni, de szerencsére meg is állapodtunk abban, hogy visszaadja, amit én úgy képzeltem, hogy egyeztetünk, arra járok, ő kisétál két saroknyira, a kezembe nyomja, és elbúcsúzunk (mármint nem casablancásan, hanem azt mondjuk, hogy szia, vagy ilyesmi), és mondtam is, hogy szóljon, amikor ez alkalmas neki.

Két hétig semmi nem történt, utána meg egyszer csak megírta nekem, hogy el akar menni valami borfesztiválra, ha én is odamegyek, vissza tudja adni. Ezt nem igazán értettem, mert nem rajongok különösebben a borokért**, és nincs kedvem ötven kilométert autózni és belépőt befizetni pusztán azért, hogy átvegyem a DVD-imet, majd alkoholmentesen hazaautózzak, amit meg is írtam neki (nem passzív-agresszívan, hanem ilyen tényszerűen) azzal, hogy szóljon légyszi, amikor ráér öt percre a belvárosban.

Újabb két hét múlva megint én kérdeztem rá, hogy a következő héten lenne-e erre pár perce valamikor, mire mondta, hogy szerda vagy péntek este igen, és bár egyik napon sem kellett volna feltétlenül más miatt arra járnom, már nagyon le akartam zárni a dolgot, úgyhogy szerdát mondtam. Szerdán egy órával az időpont előtt megírta, hogy sajnos mégsem, és amikor péntek délelőtt is megcsinálta ugyanezt, hirtelen leesett, hogy oké, akkor ez egy játszma, és elővettem a Sulemiától kapott “How to talk to a Narcissist” “Disarming the Narcissist” c. könyvet.

Egyébként tökre nem adtam sok esélyt a dolognak, de egyszerűen működött. Mármint annyira, hogy először döbbenten konstatáltam, hogy öt üzenet alatt mégis jó lett a túszátadásra az aznap, másrészt, miközben kora délután falat másztam, a srác már folyamatosan helyzetjelentéseket küldött arról, hogy hol tart és mikor ér hova (a ló másik oldala, de nem baj), majd még annyi váratlan fordulat volt az egészben, hogy felvetette, hogy a metrómegálló helyett találkozzunk esetleg a Parlamentnél vagy a Gellérthegyen, de én szilárdan tartottam magam a könyv utasításaihoz (udvariasan, de határozottan ragaszkodjunk az eredeti megállapodásokhoz), és meg is kaptam a DVD-ket (meg magamtól titokban egy “nárcisztikusokkal suttogó” plecsnit, mondjuk ebből azért nem akarnék rendszert csinálni). Szóval, ennyi volt, tanulság nincs igazán (kivéve, hogy a tudás hatalom), kérjük, ne próbálja ki otthon.

(De ha már a könyvek ereje, én borzasztóan megörültem annak, hogy ápr. 23-ig ingyenesen olvashatóak mindenféle szakkönyvek is az Arcanum adatbázisában, hátha más is.)

 

 

* Bár eleve gyanút ébreszthetett volna bennem, hogy extrém magas pontszámot kapott a sémateszt “Feljogosítottság–grandiozitás” részében, de sajnos mindent ki tudok magyarázni, ha akarok.
** Juteszembe, nemrég amúgy megismerkedtem valakivel Tinderen, aki szintén borkóstolóra akart vinni randi végett, mire mondtam, hogy nem rajongok a borokért (meg a randikért***, de ezt nem mondtam, mert nem akartam belemenni abba, hogy mit keresek akkor a Tinderen****), mire azt mondta, hogy ezt fejtsem ki, én meg kifejtettem, hogy találkoztam már finom borokkal ugyan, de egy csomó meg túl savas vagy fejfájdítós nekem, és egyszerűen nem tudom megállapítani se címkéről, se árról, hogy melyik ilyen és melyik nem, ezért eleve gyanakvással kezelem ezt a dolgot, a borkóstoló meg egyenesen egy aknamező számomra. Erre mainsplaining helyett (rosszul érzed és savgerinc) azt felelte, hogy tökre igazam van, de létezik egyébként egy Vivino nevű közösségi borértékelős app, amivel egyszerűen be kell fotózni a címkét, és akkor kiírja, mennyire pontozzák az adott bort öt csillagból, és olyan 3,5 – 4 csillag felett már biztosan nem fog a fejem fájni. Ez amúgy eddig tényleg bejött (és két héten át rengeteg időt töltöttem azzal, hogy obszesszíven boros címkéket fotózgattam élelmiszerboltokban, nagyon addiktív).
*** Én olyanokkal szeretek randizni, akikkel évek óta kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolatban vagyunk, sajnálom. Nekem az a szexi, ha kicsit már unok valakit (biztosan van erre valami latin szó).
**** Természetesen karosszériásokat és kedves, izlandi meleg vikingeket, akik belengetik előttem a lehetőséget, hogy egyszer feleségül vesznek, és szex- és szenvedélymentes, de igen szórakoztató házasságban fogunk élni IZLANDON.

a pandémiának hála még erre is van időm

Az úgy volt, hogy az extra sok és sürgős munka miatt én már nagyjából január eleje óta kvázi karanténban élek (szociális kapcsolatok és boltba járás minimalizálása, felhalmozott élelmiszerkészletek), kivéve egy-egy pár napos utazást leszámítva Szicíliába (mentális egészségügyi okokból) és Ciprusra (Bumbika karácsonyi ajándéka volt, tőlem, mert elkapott a lelkifurdalás, hogy nélküle utazom Szicíliába). De tényleg, a kijárásaim olyan jelenetekre korlátozódtak, hogy hajnali kettőkor mászkálok a tök üres Tescóban, és csúnyán nézek (létezik egy ilyen törvényszerűség, hogy ha >1 vásárló van a Tescóban, akkor is legalább egy ember úgy fogja leparkolni a kocsiját valamelyik sorban, hogy ne lehessen kikerülni), illetve olyanokat mondok a mozi előterében mosdóba induló társamnak teljesen őszintén, hogy addig majd bámulom az embereket, lenyűgözőek, már el is felejtettem, hogy néznek ki.

Utána, amikor elérkezett a járvány miatti social distancing ideje, elégedetten konstatáltam, hogy pont úgy kell bevásárolnom, mintha két hét múlva határidőm lenne (amúgy volt is, de ez mellékes), arcmaszkból mindenféle erősségű van itthon a fal- és bútorfestő hobbijaim miatt, gumikesztyűből is takarítás és hajfestés végett, antibakteriális szappant, törlőkendőket és C- és D3-vitaminokat (továbbá szelént és cinket) meg már december elején beszereztem az influenzaszezonból kifolyólag, és Bumbit is jóval azelőtt felvilágosítottam az ilyenkor szükséges elővigyázatosságokról, mint az divattá vált volna (próbáltam már, milyen télen, egyedülállóanya-üzemmódban, a határidők damoklészkardja alatt a gyerekkel együtt lázasan hörögni, és arra jutottam, hogy ezt lehetőleg elkerülném a jövőben). Emellett (túlzás nélkül) nagyjából kétszáz kiolvasatlan könyv vár itthon, és egy Netflix-előfizetés.

Tehát február végén még kampányszerűen végigtalálkoztam a szeretteket, barátokat és ismerősöket, nehogy végképp elfelejtsék az arcomat (amíg még fiatal vagyok), utána felhúztam magam a nőnapon (hosszú), meg bejelentették, hogy bezárják az iskolákat (erről egy földszintről felszűrődő hangos diadalüvöltés formájában értesültem, ahol Bumbi éppen az osztálytársaival játszott online valamit), és azóta nagyjából itthon vagyok. Kicsit aggódom ugyan dolgok miatt (könyvkiadók, ismerősök helyzete, kútba esett tervek), de egyrészt eddig is aggódtam dolgok miatt, tehát ezt már gyakorlottan, hatékonyan és időtakarékosan csinálom, másrészt annyi szabadidő rám szakadt most hirtelen (bár a munkám ugyanannyi (és ez légyszi, kedves univerzum, maradjon is így), de kiesett az önkénteskedés, a mászás, a gyerek összevakarása hajnalban az iskolához, délután az érte menés, a külön szakköre előtt szobrozás, meg a személyes találkozók, amiket amúgy még szeretek is), hogy azóta lenyírtam a füvet, elkezdtem rendbe rakni a kertet, kitakarítottam a lakást, bekereteztem és felraktam pár képet, felfúrtam néhány polcot, megnéztem pár évadnyi sorozatot, kiolvastam két könyvet, kipróbáltam pár új receptet, és folyamatosan szemmel tartottam a hagymásaim virágzását (ez annyira berántott, hogy előfordult, hogy hajnali kettőkor küldtem bele egy chatbe breaking newsként, hogy a beltéri nárcisz végre kinyílt (fotóval illusztrálva)).

Szóval úgy gondoltam, hogy most (éppen van egy lélegzetvételnyi szünetem a nárcisz és a tulipán között) akár a blogot is leporolhatnám, és visszaszokhatnék a napi-kétnapi posztolásra, mintegy kísérleti jelleggel. Szerintem lássuk meg.

a tinderről (prequel)

A tinderezés úgy jött, hogy egy szép nyári nap estéjén a Grundon üldögéltünk a medúzákkal, és alie az ismerkedés/életkor témakörben panaszkodott valamit, mi meg Suematrával ahelyett, hogy empatikusan meghallgattuk volna, átváltottunk kiképzőőrmester-üzemmódba, és ragaszkodtunk ahhoz, hogy ott helyben, élesben regisztráljon a Tinderre (most már végre), véleményeztük a fotóit (ezen túl sok a dekoltázs, az túl aranyos), utána meg a háta mögé állva néztük, ahogy húzogat, és olyanokat visítottunk a fülébe, hogy ennek jó a teste, jöhet! (Suematra), és ennek kedves és értelmes a tekintete, jobbra! (én).

Ez egy idő után odáig fajult, hogy alie már arra panaszkodott, hogy nem akar a hajósfotós pasival üzengetni, mert nem akar hajókázni, ő hány a hajón, hadd ne kelljen, mi meg arról győzködtük, hogy valószínűleg nem tölti ez az ember az egész életét hajón, majd találkozzanak a parton, amikor kijön. Ezt követően Suematra elmesélte élete legrövidebb kapcsolatát, alie pedig megtanított minket MySpace-szelfit csinálni, ami bizarr irányokba vitte el az estét (a (nem tinderes, hanem jelenlévő) fiúk számára teljesen elvesztünk).

Időközben Sulemia éppen végzett a házasságával, szintén regisztrált a Tinderre (Suematrával kapcsolatban úgy emlékszem, hogy ő mindig is regisztrálva volt), pár tanulságos találkozó után (amiket alaposan kielemeztünk a heti mászásaink során) talált is valakit, aki egész értelmes, ráadásul szereti, és ősszel már kettesben hostolták a komoly hagyományokkal rendelkező Halloween-bulinkat (ezúttal (többé-kevésbé) szexi medúzának öltöztem, már ha létezik ilyen kategória), ahol többek közt szóba jött alie éppen aktuális tinderes pasija, akiről a harmadik randin, békés egymás mellett hevergetés közben derült ki, hogy Bayer Zsolt-rajongó, és máig van egy videóm arról, ahogy brainoiz megkérdezi tőle, hogy “és akkor szakítottatok?”, mire alie a haját csavargatva és kuncogva azt válaszolja, hogy “neeeeem, hihi, randizgatunk”*, Isolde meg elgondolkozva megjegyzi, hogy hát nem érdekes, hogy a baráti társaságunkban mindenféle személyiségzavaros akad, vannak pszichopaták, autisták, nárcisztikusok (nézett végig rajtunk) csak nácik nincsenek?

Na, és ezen a találkozón merült fel egyszer csak a kérdés, hogy ha ennyire támogató vagyok mások tinderezésével kapcsolatban, akkor én miért nem, úgyhogy ezek után nem volt kibúvó.

Valamikor november végén raktam fel pár képet mély levegőt véve, mert határidőm volt, és prokrasztinációnak ez is teljesen megfelelt, és arra gondoltam, hogy szöveges leírást majd később szerkesztek, eleinte csak húzogatok-nézelődöm, ennek ellenére azonnal írogatni kezdtek fiúk (valamiért főleg a 28-34 éves korosztály, először azt hittem, hogy ez valami tévedés (bátorítólájk?), de amikor rákérdeztem náluk, biztosítottak arról, hogy tényleg tetszem nekik, és találkozni akarnak, meg minden). Valamelyik egyetemistát sikerült is rábeszélnem arra, hogy költözzön el a szüleitől, és keressen munkát, de ekkorra már teljesen bestresszeltem attól, hogy fiatal, helyes fiúknak kell válaszolgatnom, akik még találkozni is akarnak, mindemellett meg pont a pápás könyvet fordítottam, amihez nagyon sok mindennek utána kellett olvasnom, úgyhogy három nap után kaptam egy mini idegösszeroppanást, és a Lamnak is megírtam, hogy ne haragudjon, de semmire nincs agyi kapacitásom, a pápák és a Tinder minden energiámat leszívják, ráadásul még bemutatkozó szöveget sem tudtam kitalálni, amire azt válaszolta, hogy “Sztem a ‘pápák és tinder’ teljesen jó bemutatkozó szöveg a tinderre, feltétlenül írj vmi szöveget, mert én pl. kra utálom, ha vki nem ír semmit, de mondjuk te egyáltalán nem a tinderen szokásos 35-40x közötti kategóriákba esel, mmint nem úgy nézel ki, mint egy TO-s néni és nem vagy szemöldökbűnöző sem, szóval sztem ha mást nem, vicces lesz”.

Ez volt az a pont, amikor beírtam leírásnak, hogy “Tinder és pápák”, de úgy éreztem, hogy azért még illene mondanom valami bővebbet magamról, ezért hozzátettem, hogy “(esetleg a húrelmélet)”. Utána rájöttem, hogy erre nekem nincs időm, és azzal a svunggal bezártam a boltot két hónapra.

Az ezt követő fél évben ilyen bipolárisan tindereztem, hogy egy-két hónapig semmi, majd felszívtam magam, felnéztem, és válaszolgattam pár embernek, utána megint kimenekültem ebből az áldatlan helyzetből (nagyjából a harmadik “Mizu?” és/vagy “Viber?” után).

Áprilisban viszont valami nem szokványos elektronikai problémája támadt az autómnak, úgyhogy elvittem valakihez, akit már régebbről ismerek, és aki ért a nem szokványos elektronikai problémákhoz. Az illetőt amúgy is kedveltem, mert mindig úgy lett, ahogy mondta (és telefonban is diagnosztizált, ha emuláltam, milyen furcsa hangokat ad éppen a kocsi), továbbá soha nem akart velem csacsogni, hanem megcsinálta, amit meg kell. Ezúttal viszont úgy éreztem, hogy mintha talán mégis csacsogni akarna velem, mert megkérdezte, hogy mit dolgozom (elmondtam), majd továbbra is ott állt előttem kedvesen de némán, amiből úgy sejtettem, hogy most esetleg nekem kéne kérdeznem valamit, ezért némi gondolkozás után megérdeklődtem, hogy az a Tesla** az övé-e. Erre azt felelte, hogy igen, és továbbra is csak állt, úgyhogy gyorsan végiggondoltam, hogyan kell vajon autókról beszélgetni, és mi az a kérdés, amit az inkompetenciám kiderülésének veszélye nélkül feltehetek egy Tesláról, majd végül annál maradtam, hogy és hogy megy?

Namármost itt kiderült, hogy nagyon vigyázni kell azzal, mit kérdez az ember, mert erre azt a választ kaptam, hogy ha érdekel, akkor a következő hétvégén kipróbálhatom. Innentől gondolkozhattam azon, hogy ez most randi-e, vagy csak egy jótékonysági rendezvény, aminek én vagyok a kedvezményezettje, és mit vesz fel az ember teslavezetéshez (a) vagy (b) esetben.

Az végül soha nem derült ki, hogy ez randi volt-e, de a következő találkozónk már igen***.

Június elejére két dolog kiderült, az egyik az volt, hogy bármennyire szimpatikusak vagyunk egymásnak, ez a kapcsolat valószínűleg felejtős, mert a teslás embert csak az autók érdeklik, engem meg csak minden más (na jó, az autók is, de igen korlátozott mértékben). A másik az volt, hogy a teslás ember nős (bár szétköltözve), és erről elfelejtett szólni, úgyhogy mástól kellett megtudnom.

A soron következő randinkon fel is tettem neki a kérdést, hogy figyi, nem vagy te véletlenül nős?, amire hosszú hallgatás után jött a válasz, hogy hát tulajdonképpen de, amire egy ideig csak néztem, a kifejtős részt várva, de az nem jött, úgyhogy rákérdeztem a lényeges részre, miszerint mit jelent az, hogy tulajdonképpen, amire azt a frappáns feleletet kaptam, hogy én olyan okos lány vagyok, biztosan ismerem ennek a szónak a jelentését. Namármost ez bármikor máskor enyhén viccesnek és némiképpen hízelgőnek tartottam volna, de ez nem az a helyzet volt, és innentől nagyon rövid út vezetett oda, hogy némi ajtócsapkodás kíséretében kiviharzottam, hazaautóztam, és felmentem a két hónapja pihentetett Tinderre azzal, hogy én most azonnal férjhez megyek (lehetőleg másfél nap alatt, mert ennyi maradt az izlandi utunkig Sulemiával és Brainoizzel).

Mire visszajöttünk Izlandról, kicsit lenyugodtam és a házasságról is letettem, de úgy éreztem, ez a vita talán megfelelő kilépési pontot biztosítana egy (részemről) amúgy is felejtősnek tűnő kapcsolatból, és időközben a pszichológusommal (csodálatos ember) is megosztottam a történteket, azzal együtt, hogy nem az zavar, hogy nős, hanem az, hogy ezt nem érezte fontosnak megemlíteni (nem a pszichológusom, a teslás fiú), amire a psz. megkérdezte, hogy és ezt hogy lehetne megbeszélni, mire én felcsattantam, hogy sehogy, mert ez nekem nárcisztikus sérelem. A pszichológusom erre megértően bólogatott, és azt felelte, hogy jó, akkor menjek férjhez, és ha legközelebb elromlik a kocsi, akkor állítsak be oda a férjemmel, csapjak az asztalra, és kérjem a törzsvásárlói kedvezményemet.

Ezen egy kicsit vihogtam, majd megosztottam vele még azt is, hogy Izlandon folyamatosan csipogott a Tinder, hogy nagyon sokan kedvelnek engem, és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne olyanokat olvasni, hogy “Einar Sigurðurson a párod”, mellette egy szakállas vikinggel, aki a lávamezőn áll, úgyhogy húzogattam egy kicsit gyorsan, és ez a célkitűzésem teljesült is (a tizediknél meguntam). Majd visszatereltem a szót az aktuális problémámra, és felhoztam azt is, hogy és hát Tinderen is vannak rendes emberek, volt például egy fiú, akit majdnem balra húztam, mert túl helyes volt (és azokkal csak a baj van, nárcisztikusok vagy megcsalnak), de utána elolvastam a leírását, amiben volt némi humor, meg az, hogy INTJ, és hogy válófélben van gyerekkel, ezért inkább csak ismerkedne-barátkozna, és hát ezt nem lehetett nem jobbra húzni. Ráadásul, magyaráztam, az első üzenetei valamelyikében szintén felhívta erre a figyelmem (a válófélre, meg minden), hogy ennek tudatában konszideráljak (meg is írtam neki, h ez nagyon szimpatikus, és nekem sem annyira presszionáló dolog ez a párkapcsolatosdi), és akkor egyetértettünk a pszichológusommal abban, hogy igen, azért vannak még jó fejek, még ha férfiak is.

Azután kifelé menet még hangosan elmerengtem azon, hogy bár tisztában vagyok azzal, hogy nekem nagyon speciális elvárásaim vannak a férfiak felé (legyen autisztikus, de romantikus, legyenek mély érzelmei, de tudja kontrollálni őket, legyen szarkasztikus humora, de a megfelelő pillanatokban tudjon komoly is lenni, legyen szép, de ne a klasszikus értelemben, legyen munkamániás, de rám azért szakítson időt), de nekem nem sok ilyen férfira van szükségem, hanem csak egyre, és azért optimistán remélem, hogy egy (kettő-három) ilyen talán akad csak a világon. Snitt.

(folyt. köv.)

 

* Mentségére legyen mondva, nem sokkal később szakított vele.
** A Tesláról csak onnan tudtam, hogy Tesla, hogy korábban feltűnt, hogy ott áll egy nagyon ronda színű, de rendkívül alacsony autó a közelben, úgyhogy odacsellengtem, és elolvastam, mi van ráírva.
*** Annyira meglepődtem azon, hogy nem pánikolok be egy férfi érdeklődésétől, hogy volt következő találkozó is.

mennyi? izé.

A Yalomon való kiborulásom úgy kezdődött, hogy idén tavaly nyáron egy bizonyos időpontban negyven éves lettem, amit előre sejtettem (alkalmazott matematika, meg minden), arról viszont nem igazán mertem jóslatokba bocsátkozni, hogy ezt hogyan fogom kezelni. Teljesen logikusnak tűnt volna ugyan, hogy ilyen nőies lélektani izék és a számmisztika miatt traumatikusan éljem meg, az eseményt megelőző hetekben mégis, hogy is mondjam, jól voltam, amit a környezetem elől sem titkoltam el, némi aggodalmat is keltve bennük ezzel*.

Utána SzSzZSz egyszer csak megkérdezte, hogy mit szeretnék majd csinálni a születésem napján, amire azt feleltem, hogy nálam lesz a gyerek, úgyhogy valószínűleg elvinni az iskolába, meg hazahozni onnan, de azután felötlött bennem, hogy ha ennyire jól vagyok, akkor még az is lehet, hogy belefér az anyakénemaháromüresvécépapírgurigaésötkéktűzőkapocstechnikára és a jajbenthagytamatolltartómat között eltelő hét órába a nagyvilági nők nagyvilági élete (utazással együtt), úgyhogy azt feleltem, hogy egy ilyen izébe (éppen nagyon sokat fordítottam, ami mindig leszívja a fejemből az összes szót) szeretnék beülni, ahol van pezsgős reggeli, meg terasz. SzSzZSz értő módon visszakérdezett, hogy virágos kis ruhában-e, napszemüveggel, és a hajunkat fújja-e közben a lágy szellő, mire lelkesen bólogattam, hogy pont erre gondoltam.

Ezután végeztünk egy kis kutatómunkát az interneteken, minek során kiderült, hogy az elegáns pezsgős reggeli (ún. brunch) az egy thing, rengeteg helyen elérhető szolgáltatás Budapesten, szinte már sajnálni kezdtem, hogy nincs tíz szülinapom azon a nyáron, hogy mindet kipróbálhassuk. Végül földrajzi és teraszossági szempontok alapján a Villa Bagatelle bizonyult győztesnek, és az élet ekkor még csodálatosabbnak kezdett tűnni.

Utána a szülinapom előtti napon kaptam három rossz hírt, amitől aludni sem tudtam rendesen, csak rágódtam, és én megfelelő mennyiségű alvás nélkül használhatatlan vagyok, így történhetett, hogy amikor az iskolába vitel után felszálltam a rossz buszra (azért busz, mert pezsgő), csak akkor vettem észre, hogy a kindle-t sem töltöttem fel, ugyanakkor nálam van még a nemrég visszakapott Existential Psychotherapy Yalomtól, amit húsz éve olvastam utoljára, vagyis éppen ideje ismét belekezdeni.

Ebben nagyjából a harmadik oldal magasságában került taglalásra, hogy ez emberi lét egyik nagy traumája, hogy mindnyájan egyedül vagyunk, és csak időnként kapcsolódhatunk pár röpke pillanatra bárkihez, ami szinte azonnal el is múlik, és ettől úgy éreztem, hogy ez már tényleg az utolsó csepp a pohárban, és diszkréten sírni kezdtem az ablak felé fordulva. És ekkor kérdezte meg a mellettem ülő idős néni, együttérzően, hogy mi a bánatom, de mivel nem akartam őt is kétségbeejteni az igazsággal, csak annyit mondtam, hogy magánéleti problémák, amire megjegyezte, hogy de hát még fiatal vagyok (és ezen a ponton sem akartam kétségbeejteni egyikünket sem az igazsággal, úgyhogy csak bólogattam).

Amikor leszálltam a buszról, zuhogni kezdett az eső (előtte és utána hetekig verőfényes idő volt). Így történhetett, hogy a nagyvilági bruncholásra csapzott hajjal, csapzott ruhában és sírástól elkenődött sminkben érkeztem meg, de ezzel párhuzamosan úgy döntöttem, hogy engem sem az elemek, sem az Univerzum nem téríthet el a terveimtől, és csak azért is a (ponyvatetővel ellátott) teraszon fogunk bruncholni, hátha ettől kisüt a nap.

A Villa Bagatelle-ről annyi jót mindenképpen el kell mondjak, hogy a menüben szereplő lazacot simán lecserélték nekem Serrano sonkára (nem eszem halat), viszont a ponyvatetőről kiderült, hogy (velünk ellentétben, legalábbis az adott állapotunkban) nagyrészt csak dekorációs célokat szolgál, és ha nem tartom magam kicsit kicsavarodott pózban, akkor a nyakamba hullik róla az eső, de ekkor már mindegy volt.

És a pincér csak ezután jött (ha kellett, ha nem). Nem tudom, mi volt vele, gyanítom, hogy ő is Yalomot olvasott aznap reggel, és még nálam is messzebbre jutott benne, de először is azt csinálta, hogy amikor kihozott valamit, akkor nem tette le egészen addig, amíg el nem pakoltam mindent az útjából (mármint nem a használt tamponjankat csaptuk ki az asztalra, hanem ilyen poharak meg virág volt rajta, olyasmi, amit simán megfoghatott és odébb tehetett volna, ha zavarja). SzSzZSz egy idő után rám is szólt, hogy ne segítsek már neki, oldja meg, úgyhogy amikor legközelebb kiérkezett, egy olyan jelenetbe bonyolódtunk, hogy én merően, egy elhivatott behaviorista kutató érdeklődő pillantásával figyelem őt, ő meg nagyon szomorúan, a tehetetlenség mozdulatlanságába merevedve bámulja az asztalt, kezében a tányérral. Egy idő után számolni kezdtem magamban a másodperceket, és amikor húszhoz értem, megtörtem (úgy éreztem, ez már a zimbardói emberkísérletek határát súrolja), és elpakoltam előle, mire megkönnyebbülten letette a tányért, és elment.

Ezt követően viszont abba kezdett bele, hogy teljesen random pillanatokban megjelent az asztalunk mellett, és el akarta vinni a tányérunkat vagy a poharunkat, amiben még volt. Ettől tök feszült lettem egy idő után, és amint észrevettem a szemem sarkából (mindeközben mély beszélgetésekben voltunk), random megkapaszkodtam a teríték hozzám (mind mértanilag, mind magánemberileg) legközelebb álló darabjaiban, és azt hiszem, itt adtam fel ezt az egészet, és itt terített teljesen le a gondolat, hogy na ilyen negyven évesnek lenni, hogy az ember elkenődött sminkben, bőrig ázva üldögél fura pózban a pezsgője mellett, nehogy a nyakába csöpögjön az eső, és közben görcsösen kapaszkodik a _félig_ _teli_ tányérjába, nehogy elmarja előle egy furcsa fiatal férfi**.

 

View this post on Instagram

Születésnapi tor, pezsgővel. #dekadencia

A post shared by Nesztelen Csiga (@nesztelencsiga) on

 

Utána egy idő után el is jöttünk, és kisütött a nap, és leárazták a Women’s Secretben a rég kinézett rozsdavörös fürdőruhát, és a Millenárisban rapidan, de hatékonyan felköszöntöttek meglepetésből tortával, meg minden, de az ott, a Villa Bagatelle-ben egy nagyon bizarr délelőtt volt.

* Nemén: hogy vagy?
Én (önmagamon is csodálkozó hangon): Képzeld, jól.
Nemén (riadtan): Te jó ég, mi történt?
** Spoiler: általában azért nem ilyen.

ma reggel azzal keltem, hogy te jó ég, most már öt-hat napon belül tényleg ki kell rakni a kívánós posztot

de utána kiderült számomra, hogy optimista voltam.

A másik dolog, amire még kávé előtt ráébredtem, az volt, hogy nem véletlenül bevett átok a “lépjél legóra” (Muci egy sokezer darabos Tower Bridge-et kapott karácsonyra, amit a segítségemmel el is kezdett összerakni, majd az apjához távozott ünnepelni, és azóta nem volt időm összeszedegetni az öröm hevében szerteszórt elemeket).

Az időhiányomról még annyit, hogy tavaly karácsonyra egy meggypiros szkenneres színes nyomtatót kaptam magamtól (mert a tíz évvel ezelőttiben fogyni kezdett a toner), és azóta se csatlakoztattam a konnektorhoz (bár a születésnapom környékén kivettem a dobozából, mert mégiscsak). Lehet, hogy írnom kéne egy évértékelős posztot arról, hogy akkor mégis mivel töltöttem az elmúlt háromszázhatvanöt napot (többek között azzal, hogy lefordítottam egy könyvet egy szoborról (nem csak arról, de az is szerepelt benne), majd az első adandó alkalommal bepakoltam három másik embert a kocsimba, és elszállítottam őket Firenzébe, hogy megnézzük a szobrot (ami minden létező és nem létező elvárásomat beteljesítette), illetve egy távolsági buszon belekezdtem az Egzisztenciális pszichoterápiá-ba (Yalom), de olyan szomorú volt(am), hogy öt percen belül elsírtam magam rajta, és amikor a mellettem ülő kedves idős hölgy megkérdezte, hogy mi a baj, majdnem megmutattam neki, hogy nézze meg, ide van írva, hogy mindnyájan magányosak vagyunk és maradunk örökre, és ezt a magányt csak időnként szakíthatja meg pár pillanatnyi valódi kapcsolódás egy másik emberi lényhez*, de utána inkább csak annyit mondtam neki, hogy semmi, hagyjuk magánéleti problémák. És a pincér még csak ezután jött (ha kellett, ha nem)).

De erről majd valamikor máskor (előtte még csatlakoztatnom kell a nyomtatót az elektromos hálózathoz, az korábbi elmaradás), most az van, hogy megint eljött az év vége, és én hiszek abban, hogy (1) ha az ember egyértelműen megfogalmazza és leírja (vagy kimondja) a kívánságait, azok könnyebben teljesülnek, (2) az ilyesmit érdemes liminális időpontokban csinálni (pl. évvége/évkezdet), mert a rituálészerűség nyomatékosabbá tesz mindent, (3) minden vallástörténeti szaktekintély egyetértene velem abban, hogy a blogomnak és az Univerzumnak együtt kívánságteljesítő ereje van (gyakran hátborzongató mértékben).

A szabály annyi, hogy mivel az Univerzum bármit beáldozna egy jó poénért, nagyon egyértelműen és világosan kell fogalmazni (miután augusztusban kimondtam valakinek, hogy szívesen ismerkednék, bő három héten belül három korban hozzám illő, szemrevaló férfi is összetörte a kocsim hátsó részét, és bár ezen férfiaktól később csokoládét, alkoholos italokat és elismerő szavakat kaptam (a telefonszámukon túlmenően), ez csak kis mértékben vigasztalt az okozott károkért). Bármilyen kívánságot le lehet írni kommentben, akár névvel, akár álnévvel, és ha szerepel a kommentben, hogy ne tegyem publikussá, akkor nem fogom (állítólag úgy is hat). A határidő 2019. január 1. éjfél (kivéve nagyon indokolt esetben)**.

Az én kívánságaim jövőre:

– A szokásos legfontosabb dolgok, hogy a gyerek és én maradjunk egészségesek és (ésszerű mértékben) boldogok 2019-ben is, az autó végig legyen üzemképes állapotban (és maradjon a tulajdonomban), a munkák legyenek szórakoztatóak és számosak (de ne túl számosak). Amennyiben ezek teljesülnek, a többit nem fogom szemrehányó hangnemben felemlegetni.

– A magánéletem alakuljon meglepően jól. Mármint pozitív értelemben szeretnék meglepődni (ez a 2018-as év egyébként döbbenetes volt abból a szempontból, hogy több hozzám közel álló személy hirtelen és váratlanul párjára talált hosszabb gyötrődések után, mert egyszer csak szembejött valaki, akivel nincs probléma (vagy ha van is, az csak ilyen elfogadható, már-már cuki probléma), én meg kicsit azon röhögök, hogy mi van, ha ennek az elszabadult Ámornak (vagy Univerzumnak, vagy miazistennek) a keze véletlenül megremegett az én esetemben, és most ott állunk döbbenten egy inuit fókavadásszal (vagy egy sirállyal!), hogy “hát nemtom miért, de tök szimpi vagy, de izé”).

– A baráti viszonyok alakuljanak továbbra is tök jól, erre legnagyobbrészt nem lehet panaszom (sőt).

– Ne veszítsek el számomra fontos embereket (és hadd én döntsem el, hogy ki a fontos számomra, kedves Univerzum (igen, láttam, mit csinálsz a kezeddel)).

– Tudom, hogy ez egy kicsit túlzás, de egy 6A belecsalás nélkül. Elég év végéig.

– Továbbra is az, hogy sikerüljön eladni a házat (tudom, tudom, Kohn, fiam, könyörgöm, legalább hirdesd meg) és venni egy újat ott, ahol szeretném.

– Az utazások alakuljanak legalább annyira jól, mint tavaly.

– Legyen időm több kreatív izére (de ne kényszerből, hanem azért, mert a kötelező izéket lelkesebben, jobban beosztva és energikusabban csinálom).

– Nagyon szeretném, ha teljesülne valami a chtulhu-szerű lánynak (ezt nem fejthetem ki bővebben, de fejben leírtam).

– Továbbá teljesüljön mindenkinek a kívánsága, aki őszintén és jóindulattal kíván bármit, akár magának, akár másoknak.

És most jöjjön a mindenki más.

 

* Amúgy húsz éves korom körül olvastam már egyszer (ugyanazt a konkrét kötetet), de akkor nem sírtam, mert még nem tudtam semmit.
** Ezt a kitételt amúgy minden más szabály és fogadalom esetében is érdemes alkalmazni, vö. “nem eszek meg egy nagy zacskó M&M’s-et este nyolckor”, “nem veszek meg egy hatodik bordó cipőt is” és “soha többé nem illetem az emberi méltóságot semmibe vevő szavakkal a többi autóst a gyerek füle hallatára”.

úristen, mindjárt 2018 van, és még nem kívántam semmit

Az ember egy kicsit nem néz oda, és már megint itt van az újabb szilveszter, és már majdnem késésben vagyok a kívánós poszttal.

Szóval, aki eddig nem ismerte, az a lényeg, hogy nagyon sok idővel ezelőtt feltűnt, hogy bármilyen kívánságomat leírom a blogba, az teljesül, gyakorlatilag szó szerint (vagyis érdemes vele vigyázni), és már nem tudom, hogy kezdődött, hogy újév alkalmából bárki más is is kívánhat itt bármit a teljesülés jogos reménye mellett, de kialakult valahogy, nem én tehetek róla (asszem). Viszont mindenképpen jó ötletnek tartom a kívánságok megfogalmazását (kimondását, leírását), ami szerintem hatékonyabb egyébként az újévi fogadalmaknál is (vö. “jövőre fogyókúrázni fogok” és “jövőre 15 kilóval kevesebb akarok lenni”), a biliárdban is érdemes inkább a lyukat nézni, mint a fehér golyót.

(Nem beszélve arról, hogy mindig tökre meghatódom az ide leírt dolgokon).

A szerződési feltételek a következők:

1. A kívánságokat nem én teljesítem, hanem az Univerzum.

2. Az Univerzum egy rajtam kívül álló entitás, akinek a tetteiért én nem vagyok felelős.

3. Az Univerzum egy beteges humorérzékű ribanc, akinek érdemes nagyon pontosan leírni a kívánságokat, különben teljesíti őket, mármint szó szerint, azután ott áll kicsit ártatlan, kicsit kárörvendő tekintettel, és olyanokat mond, hogy “de hát ezt akartad, nem?”. (És ilyenkor késő azt válaszolni neki, hogy “de nem a kórházban akartam pihenni végre egy kicsit”).

4. Bármilyen kívánságot le lehet írni.

5. Ha valaki nem akarja, hogy publikáljam a hozzászólását, akkor ezt jelezze az elején, és nem fogom (titokban is lehet kívánni).

6. A határidő 2018. január 1., éjfél (kivéve nagyon indokolt esetben*).

És akkor kezdem én:

  1. A szokásos alapcsomag, vagyis a gyerek ne legyen komolyabban beteg (én sem), ne haljunk éhen, és a lehetőségekhez képest legyünk a lehető legboldogabbak, a munkáim továbbra is legyenek érdekesek és számosak (de azért kapjak tőlük levegőt).
  2. A tavalyi évben kértem valami csodát, amibe kissé zavarosan belekevertem a flamingós ruhát is, és szerintem az Uni ebből csak annyit hallott meg, hogy “flamingó”, mert idén elárasztott flamingókkal. Szóval a csodát még mindig várom, legyen jó (mármint nekem jó), legyen váratlan, és oldódjon meg tőle minden.
  3. A kocsinak ne legyen komoly baja (vagy legyen új autóm, az a lényeg, hogy a szaturnuszom még ne álljon bele a gépjármű csillagképbe egy darabig).
  4. Jövőre is utazzak legalább ennyit, mint idén.
  5. A barátok maradjanak legalább ilyen jó fejek (mármint az én barátaim, velem). A kedves ismerősök is.
  6. Van az a dolog a portugál cementlappal, a japáni kacsával és az eklektikus provansszal, az most már tényleg legyen meg (és ne őszüljek bele, hanem könnyed, légies léptekkel suhanjak a p.c.-on a j.k.-val e.p.-i környezetben).
  7. Izé, rendeződhetne végre a pedagógushelyzet a gyerek iskolájában**, bár ezt talán nem az Univerzum dolga lenne elintézni.
  8. A folyamatban lévő jó dolgok vagy mutassanak további pozitív előmenetelt, vagy teljesüljenek be.
  9. Nagyon szeretnék úgy istenigazából akarni valamit (mármint valami jót és lelkesítőt).

És akkor a végére egy kis flamingós kontent, csak hogy érthető legyen, miről beszélek az idei évvel kapcsolatban:

* Ezt a kikötést amúgy érdemes az élet számos területén alkalmazni, pl. “nem fogom megenni a tizedik (tizenegyedik és tizenkettedik) macaront is, kivéve nagyon indokolt esetben”.
** Tavaly év végén mindkét (nagyon jó) tanító nénijük megszűnt, az újonnan felvett egyszer csak nem vette fel a telefont az iskolának (és nem is jelent meg, a gyerekek körében azóta is népszerű téma, hogy mi történhetett vele), és akinél most vannak, az aranyos, de fél lábbal nyugdíjban, és nem bír velük egyedül, nem akar valaki jó környezetben, egy nagyon kellemes hangulatú iskolában tanítani alsósokat? Vagy angolt?

#metoo

Van most ez a mozgalom, hogy a #metoo hashtaggel hívjuk fel a figyelmet a nők szexuális bántalmazására/zaklatására, tedd ki, ha veled is történt ilyen, akár copypastelheted is, egyszerű.

Nagyon nem egyszerű.

Például azért nem egyszerű, mert bennem is az merült fel elsőként, ami a jelek szerint nagyon sok nőismerősömben, hogy amik velem történtek, azok kvalifikálnak-e engem egyáltalán a hashtagre, mert másokon, ugye, végigmentek a megszálló katonák, és lehet, hogy csak túl érzékenyek vagyunk, és egyébként is, túl rövid volt az a szoknya, vagy félreértettük, vagy félreérthető jelzéseket küldtünk, a fiúk már csak ilyenek. Jézusom, azon vívódunk, hogy bár úgy érezzük, hogy bántalmaztak/zaklattak minket szexuálisan, de bántalmaztak-e eléggé.

És az még valahol, ha nem is érthető, de megmagyarázható, amikor az elkövető próbálja áldozathibáztatással csökkenteni a kognitív disszonanciáját, de még így is megdöbbentett, amikor a számomra legdurvább visszaélés után a másik fél mediáción (tehát két tanú előtt) olyan mondatokat vágott a fejemhez, hogy de hát miért hittél nekem, amikor tudod, hogy milyen vagyok, illetve hogy ebben a fene nagy emancipációban már nem beszélhetünk kihasználásról, és ezekre konkrétan azért nem tudtam válaszolni, mert egyrészt annyi érvelési hiba volt bennük, hogy azt sem tudtam, melyikkel kezdjem (én lennék a hibás abban, ha minden erejével megpróbál elhitetni velem valamit, és elhiszem? Megvalósult, sőt, “fene nagy” emancipáció lenne, ami van? Mi köze az emancipációnak ahhoz, hogy az egyik ember szándékosan olyan szexuális helyzetbe akarja manipulálni/kényszeríteni a másikat, amit az deklaráltan nem akar? Nem mellesleg, én nem használtam a kihasználás szót, azt mondtam előtte, hogy úgy érzem magam, mintha szexuális segédeszköznek használtak volna az akaratom ellenére), másrészt meg ilyenkor az emberben azért óhatatlanul felmerül, hogy mi van, ha tényleg én vagyok a hibás valami kitekert, beteges logika szerint. (Az elkövetők furcsa módon mindig nagyon biztosak abban, hogy ők nem hibáztak, lásd még a ha szarul érzi magát, arról csak ő tehet jellegű mondatokat).

És nem, nem létezik ahhoz eléggé túl rövid szoknya, hogy bárki olyan szexuális jellegű dolgot tegyen bárki mással, amihez a másik nem adta a hozzájárulását, és amitől rosszul érzi magát, de ez a nemlétező túl rövid szoknya már a középiskolában megjelenik, amikor – teszem azt – a fiú osztálytársak egyik kedvenc szórakozása az, hogy hátulról megmarkolják az ember mellét, és eltúlzott, kopulációs jellegű mozdulatokkal a fenekéhez dörgölik az ágyékukat, közben a többiek röhögnek, és ha az ember nem tud velük együtt röhögni, akkor még azt is megkapja, hogy nem elég vagány, túlérzékeny, és ilyen külsővel örüljön ennek is, és az ember egy idő után azon kapja magát, hogy nem elég vagányan és túlérzékenyen úgy választja meg a szünetekben a vonulási útvonalait, hogy nehogy elhaladjon a fiúk mellett, és közben még ő szégyelli magát, mert nem kéne ezen fennakadnia, nem történt semmi kár, a fiúk már csak ilyenek.

És később azután lesznek olyanok, amikor egy társaságból hazavisz valakinek az ismerőse, és útközben megállítja az autót, és megpróbál rád mászni, utána meg sértődötten kirak, mert félreérthető jelzéseket adtál, és te nem mondod el senkinek, mert jézusom, lehet, hogy tényleg túl kedvesen beszélgettél vele a teniszről (igen, utólag röhejesnek tűnik), és egyébként is, mocskosnak érzed magad az egésztől, és csak el akarod felejteni, meg vannak a tömegközlekedésen dörgölőzők (és a túl rövid szoknyák), de nem csak ilyen idegenek, hanem vannak például azok az ismerősök is, akiknek ötvenszer megmondtad már, hogy légyszi ne érjen hozzád, mert nem szereted, mire az illető sértetten, erőből odahúz magához, hogy megöleljen, hiába tolod el, és azt mondja, hogy addig nem enged el, amíg abba nem hagyod az ellenállást, és erről sem beszélsz senkinek, mert lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy túl prűd vagy és társas érintkezési problémáid vannak, de közben még sokáig a hideg ráz ettől az egésztől, és nagyon figyelsz arra, nehogy túl közel állj hozzá, vagy túl vonzó legyél. Meg vannak azok az ismerősök is, akik azzal próbálnak meggyőzni, hogy most már nyugodtan lefekhetsz velem, mert már úgyis elterjesztettem, hogy megtetted, és ilyenkor is az van, hogy biztosan túl érzékenyen reagálsz, ez nem igazi bántalmazás, ez a bántalmazás nem elég semmire.

És igen, szóval az még valahol érthető is, ha az elkövetők ilyenekből építgetik a váraikat, viszont semmire nem mennének vele, ha nem lennének ott azok a semleges, néha kifejezetten jóakaratú nem-elkövetők, akik lelkesen támasztják nekik a falakat. A szülők, akik leüvöltik a lányuk fejét, ha túl rövid a szoknya, vagy befesti a haját, és verbálisan azonnal engedélyt adnak a szexuális ragadozónak bármire, mert “ha így mész ki az utcára, akkor ne csodálkozz”, és akiknek/akik miatt később a lányuk nem meri elmondani senkinek, ha ilyen történik vele, elvégre ő volt a hibás. Azok a kívülállók, akik összebólintanak egymással, hogy “hát igen, szegény, de hát addig jár a korsó a kútra, velünk ellentétben nem vigyázott eléggé, az ilyen ne csodálkozzon”. De, igen, tök jó lenne, ha minél több ember csodálkozna azon, hogy bárki feljogosítva érzi magát arra, hogy fizikailag vagy verbálisan megbüntessen egy idegent vagy ismerőst az öltözködése vagy sminkje miatt, és az is tök jó lenne, ha az ember lánya legalább merné bűntudat nélkül rosszul érezni magát, ha ilyesmi történne vele. Az erőszak nem a szoknya miatt van, hanem az erőszakos emberek miatt, és azok miatt is, akik a szoknyát hibáztatják, az erőszakoskodót meg többé vagy kevésbé felmentik. Elvégre a fiúk már csak ilyenek.

És ha már itt tartunk, egyáltalán nem ilyenek a fiúk en bloc, sőt, még olyanok is vannak, akiket szintén bántalmaztak/zaklattak szexuálisan, akár torz lelkű, valamilyen szempontból hatalmi helyzetben lévő férfiak vagy nők, akár a kortársaik, akik a tesztoszteronos kamaszkorban olyasmibe heccelték bele egymást, amit igazából nem akartak megtenni, akár mások. Csak ugye erről még kevésbé szabad beszélni, mert milyen férfi az, akivel ilyet lehet tenni (nem elég, hogy túl rövid a szoknyája, de még az is ciki, hogy férfi létére virtuális szoknyában jár). (Itt most hozzátenném, ha olvasol, hogy nem ciki, vagy nem neked az, nem te tehetsz róla, nyugodtan rosszul érezheted magad miatta).

És abból a szempontból sem ilyenek a fiúk, hogy rengeteg olyan férfiismerősöm van, aki még azt sem vette félreérthető jelzésnek, ha egy ágyban aludtam vele, vagy ha mégis félreérthető jelzésnek vett valamit, akkor az első nem-re azt mondta, hogy “bocs, félreértettem valamit”, és egyáltalán nem haragudott vagy erőszakoskodott, ott van az a taxisofőr, aki fiatalabb koromban, amikor lekéstem az éjszakai járatot, megállt mellettem, és ingyen hazavitt, mert egy fiatal lány ne mászkáljon egyedül ilyen későn, és ott van például az a nagyon kedves barátom is, akitől kaptam ma egy levelet, hogy úgy döntött, az összes #metoo-s nőismerősétől bocsánatot kér a bántalmazók nevében, és nagyon szégyelli magát (megjegyezném, ő pont azok közé tartozik, akik soha meg sem közelítették a verbális vagy fizikai bántalmazás vagy áldozathibáztatás elmosódott határait sem), ésatöbbi.

Szóval, végső soron, igazából tényleg egyszerű ez az egész. Ne kényszerítsd vagy manipuláld a másikat olyan szexuális jellegű dolgokra, amit nem akar megtenni. Ha figyelmetlenségből mégis belecsúsznál, akkor kérj bocsánatot, ne hibáztasd, ne folytasd. Ne mentsd fel a bántalmazókat/zaklatókat. Ne hibáztass senkit azért, mert bántalmazták. Ennyi.

Témába vágó Isoldétől és Suematrától.

fiatalos, dinamikus csapat, ösztönző közeg

Amikor azzal a megjegyzéssel küldöm el az elvégzett munkát, hogy “Egy kicsit szerelmes lettem a Jackbe, de ennek elkerülhetetlenül be kellett következnie”, mire a munkaadó visszapinget, hogy “pont ezt akartam mondani, hogy nem leszünk szerelmesek Jackbe? :D“.

(Jack -50 °C fokban forraszt vezetéket kamionmotoron. Nem tudom, kell-e még ehhez bármit is hozzátennem.)

Kívánós poszt 2017-re

Jó, megint itt van a kívánós poszt, mert idő van.

Aki még nem ismerné, úgy alakult ki ez a hagyomány, hogy egy idő után feltűnt, miszerint minden kívánságom teljesül, amit leírok a blogba* (legfeljebb nem akkor, és nem úgy, de az Univerzumnak már csak ilyen a humorérzéke), és ilyenkor, a kívánságok meg az újrakezdések idején szeretnék másnak is lehetősége adni arra, hogy nagy nyilvánosság előtt leírja, mi is az, amit szeretne. Mert szerintem akkor teljesül. Legalábbis nagyobb eséllyel teljesül, mintha nem lenne kimondva.

Ugyanakkor nem győzöm kihangsúlyozni, hogy amit az Univerzum sajátos humorérzékéről mondtam, azt komolyan kell venni. Az Unierzumnak nagyon, nagyon egzaktul kell megfogalmazni a dolgokat. Amikor például már sokadszor mondtam, mennyire szeretnék egy új telefont, a régi a nap elején, egy meglehetősen rossz pillanatban végleg lerobbant, és rohangálhattam újért, amibe természetesen nem volt jó a SIM-kártya, stb. (De lett új telefonom).

Jöjjenek akkor az én kívánságaim (elég unalmas leszek, mert a BabyLiss Curl Secretet (lágyan omló csigák! (Ne, Dani, kérlek, ne rajzold meg)) már megkaptam karácsonyra):

  • A szokásos kötelező körök, Muci és én legyünk egészségesek, ne legyenek anyagi gondjaink, utazzunk sokat, és izé, ne akadályozza semmi a felhőtlen boldogságunkat. (Most hozzátenném, hogy és legyen elég csoki, de éppen rengeteg csokink van).
  • Mivel csodára szerintem nem számíthatok, legyen inkább az, hogy a rengeteg folyamatban lévő és a jelek szerint ígéretesen alakuló projekt be is teljesüljön (mind szakmailag, mind emberileg). A Második Utasnak legyen igaza.
  • Na jó, szeretnék egy olyan közepes méretű csodát is. Olyat, mint a flamingós ruhás, csak nem a flamingós ruhával, mert az már van, és asszem, ebben semmilyen szerepet nem játszik a pénz.
  • Hogy legyen valami konkrét is, 2017-ben mindenképpen sikerüljön az ingatlaneladás-vásárlás-költözés most, hogy végre teljesen kitaláltam, milyen helyen akarok lakni. Szeretnék kicsit átmenni lakberendezős blogba.
  • A szeretteimnek azt, hogy úgy legyen, ahogy szeretnék (kivéve, ha hülyeségeket akarnak, mert azt megvétózom).

Na és akkor most ti jöttök. Lehet névvel, név nélkül, lehet kérni, hogy ne tegyem publikussá, a határidő meg mondjuk legyen 2017. január 1-je, éjfél (kivéve indokolt esetben).

* Ehhez köthető az idei legbizarrabb kellemes élményem, amikor pár héttel azután, hogy megírtam a blogba a flamingós ruhát, majd pár hét múlva csengetett a postás (a UPC, asszem), és a kezembe nyomott egy dobozt, ami egyenesen a John Lewistől érkezett, és a flamingós ruha volt benne. Az én méretemben. (A címzésnél és a számlán csak a nevem és a címem szerepelt). A csavar a dologban az, hogy amikor belinkeltem a ruhát a blogba, már akkor is 0 db volt készleten, és mire megkaptam, már el is tűnt a webshopból. Mindenki tagad.

a második fele spoilerözön, de szólok előtte

Valamikor majd folytatni fogom az Izlandot is, ha lesz egy kis időm (haha), de most sokkal aktuálisabb, hogy az L. végre hazatért a világ túlsó végéről, és megkérdezte/kijelentette, hogy megnézzük-e az Éjszakai ragadozókat.

Előtte még volt egy kis mikulásoznivalóm a Libriben, meg az is hozzáadódott a dologhoz, hogy a Második Utas exkluzív deluxe szlovákiai billás mikulászacskói nálam maradtak, de szerencsére a szülei és a gyermeke nem sokkal előttünk mozizott az Alleeban (ő nem), úgyhogy sikerült megoldanunk a problémát, és még kellemesen el is cseverésztünk a lopásjelző két oldalán állva* arról, hogy nekem tetszett az Érkezés (mind emberileg novellában, mind filmben), nekik meg nem. Ennek következtében, amikor a mozikasszától rácsörögtem az L.-re, hogy megvegyem-e jegyet, ő arról tájékoztatott, hogy éppen fizet, mire közöltem vele, hogy (ezek szerint) a háta mögött állok, mint egy nagyon sablonos horrorfilmben.

Az L. ezt követően a jegyeken kívül a kezembe nyomott két karamellás cukorkát, majd némi kotorászás után még egyet (úriember nem spórol a karamellás cukorkákkal, ha nőkről van szó), a Guruban viszont rendelés után azonnal nekem szegezte a kérdést, aminek a megválaszolását lehetőség szerint szerettem volna elkerülni, miszerint mit láttam moziban a mr.a-val, mialatt ő nem volt. Mivel szeptemberben, amikor a tradicionális hagyományaink értelmében Isolde legújabb gyermekét is meglátogattuk, némi konfliktust okozott közöttünk, hogy megnéztem a mr.a-val a nem tudom már, mit**, ezúttal óvatosan visszakérdeztem, hogy van-e olyan film, ami miatt megsértődne. Az L. rávágta, hogy természetesen van, ennek ellenére azonnal bevallottam neki az Érkezés-t (noha az elutazása előtt felvetette), mire ő is bevallotta, hogy ő is megnézte nélkülem, majd biztosítottuk egymást kölcsönös megkönnyebbülésünkről, amiért filmek tekintetében egyformán hűtlennek bizonyultunk.

Snitt.

*** Itt következik a nagyon spoileres rész, én szóltam! ***

Miután hazaértem, még olvasgattam egy kicsit a neten, és annyira felháborodtam azon, hogy az Internet szerint létezik olyan lehetőség, hogy Edward azért nem jelent meg a randin, mert öngyilkos lett, hogy majdnem felhívtam az L.-t, hogy rázúdítsam az ezzel kapcsolatos reakciómat, de még időben eszembe jutott, hogy hajnali kettő van, és már valószínűleg alszik, úgyhogy én is ezt tettem. Reggel viszont láttam, hogy hajnali 2:22-kor írt nekem egy (két) levelet arról, hogy az Internet szerint Edward lehet, hogy öngyilkos lett, továbbá az is lehet, hogy nem beszéltek meg konkrét randit, mert azt nem láttuk, hogy konkrét randit megbeszéltek volna.

Naszóval, ezúton szeretném kijelenteni, hogy ha a filmnek volt bármilyen mélyebb jelentése (márpedig nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor Edward egyszerűen nem lehetett öngyilkos, mert az nem fért volna a képbe. Oké, hogy a filmbéli regény végén Tony véletlenül lelövi magát, de a regény egyrészt csak szimbólum (abban a másik(ok) elvesztése is halállal volt jelképezve), másrészt Edward/Tony semennyire nem volt sem önpusztító, sem olyan, aki olcsó drámai eszközökhöz nyúlna vagy játszmázna (és most lehet azt mondani, hogy a nem megjelenés is játszma, de csak akkor lenne az, ha más célja lett volna vele, mint annak kifejezése, hogy már nem szeretlek, nem akarok veled találkozni). És a regény végén (szerintem)(ahogy Suematra mondaná, én úgy gondolom, és igazam van) az hal meg, aki a bosszúállás végett ugyanolyanná változott, mint akik elkövettek valamit ellene, míg a való életben Edward győzött, nem választotta a könnyebb utat, a megjátszást és a konformizmust, mint Susan, hanem, ahogy a film elején is elhangzik, tényleg kiderült, hogy ő másképp erős, ami hosszú távon óhatatlanul is tartalmasabb sikert eredményez.

Edwardnak a filmben és a filmbéli regényben is az volt a gyengesége/erőssége, hogy volt benne naivitás, a valóban értékes dolgokba és az emberekbe vetett hit, ugyanakkor ő a filmben és a filmbéli regényben is megfizette ennek az árát, míg Susan és a texasi srácok másokkal akarták megfizettetni a saját gyengeségük (a dolgokhoz vezető könnyebbik út és a cinizmus) árát, ami csak rövid távon kifizetődő. Egyszerűen semennyire nem lenne logikus, ha Edward pont akkor, amikor kiderül, hogy ő tett jó lóra, vagy hogy is lehet ezt megfogalmazni, öngyilkos lesz. Ráadásul olyasvalaki miatt, aki könnyűnek bizonyult.

Az viszont valóban érdekes, hogy nem láttuk a konkrét randimegbeszélést, de egyrészt, amikor Susan ott állt a tükör előtt, én végig nagyon erősen szuggeráltam és vártam, hogy jöjjön már rá, hogy az ember nem ilyen ruhában randizik azzal, aki egy ilyen könyvet írt, és aki jó ember, és akkor valóban letörölte a rúzsát, és levette az ékszereit, ami valahol átöltözésnek is felfogható, másrészt az elég nagy csalás lenne, hogy ott ül az étteremben, és folyton az ajtóra nézünk, és látjuk az arcát, ahogy direkt nem néz oda, amikor a pincér bekísér egy férfit, és erre kiderül, hogy eleve nem randira ment oda. Bár beismerem, hogy valahol tiszteletre méltó bravúrnak tartanám, hogy a rendező ilyen ügyesen el tud velünk szórakozni, ugyanakkor olcsó trükknek is, úgyhogy egyszerűen nem szeretném. És ott van az a praktikus szempont is, hogy ha az ember egyedül akar inni, akkor nem egy puccos étterembe megy, hanem egy bárba.

Azt hiszem, erről csak ennyit szerettem volna mondani (ja, meg azt, hogy nem járunk, vagy ilyesmi).

 

* Én nem akartam kimenni, mert már bemondták, hogy zárni fognak, ők meg nem akartak bejönni.
** És vezeklésül meg kellett néznem a Lány a vonaton-t szinkronnal, pusztán azért, mert azt én akartam (mint a későbbiekből is ki fog derülni, a bosszú, azon kívül, hogy hidegen tálalva a legjobb, elég komplex és követhetetlen is tud lenni időnként).

társadalmi közlemény

Kicsit megszakítjuk adásunkat a jó ügy érdekében.

Szóval az van, hogy én itt nem részletezett okok miatt a családi pótlékomat minden hónapban valami jó ügyre igyekszem fordítani (nem kell aggódni, Muci így is megkapja a kedvenc joghurtját), és elég időigényes olyan jó ügyet találni, ahol az ember elsősorban nem egy szervezet fenntartására adakozik, hanem ténylegesen jobbá (vagy kevésbé rosszá) teszi valakinek az életét. Én igyekszem olyan helyekre adni, ahol vagy tényleg nagy szükség van rá, mint például a bántalmazott nők átmeneti otthona, vagy a koraszülöttek, időnként meg az átmeneti gondozásba került gyerekeknek is viszek ezt-azt*.

Na, és most történik, hogy szerveződött egy crowdfunding a Tábitha-háznak (gyermekhospice), és a haldokló gyermekek ellátásánál és gondozásánál azért nem sok rettenetesebb vagy nemesebb dolog van, a családjuk segítéséről nem is beszélve, viszont állami támogatást például nem kapnak, és 1%-okat sem igényelhetnek. Szóval sokat segítene, ha sokan hozzájárulnának valamennyivel a fenntartásához, további információk ezen a linken:

https://www.justgiving.com/crowdfunding/nora-pacher

(A Tábitha-ház weboldala)

(Indexes cikk régről)

 

* Amúgy ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ilyen esetekben érdemes odafigyelni pár dologra, mert egy csomószor előfordul, hogy a szándék jó, a megvalósítás mégis felemás, szóval:
  • Ahol krízishelyzetben lévő emberek élnek, ott általában nincs sok tárolóhely. Érdemes megkérdezni, hogy pontosan mire van szükségük, különben könnyen előfordulhat, hogy amit kapnak, csak további megoldandó problémákat okoz.
  • Önmagában azzal, hogy használt ruha vagy játék, semmi gond, de ebben az esetben is érdemes megkérdezni, hogy milyen méretnek, milyen játéknak örülnének.
  • Ahol a krízishelyzetbe került emberek élnek, az bármennyire is átmeneti, de abban az időszakban az otthonuk. Amikor az emberre (bármilyen jó szándékkal is) rátörnek az otthonában, az nem feltétlenül egy örömteli esemény, pláne, ha egy rakat idegen teszi, akik kimondatlanul is valamiféle hálát, vagy legalább örömet várnak a jótékonyságukért. Van olyan, hogy a gyerekeknek nincs kedve felkelni a molyolásból, vagy nem szívesen találkoznak idegenekkel (máskor meg igen), szóval nem feltétlenül a felhőtlen öröm forrása a személyes (pláne elnyújtott) átadás, faggatás, stb.
  • Attól, hogy valaki krízishelyzetben van, még lehetnek vágyai. Érdemes megkérdezni (a gyerekektől mindenképpen, de időnként a felnőttektől is szoktam), hogy van-e valami, aminek tényleg nagyon örülnének, bármilyen hülyeség (vagy a létfenntartáshoz nem feltétlenül szükséges dolog) is.
  • Az, hogy valaki krízishelyzetben van, nem jelenti azt, hogy az adományozó pénzért vagy tárgyakkal megvásárolhatja az örömét, szimpátiáját, jókedvét, explicit háláját.

Izland 2. – az aranykörről és az izlandiakról

Szóval, Izlanddal kapcsolatban az volt a tervem nagy általánosságban, hogy szép dolgokat fogok nézni, miközben intenzív erőfeszítéseket teszek arra, hogy megismerjem az izlandi nép lelkét (azt a részét is, amelyik nem az áldozatai elhantolásával foglalkozik).

A szép dolgok látását gyakorlatilag elkerülni sem tudtam volna, még akkor sem, ha végig a lakásban maradok, de (bár ez is vonzó lehetőségnek tűnt), inkább minden nap autóztunk pár száz kilométert. Érkezés után másnap rögtön nekiindultunk az ún. Aranykörnek (egy kb 300 km-es, látnivalókkal csordultig pakolt turistaútvonal Reykjavík közelében), aminek végül a felét sikerült sötétedésig megtennünk, de szerencsére pont akkor ugrott elénk egy izlandi kontakt által javasolt gejzírfürdő, a Secret Lagoon.

Itt megjegyezném, hogy amikor azt mondom, Izland, mindenki azt kérdezi, hogy nem volt-e túl hideg, amiről mindig az jut eszembe, ahogy a Secret Lagoon tavának ki kellett másznom a zsombékos partjára, hogy hűljek egy kicsit (a kamera eltávolodik, hogy magába foglalja a tiszta, fekete tavat, a fenekén legömbölyített, fekete, vulkanikus eredetű kavicsokkal, egyik oldalán a diszkréten elkerített, időnként kitörő gejzírrel, ami táplálja, körben zöld füvek, mohák és páfrányok, a háttérben termálvízzel üzemeltett melegházak világítanak, a part helyenként visszafogottan füstölög, már csak a látvány kedvéért is).

Ekkorra már amúgy is erősen gyanakodtam arra, hogy mind a tájakat, mind a felhőket Izlandon gyártják, és onnan importálják a világ többi részébe, mert amikor nem csináltunk semmi egyebet, egyszerűen csak haladtunk az úton, akkor is pár percenként muszáj volt felsóhajtani, hogy jaj, ez milyen szép (a szóvivő szerepét a témában Dr. Éva vállalta magára, a velünk lévő két fotós meg időnként egyszerűen eltűnt pár állvánnyal, objektívvel meg szűrővel). A helyi hegyek nagyrészt vulkanikus eredetűek (néhány még működésben van), a vulkánkitörések és a jégkorszaki erózió nyomait hol esztétikusan benövi a helyi flóra, hol fekete sziklák és kavicsok formájában díszítik a tájat (a leggyakrabban elhangzott kifejezés a “holdbéli táj” volt, amit az első fél nap alatt el is csépeltünk), a patakok és a folyók pedig láthatóan kötelességüknek érzik, hogy minél drámaibb kanyonokat hozzanak létre, minél több vízeséssel (és nagy a konkurencia).

És itt még nem tudtam, hogy ez a kevésbé szép része. (A “kőhalom legfelső darabját elmozdítani tilos!” táblát meg szerintem kifejezetten az OCD-sek szívatására tették oda).

Ami az izlandi néplelket illeti, az egy hét során csak Helgivel sikerült beszélnem a macskákról (a házigazdánkkal, aki kettesben él a fiával, az édesanyának a fényképeken sincs nyoma, és nem derült ki, hogy mi történt vele, csak úgy mondom), egy kanadai, de New Yorkban élő lánnyal a kocsmában, aki ismeretségünk 7 perce alatt elmondta, hogy a fiúja ragaszkodott Izlandhoz, amikor ő Bora-Borára akart menni, és a következő állomásuk egy finn jégkunyhó lesz, és ha a fiúja nem akar exszé válni, akkor minden éjjel szexelnie kell vele ezért cserébe, továbbá ismeri az akcentusomat, mert vannak magyar barátnői New Yorkban. Utána következett egy kolumbiai, de Franciaországban élő* fiatalember a gleccsernél, akivel a sarki fényt vártuk, és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez az első.

A rejkjavíki bolhapiacon viszont egész hosszan elbeszélgettem az egyik könyves bácsival, akinél valami növényhatározót kerestem, és többek között elmondta, hogy nyáron is csak legfeljebb 14 fok van (viszont télen is simán lehet strandolni), illetve hogy szeptemberben erős volt a sarkifény-tevékenység, ezért a rejkjavíki városvezetés az egész fővárosban lekapcsoltatta a világítást pár napra, és ő a teraszáról nézhette az aurora borealist. Ezt követően azt mondta, hogy nagyra becsüli az elhivatottságomat az izlandi flórával kapcsolatban, ezért odaadja a 3000-es könyvet 1000 ISK-ért (volt benne pár lepréselt növény is).

A cédésnél meg ez volt kirakva:

img_7468

De úgy egyébként is kedves és toleráns embernek tűnt mindenki, szépen beszéltek angolul, nem kötözködtek, ha zárás környékén vagy utána mentünk be valahova (sőt, nagyon kedvesek voltak), és mindenhonnan és mindenből sütött a kisebbségek elfogadása és a megvalósult emancipáció. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy főre számítva nekik van a legtöbb punkzenekaruk a világon.

Azért a biztonság kedvéért vettem egy folklóros könyvet** is, a tíz legismertebb izlandi népmesével (egyébként meglepően egyedi az izlandi folklór, például csak náluk létezik és szerepel gyakran a “jó mostoha” archetípusa), aminek az előszavában a szerző/gyűjtő biztosított arról, hogy minden olyan részletet meg fog magyarázni a mesék végén, amit csak a helyi kultúra ismeretével lehet megfejteni, de lesz néhány olyan fordulat a történetekben, amit a szakmabeliek sem értenek, és benne ennek kapcsán felmerült, hogy vajon milyen hatással lehettek a legendáikra azok a romlott és hallucinációkat okozó konzervek, amiket a korai sarkkutatók hagytak vagy cseréltek árura a szigeten.

Utólag az is a tudomásomra jutott, hogy az izlandiak nagy kollektív traumája (a két világháború csak annyiban érintette őket, hogy a második alatt amerikai támaszpontok létesültek a szigeten, minek következtében az addig földművelésből és gazdálkodásból élő társadalom komoly felemelkedésen ment át), az 1615-ös Spánverjavígin, amikor lemészároltak pár hajótörött baszkot, akik betörtek valahova, és elfogadtak egy törvényt, miszerint az ország északnyugati részén szabad baszkokat ölni. Ezt a törvényt végül csak tavaly vonták vissza (valahogy nem merült fel a szükségessége korábban).

Másnap a Snaefellsness-félsziget jött (az izlandi Skye), később meg a fekete homokos-sziklás déli tengerpart a gleccserekkel, ahol gyakorlatilag kiégette a retinánkat a szép.

 

* Kicsit reménykedtem, hogy egy drogbáró örököse, aki minimum elrabol, hogy életem hátralévő részében egy jól felszerelt márványkastélyban senvedjek a dél-amerikai dzsungel közepén, de az ember már az előítéleteiben sem bízhat.
** Igen, továbbra sem sikerült megszabadulnom pár függőségemtől, de a Wizz Air alkalmazottai előtt igyekeztem nagyon kecsesen és könnyedén lóbálni az odaúthoz képest plusz két és fél kilónyi könyvet és plusz két kilónyi kavocsot tartalmazó kézipoggyászomat. A büdös sajtokat ezúttal a feladós csomagban helyeztem el.

Megint utazós — Izland 1.

Az Izland az teljesen váratlanul jött, valamelyik levlistán dobta fel valaki, hogy olcsó a jegy, akar-e még valaki menni északi fényt nézni, és mivel éppen egy olyan végtelen hosszúságú könyv fordítását fejeztem be, amiben a főszereplő kapitány hasonló szélességi fokokon már halálosan unja az auróra varázslatos táncát a kegyetlenül hideg égbolton hétszáz oldalon keresztül*, kedvet kaptam hozzá, hogy én is megunjam egy kicsit.

Szóval, mivel több mint egy hónapom volt indulásig, és Izlandról összesen annyit tudtam, hogy 1. Björk, 2. az általam látott izlandi művészfilmekben legnagyobbrészt elgondolkozva állnak a havas esőben és a szélben, és szomorúan néznek maguk elé, 3. ott volt az első parlament Európában, i.sz. 930-ban, Þingvellirben (ami abból állt, hogy a viking vezérek találkoztak, és kivételesen nem rögtön ütöttek a csatabárddal, hanem beszélgettek egy kicsit, de akkor is), úgy gondoltam, hogy egyrészt például megtanulok izlandiul addig, másrészt kicsit mélyebben is beleásom magam a témába, és beszereztem Arnaldur Indridason krimisorozatát.

Mivel ugyanakkor a könyvek (munka) eléggé felgyűltek a könyvek (hobbi) rovására, csak odáig jutottam az információk terén, hogy az izlandi szokatlanul agglutináló nyelv a skandináv nyelvcsaládban, és hogy egy komolyabb nyelvőrzési mozgalom miatt nagyon kevés a nemzetközi szavuk, még az elektromosságot is rafmagn-nak hívják, továbbá az izlandiak leginkább azzal töltik az idejüket, hogy évtizedekig rágódnak régmúlt ügyeken (szomorúan nézve maguk elé a havas esőben és a szélben), majd váratlanul megölnek valakit, és elsüllyesztik valami vízben. Emellett az is kiderült, hogy amellett, hogy mindenki a keresztnevét és az apja** keresztnevét kapja -son vagy -dottir toldalékkal, ők a keresztnevek alapján rendezik a neveket ábécésorrendbe, és a hivatalos megszólítás a keresztnév, még a bűnözők és a rendőrök között is (nagyon reméltem, hogy ennek az információnak nem fogom különösebb hasznát venni).

A felkészülésem azt is magába foglalta, hogy vennem kellett valami megfelelő méretű hátizsákot, amiben elférnek a cuccaim, miközben hosszas rágódás után végzek valakivel és elsüllyesztem egy krátertóban ráfagy a kezem a fényképezőgépemre, úgyhogy magam elé képzeltem, mit viselne egy izlandi lány, mondjuk Björk a lávamezőn, és hát pont szembejött.

img_7249a

A lélektani felkészülésben az akadályozott, hogy az utazás előtti este még hajnalba nyúlóan társasjátékoztam kevert Martinik mellett (olajbogyóval), így másnap a repülőn kellett befejeznem a napi munkaadagot, néha azért kinéztem az ablakon.

Keflavík (ahol a repülőtér volt) nagyjából 70 kilométerre van Reykjavíktól (ahol a szállásunk volt), és ezt a távolságot bérelt autóval kívántuk legyőzni, amiről nem nagyon akarok beszélni azon túlmenően, hogy ha mégis novellát írnék belőle, annak az lenne a címe, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat öt óra repülőzés után egy ismeretlen országban, sötétben és viharos esőben vezetve, végig helyzetjelzővel közlekedve”***. Ennek kapcsán az is kiderült, hogy ha bárkiben felmerülne az a kérdés, hogy “Hány mensatag kell a fényszóró bekapcsológombjának megtalálásához egy számukra új autóban?”, arra az lenne a válasz, hogy “Öt is elég, csak adjunk nekik huszonnégy órát”.

A lakásnál szerencsére már ott várt minket a tulaj, hogy átadja a kulcsot és megmutogassa a dolgokat, és többek között arra is figyelmeztetett, hogy ha elmegyünk, mindenképpen zárjuk be az ablakokat. Burglars? – kérdeztem egy kicsit csodálkozva, mert úgy tudtam, hogy Izlandon kiemelten visszafogott, szinte nonegzisztens a bűnözés (még ha Indridason művei azt is sugallják, hogy ha lecsapolnának pár tavat, talán romlana a statisztika), de Helgi (férfinév) csak annyit válaszolt, hogy No, stray cats.

Utána még bementünk a városközpontba, a Drunk Rabbit (eredetileg Dead Rabbit****, de a számlán például a Drunk Rabbi név állt) nevű pubba, ahol egy izlandi viking balladásította élőben a kortárs slágereket Lady Gagától Siáig, majd idővel hazatértünk, hogy másnap tényleg nekilássunk a szigetnek.

 

* Most leellenőriztem, és már nyilvános, hogy jövőre meg fog jelenni, szóval Dan Simmons The Terror-járól van szó, amit a Franklin-expedícióról írt (ők is az északnyugati átjárót keresték, és nyom nélkül eltűntek két hajóval). Nekem nagyon tetszett, egyrészt eleve szeretem a sarkkutatós és a hegymászós sztorikat, másrészt ez a konkrét történet tényleg amúgy is tele van (számomra) érdekes dolgokkal, az expedíció első három áldozatából például híresen jó állapotban megmaradt jégmúmia lett, meg ott volt az a szál is, hogy a kapitány özvegye, aki eleve gyanúsan megértően és bátorítóan küldözgette Sir Johnt expedíciókra (menjél nyugodtan, drágám, az sem baj, ha a három évből öt lesz, ennyivel tartozol a hazádnak), a halála után hivatásos özveggyé vált, aki minden követ felforgat a férje után, és ebben a szerepben teljesen kivirágzott, meg mindenféle nyomokat és leveleket is hagytak maguk után, amik szintén érdekes kordokumentumok.
Szóval Simmons szőrszálhasogatóan precízen írta le a történteket a legénység összes tagjának a pontos nevéig és családi-kulturális hátteréig bezárólag (de ez abszolút nem ront az olvasmányosságon), egyetlen kitalált szál volt az egészben, de az is elegánsan lett megoldva. Ráadásul az Erebust már két éve megtalálták (a regény megjelenése után), de pont a Terrort most szeptemberben, miközben még benne voltam a könyvben, és gyakorlatilag erről szóltak a napjaim, elég hátborzongató volt. Lesz egyébként tévésorozat is belőle, amit természetesen pont Budapesten kezdtek forgatni (mint mindent).
** Vagy az anyjáét, újabban. További újítás, hogy immár két keresztnevet is kaphatnak, de akkor mindkettőt használniuk kell egyszerre.
*** A novellasorozat másik két darabjának címe az lenne, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat hajnali kettő és hat között Dovertől Birminghamig életemben először a rossz oldalon vezetve egy egész napos utazás után”, ill. “Hogyan nem öltem meg minden utasomat életemben másodszor a rossz oldalon vezetve és életemben először rossz oldali kormánnyal, a hátam mögött két visító gyerekkel Edinburgh és a Loch Ness között”.
**** Valami New York-i Dead Rabbit perrel fenyegette őket. Gondolom, nem akarták, hogy valaki véletlenül a reykjavíki DR-be menjen helyettük.

Az edinburgh-i magányról

(Még befejezem a Skóciát, utána lesz mindenki örömére hányós poszt is (megtörtént események alapján), az mindig népszerű szokott lenni).

Szóval, miután az elején két egymást követő napon lenyomtuk Lindisfarne-t és a Loch Nesst, valahogy senkinek nem volt kedve reggel tízre velem jönni a belvárosba, ahol visszaszolgáltattam az égkék színű Vauxhall Corsát a kölcsönzőnek (a tankolás okozott egy kis nehézséget, amíg rá nem jöttem, hogy ebben az autóban nem belülről kell kinyitni a tanksapkát, hanem oda kell sétálnom hozzá a lábamon, és kézzel kell akadálymentesíteni, ahogy az ókorban csinálták).

Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy bár — minden szempontot tekintetbe véve — gyerekekkel egyértelműen jobb utazni, mint gyerekek nélkül (őszintén), mert rengeteg nevetést, őszinte boldogságot és váratlan új élményt is hozzáadnak az úthoz, ugyanakkor rengeteg rohangálást, a tevékenységeinkkel kapcsolatos őszinte (és nem mindig hízelgő) véleménynyilvánítást és váratlan vércse- és egyéb ragadozóhangokat is hozzáadnak (meglepően élethű interpretálásban), és bármilyen furcsa is, az embernek nincs mindig kedve folyamatosan, 24 órában egy fiatalos, dinamikus és jól kommunikáló csapat tagjának lenni, úgyhogy a kocsi leadása után úgy döntöttem, hogy most pár napig inkább verseket írok a magányról a tengerparton hazafelé minden különösebb sietség nélkül elandalgok egy kicsit a John Lewisban (a Brit-szigetek Skála áruháza) anélkül, hogy közben fél kézzel vihogó törpéket szednék le a csillárról.

A John Lewisban amúgy úgy tűnik, hogy kifejezetten rám vártak, mert minden flamingó-tematikájú volt idén, de mérhetetlen önuralomról téve tanulságot megacéloztam magam a gondolattal, hogy most élményeket gyűjteni jöttünk Skóciába, nem flamingó alakú, felfújható pohártartót, és bár felmerült bennem, hogy mivel tavaly szintén Skóciában vettem egy gyönyörű flamingós fülbevalót, eredeti rózsaszín strasszkővel, és milyen szép kontinuitást vinne az életembe, ha mindig vennék valami flamingós dolgot, ha Skóciában járok, mégsem vásároltam flamingós ikerbabakocsit, és a leértékelt, rendkívül cuki flamingós ruhánál is csak egy pillanatra inogtam meg (bár azóta is álmodom róla néha).

Ekkor viszont megcsaphatott a szabadság részegítő szele, mert ahelyett, hogy hazarohantam volna, teljesen indokoltnak tartottam, hogy vegyek egy két három könyvet a belvárosi turistaközpontban, de ez a civilizált élethez nélkülözhetetlen beszerzés volt, mert (a) a gyerekeknek be lettek ígérve skótkockás gyapjúsálak, és az egyik könyv a klánok különböző tartánmintájáról* és az említett klánokkal kapcsolatos szaftos pletykákról történelmi érdekességekről szólt (és mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy valami nagyon gáz** klán tartánját öltsük a mit sem sejtő kiskorúak nyakába), (b) a másik a világ ötszáz legjobb whiskyjéről (és azt is el kellett kerülnünk, hogy valami nagyon gáz whiskyt igyunk), (c) a Robert Burns-életrajznak nagyon szép volt a borítója. A Scottish Breakfast Tea-re meg az a magyarázatom, hogy valamit innunk kellett, ugye****.

Ezen a ponton jött szembe velem az az utca, amelynek az egyik végén a tenger látható, a másikon a történelem, ráadásul éppen streetfood-fesztivált tartottak benne, úgyhogy vettem egy haggis in a bun-t gránátalmás-bodzás Firefly üdítővel, és miközben megpróbáltam a három könyvet egyszerre olvasni*****, és egy érthetetlen okokból párducnak öltözött fiatalember gitározott tőlem kellemes távolságban, nagyon irigyeltem magam, és máris honvágyam támadt Edinburgh után, noha ott voltam.

Hazafelé menet, hogy teljes legyen az élmény, beugrottam még a skót veteránok boltjába, ahol beszereztem egy fontért egy piros úti ékszertartót (ami ugye szintén nem dolog, hanem jótékonyság, ráadásul azóta is használom), majd valamelyik antikvárium kirakatában megláttam azt a Gouldot (a The Flamingo’s Smile-t), amivel már többször szemeztem életemben, ráadásul pont ezzel az első kiadásával, nem a hülye csíkossal, de ezen a ponton már megbocsáthatatlan árulásnak éreztem volna, ha a két órás tivornyázásom után ráadásul Lam nélkül megyek könyvesboltba, úgyhogy inkább rohantam haza, ahol az ágyneműkkel és egyéb bunkerépítéshez alkalmas eszközökkel beterített konyhában megszemléltük a szerzeményeimet, majd folyt tovább az élet a maga rendjében.

 

* A tartán magát a skót gyapjúanyagot és annak a mintáját is jelenti, a plaid (amiből a magyar pléd szó is származik) szintén a mintát is, és azt a sokoldalúan felhasználható, ööö, plédet is, amit nappal a vállukon átvetve felsőruházatnak használtak, éjszaka takarónak, meg úgy általában mindenre.
** Mondjuk egy olyanét, akik rendszeresen néptáncoltak, vagy nem a világ ötszáz*** legmenőbb whiskyjét itták.
*** Nem tartom kizártnak, hogy mind az ötszáz Skóciában található, mivel gyakorlatilag minden bokorban találtunk egy nagy múltú whiskyfőzdét.
**** A Scottish Breakfast Tea egyébként minden szempontból ugyanaz, mint az English Breakfast Tea, csak ezt Skóciában nem szabad kimondani.
***** Az Outlander-fordításaim miatt természetesen rögtön Fraserékhez lapoztam, ahol azonnal megakadt a szemem azon a mondaton, hogy “His son kidnapped the young widow and went through a form of a marriage with her”, ami alaposabban utánajárva egy egész szövevényes történetnek bizonyult, nem beszélve a klánok eltérő öröklődési rendjéről és az ebből származó bonyodalmakról (első gyermek, első fiúgyermek, legidősebb egyenesági férfirokon), illetve arról, hogy a puccosabb klánoknál picit eltérő mintájú tartánt illett felvenni reggel, este és vadászathoz.

Arról, hogy nem én vagyok a felelős

Hogy a közepén kezdjem, a boldogság (nem a viharos, hanem az a csendes, észrevétlenül besurranó fajta) szerintem akkor csapott le rám teljes erejével, amikor útban a Loch Ness felé azt figyeltük Lammal (nem járunk, vagy ilyesmi) az A9-es egyik pihenőjéből, ahogy a két gyerek egyenletesen beteríti az égszínkék Vauxhall Corsa makulátlan hátsó ülését az eredeti skót* parmezános-fokhagymás grissini morzsáival (az eredeti skót banánnal nem tudom, mit csináltak pontosan), és közben folyamatosan az a gondolat ismétlődött a fejemben, hogy nem vagyok felelős semmiért.

Az az elmebeteg ötlet, hogy Edinburgh-ból két kiskorúval egy nap alatt autózzunk oda és vissza a Loch Nesshez** természetesen szintén az én fejemből pattant ki, de mentségemre szóljon, hogy a társaságból másoknak is voltak elmebeteg ötleteik, amelyek nagy részét végre is hajtottuk, kis részét nem***. Szóval aznap reggel elkocogtam az autóért a kölcsönzőbe, ahol felvilágosítottak a tetteim következményeiről lehetőségeimről, többek között arról is, hogy potom harminc fontért papírt adnak arról, hogy semmiért nem vagyok felelős, ami az autóval történik, és ez bearanyozta az egész napomat.

Az elején még próbáltam kulturális utalásokat tenni, többek között a lefordíthatatlan Firth of Forthról (gleccserből kialakult hosszúkás tengeröböl és folyótorkolat E. északi szélén), mutogattam is, hogy azon a szép hídon fogunk átmenni rajta, mire egy kicsit megfagyott a levegő az autóban, mert a hídban látható folytonossági hiányok voltak (ne felejtsük el, hogy semmiért nem vagyok felelős). Amikor viszont az utolsó pillanatban elkanyarodott az út, és mégis egy másik hídon mentünk át, azt egyhangú felzúdulás fogadta a hátsó ülésről, és megkíséreltek rávenni, hogy inkább ugrassak át a lyukas híd lyukain, mert az szórakoztatóbb lenne.

Miután erre nem voltam képes hajlandó, szerencsére támadt egy kis csendszünet, bár minden egyes alkalommal, amikor elöl mondtunk valamit, valaki követelni kezdte a hátsó ülésről, hogy magyarázzuk el, mit mondtunk. Amikor például megörültünk a következő körforgalomnak, mert az előtte feltorlódott sor lehetőséget adott arra, hogy levegyük a kabátunkat/pulóverünket, nem értették, mi az összefüggés, és egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy örmény-magyar hagyományaink része, hogy minden körforgalom előtt leveszünk magunkról egy ruhadarabot. Szerintem részben ennek köszönhető, hogy amikor az út végén a kiskorúak empátiájára apellálva megpróbáltam én-üzenetekben elmagyarázni, hogy nagyon nehéz a félhomályban egy olyan úton rajta maradnom, amelyről mindkét oldalon lelóg az autó kereke****, miközben hátulról vércsemódon üvöltöznek a fülembe, akkor Zsé azzal válaszolt (szintén énüzenetben), hogy “és szerinted nekünk mennyire nehéz két zakkant felnőttel utazni?”, Muci pedig lakonikusan hozzátette, hogy “Hát ja”, és kénytelen voltam helyet adni az álláspontjuknak*****. (Mindenesetre tengelytörés nélkül sikerült hazajutnunk, de amúgy sem én lettem volna a felelős).

Szóval a grissini-parti után jött az a rész, amikor megkíséreltem a demokráciával szöges ellentétben lévő és betarthatatlan szabályokat hozni, mint például hogy senki nem rugdoshat senkit, senki ne üvöltsön, és most már Invernessig mindenkinek a saját térfelén kell maradnia, amelyekhez egyedül Lam tartotta magát példamutató módon, de a gyermekeink (mármint az övé és az enyém) éppen nem abban az életszakaszban voltak, amikor az ember példaképeket keres, akikre felnézhet és akiknek az életviteléből tanulhat, vagyis folyamatos, de végtelenül boldog sikoltozás közepette folytathattam a vezetést, amit csak Lam hangja tört meg néha, aki a GPS utasításait (nevezzük irányelveknek) tolmácsolta nekem, az első pár kilométert követően minden egyes mondata után szelíden hozzátéve, hogy “és maradj az út bal oldalán”.

Valamikor majd folytatni fogom, előzményekkel, meg minden, de most csak azt a pillanatot akartam rögzíteni, amikor szerintem mind a négyen minden ellentétes jel ellenére tökéletesen boldogok voltunk (bár az út nagy része erről szólt, de mégis). Ja, és azt, amikor semmiért nem voltam felelős.

IMG_6524

 

* Edinburgh-i tartózkodásunk folyamán nagy hangsúly fektetődött arra, hogy Skóciában természetesen csak eredeti skót dolgokat együnk.
** 180 mérföldre vannak egymástól, ami autópályán talán nem tűnik olyan soknak, de (1) soha nem vezettem korábban jobbkormányos autót, (2) a skót autópályákon egyrészt csak 110-zel szabad menni magyar idő szerint, amin a sebességkorlátozásokkal kapcsolatos gyakorlatias felfogásom talán át is lendített volna minket, de másrészt az autópálya náluk egy kétszer egy sávos utat jelent, helyenként betoldott gyorsítósávokkal.
*** Vö. “Menjünk éjszaka a játszótérre, mert akkor biztosan nincs ott senki!”.
**** Hazafelé a GPS a scenic route-ot választotta, de erről majd később.
***** Említhetném még azt az esetet is, amikor elmagyaráztuk nekik, hogy a halrudacska egy mélytengeri, fejetlen, téglatest alakú halból van, és sok más hasonló beszélgetést is, de nem fogom.

az érvelési technikákról

Szóval valamelyik nap késő esti falmászás után szívélyesen elbúcsúztunk egymástól a kedves szöszi lánnyal, és felkaptam a Második Utast, aki nem sokkal korábban bejelentette az igényét arra, hogy nálam aludjon* (nem járunk, vagy ilyesmi), és éppen arról beszélgettünk, hogy van vagy két tucat könyv a csomagtartómban, amire ő azt mondta, hogy ez nem lepi meg, amikor felmerült bennem az a szeszélyes ötlet, hogy a BAH előtt kisorolok egy sávot jobbra. A projekt végrehajtása közben hallottam, hogy váratlanul felbőg mögöttem egy motor, és a visszapillantóba nézve nem volt teljesen egyértelmű, hogy melyik oldalról akar megkerülni, úgyhogy amíg ez nem tisztázódott, az elválasztóvonalon maradtam (kábé három másodpercről beszélünk). A BAH-nál elkapta a motort a piros, röviddel később engem is, és csak arra figyeltem fel, hogy a hátul ülő csajnak nagyon menő, virágos bukósisakja van folyékonyan szidalmaz és fenyeget engem emelt hangerővel, miközben én a feszültséget enyhítendő kedves mosollyal nézek rá, és azon gondolkozom, hogyan kérdezzem meg, hogy hol vette a sisakját magyarázzam el neki nagyon röviden, hogy félreértésről van szó, nem azért váltottam lassan a sávot, mert meg akartam gyilkolni őket.

De még mielőtt ezt sikerült volna frappánsan megfogalmaznom, és közös nevezőre jutnunk a fogósabb forgalmi helyzetek megoldásait illetően, miáltal a megkönnyebbülés és a kölcsönös megértés kiváltotta oxitocin aknamunkája folytán talán örbarikká is válhattunk volna, akik simán kölcsönadják egymásnak a bukósisakjukat, váltott a lámpa, örökre elváltak útjaink, snitt.

Ugyanakkor annak ellenére, hogy fél perc múlva már tök másról beszélgettünk a Második Utassal, valahol ott motoszkált a fejemben, hogy volt valami bizarr és nem feltétlenül kellemetlen abban, amit a csaj rám zúdított, de csak nagyjából fél óra múlva, már a Wasabiban** esett le, hogy mi volt az, úgyhogy azonnal fel is tettem a kérdést a szemtanúmnak, hogy te, az a csaj tényleg azt mondta, hogy szép arcom van?***

A Második Utas erre nem azt kérdezte, hogy milyen csaj, hanem rögtön rávágta, hogy igen, ő is ledöbbent azon, hogy az ordenáré és vulgáris kifejezésekkel tarkított monológba mintegy mellékesen beszúrt egy ilyen bókot.

A tanulság az, hogy ne váltsunk sávot soha, amennyiben teljesen bele akarjuk fojtani a szót az esküdt ellenségünkbe, és hosszabb időre össze akarjuk zavarni, hogy közben félbeszakítás nélkül részletezhessük negatív véleményünket különböző jellemvonásairól és részlépességeiről, dicsérjük meg váratlanul a francia manikűrjét vagy a zenei ízlését.

 

* Ezt amúgy nem értem, az elmúlt két hétben ő a harmadik, aki egyszer csak bejelenti, hogy aznap nálam alszik, amivel semmi bajom, csak az okát nem értem. A világ kábé legkevésbé menő és minden útvonalból kieső helyén lakom , általában csak bizarr dolgok vannak a hűtőmben, mert jellemzően nem itthon eszem (most például orosz fekete kenyér, szilva és egészmagos mustár), és az, hogy reggel ébredés után húsz percig elviselhetetlen vagyok, udvarias eufemizmus.
** Abba a bizarr helyzetbe kerültem, hogy bár utálok minden halat és tengeri állatot, a Wasabi az a hely, ami (a) útba esik, (b) nyitva van későn/főz elvitelre, (c) megbízhatóan hozza azt a fajta kaját, amit az aktuális speciális diétám szerint ehetek, úgyhogy lassan majdnem olyan expert leszek a W. nem halas menüsorát illetően, mint az IKEA aktuális ágytakaró-színeinek terén.
*** A pontos megfogalmazás valahogy úgy hangzott, hogy “és akkor is ilyen kedvesen fogsz mosolyogni, ha leszállok a motorról, és beverem azt a szép kis arcodat?”, de én le tudom venni a lényeget.

a nemlétező problémákról

Volt először az izzó, ami kiégett a rezidenciám emeletre vezető lépcsője felett, elég kritikus helyen, három méterrel a lépcsőfordulótól függőleges irányban, és amiről ezek után mindig az az eddig nem létező vicc fog eszembe jutni, hogy “Hány Mensa-tag kell egy villanykörte kicseréléséhez? Egy is elég, csak adni kell neki huszonnégy órát és egy kesztyűt”.

Szóval nem szépíteném a helyzetet, miközben a létra tetején egyensúlyoztam, és olyanokra gondoltam, hogy “nem szabad lenézni”, meg “fejben dől el”, az izzó egész egyszerűen belerobbant a kezembe, és akkor úgy döntöttem, hogy végül is, lépcsővilágítás nélkül is lehet élni, majd alkonyatkor mindig eldöntöm, hogy melyik szinten akarom tölteni a következő órákat.

Ezzel egyidőben viszont a vendégszobában is kiégett az izzó, ami egyrészt fél méterrel alacsonyabban van, másrészt sokkal vitálisabb helyen, mert a gyerekkel (és a vendégekkel) harcolni szoktunk, hogy ki alhat éppen a ott, ott társasozunk, gyakorlatilag ott éljük az életünket. Nem akarom húzni a sztorit, az az izzó is belerobbant a kezembe (mindkettőt egyszerre vettem a Lidl-ben, és kábé egyszerre tekertem a helyére, és minden bosszúságom mellett némi elismeréssel kellett adóznom a német precizitásnak, amivel ilyen pontossággal be tudják lőni az izzók élettartamát).

Itt most jöhet egy filmes montázs arról, hogy a főhős letargiába esik, gyertyafénynél internetezik, dobozból eszi a konzervet, és a kint doboló esőre meredve néha felrémlik benne a korábbi élete, amikor még volt világosság a helyiségekben, nevezzük fénykornak.

Mondjuk másnapra eszembe jutott, hogy történt már ilyen, és akkor eszközhasználó ember módjára valami fogóval kiműtöttem az adott izzó foglalatát a lámpából, úgyhogy meg is írtam az aktuális chatpartneremnek, hogy most le kell kapcsolnom a villanyórát, mert szembeszállok az elemekkel, és mindeközben fenyegetően fixíroztam a lámpába tört csonkot, hátha eltökéltségemet látva engedékenyebb lesz.

A fixírozás valamely pontján feltűnt, hogy abból a részből, ahova az izzót kell csavarni, kilóg egy egész méretes műanyagdarab (kábé így képzeljük el, a spirál nélkül).

Kéne egy szó arra, amikor az ember rájön, hogy minden intellektusa és gyakorlati érzéke és pacifizmusa ellenére is képes volt két izzó üvegrészét is puszta kézzel letörni (a markában összemorzsolva) a saját foglalatáról (úgy értem, ha arra van szó, hogy “korán kelni abból a célból, hogy az ember kimenjen, és meghallgassa az első madarak énekét hajnalban” (gökotta), vagy arra, hogy “nem elolvasni egy könyvet megvásárlás után, és odatenni a többi ilyen nem elolvasott könyvvel egy kupacba” (cundoku), akkor erre is illene, mert ha lenne, az legalább megteremtené az illúziót, hogy nem én követtem el ezt a dolgot először a világegyetemben).

Szóval az a lényeg, hogy mindezek után gyakorlatilag két ujjal kitekertem szerencsétlen foglalatokat, cseréltem izzót, gondolatban bocsánatot kértem a Lidl-től, és nagyon örülnék, ha tudnám, hogy másoknak is vannak hasonló szorijai.

mindenféle nemzetiségű istenekről

Az úgy volt, hogy valamikor több mint tíz éve olvastam először Gaimant, mi több, rögtön az Amerikai isteneket, ami két szempontból is katartikus volt, (1) hogy így is lehet (írni), (2) hogy nem idegesít a magyar fordítása. Ez utóbbi annyira megdöbbentett, hogy emlékeim szerint azonnal le is stalkoltam a fordítóját, egy bizonyos Juhász Viktort facebookon, és hosszan kontempláltam azon, hogy megírjam neki, hogy mennyire jó volt ez a fordítás, de utána úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön fangirlködésnek, és amúgy is nagyon gáz szöveg, és amúgy is minden bizonnyal százával kapja a hasonló üzeneteket*.

Snitt.

Utána, körülbelül tíz éve Psyclone Jack elvitt egy házibuliba, ahol nem ismertem senkit, úgyhogy csak üldögéltem békésen, mint egy növény, és egyszer csak odajött hozzám egy fiú, hogy jól hallotta-e, hogy én fordítom a Pratchetteket, és tök jó lett az első, és akkor órákon át Pratchettről beszélgettünk. A második óra magasságában (amikor már eleget dicsértünk engem) visszakérdeztem, hogy és ő mit csinál, mire kiderült, hogy többek között az Amerikai isteneket fordította**, és ezzel az Univerzum egy tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy áradozzak a művészetéről anélkül, hogy eszelős fangirlnek tűnnék, aki ismeretlen fordítókat stalkol le facebookon.

Azóta amúgy rendszeresen, de sokkal kevésbé megtervezetlenül futunk össze különböző eseményeken (immár brainoiz és lucia néven, nem a fordítói álnevünkön), ahol órákig beszélgetünk fordításról (az alapvetően liberális medúzák például miattunk bannolták a témakörök közül a fordítást, úgyhogy most már kénytelenek vagyunk suttyomban elvonulni, hogy átadjuk magunkat bűnös intellektuális vágyainknak, legutóbb pedig talán azzal kerültük meg a tiltást, hogy kiadókról beszélgettünk), és amikor egy ideig valamiért nem futunk össze, akkor hosszan levelezünk a fordításról, illetve felváltva látogatjuk ugyanazokat a városokat, de az csak véletlen. (Itt megjegyezném, hogy Neil Gaimannel talán ott rontottam el, hogy nem véletlenül futottam össze vele egy házibulin, hanem direkt elmentem turistázva a lakóhelye közelébe, Skye szigetére, ahol terveim szerint meg kellett volna mentenie attól, hogy az ismeretsége nélkül éljek egy esetleges záportól, amire Skóciában bármelyik napon biztosan lehet számítani, de nem így alakult)****. Mindenesetre vittem onnan brainoiznek egy odavalósi mini whiskeyt.

Időközben egyébként olyan kis triviák is kiderültek a sors holisztikus üzelmeiről, hogy tizenhét éve, amikor Tunéziába utaztam, az egyetlen könyv, amit magammal vittem, az Oscar Wilde-összes volt, ami részben szintén az ő fordítása (ezzel akkoriban nem voltam tisztában), és egy pontján ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy az ő szövegéből képeslapon elküldjek belőle egy idézetet az L.-nek (akivel brainoiz azóta szintén jóban van).

Na, a lényeg, amiről ez eszembe jutott, hogy megjelent az Amerikai istenek c. készülő sorozat (filmbe egyszerűen tényleg nem férne bele) előzetese, itt megtekinthető, és nagyon sokat ígérőnek tűnik, bár kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy bármilyen is lesz, könyvben jobb.

 

* Érdekes párhuzam, hogy többek között akkor is így voltam, amikor Czeizeltől olvastam a Tudósok, gének, tanulságokat, és az első rögtön Semmelweis volt, akinek a sztorija teljesen feldúlt, pár napig nem is folytattam a könyvet. Most viszont a posztumusz önéletrajzát olvasom, amiben két mondatban szomorkodik egy kicsit, hogy mennyi munkájába került feltárnia S. halálának pontos körülményeit, és úgy érezte, ezzel valahol igazságot is szolgáltat neki, de teljesen elkedvetlenítette az össznemzeti felháborodás hiánya, úgyhogy neki talán mégiscsak megírhattam volna, hogy feldúlt a könyve, nem tudom, az ilyesmi mennyire számít fangirlködésnek (lehet amúgy, hogy csinálnom kéne egy “életem meg nem írt összes levelei” taget).
** Igen, voltak róla képek a facebookon, de az arcmemóriámról annyit, hogy nemrég volt talán a Discovery Channelen*** egy műsor az arcvakságról, amelyben többek közt megemlítették, hogy a népesség kb. 10%-át érinti, de sokan nem tudnak róla, egy ausztrál nő is csak úgy jött rá, hogy megnézett egy műsort, amiben azt magyarázták, hogy az arcvakok ezt a két fotót ugyanannak az embernek látják [képbevágás], és, hogy mondjam, szóval az a két kép tényleg tök egyforma volt.
*** Discovery Channelem (és további nyolc ismeretterjesztő csatornám, a többit nem bírom nézni) úgy lett, hogy lejárt a hűségem az Internetre, és megugrott a havidíj, mire bementem a szolgáltatóhoz, és határozottan felszólítottam őket, hogy adjanak valami kedvezőbb ajánlatot, nem akarok kifogásokat, kerüljön bármibe, pénz nem számít, és mire kijöttem, a havidíjam ugyan csak egy ezressel csökkent, de lett belföldre bárhova ingyenes vonalas telefonom, százötven csatornám és egy mobilnetem ezért az árért. Úgyhogy most néha az alaszkai hajózás belső titkaira takarítok, meg ilyenek.
**** Érdekes trivia egyébként, hogy Neil Gaiman már évek óta Skye szigetére akart költözni (ebben is hasonlítunk), amikor is összejött élete szerelmével, egy jóravaló punk asszonnyal, akiről kiderült, hogy odavalósi, éppen ezért leginkább utál ott lenni (a nagynénik, meg minden). Ennek ellenére azért ott van a rezidenciájuk.