Birminghamből utána Edinburghba vezettünk tovább. Skóciát onnan lehet felismerni, hogy hirtelen nagyon szép lesz minden, körbe-körbe magas hegyek tornyosulnak a zöld és a kék minden színében (de a talajviszonyok amúgy is fraktálosak, a völgyekben dombok, tovább közelítve hepe-hupák), és minden létező lehetőségnél birkák és kontrasztosan fekete-fehér tehenek helyezkednek el festői elrendezésben. A Welcome to Scotland tábla előtt nem sokkal egy ilyen benzinkút/autópálya-pihenő várt minket kacsatóval, tájjal és étkezési és olvasási lehetőségekkel (a helyben, szabadtéren sütött birkadarabokat és steaket nem fotóztam le):

Már eleve az autópályák is jobbak voltak, mint Németországban (néha elmerengek azon, hogy mennyire nem vágyom vissza a német auópályákra), de az utolsó olyan ötven mérföldet egy kétsávoson tettük meg, festői kőépületek, várromok és további állatok között. A gyep smaragdszínű volt és süppedős, a levegő friss és tiszta, a vadvirágok az égig értek, a házakat lelkiismeretesen körberakták birkákkal, virágoskertekkel és zuzmóval. Amennyiben mohos kövekről gyűjtenék képeket, innentől kezdve nem tenném, mert lenne elég egy életre, és lochokban (tavak) sem szenvedtünk hiányt.

Érdemes még megjegyezni, hogy Skóciában az eddigi tapasztalataim szerint minden nap esik az eső (az a fajta, amit szinte észre sem lehet venni), és minden nap ragyogva süt a nap. Az időjárását leginkább változékonynak tudnám nevezni.

Edinburghban kivételesen nem tévedtünk el, pedig ott kezdődött a GPS-átok (Skóciában nyomokban található térerő, GPS és Internet, de csak nyomokban). A város már első pillantásra annyira szimpatikusnak tűnt, hogy olyan hét óra vezetés és rövid kipakolás után rögtön kirontottunk, és megmásztunk egy hegyet. Edinburghban nagyon nehéz bárhova is eljutni anélkül, hogy az ember véletlenül meg ne mászna egy-két hegyet, ugyanis egy kisebb hegyvonulatra épült közvetlenül a tenger partján.

Csak érzésre indultunk útnak, először a zsiráfokat keresve, utána felmásztunk egy dombra, ahonnan be lehetett látni a várost, majd végigmentünk a Rose Streeten, és vissza a Forth partján.

Azt nem mondanám, hogy Bruges labdába sem rúghat, de azért komoly riválisa támadt, pedig a várban, amelyről egyszer 150 oldalt fordítottam, be sem mentünk. Az általános benyomásaimról a következőket tudnám elmondani:

Amúgy biztosan van olyan, hogy az embernek elege lesz az ódon, kísértetjárta kőépületekből, kiltmakerekből, a skót akcentusból és a smaragdzöld gyepből, és egyszer majd én is nagyon szeretnék eljutni ebbe az állapotba.

Végül azért sikerült elérnünk a dunkerque-i kompot, és a késésünknek hála, két óra helyett csak egyet kellett várnunk, amíg Calais-ben dúltak a harcok. Utána sajnos kikötni sem hagytak minket azonnal a Calaisben dúló harcok miatt, úgyhogy megittam egy kávét és egy kólát, majd az asztalra dőlve aludtam (helyi idő szerint) este tizenegyig, amikor végre kiszabadultunk.

Dover fehér sziklái egyébként sötétben is lenyűgözőek voltak, de az első öt perc eufóriája után már csak az érdekelt, hogy még aznap éjjel le kell vezetnem 230 mérföldet a rossz oldalon Birminghambe, ahol a szállásunk volt, másnap meg még dolgoznom is kell. Mivel nagyrészt autópályán mentünk, ahol elég nehéz irányt váltani, a rossz oldal nem igazán okozott problémát (bár kétszer véletlenül lekanyarodtam másfelé az automatikus balra tartás miatt), viszont minden körforgalomnál röhögnöm kellett, mert eszembe jutott, hogy “nézzétek, ott a Big Ben!” (amúgy a körforgalmak tényleg elmebetegek, pláne, ha az ember a fél kezében a GPS-be tartott telefonját egyensúlyozva navigál. Annyit mondanék, hogy több helyen közlekedési lámpa működik a (rossz irányban haladó) körforgalom kijáratánál). Mindegy, hajnali háromra megérkeztünk valahogy anélkül, hogy bárkit összetörtünk volna.

Birmingham minden bizonnyal egy elevenen nyüzsgő, dinamikus, egyszerre ódon és modern brit város, tele kulturális programokkal és szórakozási lehetőségekkel, de azalatt a pár nap alatt, amíg ott voltam, leginkább dolgoznom kellett (előre is), és így csak a helyi Subwaybe, a helyi antikváriumba és a helyi kocsmába jutottam el, ahol végül nem adtak kávét, viszont lefotóztam, hogy Tolkien és az öccse, Hilary (aki minden bizonnyal szintén Tolkien volt, csak nem JRR), erre jártak iskolába:

Tolkien ugyanis errefelé (a szuburbán jellegű Moseleyben) töltötte gyermekéveit, és állítólag a Moseley Bogban (láp) bolyongva kapott ihletet a Megyéhez (azt, hogy az öccse eközben mit csinált, nem lehet tudni). Természetesen a bogba is eljutottam, szerencsére nem hagytak ott, valahogy így néz ki:

Mindazt maradéktalanul teljesíti, amit egy lápos, irodalmilag inspiratív erdőtől elvár az ember.

Ha már az inspiratív dolgoknál tartunk, Birmingham ezen kívül csak arról marad emlékezetes, hogy ott döntöttem el, hogy soha többé nem költözöm ideiglenesen sem barátaim, ismerőseim és üzletfeleim lakásába megfelelő lélektani felkészülés nélkül, többek között ugyanis ez várt, amikor leültem a vécére:

Mindenesetre pár nap munka után nekiindultunk, hogy Edinburghban, a Loch Nessnél és Skye szigetén is dolgozzunk egy kicsit, maradjanak velünk.

Franciaországban is vigasztalanul zuhogott az eső. A sirályok kétségbeesetten rikoltoztak a kihalt pusztaságban, a szél mintha a tenger sós illatát repítette volna magával, de a vizet még mindig nem látták. A szlávos arcú lány egyik kezében az ismeretlen francia nőktől kapott kézzel írt üzenetet szorongatta, a másikkal pedig kivételesen nem sminkelt, hanem vezetett. Már erősen benne voltak az estében, éppen pár perccel múlt el az az időpont, amikorra az utasítások értelmében be kellett volna csekkolniuk a hajóra.

Calais-ben mindeközben dúlt a militáns kompkezelők háborúja, de ez nem vigasztalta őket.

– Ígérd meg nekem – szólalt meg végül a szlávos arcú lány útitársa –, hogy soha senkinek nem beszélünk arról, ami Dunkerque-ben történt.

– Semmiképpen – borzongott meg a szlávos arcú lány. Ez nem kerülhet a nyilvánosság elé. – Legfeljebb csak akkor, ha…

– …ha nagyon összevesznénk – fejezte be helyette az útitársa. – De valószínűleg akkor is elég lenne annyi, ha mondjuk társaságban összehúzott szemmel rád néznék, és csak annyit mondanék, hogy “emlékszel még, mi történt Dunkerque-ben?”.

– Vagy annyit, hogy “találkozunk a dunkerque-i kompnál” – válaszolta a szlávos arcú lány.

Az út hátralévő részét mély hallgatásban töltötték, csak néha kacagtak fel eszelősen, mintegy a józan ész peremén táncolva. A sirályok vészjóslóan vijjogtak.

My room faces out the canal, right? I’m going to go back to me room, jump into the canal, see if I can swim to the other side and escape.

Bruges arról híres, hogy egy meglehetősen jó állapotban megmaradt középkori ex-kereskedőváros Belgium tengerpartján, ahol többek között az In Bruges c. lélektani akciófilm is játszódik (a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni). Észak Velencéjének is nevezik a csatornák miatt.

Egy éjszakát és egy napot ott töltöttünk, mert két munka között ott is szerettem volna egy kicsit dolgozni. A reggel eleve jól indult, mert ha az ember Belgiumban megy be egy kisközértbe, akkor ott alapból belga sört, belga sajtokat és belga csokoládét árulnak (a belga ananászról nem is beszélve). Terveinkkel ellentétben viszont, amelyek úgy szóltak volna, hogy az ebből a célból magammal vitt piknikpléden fogunk étkezni romantikus viszonyok között, magasan, szőkén és napbarnítottan, az eső miatt kénytelenek voltunk az autóban enni, ahol az amúgy rendkívül finom belga sajt már elkezdte éreztetni a jelenlétét (később, a kompon még nem tudtuk, mitől van ilyen szag, Birminghamben viszont már csak akkor nyitjuk ki a hűtőt, ha nagyon muszáj).

Ha kocsival megy az ember, a parkolást legolcsóbban a pályaudvar alatti parkolóban lehet megúszni, ahol villanyt is adnak az olyan autóknak. Onnan indulva gyakorlatilag nem lehet eltéveszteni a turistáskodásra kijelölt területet, nagyjából az egész várost,

Bruges kábé olyan, mint Cesky Krumlov, vagy Prága, vagy bármi ezekhez hasonló, csak romantikus csatornákkal (igen, megvannak még a hattyúk).

Az obligát főtér sem hiányozhat az obligát szökőkút körül ülő amerikai turistákkal, belgacukorka-boltokkal és sörözőkkel. Ha már itt tartunk, aki ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy belga csokoládéból készült, de megszólalásig valósághű rozsdás fémtárgyakakat vásároljon, az semmiképpen ne hagyja ki ezt a helyet.

Annyiban követtük az In Bruges cselekményét, hogy bennünk is mély gondolatok ébredtek azalatt a pár óra alatt, amit nem a hotelszobában töltöttünk, én például rögtön kijelentettem, hogy ez egy olyan hely, ahova a nagy szerelmével jön az ember. Az útitársam – teljesen indokolatlan módon – ezek után folyamatosan azzal piszkált, hogy mit is fogok én ott csinálni, amikor nem vele, hanem a nagy szerelmemmel megyek oda (aki biztosan nem ijesztené el a nyuszikat a folyóparton, támogatna mindenben, többek között abban is, hogy rendkívül giccses fémdobozos belga csokoládét vásároljak, és a szebbik kabátját terítené a pocsolyára a lábam elé), miközben ő maga Izlandon fog ülni, és három óránként becsipog a telefonja a képektől, amelyeket a facebookra posztolok az igaz szerelmemmel, akivel különböző hátterek előtt ugyanabban a pózban állunk.

Bruges-nek egy hibája van csupán, de ez is csak abban az esetben róható fel neki, amennyiben az embernek el kell érnie a Doverbe tartó kompot: az utcái elhelyezkedése meg sem közelíti a párhuzamos jelleget, emiatt könnyű eltévedni benne. Erről nem akarok többet mesélni, mindenesetre a kompot elértük, de az már egy másik történet, amit valamikor máskor nem mondok majd el.

Ez is Brugge/Brüges:

A felirat magyarul: “Jézus szíve lángol. Ember, hol van most a szeretet? 1866-1930”.

Igen, kőből faragott plüssmackókkal egy erre a célra kialakított falifülkében.

Én többször próbáltam Németországot szeretni, de soha nem ment úgy igazán, és gyanítom, hogy alapvetően sem bennem van a hiba, viszont annyi kilométernyi német autópályától (építkezésekkel súlyosbítva), amennyit az elmúlt napokban lehúztunk, szerintem mentálisan mindenki eltávolodna valamennyire az ún. normalitástól (túl van értékelve). Az is lehet, hogy csak túl sokat dolgoztunk, de Belgiumban mind én, mind az útitársam kezdtünk furcsa dolgokat mondani.

Amikor kimutattam a mezőre, hogy “nézd, tehenek!”, az még igazolható volt, de aztán, amikor hozzáfűztem, hogy “rögtön te jutottál eszembe ezekről a tehenekről. Hogy mennyire örülnél nekik, ha itt lennél”, azon még én is megrökönyödtem egy kicsit. Útközben vettem valahol egy 2016-2017-es (tényleg ez van ráírva) autós Európa-atlaszt, amelyet elhelyeztünk az autó hátsó ülésén, és a későbbiekben arra használtunk (már amennyiben létezik, már ebben sem vagyok biztos), hogy néha megjegyezzük, hogy milyen jó, hogy van egy Európa-térképünk.

Bruges-be (vagy Brüggébe, vagy legalábbis oda, ahova menni akartunk, hívják akárhogy is) csont nélkül eltaláltunk, pedig a szállodához vezető út utolsó szakaszát egy erdőn át kellett megtennünk (tehenek ott is voltak). A szállodánk látványtervébe Hitchcock mellett valószínűleg Stanley Kubricknak is volt némi beleszólása, mert a folyosónk konkrétan így nézett ki:

(Nincs benne tükör, tényleg végtelenül hosszú volt).

Egy ideig ácsorogtunk az erkélyen, néztük, ahogyan az erdő szélén álló medencébe bánatosan zuhog az eső, és arról beszélgettünk, hogy dolgozni fogunk, majd szép lassan megérett bennem az elhatározás, hogy vacsora előtt felhagyok a tagadással, és a 15°C fokos hőmérsékletre való tekintettel azért felveszek mondjuk egy hosszúnadrágot.

A szálloda étterme már zárva volt, úgyhogy ki kellett menni kaja után bolyongani egyet a kisváros peremén, ahol csak kihalt utcák, romos, rég bezárt vegyeskereskedések, mezők, ördögszekér, csendesen zuhogó eső és a szántóföld szélén egy elefántbika várt minket (miután felsikítottam a volán mögött, kiderült, hogy fából van). Végül megláttunk egy éttermet, ahol sült kecskesajt-salátát (a felszolgálónő egy pillantással felmért minket, majd megkérdezte, hogy rakjon-e bele sült bacont is) és bohócos belga sört fogyasztottunk az obligát majonézes sültkrumpli mellé, miközben körülöttünk (általunk ismeretlen) nyelveken szóltak, és a vécé ajtaján kívülről volt a retesz.

Az éjszaka további része azzal telt, hogy az útitársam este kilenctől éjfélig dolgozott, én éjféltől hajnali háromig váltottam, és közben valamikor megjegyezte, hogy szerinte csak azért mentem vele oda, hogy majd egyszer, amikor Az Igazival megyek, mindent ismerjek már a környéken, és minden tökéletes legyen. Én nem tiltakoztam túl hevesen, meg arra sem hívtam fel a figyelmét, hogy mi tulajdonképpen dolgozni mentünk oda, mert fél szemmel azt figyeltem, hogy mikor töri be valaki az ajtónkat egy fejszével, hogy eszelősen belenevethessen az így támadt résbe.

Folyt. köv.

(Az étterem, ahova valamiért csak hátulról kerülve lehetett bejutni).

– Milyen furcsán türelmetlenek ezek a németek – jegyezte meg szórakozottan a szlávos arcú lány, miközben az időközben zöldre váltott lámpa előtt próbálták a sötét autóban az útitársával közös erővel megfejteni a lekicsinyített és fekete-fehérben kinyomtatott Google Maps térképen szereplő utcaneveket. Ebben egy kicsit zavarta őket a dudák hangos kórusa, az út során már nem először, de a szlávos arcú lány igyekezett nem hagyni, hogy a körülmények befolyásolják a célja elérésében.

A cselekvési tervük eredetileg az volt, hogy (a) a Google Maps kinyomtatott itinere alapján jutnak el az úticéljukhoz, (b) ha minden kötél szakad, rendelnek roaming adatcsomagot valamelyikük telefonjára (kizárásos alapon a szlávos arcú lányéra, mivel az útitársa amellett, hogy nem volt hajlandó vezetni, az okostelefonoktól is idegenkedett). Az (a) terv egészen odáig csodálatosan működött, amíg Nürnberg, az amúgy is rosszemlékű város közelébe nem értek, ahol hirtelen teljesen mást kezdtek mutatni a táblák, mint kellett volna. A (b) terv a gsm-szolgáltató rugalmatlanságán bukott el, aki visszaírt, hogy a szolgáltatás nem megrendelhető. A (c) tervük az volt, hogy valahogy a kinyomtatott térkép alapján találnak oda, ekkor derült ki, hogy Nürnbergben van számos utca, de a térképrészleten ebből csak háromnak a neve szerepel.

Ekkor egy ideje már keringtek a városban, ahol szombat este semmi nem volt nyitva. Az emberek vagy komor arccal, a kabátjuk gallérját a hidegfrontban összehúzva siettek a dolgukra, vagy dudáltak.

Az első térképnézegetésnél szerencsére kiderült, hogy pont a három általuk ismert út egyikén haladnak éppen. Alig három kilométerrel később elértek a következőhöz, itt próbálták eldönteni éppen, hogy jobbra tartsanak-e, vagy balra, végül egy kis hurokkal balra kanyarodtak.

A szlávos arcú lány megkérte az útitársát, hogy nézze már meg, hányas szám előtt állnak. Az útitársa szenvtelen hangon közölte vele, hogy konkrétan a szállodájukkal szemben parkolnak éppen.

A szobájukba a tengerparttól való távolsághoz képest indokolatlanul sok vitorláshajót, kagylóhéjat, napon szikkadt növényi szárakat és provanszot helyeztek el , de ez ekkor már nem érdekelte őket. Egész nap erre a pillanatra vártak.

– Te is az asztalon akarod csinálni? – nézett a szlávos arcú lány szemébe az útitársa. A nemleges válaszra megkönnyebbülten felsóhajtott, majd mindketten sietve elővették a számítógépüket, és hajnalig dolgoztak. Felkelés után folytatták, majd elmentek reggelizni.

Ha a vasárnap reggel Nürnbergben éri az embert, akkor lehetőségekből nem túl sok áll a rendelkezésére.

– Az enyémen kínaiul van rajta, hogy Coca-Cola, a tiéden meg bengáliul – jegyezte meg a szlávos arcú lány az ajándék üvegpoharakat forgatva. – Most gondolj bele, hány inetrnacionális McDonald’s-ban fogunk még megfordulni az utunk során. Lehet, hogy mindegyikben más akció van, és mire hazaérünk, egy egész háztartásnyi edényt begyűjtünk – próbálta derűs színekben látni a jövőt.

Az útitársa a korábbi tapasztalatok alapján már eddig is minden helyen begyűjtött a lány számára annyi kis zacskó ingyencukrot, amennyit egy feltűnést kerülő kultúrember képes.

– És azt sem fogod soha elfelejteni – szólalt meg most –, amikor a nürnbergi Shell-kút árnyékában, a McDonald’s teraszán azt mondtam neked, hogy a szerelemre nem lehet árcédulát tenni.

Ezen a coelhói igazságon egy kicsit elmerengtek. Valamivel később 19,45 euróért megtankoltak.

Ami pedig a közelgő utazást illeti, mivel az elmúlt két hétben elég sokat kavartunk a variációkkal és az elképzelésekkel (de Bruges-ből nem engedtem), most felkértem a leendő útitársamat, hogy küldjön egy nagyjábóli útvonaltervet legalább az első két napra, hogy memorizálhassam, hol kell enyhén jobbra fordulni, balra tartani vagy a harmadik kijáratnál elhagyni a körforgalmat, mire visszaírt, hogy “Útvonaltervet mellékeltem. Ilyenre gondoltál?”, és csatolta a következő ábrát (kattintásra megnagyul):

Útvonalterv

Amikor első alkalommal látogattam a fővárosi okmányirodába az autós ügy kapcsán, és megpróbáltam kiskaput keresni a nagy hátsó, elrejtett ajtón bemenni a kapott itiner alapján, egyszer csak elém ugrott a biztonsági őr, és mintegy entestével utamat állta, majd a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

B. őr: Azon az ajtón nem mehet be!
Én: De nekem a telefonban azt mondták, hogy ezen az ajtón kell bemennem*.
B. őr: Ja, akkor rendben.

A titkos jelszót ezennel előre megfontolt szándékkal ingyen és bérmentve a nagyközönség rendelkezésére bocsátom.

* Szó szerinti idézet, nem elaboráltam jobban, mert nem emlékeztem a telefonpartnerem nevére, és nem volt kedvem az egészet végigmondani onnantól fogva, hogy “aznap derűs, a hónaphoz képest is meleg napra virradtunk…”

Szóval, a múlt héten az autós forgalomban foganasított részvételem tényállása során* megállított a rendőr azzal, hogy a kocsim ki van vonva a forgalomból, és lekapta a rendszámtábláimat. Amikor megkérdeztem, hogy miért és hogyan, akkor telefonálgatott egy kicsit, majd azt mondta, hogy 2011. óta ki van vonva a forgalomból, ennél többet pillanatnyilag nem tud segíteni. (Amúgy tényleg segítőkésznek tűnt, felsorolta, hogy mi mindenért** nem büntet meg, pedig megtehetné, amiből nekem az derült ki, hogy kábé a létezésemért is megbüntethetnének, ha akarnának).

Én rendkívül zaklatott lettem, összekaptam az összes autós papíromat, amelyek indirekt módon bizonyítják, hogy 2011. óta biztosan nem, és a kertek alatt elsunnyogtam a vidéki okmányirodába (a fővárosi, ahol regisztrálva vagyok, az zárva is volt, messze is volt). Ott annyit tudtak mondani, hogy látnak három élő szabálysértési ügyet, ezeknek járjak utána (és 2011-ben egy másik volt autómat vonták ki a forgalomból, amelyet 2008-ban eladtam és átírattam).

Rákerestem a kozigbirsag.police.hu-n a büntetésekre, de ott csak ügyszámmal lehet, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó, úgyhogy reggel felhívtam őket, hogy megtudjam, mit fizessek be és hova. Kiderült, hogy az elmúlt öt évben tényleg volt 3 szabálysértésem, amelyekre be is fizettem a bírságot, és ők meg is kapták a helyi önkormányzattól a pénzt, rendben vagyok.

Ezen fellelkesülve bementem a fővárosi okmányirodához, ahol ellenőriztek, elismerték, hogy tényleg mindent befizettem jó régen, csak “ez nem került be a rendszerbe”, mindenesetre most annyi a dolgom, hogy megvárjam, amíg a rendőrségtől átkerülnek a rendszámok a fővárosi okmányirodába, ami 1-2 hét. És a rendszám átvételekor be kell fizetnem egy 11ezres illetéket, mert hiába fizettem be időben mindent, “anélkül nem engedi a rendszer a kiadást”, és “nem, nem tudom, ki engedélyezhetné az illeték elengedését, mert nem szoktunk ilyet engedélyezni”. A folyamat felgyorsításához azt javasolták, hogy legyen rendőr foglalkozású barátom.

Időközben lenyomoztam, hogy melyik rendőrségen vannak a rendszámtábláim, és felhívtam őket is, hogy légyszi-légyszi küldjék át gyorsan, mert addig be vagyok zárva a 37 fokos házba egy kisgyerekkel (a legközelebbi tömegközlekedési csomópont 3,5 kilométerre van tőlünk), ráadásul a közeljövőben külföldre kellene utaznom kocsival, szállások lefoglalva, stb.

Snitt. Vágóképek a tescós kiszállítóautókról, pizzafutárokról, baráti és családi gépjárművekről, körömrágásról. A főszereplő szép lassan a civilizáció peremére szorul, hét éve először vezet váltós autót, GPS nélkül, mint az erdő vadjai.

Ma reggel felhívtak a fővárosi okmányirodából, hogy megjött a rendszám és a forgalmi soron kívül (puszi a rendőrnek, akire ezentúl ismeretlenül is szeretnék a barátomként hivatkozni), mehetek érte. 4,5 (!) órás várakozás és a gyerekkel folytatott szerepjátékok egész sora után (“most játsszunk olyat, hogy te őrszurikáta vagy, anya meg dolgozik a gépén”) leültem egy szőkére festett női hölgy elé, aki közölte velem, hogy ajaj, baj van, van három lezáratlan közig. bírságom. Itt kaptam egy enyhébb szívrohamot, majd referáltam a kolléganőjére, aki reggel felhívott, és aki ki is jött, és azt mondta, hogy “ja, azok be vannak fizetve, csak még nem zártam le őket”.

Ezen a ponton durrant el az agyam, és egy korábbi baráti jótanács alapján azt mondtam, hogy most azonnal hívják oda a felettesük felettesét, mert jegyzőkönyvet akarok felvenni. Némi huzavona után kaptam is egy papírt arról, hogy a mai napon nincs fenálló közig. bírságom, és nincs kivonva az autóm a forgalomból. Én erre felvetettem, hogy de arról szeretnék egy jegyzőkönyvet, hogy ezt elfelejtették felvezetni a rendszerbe, lezárni, akármi, mire azt mondták, hogy “erről nem adhatunk jegyzőkönyvet, mert időközben le lettek zárva” (konkrétan azalatt, hogy ott ültem).

Ez volt az a pont, ahol úgy gondoltam, hogy ennél rosszabbul már nem is folytatódhatna a napom, hát de, de ez egy másik történet, amit valamikor máskor mesélünk majd el, mindenesetre pillanatnyilag a birtokomban van egy elvben street legal autó (bár ezt eddig is így gondoltam, a következő rendőrnél majd kiderül)***.

* Egyszer (tényleg) véletlenül rossz helyre parkoltam le az autót, odajött a rendőr, hogy szóljon, és konkrétan azt mondta nekem folyóbeszéddel, hogy “amennyiben késedelem nélkül megszünteti a szabálysértés tényállását, nem fogok büntető intézkedéseket tenni”.

** Ennek kapcsán a következő párbeszéd zajlott le köztem és Tarhonyakártevő között:
Én: csak azt nem értem, honnan látta, hogy téligumi van a kocsimon.
Tarhonyakártevő: hát, én el tudom magyarázni, hogy hogyan lehet megkülönböztetni, más alakú és mélyebb rovátkák vannak rajta…
Én: oké, de én két autó közé parkoltam be, és tényleg ilyen könnyű ezt a rovátkás dolgot kapásból kiszúrni?
Tarhonyakártevő: …és a téligumi külső oldalán van egy nagy hópehely.

*** Viszont valamikor időközben arról is tájékoztattak, hogy amennyiben megadom az okmányiroda autós részlegén a telefonszámomat, akkor ha esetleg kerékbilincses vagy elszállítós helyre parkolnék, kötelesek lesznek felhívni és tizenöt percet várni a foganatosítás előtt. Csak úgy mondom.

Hárman ültek az asztal körül. A két pszichológusban, Elsában és a szlávos arcú lányban volt némi kétely azt illetően, hogy a fehér rum alkalmazása mennyire professzionális az amúgy is rendhagyó ülés során, főleg, hogy a javát ők fogyasztották el, de ekkor már bármit bevetettek volna a siker érdekében. Egyelőre sajnos még az sem segített, amikor megnézették az emberre megszólalásig hasonlító férfival a Let It Gót a Frozen című pszichodrámából, hátha ez felszabadítja benne a vagy elfojtott, vagy nem is létező érzelmeket. A Turing-teszt alanya – nevezzük Burke-nek – majdnem olyan frusztráltnak tűnt, mint ők. Csüggedten bámultak maguk elé.

– Emlékszel, amikor egyszer megpróbáltam már elmagyarázni neked, hogy az emberek igazából nem olyanok, mint a számítógépek, hanem olyanok, mint az intencionális rendszerek? – próbált a szlávos arcú lány visszatérni az alapokhoz, hátha ezúttal sikerül átbillenniük a holtponton.

– Mi is az az intencionális rendszer tulajdonképpen? – kérdezte Burke.

– Egy olyan rendszer, amelynek intenciói vannak – válaszolta a szlávos arcú lány nyelvtanilag helyesen.

– Te most tényleg önmagával próbálsz megmagyarázni nekem egy idegen szót? – villant a tekintet váratlanul.

– Igen. Ez milyen érzéseket kelt benned? – kérdezett vissza a szlávos arcú lány rezignáltan, minden remény nélkül, immár puszta megszokásból. Az emberre megszólalásig hasonlító férfinak eddig minden érzéseivel kapcsolatos válasza úgy kezdődött, hogy “én azt gondolom…”.

– Haragot – felelte ekkor némi habozás után a Turing-teszt alanya.

A két pszichológus egymásra nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak. Vannak pillanatok, néha teljesen váratlanul, amikor az ember úgy érzi, mégsem élt mindeddig hiába.

Szakmai diadaluk, amiért hosszú órák munkájával mégiscsak sikerült áttörést elérniük, megrendülésben, katarzisban és artikulálatlan röhögésben nyilvánult meg a részükről.

***

– Ha mindig elnyomod minden érzelmedet, soha nem fogsz átmenni a teszten – magyarázta Elsa.

– De hát ő azt mondta – pillantott Burke a szlávos arcú lányra –, hogy neki az olyan férfi az ideálja, aki végtelenül higgadt és nyugodt, és nem az érzelmei rabja.

A szlávos arcú pszichológus elgondolkozott, miközben a biztonság kedvéért megivott egy fél bögre rumot. Ekkor már hajnali kettőre járt, és az üveg még mindig aggasztóan tele volt. – De én ezt úgy értettem – szólalt meg végül kicsit összemosva a szavakat –, hogy nekem az olyan férfi az ideálom, akinek komoly érzelmei vannak, csak nem azok rángatják. Úgy értem – próbált számítógépes hasonlatokat találni, de sikertelenül –, nekem az a férfi tetszik, aki biztos kézzel megül egy vad musztángot. Az nem igazán imponál, aki mondjuk egy székről nem esik le – pillantott jelentőségteljesen Burke-re.

– Azért ne essünk a szélsőséges általánosítások hibájába – válaszolta a Turing-teszt alanya. – Szék helyett nem mondhatnánk inkább… pónit?

***

– Nem az volt az ürügyünk erre az összejövetelre egyébként, hogy engem vigasztaljunk? – kérdezte a szlávos arcú lány különösebb cél nélkül, a múltba merengve.

A Turing–teszt alanya reagált az ingerre, a fejlesztése során megtanulta, hogy a párbeszéd klasszikus szabályai szerint itt most neki kell mondania valamit, amit a pszichológus megnyugtatónak, biztonságot keltőnek és egyben hihetőnek talál, úgyhogy elkezdte elmagyarázni neki a bankrendszerek kockázatkezelő algoritmusait.

***

Hajnali háromra már egészen olajozottan mentek a dolgok az érzelmek kifejezése terén (ahogy Burke másnap összefoglalta, “úgy dobáltuk egymásra az érzelmeket, mint a börleszkekben szokták a habostortát”), mindenki fáradt volt, de nem volt kedvük nyerésben abbahagyni. Odakint már egy ideje nagyokat villámlott.

– Ez annyira szimbolikus ebben a helyzetben, ez a villámlás – jegyezte meg Elsa a szlávos arcú lány szemébe nézve.

– Igen – felelte a másik pszichológus. Már jó ideje dolgoztak együtt ezen az eseten, és félszavakból is értették egymást. – Az, ahogyan folyamatosan csapkodnak körbe-körbe, de egy csepp eső sem esik.

Egy darabig hallgattak. Van, amikor egyszerűen csak át kell élni, hogy léteznek dolgok, amelyek ellen nem lehet tenni, vagy elmúlnak maguktól, vagy a nyakunkba ömlenek, de reggelre mindenképpen kisüt a nap.

Végül Burke szólalt meg. – Nekem most erről az jutott eszembe… – kezdte.

A két pszichológus meglepetten felpillantott. Minden eredményük ellenére sem várták, hogy az emberre megszólalásig hasonlító férfi ennyi idő alatt ilyen komoly empatikus képességekről tegyen tanúbizonyságot.

– …hogy fel kellene végre szerelni az erkély fölé egy előtetőt…

Burke–nek a torkára forrt a folytatás, és egyre növekvő elképedéssel figyelte, ahogy a két asztalra boruló pszichológust ellenállhatatlanul rázza a kacagás. Elsa és a szlávos arcú lány időnként felnéztek, mint akik mondani akarnak valamit, de amint meglátták a másikat, újból kitörtek belőlük a felajzott menyétsereg visítására emlékeztető hangok. Az emberre megszólalásig hasonlító férfit sem a programozása, sem a későbbi fejlesztése nem készítette fel a jelenség értelmezésére. – Szerintem ti túl sokat ittatok – próbálkozott meg végül bátortalanul, mert valahol olvasta, hogy az alkohol is okozhat inadekvát reakciókat tökéletesen logikus ingerekre, de végül nem tehetett mást, minthogy kivárja a roham végét.

***

A két pszichológus a konzultáció során megállapította, hogy a Turing–teszt eredménye még nem eldöntött, de az integrációs folyamat nem reménytelen.

Én: És odáig oké, hogy meghalt, kimászott a barlangból, de valahogy eltemették, mert ott van a torinói lepel, vagy az a barlangban maradt, és meztelenül mászott ki onnan? Na mindegy, de mi történt a testével ha a mennybemenetelnél csak a Szentlélek jelent meg?

Sokat látott üzletember: Lucia, én most szeretném annyi időre megállítani a beszélgetést, hogy ne merüljön a semmibe az a pillanat, amikor a magánéleti válságod közben hajnali háromkor te azt követeled tőlem, mint agnosztikus ismerősödtől szemrehányóan a telefonban, hogy magyarázzam meg, mi a fasz lett Jézus meztelen testével, amikor a lelke pünkösdkor a mennybe ment, mivel ezt három éve nem tudod rendesen elmagyarázni a gyerekednek.

Most így tavasszal egy kicsit feszes volt a munkarendem, semmi komoly, csak úgy beütemezve, hogy egy nap csúszást se nagyon engedhettem meg magamnak, ha meg mégis beüt valami, akkor majd kevesebbet alszom, gondoltam.

Ekkor történt, hogy elszállt a wifivevő a gépemből. Sebaj, van ilyen kis pöcköm, ami érzi a wifit, úgyhogy azt használtam három egész napig, amíg rá nem léptem véletlenül, és ettől el nem romlott benne az érintkezés (bizonyos részei már egyáltalán nem érintkeznek egymással). Itt egy kicsit ideges lettem, mert tényleg ki volt számolva az időm, és én alapvetően szeretek (szerettem) aludni, úgyhogy felhívtam a sokat látott üzletembert, hogy mondja már meg, hogy mi a hivatalos neve annak a pöcöknek, hogy ne csináljak magamból hülyét, amikor besétálok a kompjúteres számítástechnikai üzletbe. Ő megmondta, hogy USB wifi adapter, és azt is részletezni kezdte, hogy milyen betűjeleket érdemes figyelnem, majd valahogy úgy ment az egész, mint amikor az ember kicsit sokat iszik, és egyik dolog észrevétlenül követi a másikat, és három mondaton belül ott tartottunk, hogy vettem tőle egy notebookot, de szerencsére utána nem az lett, hogy másnap elkenődött sminkkel, másnaposan és letargiásan néztem üres tekintettel a tükörbe, és azt kérdezgettem magamtól, hogy ez mire volt jó, hanem azóta is együtt vagyunk (a notebookkal*), és minden szuper.

Ezek után annak kellett volna jönnie, hogy a világ megmentve**, a hősnő Bora-Borán koktélozik, ehelyett hirtelen összetorlódott minden a gyerekkel (iskolaválasztás, átjelentkezés, beíratás, nyílt nap, szülői), a céggel (öt évvel ezelőtti szerződések előkeresése), a magánélettel (elképzelhető, hogy elviselhetetlen hisztérika vagyok), ami folyományszerűen bizonyos függőségekhez vezetett (ha hivatalokba kell rohangálni, akkor menjünk el mászni, ha feszült vagyok, menjünk el mászni, ha nem jut eszembe a megfelelő kifejezés, akkor menjünk el mászni), de ez vezetett is bizonyos eredményekhez (már ha bármilyen jelentőségű eredménynek tartjuk, hogy egyes korábban lehetetlennek tűnő mesterséges mászófalakon fel tudok mászni. Lassan tökéletes nindzsa leszek, már amennyiben a megbízóim nem küldenek túl magasra, és színekkel jelzik előre, hogy hova kell majd lépnem).

Mindegy, nagyjából legyőztem a démonokat, agyvérzésig dolgoztam, hogy tudjam tartani a határidőket, bevittem a kért rajzot az oviba elfelejtettem bevinni a kért rajzot az oviba, de szóltam a gy. a.-nak, hogy rajzoltasson a gyermekkel, kicsit már úgy tűnt, mintha pár pillanatig nem akarna rám omlani semmi, csak azt nem tudom, hogy holnap miben fogok emberek előtt beszélni (intelligensen és humorosan), de biztos van legalább egy ruha a teletömött szekrényben (minden meggyőződésem ellenére lennie kell).

Ekkor jött ma reggel, hogy kaptam valami közlekedési bírságot (oké, aki nem közlekedik, azt nem is büntetik), majd félkómásan megbüntettek a villamoson, és derengett, hogy volt valami okom arra, hogy ne lyukasszak jegyet, de csak a csekkel a kezemben döbbentem rá, hogy VAN BÉRLETEM. Ezt követően megkönnyebbülésemben elfelejtettem jegyet venni a vonatra (soha nem szoktam elfelejteni), ahol mindig jön a kalauz, most is, nekem meg akkor esett le, hogy mi van, és kínomban elröhögtem magam, amin annyira megdöbbent, hogy rövid magyarázat után egy szó nélkül tovább ment.

Itthon elővettem a gépet, hogy most, hogy van egy kis szusszanásom, egy hetes késés után elutaljam a járulékaimat, az utaláshoz ugye kell a telefonom is, látom, hogy kaptam valami sms-t, és megállt bennem az ütő, mert kiderült, hogy a NAV inkasszózott valamit. Felhívtam a könyvelőmet, hogy derítsen már fényt erre a dologra, és tisztáztuk, hogy rossz közleménnyel utaltam a társasági adót, illetve akkor már a mostani járulékokat is beseperték (még szerencse, hogy kell a telefonom az utaláshoz).

Ezen a ponton elkezdtem fejtegetni Tarhonyakártevőnek (aki éppen kéznél volt) az apokalipszist, majd tartottam egy kis szünetet, hogy lemenjek a gyereknek jóéjtpuszit adni. Amikor a ded jó illatú, angyali arcocskája fölé hajoltam, ő a teljes fejével felnézett, és úgy lefejelt***, hogy most úgy nézek ki, mint aki elfelejtette megsózni a rakott krumplit, és ezért átesett a vak komondoron. Konkrétan Tarhonyakártevő tavalyi barackjával (fagyasztott) borogatom a lelkesen dagadó és liluló arcomat, miközben arról beszélgetünk, hogy vajon jó-e még az a barack, ha vákuumoztam (ki fog derülni), és mennyire triviális ötlet vajon QR-kódot kötni selyemfonálból (ő megtette), de legalább azt pontosan tudom már, hogy miben fogok holnap emberek előtt intelligensen és humorosan beszélni. Monokliban.

* Dell Latitude E4200, a műfordítók ezt választanák.

** Erről mindig az a kép jut eszembe, amikor Vin Diesel meglovagolja a nukleáris rakétát valamilyen folyóban, majd menet közben kikapcsolja.

*** Amikor ott álltam jajgatva, és a képemet fogtam, miközben nyugtatgattam, hogy semmi baj, ő gyorsan felmérte a helyzetet, és azt mondta, hogy “anya, én annyira szeretlek, hogy ha másik anyukához születtem volna, akkor biztosan megszöknék, és eljönnék ide hozzád, mert egy másik anyuka biztosan kiabálna velem, ha fejbe vágnám”. Több jóéjpuszit is kapott.

Az univerzum, mióta sokat emlegetem, totálisan vérszemet kapott. Mucinak ugye sokáig kerestem/tünk iskolát, egy éve frászban vagyok ettől (hosszú, de ahova be vagyunk jelentve, oda több okból sem akarom), erre elkezdte nyomni a transzparenseket az orrom alá egy olyan iskolával kapcsolatban, ahova a távolság miatt nem akartam, viszont (a) ha odaköltöznék, szép helyen lennénk, és aránylag közel az apjához, (b) szimpatikus hozzáállású iskolának tűnik, (c) nem fizetős, és be tudunk jelentkezni a környékre, (d) ez már tényleg túlzás, de erősen nyelvi iskola (nekem fontos) és mat-logos első is indul (Muci jó benne). Most mit tehetnék, de tényleg.

Közben kicsit régebben lefordítottam (többek között) Amanda Shrink: Skizoid lepkegyűjtők c. pszichológiás könyvét (a szerző nevét és a címet a titoktartás miatt megváltoztattam), és ezzel párhuzamosan sorban olvasom a Sophie Hannah-kat (lélektani krimisorozat, mindegyikben szerepel egy-egy valamilyen szempontból zakkant nő, megy ugyanannak a rendőrkapitányságnak a munkatársai, főszerepben Benedict Cumberbatch), és a soron következőben mindenkiről az jutott eszembe, hogy na ez is egy skizoid lepkegyűjtő, és röhögtem is magamon, hogy ennyire csőlátó tudok lenni egy fordítástól, majd elolvastam a SH köszönetnyilvánítását, amelyben többek között megjegyzi, hogy milyen sokat segített neki az írásban Amanda Shrink: Skizoid lepkegyűjtők c. könyve.

Utána nekiláttam a következőnek a vonatpótlón, és annak rögtön az elején van egy olyan rész, hogy a főszereplő egy fiatal lányt megpróbál rábeszélni, hogy ne chipset egyen, hanem szendvicset, és miközben olvastam, mögöttem a nagymama a kisunokáját próbálta rábeszélni, hogy ne chipset egyen, hanem szendvicset, itt le is raktam egy kicsit a könyvet, és gyanakodva körbenéztem, hogy figyelnek-e (a gyermek végül banánt evett, a könyvben nem volt banán, úgyhogy megnyugodva folytattam). (Amúgy én már azt sem értem, hogy a vonaton miért kötelező mindig enni, de a tíz perces VONATPÓTLÓN???)

Tegnap pedig elutaltam a járulékokat, majd felmentem a facebookra, ahol értesültem a halálhírről. Én nem számoltam meg, hogy hány korongvilágos könyvben szerepel a death and taxes szólás, de tippem szerint minden másodikban.

Szóval nem tudom, hogy másnak mennyire folyik össze a könyvekkel (filmekkel, sorozatokkal) az élete, de nekem néha elég nehéz meghúznom a határt.

Az úgy volt, hogy az L.* az IKEA közepén hívott vissza, úgyhogy lelassítottam egy kicsit, félreálltam, és közöltem vele, hogy csak azért hívtam, mert neki akartam először elmondani, és nem akartam, hogy az internetről tudja meg**, hogy [hatásszünet] megvettem a cipőt.

Bár igazából sokkal korábban volt az úgy. Egyrészt pár bejegyzéssel ezelőtt itt is megemlítettem, hogy kinéztünk az L.-lel egy cipőt nekem (akkor, amikor a H&M közepén közölte velem, hogy nem méltó hozzám olyan ruhadarab, amelynek nem borítja minden négyzetcentiméterét flitter), másrészt azt még nem említettem, Hogy Hermionével váratlanul és meglepetésszerűen elkezdtünk falat mászni (mi is nagyon megdöbbentünk). Ez utóbbit egyébként azért nem említettem, mert az volt a terv, hogy egyszer csak az derül ki mintegy mellékesen, hogy tudunk falat mászni, könnyedén, miképp a szirteken szökellő kecses, ködös tekintetű gazellák, de egyre inkább úgy érzem, hogy ezt csak nyugdíjaskorunk felé fogjuk elérni, amkor már alig marad élő facebookos ismerősünk, és senki nem fog megdöbbenni.

Mindenesetre múltkor valamelyik teremben azt mondta a teremgazda, hogy szerinte nekünk még nincs szükségünk mászócipőre, nyomhatjuk sima tornacipőben is, nekem pedig a gyerek leadása és a(z esti) munka között volt még egy kis szabadidőm, úgyhogy bementem az Árkádba cipőt nézni, és akkor eszembe jutott, amit az L.-lel csodáltunk, és azt mondtam magamnak, hogy oké, megnézem, de biztosan elfogyott már, vagy nem árazták le, erre pont egy utolsó darab volt, pont a méretemben, pont leárazva, úgy éreztem, mintha az Univerzum üvöltve nyomná a transzparenseit az arcomba (és ha transzparenseket nyomnak az arcomba, én reflexből veszek egy cipőt). Csak annyit mondok, hogy miközben büszkén próbálgattam, és járás közben színes ledek villogtak az orrán (amúgy rohadt fáradt voltam, úgyhogy nem fordítottam energiát arra, hogy magyarázkodjak az eladóknak, nekem ez tetszik, és kész), szóval közben odagyűlt körém két kislány, és kórusban üvöltötték, hogy nekik is ilyen kell, én pedig megértően mosolyogtam rájuk, miközben arra gondoltam, hogy a djágaszág cak az eném szerencsére nem a méretük. A következő célkitűzésem amúgy a vászonszárú irodai gumicsizma, csak úgy mondom.

Mindenesetre közben eszembe jutott, hogy van otthon két tornacipőm is, amiket nem hordtam, csak nagyon le voltak árazva (a magassarkú tornacipőmet például hordtam), és majd kipróbálom azokat, viszont akkor, ugrottam egy merészet logikailag, megérdemlek végre egy normális teásbögrét, így kerültem az IKEÁ-ba. Mostanában ilyen puritanizálós időszakom van, volt például három fél evőeszközkészletem, teljes viszont egy sem, úgyhogy nagyon gondolkoztam azon, hogy ki kéne dobni az egészet (csúnyák voltak), és venni egy normálisat, csak ez pazarlásnak tűnt a fejemben, viszont ebben a lélektani pillanatban kaptam a szüleimtől névnapomra egy bőven elég Butlers-utalványt (oké, a transzparensek hatására néha villát is szoktam venni). És ugyanez van a bögrékkel, van ötezer bögrém, de maximum két decisek, és utálom kerülgetni őket, az egyetlen, amit használok, az Isoldétől örökölt starbuck’s-os thermopohár, de abból mégsem kínálhatom a brit királynőt szükség esetén, szóval nekem csak két bögre kell, de azok legyenek jók.

Szóval ott álltam az IKEÁ-ban a bögréknél, és a fülemmel az L.-t hallgattam, aki éppen a szememre hányta, hogy múltkor elaludtam, mielőtt felhívtam volna, és ezért ő inkább magába fojtott mindent, és nem mondta el senkinek, erre még bólogattam is, hogy igen, a gondolatok és érzések elfojtása minden szaktekintély szerint rendkívül hatékony és egészséges problémamegoldási módszer, mire az L. joviális hangnemben közölte velem, hogy de amikor majd ebből baj lesz, az az én hibám lesz, ugye tudom, amire csak helyeselni tudtam, hogy az adott körülmények között teljesen természetesnek tartom, ha az egész életét arra teszi fel, hogy nemes bosszút álljon rajtam a tönkretételével, amiért nem hívtam fel. Mindeközben arról is tájékoztattam, hogy mennyire gyűlölöm, amikor teáscsészéhez nincs csészealj, majd találtam megfelelő csészealjat, még az ára is oké volt, de ahhoz sajnos csésze is tartozott, én pedig nem vagyok hajlandó több másfél decis csészét hazavinni.

Ezzel párhuzamosan arra is kapacitáltam az L.-t, hogy jöjjön velünk holnap falat mászni, nem volt kedvem hosszú körökhöz, ezért rögtön a leghatásosabb érvemet vettem elő, miszerint a falmászás minden nőnek jó alakot csinál, nézze csak meg Hermione rólunk készült képeit a facebookon****, mire azt mondta, hogy már látta őket, külön szűrője van az ilyen képekre. Ekkor észrevettem, hogy van pont olyan mintás szalvéta, mint a JÄMNT bögre, csak inverzben, és spontán közöltem is az L.-lel, hogy én annyira imádok az IKEÁ-ban lenni, érzem, ahogy sorban robbannak fel bennem az örömhormonok, és beraktam egy szintén kék-fehér mintás PROMENAD léghajós tányért is a bevásárlótáskámba (a brit királynőnek egy szava se lehet) mire ő elfeledkezett a vendettáról, és megdicsért, hogy jó velem beszélgetni, majd belekezdett valami zavaros történetbe arról, hogy én sietek-e haza, és arról, hogy ő még megy csapatni a fiúkkal, úgyhogy felszólítottam, hogy gyorsan térjen a lényegre, mert nekem most az edényalátétekkel kell foglalkoznom, ha már a svédek nem használnak terítőt. Az L. ekkor összefoglalta, hogy szívesen enne velem, de utána mennie kell mulatni, mire felajánlottam, hogy ha eljön enni, elszállítom utána mulatni, csak akkor tegye már le, és jöjjön, bár azt még elmondtam neki, hogy találtam megfelelő méretű terítőnek való méterárut is, csak félek, hogy egy kicsit túl matchy-matchy lesz, mert pont olyan mintájú, mint a bögre, de egyszer élünk.

Szóval mindezek után rendesen megérkezett az L., rendesen végignézte, ahogy eszem, majd együtt nem sikerült kijutnunk az objektumból, de félreálltam, és megpróbáltam érvényesíteni a parkolójegyemet. Az első automata nem fogadta el  egyik papírpénzemet sem, a másodiknak pedig beolvasás közben eltűnt a lézercsíkja, és ahogy körbenéztem, az összes többi gépé is, nagyon hátborzongató volt, szinte vártam a zombikat, de végül nem jöttek. Mindenesetre így nem tudtam parkolójegyet fizetni, azt viszont láttuk, hogy így is fennakadnak emberek a sorompón, úgyhogy mondtam az L.-nek, hogy most kapaszkodjon, mert kislisszolok egy másik kocsi mögött, amire az L. azt mondta, hogy úgysem fog sikerülni*****. Ennek ellenére kislisszoltam, amire az L. közölte velem, hogy egy gengszter vagyok (pozitív értelemben)******.

Végül a Rákóczi-Akácfa sarkán fejeztük be a dolgot, ahol kiraktam az L.-t, de előtte még egymás szavába vágva elmondtuk még csak ezt meg csak azt, és igazából szerintem mindketten tök szívesen maradtunk volna, csak az L. komformista, és nálam előbb megunta, hogy minden második autó levillog bennünket, mert megnehezítjük a kanyarodási szándékát (I didn’t choose the thug life, the thug life chose me). Úgyhogy végül nem derült ki, jön-e holnap mászó nőket nézni, de az életbe mindig kell egy kis titokzatosság.

Ja, a cipőt itt lehet megtekinteni kék villanás közben. Élőben szebb, csak nem volt kedvem a vakut állítgatni.

* Jajmár, hát persze, hogy nem járunk, vagy ilyesmi.

** Erről egyébként egy való életben megtörtént beszélgetésem jut eszembe:
Nemén: Te jó ég, és szerinted mit fog szólni szegény X, ha megtudja, hogy Y-nal kavarsz?***
Én: De honnan tudná meg?
Nemén: Miért, szerinted én képes vagyok egy ilyen fontos hírt nem elpletykálni neki?

*** Nem, semmi megcsalás vagy becsapás vagy ilyesmi nem volt a sztoriban, hosszú.

**** Mondjuk nekem ez a kedvenc képem, van ez a tök kedves pillanat, amikor valamelyikünk fent van, és lenéz a másikra, hogy menne le, és ahelyett, hogy csak egymásra nézünk és bólintanánk, mint a profik, mindig diszkréten végigüvöltjük azt a párbeszédet, hogy kb. “mehetek?” “mi van? lejössz?” “igen, mehetek?” “gyere” “mi?” “gyere!”, komolyan, mintha bármi mást is akarhatna közölni az, aki odafent van, mondjuk azt, hogy ő inkább a kanti esztétika híve, mint a hegelié, vagy hogy valahogy soha nem szerette a levendula illatát.

***** Patriarchális társadalmunkban az élet minden területén észlelhető a nők ítélő- és teljesítőképességét illető alapvető, mélyen bevésődött bizalmatlanság a férfiak részéről.

****** Patriarchális társadalmunk azért alapvetően teljesítményközpontú, és a kiemelkedő bravúrokat a szexizmuson is felülemelkedve elismeréssel honorálja.

Nagyon sürgős határidőm van, úgyhogy (miután kézzel és szivaccsal felsúroltam a fugákat az előszobában) arra jutottam, hogy a fabőrönd problémája most már nem tűr halasztást.

A fabőrönd egyébként egy nagyon szép, antik hatású darab, bár szerintem utángyártott, rézszínű csatokkal és bőrpántokkal, a két és fél évvel ezelőtti költözésnél ebbe hánytam be a végén a fregoliról előkerült törölközőket emlékeim szerint, majd becsattintottam, és azóta nem találtam a kulcsát. Mostanra érett meg bennem a meggyőződés, hogy végül is akár használhatnám is azokat a törölközőket (vagy belehímezhetném mindegyikbe a monogramomat a határidős stresszben), úgyhogy megvizsgáltam a koffert, és kiderült, hogy a bepattintós pántokat két csavar tartja.

Nos, ugye van nekem rengeteg csavarhúzóm, akár harmincfős ikeás összeszerelős bulit is rendezhetnék velük, úgyhogy kiválasztottam a legalkalmasabbat, és nekiestem a csavaroknak. A csavarok sajnos elég gyenge minőségűek voltak, kopott horonnyal, és be is rozsdálltak a helyükre, de én a Shawsank Redemptionban is ábrázolt higgadt türelemmel és kitartással dolgoztam rajtuk, miközben sorban szálltak el felettem az évek, és végül sikerrel is jártam.

Mondjuk a végén felmerült bennem, hogy talán érdemesebb lenne nyitott állapotban tárolni azt a bőröndöt, úgyhogy kifeszegettem a csatot a zárból, és megpróbáltam visszatolni a csavarhúzóval a zárnyelvet, de mindig visszaugrott. Ez egyébként elég furcsa volt, úgyhogy játszottam vele egy darabig, és végül észrevettem, hogy maga a zár is elmozdul a nyelvével együtt, és ekkor esett le, hogy egyszer már rájöttem, hogy ez nem kulccsal nyitható bőrönd*, hanem egyszerűen csak szét kell húzni kétfelé a két zárat rajta.

Azért vegyük észre, hogy rendkívül kreatívan és igen kitartóan tudok megoldani nemlétező problémákat.

(A bőröndből három törölközőn kívül egyébként előkerült a kedvenc pushupos fekete melltartóm***, a kedvenc tetovált lányos farmerem, és két téli kötött ruhám, amelyeket már mindenhol kerestem. Ja, meg a gyerek fürdőköpenye, de neki amúgy is volt még kettő).

* Mentségemre szolgáljon, hogy van a zárban kulcslyuk. Díszkulcslyuk**.

** Hahh, én vagyok az első, aki felírta az internetre, hogy díszkulcslyuk!

*** A költözés után egy darabig nem volt mellem, de ez szerencsére nem okozott problémákat a magánéletemben.

Az a baj, hogy amikor sok feliratot fordítok, egy idő után élőbeszédben is megpróbálok minél tömörebben fogalmazni, hogy írásjelekkel együtt* beférjen 37 leütésbe (esetleg 2×37-be), és arra jutok, hogy igazából nincs semmi, amit ne lehetne 37 karakterben elmondani, majd közvetlenül ezután arra, hogy nincs semmi, amit egyáltalán muszáj lenne elmondani, és ez a blogírásomra is kihat.

Na de a másik szálon meg az történt, hogy hétfőn reggel rám tört, hogy mi lenne, ha nem dohányoznék (minden mindennel összefügg, a feliratozás miatt nem volt időm kimenni cigit venni), és azóta nem dohányzom. Viszont erről eszembe jutott, hogy de akkor meg fogok hízni (noha három hasvillantós póló várja a villanthatós állapotú hasamat**), úgyhogy csinálnom kéne rendesen az ízületkímélő hasi és fenéktáji szálkásító jógát, de az ilyesmi csak akkor ér bármit is, ha közben normálisan étkezem, vagyis evés előtt húsz perccel laza mozgás, reggelire cukrozatlan kávé, enni nagyrészt zöldségeket meg fehérjét, inni zöld teát, mert az asszem, felszabadítja a leptineket, ha nem ízesítve issza az ember, de mindenesetre én elengedhetetlennek tartom az alkalmazását, amennyiben azt szeretném, hogy életem keservei ne merüljenek ki a cigaretta mellőzésében (tehát ne csábítson megoldásra a feladat egyszerűsége). Szóval egész héten ilyen zöldteás-jógamatracos izé voltam két fordítás és tolmácsolás között, és dolgoztam, mint az erdő-mezők szerencsétlenebb sorsú vadjai (asszem, most mondtam olyat az L.-nek a telefonban életemben alig egy óra beszélgetés után, hogy le kéne tennünk munka miatt), de egyrészt lement két kiló, másrészt lassabban fáradok, harmadrészt viszont ez a zöldtea (a valamilyen virágos ízesítésű) kihozta belőlem a pragmatikus énemet***, nemrég például kisétáltam egy munkamegbeszélés (ún. meeting) közepéről azzal, hogy “ne haragudjatok, de én erre nem érek rá, nekem dolgoznom kell****”.

Szóval kíváncsi leszek, meddig bírom, drukkoljunk nekem.

* Igen, én élőbeszédben is használok írásjeleket, problem?

** Vagyis most már egy negyedik is, Isolde & ExBright kirostáltak pár ruhadarabot és könyvet a hétvégén, és én jókor voltam jó helyen, úgyhogy lecsaphattam Isolde “egy amsterdami piacon vettem, és nagyon jókat buliztam benne azon a nyáron” hosszú ujjú, ugyanakkor hasvillantós, pszichedelikus mintázatú és strasszköves pólójára (a Veronica Marsos mellett), továbbá például egy Dennettre és egy Dawkinsra, amelyekkel súlyuknál fogva simán lehet könnyedebb karizomgyakorlatokat végezni.

*** Igen, ez eufemizmus arra, hogy hisztis picsa lettem, de az vesse rám az első követ, aki angyali mosollyal issza a zöld teát, miközben nem dohányzik.

**** Fogalmaztak volna 37 leütésben.

“Lenne egy sürgős munka, a szexfüggőségről szól, és te jutottál eszembe”.

Jó, akkor majd máskor írok blogot.

Ui.: amúgy tegnap a Szexterápia c. filmet láttam, biztos szextilben áll a Vénuszom a Marsommal, vagy valami.

Aki régen járt itt, vagy régen egyáltalán nem járt itt, annak felidézném, hogy valamikor egyszer csak feltűnt, hogy bármilyen kívánságot írok le a blogomba, az valóra válik. De persze mivel az Univerzum egy beteg humorérzékű ribanc, nagyon pontosan kell fogalmazni, különben nem úgy és nem akkor válik valóra (meeting the man of your dreams, then meeting his beautiful wife, ilyenek), különben az ember ott marad hoppon, az univerzum meg önelégült mosollyal vonogatja a vállát (és olyanokat mondogat, hogy “te akartad”). Na, ebből alakult ki valamikor, hogy így újév tájékán mások is kívánhatnak a blogomban (kommentben), hátha bejön, a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el (de én amúgy is hiszek a kívánságok kimondásának erejében, akár leírva, akár csak magunkban kimondva).

Most visszaolvastam a tavalyi kívánságaimat, és bejöttek (bár bölcsen nem vittem túlzásba őket). Viszont most év végére annyira túltolta az Univerzum az egész dolgot (utaltak, a megrendelőim, Ex-Bright szülinapi partiján az összes medúza boldog volt és szórakoztató; a gyerek először látott 3D-mozit, és miután a kezébe nyomtam a szemüveget (elfelejtettem, hogy még nem volt ilyen), hirtelen felkiáltott valami hihetetlen örömmel, hogy “anya, ez olyan, mintha kidudorodna!”, és nyúlkált előre, közben nézett rám teáscsészényi szemekkel, hogy ez mekkora már, mindenki rajtunk mosolygott; a pasimmal tök jó 23.-áztunk, sokat vigyorogtunk, sokat nevettünk, finomat kaptam enni, volt hely a lábamnak a moziban, bevihettük a porceláncsészés kávét, jó volt a film, stb; az L. megfelelő arányban volt elmebeteg, miközben a bevásárlótáskáimat cipelte lovagiasan; találtam parkolóhelyet Raya welcome/farewell partija előtt; a kvázimunkahelyemen találtam egy megfelelő ablakpárkányt, ahova kiülhetek dolgozni, és rám süt a nap; nem tapad a hó, ésatöbbi, ésatöbbi), hogy most csak annyit tudok mondani, hogy maradjon ez a tendencia (továbbá találjak egy jó iskolát a gyereknek, és ha költözni kell, az is sikerüljön jól).

Na, és akkor most ti jöttök. A határidő legyen mondjuk január 2., dél, hogy senkit ne nyomasszon.

Mostanában többek között azért nem írok blogot (de jövőre biztosan fogok!), mert vagy dolgozom, vagy flitterek borítják az életemet (Dancing Queen playing in the distance).

A karácsonyi ünnepségsorozat azzal kezdődött számomra, hogy először vetkőző férfiakat bámultam egy kicsit álmosan (nem saját) leánybúcsú keretében (de a higiéniai megfontolásokra való tekintettel nem fogtam meg őket), majd a fejem búbjáig rózsaszín & flitteres tüllszoknyában koszorúslánykodtam és tanúskodtam esküvőn, amit abban a pillanatban kompromisszumos áldozatként fogtam fel, de szerintem ez volt a kapudrog.

Utána jött szombat este Ex-Bright epikus születésnapi bulija a Grundon, ami remekül sikerült, az elején például rögtön kiszöktünk Brainoizzel, hogy titokban fordításokról beszélgessünk, és odakint egy teljes ismerős fordítóirodát találtunk (csak úgy röpködtek a szoftveres karakterkorlátozások, a Memoq szinkronizálási problémái és a lefordíthatatlan szójátékok hardcore üzemmódban), a közepén megismerkedhettem Brainoiz szimpatikus húgával* és annyian megölelgettek, ahányan egész évben nem (a higiéniai megfontolásokra való minden tekintet nélkül), lezárásul pedig stabilan tartottam egy asztalt, amelyen Isolde és Alie táncoltak szexiesen, sűrű volt, na.

Másnapra az L. már korábban tett egy olyan ajánlatot, amire nem mondhattam nemet (“karácsony alkalmából meghívlak hot-dogra az Ikeában”), úgyhogy amíg a gyerek az apai nagyanyjánál adott az ünnepeknek, mi először ettünk az Ikeában, utána tétován megjegyeztem, hogy mehetünk moziba, csak előtte be kellene ugranom a Butlersbe egy tütüs zsiráfért, meg valami Libribe a szovjet tudósokért, és az L. már ekkor is sejthette volna, hogy a Tally Weilben kell majd strasszos csipkefelsőket összehasonlítania, de mégis beleegyezett.

Mentséégemre szóljon, hogy tényleg a Butlersben kezdtünk, ahol már nem volt zsiráf, de az L. vett nekem egy hot-dogot ábrázoló karácsonyfadíszt a törzshelyünk és nagylelkűsége mementójaként, utána beráncigált egy legnagyobbrészt célszerű** cipőket árusító helyre, ahol öt perc múlva már lelkendezve mutattam neki azt a sportcipőt, aminek az összes tépőzára más színű volt, az orrát strasszkövek ékesítették, és ha lépett benne az ember, akkor különböző színű ledek villantak fel rajta (szerencsére neki is volt szeme a szépre). Viszont ettől a kitérőtől felhatalmazva éreztem magam, hogy felvessem, hogy de akkor a Renóba is menjünk be, ahova sajnálatos módon a következő két órán belül nem sikerült odaérnünk, és nem csak Tally Weil miatt.

Mondjuk a Tally Weilben az L. is ugyanannyira megbabonázva állt a hasvillantós felső előtt, mint én, amelynek a teljes elejét flitterek borították, fekete alapon a Disney-féle Hófehérkét ábrázolva, én viszont ezen a ponton még el voltam szánva arra, hogy most csak karácsonyi ajándékokat fogunk venni.

Utána a H&M-ben kellett meglátnunk a teljes hosszában színes flitterekkel borított ceruzaszoknyát LEÉRTÉKELVE ahhoz, hogy rájöjjek, hogy végül is magamnak is vehetek karácsonyi ajándékokat (különben is, az L. beszélt rá, majd később vérszemet kapott, és kijelentette, hogy soha többé nem vehetek olyan ruhát, amelynek nem borítja minden négyzetcentiméterét flitter, mert az méltatlan lenne hozzám). Miközben a kilométeres sorban álltunk, ahol lovagiasan tartotta helyettem a cuccokat, megpróbáltam lefényképezni a kezében lévő flitteres szoknyával és a gyereknek szánt, mackófejet ábrázoló sapkával, a sorbanállós arckifejezésével, majd a kész művet feltenni Instára azzal a megjegyzéssel, hogy “creepy guy in the H&M store”, de a háta mögül sütött a fény úgy éreztem, hogy ez nem lenne etikus tőlem (és a háta mögül sütött a fény). Mindeközben ő megpillantott egy hasvillantós, Superman-emblémás felsőt, és félig viccből közölte velem, hogy azt is muszáj megvennem, mire én lesütött szemekkel tájékoztattam, hogy azt már egy hete megvettem máshol, illetve ugyanazt “You Only Live Once” felirattal is***. Igen, már gyúrok hasra.

Itt viszont minden résztvevő számára nyilvánvalóvá vált, hogy muszáj lesz visszamennünk a Tally Weilbe megvásárolni azt a flitteres Hófehérkés csodát (valamit csak fel kell vennem a szoknyához), de azért van bennem önuralom, és a strasszos edzőcipőt csak az ünnepek után fogom, ha addig el nem kapkodják.

A könyvesboltban is elszabadultak az indulatok, de ezt a részt inkább kihagynám, mert stílusában nem méltó sem az előtte, sem az utána lezajlott eseményekhez (zavaróan intellektuális felhangot adna a napi programnak).

A eurotrash-délutánunk a valamilyen kávézóban folytatódott, ahol az ananászos palacsintát vörös (málna? vér?) csíkok borították, benne pedig sikerült elhelyezniük egy fél üveg baracklekvárt és egy teljes Oetker-zacskónyi vaníliaszószt, úgyhogy az L., akinek az a signature receptje, hogy dobjunk be egy krumplit a parázsba, majd igyunk meg egy dobozos sört, vágjuk le a doboz tetejét, rakjuk bele a sörmaradékba a forró krumplit egy kis paradicsommal és talán hagymával (?), majd várjunk egy kicsit, amíg a krumpli és a felforrósodott maradék sörhab átgőzöli az egészet, szóval ez az L. a felénél abbahagyta a palacsintát azzal, hogy gusztustalan.

Mindenestre kávézás közben megkezdtük az egyeztetéseket arról, hogy mit nézzünk meg a moziban, és én választhattam, hogy a Dumb & Dumber To-t akarom-e, szinkronnal, de ekkor már minden mindegy volt, gondoltam, miközben a flitteres outfitemet és a csillámporos hot-dogot szorongattam. És persze hiába zabáltuk tele magunkat addig junk fooddal, nem lett volna autentikus az élmény, ha nem veszünk pattogatott kukoricás gyerekmenüt hazavihetős pingvines pohárral (csodálatos délután volt, de tényleg), és szerintem ennek köszönhető, hogy a moziban sikerült leereszkednünk elménk valami ritkán látogatott, sötét mélységeibe, és több alkalommal is hangosan kacagtunk, spontán.

Szóval az a lényeg, hogy minden ismerősömet nagyon szépen megkérném, hogy amennyiben esetleg white trash tematikájú bulit, flitterpartit vagy hableányos jelmezbált rendezne, vagy egyszerűen csak szépnek akar látni, akkor mindenképpen szóljon, mert kár lenne annak a szoknyának a szekrényben megöregednie.

* Az L. másnap: “muszáj volt beszélnem Brainoizzel, mert véletlenül megint szerelmet vallottam a húgának”.

** A gyávák menedéke.

*** Hogy legyen mit felvennem, amikor vad dolgokat csinálok, vö. “‘ami’-t használtam ‘amely’ helyett, YOLO!”.