Uncategorized kategória bejegyzései

Prado 2.

Szóval, a Velázquezek után szorított az idő, és rohantam volna a Goyákhoz, különös tekintettel arra, hogy útközben kaptam belőle egy kis teaser-trailert IV. Károly és családja révén, amiről csak utólag tudtam meg, hogy érdekes egybeesés folytán a korábban kivesézett Las Meninas inspirálta, mármint olyan szempontból, hogy legyen már arcuk és személyiségük az uralkodó osztályhoz tartozó embereknek is, csakhogy Goya láthatóan fontosabbnak tartotta a hitelességet a lovagi előléptetéseknél (amúgy szerepel a képen, ő is ott festeget a bal sarokban, csak kevésbé délcegen, mint Velázquez):

Goya.IV.Charles

Ebben egyébként az a legdöbbenetesebb, hogy minden alakról készített előzetes vázlatot, amit a célszemélyek le is okéztak (erről egyszer talán mjad hosszabban is).

Viszont ekkor belefutottam Rubens egyik korai photoshopjába a sok közül (a hipszterség egyik legmagasabb foka szerintem, hogy ő már akkor photoshoppolt, méghozzá hobbiból, amikor a digitális képszerkesztés még nem is létezett).

A bal oldali Rubens átdolgozása, a jobb oldali Tiziano eredetije, a kép címe magyarul Ádám és Éva, eredeti nyelven Az ember bukása. Könyvben élőben egyébként jobb, az alakok nagyjából életagyságúak, és megdöbbentő, hogy mennyire megmaradtak ezeknek a több száz éves festményeknek a színei, különösen, ha azt vesszük, hogy akkor még nem úgy volt, hogy az ember csak úgy leszaladt a sarki Művészellátóba egy kis tiziano-vörösért, hanem mindenféle trükkökkel keverték ki a festékeket szűzlányok véréből, teliholdnál a keresztúton.

Szóval, mint kiderült, Rubensnek volt ez a mániája, hogy ha megtetszett neki egy kép, akkor azt újrafestette, csak jobban, ráadásul nagyrészt meg is tartotta őket, ami egy kicsit megnehezítette az utazásait. Amikor kiszúrta magának ezt a Tizianót, akkor éppen Velázquezzel terveztek egy olasz körutat, ami végül nem valósult meg, és nem tartom kizártnak, hogy részben azért, mert egy 238*134 centiméteres képért azért minimum felárat kértek volna a postakocsin.

Mindenestre Rubensben azért volt annyi illemtudás, hogy tíz hónappal Tiziano halála után született, ezért semmiféle művészi konfliktus nem lett abból, hogy ígéretes alapnak tartotta ugyan ezt az Ádám és Évát, de azért úgy érezte, hogy fel kéne azért rajta tekerni a szaturációt, nem beszélve arról, hogy ahogy Lam mondaná, hogy néznek már ezek ki, legyen már egy kicsit előnyösebb a testtartás, domborodjanak azok az izmok és egyéb domborodásra szánt testrészek (érdekes amúgy, hogy az általam megkérdezett nagyjából tíz nő közül mindegyiknek az eredeti, valamivel szálkásabb Ádám jött be). Ezen felül a szerinte fölös mennyiségben tobzódó fügefalevelekből is visszavett, valószínűleg nem természetvédelmi megfontolásból.

Az Éva mögött ízlésesen elhelyezett róka teljesen érthető, az valamiért nagyjából minden kultúrában a csalárdságot és megtévesztést jelképezi, a papagáj már egy keményebb dió. Első pillantásra úgy tűnne, hogy simán csak a Paradicsom, mint helyszín kihangsúlyozására van ott, de ez redundáns információ lenne. Akkoriban a papagáj több művészeti ágban is a szexuális vágyat kezdte szimbolizálni, ami azzal is összhangban van, hogy Rubensnél Ádám, ahelyett, hogy a kígyófarkú puttót bámulná megrovóan, Évát nézi, és a testtartása, illetve a kézmozdulata is ambivalensebb az eredetinél, kevésbé tiltó és elzárkozó, és hogy is mondjam, mintha kissé elterelődne a figyelme a fa gyümölcseiről a Maslow-piramis magasabb szintű szükségletei irányába.

Éva renoméja ugyanakkor csiszolódik egy kicsit, mert ő már nem magát a gyümölcsöt bámulja eltökélten, hanem a puttót, tehát kap egy kis olyan jellegű felmentést, hogy őt bizony ez a mosolygó cukiság vitte bele a rosszba, és szinte észre sem vette, hogy mit is csinál éppen.

Arról, hogy miért is ültem pár nappal korábban néhány órán át egy madridi rendőrőrsön torreádor-arcú, de az angol nyelvet sajnos nem bíró fiatalemberek között, majd inkább valamikor később.

Prado 1.

A véletlenek rendkívül szerencsétlen összejátszása folytán* úgy alakultak a dolgok, hogy a héten alkalmam nyílt élőben megnézni a madridi Pradót belülről is, és azt azért muszáj lejegyzetelni.

Van ugye az esztétikai minőségnek az a megközelítése, hogy annak objektívnek kell lennie, tehát az a szép vers, írás, festmény, akármi, amit minden háttérinformáció nélkül is annak látunk (és ez általában abba torkollik, hogy éppen ezért hülyeség bemagoltatni Petőfi születésének és halálának dátumát), én viszont inkább a másik oldalon állok, és minél több triviát tudok valamiről, annál érdekesebbnek tartom, ezért sajátos macska-egér harcba bonyolódtam a teremőrökkel, noha én csak a festmények melletti feliratokat akartam lopva lefotózni, hogy a szemem után otthon a netemmel is megnézhessem, hogy mi is ez.

Eredetileg az volt a fő célom, hogy a Goyáknál ellenőrizzem, hogy a kis mélységélességű képeinél a háttereket tényleg más technikával készítette-e, vagy csak a fotók csalókák, de ehhez át kellett verekednem magam egy halom Velázquezen és miegyében, úgyhogy majdnem soha nem értem oda. Először a Las Meninasnál ragadtam le, amivel kapcsolatban rémlett, hogy a kompozíció szempontjából nagyon meta, és tényleg:

Las_Meninas_01

Itt ugye az, aki a képet nézi (e hét kedden 18:32 körül például én), nagyjából a tükörben látható modellek (a királyi pár) helyén áll, maga a festő a képen szerepel és alkot éppen, amikor hoppá-hoppá, beugrik az ifjú infánsnő az udvarhölgyeivel, aki a szüleit látva meglepődik, de közben nehezen bír ellenállni az ablakon betűző napfény csábításának, et cetera, Velázquez uralkodói ajtónyitogató rokona pedig minden látható ok nélkül sztahanovozik a háttérben, pusztán azért, hogy ne legyen olyan sötét és szűk az elrendezés. Tényleg nagyon meta, nagyon meg van csinálva, kép a képben, pont megfelelő mértékű szkriptelt spontaneitással ahhoz, hogy ne legyen unalmas, ugyanakkor senki nem takar senkit előnytelenül, vagy ilyesmi.

Otthon annak szándékoztam utánanézni, hogy a spanyol királyi udvarban vajon külön ember volt-e arra, hogy az infánsnőnél éppen hogy csak egy kicsit kevésbé szép udvarhölgyeket válogasson össze neki (a kötelező törpenövésű szórakoztató személyzet mellé), vagy úgy vágták át a gordiuszi csomót, hogy az udvari festőknek tiltották meg, hogy túl csinosra fesse őket. Ezt végül nem tudtam meg, de közben alaposan belebonyolódtam az infánsnők rám mindig is félig elborzasztó, félig vonzó hatást gyakoroló világába (a hagyományosan extra széles szoknya vajon a későbbi termékenységet hivatott szimbolikusan megelőlegezni? Rejtély), és újfent kénytelen voltam megállapítani, hogy Velázquez legalább tudott arcokat festeni.

Ezt egyébként, a későbbi események tükrében, ő is tudhatta magáról, és bizonyos számára magasabbrendű célok érdekében rá is játszott, de el kell ismerni, hogy tényleg bravúros munkát végzett IV. Fülöp leánygyermekével, akinek az arcán ott az érzelmek és késztetések egész kavalkádja (ösztönösen az ablak felé fordulna, amin besüt a napfény, de fegyelmezi magát, mert meglátja a szüleit, amin el is csodálkozik, és mindeközben udvariasan el akarja venni az udvarhölgye által odakínált vizet), tekintete intelligens és érdeklődő, tartásából egyszerre sugárzik gyermeki ártatlanság és egy leendő királyné méltósága és önfegyelme, ráadásul mindezt emlékezetből.

Szóval Velázquez két évvel később erre a képre alapozva lobbizni kezdett azért, hogy bevegyék egy lovagrendbe (művészeket akkoriban nem volt szokás), ha már ennyire jól sikerült elkapnia a család szeme fényét; elvégre egy élemedetten is olyan jó kiállású, az arcszőrzetét megfelelően rendben tartó és ennyire tehetséges férfiember megfelelően széles mellkasáról, mint aki mintegy véletlenül pont ezen a festményen is szerepel, szinte kínzóan hiányzik a szóban forgó kitüntetés (megjegyezném, teljes mértékben egyetértek vele). A lényeg az, hogy három évvel később meg is kapta a kívánt rendjelet, és mindenki boldog lett volna, ha nem sokkal utána meg nem halt volna. IV. Fülöp király olyan búskomorságba esett erről, hogy hivatalos dokumentumok margójára is felfirkálta, hogy “össze vagyok törve”, ezen felül meg elrendelte, hogy ezen a képen a festő mellkasára fel kell festeni az általa áhított vörös keresztet (a lovagrend jelképe), majd fogta az ecsetet, és felfestette ő maga a saját őkirályi fenséges kezével. Ez annyira végtelenül cuki, hogy arra nincsenek szavaim.

Mindenestre rajtam kívül másokat is megfogott ez a kép és a sztori, többek között Picasso is elkészítette a saját interpretációját a Las Meninasról, amit tök érdekes megnézni (mármint hogy mit hogyan értelmezett), csak sajnos Picassót szubjektíve nem szeretem, ez van.

A következő rész, ahol Goya előtt elidőztem, az az előtte/utána installáció volt, ahol Rubens ráeresztett egy Photoshopot Tiziano ádámévás festményére, de arról majd máskor.

 

* Ezt még fel kell dolgoznom, de, amennyire felderítettük az okokat, olyan események és körülmények vezettek egy rendőrőrszobára, majd később a Pradóba, hogy (1) márciusban, útban Cesky Krumlov felé megálltam a bécsi IKEÁ-ban; (2) családi nyomasztás hiányában nincs bennem elég ’56-os szorongás; (3) még nem olvastam el két konkrét céllal letöltött regényt; (4) nem álltunk meg szombaton Ferihegyen gyűjtőjegyet venni, és mindez együtt kivédhetetlen pillangóhatást (pillangóként szálltak a dominók) gyakorolt a későbbi eseményekre.

helyzetjelentés

Szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki izgult a cliffhanger után, hogy sikerült beszerezni a kék virágos és a rózsaszín virágos Dröna dobozokat a bécsi IKEÁ-ban. Azóta mondjuk észrevettem, hogy a piros színű lazúrfesték forgalmazását is beszüntette a cég Magyarországon, ami nagyon övön aluli, mert kékből kétféle is van, de sárga, narancs, stb is, és ilyenkor az ember joggal feltételezi, hogy persze, hogy lesz piros, anélkül, hogy ezt előtte ellenőrizné az internetes világhálón, mindenesetre Bécs erre a problémára is megoldást kínált.

Amúgy így utólag belegondolva, nagyjából a vasárnapi zárvatartással egyidőben tűntek el az olyan civilizációs vívmányok a magyar IKEÁ-kból, mint a szép dobozok és a piros lazúrfesték, nem beszélve a körtés szörpiről és a steakről az étteremben, amit nem tudok nem egyfajta kulturális vassfüggönyként értelmezni. Szóval, köszi, Orbán (és külön Semjén Zsolt).

noir napsütésben

Kora tavaszi idő volt. A sirályok vadul vijjogtak a kikötőben. A szlávos arcú lány már napok óta nem bírta kiverni a fejéből egy homályos alak képét, aki egy hatalmas Európa-térkép előtt állva színes rajszögeket tűz azokra a helyekre, ahol ő az elmúlt egy évben járt, és különböző gráfokat készít a célpontokból színes gumiszalagok segítségével, hogy rájöjjön a rendszerre. A lány, akinek amúgy sok neve volt, úgy érezte, a fiktív illető előtt még sok álmatlan éjszaka áll, amikor karikás szemekkel bámulja a falat, reszkető kezével szinte öntudatlanul rágyújt, és úgy érzi, most már mindjárt a helyükre esnek a kirakós darabjai, de az utolsó pillanatban mégis kicsúsznak a markából. Azt sem veszi észre, amikor a felesége könnyes szemmel behúzza maga mögött az ajtót, egy pillanatra megáll, majd szorosabban megmarkolja a táskája pántját, és elindul. Nem néz vissza. A férfinak csak pár nap múlva tűnik fel, hogy magára maradt. Hideg vízzel felönti a nescafét, a keze a telefon felé mozdul, de közben eszébe jut valami, üvegessé válik a tekintete, és nagy léptekkel visszamasírozik a térképhez.

A szlávos arcú lány kicsit megsajnálta a nemlétező illetőt, de ki kellett vernie a fejéből, mert most más dolga volt.

— Figyelj — szólította meg közvetlen hangnemben útitársát, akinek volt haja. Színében a whiskyre emlékeztetett, némi jéggel. — Nem gondolod, hogy bár nem szoktunk, de ha valaha, akkor itt és most, Triesztben, ahol valaha három tenger egyike mosta partjainkat, lenne az ideje, hogy busongjunk egy kicsit Trianon miatt?

Az útitársa kis szünet után egyértelműen elhatárolódott a felvetéstől. Hangjában is jégkockák csilingeltek, whiskyvel. A szlávos arcú lány elmajszolt még egy kis bresaolát mozarellával, majd úgy döntött, nem adhatja fel ilyen könnyen.

— De most képzeld el — folytatta –, milyen jó lenne, ha bármikor ideutazhatnánk, útlevél nélkül.

Ezen egy kicsit nevettek. A sirályok még akkor is ott vijjogtak, amikor ők pár órával később már azon vitatkoztak, hogy öt vagy huszonöt kilométerrel korábban lépték-e át kis kelet-közép-európai hazájuk határát általuk észrevétlenül.

Valahol a képzeletben egy elnyűtt, középkorú alak félregombolt ingben éppen a harmadik betűjük alapján kezdte különböző színnel megjelölni a városokat a kávésbögre-karikás térképen.

IMG_5147   IMG_5150   IMG_5148

a szlovén meló

Valahogy úgy kezdődött, hogy sűrű, sötét éjszaka volt, éppen Rita Orával (aki a szülővárosában született*) foglalkoztam munkából kifolyólag, és eközben szaggatott online kommunikációt folytattam egy sorstársammal (akinek szintén sűrű, sötét éjszaka volt), mind szakmailag, mind emberileg. Miközben türelmesen hallgatta annak ecsetelését, hogy mennyire sűrű és sötét az éjszaka, egyszer csak randomba’ bedobott egy olyan kérdést, hogy hol nő hozzánk legközelebb pálma szabadon, ami szakmai kategóriának tűnt, úgyhogy rögtön rávágtam, hogy Szlovéniában, Olaszországban, Horvátországban**, stb., majd folytattam a korábban megkezdett mondatot. Fél munkaórával később értsítve lettem, hogy a sors- és egyéb jellegű társ (nem, nem járunk, vagy ilyesmi) lefoglalt nekünk egy szállást a szlovéniai Piran tengerre néző partjain egy hosszú hétvégére, de még le lehet mondani. Mivel semmit nem tudtam Szlovéniáról, határidőm volt az adott hétvégén, be kellett vállalnom a tíz óra vezetést, DE tengerpart és pálmafák, természetesen nem mondtuk le.

Azt hiszem, ez az a pont, ahol először meg kell említenem a ljubljanai IKEÁ-t. Olyan másfél évvel ezelőtt tudatosult bennem, hogy a lakásomban lévő űröket legpasszentosabban 4 db kék-fehér virágos és három darab rózsaszín virágos Dröna dobozzal lehetne betölteni, de pont a revelációm idején vonták ki ezeket a magyar forgalomból, és azóta annyiszor nem sikerült útközben megszereznem őket a bécsi IKEÁ-ban (7 db Dröna doboz pont annyi, amiért még nem mennék át csak ezért Bécsbe), hogy az irántuk táplált érzelmeim hiteles narrációja azzal kezdődne, hogy Call me Ishmael. Ennél fogva szerintem érthető, hogy első dolgom volt megnézni, lesz-e nekünk útközben IKEA (bár az útitársam egyáltalán nem tekintette ezt magától értetődőnek), és találtam is Ljubljanában, bár honlapja nem volt, de a Mapsen be volt jelölve mindhárom darab, és az Images is kidobott pár fotót.

Odafelé úton elcsesztem, mert nem raktam be az itinerbe az IKEÁ-kat, és csak kábé emlékeztem arra, hogy hol vannak, de magamat ismerve abban reménykedtem, hogy amúgy is odahúznak az ösztöneim, mint az ívó lazacokat a szülőhelyükre. Viszont hiába lestem vércseként mindent, ami kék és sárga, nem találtuk meg őket, de nem baj, gondoltam, jövünk még vissza (a keresési folyamat közben egyébként kiderült, hogy a ljubljanaiak a nürnbergiekkel ellentétben nem dudálnak unortodox közlekedési részfolyamatok láttán, de erről nem akarok beszélni).

Reggel amúgy írtunk a házigazdának, hogy jöttünkre hat körül számítson, kelet felől, mi a teendőnk, mire visszaírt tört és lakonikus angolsággal, hogy “a kulcs vagy az ajtóban lesz, vagy odaadja valaki, Igor”. Később kiderült számunkra, hogy Piranban mindig minden kulcs mindenhol vagy a kapuban, vagy a kapu melletti oszlopon van, de ami még fontosabb, az is, hogy tulajdonképpen egy teljesen különálló miniapartmant kaptunk egy apartmanház udvarán, tengerre néző vécével. Éles megfigyelőképességemmel azonnal nyugtáztam, hogy az ágynemű és a bútorok egy része ikeás, tehát van remény (a teaforraló pedig Lidl sajátmárkás, stb), de utána sikerült a gondolataimat a tengerre terelni, amit le is rohantunk megnézni (sötétben, de nem volt választásunk).

Reggel arra keltem, hogy az útitársam megkérdezi tőlem, hogy írják azt, hogy “hüllő merevedési zavar”***, majd közli velem, hogy azt akarja, hogy nagyvilági emberek legyünk, akiknek a lakását a világ minden tájáról személyesen beszerzett tárgyak ékesítik, mire félálomban visszakérdeztem, hogy a ljubljanai ikeából származó LACK dohányzóasztalra és a pozsonyi Aldiban vett gofrisütőre gondol-e.

Piran egyébként meglepően gyönyörűnek bizonyult, egy kis félszigetre épült középkori város a nagy félszigeten, stratégiailag jól elhelyezett várral, templommal és temetővel, hatalmas kikötővel****, békésnek tűnő népekkel. Az egész belváros szűk kis macskaköves utcákból áll, teljesen követhetetlen, kacskaringós alaprajzzal (a félsziget alakú körvonal nem kedvez a derékszögeknek), és akár februárban is kényelmesen ki lehet ülni a napra az étterem kerthelyiségében (utcahelyiségében) frissen fogott tengeri élőlényeket (esetemben frissen fogott csokoládészuflét) enni egy szál akármiben, ahol a pincér, miután letörli az asztalt, és közli velünk, hogy this is now more Giorgio Armani, öt percenként aggódik amiatt egy kicsit, hogy teljesen biztosan rendkívül jól érezzük-e magunkat (igen).

További érdekesség Pirannal kapcsolatban a ghánai születésű polgármestere, akit egyrészt Piran Obamájának becéznek, másrészt viszont eredetileg is úgy hívnak, hogy Peter Bossman, amit szerintem egy polgármester esetében egyszerűen nem lehet tetézni, el is olvastam este az életrajzát, érdemes. És ha már amúgy is az internetes világháló csapongó hullámain szörföztem, alaposabban utánanéztem, mi van ezzel a ljubljanai IKEÁ-val, mire kiderült, hogy csak most egyeztek meg a szlovénokkal kilenc évnyi tárgyalás után az építkezések megkezdésében, és legkorábban 2018-ban készül el az első, ami némileg megmagyarázza, hogy miért nincs honlapja, és miért nem találtuk meg (ezek után elvárok egy kézzel írt meghívót a megnyitójára).

Amúgy szóljon egy kicsit a védelmemre, hogy inkább ültem a tengernek partján naplementekor a hullámokat és a kövek alól előmászó tarisznyarákot figyelve, minthogy vásároljak, és egész úton nem is vettem mást, csak egy otthagyhatatlan dísztárgyat (egy hógömböt, amiben delfin van, amit két delfin tart, akik egy nyitott kagylóban helyezkednek el, amit két másik delfin tart — ez annyira jumping the shark, nem beszélve arról, hogy Pratchett mennyire imádta volna, hogy a birtokomban kellett tudnom*****).

Időközben a rejtélyes Igor is előkerült, és a kölcsönös szimpátia kinyilvánítása után kevert egy kis betont az udvarban******, de ismeretségünk sajnos nem tartott sokáig, mert a harmadik napon átkeltünk a festői Triesztbe, ahol a három közmondásos tenger egyike nyaldosta egykor partjainkat, de ezt majd egy másik bejegyzésben fogom frappánsan összefoglalni.

 

* Soha nem tudom elfelejteni neki azt a dialógust, amit a tőlem elvárható magas művészi színvonalon fordítottam le feliratba:
Rita: Elmentünk a szülővárosomba.
Riporter: Ott született?
Rita: Igen, ott születtem.
** Ez egy ilyen szakma.
*** Mint már említettem, ez egy ilyen szakma.
****
Én: Azt tervezem, hogy holnap reggel kijövök ide a marinához, és elgyönyörködöm abban, ahogy az izmos halászlegények verejtékes felsőtestén megcsillanak a kelő nap sugarai, miközben kiemelik a hajóból a fogást.
Nemén: De drágám, tél van.
Én: Tudom, sapka, sál.
***** Van annak valami latin neve, amikor az ember a kedvenc halott íróinak vásárol ironikus ajándéktárgyakat?
****** Ettől függetlenül is meg kellett állapítanom, hogy az atavisztikus ösztön, ami az ivarérett férfiakat szombaton flexelésre hajtja, nem korlátozódik a hazánkra, hanem egyetemes jellegű. Amikor ezt szóvá tettem, az útitársam megjegyezte, hogy nem is érti, mit csináltak szombatonként, amikor még nem volt flex, de belegondolva rájöttem, hogy a történelmi feljegyzések szerint birodalmakat igáztak le és nőket gyaláztak meg.

az univerzum kiszámíthatatlan útjairól (általában a BAH-csomóponton keresztül)

Az egész úgy kezdődött, hogy különféle okok miatt (anyagilag a magyar egészségügyet kell nagyobb összegekkel támogatnom folytatólagosan, másrészről meg költözésre készülök, és addig nem akarok ennél több tárgyat birtokolni) ősz óta megszorításokat hirdettem a házi költségvetésben, konkrétan elhatároztam, hogy (a) nem veszek több cipőt, (b) nem veszek több könyvet, (c) nem veszek semmit az ikeában, akkor sem, ha úgy érzem, hogy 590 forintnyi befektetéstől megváltozna az egész életem, (d) egyáltalán, nem veszek semmi olyasmit, amire nincs feltétlenül szükségem (persze ezekre mindig érvényes az apróbetűs kitétel, hogy kivéve, ha nagyon-nagyon akarom, de igyekszem megszabadulni a földi vágyaktól).

Karácsony táján és január közepén ebbe az elhatározásomba egyébként az Univerzum is erősen besegített, mivel nagyon úgy tűnt, hogy enni sem leszek képes többet, vagy ha igen is, minek (nem, nem szuicid gondolatok, hanem arra az öt percre, amíg bennem tartózkodik, egyszerűen nem tűnt érdemesnek semmit sem lenyelni), illetve a megvonási tüneteket némileg enyhítette, hogy két hányás között a nyakára hágtam a karácsony/évvégi bónusz ürügyén beesett ruházati utalványoknak (ami indokolt befektetés volt, elvégre a nincsegyrongyomban mégsem mehetek ki az utcára).

Naszóval, elérkezett a sötét, ködös és reménytelen január vége, amikor is P (lelkes navigátor és a popkultúra szkriptelője, mind emberileg, mind szakmailag) ismételten tájékoztatott arról, hogy nem tud vezetni. Ezen szerintem még képes is lenne amúgy túllépni, de az is súlyosbítja a helyzetet, hogy autója sincs, ami általában nem okoz neki problémát, kivéve, ha ágyneműtartós ágyakat kell beszereznie az IKEÁ-ból, és felvinni a hegyre, mert az IKEÁ-ban mégsem alhat az ember. Lényeg, hogy ezáltal megnyílt előttem a lehetőség, hogy mintegy ikeapornót nézzek sofőrként és lelki asszisztenciaként, ami lehet, hogy guminő, de a teljes absztinencia nem játék.

Az első IKEÁ-s kör alatt sikerült beszerezni az ágyat és egy zsáknyi csetreszt P, a hegyek démonának új életéhez, továbbá a két kívánt matrac közül az egyiket megláttuk a leértékelt osztályon, ami konkrét endorfinrohamot váltott ki belőlem. Nem akarom amúgy a Priust reklámozni, de megint az volt, hogy minden meggyőződésem ellenére mindez belefért velünk együtt, anélkül, hogy eszembe jutott volna időben kivenni a gyerekülést és a nagy dobozos ülésmelegítőt*. (Szerintem a matracon még egy kisebb etióp családot is el tudtunk volna szállítani, de azt éppen nem árultak a FYND osztályon.)

Viszont a másik kívánt matracért tennünk kellett volna egy kört a külső árukiadóhoz, amire nem volt idő, úgyhogy beiktattunk egy másik menetet is a másik IKEÁ-ba.

Mivel tanulok a hibáimból és igyekszem a későbbiekben elkerülni őket, természetesen kipostiteltem az ajtómra, hogy “gyerekülést kivenni!”. Ugyanakkor mivel reggelente se motivációm, se szemem nincsen ahhoz, hogy hülyeségeket olvasgassak random postitekről, természetesen bent felejtettem a gyerekülést**. Emellett az Univerzum is (tőle elvárhatóan) a lehető legalkalmatlanabb pillanatot választotta arra, hogy jót tegyen velem, ugyanis az egyik kiadóm értesített, hogy mazsolázni lehet náluk amúgy kiselejtezett kiadványokból, és gondoltam, az az öt perc és tíz könyv még belefér az időmbe (és az autómba). Arra, hogy pontosan mi történt a kiadónál, csak foltokban emlékszem, de az IKEA parkolójában bepakolás előtt már ezzel szembesültem a csomagtartó felnyitása után:

konyvek

Csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy amúgy sem akartunk kisebb etióp családot vásárolni, úgyhogy minden rendben lesz (vagy valami).

Én nem akarom egyébként az Univerzumot gyanúsítgatni semmivel, de amikor a külső árukiadóba tett út előtt ezen a helyen is bepillantottunk a leértékelt részlegre, ott hevert két gyárilag összetekert matrac, és az egyik a kívánt memóriás darab volt a kívánt méretben, 30%-kal leértékelve, mert egy pár négyzetcentis darabon kiszakadt rajta a nejlon. A különbözetet természetesen muszáj volt levásárolni, de ekkor már biztos voltam benne, hogy ha egy nagyszobányi PAX gardróbot vennénk összeszerelve, az is beférne a kesztyűtartóba (ha nyitva hagyom az ajtaját), úgyhogy be kell vallanom, hogy nem fogtam vissza magam (bár a reaverekére hasonló őrjöngés előtt mélyen P szemébe néztem, és felszólítottam arra, hogy akár fizikailag is akadályozzon meg abban, hogy bármit azzal az indokkal vegyek meg, hogy mert olyan cuki***).

P, akit ekkor már eleve nagyon jó embernek gondoltam (még soha senkit nem ismertem, aki, ha együtt megyünk az IKEÁ-ba, a többszörösét képes megvásárolni nálam) kalandunk méltó lezárásaként vásárolt nekem többek között dinnye ízesítésű gumicukrot, mintegy hálája jeléül, amiért megtanultam vezetni, és nyírfa ízesítésű zöld teát is, majd beszéltünk egy kicsit az érzelmeinkről a körforgalomba való besorolás közben, és tájékoztatott, hogy nagyon jól érezte magát, mert úgy látta, hogy én nagyon szeretem mind az IKEÁ-t, mind őt egyidejűleg, és ezt jól esett átélnie.

Ja, meg vett nekem egy faládát is, de ott nem volt választásunk, mert az tényleg nagyon cuki volt.

 

* Amit egyébként gyógyászati célokra szereztem be, és tényleg működhet, mert mióta ott tartom felbontatlanul a kocsiban, mintha egyre jobban lenne a derekam.
** És az ülésmelegítőt is, de, mint azt már említettem, az gyógyászati célokat szolgál.
*** Ennek ellenére itthon találtam például magamnál egy bimbozó jácintot kék-fehér színösszeállítású kaspóban, de P sem figyelhet mindig.

Kívánós poszt 2016-ra

A hagyományoknak megfelelően idén is lehet kívánni (legyen a határidő 2016.01.01 éjfél, kivéve azoknak, akik későn jutnak el ide, bealszanak, összekeverik a dátumokat, nem tudják időben elküldeni, vagy bármi egyéb legális ürüggyel rá tudják venni az Univerzumot arra, hogy negligálja a kitűzött határidőt).

A történet ugyanaz, mint mindig, hogy a blogomba beírt kívánságok az esetemben mindig teljesülnek (legfeljebb nem akkor és nem úgy, mert az Univerzum egy beteges humorérzékű, nem feltétlenül jószándékú ribanc), és az évnek ebben a szakában mások is írják be nyugodtan, amit szeretnének (de nem győzöm kihangsúlyozni, hogy nagyon kell ügyelni a megfogalmazásra).

Szóval az én listám:

  1. Ez a kéréscsoport javarészt nem publikus, és a “történjen csoda, és semmi ne romoljon” tematika köré csoportosul. Univerzum, te tudod, miről van szó, ne tagadd.
  2. A szokásos, a gyerekkel mindketten legyünk egészségesek (idén megnyomnám a mindketten-t), ne haljunk éhen, ilyenek.
  3. Sikerüljön a házeladás, -vétel, költözés különösebb megőrülések és veszteségek nélkül, kössünk ki egy olyan helyen, amit szeretek, és nem csak az ára miatt.
  4. Legyen benne utazás, de valami olyan helyre, mint Aokigahara vagy Socotra vagy az Auyán-tepui, ne Szecső Alsóra. Na jó, ha az összes többi kívánság bejön, akkor kiegyezek egy Közép-Afrikával (Muci szeretné), vagy egy skandináv országokkal is.
  5. Nagyon szeretnék egy szögletes, piros kávéfőzőt. A mostani kávéfőzőmet hét éve gyűlölöm esztétikailag, de lélektanilag képtelen vagyok kidobni olyan használati tárgyakat, amik még tökéletesen működnek, két kávéfőzőnek pedig kicsi ez a város konyha. Egy nagyra becsült karácsonyi vendégem megkísérelte ugyan kinyírni az eszközt, de az némi lábadozás után magához tért, én ezt nem bírom tovább.
  6. Legyen időm a kreatív jellegű terveimre. De ne azért legyen időm, mert nem kapok munkát.
  7. A kocsi egész évben legyen tökéletes műszaki állapotban (és maradjon a birtokomban).
  8. Találjak egy olyan pénztárcát, ami tetszik annyira, hogy megvegyem, és ne kelljen tovább égnem egy vállalhatatlanul elrongyolódott, de eredetileg nagyon szép pénztárcával. Mondjuk a mai nagyon bizarr mesefilmben, a “Száva, a szív harcosa”-ban azt mondták, hogy ahhoz, hogy valami teljesüljön, “csak őszintén kell akarni”, és ez ad némi reményt.
  9. Mindenki másnak is teljesüljön minden olyan vágya, amit őszintén és jóhiszeműen akar, és megérdemel (és a “megérdemel” kategóriát az Univerzum értelmezze a lehető legnagyvonalúbban, ne ezen akadjon fenn).

+1: Megkérdeztem Mucit, mit szeretne, és azt mondta, azt, ha felnőttkorában tényleg eltúrázhatnának a Somával az Északi-sarkra, ahogy megbeszélték, és az Északi-sark nem lenne még teljesen elolvadva.

Neukirchenről és a kollektív bűntudatról

Most már muszáj valahogy lezárnom a nyári utat, szóval Gent kiábrándító egy hely volt, másnap viszont aránylag sok időnk volt átérni a következő szállásra Németországban, amelyet előrelátóan Nürnbergen kívül (olyan 14 kilométerre) foglaltam le. Az útitársam valószínűleg tisztában volt azzal, hogy Gent után nagy szükségem lenne minél hamarabb valami instant örömre, úgyhogy annak ellenére, hogy pontosan tudta, mire számíthat, egyszer csak odamotyogta nekem, hogy ott balra látott egy hatalmas Carrefourt, amiért a mai napig nem tudok elég hálás lenni neki.

Annak bizonyítékául, hogy más szempontból is folyamatosan megfigyel (és valószínűleg jelentéseket küld rólam valahova), a Carrefour parkolójában zajlott le közöttünk a következő beszélgetés:

nemén: Hogy lásd, mennyire szeretlek, fel akartam ajánlani, hogy amíg én cigizem, menj be a Carrefourba.
én: Ha én most bemegyek egy ekkora Carrefourba, soha többé nem fogjuk megtalálni egymást.
nemén: Én bármikor megtalálnálak téged egy Carrefourban. Azonnal a sajtoknál keresnélek.

Valóban sikerült újabb sajtokat szereznem:

IMG_4405 IMG_4406

De ez csak részben kárpótolt azért, hogy utána órákat kellett szigorú monoton német autópályákon vezetnem, amit csak az szakított meg, amikor valahol a határ közelében egy benzinkút parkolójában levettem magamról a dzsekit, a farmert és a harisnyát, és felvettem a legvékonyabb nyári ruhámat.

Neukirchentől nem vártam sokat azon túl, hogy odataláljunk, ami meg is történt, és már attól leesett az állam, hogy hirtelen egy németektől nem várt módon romantikus, kőfalas, kifejezetten bájos faluba:

IMG_4418 IMG_4417

IMG_4419 IMG_4431 IMG_4427

Attól meg még inkább, hogy a booking.com-on olyan semmilyennek tűnő szálás egy romantikus családi fogadó volt magyar szobalánnyal, többé-kevésbé ízléses dekorációval, és káddal.

IMG_4409 IMG_4410

Mindensetre itt minden feldobottságommal együtt volt egy kis összetűzésem Németországgal úgy általában, amiről csak én tudtam, és amit részben a német autópályák, részben a parkolásos affér váltott ki.

Nem tudom, mennyire megy át a képekről, hogy Neukirchenben konkrétan egy lélek sem volt az utcán, de egy lélek sem volt az utcán (ezt később gyalogosan is ellenőriztem). A szállodánk mellett viszont volt egy egyirányú utca (gondolom, akkor létesítették, amikor több napos káposztafesztiválok során egyszer véletlenül ketten is be akartak hajtani oda), és a számunkra ideális parkolóhely ebben az utcában helyezkedett el, amelynek mi a rosszabbik végén voltunk. A problémát úgy szándékoztam megoldani, hogy elkezdtem befelé tolatni, mire kábé a második méternél odarohant hozzám az egyik kapuból egy idősebb úriember kétségbeesetten, azzal, hogy de hát ez egyirányú. Amúgy nem volt bunkó, láthatóan segíteni akart a megtévedt külföldieknek, de nagyon, és némi kölcsönös magyarázkodás után világossá vált számomra, hogy a kisvárosban töltött időnk nem lesz elég arra, hogy megértessem vele, miszerint vannak emberek, akik annyira vadnak születtek, hogy akár tudatosan képesek lelkifurdalás nélkül betolatni egy üres egyirányúba, úgyhogy inkább megkerültem a tömböt.

Mindenesetre ezen a ponton hullafáradtan morogtam valamit az útitársamnak a németekről, aki azzal próbált megnyugtatni, hogy de hát szegények, van elég kollektív bűntudatuk, amire én azt feleltem, hogy ha lenne bennük kollektív bűntudat, akkor nem dudáltak volna le engem az útról Nürnbergben (akkor sem, ha a zöld lámpánál próbálom megtalálni a helyes utat a nem működő gmapsen). Itt már eléggé röhögtünk, de ezek után elfajult a beszélgetés, és feltaláltunk “A kocsiban baba utazik” matrica helyett alternatív matricákat különféle helyzetekre.

Azt hiszem, ezt követte az a mondat az útitársam szájából, hogy “te figyelj, hogy lehet, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor már kettesben is szégyellek?”, de ezt az adott szituációban bóknak vettem. Valamivel később ránk köszönt valaki magyarul, és csak remélni tudom, hogy egészen odáig hallótávolságon kívül volt.

Szóval mindezektől eltekintve Neukirchent és a Gasthof Zur Sekut csak ajánlani tudom, nagyon szép vidék, és valami ismert biciklis körtúra útvonala is arra húzódik (nem próbáltuk ki, de menőnek tűnt).

Utána másnap már nem történt semmi pár száz kilométer német autópályán kívül, amit töröltem az agyamból, meg azon kívül, hogy mint kiderült, Budapest és környéke összes számomra fontos útvonalát még járhatatlanabbá tették, de legalább német autópályákat nem telepítettek ide. Egyelőre.

még egy kis kitérő

— Most jöttem rá, hogy én inkább az a pacifista alkat vagyok — dünnyögte a szlávos arcú lány, majd azért a miheztartás végett fejen, mellkason és ágyékon lőtte az ellenszenves férfialakot az AK-47-essel (időközben valamikor a gyomrába is eresztett három golyót (lektoroknak lőszert)), és a mellette álló két fiktív barátjával is végzett a biztonság kedvéért.

loveszet01

Valamivel később már sutba dobta minden pacifizmusát (azon az alapon, hogy aki békét akar, az készüljön a háborúra), és egy bal fül fölé eresztett figyelmeztető lövés után a Glockkal és az Uzival már nem kímélt semmit.

loveszet02

(Főleg a szemeket nem, az a nyaktáji sűrűsödés viszont az Uzi volt).

erős indítás után az utazás mélypontja

Dover fehér szikláit gond nélkül elértük Lucien segítségével és minden átmeneti elmezavara ellenére (ebben nagy segítség volt, hogy ugyanazon az autópályán kellett haladni szigorú monoton tempóban dél felé).

IMG_4354   IMG_4349

A hazaúton szerencsére már a militáns komposok kedélye és agilitása is nyugvópontra hágott, úgyhogy nem gyújtottak fel minket időben felszállhattunk a kompra, ahol azonnal lecsaptam az első konnektorra, és a munkának szenteltem az életemnek ezen szakaszát (a sirályfotózós intermezzókat leszámítva), hogy ne azon idegeskedjek, hogy leszállás után már csak másfél óránk marad átjutni Franciaországon és Hollandián át a belgiumi Gentbe, ha időben be akarunk jelentkezni a szállodába (úgy, hogy Franciaországról és Hollandiáról Luciennek a tárhely szűkössége miatt fogalma sincsen).

IMG_4389   IMG_4393

Légvonalban olyan egy óra lett volna a szálloda, de én ismertem egy rövidebb utat (és tényleg csak pár kört tettünk meg néhány eldugottabb francia falu körforgalmában). Mivel ekkor már két hete folyamatosan ismeretlen terepen vezettem sok ezer kilométereket, kezdtem úgy lenni vele, mint a hegymászók a magashegyeken, amikor hirtelen beszélni kezd hozzájuk a lábujjuk, csak én Lucient próbáltam kidolgozott érveléssel meggyőzni arról, hogy ne rendőrsípoljon folyamatosan, ha gyorshajtok, mert sietünk.

Majdnem Brüsszelben szálltunk meg egyébként, csak arról lebeszélt valaki azzal az indoklással, hogy az olyan jó hely, hogy ő akarja megmutatni nekem. Gent is nagyon szép, turizmusra teljesen alkalmas hely, mint arról az internetről értesültem, ugyanis mi csak a Hotel Campanile-ig jutottunk el, amiről annyi jót tudok elmondani, hogy közel van az autópályához, és beengedtek minket.

Azt hiszem, ez volt az utunk mélypontja, ahol este még Sztahanovhoz hasonlóan nekünk is több gigát kellett volna a szálláson megmozgatnunk hivatásszerűen, de Internet csak nyomokban volt, úgyhogy kisétáltam az udvarra, és megpróbáltam romantikus hangulatba ringatni magam, miközben a Perseidák hullását figyelem. A romantikus hangulatban némileg akadályozott az előttem húsz méterre elhelyezett monumentális vegyi erőmű dübörgése, illetve a fényszmog, továbbá a másnapra várható német autópályák fenyegető réme, de azért tisztességgel kivártam a második hullócsillagot, mielőtt visszavonultam nettelen hajlékunk sivár kietlenségébe, és papírkönyvet olvastam, mint az állatok.

Gent számomra pillanatnyilag Belgium Nürnbergje, de aki bármi jót tud róla mondani, ne fogja vissza magát, meggyőzhető vagyok.

kis kitérő, de nemsokára jön a belga Carrefour

Nemén: Jaj, magamra öntöttem a kávédat!

Én: Semmi baj, mindjárt feltörlöm.

Nemén: Mert nem figyelmeztettél, hogy ennek lejár a teteje.

Én (preventív jelleggel): Annyira örülök, hogy te nem vagy olyan, mint néhány pasi az életemben, akik ha leverik a tányért, akkor engem hibáztatnak, hogy rossz helyre raktam.

Nemén: Nem, nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy eddig olyan szép volt a kapcsolatunk, és annyira szerettük egymást, és vajon hogy fajulhattak idáig a dolgok, hogy már nem is figyelmeztetsz, és egy darabig keresem, hogy mit ronthattam el, de utána arra jutok, hogy hát, ha már eddig kibírtuk, akkor ezen is túl fogjuk tenni magunkat.

(Nem, nem járunk, vagy ilyesmi)

ó, azok a birminghami szeméttelepek

(mostanra már erősen retrospektív, de azért be fogom fejezni)

A Birminghamben tartó út hátrelévő része eseménytelenül telt, csak annyit állapítottunk még meg közben, hogy Glasgow szép ugyan, de az ármányos brit nyugdíjasok határozott kijelentése ellenére nem szebb Edinburgh-nál. (Nincs szebb város Edinburgh-nál).

Útközben valahol beszereztük a szellemesen Offline Mapsnek keresztelt offline térkép- és navigációs appot, amely bizonyos szempontból a brit nyugdíjasokra emlékeztetett abban a tekintetben, hogy nem mondott mindig igazat. Kompromisszumos megoldásként a Lucien nevű angol férfihangot választottuk ki (bár az útitársam több ízben megsértődött azon, hogy mereven ellenálltam az indiai angol dialektusban beszélő változatnak, mert vezető személyiségként az utak megtalálását priorizáltam az általa preferált verzióból következő potenciális együtt nevetés helyett. Megjegyezném, az útitársam évek óta a Pirate nyelvű facebookot használja, és ezért több funkcióját nem tudja használni).

Itt, ezen a ponton kiemelném, hogy valószínűleg nem vagyok rasszista (amennyiben nem német valaki, és/vagy nem használja az “emberke”, illetve bizonyos körökben az “Mber” kifejezést), ugyanis a hozzám közeli személyeket, egyben navigátoraimat nem aszerint válogatom meg, hogy teljesen tisztában vannak-e a jobb és a bal oldal fogalmával. Ebből fakadt is némi nehézségünk, de miután arra a kérdésemre, hogy most jobbra menjek-e, vagy balra, pánikszerűen felsikoltott, hogy “körbe!”, mire én valószínűleg nagyon csúnyán néztem rá, percekig gondolkozott előre, mielőtt a jobb és a bal szavakat használni merte. De még így is jobb volt Luciennél, aki néha elszenderedhetett, mert egyszer csak olyanokat kezdett kiabálni egy autópálya közepén, hogy “Make a U-turn, if possible! Turn left! Turn right! Turn left! Go straight for another 139 miles”.

Birminghamben az volt a feladat, hogy az ottani ismerős (az “ismerős” eufémizmus, a kapcsolatunk komoly érzelmi töltéssel rendelkezik, és a heves szerelemtől a kedves, de elgondolkozó hangnemben feltett “mondd, hogyan jutottunk el odáig, hogy már akkor is szégyellek, ha kettesben vagyunk?” kérdések között oszcillál) lakását kipakoljuk, kitakarítsuk, és elszállítsuk a Gellérthegyre.

Soha nem felejtem el azokat a napokat, amikor időnként a szomszédos szobákból chateltünk és leveleztünk párhuzamosan, máskor egy hálószobába gyűlve dolgoztam pánikszerűen, miközben a felmerülő “hogyan mondják ezt oroszul fonetikusan” tartalmú kérdésekre válaszoltam szovjet akcentussal. Felüdülésként időnként elvittünk a helyi szelektív szemétlerakóba egy-két szétcsavarozott bútort (ott ingyenesen átveszik, ha valaki helyi lakos, és a megfelelő szelektív konténerbe dobálja a cuccost). Mekkánkban, a szeméttelepen a vége felé szerintem arcról felismertek már minket, és rengeteg meghitt fotót készítettünk ott (az egyik leghíresebb a “szelfihez sminkelek a szeméttelepen” című spontán mű).

Életemnek ez a (pár napban mérhető) időszaka dramaturgia szempontból ott csúcsosodott ki, amikor a nedves szőnyegtisztító kikölcsönzése és alkalmazása után kiszorultunk a szobákból, és úgy dolgoztunk, hogy egyesek az egyetlen megmaradt matracunkon gépeltek az előszobában, miközben én nemes egyszerűséggel a konyha linóleumpadlóján hevertem, és a két fontra leárazott Ben & Jerry’s fagyit toltam az arcomba dobozból (a Ben & Jerry’s többek közt arról híres, hogy többféle nyers sütitészta ízesítésű fagylaltjuk is van).

A pánik két nappal indulás előtt következett be, amikor a legérdekeltebb félnek kezdett úgy tűnni, hogy az én kocsimba nem fog beférni az összes ingósága (én tudom, hogy abba a kocsiba bármi befér, olyan, mint a Tardis, vagy Kétvirág Ládája), de amikor az almaszeletelőjét  is eltettem (szeretném újfent megjegyezni, hogy az 250 forint az Ikeában), nem beszélve a gyermeke által gyűjtött gallyakról (fiú), kezdett eltűnni a szeméből az eszelős csillogás.

További helyi érdekességek még, hogy az egyik szoba ablaka a birminghami rémteregetőre nyílt (tényleg eszelős tempóban váltogatta a kiteregetett ruhákat, annak ellenére, hogy minden nap esett valamennyit), az én ablakom pedig egy másfél méterre lakó, aránylag  jóképű fiúra, aki időnként hajnalig egy indiai törpével füvezett (a konyhapadlós szcenáriónál felmerült bennem, hogy átkopogok, hogy jöhetek-e én is).

A militáns calaisi komposok miatt amúgy csak két nap késéssel indultunk haza, amitől pár pillanatra meglehetősen letargikus lettem, de utána lett fagyim felmerült bennem, hogy végül is tökmindegy, hol dolgozom (azt leszámítva, hogy Birminghamben szebb fiúra nyílik az ablak). Az utolsó pillanatban szerencsére minden fontosat sikerült beszereznem (Frozenes bonbon, don’t ask), úgyhogy aránylag kiegyensúlyozott légkörben indultunk meg Dover fehér sziklái felé.

a rendőri túlkapásokról stirlingben

Másnap reggel kivételesen nem a tűzjelzőre ébredtünk Strathpeffer kimondhatatlan nevű, de festői falucskájában (mint kiderült, az egyik brit nyugdíjashölgy befújta a haját lakkal, ez okozta a riasztást (nem akarom tudni)), hanem a telefonomra. Bánatosan megreggeliztünk (innentől már csak visszafelé vezetett az út, és még nem sejtettük, milyen kalandok várnak ránk), majd S’peffer nemes egyszerűséggel a “The Square” névre hallgató főterén bepakoltuk zilált, de szemet gyönyörködtető cigánykaravánunkat az autónkba, és hátrafelé nyilazva elhagytuk a várost.

Ekkorra már rájöttem, hogy napi olyan 800 kilométer levezetése mellett képes vagyok értékelhető mennyiséget dolgozni és blogot írni is, úgyhogy merészen egyenesen Birmingham felé vettük az irányt, ezúttal Stirlingen és Glasgow-n át. Lefelé menet sajnálkoztunk egy keveset azon, hogy a Midland egyre alulszaturáltabb, a dombok egyre kisebbek, és mintha a tehenek sem lennének olyan mellbevágóan kontrasztosak, de a stirlingi vár láttán azért előtört belőlem az a hördülés, amelyből az engem közelebbről (<50 cm) ismerők tudják, hogy Lucien, a gépi navigátorunk mindjárt elkezd csüggedt hangon újratervezni, majd egyre frusztráltabban arra figyelmeztetni, hogy kanyarodjak már jobbra vagy balra, mert letértem a kijelölt útvonalról.

Na, és a harmadik stirlingi körforgalom után történt az, hogy a közvetlenül mögöttem haladó rendőrautó mind a hang-, mind a megkülönböztető fényjelzéseivel arra szólított fel, hogy most itt bizony húzódjak félre az első lehetőségnél. Amikor megálltunk, a benne ülő rendőr mutogatni kezdte, hogy hasaljak az autóra tekerjük le az ablakot, és udvarias hangnemben, érthetően artikulálva tájékoztatott arról a helyi lakosok körében dívó szokásról, hogy ők megállnak a körforgalmak előtt*. Mivel végtelen empatikus képességeimnek köszönhetően éreztem, hogy erre nem az lenne a megfelelő válasz, hogy “de ez hülyeség, mert így is láttam, hogy nem jön senki”, viszont fent akartam tartani a barátságos hangnemű diskurzusunkat ahelyett, hogy csak hülyén bólogatok, egy hirtelen ötlettől vezérelve visszakérdeztem, hogy “mármint a körforgalom előtt?”. Ezen később hosszan röhögtünk, de a rendőr csak lelkesen bólogatott, hogy igen, felfogtam a lényeget, és egy “Okay” után elengedett. Az arcán láttam, hogy a határán van annak, hogy a kezembe nyomjon egy matricát, amiért legalább a helyes irányban indultam el a körforgalomban.

Nem akarok borzasztóan demagóg lenni, de azért vegyük észre, hogy a stirlingi rendőr

  • Nem lőtt helyben tarkón;
  • Nem vette el a rendszámomat;
  • Nem kérte el a jogosítványforgalmiszemélyit, hogy utána a fél fizetésemre megbüntessen, amiért nincs izzókészletem (van izzókészletem, de csak bürokráciából, a kocsim izzóját csak szervizben lehet cserélni, mert szét kell hozzá szedni, nonszensz);
  • Bájos, de jól érezhető akcentusom és az idegen rendszámtáblám ellenére nem üvöltötte az arcomba, hogy “A MI ORSZÁGUNKBAN A BEVÁNDORLÓKNAK ÉPPEN ÚGY BE KELL TARTANIA A TÖRVÉNYEINKET, SATÖBBI”, sőt, semmilyen célzást nem tett arra, hogy bevándorló lennék, és ezért lennék hülyébb, gonoszabb, rossz oldali kormányúbb, akármi.

Ezzel szorosan összefügg egyébként, hogy nekem nagyon tetszik a miénknél valamivel felvilágosultabb országokban alkalmazott dekadens hozzáállás, miszerint első alkalommal inkább csak figyelmeztetnek, hátha nem megrögzött bűnőző vagy, csak tájékozatlan, figyelmetlen, esetleg nő. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy az is nagyon tetszik, hogy Angliában pár száz méterenként fel van nyilazva a kétszer egysávos utak választóvonala, hogy légyszi, menj már vissza a saját sávodba, mi azon az oldalon közlekedünk, köszi, illetve az egysávos utakon rendszeres időközönként megjelennek olyan táblák, hogy “A frusztráció baleseteket okoz, kérjük, engedje el az előzni akarókat”, és erre lehetőségeket is biztosítanak. Nem beszélve arról a hihetetlen könnyítésről a magyar állapotokhoz képest, hogy rendesen fel vannak festve a sávok, és nem kell harmadíziglen odaszületni ahhoz, hogy tudd, honnan lehet jobbra kanyarodni.

frustration1

Azt már csak zárójelben jegyezném meg, hogy az útfelbontásoknál, amennyiben erre lehetőség van, a munkaidő végén félreállnak a gépekkel, és kihúzzák az út szélére a kis narancssárga kúpokat és az ideiglenes jelzőlámpákat, hogy mindkét irányba lehessen közlekedni. Reggel meg visszarakják, annak ellenére, hogy ez konkrét fizikai munka, és így kevésbé döglik meg a szomszéd tehene.

Mindegy, szóval Stirlingen ezek után még végigszaladtunk (Stirlic miatt konzekvensen fonetikusan ejtettük), tényleg bájos egy kisváros, a William Wallace (Mel Gibson) emlékművet mindenképpen érdemes lett volna közelebbről megnézni, aki látta, mesélje el, ha már mi idén nyáron sem jutottunk el oda, mert szorított az idő.

* Utána direkt figyeltem, de ők sem állnak meg, ha nem jön senki.

the ocean salmon at the end of the lane

A tűzriasztó konkrétan az Isle of Skye reggelén szólalt meg, ami engem nem akadályozott meg a további alvásban, a szobatársamat viszont igen, úgyhogy lement kávézni, és mire felébredtem, már az összes brit nyugdíjas a keresztnevén szólította.

Az Isle of Skye-jal kapcsolatos koncepcióink kissé eltértek, a szobatársam a bakancslistáján akart egy újabb pipát elhelyezni, én pedig úgy képzeltem, hogy ott minden bizonnyal összefutunk Neil Gaimannel, aki meglát, tájékoztat arról, hogy van nála fűtés, és meghív egy teára, majd örök barátságot kötünk vele. A B-terv az volt, hogy véletlenül beletolatok a kocsijába, és ezzel gyakorlok rá maradandó benyomást (bár erre nem annyira tervként, mint inkább valószínűbb lehetőségként tekintettem).

Az Isle of Skye Skócia észak-nyugati partjain helyezkedik el, a Belső-Hebridák része, és amellett, hogy a világ egyik legszebb helye, azt érdemes tudni róla, hogy ott gyakorlatilag már nyomokban sincs internet (adatroaming) és GPS, viszont olcsó a benzin. Mivel a skótok földjének közepéről csak egy út vezet oda (az is egy festőinek nevezhető, hegyekkel és tavakkal teledobált, túlméretezett nemzeti parkon át), ennek ellenére nem tévedtünk el (mindig összerezzentem, amikor hirtelen mégis kapott egy foltnyi GPS-t a tablet és a telefonom, és egyszerre üvöltöttek fel a nyílegyenes úton, hogy TURN LEFT! TURN LEFT!).

Mivel úgy éreztem, hogy már így is visszaéltem a Felföld népének türelmével, és nem akartam egy szekercét kapni a hátamba, a hidat nem fotóztam le, de az edinburghi hidakhoz hasonlóan ezt sem aprózták el. Skye-on szintén nem kellett eltévedéstől tartanunk, mivel három útja van összesen (ebből kettő egymásba hajlik a sziget végénél), úgyhogy ott már csak érzésre mentünk a világ vége felé a festőinek mondható kis településeken át.

IMG_4290   IMG_4291

A képeken ez nem biztos, hogy átjön, de valami hihetetlen nyugalom áradt az egész helyből, középen hatalmas hegyek, a másik irányban a végtelen óceán kagylókkal és ködbe vesző szigetekkel, tengerszél koptatta házak, a kisboltokban klánok szerint rendezve a whisky.

Mondjuk Skye valószínűleg kicsit túlkommercializálódott, meg persze főszezonban mentünk, úgyhogy az első látványosságnál a megszokott egy-kettővel ellentétben tizenöt turistát is láttunk (szuvenírbolt szerencsére itt sem volt, csak egy diszkrét, párkocsis parkoló az út szélén).

IMG_4298   IMG_4301

Amúgy az egész szigetre ráereszthettek valami speciális vizuális effektet, mert végig úgy nézett kis, mintha egy olajfestményben autóznánk, még a birkák is pózba vágták magukat, már amikor nem az úton sétálgattak éppen.

IMG_4315   IMG_4321

Jól van, legyen egy kis épület is az urbánusabb képnyomogatóknak:

IMG_4313 IMG_4325

A végcél a duntulmi kastély volt (a sziget észak-nyugati csücske), és be kell ismerjem, hogy az út vége felé már annyira belefásultunk abba, hogy már megint egy gyönyörű, tengerbe vesző szikla, egy bájos halászfalucska vagy egy bukolikus birkaelrendeződés, hogy egy idő után már ki sem szálltunk nagyon (na jó, a temetőnél igen), csak mélán meredtünk a szépbe.

Viszont a duntulmi kastélynál mintegy varázsütésre kisütött a nap, lemerült a fényképezőgépem (ez valahogy nagyon helyénvalónak tűnt, hogy nézzek a szememmel), és egy pillanat alatt megértettem, hogy egy ilyen helyen tényleg muszáj egy olyan könyvet írni, hogy Óceán az út végén, mert teljesen olyan benyomást keltett, mintha elérkeztünk volna a világ végére (szimbolikusan is, és nekünk szó szerint is, mert innentől kezdve kilométerre visszafelé haladtunk*). A duntulmi kastély egy földnyelvre épült (ún. panorámás telek), alatta sziklás tengerparttal, öblökkel és smaragdszín mezőkkel. A tablettel azért lőttünk pár képet, de nem adja át.

100_0962a   20150803_161959 20150803_162830   20150803_162932 20150803_163112   duntulm01

Miután kiugrándoztuk magunkat, és az útitársam elmondta párszor, hogy ott akar meghalni, de azután inkább visszaült a kocsiba, hazafelé elhajtottunk még Uig meg mit tudom én, mi mellett, csak arra emlékszem, hogy már a mainlanden megállunk a Loch Garve partján, ahol csak heverek a fűben a tábla mellett, amelyen fel van sorolva, hogy melyik klán ontotta ki azon a ponton melyik másik klán vérét.

Utána egy hirtelen ötlettől vezérelve még beugrottunk a falunk mellett lévő Rogie Fallshoz, amit a magyar fiú ajánlott reggel, és az eleve szebb volt, mint gondoltuk volna, de az útitársam egyszer csak észrevette, hogy tényleg ívnak a lazacok, vagyis éppen ott úsznak felfelé az ívóhelyre (bár az is lehet, hogy csak egy túlaggódós, korán induló lazac volt, és az ugrált fel fél percenként, de nem hinném). Ezen a ponton már csak meredtünk egymásra döbbenten, mert emberi CPU-val képtelenség feldolgozni egyetlen nap alatt egy teljes Skye-t, egy dunhulmi kastélyt, és hogy életünkben először látunk ívó lazacot (nem beszélve arról, hogy a szállodánkban kád várt minket mindezek után), de majd keresünk valami support groupot, vagy ilyesmi.

20150803_200756   20150803_200811

20150803_200841

A sokkhatást úgy dolgoztuk fel, hogy az útitársam a faluba visszaérve vett egy kis lazacot (ráéhezett), én meg az arcomba tömtem egy cukormázzal borított cinnamon rollt (cca 1750 kalória, de ez nagyon hiányzott már a dekadens nyugati civilizáció luxuscikkei közül).

Másnap azután Stirlingben lekapcsoltak minket a zsaruk, de ez már egy másik történet.

* Nem mintha a visszaút nem lehetne ugyanolyan izgalmas, mint az odaút, főleg, hogy egy árva Nürnberg nem fog benne szerepelni.

Loch Ness, Strathpeffer, magyarok

Culloden után lecsorogtunk a Loch Ness keleti oldalán a Falls of Foyersig, és itt találkoztam először a Skóciában amúgy nagyon elterjedt jelenséggel, az egysávos utakkal, amelyeknek úgy 100 méterenként betoldanak egy kis bővítést az oldalába, hogy a szembejövők kitérhessenek egymás elől. Ezek valószínűleg azért is egysávosak, mert mindenütt hegyek vannak, és a hegyekről lépten-nyomon csobog lefelé egy újabb festői patak (ezek a szélesebb völgyekben kiszélesednek, és sekély, kanyargós, kavicsos folyókká válnak, majd rendszerint egy lochban végződnek), amelyeken pár száz éve, még a lovasok és szekeresek korában épített egy autó szélességű hidakon lehet átjutni. Én személy szerint nagyon örülök, hogy a kőhidakat nem cserélték le praktikusan modern fémmonstrumokra (illetve a szalagkorlát helyett is meghagyták a kőkerítéseket az utak mentén), ezeknek sokkal jobban áll a moha.

Odafelé volt egy pont, ahol nem bírtam tovább, és kihúzódtam az út peremére azzal, hogy nekem most már muszáj beledugnom a lábamat a szörnyes tóba, ilyen volt:

IMG_4183   IMG_4187

A gyereknek begyűjtöttem pár szimpatikus kavicsot is (később láttam, hogy ezeket valamivel távolabb hármasával árulják díszcsomagolásban öt fontért, de legalább hagyok az utódaimra valami értékeset is).

A tó elmélyült szemlélése és némi barátságos évődés után a szörny létezése/nemlétezése témájában lenyomtuk a maradékot a híres vízesésig (ami benne volt az első három legnépszerűbb programban a tóparti lovaglás és a hajós szörnytúra mellett, ezeken nem vettünk részt). Meglehetősen könnyen megtaláltuk a tetejét, mert az út ott ért véget, az aljáig viszont nem mentünk le, mert az a táblák szerint egy három mérföldes túra lett volna, nekünk pedig minden wanderlustunk ellenére még aznap a szállásunkra kellett érnünk. De így is szép volt.

IMG_4216 IMG_4223 IMG_4224

Itt jegyezném meg, hogy Skóciában valamiért minden állóvíz természettől fogva fekete (esőben szürke), a sebesen folyó vizek meg gyakran rozsdabarnák, biztos van bennük valami ásvány vagy kő (a terméskőből épült házak is füstös színűek).

A vízesés alja helyett beillesztettünk egy kevésbé propagált programot, a temetőlátogatást (ezt útközben még többször elkövettük hirtelen felindulásból). Ott éppen elég durván zuhogott, de így csak még autentikusabbá vált a vészjósló komorság.

IMG_4234   IMG_4250

IMG_4246 IMG_4244 IMG_4240

Először azt akartam tanácsolni mindenkinek, akit érdekel Skye, hogy velünk ellentétben foglaljon szállást oda három hónappal előre, ne csak két nappal, mint mi, mert akkor nem lesz. Viszont mi a spontaneitásunknak köszönhetően jutottunk el egy igazi skót felföldi hegyi fürdőfaluba, a kimondhatatlan nevű Strathpefferbe, amely többek között arról híres, hogy mindenféle MacKenzie-k vívtak ott csatákat mindenféle MacDonaldokkal (Skóciában egy talpalatnyi ülőhelyet nem lehet találni, ahol ne vívtak volna valamilyen csatát egymással a klánok, bár ez érthető, minden többé-kevésbé sík területet fel kellett használniuk a nézeteltéréseik rendezésére). A strathpefferi Mackay’s számunkra arról vált még emlékezetessé, hogy volt kád (a kézmosóval ellentétben keverőcsappal, ezt sose fogom megérteni), úszómedence (nem próbáltuk ki, mert éppen jobb dolgunk volt) és szauna (dettó, de legalább a tudat!).

IMG_4268   IMG_4265

IMG_4333   IMG_4261

A képeken a szállodánk, a falu (nagyjából egésze), a szobánk és a falu melletti bizonyos Kinnahaid farm szerepel. Internet (és boldogság) itt már csak az én ágyam egy bizonyos pontján volt, oda kucorodtunk a világháló melege köré éjszaka, de kit érdekel ez egy ilyen helyen. Ja, és ha valamelyikünk bement a fürdőszobába, akkor a szobában lévő hajópadló olyan hangot adott, mintha járkálnának rajta, az első reggel pedig tűzriadó ébresztett minket (amelyre én úgy reagáltam, hogy miután konstatáltam, hogy nincs füstszag, a fejemre húztam a takarót, és vártam, hogy elmúljon. El is múlt, a szobatársam később megjegyezte némiképp szarkasztikus hangnemben, hogy a vészhelyzetekben tanúsított magatartásom őszinte bizalmat ébresztett benne).

Ami a társaságot illeti, a zegzugos és határozottan cuki szállodában rajtunk kívül csak barátságos brit nyugdíjasok voltak, illetve az első reggel kiderült, hogy az általunk látott olyan 10 főnyi helyi lakos közül négyen magyarok (úgy derült ki, hogy a reggelinél egyszer csak megkérdezte tőlünk az egyik felszolgáló, hogy minden rendben van-e). A skótokról és a bevándorlókról csak annyit, hogy a magyar fiú elmesélte nekünk, hogy mivel nincs kocsijuk, minden hétvégén elviszik őket az ottaniak kirándulni valahova (és erről nem plakátokon tájékoztatják őket).

Ennek kapcsán az is szóba került, hogy természetesen Strathpeffer közelében is van egy vízesés, amit mindenképpen meg kell néznünk, többek között azért, mert lehet, hogy már ívnak ott a lazacok. Ennek még jelentősége lesz.

(Na jó, legyen még egy kicsimmel kavicsba’:

IMG_4188)

sirályok, culloden

A sirályok! A sirályokat kifelejtettem, és azt is, hogy odafent, északon még ilyenkor is milyen későn megy le a nap (olyan este tizenegy és éjfél között alkonyult be teljesen). Csodálom, hogy az edinburghi sirályokról még soha senki nem írt regényt, vagy legalább egy novellagyűjteményt, mert valami elképesztően szemtelenek, hatalmasak, és olyan hangjuk van, mintha folyamatosan gúnyosan és gonoszul nevetnének (főleg hajnalban és alkonyatkor). A szobatársam ráadásul azt mesélte, hogy amikor lement cigizni, végig ott ült vele szemben egy sirály, a csőrében egy csikkel, és pimaszul nézett (brainoizt csókoltatom).

Az útitervünk eredetileg nagyjából csak fejben volt meg, mindig előző este állítottam össze a másnapi itinert. Az, hogy a végcél az Isle of Skye, egyértelmű volt, és azt is sejtettem, hogy közben meg akarom majd nézni a Loch Nesst (amelyről utóbb kiderült, hogy el sem tudtuk volna kerülni, mert egy hosszában kinyújtott észak-déli Balaton, amit könnyebb átugrani hídon átszelni, mint megkerülni).

A megőrülésem első jelei még Edinburghban kezdtek, megmutatkozni. Már előtte is motoszkált valami a fejemben Inverness-szel kapcsolatban, de csak akkor esett le, hogy ott volt a cullodeni csata, amelyről szintén fordítottam valami nyolcvan oldalt egyszer, és közben sírtam is, mert nagyon megindító volt (a műfordítók élete rendkívül kalandos és érzelmi kitörésektől tarka). Másrészt sírás közben valamikor az is megjelent a fejemben valamiért, ahogy ott vagyok magán a csatamezőn (a leírása rendkívül részletes volt, legalább tizenöt növény latin nevét kellett kikeresnem hozzá a neten) egy fehér alapon pipacsos ruhában (don’t ask). És pont volt nálam egy pipacsos ruha.

Lényeg, hogy pár órával később már ott szökelltem a csatamezőn egy pipacsos ruhában, szitáló esőben, és miközben a tócsákon átugrándozva kiabáltam hátra olyasmiket, hogy azt a bástyát nézd! Jaj, hogy lehet eljutni ahhoz a kőkunyhóhoz? A fűben? Ja, van ösvény!, csak egészen halkan hallottam magam mögött a mormogást, hogy az emberiség felső egy százaléka, persze.

IMG_4096   IMG_4147

IMG_4065 IMG_4091 IMG_4095

Elnézést a sok önpromóért, de felindulásomban még a kamerát is átadtam hű társamnak, aki úgy gondolta, hogy a csatamező önmagában (pillanatnyilag) annyira nem akciódús, és inkább az elmebajom kezdeti szakaszát fogja dokumentálni.

Culloden egyébként Skócia mohácsa, az utolsó nagy csata, ahol a jakobita klánok személyes ellentéteiket félretéve összegyűltek, hogy legyőzzék az angolokat, de sajnos az általuk trónon látni kívánt Bonnie Prince Charles inkább a szépségéről, mint az eszéről volt híres, és már az elején stratégiai hibákat követett el. A klánok ennek ellenére sikeresen áttörték az angolok védvonalát, akik viszont bekerítették őket, és lemészárolták a skótok nagy részét (ennél sokkal szövevényesebb és bonyolultabb a sztori, ha valakit érdekel, keressen rá, tényleg nagyon megindító).

A skótok ezt követően komoly megtorlást szenvedtek, de mindeközben begyűjtötték és eltemették a halottaikat, majd emlékköveket helyeztek el oda, ahol a klánok voltak (a trve Culloden-rajongók órákig tudnak mesélni arról, hogy melyik klán mikor érkezett, és hol állt). Ezt követően ellenálltak a kísértésnek, és nem aszfaltozták le a csatamezőt parkolónak, továbbá vidám kis nyalókaárus-bódékat sem helyeztek el körülötte, hanem csak építettek egy diszkrét, a tájba illeszkedő emlékközpontot az egyik végében, ahol lehet enni, pisilni és szuveníreket venni (ezt egyébként nagyon bírtam mindenhol, hogy minden látványosságot meghagynak az eredeti állapotában, és szerintem azonnal tarkón lőnék azt, aki hot-dogot kezdene mellette árusítani).

IMG_4166   IMG_4131

IMG_4055 IMG_4072 IMG_4162

Inverness/Culloden egyébként a Loch Ness északi csücskében van, és közben kinéztem, hogy a keleti partján, nagyjából félúton van egy Falls of Foyers nevű vízeséses hely, úgyhogy arra indultunk tovább.

Edinburgh

Birminghamből utána Edinburghba vezettünk tovább. Skóciát onnan lehet felismerni, hogy hirtelen nagyon szép lesz minden, körbe-körbe magas hegyek tornyosulnak a zöld és a kék minden színében (de a talajviszonyok amúgy is fraktálosak, a völgyekben dombok, tovább közelítve hepe-hupák), és minden létező lehetőségnél birkák és kontrasztosan fekete-fehér tehenek helyezkednek el festői elrendezésben. A Welcome to Scotland tábla előtt nem sokkal egy ilyen benzinkút/autópálya-pihenő várt minket kacsatóval, tájjal és étkezési és olvasási lehetőségekkel (a helyben, szabadtéren sütött birkadarabokat és steaket nem fotóztam le):

IMG_3938   IMG_3940

IMG_3944 IMG_3946

Már eleve az autópályák is jobbak voltak, mint Németországban (néha elmerengek azon, hogy mennyire nem vágyom vissza a német auópályákra), de az utolsó olyan ötven mérföldet egy kétsávoson tettük meg, festői kőépületek, várromok és további állatok között. A gyep smaragdszínű volt és süppedős, a levegő friss és tiszta, a vadvirágok az égig értek, a házakat lelkiismeretesen körberakták birkákkal, virágoskertekkel és zuzmóval. Amennyiben mohos kövekről gyűjtenék képeket, innentől kezdve nem tenném, mert lenne elég egy életre, és lochokban (tavak) sem szenvedtünk hiányt.

IMG_3953   IMG_4049

Érdemes még megjegyezni, hogy Skóciában az eddigi tapasztalataim szerint minden nap esik az eső (az a fajta, amit szinte észre sem lehet venni), és minden nap ragyogva süt a nap. Az időjárását leginkább változékonynak tudnám nevezni.

Edinburghban kivételesen nem tévedtünk el, pedig ott kezdődött a GPS-átok (Skóciában nyomokban található térerő, GPS és Internet, de csak nyomokban). A város már első pillantásra annyira szimpatikusnak tűnt, hogy olyan hét óra vezetés és rövid kipakolás után rögtön kirontottunk, és megmásztunk egy hegyet. Edinburghban nagyon nehéz bárhova is eljutni anélkül, hogy az ember véletlenül meg ne mászna egy-két hegyet, ugyanis egy kisebb hegyvonulatra épült közvetlenül a tenger partján.

IMG_3969 IMG_3990

Csak érzésre indultunk útnak, először a zsiráfokat keresve, utána felmásztunk egy dombra, ahonnan be lehetett látni a várost, majd végigmentünk a Rose Streeten, és vissza a Forth partján.

IMG_3956 IMG_3957

Azt nem mondanám, hogy Bruges labdába sem rúghat, de azért komoly riválisa támadt, pedig a várban, amelyről egyszer 150 oldalt fordítottam, be sem mentünk. Az általános benyomásaimról a következőket tudnám elmondani:

IMG_3960    IMG_4020

IMG_3961 IMG_4010 IMG_4007

Amúgy biztosan van olyan, hogy az embernek elege lesz az ódon, kísértetjárta kőépületekből, kiltmakerekből, a skót akcentusból és a smaragdzöld gyepből, és egyszer majd én is nagyon szeretnék eljutni ebbe az állapotba.

“csak ott lehetnék végre már”

Végül azért sikerült elérnünk a dunkerque-i kompot, és a késésünknek hála, két óra helyett csak egyet kellett várnunk, amíg Calais-ben dúltak a harcok. Utána sajnos kikötni sem hagytak minket azonnal a Calaisben dúló harcok miatt, úgyhogy megittam egy kávét és egy kólát, majd az asztalra dőlve aludtam (helyi idő szerint) este tizenegyig, amikor végre kiszabadultunk.

Dover fehér sziklái egyébként sötétben is lenyűgözőek voltak, de az első öt perc eufóriája után már csak az érdekelt, hogy még aznap éjjel le kell vezetnem 230 mérföldet a rossz oldalon Birminghambe, ahol a szállásunk volt, másnap meg még dolgoznom is kell. Mivel nagyrészt autópályán mentünk, ahol elég nehéz irányt váltani, a rossz oldal nem igazán okozott problémát (bár kétszer véletlenül lekanyarodtam másfelé az automatikus balra tartás miatt), viszont minden körforgalomnál röhögnöm kellett, mert eszembe jutott, hogy “nézzétek, ott a Big Ben!” (amúgy a körforgalmak tényleg elmebetegek, pláne, ha az ember a fél kezében a GPS-be tartott telefonját egyensúlyozva navigál. Annyit mondanék, hogy több helyen közlekedési lámpa működik a (rossz irányban haladó) körforgalom kijáratánál). Mindegy, hajnali háromra megérkeztünk valahogy anélkül, hogy bárkit összetörtünk volna.

Birmingham minden bizonnyal egy elevenen nyüzsgő, dinamikus, egyszerre ódon és modern brit város, tele kulturális programokkal és szórakozási lehetőségekkel, de azalatt a pár nap alatt, amíg ott voltam, leginkább dolgoznom kellett (előre is), és így csak a helyi Subwaybe, a helyi antikváriumba és a helyi kocsmába jutottam el, ahol végül nem adtak kávét, viszont lefotóztam, hogy Tolkien és az öccse, Hilary (aki minden bizonnyal szintén Tolkien volt, csak nem JRR), erre jártak iskolába:

IMG_3922   IMG_3918

Tolkien ugyanis errefelé (a szuburbán jellegű Moseleyben) töltötte gyermekéveit, és állítólag a Moseley Bogban (láp) bolyongva kapott ihletet a Megyéhez (azt, hogy az öccse eközben mit csinált, nem lehet tudni). Természetesen a bogba is eljutottam, szerencsére nem hagytak ott, valahogy így néz ki:

IMG_3906   IMG_3909

Mindazt maradéktalanul teljesíti, amit egy lápos, irodalmilag inspiratív erdőtől elvár az ember.

Ha már az inspiratív dolgoknál tartunk, Birmingham ezen kívül csak arról marad emlékezetes, hogy ott döntöttem el, hogy soha többé nem költözöm ideiglenesen sem barátaim, ismerőseim és üzletfeleim lakásába megfelelő lélektani felkészülés nélkül, többek között ugyanis ez várt, amikor leültem a vécére:

IMG_3926

Mindenesetre pár nap munka után nekiindultunk, hogy Edinburghban, a Loch Nessnél és Skye szigetén is dolgozzunk egy kicsit, maradjanak velünk.

ami Dunkerque-ben történik, az Dunkerque-ben marad

Franciaországban is vigasztalanul zuhogott az eső. A sirályok kétségbeesetten rikoltoztak a kihalt pusztaságban, a szél mintha a tenger sós illatát repítette volna magával, de a vizet még mindig nem látták. A szlávos arcú lány egyik kezében az ismeretlen francia nőktől kapott kézzel írt üzenetet szorongatta, a másikkal pedig kivételesen nem sminkelt, hanem vezetett. Már erősen benne voltak az estében, éppen pár perccel múlt el az az időpont, amikorra az utasítások értelmében be kellett volna csekkolniuk a hajóra.

Calais-ben mindeközben dúlt a militáns kompkezelők háborúja, de ez nem vigasztalta őket.

– Ígérd meg nekem – szólalt meg végül a szlávos arcú lány útitársa –, hogy soha senkinek nem beszélünk arról, ami Dunkerque-ben történt.

– Semmiképpen – borzongott meg a szlávos arcú lány. Ez nem kerülhet a nyilvánosság elé. – Legfeljebb csak akkor, ha…

– …ha nagyon összevesznénk – fejezte be helyette az útitársa. – De valószínűleg akkor is elég lenne annyi, ha mondjuk társaságban összehúzott szemmel rád néznék, és csak annyit mondanék, hogy “emlékszel még, mi történt Dunkerque-ben?”.

– Vagy annyit, hogy “találkozunk a dunkerque-i kompnál” – válaszolta a szlávos arcú lány.

Az út hátralévő részét mély hallgatásban töltötték, csak néha kacagtak fel eszelősen, mintegy a józan ész peremén táncolva. A sirályok vészjóslóan vijjogtak.

IMG_3870

még mindig bruges, képekkel

My room faces out the canal, right? I’m going to go back to me room, jump into the canal, see if I can swim to the other side and escape.

Bruges arról híres, hogy egy meglehetősen jó állapotban megmaradt középkori ex-kereskedőváros Belgium tengerpartján, ahol többek között az In Bruges c. lélektani akciófilm is játszódik (a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni). Észak Velencéjének is nevezik a csatornák miatt.

Egy éjszakát és egy napot ott töltöttünk, mert két munka között ott is szerettem volna egy kicsit dolgozni. A reggel eleve jól indult, mert ha az ember Belgiumban megy be egy kisközértbe, akkor ott alapból belga sört, belga sajtokat és belga csokoládét árulnak (a belga ananászról nem is beszélve). Terveinkkel ellentétben viszont, amelyek úgy szóltak volna, hogy az ebből a célból magammal vitt piknikpléden fogunk étkezni romantikus viszonyok között, magasan, szőkén és napbarnítottan, az eső miatt kénytelenek voltunk az autóban enni, ahol az amúgy rendkívül finom belga sajt már elkezdte éreztetni a jelenlétét (később, a kompon még nem tudtuk, mitől van ilyen szag, Birminghamben viszont már csak akkor nyitjuk ki a hűtőt, ha nagyon muszáj).

Ha kocsival megy az ember, a parkolást legolcsóbban a pályaudvar alatti parkolóban lehet megúszni, ahol villanyt is adnak az olyan autóknak. Onnan indulva gyakorlatilag nem lehet eltéveszteni a turistáskodásra kijelölt területet, nagyjából az egész várost,

IMG_3782   IMG_3826

Bruges kábé olyan, mint Cesky Krumlov, vagy Prága, vagy bármi ezekhez hasonló, csak romantikus csatornákkal (igen, megvannak még a hattyúk).

IMG_3818   IMG_3857

Az obligát főtér sem hiányozhat az obligát szökőkút körül ülő amerikai turistákkal, belgacukorka-boltokkal és sörözőkkel. Ha már itt tartunk, aki ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy belga csokoládéból készült, de megszólalásig valósághű rozsdás fémtárgyakakat vásároljon, az semmiképpen ne hagyja ki ezt a helyet.

IMG_3848   IMG_3845

Annyiban követtük az In Bruges cselekményét, hogy bennünk is mély gondolatok ébredtek azalatt a pár óra alatt, amit nem a hotelszobában töltöttünk, én például rögtön kijelentettem, hogy ez egy olyan hely, ahova a nagy szerelmével jön az ember. Az útitársam – teljesen indokolatlan módon – ezek után folyamatosan azzal piszkált, hogy mit is fogok én ott csinálni, amikor nem vele, hanem a nagy szerelmemmel megyek oda (aki biztosan nem ijesztené el a nyuszikat a folyóparton, támogatna mindenben, többek között abban is, hogy rendkívül giccses fémdobozos belga csokoládét vásároljak, és a szebbik kabátját terítené a pocsolyára a lábam elé), miközben ő maga Izlandon fog ülni, és három óránként becsipog a telefonja a képektől, amelyeket a facebookra posztolok az igaz szerelmemmel, akivel különböző hátterek előtt ugyanabban a pózban állunk.

IMG_3821   IMG_3865

Bruges-nek egy hibája van csupán, de ez is csak abban az esetben róható fel neki, amennyiben az embernek el kell érnie a Doverbe tartó kompot: az utcái elhelyezkedése meg sem közelíti a párhuzamos jelleget, emiatt könnyű eltévedni benne. Erről nem akarok többet mesélni, mindenesetre a kompot elértük, de az már egy másik történet, amit valamikor máskor nem mondok majd el.