Uncategorized kategória bejegyzései

a második fele spoilerözön, de szólok előtte

Valamikor majd folytatni fogom az Izlandot is, ha lesz egy kis időm (haha), de most sokkal aktuálisabb, hogy az L. végre hazatért a világ túlsó végéről, és megkérdezte/kijelentette, hogy megnézzük-e az Éjszakai ragadozókat.

Előtte még volt egy kis mikulásoznivalóm a Libriben, meg az is hozzáadódott a dologhoz, hogy a Második Utas exkluzív deluxe szlovákiai billás mikulászacskói nálam maradtak, de szerencsére a szülei és a gyermeke nem sokkal előttünk mozizott az Alleeban (ő nem), úgyhogy sikerült megoldanunk a problémát, és még kellemesen el is cseverésztünk a lopásjelző két oldalán állva* arról, hogy nekem tetszett az Érkezés (mind emberileg novellában, mind filmben), nekik meg nem. Ennek következtében, amikor a mozikasszától rácsörögtem az L.-re, hogy megvegyem-e jegyet, ő arról tájékoztatott, hogy éppen fizet, mire közöltem vele, hogy (ezek szerint) a háta mögött állok, mint egy nagyon sablonos horrorfilmben.

Az L. ezt követően a jegyeken kívül a kezembe nyomott két karamellás cukorkát, majd némi kotorászás után még egyet (úriember nem spórol a karamellás cukorkákkal, ha nőkről van szó), a Guruban viszont rendelés után azonnal nekem szegezte a kérdést, aminek a megválaszolását lehetőség szerint szerettem volna elkerülni, miszerint mit láttam moziban a mr.a-val, mialatt ő nem volt. Mivel szeptemberben, amikor a tradicionális hagyományaink értelmében Isolde legújabb gyermekét is meglátogattuk, némi konfliktust okozott közöttünk, hogy megnéztem a mr.a-val a nem tudom már, mit**, ezúttal óvatosan visszakérdeztem, hogy van-e olyan film, ami miatt megsértődne. Az L. rávágta, hogy természetesen van, ennek ellenére azonnal bevallottam neki az Érkezés-t (noha az elutazása előtt felvetette), mire ő is bevallotta, hogy ő is megnézte nélkülem, majd biztosítottuk egymást kölcsönös megkönnyebbülésünkről, amiért filmek tekintetében egyformán hűtlennek bizonyultunk.

Snitt.

*** Itt következik a nagyon spoileres rész, én szóltam! ***

Miután hazaértem, még olvasgattam egy kicsit a neten, és annyira felháborodtam azon, hogy az Internet szerint létezik olyan lehetőség, hogy Edward azért nem jelent meg a randin, mert öngyilkos lett, hogy majdnem felhívtam az L.-t, hogy rázúdítsam az ezzel kapcsolatos reakciómat, de még időben eszembe jutott, hogy hajnali kettő van, és már valószínűleg alszik, úgyhogy én is ezt tettem. Reggel viszont láttam, hogy hajnali 2:22-kor írt nekem egy (két) levelet arról, hogy az Internet szerint Edward lehet, hogy öngyilkos lett, továbbá az is lehet, hogy nem beszéltek meg konkrét randit, mert azt nem láttuk, hogy konkrét randit megbeszéltek volna.

Naszóval, ezúton szeretném kijelenteni, hogy ha a filmnek volt bármilyen mélyebb jelentése (márpedig nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor Edward egyszerűen nem lehetett öngyilkos, mert az nem fért volna a képbe. Oké, hogy a filmbéli regény végén Tony véletlenül lelövi magát, de a regény egyrészt csak szimbólum (abban a másik(ok) elvesztése is halállal volt jelképezve), másrészt Edward/Tony semennyire nem volt sem önpusztító, sem olyan, aki olcsó drámai eszközökhöz nyúlna vagy játszmázna (és most lehet azt mondani, hogy a nem megjelenés is játszma, de csak akkor lenne az, ha más célja lett volna vele, mint annak kifejezése, hogy már nem szeretlek, nem akarok veled találkozni). És a regény végén (szerintem)(ahogy Suematra mondaná, én úgy gondolom, és igazam van) az hal meg, aki a bosszúállás végett ugyanolyanná változott, mint akik elkövettek valamit ellene, míg a való életben Edward győzött, nem választotta a könnyebb utat, a megjátszást és a konformizmust, mint Susan, hanem, ahogy a film elején is elhangzik, tényleg kiderült, hogy ő másképp erős, ami hosszú távon óhatatlanul is tartalmasabb sikert eredményez.

Edwardnak a filmben és a filmbéli regényben is az volt a gyengesége/erőssége, hogy volt benne naivitás, a valóban értékes dolgokba és az emberekbe vetett hit, ugyanakkor ő a filmben és a filmbéli regényben is megfizette ennek az árát, míg Susan és a texasi srácok másokkal akarták megfizettetni a saját gyengeségük (a dolgokhoz vezető könnyebbik út és a cinizmus) árát, ami csak rövid távon kifizetődő. Egyszerűen semennyire nem lenne logikus, ha Edward pont akkor, amikor kiderül, hogy ő tett jó lóra, vagy hogy is lehet ezt megfogalmazni, öngyilkos lesz. Ráadásul olyasvalaki miatt, aki könnyűnek bizonyult.

Az viszont valóban érdekes, hogy nem láttuk a konkrét randimegbeszélést, de egyrészt, amikor Susan ott állt a tükör előtt, én végig nagyon erősen szuggeráltam és vártam, hogy jöjjön már rá, hogy az ember nem ilyen ruhában randizik azzal, aki egy ilyen könyvet írt, és aki jó ember, és akkor valóban letörölte a rúzsát, és levette az ékszereit, ami valahol átöltözésnek is felfogható, másrészt az elég nagy csalás lenne, hogy ott ül az étteremben, és folyton az ajtóra nézünk, és látjuk az arcát, ahogy direkt nem néz oda, amikor a pincér bekísér egy férfit, és erre kiderül, hogy eleve nem randira ment oda. Bár beismerem, hogy valahol tiszteletre méltó bravúrnak tartanám, hogy a rendező ilyen ügyesen el tud velünk szórakozni, ugyanakkor olcsó trükknek is, úgyhogy egyszerűen nem szeretném. És ott van az a praktikus szempont is, hogy ha az ember egyedül akar inni, akkor nem egy puccos étterembe megy, hanem egy bárba.

Azt hiszem, erről csak ennyit szerettem volna mondani (ja, meg azt, hogy nem járunk, vagy ilyesmi).

 

* Én nem akartam kimenni, mert már bemondták, hogy zárni fognak, ők meg nem akartak bejönni.
** És vezeklésül meg kellett néznem a Lány a vonaton-t szinkronnal, pusztán azért, mert azt én akartam (mint a későbbiekből is ki fog derülni, a bosszú, azon kívül, hogy hidegen tálalva a legjobb, elég komplex és követhetetlen is tud lenni időnként).
Reklámok

társadalmi közlemény

Kicsit megszakítjuk adásunkat a jó ügy érdekében.

Szóval az van, hogy én itt nem részletezett okok miatt a családi pótlékomat minden hónapban valami jó ügyre igyekszem fordítani (nem kell aggódni, Muci így is megkapja a kedvenc joghurtját), és elég időigényes olyan jó ügyet találni, ahol az ember elsősorban nem egy szervezet fenntartására adakozik, hanem ténylegesen jobbá (vagy kevésbé rosszá) teszi valakinek az életét. Én igyekszem olyan helyekre adni, ahol vagy tényleg nagy szükség van rá, mint például a bántalmazott nők átmeneti otthona, vagy a koraszülöttek, időnként meg az átmeneti gondozásba került gyerekeknek is viszek ezt-azt*.

Na, és most történik, hogy szerveződött egy crowdfunding a Tábitha-háznak (gyermekhospice), és a haldokló gyermekek ellátásánál és gondozásánál azért nem sok rettenetesebb vagy nemesebb dolog van, a családjuk segítéséről nem is beszélve, viszont állami támogatást például nem kapnak, és 1%-okat sem igényelhetnek. Szóval sokat segítene, ha sokan hozzájárulnának valamennyivel a fenntartásához, további információk ezen a linken:

https://www.justgiving.com/crowdfunding/nora-pacher

(A Tábitha-ház weboldala)

(Indexes cikk régről)

 

* Amúgy ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ilyen esetekben érdemes odafigyelni pár dologra, mert egy csomószor előfordul, hogy a szándék jó, a megvalósítás mégis felemás, szóval:
  • Ahol krízishelyzetben lévő emberek élnek, ott általában nincs sok tárolóhely. Érdemes megkérdezni, hogy pontosan mire van szükségük, különben könnyen előfordulhat, hogy amit kapnak, csak további megoldandó problémákat okoz.
  • Önmagában azzal, hogy használt ruha vagy játék, semmi gond, de ebben az esetben is érdemes megkérdezni, hogy milyen méretnek, milyen játéknak örülnének.
  • Ahol a krízishelyzetbe került emberek élnek, az bármennyire is átmeneti, de abban az időszakban az otthonuk. Amikor az emberre (bármilyen jó szándékkal is) rátörnek az otthonában, az nem feltétlenül egy örömteli esemény, pláne, ha egy rakat idegen teszi, akik kimondatlanul is valamiféle hálát, vagy legalább örömet várnak a jótékonyságukért. Van olyan, hogy a gyerekeknek nincs kedve felkelni a molyolásból, vagy nem szívesen találkoznak idegenekkel (máskor meg igen), szóval nem feltétlenül a felhőtlen öröm forrása a személyes (pláne elnyújtott) átadás, faggatás, stb.
  • Attól, hogy valaki krízishelyzetben van, még lehetnek vágyai. Érdemes megkérdezni (a gyerekektől mindenképpen, de időnként a felnőttektől is szoktam), hogy van-e valami, aminek tényleg nagyon örülnének, bármilyen hülyeség (vagy a létfenntartáshoz nem feltétlenül szükséges dolog) is.
  • Az, hogy valaki krízishelyzetben van, nem jelenti azt, hogy az adományozó pénzért vagy tárgyakkal megvásárolhatja az örömét, szimpátiáját, jókedvét, explicit háláját.

Izland 2. – az aranykörről és az izlandiakról

Szóval, Izlanddal kapcsolatban az volt a tervem nagy általánosságban, hogy szép dolgokat fogok nézni, miközben intenzív erőfeszítéseket teszek arra, hogy megismerjem az izlandi nép lelkét (azt a részét is, amelyik nem az áldozatai elhantolásával foglalkozik).

A szép dolgok látását gyakorlatilag elkerülni sem tudtam volna, még akkor sem, ha végig a lakásban maradok, de (bár ez is vonzó lehetőségnek tűnt), inkább minden nap autóztunk pár száz kilométert. Érkezés után másnap rögtön nekiindultunk az ún. Aranykörnek (egy kb 300 km-es, látnivalókkal csordultig pakolt turistaútvonal Reykjavík közelében), aminek végül a felét sikerült sötétedésig megtennünk, de szerencsére pont akkor ugrott elénk egy izlandi kontakt által javasolt gejzírfürdő, a Secret Lagoon.

Itt megjegyezném, hogy amikor azt mondom, Izland, mindenki azt kérdezi, hogy nem volt-e túl hideg, amiről mindig az jut eszembe, ahogy a Secret Lagoon tavának ki kellett másznom a zsombékos partjára, hogy hűljek egy kicsit (a kamera eltávolodik, hogy magába foglalja a tiszta, fekete tavat, a fenekén legömbölyített, fekete, vulkanikus eredetű kavicsokkal, egyik oldalán a diszkréten elkerített, időnként kitörő gejzírrel, ami táplálja, körben zöld füvek, mohák és páfrányok, a háttérben termálvízzel üzemeltett melegházak világítanak, a part helyenként visszafogottan füstölög, már csak a látvány kedvéért is).

Ekkorra már amúgy is erősen gyanakodtam arra, hogy mind a tájakat, mind a felhőket Izlandon gyártják, és onnan importálják a világ többi részébe, mert amikor nem csináltunk semmi egyebet, egyszerűen csak haladtunk az úton, akkor is pár percenként muszáj volt felsóhajtani, hogy jaj, ez milyen szép (a szóvivő szerepét a témában Dr. Éva vállalta magára, a velünk lévő két fotós meg időnként egyszerűen eltűnt pár állvánnyal, objektívvel meg szűrővel). A helyi hegyek nagyrészt vulkanikus eredetűek (néhány még működésben van), a vulkánkitörések és a jégkorszaki erózió nyomait hol esztétikusan benövi a helyi flóra, hol fekete sziklák és kavicsok formájában díszítik a tájat (a leggyakrabban elhangzott kifejezés a “holdbéli táj” volt, amit az első fél nap alatt el is csépeltünk), a patakok és a folyók pedig láthatóan kötelességüknek érzik, hogy minél drámaibb kanyonokat hozzanak létre, minél több vízeséssel (és nagy a konkurencia).

És itt még nem tudtam, hogy ez a kevésbé szép része. (A “kőhalom legfelső darabját elmozdítani tilos!” táblát meg szerintem kifejezetten az OCD-sek szívatására tették oda).

Ami az izlandi néplelket illeti, az egy hét során csak Helgivel sikerült beszélnem a macskákról (a házigazdánkkal, aki kettesben él a fiával, az édesanyának a fényképeken sincs nyoma, és nem derült ki, hogy mi történt vele, csak úgy mondom), egy kanadai, de New Yorkban élő lánnyal a kocsmában, aki ismeretségünk 7 perce alatt elmondta, hogy a fiúja ragaszkodott Izlandhoz, amikor ő Bora-Borára akart menni, és a következő állomásuk egy finn jégkunyhó lesz, és ha a fiúja nem akar exszé válni, akkor minden éjjel szexelnie kell vele ezért cserébe, továbbá ismeri az akcentusomat, mert vannak magyar barátnői New Yorkban. Utána következett egy kolumbiai, de Franciaországban élő* fiatalember a gleccsernél, akivel a sarki fényt vártuk, és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez az első.

A rejkjavíki bolhapiacon viszont egész hosszan elbeszélgettem az egyik könyves bácsival, akinél valami növényhatározót kerestem, és többek között elmondta, hogy nyáron is csak legfeljebb 14 fok van (viszont télen is simán lehet strandolni), illetve hogy szeptemberben erős volt a sarkifény-tevékenység, ezért a rejkjavíki városvezetés az egész fővárosban lekapcsoltatta a világítást pár napra, és ő a teraszáról nézhette az aurora borealist. Ezt követően azt mondta, hogy nagyra becsüli az elhivatottságomat az izlandi flórával kapcsolatban, ezért odaadja a 3000-es könyvet 1000 ISK-ért (volt benne pár lepréselt növény is).

A cédésnél meg ez volt kirakva:

img_7468

De úgy egyébként is kedves és toleráns embernek tűnt mindenki, szépen beszéltek angolul, nem kötözködtek, ha zárás környékén vagy utána mentünk be valahova (sőt, nagyon kedvesek voltak), és mindenhonnan és mindenből sütött a kisebbségek elfogadása és a megvalósult emancipáció. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy főre számítva nekik van a legtöbb punkzenekaruk a világon.

Azért a biztonság kedvéért vettem egy folklóros könyvet** is, a tíz legismertebb izlandi népmesével (egyébként meglepően egyedi az izlandi folklór, például csak náluk létezik és szerepel gyakran a “jó mostoha” archetípusa), aminek az előszavában a szerző/gyűjtő biztosított arról, hogy minden olyan részletet meg fog magyarázni a mesék végén, amit csak a helyi kultúra ismeretével lehet megfejteni, de lesz néhány olyan fordulat a történetekben, amit a szakmabeliek sem értenek, és benne ennek kapcsán felmerült, hogy vajon milyen hatással lehettek a legendáikra azok a romlott és hallucinációkat okozó konzervek, amiket a korai sarkkutatók hagytak vagy cseréltek árura a szigeten.

Utólag az is a tudomásomra jutott, hogy az izlandiak nagy kollektív traumája (a két világháború csak annyiban érintette őket, hogy a második alatt amerikai támaszpontok létesültek a szigeten, minek következtében az addig földművelésből és gazdálkodásból élő társadalom komoly felemelkedésen ment át), az 1615-ös Spánverjavígin, amikor lemészároltak pár hajótörött baszkot, akik betörtek valahova, és elfogadtak egy törvényt, miszerint az ország északnyugati részén szabad baszkokat ölni. Ezt a törvényt végül csak tavaly vonták vissza (valahogy nem merült fel a szükségessége korábban).

Másnap a Snaefellsness-félsziget jött (az izlandi Skye), később meg a fekete homokos-sziklás déli tengerpart a gleccserekkel, ahol gyakorlatilag kiégette a retinánkat a szép.

 

* Kicsit reménykedtem, hogy egy drogbáró örököse, aki minimum elrabol, hogy életem hátralévő részében egy jól felszerelt márványkastélyban senvedjek a dél-amerikai dzsungel közepén, de az ember már az előítéleteiben sem bízhat.
** Igen, továbbra sem sikerült megszabadulnom pár függőségemtől, de a Wizz Air alkalmazottai előtt igyekeztem nagyon kecsesen és könnyedén lóbálni az odaúthoz képest plusz két és fél kilónyi könyvet és plusz két kilónyi kavocsot tartalmazó kézipoggyászomat. A büdös sajtokat ezúttal a feladós csomagban helyeztem el.

Megint utazós — Izland 1.

Az Izland az teljesen váratlanul jött, valamelyik levlistán dobta fel valaki, hogy olcsó a jegy, akar-e még valaki menni északi fényt nézni, és mivel éppen egy olyan végtelen hosszúságú könyv fordítását fejeztem be, amiben a főszereplő kapitány hasonló szélességi fokokon már halálosan unja az auróra varázslatos táncát a kegyetlenül hideg égbolton hétszáz oldalon keresztül*, kedvet kaptam hozzá, hogy én is megunjam egy kicsit.

Szóval, mivel több mint egy hónapom volt indulásig, és Izlandról összesen annyit tudtam, hogy 1. Björk, 2. az általam látott izlandi művészfilmekben legnagyobbrészt elgondolkozva állnak a havas esőben és a szélben, és szomorúan néznek maguk elé, 3. ott volt az első parlament Európában, i.sz. 930-ban, Þingvellirben (ami abból állt, hogy a viking vezérek találkoztak, és kivételesen nem rögtön ütöttek a csatabárddal, hanem beszélgettek egy kicsit, de akkor is), úgy gondoltam, hogy egyrészt például megtanulok izlandiul addig, másrészt kicsit mélyebben is beleásom magam a témába, és beszereztem Arnaldur Indridason krimisorozatát.

Mivel ugyanakkor a könyvek (munka) eléggé felgyűltek a könyvek (hobbi) rovására, csak odáig jutottam az információk terén, hogy az izlandi szokatlanul agglutináló nyelv a skandináv nyelvcsaládban, és hogy egy komolyabb nyelvőrzési mozgalom miatt nagyon kevés a nemzetközi szavuk, még az elektromosságot is rafmagn-nak hívják, továbbá az izlandiak leginkább azzal töltik az idejüket, hogy évtizedekig rágódnak régmúlt ügyeken (szomorúan nézve maguk elé a havas esőben és a szélben), majd váratlanul megölnek valakit, és elsüllyesztik valami vízben. Emellett az is kiderült, hogy amellett, hogy mindenki a keresztnevét és az apja** keresztnevét kapja -son vagy -dottir toldalékkal, ők a keresztnevek alapján rendezik a neveket ábécésorrendbe, és a hivatalos megszólítás a keresztnév, még a bűnözők és a rendőrök között is (nagyon reméltem, hogy ennek az információnak nem fogom különösebb hasznát venni).

A felkészülésem azt is magába foglalta, hogy vennem kellett valami megfelelő méretű hátizsákot, amiben elférnek a cuccaim, miközben hosszas rágódás után végzek valakivel és elsüllyesztem egy krátertóban ráfagy a kezem a fényképezőgépemre, úgyhogy magam elé képzeltem, mit viselne egy izlandi lány, mondjuk Björk a lávamezőn, és hát pont szembejött.

img_7249a

A lélektani felkészülésben az akadályozott, hogy az utazás előtti este még hajnalba nyúlóan társasjátékoztam kevert Martinik mellett (olajbogyóval), így másnap a repülőn kellett befejeznem a napi munkaadagot, néha azért kinéztem az ablakon.

Keflavík (ahol a repülőtér volt) nagyjából 70 kilométerre van Reykjavíktól (ahol a szállásunk volt), és ezt a távolságot bérelt autóval kívántuk legyőzni, amiről nem nagyon akarok beszélni azon túlmenően, hogy ha mégis novellát írnék belőle, annak az lenne a címe, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat öt óra repülőzés után egy ismeretlen országban, sötétben és viharos esőben vezetve, végig helyzetjelzővel közlekedve”***. Ennek kapcsán az is kiderült, hogy ha bárkiben felmerülne az a kérdés, hogy “Hány mensatag kell a fényszóró bekapcsológombjának megtalálásához egy számukra új autóban?”, arra az lenne a válasz, hogy “Öt is elég, csak adjunk nekik huszonnégy órát”.

A lakásnál szerencsére már ott várt minket a tulaj, hogy átadja a kulcsot és megmutogassa a dolgokat, és többek között arra is figyelmeztetett, hogy ha elmegyünk, mindenképpen zárjuk be az ablakokat. Burglars? – kérdeztem egy kicsit csodálkozva, mert úgy tudtam, hogy Izlandon kiemelten visszafogott, szinte nonegzisztens a bűnözés (még ha Indridason művei azt is sugallják, hogy ha lecsapolnának pár tavat, talán romlana a statisztika), de Helgi (férfinév) csak annyit válaszolt, hogy No, stray cats.

Utána még bementünk a városközpontba, a Drunk Rabbit (eredetileg Dead Rabbit****, de a számlán például a Drunk Rabbi név állt) nevű pubba, ahol egy izlandi viking balladásította élőben a kortárs slágereket Lady Gagától Siáig, majd idővel hazatértünk, hogy másnap tényleg nekilássunk a szigetnek.

 

* Most leellenőriztem, és már nyilvános, hogy jövőre meg fog jelenni, szóval Dan Simmons The Terror-járól van szó, amit a Franklin-expedícióról írt (ők is az északnyugati átjárót keresték, és nyom nélkül eltűntek két hajóval). Nekem nagyon tetszett, egyrészt eleve szeretem a sarkkutatós és a hegymászós sztorikat, másrészt ez a konkrét történet tényleg amúgy is tele van (számomra) érdekes dolgokkal, az expedíció első három áldozatából például híresen jó állapotban megmaradt jégmúmia lett, meg ott volt az a szál is, hogy a kapitány özvegye, aki eleve gyanúsan megértően és bátorítóan küldözgette Sir Johnt expedíciókra (menjél nyugodtan, drágám, az sem baj, ha a három évből öt lesz, ennyivel tartozol a hazádnak), a halála után hivatásos özveggyé vált, aki minden követ felforgat a férje után, és ebben a szerepben teljesen kivirágzott, meg mindenféle nyomokat és leveleket is hagytak maguk után, amik szintén érdekes kordokumentumok.
Szóval Simmons szőrszálhasogatóan precízen írta le a történteket a legénység összes tagjának a pontos nevéig és családi-kulturális hátteréig bezárólag (de ez abszolút nem ront az olvasmányosságon), egyetlen kitalált szál volt az egészben, de az is elegánsan lett megoldva. Ráadásul az Erebust már két éve megtalálták (a regény megjelenése után), de pont a Terrort most szeptemberben, miközben még benne voltam a könyvben, és gyakorlatilag erről szóltak a napjaim, elég hátborzongató volt. Lesz egyébként tévésorozat is belőle, amit természetesen pont Budapesten kezdtek forgatni (mint mindent).
** Vagy az anyjáét, újabban. További újítás, hogy immár két keresztnevet is kaphatnak, de akkor mindkettőt használniuk kell egyszerre.
*** A novellasorozat másik két darabjának címe az lenne, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat hajnali kettő és hat között Dovertől Birminghamig életemben először a rossz oldalon vezetve egy egész napos utazás után”, ill. “Hogyan nem öltem meg minden utasomat életemben másodszor a rossz oldalon vezetve és életemben először rossz oldali kormánnyal, a hátam mögött két visító gyerekkel Edinburgh és a Loch Ness között”.
**** Valami New York-i Dead Rabbit perrel fenyegette őket. Gondolom, nem akarták, hogy valaki véletlenül a reykjavíki DR-be menjen helyettük.

Az edinburgh-i magányról

(Még befejezem a Skóciát, utána lesz mindenki örömére hányós poszt is (megtörtént események alapján), az mindig népszerű szokott lenni).

Szóval, miután az elején két egymást követő napon lenyomtuk Lindisfarne-t és a Loch Nesst, valahogy senkinek nem volt kedve reggel tízre velem jönni a belvárosba, ahol visszaszolgáltattam az égkék színű Vauxhall Corsát a kölcsönzőnek (a tankolás okozott egy kis nehézséget, amíg rá nem jöttem, hogy ebben az autóban nem belülről kell kinyitni a tanksapkát, hanem oda kell sétálnom hozzá a lábamon, és kézzel kell akadálymentesíteni, ahogy az ókorban csinálták).

Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy bár — minden szempontot tekintetbe véve — gyerekekkel egyértelműen jobb utazni, mint gyerekek nélkül (őszintén), mert rengeteg nevetést, őszinte boldogságot és váratlan új élményt is hozzáadnak az úthoz, ugyanakkor rengeteg rohangálást, a tevékenységeinkkel kapcsolatos őszinte (és nem mindig hízelgő) véleménynyilvánítást és váratlan vércse- és egyéb ragadozóhangokat is hozzáadnak (meglepően élethű interpretálásban), és bármilyen furcsa is, az embernek nincs mindig kedve folyamatosan, 24 órában egy fiatalos, dinamikus és jól kommunikáló csapat tagjának lenni, úgyhogy a kocsi leadása után úgy döntöttem, hogy most pár napig inkább verseket írok a magányról a tengerparton hazafelé minden különösebb sietség nélkül elandalgok egy kicsit a John Lewisban (a Brit-szigetek Skála áruháza) anélkül, hogy közben fél kézzel vihogó törpéket szednék le a csillárról.

A John Lewisban amúgy úgy tűnik, hogy kifejezetten rám vártak, mert minden flamingó-tematikájú volt idén, de mérhetetlen önuralomról téve tanulságot megacéloztam magam a gondolattal, hogy most élményeket gyűjteni jöttünk Skóciába, nem flamingó alakú, felfújható pohártartót, és bár felmerült bennem, hogy mivel tavaly szintén Skóciában vettem egy gyönyörű flamingós fülbevalót, eredeti rózsaszín strasszkővel, és milyen szép kontinuitást vinne az életembe, ha mindig vennék valami flamingós dolgot, ha Skóciában járok, mégsem vásároltam flamingós ikerbabakocsit, és a leértékelt, rendkívül cuki flamingós ruhánál is csak egy pillanatra inogtam meg (bár azóta is álmodom róla néha).

Ekkor viszont megcsaphatott a szabadság részegítő szele, mert ahelyett, hogy hazarohantam volna, teljesen indokoltnak tartottam, hogy vegyek egy két három könyvet a belvárosi turistaközpontban, de ez a civilizált élethez nélkülözhetetlen beszerzés volt, mert (a) a gyerekeknek be lettek ígérve skótkockás gyapjúsálak, és az egyik könyv a klánok különböző tartánmintájáról* és az említett klánokkal kapcsolatos szaftos pletykákról történelmi érdekességekről szólt (és mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy valami nagyon gáz** klán tartánját öltsük a mit sem sejtő kiskorúak nyakába), (b) a másik a világ ötszáz legjobb whiskyjéről (és azt is el kellett kerülnünk, hogy valami nagyon gáz whiskyt igyunk), (c) a Robert Burns-életrajznak nagyon szép volt a borítója. A Scottish Breakfast Tea-re meg az a magyarázatom, hogy valamit innunk kellett, ugye****.

Ezen a ponton jött szembe velem az az utca, amelynek az egyik végén a tenger látható, a másikon a történelem, ráadásul éppen streetfood-fesztivált tartottak benne, úgyhogy vettem egy haggis in a bun-t gránátalmás-bodzás Firefly üdítővel, és miközben megpróbáltam a három könyvet egyszerre olvasni*****, és egy érthetetlen okokból párducnak öltözött fiatalember gitározott tőlem kellemes távolságban, nagyon irigyeltem magam, és máris honvágyam támadt Edinburgh után, noha ott voltam.

Hazafelé menet, hogy teljes legyen az élmény, beugrottam még a skót veteránok boltjába, ahol beszereztem egy fontért egy piros úti ékszertartót (ami ugye szintén nem dolog, hanem jótékonyság, ráadásul azóta is használom), majd valamelyik antikvárium kirakatában megláttam azt a Gouldot (a The Flamingo’s Smile-t), amivel már többször szemeztem életemben, ráadásul pont ezzel az első kiadásával, nem a hülye csíkossal, de ezen a ponton már megbocsáthatatlan árulásnak éreztem volna, ha a két órás tivornyázásom után ráadásul Lam nélkül megyek könyvesboltba, úgyhogy inkább rohantam haza, ahol az ágyneműkkel és egyéb bunkerépítéshez alkalmas eszközökkel beterített konyhában megszemléltük a szerzeményeimet, majd folyt tovább az élet a maga rendjében.

 

* A tartán magát a skót gyapjúanyagot és annak a mintáját is jelenti, a plaid (amiből a magyar pléd szó is származik) szintén a mintát is, és azt a sokoldalúan felhasználható, ööö, plédet is, amit nappal a vállukon átvetve felsőruházatnak használtak, éjszaka takarónak, meg úgy általában mindenre.
** Mondjuk egy olyanét, akik rendszeresen néptáncoltak, vagy nem a világ ötszáz*** legmenőbb whiskyjét itták.
*** Nem tartom kizártnak, hogy mind az ötszáz Skóciában található, mivel gyakorlatilag minden bokorban találtunk egy nagy múltú whiskyfőzdét.
**** A Scottish Breakfast Tea egyébként minden szempontból ugyanaz, mint az English Breakfast Tea, csak ezt Skóciában nem szabad kimondani.
***** Az Outlander-fordításaim miatt természetesen rögtön Fraserékhez lapoztam, ahol azonnal megakadt a szemem azon a mondaton, hogy “His son kidnapped the young widow and went through a form of a marriage with her”, ami alaposabban utánajárva egy egész szövevényes történetnek bizonyult, nem beszélve a klánok eltérő öröklődési rendjéről és az ebből származó bonyodalmakról (első gyermek, első fiúgyermek, legidősebb egyenesági férfirokon), illetve arról, hogy a puccosabb klánoknál picit eltérő mintájú tartánt illett felvenni reggel, este és vadászathoz.

Arról, hogy nem én vagyok a felelős

Hogy a közepén kezdjem, a boldogság (nem a viharos, hanem az a csendes, észrevétlenül besurranó fajta) szerintem akkor csapott le rám teljes erejével, amikor útban a Loch Ness felé azt figyeltük Lammal (nem járunk, vagy ilyesmi) az A9-es egyik pihenőjéből, ahogy a két gyerek egyenletesen beteríti az égszínkék Vauxhall Corsa makulátlan hátsó ülését az eredeti skót* parmezános-fokhagymás grissini morzsáival (az eredeti skót banánnal nem tudom, mit csináltak pontosan), és közben folyamatosan az a gondolat ismétlődött a fejemben, hogy nem vagyok felelős semmiért.

Az az elmebeteg ötlet, hogy Edinburgh-ból két kiskorúval egy nap alatt autózzunk oda és vissza a Loch Nesshez** természetesen szintén az én fejemből pattant ki, de mentségemre szóljon, hogy a társaságból másoknak is voltak elmebeteg ötleteik, amelyek nagy részét végre is hajtottuk, kis részét nem***. Szóval aznap reggel elkocogtam az autóért a kölcsönzőbe, ahol felvilágosítottak a tetteim következményeiről lehetőségeimről, többek között arról is, hogy potom harminc fontért papírt adnak arról, hogy semmiért nem vagyok felelős, ami az autóval történik, és ez bearanyozta az egész napomat.

Az elején még próbáltam kulturális utalásokat tenni, többek között a lefordíthatatlan Firth of Forthról (gleccserből kialakult hosszúkás tengeröböl és folyótorkolat E. északi szélén), mutogattam is, hogy azon a szép hídon fogunk átmenni rajta, mire egy kicsit megfagyott a levegő az autóban, mert a hídban látható folytonossági hiányok voltak (ne felejtsük el, hogy semmiért nem vagyok felelős). Amikor viszont az utolsó pillanatban elkanyarodott az út, és mégis egy másik hídon mentünk át, azt egyhangú felzúdulás fogadta a hátsó ülésről, és megkíséreltek rávenni, hogy inkább ugrassak át a lyukas híd lyukain, mert az szórakoztatóbb lenne.

Miután erre nem voltam képes hajlandó, szerencsére támadt egy kis csendszünet, bár minden egyes alkalommal, amikor elöl mondtunk valamit, valaki követelni kezdte a hátsó ülésről, hogy magyarázzuk el, mit mondtunk. Amikor például megörültünk a következő körforgalomnak, mert az előtte feltorlódott sor lehetőséget adott arra, hogy levegyük a kabátunkat/pulóverünket, nem értették, mi az összefüggés, és egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy örmény-magyar hagyományaink része, hogy minden körforgalom előtt leveszünk magunkról egy ruhadarabot. Szerintem részben ennek köszönhető, hogy amikor az út végén a kiskorúak empátiájára apellálva megpróbáltam én-üzenetekben elmagyarázni, hogy nagyon nehéz a félhomályban egy olyan úton rajta maradnom, amelyről mindkét oldalon lelóg az autó kereke****, miközben hátulról vércsemódon üvöltöznek a fülembe, akkor Zsé azzal válaszolt (szintén énüzenetben), hogy “és szerinted nekünk mennyire nehéz két zakkant felnőttel utazni?”, Muci pedig lakonikusan hozzátette, hogy “Hát ja”, és kénytelen voltam helyet adni az álláspontjuknak*****. (Mindenesetre tengelytörés nélkül sikerült hazajutnunk, de amúgy sem én lettem volna a felelős).

Szóval a grissini-parti után jött az a rész, amikor megkíséreltem a demokráciával szöges ellentétben lévő és betarthatatlan szabályokat hozni, mint például hogy senki nem rugdoshat senkit, senki ne üvöltsön, és most már Invernessig mindenkinek a saját térfelén kell maradnia, amelyekhez egyedül Lam tartotta magát példamutató módon, de a gyermekeink (mármint az övé és az enyém) éppen nem abban az életszakaszban voltak, amikor az ember példaképeket keres, akikre felnézhet és akiknek az életviteléből tanulhat, vagyis folyamatos, de végtelenül boldog sikoltozás közepette folytathattam a vezetést, amit csak Lam hangja tört meg néha, aki a GPS utasításait (nevezzük irányelveknek) tolmácsolta nekem, az első pár kilométert követően minden egyes mondata után szelíden hozzátéve, hogy “és maradj az út bal oldalán”.

Valamikor majd folytatni fogom, előzményekkel, meg minden, de most csak azt a pillanatot akartam rögzíteni, amikor szerintem mind a négyen minden ellentétes jel ellenére tökéletesen boldogok voltunk (bár az út nagy része erről szólt, de mégis). Ja, és azt, amikor semmiért nem voltam felelős.

IMG_6524

 

* Edinburgh-i tartózkodásunk folyamán nagy hangsúly fektetődött arra, hogy Skóciában természetesen csak eredeti skót dolgokat együnk.
** 180 mérföldre vannak egymástól, ami autópályán talán nem tűnik olyan soknak, de (1) soha nem vezettem korábban jobbkormányos autót, (2) a skót autópályákon egyrészt csak 110-zel szabad menni magyar idő szerint, amin a sebességkorlátozásokkal kapcsolatos gyakorlatias felfogásom talán át is lendített volna minket, de másrészt az autópálya náluk egy kétszer egy sávos utat jelent, helyenként betoldott gyorsítósávokkal.
*** Vö. “Menjünk éjszaka a játszótérre, mert akkor biztosan nincs ott senki!”.
**** Hazafelé a GPS a scenic route-ot választotta, de erről majd később.
***** Említhetném még azt az esetet is, amikor elmagyaráztuk nekik, hogy a halrudacska egy mélytengeri, fejetlen, téglatest alakú halból van, és sok más hasonló beszélgetést is, de nem fogom.

az érvelési technikákról

Szóval valamelyik nap késő esti falmászás után szívélyesen elbúcsúztunk egymástól a kedves szöszi lánnyal, és felkaptam a Második Utast, aki nem sokkal korábban bejelentette az igényét arra, hogy nálam aludjon* (nem járunk, vagy ilyesmi), és éppen arról beszélgettünk, hogy van vagy két tucat könyv a csomagtartómban, amire ő azt mondta, hogy ez nem lepi meg, amikor felmerült bennem az a szeszélyes ötlet, hogy a BAH előtt kisorolok egy sávot jobbra. A projekt végrehajtása közben hallottam, hogy váratlanul felbőg mögöttem egy motor, és a visszapillantóba nézve nem volt teljesen egyértelmű, hogy melyik oldalról akar megkerülni, úgyhogy amíg ez nem tisztázódott, az elválasztóvonalon maradtam (kábé három másodpercről beszélünk). A BAH-nál elkapta a motort a piros, röviddel később engem is, és csak arra figyeltem fel, hogy a hátul ülő csajnak nagyon menő, virágos bukósisakja van folyékonyan szidalmaz és fenyeget engem emelt hangerővel, miközben én a feszültséget enyhítendő kedves mosollyal nézek rá, és azon gondolkozom, hogyan kérdezzem meg, hogy hol vette a sisakját magyarázzam el neki nagyon röviden, hogy félreértésről van szó, nem azért váltottam lassan a sávot, mert meg akartam gyilkolni őket.

De még mielőtt ezt sikerült volna frappánsan megfogalmaznom, és közös nevezőre jutnunk a fogósabb forgalmi helyzetek megoldásait illetően, miáltal a megkönnyebbülés és a kölcsönös megértés kiváltotta oxitocin aknamunkája folytán talán örbarikká is válhattunk volna, akik simán kölcsönadják egymásnak a bukósisakjukat, váltott a lámpa, örökre elváltak útjaink, snitt.

Ugyanakkor annak ellenére, hogy fél perc múlva már tök másról beszélgettünk a Második Utassal, valahol ott motoszkált a fejemben, hogy volt valami bizarr és nem feltétlenül kellemetlen abban, amit a csaj rám zúdított, de csak nagyjából fél óra múlva, már a Wasabiban** esett le, hogy mi volt az, úgyhogy azonnal fel is tettem a kérdést a szemtanúmnak, hogy te, az a csaj tényleg azt mondta, hogy szép arcom van?***

A Második Utas erre nem azt kérdezte, hogy milyen csaj, hanem rögtön rávágta, hogy igen, ő is ledöbbent azon, hogy az ordenáré és vulgáris kifejezésekkel tarkított monológba mintegy mellékesen beszúrt egy ilyen bókot.

A tanulság az, hogy ne váltsunk sávot soha, amennyiben teljesen bele akarjuk fojtani a szót az esküdt ellenségünkbe, és hosszabb időre össze akarjuk zavarni, hogy közben félbeszakítás nélkül részletezhessük negatív véleményünket különböző jellemvonásairól és részlépességeiről, dicsérjük meg váratlanul a francia manikűrjét vagy a zenei ízlését.

 

* Ezt amúgy nem értem, az elmúlt két hétben ő a harmadik, aki egyszer csak bejelenti, hogy aznap nálam alszik, amivel semmi bajom, csak az okát nem értem. A világ kábé legkevésbé menő és minden útvonalból kieső helyén lakom , általában csak bizarr dolgok vannak a hűtőmben, mert jellemzően nem itthon eszem (most például orosz fekete kenyér, szilva és egészmagos mustár), és az, hogy reggel ébredés után húsz percig elviselhetetlen vagyok, udvarias eufemizmus.
** Abba a bizarr helyzetbe kerültem, hogy bár utálok minden halat és tengeri állatot, a Wasabi az a hely, ami (a) útba esik, (b) nyitva van későn/főz elvitelre, (c) megbízhatóan hozza azt a fajta kaját, amit az aktuális speciális diétám szerint ehetek, úgyhogy lassan majdnem olyan expert leszek a W. nem halas menüsorát illetően, mint az IKEA aktuális ágytakaró-színeinek terén.
*** A pontos megfogalmazás valahogy úgy hangzott, hogy “és akkor is ilyen kedvesen fogsz mosolyogni, ha leszállok a motorról, és beverem azt a szép kis arcodat?”, de én le tudom venni a lényeget.