Uncategorized kategória bejegyzései

Izland 2. – az aranykörről és az izlandiakról

Szóval, Izlanddal kapcsolatban az volt a tervem nagy általánosságban, hogy szép dolgokat fogok nézni, miközben intenzív erőfeszítéseket teszek arra, hogy megismerjem az izlandi nép lelkét (azt a részét is, amelyik nem az áldozatai elhantolásával foglalkozik).

A szép dolgok látását gyakorlatilag elkerülni sem tudtam volna, még akkor sem, ha végig a lakásban maradok, de (bár ez is vonzó lehetőségnek tűnt), inkább minden nap autóztunk pár száz kilométert. Érkezés után másnap rögtön nekiindultunk az ún. Aranykörnek (egy kb 300 km-es, látnivalókkal csordultig pakolt turistaútvonal Reykjavík közelében), aminek végül a felét sikerült sötétedésig megtennünk, de szerencsére pont akkor ugrott elénk egy izlandi kontakt által javasolt gejzírfürdő, a Secret Lagoon.

Itt megjegyezném, hogy amikor azt mondom, Izland, mindenki azt kérdezi, hogy nem volt-e túl hideg, amiről mindig az jut eszembe, ahogy a Secret Lagoon tavának ki kellett másznom a zsombékos partjára, hogy hűljek egy kicsit (a kamera eltávolodik, hogy magába foglalja a tiszta, fekete tavat, a fenekén legömbölyített, fekete, vulkanikus eredetű kavicsokkal, egyik oldalán a diszkréten elkerített, időnként kitörő gejzírrel, ami táplálja, körben zöld füvek, mohák és páfrányok, a háttérben termálvízzel üzemeltett melegházak világítanak, a part helyenként visszafogottan füstölög, már csak a látvány kedvéért is).

Ekkorra már amúgy is erősen gyanakodtam arra, hogy mind a tájakat, mind a felhőket Izlandon gyártják, és onnan importálják a világ többi részébe, mert amikor nem csináltunk semmi egyebet, egyszerűen csak haladtunk az úton, akkor is pár percenként muszáj volt felsóhajtani, hogy jaj, ez milyen szép (a szóvivő szerepét a témában Dr. Éva vállalta magára, a velünk lévő két fotós meg időnként egyszerűen eltűnt pár állvánnyal, objektívvel meg szűrővel). A helyi hegyek nagyrészt vulkanikus eredetűek (néhány még működésben van), a vulkánkitörések és a jégkorszaki erózió nyomait hol esztétikusan benövi a helyi flóra, hol fekete sziklák és kavicsok formájában díszítik a tájat (a leggyakrabban elhangzott kifejezés a “holdbéli táj” volt, amit az első fél nap alatt el is csépeltünk), a patakok és a folyók pedig láthatóan kötelességüknek érzik, hogy minél drámaibb kanyonokat hozzanak létre, minél több vízeséssel (és nagy a konkurencia).

És itt még nem tudtam, hogy ez a kevésbé szép része. (A “kőhalom legfelső darabját elmozdítani tilos!” táblát meg szerintem kifejezetten az OCD-sek szívatására tették oda).

Ami az izlandi néplelket illeti, az egy hét során csak Helgivel sikerült beszélnem a macskákról (a házigazdánkkal, aki kettesben él a fiával, az édesanyának a fényképeken sincs nyoma, és nem derült ki, hogy mi történt vele, csak úgy mondom), egy kanadai, de New Yorkban élő lánnyal a kocsmában, aki ismeretségünk 7 perce alatt elmondta, hogy a fiúja ragaszkodott Izlandhoz, amikor ő Bora-Borára akart menni, és a következő állomásuk egy finn jégkunyhó lesz, és ha a fiúja nem akar exszé válni, akkor minden éjjel szexelnie kell vele ezért cserébe, továbbá ismeri az akcentusomat, mert vannak magyar barátnői New Yorkban. Utána következett egy kolumbiai, de Franciaországban élő* fiatalember a gleccsernél, akivel a sarki fényt vártuk, és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez az első.

A rejkjavíki bolhapiacon viszont egész hosszan elbeszélgettem az egyik könyves bácsival, akinél valami növényhatározót kerestem, és többek között elmondta, hogy nyáron is csak legfeljebb 14 fok van (viszont télen is simán lehet strandolni), illetve hogy szeptemberben erős volt a sarkifény-tevékenység, ezért a rejkjavíki városvezetés az egész fővárosban lekapcsoltatta a világítást pár napra, és ő a teraszáról nézhette az aurora borealist. Ezt követően azt mondta, hogy nagyra becsüli az elhivatottságomat az izlandi flórával kapcsolatban, ezért odaadja a 3000-es könyvet 1000 ISK-ért (volt benne pár lepréselt növény is).

A cédésnél meg ez volt kirakva:

img_7468

De úgy egyébként is kedves és toleráns embernek tűnt mindenki, szépen beszéltek angolul, nem kötözködtek, ha zárás környékén vagy utána mentünk be valahova (sőt, nagyon kedvesek voltak), és mindenhonnan és mindenből sütött a kisebbségek elfogadása és a megvalósult emancipáció. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy főre számítva nekik van a legtöbb punkzenekaruk a világon.

Azért a biztonság kedvéért vettem egy folklóros könyvet** is, a tíz legismertebb izlandi népmesével (egyébként meglepően egyedi az izlandi folklór, például csak náluk létezik és szerepel gyakran a “jó mostoha” archetípusa), aminek az előszavában a szerző/gyűjtő biztosított arról, hogy minden olyan részletet meg fog magyarázni a mesék végén, amit csak a helyi kultúra ismeretével lehet megfejteni, de lesz néhány olyan fordulat a történetekben, amit a szakmabeliek sem értenek, és benne ennek kapcsán felmerült, hogy vajon milyen hatással lehettek a legendáikra azok a romlott és hallucinációkat okozó konzervek, amiket a korai sarkkutatók hagytak vagy cseréltek árura a szigeten.

Utólag az is a tudomásomra jutott, hogy az izlandiak nagy kollektív traumája (a két világháború csak annyiban érintette őket, hogy a második alatt amerikai támaszpontok létesültek a szigeten, minek következtében az addig földművelésből és gazdálkodásból élő társadalom komoly felemelkedésen ment át), az 1615-ös Spánverjavígin, amikor lemészároltak pár hajótörött baszkot, akik betörtek valahova, és elfogadtak egy törvényt, miszerint az ország északnyugati részén szabad baszkokat ölni. Ezt a törvényt végül csak tavaly vonták vissza (valahogy nem merült fel a szükségessége korábban).

Másnap a Snaefellsness-félsziget jött (az izlandi Skye), később meg a fekete homokos-sziklás déli tengerpart a gleccserekkel, ahol gyakorlatilag kiégette a retinánkat a szép.

 

* Kicsit reménykedtem, hogy egy drogbáró örököse, aki minimum elrabol, hogy életem hátralévő részében egy jól felszerelt márványkastélyban senvedjek a dél-amerikai dzsungel közepén, de az ember már az előítéleteiben sem bízhat.
** Igen, továbbra sem sikerült megszabadulnom pár függőségemtől, de a Wizz Air alkalmazottai előtt igyekeztem nagyon kecsesen és könnyedén lóbálni az odaúthoz képest plusz két és fél kilónyi könyvet és plusz két kilónyi kavocsot tartalmazó kézipoggyászomat. A büdös sajtokat ezúttal a feladós csomagban helyeztem el.
Reklámok

Megint utazós — Izland 1.

Az Izland az teljesen váratlanul jött, valamelyik levlistán dobta fel valaki, hogy olcsó a jegy, akar-e még valaki menni északi fényt nézni, és mivel éppen egy olyan végtelen hosszúságú könyv fordítását fejeztem be, amiben a főszereplő kapitány hasonló szélességi fokokon már halálosan unja az auróra varázslatos táncát a kegyetlenül hideg égbolton hétszáz oldalon keresztül*, kedvet kaptam hozzá, hogy én is megunjam egy kicsit.

Szóval, mivel több mint egy hónapom volt indulásig, és Izlandról összesen annyit tudtam, hogy 1. Björk, 2. az általam látott izlandi művészfilmekben legnagyobbrészt elgondolkozva állnak a havas esőben és a szélben, és szomorúan néznek maguk elé, 3. ott volt az első parlament Európában, i.sz. 930-ban, Þingvellirben (ami abból állt, hogy a viking vezérek találkoztak, és kivételesen nem rögtön ütöttek a csatabárddal, hanem beszélgettek egy kicsit, de akkor is), úgy gondoltam, hogy egyrészt például megtanulok izlandiul addig, másrészt kicsit mélyebben is beleásom magam a témába, és beszereztem Arnaldur Indridason krimisorozatát.

Mivel ugyanakkor a könyvek (munka) eléggé felgyűltek a könyvek (hobbi) rovására, csak odáig jutottam az információk terén, hogy az izlandi szokatlanul agglutináló nyelv a skandináv nyelvcsaládban, és hogy egy komolyabb nyelvőrzési mozgalom miatt nagyon kevés a nemzetközi szavuk, még az elektromosságot is rafmagn-nak hívják, továbbá az izlandiak leginkább azzal töltik az idejüket, hogy évtizedekig rágódnak régmúlt ügyeken (szomorúan nézve maguk elé a havas esőben és a szélben), majd váratlanul megölnek valakit, és elsüllyesztik valami vízben. Emellett az is kiderült, hogy amellett, hogy mindenki a keresztnevét és az apja** keresztnevét kapja -son vagy -dottir toldalékkal, ők a keresztnevek alapján rendezik a neveket ábécésorrendbe, és a hivatalos megszólítás a keresztnév, még a bűnözők és a rendőrök között is (nagyon reméltem, hogy ennek az információnak nem fogom különösebb hasznát venni).

A felkészülésem azt is magába foglalta, hogy vennem kellett valami megfelelő méretű hátizsákot, amiben elférnek a cuccaim, miközben hosszas rágódás után végzek valakivel és elsüllyesztem egy krátertóban ráfagy a kezem a fényképezőgépemre, úgyhogy magam elé képzeltem, mit viselne egy izlandi lány, mondjuk Björk a lávamezőn, és hát pont szembejött.

img_7249a

A lélektani felkészülésben az akadályozott, hogy az utazás előtti este még hajnalba nyúlóan társasjátékoztam kevert Martinik mellett (olajbogyóval), így másnap a repülőn kellett befejeznem a napi munkaadagot, néha azért kinéztem az ablakon.

Keflavík (ahol a repülőtér volt) nagyjából 70 kilométerre van Reykjavíktól (ahol a szállásunk volt), és ezt a távolságot bérelt autóval kívántuk legyőzni, amiről nem nagyon akarok beszélni azon túlmenően, hogy ha mégis novellát írnék belőle, annak az lenne a címe, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat öt óra repülőzés után egy ismeretlen országban, sötétben és viharos esőben vezetve, végig helyzetjelzővel közlekedve”***. Ennek kapcsán az is kiderült, hogy ha bárkiben felmerülne az a kérdés, hogy “Hány mensatag kell a fényszóró bekapcsológombjának megtalálásához egy számukra új autóban?”, arra az lenne a válasz, hogy “Öt is elég, csak adjunk nekik huszonnégy órát”.

A lakásnál szerencsére már ott várt minket a tulaj, hogy átadja a kulcsot és megmutogassa a dolgokat, és többek között arra is figyelmeztetett, hogy ha elmegyünk, mindenképpen zárjuk be az ablakokat. Burglars? – kérdeztem egy kicsit csodálkozva, mert úgy tudtam, hogy Izlandon kiemelten visszafogott, szinte nonegzisztens a bűnözés (még ha Indridason művei azt is sugallják, hogy ha lecsapolnának pár tavat, talán romlana a statisztika), de Helgi (férfinév) csak annyit válaszolt, hogy No, stray cats.

Utána még bementünk a városközpontba, a Drunk Rabbit (eredetileg Dead Rabbit****, de a számlán például a Drunk Rabbi név állt) nevű pubba, ahol egy izlandi viking balladásította élőben a kortárs slágereket Lady Gagától Siáig, majd idővel hazatértünk, hogy másnap tényleg nekilássunk a szigetnek.

 

* Most leellenőriztem, és már nyilvános, hogy jövőre meg fog jelenni, szóval Dan Simmons The Terror-járól van szó, amit a Franklin-expedícióról írt (ők is az északnyugati átjárót keresték, és nyom nélkül eltűntek két hajóval). Nekem nagyon tetszett, egyrészt eleve szeretem a sarkkutatós és a hegymászós sztorikat, másrészt ez a konkrét történet tényleg amúgy is tele van (számomra) érdekes dolgokkal, az expedíció első három áldozatából például híresen jó állapotban megmaradt jégmúmia lett, meg ott volt az a szál is, hogy a kapitány özvegye, aki eleve gyanúsan megértően és bátorítóan küldözgette Sir Johnt expedíciókra (menjél nyugodtan, drágám, az sem baj, ha a három évből öt lesz, ennyivel tartozol a hazádnak), a halála után hivatásos özveggyé vált, aki minden követ felforgat a férje után, és ebben a szerepben teljesen kivirágzott, meg mindenféle nyomokat és leveleket is hagytak maguk után, amik szintén érdekes kordokumentumok.
Szóval Simmons szőrszálhasogatóan precízen írta le a történteket a legénység összes tagjának a pontos nevéig és családi-kulturális hátteréig bezárólag (de ez abszolút nem ront az olvasmányosságon), egyetlen kitalált szál volt az egészben, de az is elegánsan lett megoldva. Ráadásul az Erebust már két éve megtalálták (a regény megjelenése után), de pont a Terrort most szeptemberben, miközben még benne voltam a könyvben, és gyakorlatilag erről szóltak a napjaim, elég hátborzongató volt. Lesz egyébként tévésorozat is belőle, amit természetesen pont Budapesten kezdtek forgatni (mint mindent).
** Vagy az anyjáét, újabban. További újítás, hogy immár két keresztnevet is kaphatnak, de akkor mindkettőt használniuk kell egyszerre.
*** A novellasorozat másik két darabjának címe az lenne, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat hajnali kettő és hat között Dovertől Birminghamig életemben először a rossz oldalon vezetve egy egész napos utazás után”, ill. “Hogyan nem öltem meg minden utasomat életemben másodszor a rossz oldalon vezetve és életemben először rossz oldali kormánnyal, a hátam mögött két visító gyerekkel Edinburgh és a Loch Ness között”.
**** Valami New York-i Dead Rabbit perrel fenyegette őket. Gondolom, nem akarták, hogy valaki véletlenül a reykjavíki DR-be menjen helyettük.

Az edinburgh-i magányról

(Még befejezem a Skóciát, utána lesz mindenki örömére hányós poszt is (megtörtént események alapján), az mindig népszerű szokott lenni).

Szóval, miután az elején két egymást követő napon lenyomtuk Lindisfarne-t és a Loch Nesst, valahogy senkinek nem volt kedve reggel tízre velem jönni a belvárosba, ahol visszaszolgáltattam az égkék színű Vauxhall Corsát a kölcsönzőnek (a tankolás okozott egy kis nehézséget, amíg rá nem jöttem, hogy ebben az autóban nem belülről kell kinyitni a tanksapkát, hanem oda kell sétálnom hozzá a lábamon, és kézzel kell akadálymentesíteni, ahogy az ókorban csinálták).

Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy bár — minden szempontot tekintetbe véve — gyerekekkel egyértelműen jobb utazni, mint gyerekek nélkül (őszintén), mert rengeteg nevetést, őszinte boldogságot és váratlan új élményt is hozzáadnak az úthoz, ugyanakkor rengeteg rohangálást, a tevékenységeinkkel kapcsolatos őszinte (és nem mindig hízelgő) véleménynyilvánítást és váratlan vércse- és egyéb ragadozóhangokat is hozzáadnak (meglepően élethű interpretálásban), és bármilyen furcsa is, az embernek nincs mindig kedve folyamatosan, 24 órában egy fiatalos, dinamikus és jól kommunikáló csapat tagjának lenni, úgyhogy a kocsi leadása után úgy döntöttem, hogy most pár napig inkább verseket írok a magányról a tengerparton hazafelé minden különösebb sietség nélkül elandalgok egy kicsit a John Lewisban (a Brit-szigetek Skála áruháza) anélkül, hogy közben fél kézzel vihogó törpéket szednék le a csillárról.

A John Lewisban amúgy úgy tűnik, hogy kifejezetten rám vártak, mert minden flamingó-tematikájú volt idén, de mérhetetlen önuralomról téve tanulságot megacéloztam magam a gondolattal, hogy most élményeket gyűjteni jöttünk Skóciába, nem flamingó alakú, felfújható pohártartót, és bár felmerült bennem, hogy mivel tavaly szintén Skóciában vettem egy gyönyörű flamingós fülbevalót, eredeti rózsaszín strasszkővel, és milyen szép kontinuitást vinne az életembe, ha mindig vennék valami flamingós dolgot, ha Skóciában járok, mégsem vásároltam flamingós ikerbabakocsit, és a leértékelt, rendkívül cuki flamingós ruhánál is csak egy pillanatra inogtam meg (bár azóta is álmodom róla néha).

Ekkor viszont megcsaphatott a szabadság részegítő szele, mert ahelyett, hogy hazarohantam volna, teljesen indokoltnak tartottam, hogy vegyek egy két három könyvet a belvárosi turistaközpontban, de ez a civilizált élethez nélkülözhetetlen beszerzés volt, mert (a) a gyerekeknek be lettek ígérve skótkockás gyapjúsálak, és az egyik könyv a klánok különböző tartánmintájáról* és az említett klánokkal kapcsolatos szaftos pletykákról történelmi érdekességekről szólt (és mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy valami nagyon gáz** klán tartánját öltsük a mit sem sejtő kiskorúak nyakába), (b) a másik a világ ötszáz legjobb whiskyjéről (és azt is el kellett kerülnünk, hogy valami nagyon gáz whiskyt igyunk), (c) a Robert Burns-életrajznak nagyon szép volt a borítója. A Scottish Breakfast Tea-re meg az a magyarázatom, hogy valamit innunk kellett, ugye****.

Ezen a ponton jött szembe velem az az utca, amelynek az egyik végén a tenger látható, a másikon a történelem, ráadásul éppen streetfood-fesztivált tartottak benne, úgyhogy vettem egy haggis in a bun-t gránátalmás-bodzás Firefly üdítővel, és miközben megpróbáltam a három könyvet egyszerre olvasni*****, és egy érthetetlen okokból párducnak öltözött fiatalember gitározott tőlem kellemes távolságban, nagyon irigyeltem magam, és máris honvágyam támadt Edinburgh után, noha ott voltam.

Hazafelé menet, hogy teljes legyen az élmény, beugrottam még a skót veteránok boltjába, ahol beszereztem egy fontért egy piros úti ékszertartót (ami ugye szintén nem dolog, hanem jótékonyság, ráadásul azóta is használom), majd valamelyik antikvárium kirakatában megláttam azt a Gouldot (a The Flamingo’s Smile-t), amivel már többször szemeztem életemben, ráadásul pont ezzel az első kiadásával, nem a hülye csíkossal, de ezen a ponton már megbocsáthatatlan árulásnak éreztem volna, ha a két órás tivornyázásom után ráadásul Lam nélkül megyek könyvesboltba, úgyhogy inkább rohantam haza, ahol az ágyneműkkel és egyéb bunkerépítéshez alkalmas eszközökkel beterített konyhában megszemléltük a szerzeményeimet, majd folyt tovább az élet a maga rendjében.

 

* A tartán magát a skót gyapjúanyagot és annak a mintáját is jelenti, a plaid (amiből a magyar pléd szó is származik) szintén a mintát is, és azt a sokoldalúan felhasználható, ööö, plédet is, amit nappal a vállukon átvetve felsőruházatnak használtak, éjszaka takarónak, meg úgy általában mindenre.
** Mondjuk egy olyanét, akik rendszeresen néptáncoltak, vagy nem a világ ötszáz*** legmenőbb whiskyjét itták.
*** Nem tartom kizártnak, hogy mind az ötszáz Skóciában található, mivel gyakorlatilag minden bokorban találtunk egy nagy múltú whiskyfőzdét.
**** A Scottish Breakfast Tea egyébként minden szempontból ugyanaz, mint az English Breakfast Tea, csak ezt Skóciában nem szabad kimondani.
***** Az Outlander-fordításaim miatt természetesen rögtön Fraserékhez lapoztam, ahol azonnal megakadt a szemem azon a mondaton, hogy “His son kidnapped the young widow and went through a form of a marriage with her”, ami alaposabban utánajárva egy egész szövevényes történetnek bizonyult, nem beszélve a klánok eltérő öröklődési rendjéről és az ebből származó bonyodalmakról (első gyermek, első fiúgyermek, legidősebb egyenesági férfirokon), illetve arról, hogy a puccosabb klánoknál picit eltérő mintájú tartánt illett felvenni reggel, este és vadászathoz.

Arról, hogy nem én vagyok a felelős

Hogy a közepén kezdjem, a boldogság (nem a viharos, hanem az a csendes, észrevétlenül besurranó fajta) szerintem akkor csapott le rám teljes erejével, amikor útban a Loch Ness felé azt figyeltük Lammal (nem járunk, vagy ilyesmi) az A9-es egyik pihenőjéből, ahogy a két gyerek egyenletesen beteríti az égszínkék Vauxhall Corsa makulátlan hátsó ülését az eredeti skót* parmezános-fokhagymás grissini morzsáival (az eredeti skót banánnal nem tudom, mit csináltak pontosan), és közben folyamatosan az a gondolat ismétlődött a fejemben, hogy nem vagyok felelős semmiért.

Az az elmebeteg ötlet, hogy Edinburgh-ból két kiskorúval egy nap alatt autózzunk oda és vissza a Loch Nesshez** természetesen szintén az én fejemből pattant ki, de mentségemre szóljon, hogy a társaságból másoknak is voltak elmebeteg ötleteik, amelyek nagy részét végre is hajtottuk, kis részét nem***. Szóval aznap reggel elkocogtam az autóért a kölcsönzőbe, ahol felvilágosítottak a tetteim következményeiről lehetőségeimről, többek között arról is, hogy potom harminc fontért papírt adnak arról, hogy semmiért nem vagyok felelős, ami az autóval történik, és ez bearanyozta az egész napomat.

Az elején még próbáltam kulturális utalásokat tenni, többek között a lefordíthatatlan Firth of Forthról (gleccserből kialakult hosszúkás tengeröböl és folyótorkolat E. északi szélén), mutogattam is, hogy azon a szép hídon fogunk átmenni rajta, mire egy kicsit megfagyott a levegő az autóban, mert a hídban látható folytonossági hiányok voltak (ne felejtsük el, hogy semmiért nem vagyok felelős). Amikor viszont az utolsó pillanatban elkanyarodott az út, és mégis egy másik hídon mentünk át, azt egyhangú felzúdulás fogadta a hátsó ülésről, és megkíséreltek rávenni, hogy inkább ugrassak át a lyukas híd lyukain, mert az szórakoztatóbb lenne.

Miután erre nem voltam képes hajlandó, szerencsére támadt egy kis csendszünet, bár minden egyes alkalommal, amikor elöl mondtunk valamit, valaki követelni kezdte a hátsó ülésről, hogy magyarázzuk el, mit mondtunk. Amikor például megörültünk a következő körforgalomnak, mert az előtte feltorlódott sor lehetőséget adott arra, hogy levegyük a kabátunkat/pulóverünket, nem értették, mi az összefüggés, és egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy örmény-magyar hagyományaink része, hogy minden körforgalom előtt leveszünk magunkról egy ruhadarabot. Szerintem részben ennek köszönhető, hogy amikor az út végén a kiskorúak empátiájára apellálva megpróbáltam én-üzenetekben elmagyarázni, hogy nagyon nehéz a félhomályban egy olyan úton rajta maradnom, amelyről mindkét oldalon lelóg az autó kereke****, miközben hátulról vércsemódon üvöltöznek a fülembe, akkor Zsé azzal válaszolt (szintén énüzenetben), hogy “és szerinted nekünk mennyire nehéz két zakkant felnőttel utazni?”, Muci pedig lakonikusan hozzátette, hogy “Hát ja”, és kénytelen voltam helyet adni az álláspontjuknak*****. (Mindenesetre tengelytörés nélkül sikerült hazajutnunk, de amúgy sem én lettem volna a felelős).

Szóval a grissini-parti után jött az a rész, amikor megkíséreltem a demokráciával szöges ellentétben lévő és betarthatatlan szabályokat hozni, mint például hogy senki nem rugdoshat senkit, senki ne üvöltsön, és most már Invernessig mindenkinek a saját térfelén kell maradnia, amelyekhez egyedül Lam tartotta magát példamutató módon, de a gyermekeink (mármint az övé és az enyém) éppen nem abban az életszakaszban voltak, amikor az ember példaképeket keres, akikre felnézhet és akiknek az életviteléből tanulhat, vagyis folyamatos, de végtelenül boldog sikoltozás közepette folytathattam a vezetést, amit csak Lam hangja tört meg néha, aki a GPS utasításait (nevezzük irányelveknek) tolmácsolta nekem, az első pár kilométert követően minden egyes mondata után szelíden hozzátéve, hogy “és maradj az út bal oldalán”.

Valamikor majd folytatni fogom, előzményekkel, meg minden, de most csak azt a pillanatot akartam rögzíteni, amikor szerintem mind a négyen minden ellentétes jel ellenére tökéletesen boldogok voltunk (bár az út nagy része erről szólt, de mégis). Ja, és azt, amikor semmiért nem voltam felelős.

IMG_6524

 

* Edinburgh-i tartózkodásunk folyamán nagy hangsúly fektetődött arra, hogy Skóciában természetesen csak eredeti skót dolgokat együnk.
** 180 mérföldre vannak egymástól, ami autópályán talán nem tűnik olyan soknak, de (1) soha nem vezettem korábban jobbkormányos autót, (2) a skót autópályákon egyrészt csak 110-zel szabad menni magyar idő szerint, amin a sebességkorlátozásokkal kapcsolatos gyakorlatias felfogásom talán át is lendített volna minket, de másrészt az autópálya náluk egy kétszer egy sávos utat jelent, helyenként betoldott gyorsítósávokkal.
*** Vö. “Menjünk éjszaka a játszótérre, mert akkor biztosan nincs ott senki!”.
**** Hazafelé a GPS a scenic route-ot választotta, de erről majd később.
***** Említhetném még azt az esetet is, amikor elmagyaráztuk nekik, hogy a halrudacska egy mélytengeri, fejetlen, téglatest alakú halból van, és sok más hasonló beszélgetést is, de nem fogom.

az érvelési technikákról

Szóval valamelyik nap késő esti falmászás után szívélyesen elbúcsúztunk egymástól a kedves szöszi lánnyal, és felkaptam a Második Utast, aki nem sokkal korábban bejelentette az igényét arra, hogy nálam aludjon* (nem járunk, vagy ilyesmi), és éppen arról beszélgettünk, hogy van vagy két tucat könyv a csomagtartómban, amire ő azt mondta, hogy ez nem lepi meg, amikor felmerült bennem az a szeszélyes ötlet, hogy a BAH előtt kisorolok egy sávot jobbra. A projekt végrehajtása közben hallottam, hogy váratlanul felbőg mögöttem egy motor, és a visszapillantóba nézve nem volt teljesen egyértelmű, hogy melyik oldalról akar megkerülni, úgyhogy amíg ez nem tisztázódott, az elválasztóvonalon maradtam (kábé három másodpercről beszélünk). A BAH-nál elkapta a motort a piros, röviddel később engem is, és csak arra figyeltem fel, hogy a hátul ülő csajnak nagyon menő, virágos bukósisakja van folyékonyan szidalmaz és fenyeget engem emelt hangerővel, miközben én a feszültséget enyhítendő kedves mosollyal nézek rá, és azon gondolkozom, hogyan kérdezzem meg, hogy hol vette a sisakját magyarázzam el neki nagyon röviden, hogy félreértésről van szó, nem azért váltottam lassan a sávot, mert meg akartam gyilkolni őket.

De még mielőtt ezt sikerült volna frappánsan megfogalmaznom, és közös nevezőre jutnunk a fogósabb forgalmi helyzetek megoldásait illetően, miáltal a megkönnyebbülés és a kölcsönös megértés kiváltotta oxitocin aknamunkája folytán talán örbarikká is válhattunk volna, akik simán kölcsönadják egymásnak a bukósisakjukat, váltott a lámpa, örökre elváltak útjaink, snitt.

Ugyanakkor annak ellenére, hogy fél perc múlva már tök másról beszélgettünk a Második Utassal, valahol ott motoszkált a fejemben, hogy volt valami bizarr és nem feltétlenül kellemetlen abban, amit a csaj rám zúdított, de csak nagyjából fél óra múlva, már a Wasabiban** esett le, hogy mi volt az, úgyhogy azonnal fel is tettem a kérdést a szemtanúmnak, hogy te, az a csaj tényleg azt mondta, hogy szép arcom van?***

A Második Utas erre nem azt kérdezte, hogy milyen csaj, hanem rögtön rávágta, hogy igen, ő is ledöbbent azon, hogy az ordenáré és vulgáris kifejezésekkel tarkított monológba mintegy mellékesen beszúrt egy ilyen bókot.

A tanulság az, hogy ne váltsunk sávot soha, amennyiben teljesen bele akarjuk fojtani a szót az esküdt ellenségünkbe, és hosszabb időre össze akarjuk zavarni, hogy közben félbeszakítás nélkül részletezhessük negatív véleményünket különböző jellemvonásairól és részlépességeiről, dicsérjük meg váratlanul a francia manikűrjét vagy a zenei ízlését.

 

* Ezt amúgy nem értem, az elmúlt két hétben ő a harmadik, aki egyszer csak bejelenti, hogy aznap nálam alszik, amivel semmi bajom, csak az okát nem értem. A világ kábé legkevésbé menő és minden útvonalból kieső helyén lakom , általában csak bizarr dolgok vannak a hűtőmben, mert jellemzően nem itthon eszem (most például orosz fekete kenyér, szilva és egészmagos mustár), és az, hogy reggel ébredés után húsz percig elviselhetetlen vagyok, udvarias eufemizmus.
** Abba a bizarr helyzetbe kerültem, hogy bár utálok minden halat és tengeri állatot, a Wasabi az a hely, ami (a) útba esik, (b) nyitva van későn/főz elvitelre, (c) megbízhatóan hozza azt a fajta kaját, amit az aktuális speciális diétám szerint ehetek, úgyhogy lassan majdnem olyan expert leszek a W. nem halas menüsorát illetően, mint az IKEA aktuális ágytakaró-színeinek terén.
*** A pontos megfogalmazás valahogy úgy hangzott, hogy “és akkor is ilyen kedvesen fogsz mosolyogni, ha leszállok a motorról, és beverem azt a szép kis arcodat?”, de én le tudom venni a lényeget.

a nemlétező problémákról

Volt először az izzó, ami kiégett a rezidenciám emeletre vezető lépcsője felett, elég kritikus helyen, három méterrel a lépcsőfordulótól függőleges irányban, és amiről ezek után mindig az az eddig nem létező vicc fog eszembe jutni, hogy “Hány Mensa-tag kell egy villanykörte kicseréléséhez? Egy is elég, csak adni kell neki huszonnégy órát és egy kesztyűt”.

Szóval nem szépíteném a helyzetet, miközben a létra tetején egyensúlyoztam, és olyanokra gondoltam, hogy “nem szabad lenézni”, meg “fejben dől el”, az izzó egész egyszerűen belerobbant a kezembe, és akkor úgy döntöttem, hogy végül is, lépcsővilágítás nélkül is lehet élni, majd alkonyatkor mindig eldöntöm, hogy melyik szinten akarom tölteni a következő órákat.

Ezzel egyidőben viszont a vendégszobában is kiégett az izzó, ami egyrészt fél méterrel alacsonyabban van, másrészt sokkal vitálisabb helyen, mert a gyerekkel (és a vendégekkel) harcolni szoktunk, hogy ki alhat éppen a ott, ott társasozunk, gyakorlatilag ott éljük az életünket. Nem akarom húzni a sztorit, az az izzó is belerobbant a kezembe (mindkettőt egyszerre vettem a Lidl-ben, és kábé egyszerre tekertem a helyére, és minden bosszúságom mellett némi elismeréssel kellett adóznom a német precizitásnak, amivel ilyen pontossággal be tudják lőni az izzók élettartamát).

Itt most jöhet egy filmes montázs arról, hogy a főhős letargiába esik, gyertyafénynél internetezik, dobozból eszi a konzervet, és a kint doboló esőre meredve néha felrémlik benne a korábbi élete, amikor még volt világosság a helyiségekben, nevezzük fénykornak.

Mondjuk másnapra eszembe jutott, hogy történt már ilyen, és akkor eszközhasználó ember módjára valami fogóval kiműtöttem az adott izzó foglalatát a lámpából, úgyhogy meg is írtam az aktuális chatpartneremnek, hogy most le kell kapcsolnom a villanyórát, mert szembeszállok az elemekkel, és mindeközben fenyegetően fixíroztam a lámpába tört csonkot, hátha eltökéltségemet látva engedékenyebb lesz.

A fixírozás valamely pontján feltűnt, hogy abból a részből, ahova az izzót kell csavarni, kilóg egy egész méretes műanyagdarab (kábé így képzeljük el, a spirál nélkül).

Kéne egy szó arra, amikor az ember rájön, hogy minden intellektusa és gyakorlati érzéke és pacifizmusa ellenére is képes volt két izzó üvegrészét is puszta kézzel letörni (a markában összemorzsolva) a saját foglalatáról (úgy értem, ha arra van szó, hogy “korán kelni abból a célból, hogy az ember kimenjen, és meghallgassa az első madarak énekét hajnalban” (gökotta), vagy arra, hogy “nem elolvasni egy könyvet megvásárlás után, és odatenni a többi ilyen nem elolvasott könyvvel egy kupacba” (cundoku), akkor erre is illene, mert ha lenne, az legalább megteremtené az illúziót, hogy nem én követtem el ezt a dolgot először a világegyetemben).

Szóval az a lényeg, hogy mindezek után gyakorlatilag két ujjal kitekertem szerencsétlen foglalatokat, cseréltem izzót, gondolatban bocsánatot kértem a Lidl-től, és nagyon örülnék, ha tudnám, hogy másoknak is vannak hasonló szorijai.

mindenféle nemzetiségű istenekről

Az úgy volt, hogy valamikor több mint tíz éve olvastam először Gaimant, mi több, rögtön az Amerikai isteneket, ami két szempontból is katartikus volt, (1) hogy így is lehet (írni), (2) hogy nem idegesít a magyar fordítása. Ez utóbbi annyira megdöbbentett, hogy emlékeim szerint azonnal le is stalkoltam a fordítóját, egy bizonyos Juhász Viktort facebookon, és hosszan kontempláltam azon, hogy megírjam neki, hogy mennyire jó volt ez a fordítás, de utána úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön fangirlködésnek, és amúgy is nagyon gáz szöveg, és amúgy is minden bizonnyal százával kapja a hasonló üzeneteket*.

Snitt.

Utána, körülbelül tíz éve Psyclone Jack elvitt egy házibuliba, ahol nem ismertem senkit, úgyhogy csak üldögéltem békésen, mint egy növény, és egyszer csak odajött hozzám egy fiú, hogy jól hallotta-e, hogy én fordítom a Pratchetteket, és tök jó lett az első, és akkor órákon át Pratchettről beszélgettünk. A második óra magasságában (amikor már eleget dicsértünk engem) visszakérdeztem, hogy és ő mit csinál, mire kiderült, hogy többek között az Amerikai isteneket fordította**, és ezzel az Univerzum egy tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy áradozzak a művészetéről anélkül, hogy eszelős fangirlnek tűnnék, aki ismeretlen fordítókat stalkol le facebookon.

Azóta amúgy rendszeresen, de sokkal kevésbé megtervezetlenül futunk össze különböző eseményeken (immár brainoiz és lucia néven, nem a fordítói álnevünkön), ahol órákig beszélgetünk fordításról (az alapvetően liberális medúzák például miattunk bannolták a témakörök közül a fordítást, úgyhogy most már kénytelenek vagyunk suttyomban elvonulni, hogy átadjuk magunkat bűnös intellektuális vágyainknak, legutóbb pedig talán azzal kerültük meg a tiltást, hogy kiadókról beszélgettünk), és amikor egy ideig valamiért nem futunk össze, akkor hosszan levelezünk a fordításról, illetve felváltva látogatjuk ugyanazokat a városokat, de az csak véletlen. (Itt megjegyezném, hogy Neil Gaimannel talán ott rontottam el, hogy nem véletlenül futottam össze vele egy házibulin, hanem direkt elmentem turistázva a lakóhelye közelébe, Skye szigetére, ahol terveim szerint meg kellett volna mentenie attól, hogy az ismeretsége nélkül éljek egy esetleges záportól, amire Skóciában bármelyik napon biztosan lehet számítani, de nem így alakult)****. Mindenesetre vittem onnan brainoiznek egy odavalósi mini whiskeyt.

Időközben egyébként olyan kis triviák is kiderültek a sors holisztikus üzelmeiről, hogy tizenhét éve, amikor Tunéziába utaztam, az egyetlen könyv, amit magammal vittem, az Oscar Wilde-összes volt, ami részben szintén az ő fordítása (ezzel akkoriban nem voltam tisztában), és egy pontján ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy az ő szövegéből képeslapon elküldjek belőle egy idézetet az L.-nek (akivel brainoiz azóta szintén jóban van).

Na, a lényeg, amiről ez eszembe jutott, hogy megjelent az Amerikai istenek c. készülő sorozat (filmbe egyszerűen tényleg nem férne bele) előzetese, itt megtekinthető, és nagyon sokat ígérőnek tűnik, bár kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy bármilyen is lesz, könyvben jobb.

 

* Érdekes párhuzam, hogy többek között akkor is így voltam, amikor Czeizeltől olvastam a Tudósok, gének, tanulságokat, és az első rögtön Semmelweis volt, akinek a sztorija teljesen feldúlt, pár napig nem is folytattam a könyvet. Most viszont a posztumusz önéletrajzát olvasom, amiben két mondatban szomorkodik egy kicsit, hogy mennyi munkájába került feltárnia S. halálának pontos körülményeit, és úgy érezte, ezzel valahol igazságot is szolgáltat neki, de teljesen elkedvetlenítette az össznemzeti felháborodás hiánya, úgyhogy neki talán mégiscsak megírhattam volna, hogy feldúlt a könyve, nem tudom, az ilyesmi mennyire számít fangirlködésnek (lehet amúgy, hogy csinálnom kéne egy “életem meg nem írt összes levelei” taget).
** Igen, voltak róla képek a facebookon, de az arcmemóriámról annyit, hogy nemrég volt talán a Discovery Channelen*** egy műsor az arcvakságról, amelyben többek közt megemlítették, hogy a népesség kb. 10%-át érinti, de sokan nem tudnak róla, egy ausztrál nő is csak úgy jött rá, hogy megnézett egy műsort, amiben azt magyarázták, hogy az arcvakok ezt a két fotót ugyanannak az embernek látják [képbevágás], és, hogy mondjam, szóval az a két kép tényleg tök egyforma volt.
*** Discovery Channelem (és további nyolc ismeretterjesztő csatornám, a többit nem bírom nézni) úgy lett, hogy lejárt a hűségem az Internetre, és megugrott a havidíj, mire bementem a szolgáltatóhoz, és határozottan felszólítottam őket, hogy adjanak valami kedvezőbb ajánlatot, nem akarok kifogásokat, kerüljön bármibe, pénz nem számít, és mire kijöttem, a havidíjam ugyan csak egy ezressel csökkent, de lett belföldre bárhova ingyenes vonalas telefonom, százötven csatornám és egy mobilnetem ezért az árért. Úgyhogy most néha az alaszkai hajózás belső titkaira takarítok, meg ilyenek.
**** Érdekes trivia egyébként, hogy Neil Gaiman már évek óta Skye szigetére akart költözni (ebben is hasonlítunk), amikor is összejött élete szerelmével, egy jóravaló punk asszonnyal, akiről kiderült, hogy odavalósi, éppen ezért leginkább utál ott lenni (a nagynénik, meg minden). Ennek ellenére azért ott van a rezidenciájuk.