Uncategorized kategória bejegyzései

a nemlétező problémákról

Volt először az izzó, ami kiégett a rezidenciám emeletre vezető lépcsője felett, elég kritikus helyen, három méterrel a lépcsőfordulótól függőleges irányban, és amiről ezek után mindig az az eddig nem létező vicc fog eszembe jutni, hogy “Hány Mensa-tag kell egy villanykörte kicseréléséhez? Egy is elég, csak adni kell neki huszonnégy órát és egy kesztyűt”.

Szóval nem szépíteném a helyzetet, miközben a létra tetején egyensúlyoztam, és olyanokra gondoltam, hogy “nem szabad lenézni”, meg “fejben dől el”, az izzó egész egyszerűen belerobbant a kezembe, és akkor úgy döntöttem, hogy végül is, lépcsővilágítás nélkül is lehet élni, majd alkonyatkor mindig eldöntöm, hogy melyik szinten akarom tölteni a következő órákat.

Ezzel egyidőben viszont a vendégszobában is kiégett az izzó, ami egyrészt fél méterrel alacsonyabban van, másrészt sokkal vitálisabb helyen, mert a gyerekkel (és a vendégekkel) harcolni szoktunk, hogy ki alhat éppen a ott, ott társasozunk, gyakorlatilag ott éljük az életünket. Nem akarom húzni a sztorit, az az izzó is belerobbant a kezembe (mindkettőt egyszerre vettem a Lidl-ben, és kábé egyszerre tekertem a helyére, és minden bosszúságom mellett némi elismeréssel kellett adóznom a német precizitásnak, amivel ilyen pontossággal be tudják lőni az izzók élettartamát).

Itt most jöhet egy filmes montázs arról, hogy a főhős letargiába esik, gyertyafénynél internetezik, dobozból eszi a konzervet, és a kint doboló esőre meredve néha felrémlik benne a korábbi élete, amikor még volt világosság a helyiségekben, nevezzük fénykornak.

Mondjuk másnapra eszembe jutott, hogy történt már ilyen, és akkor eszközhasználó ember módjára valami fogóval kiműtöttem az adott izzó foglalatát a lámpából, úgyhogy meg is írtam az aktuális chatpartneremnek, hogy most le kell kapcsolnom a villanyórát, mert szembeszállok az elemekkel, és mindeközben fenyegetően fixíroztam a lámpába tört csonkot, hátha eltökéltségemet látva engedékenyebb lesz.

A fixírozás valamely pontján feltűnt, hogy abból a részből, ahova az izzót kell csavarni, kilóg egy egész méretes műanyagdarab (kábé így képzeljük el, a spirál nélkül).

Kéne egy szó arra, amikor az ember rájön, hogy minden intellektusa és gyakorlati érzéke és pacifizmusa ellenére is képes volt két izzó üvegrészét is puszta kézzel letörni (a markában összemorzsolva) a saját foglalatáról (úgy értem, ha arra van szó, hogy “korán kelni abból a célból, hogy az ember kimenjen, és meghallgassa az első madarak énekét hajnalban” (gökotta), vagy arra, hogy “nem elolvasni egy könyvet megvásárlás után, és odatenni a többi ilyen nem elolvasott könyvvel egy kupacba” (cundoku), akkor erre is illene, mert ha lenne, az legalább megteremtené az illúziót, hogy nem én követtem el ezt a dolgot először a világegyetemben).

Szóval az a lényeg, hogy mindezek után gyakorlatilag két ujjal kitekertem szerencsétlen foglalatokat, cseréltem izzót, gondolatban bocsánatot kértem a Lidl-től, és nagyon örülnék, ha tudnám, hogy másoknak is vannak hasonló szorijai.

Reklámok

mindenféle nemzetiségű istenekről

Az úgy volt, hogy valamikor több mint tíz éve olvastam először Gaimant, mi több, rögtön az Amerikai isteneket, ami két szempontból is katartikus volt, (1) hogy így is lehet (írni), (2) hogy nem idegesít a magyar fordítása. Ez utóbbi annyira megdöbbentett, hogy emlékeim szerint azonnal le is stalkoltam a fordítóját, egy bizonyos Juhász Viktort facebookon, és hosszan kontempláltam azon, hogy megírjam neki, hogy mennyire jó volt ez a fordítás, de utána úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön fangirlködésnek, és amúgy is nagyon gáz szöveg, és amúgy is minden bizonnyal százával kapja a hasonló üzeneteket*.

Snitt.

Utána, körülbelül tíz éve Psyclone Jack elvitt egy házibuliba, ahol nem ismertem senkit, úgyhogy csak üldögéltem békésen, mint egy növény, és egyszer csak odajött hozzám egy fiú, hogy jól hallotta-e, hogy én fordítom a Pratchetteket, és tök jó lett az első, és akkor órákon át Pratchettről beszélgettünk. A második óra magasságában (amikor már eleget dicsértünk engem) visszakérdeztem, hogy és ő mit csinál, mire kiderült, hogy többek között az Amerikai isteneket fordította**, és ezzel az Univerzum egy tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy áradozzak a művészetéről anélkül, hogy eszelős fangirlnek tűnnék, aki ismeretlen fordítókat stalkol le facebookon.

Azóta amúgy rendszeresen, de sokkal kevésbé megtervezetlenül futunk össze különböző eseményeken (immár brainoiz és lucia néven, nem a fordítói álnevünkön), ahol órákig beszélgetünk fordításról (az alapvetően liberális medúzák például miattunk bannolták a témakörök közül a fordítást, úgyhogy most már kénytelenek vagyunk suttyomban elvonulni, hogy átadjuk magunkat bűnös intellektuális vágyainknak, legutóbb pedig talán azzal kerültük meg a tiltást, hogy kiadókról beszélgettünk), és amikor egy ideig valamiért nem futunk össze, akkor hosszan levelezünk a fordításról, illetve felváltva látogatjuk ugyanazokat a városokat, de az csak véletlen. (Itt megjegyezném, hogy Neil Gaimannel talán ott rontottam el, hogy nem véletlenül futottam össze vele egy házibulin, hanem direkt elmentem turistázva a lakóhelye közelébe, Skye szigetére, ahol terveim szerint meg kellett volna mentenie attól, hogy az ismeretsége nélkül éljek egy esetleges záportól, amire Skóciában bármelyik napon biztosan lehet számítani, de nem így alakult)****. Mindenesetre vittem onnan brainoiznek egy odavalósi mini whiskeyt.

Időközben egyébként olyan kis triviák is kiderültek a sors holisztikus üzelmeiről, hogy tizenhét éve, amikor Tunéziába utaztam, az egyetlen könyv, amit magammal vittem, az Oscar Wilde-összes volt, ami részben szintén az ő fordítása (ezzel akkoriban nem voltam tisztában), és egy pontján ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy az ő szövegéből képeslapon elküldjek belőle egy idézetet az L.-nek (akivel brainoiz azóta szintén jóban van).

Na, a lényeg, amiről ez eszembe jutott, hogy megjelent az Amerikai istenek c. készülő sorozat (filmbe egyszerűen tényleg nem férne bele) előzetese, itt megtekinthető, és nagyon sokat ígérőnek tűnik, bár kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy bármilyen is lesz, könyvben jobb.

 

* Érdekes párhuzam, hogy többek között akkor is így voltam, amikor Czeizeltől olvastam a Tudósok, gének, tanulságokat, és az első rögtön Semmelweis volt, akinek a sztorija teljesen feldúlt, pár napig nem is folytattam a könyvet. Most viszont a posztumusz önéletrajzát olvasom, amiben két mondatban szomorkodik egy kicsit, hogy mennyi munkájába került feltárnia S. halálának pontos körülményeit, és úgy érezte, ezzel valahol igazságot is szolgáltat neki, de teljesen elkedvetlenítette az össznemzeti felháborodás hiánya, úgyhogy neki talán mégiscsak megírhattam volna, hogy feldúlt a könyve, nem tudom, az ilyesmi mennyire számít fangirlködésnek (lehet amúgy, hogy csinálnom kéne egy “életem meg nem írt összes levelei” taget).
** Igen, voltak róla képek a facebookon, de az arcmemóriámról annyit, hogy nemrég volt talán a Discovery Channelen*** egy műsor az arcvakságról, amelyben többek közt megemlítették, hogy a népesség kb. 10%-át érinti, de sokan nem tudnak róla, egy ausztrál nő is csak úgy jött rá, hogy megnézett egy műsort, amiben azt magyarázták, hogy az arcvakok ezt a két fotót ugyanannak az embernek látják [képbevágás], és, hogy mondjam, szóval az a két kép tényleg tök egyforma volt.
*** Discovery Channelem (és további nyolc ismeretterjesztő csatornám, a többit nem bírom nézni) úgy lett, hogy lejárt a hűségem az Internetre, és megugrott a havidíj, mire bementem a szolgáltatóhoz, és határozottan felszólítottam őket, hogy adjanak valami kedvezőbb ajánlatot, nem akarok kifogásokat, kerüljön bármibe, pénz nem számít, és mire kijöttem, a havidíjam ugyan csak egy ezressel csökkent, de lett belföldre bárhova ingyenes vonalas telefonom, százötven csatornám és egy mobilnetem ezért az árért. Úgyhogy most néha az alaszkai hajózás belső titkaira takarítok, meg ilyenek.
**** Érdekes trivia egyébként, hogy Neil Gaiman már évek óta Skye szigetére akart költözni (ebben is hasonlítunk), amikor is összejött élete szerelmével, egy jóravaló punk asszonnyal, akiről kiderült, hogy odavalósi, éppen ezért leginkább utál ott lenni (a nagynénik, meg minden). Ennek ellenére azért ott van a rezidenciájuk.

Prado 2.

Szóval, a Velázquezek után szorított az idő, és rohantam volna a Goyákhoz, különös tekintettel arra, hogy útközben kaptam belőle egy kis teaser-trailert IV. Károly és családja révén, amiről csak utólag tudtam meg, hogy érdekes egybeesés folytán a korábban kivesézett Las Meninas inspirálta, mármint olyan szempontból, hogy legyen már arcuk és személyiségük az uralkodó osztályhoz tartozó embereknek is, csakhogy Goya láthatóan fontosabbnak tartotta a hitelességet a lovagi előléptetéseknél (amúgy szerepel a képen, ő is ott festeget a bal sarokban, csak kevésbé délcegen, mint Velázquez):

Goya.IV.Charles

Ebben egyébként az a legdöbbenetesebb, hogy minden alakról készített előzetes vázlatot, amit a célszemélyek le is okéztak (erről egyszer talán mjad hosszabban is).

Viszont ekkor belefutottam Rubens egyik korai photoshopjába a sok közül (a hipszterség egyik legmagasabb foka szerintem, hogy ő már akkor photoshoppolt, méghozzá hobbiból, amikor a digitális képszerkesztés még nem is létezett).

A bal oldali Rubens átdolgozása, a jobb oldali Tiziano eredetije, a kép címe magyarul Ádám és Éva, eredeti nyelven Az ember bukása. Könyvben élőben egyébként jobb, az alakok nagyjából életagyságúak, és megdöbbentő, hogy mennyire megmaradtak ezeknek a több száz éves festményeknek a színei, különösen, ha azt vesszük, hogy akkor még nem úgy volt, hogy az ember csak úgy leszaladt a sarki Művészellátóba egy kis tiziano-vörösért, hanem mindenféle trükkökkel keverték ki a festékeket szűzlányok véréből, teliholdnál a keresztúton.

Szóval, mint kiderült, Rubensnek volt ez a mániája, hogy ha megtetszett neki egy kép, akkor azt újrafestette, csak jobban, ráadásul nagyrészt meg is tartotta őket, ami egy kicsit megnehezítette az utazásait. Amikor kiszúrta magának ezt a Tizianót, akkor éppen Velázquezzel terveztek egy olasz körutat, ami végül nem valósult meg, és nem tartom kizártnak, hogy részben azért, mert egy 238*134 centiméteres képért azért minimum felárat kértek volna a postakocsin.

Mindenestre Rubensben azért volt annyi illemtudás, hogy tíz hónappal Tiziano halála után született, ezért semmiféle művészi konfliktus nem lett abból, hogy ígéretes alapnak tartotta ugyan ezt az Ádám és Évát, de azért úgy érezte, hogy fel kéne azért rajta tekerni a szaturációt, nem beszélve arról, hogy ahogy Lam mondaná, hogy néznek már ezek ki, legyen már egy kicsit előnyösebb a testtartás, domborodjanak azok az izmok és egyéb domborodásra szánt testrészek (érdekes amúgy, hogy az általam megkérdezett nagyjából tíz nő közül mindegyiknek az eredeti, valamivel szálkásabb Ádám jött be). Ezen felül a szerinte fölös mennyiségben tobzódó fügefalevelekből is visszavett, valószínűleg nem természetvédelmi megfontolásból.

Az Éva mögött ízlésesen elhelyezett róka teljesen érthető, az valamiért nagyjából minden kultúrában a csalárdságot és megtévesztést jelképezi, a papagáj már egy keményebb dió. Első pillantásra úgy tűnne, hogy simán csak a Paradicsom, mint helyszín kihangsúlyozására van ott, de ez redundáns információ lenne. Akkoriban a papagáj több művészeti ágban is a szexuális vágyat kezdte szimbolizálni, ami azzal is összhangban van, hogy Rubensnél Ádám, ahelyett, hogy a kígyófarkú puttót bámulná megrovóan, Évát nézi, és a testtartása, illetve a kézmozdulata is ambivalensebb az eredetinél, kevésbé tiltó és elzárkozó, és hogy is mondjam, mintha kissé elterelődne a figyelme a fa gyümölcseiről a Maslow-piramis magasabb szintű szükségletei irányába.

Éva renoméja ugyanakkor csiszolódik egy kicsit, mert ő már nem magát a gyümölcsöt bámulja eltökélten, hanem a puttót, tehát kap egy kis olyan jellegű felmentést, hogy őt bizony ez a mosolygó cukiság vitte bele a rosszba, és szinte észre sem vette, hogy mit is csinál éppen.

Arról, hogy miért is ültem pár nappal korábban néhány órán át egy madridi rendőrőrsön torreádor-arcú, de az angol nyelvet sajnos nem bíró fiatalemberek között, majd inkább valamikor később.

Prado 1.

A véletlenek rendkívül szerencsétlen összejátszása folytán* úgy alakultak a dolgok, hogy a héten alkalmam nyílt élőben megnézni a madridi Pradót belülről is, és azt azért muszáj lejegyzetelni.

Van ugye az esztétikai minőségnek az a megközelítése, hogy annak objektívnek kell lennie, tehát az a szép vers, írás, festmény, akármi, amit minden háttérinformáció nélkül is annak látunk (és ez általában abba torkollik, hogy éppen ezért hülyeség bemagoltatni Petőfi születésének és halálának dátumát), én viszont inkább a másik oldalon állok, és minél több triviát tudok valamiről, annál érdekesebbnek tartom, ezért sajátos macska-egér harcba bonyolódtam a teremőrökkel, noha én csak a festmények melletti feliratokat akartam lopva lefotózni, hogy a szemem után otthon a netemmel is megnézhessem, hogy mi is ez.

Eredetileg az volt a fő célom, hogy a Goyáknál ellenőrizzem, hogy a kis mélységélességű képeinél a háttereket tényleg más technikával készítette-e, vagy csak a fotók csalókák, de ehhez át kellett verekednem magam egy halom Velázquezen és miegyében, úgyhogy majdnem soha nem értem oda. Először a Las Meninasnál ragadtam le, amivel kapcsolatban rémlett, hogy a kompozíció szempontjából nagyon meta, és tényleg:

Las_Meninas_01

Itt ugye az, aki a képet nézi (e hét kedden 18:32 körül például én), nagyjából a tükörben látható modellek (a királyi pár) helyén áll, maga a festő a képen szerepel és alkot éppen, amikor hoppá-hoppá, beugrik az ifjú infánsnő az udvarhölgyeivel, aki a szüleit látva meglepődik, de közben nehezen bír ellenállni az ablakon betűző napfény csábításának, et cetera, Velázquez uralkodói ajtónyitogató rokona pedig minden látható ok nélkül sztahanovozik a háttérben, pusztán azért, hogy ne legyen olyan sötét és szűk az elrendezés. Tényleg nagyon meta, nagyon meg van csinálva, kép a képben, pont megfelelő mértékű szkriptelt spontaneitással ahhoz, hogy ne legyen unalmas, ugyanakkor senki nem takar senkit előnytelenül, vagy ilyesmi.

Otthon annak szándékoztam utánanézni, hogy a spanyol királyi udvarban vajon külön ember volt-e arra, hogy az infánsnőnél éppen hogy csak egy kicsit kevésbé szép udvarhölgyeket válogasson össze neki (a kötelező törpenövésű szórakoztató személyzet mellé), vagy úgy vágták át a gordiuszi csomót, hogy az udvari festőknek tiltották meg, hogy túl csinosra fesse őket. Ezt végül nem tudtam meg, de közben alaposan belebonyolódtam az infánsnők rám mindig is félig elborzasztó, félig vonzó hatást gyakoroló világába (a hagyományosan extra széles szoknya vajon a későbbi termékenységet hivatott szimbolikusan megelőlegezni? Rejtély), és újfent kénytelen voltam megállapítani, hogy Velázquez legalább tudott arcokat festeni.

Ezt egyébként, a későbbi események tükrében, ő is tudhatta magáról, és bizonyos számára magasabbrendű célok érdekében rá is játszott, de el kell ismerni, hogy tényleg bravúros munkát végzett IV. Fülöp leánygyermekével, akinek az arcán ott az érzelmek és késztetések egész kavalkádja (ösztönösen az ablak felé fordulna, amin besüt a napfény, de fegyelmezi magát, mert meglátja a szüleit, amin el is csodálkozik, és mindeközben udvariasan el akarja venni az udvarhölgye által odakínált vizet), tekintete intelligens és érdeklődő, tartásából egyszerre sugárzik gyermeki ártatlanság és egy leendő királyné méltósága és önfegyelme, ráadásul mindezt emlékezetből.

Szóval Velázquez két évvel később erre a képre alapozva lobbizni kezdett azért, hogy bevegyék egy lovagrendbe (művészeket akkoriban nem volt szokás), ha már ennyire jól sikerült elkapnia a család szeme fényét; elvégre egy élemedetten is olyan jó kiállású, az arcszőrzetét megfelelően rendben tartó és ennyire tehetséges férfiember megfelelően széles mellkasáról, mint aki mintegy véletlenül pont ezen a festményen is szerepel, szinte kínzóan hiányzik a szóban forgó kitüntetés (megjegyezném, teljes mértékben egyetértek vele). A lényeg az, hogy három évvel később meg is kapta a kívánt rendjelet, és mindenki boldog lett volna, ha nem sokkal utána meg nem halt volna. IV. Fülöp király olyan búskomorságba esett erről, hogy hivatalos dokumentumok margójára is felfirkálta, hogy “össze vagyok törve”, ezen felül meg elrendelte, hogy ezen a képen a festő mellkasára fel kell festeni az általa áhított vörös keresztet (a lovagrend jelképe), majd fogta az ecsetet, és felfestette ő maga a saját őkirályi fenséges kezével. Ez annyira végtelenül cuki, hogy arra nincsenek szavaim.

Mindenestre rajtam kívül másokat is megfogott ez a kép és a sztori, többek között Picasso is elkészítette a saját interpretációját a Las Meninasról, amit tök érdekes megnézni (mármint hogy mit hogyan értelmezett), csak sajnos Picassót szubjektíve nem szeretem, ez van.

A következő rész, ahol Goya előtt elidőztem, az az előtte/utána installáció volt, ahol Rubens ráeresztett egy Photoshopot Tiziano ádámévás festményére, de arról majd máskor.

 

* Ezt még fel kell dolgoznom, de, amennyire felderítettük az okokat, olyan események és körülmények vezettek egy rendőrőrszobára, majd később a Pradóba, hogy (1) márciusban, útban Cesky Krumlov felé megálltam a bécsi IKEÁ-ban; (2) családi nyomasztás hiányában nincs bennem elég ’56-os szorongás; (3) még nem olvastam el két konkrét céllal letöltött regényt; (4) nem álltunk meg szombaton Ferihegyen gyűjtőjegyet venni, és mindez együtt kivédhetetlen pillangóhatást (pillangóként szálltak a dominók) gyakorolt a későbbi eseményekre.

helyzetjelentés

Szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki izgult a cliffhanger után, hogy sikerült beszerezni a kék virágos és a rózsaszín virágos Dröna dobozokat a bécsi IKEÁ-ban. Azóta mondjuk észrevettem, hogy a piros színű lazúrfesték forgalmazását is beszüntette a cég Magyarországon, ami nagyon övön aluli, mert kékből kétféle is van, de sárga, narancs, stb is, és ilyenkor az ember joggal feltételezi, hogy persze, hogy lesz piros, anélkül, hogy ezt előtte ellenőrizné az internetes világhálón, mindenesetre Bécs erre a problémára is megoldást kínált.

Amúgy így utólag belegondolva, nagyjából a vasárnapi zárvatartással egyidőben tűntek el az olyan civilizációs vívmányok a magyar IKEÁ-kból, mint a szép dobozok és a piros lazúrfesték, nem beszélve a körtés szörpiről és a steakről az étteremben, amit nem tudok nem egyfajta kulturális vassfüggönyként értelmezni. Szóval, köszi, Orbán (és külön Semjén Zsolt).

noir napsütésben

Kora tavaszi idő volt. A sirályok vadul vijjogtak a kikötőben. A szlávos arcú lány már napok óta nem bírta kiverni a fejéből egy homályos alak képét, aki egy hatalmas Európa-térkép előtt állva színes rajszögeket tűz azokra a helyekre, ahol ő az elmúlt egy évben járt, és különböző gráfokat készít a célpontokból színes gumiszalagok segítségével, hogy rájöjjön a rendszerre. A lány, akinek amúgy sok neve volt, úgy érezte, a fiktív illető előtt még sok álmatlan éjszaka áll, amikor karikás szemekkel bámulja a falat, reszkető kezével szinte öntudatlanul rágyújt, és úgy érzi, most már mindjárt a helyükre esnek a kirakós darabjai, de az utolsó pillanatban mégis kicsúsznak a markából. Azt sem veszi észre, amikor a felesége könnyes szemmel behúzza maga mögött az ajtót, egy pillanatra megáll, majd szorosabban megmarkolja a táskája pántját, és elindul. Nem néz vissza. A férfinak csak pár nap múlva tűnik fel, hogy magára maradt. Hideg vízzel felönti a nescafét, a keze a telefon felé mozdul, de közben eszébe jut valami, üvegessé válik a tekintete, és nagy léptekkel visszamasírozik a térképhez.

A szlávos arcú lány kicsit megsajnálta a nemlétező illetőt, de ki kellett vernie a fejéből, mert most más dolga volt.

— Figyelj — szólította meg közvetlen hangnemben útitársát, akinek volt haja. Színében a whiskyre emlékeztetett, némi jéggel. — Nem gondolod, hogy bár nem szoktunk, de ha valaha, akkor itt és most, Triesztben, ahol valaha három tenger egyike mosta partjainkat, lenne az ideje, hogy busongjunk egy kicsit Trianon miatt?

Az útitársa kis szünet után egyértelműen elhatárolódott a felvetéstől. Hangjában is jégkockák csilingeltek, whiskyvel. A szlávos arcú lány elmajszolt még egy kis bresaolát mozarellával, majd úgy döntött, nem adhatja fel ilyen könnyen.

— De most képzeld el — folytatta –, milyen jó lenne, ha bármikor ideutazhatnánk, útlevél nélkül.

Ezen egy kicsit nevettek. A sirályok még akkor is ott vijjogtak, amikor ők pár órával később már azon vitatkoztak, hogy öt vagy huszonöt kilométerrel korábban lépték-e át kis kelet-közép-európai hazájuk határát általuk észrevétlenül.

Valahol a képzeletben egy elnyűtt, középkorú alak félregombolt ingben éppen a harmadik betűjük alapján kezdte különböző színnel megjelölni a városokat a kávésbögre-karikás térképen.

IMG_5147   IMG_5150   IMG_5148

a szlovén meló

Valahogy úgy kezdődött, hogy sűrű, sötét éjszaka volt, éppen Rita Orával (aki a szülővárosában született*) foglalkoztam munkából kifolyólag, és eközben szaggatott online kommunikációt folytattam egy sorstársammal (akinek szintén sűrű, sötét éjszaka volt), mind szakmailag, mind emberileg. Miközben türelmesen hallgatta annak ecsetelését, hogy mennyire sűrű és sötét az éjszaka, egyszer csak randomba’ bedobott egy olyan kérdést, hogy hol nő hozzánk legközelebb pálma szabadon, ami szakmai kategóriának tűnt, úgyhogy rögtön rávágtam, hogy Szlovéniában, Olaszországban, Horvátországban**, stb., majd folytattam a korábban megkezdett mondatot. Fél munkaórával később értsítve lettem, hogy a sors- és egyéb jellegű társ (nem, nem járunk, vagy ilyesmi) lefoglalt nekünk egy szállást a szlovéniai Piran tengerre néző partjain egy hosszú hétvégére, de még le lehet mondani. Mivel semmit nem tudtam Szlovéniáról, határidőm volt az adott hétvégén, be kellett vállalnom a tíz óra vezetést, DE tengerpart és pálmafák, természetesen nem mondtuk le.

Azt hiszem, ez az a pont, ahol először meg kell említenem a ljubljanai IKEÁ-t. Olyan másfél évvel ezelőtt tudatosult bennem, hogy a lakásomban lévő űröket legpasszentosabban 4 db kék-fehér virágos és három darab rózsaszín virágos Dröna dobozzal lehetne betölteni, de pont a revelációm idején vonták ki ezeket a magyar forgalomból, és azóta annyiszor nem sikerült útközben megszereznem őket a bécsi IKEÁ-ban (7 db Dröna doboz pont annyi, amiért még nem mennék át csak ezért Bécsbe), hogy az irántuk táplált érzelmeim hiteles narrációja azzal kezdődne, hogy Call me Ishmael. Ennél fogva szerintem érthető, hogy első dolgom volt megnézni, lesz-e nekünk útközben IKEA (bár az útitársam egyáltalán nem tekintette ezt magától értetődőnek), és találtam is Ljubljanában, bár honlapja nem volt, de a Mapsen be volt jelölve mindhárom darab, és az Images is kidobott pár fotót.

Odafelé úton elcsesztem, mert nem raktam be az itinerbe az IKEÁ-kat, és csak kábé emlékeztem arra, hogy hol vannak, de magamat ismerve abban reménykedtem, hogy amúgy is odahúznak az ösztöneim, mint az ívó lazacokat a szülőhelyükre. Viszont hiába lestem vércseként mindent, ami kék és sárga, nem találtuk meg őket, de nem baj, gondoltam, jövünk még vissza (a keresési folyamat közben egyébként kiderült, hogy a ljubljanaiak a nürnbergiekkel ellentétben nem dudálnak unortodox közlekedési részfolyamatok láttán, de erről nem akarok beszélni).

Reggel amúgy írtunk a házigazdának, hogy jöttünkre hat körül számítson, kelet felől, mi a teendőnk, mire visszaírt tört és lakonikus angolsággal, hogy “a kulcs vagy az ajtóban lesz, vagy odaadja valaki, Igor”. Később kiderült számunkra, hogy Piranban mindig minden kulcs mindenhol vagy a kapuban, vagy a kapu melletti oszlopon van, de ami még fontosabb, az is, hogy tulajdonképpen egy teljesen különálló miniapartmant kaptunk egy apartmanház udvarán, tengerre néző vécével. Éles megfigyelőképességemmel azonnal nyugtáztam, hogy az ágynemű és a bútorok egy része ikeás, tehát van remény (a teaforraló pedig Lidl sajátmárkás, stb), de utána sikerült a gondolataimat a tengerre terelni, amit le is rohantunk megnézni (sötétben, de nem volt választásunk).

Reggel arra keltem, hogy az útitársam megkérdezi tőlem, hogy írják azt, hogy “hüllő merevedési zavar”***, majd közli velem, hogy azt akarja, hogy nagyvilági emberek legyünk, akiknek a lakását a világ minden tájáról személyesen beszerzett tárgyak ékesítik, mire félálomban visszakérdeztem, hogy a ljubljanai ikeából származó LACK dohányzóasztalra és a pozsonyi Aldiban vett gofrisütőre gondol-e.

Piran egyébként meglepően gyönyörűnek bizonyult, egy kis félszigetre épült középkori város a nagy félszigeten, stratégiailag jól elhelyezett várral, templommal és temetővel, hatalmas kikötővel****, békésnek tűnő népekkel. Az egész belváros szűk kis macskaköves utcákból áll, teljesen követhetetlen, kacskaringós alaprajzzal (a félsziget alakú körvonal nem kedvez a derékszögeknek), és akár februárban is kényelmesen ki lehet ülni a napra az étterem kerthelyiségében (utcahelyiségében) frissen fogott tengeri élőlényeket (esetemben frissen fogott csokoládészuflét) enni egy szál akármiben, ahol a pincér, miután letörli az asztalt, és közli velünk, hogy this is now more Giorgio Armani, öt percenként aggódik amiatt egy kicsit, hogy teljesen biztosan rendkívül jól érezzük-e magunkat (igen).

További érdekesség Pirannal kapcsolatban a ghánai születésű polgármestere, akit egyrészt Piran Obamájának becéznek, másrészt viszont eredetileg is úgy hívnak, hogy Peter Bossman, amit szerintem egy polgármester esetében egyszerűen nem lehet tetézni, el is olvastam este az életrajzát, érdemes. És ha már amúgy is az internetes világháló csapongó hullámain szörföztem, alaposabban utánanéztem, mi van ezzel a ljubljanai IKEÁ-val, mire kiderült, hogy csak most egyeztek meg a szlovénokkal kilenc évnyi tárgyalás után az építkezések megkezdésében, és legkorábban 2018-ban készül el az első, ami némileg megmagyarázza, hogy miért nincs honlapja, és miért nem találtuk meg (ezek után elvárok egy kézzel írt meghívót a megnyitójára).

Amúgy szóljon egy kicsit a védelmemre, hogy inkább ültem a tengernek partján naplementekor a hullámokat és a kövek alól előmászó tarisznyarákot figyelve, minthogy vásároljak, és egész úton nem is vettem mást, csak egy otthagyhatatlan dísztárgyat (egy hógömböt, amiben delfin van, amit két delfin tart, akik egy nyitott kagylóban helyezkednek el, amit két másik delfin tart — ez annyira jumping the shark, nem beszélve arról, hogy Pratchett mennyire imádta volna, hogy a birtokomban kellett tudnom*****).

Időközben a rejtélyes Igor is előkerült, és a kölcsönös szimpátia kinyilvánítása után kevert egy kis betont az udvarban******, de ismeretségünk sajnos nem tartott sokáig, mert a harmadik napon átkeltünk a festői Triesztbe, ahol a három közmondásos tenger egyike nyaldosta egykor partjainkat, de ezt majd egy másik bejegyzésben fogom frappánsan összefoglalni.

 

* Soha nem tudom elfelejteni neki azt a dialógust, amit a tőlem elvárható magas művészi színvonalon fordítottam le feliratba:
Rita: Elmentünk a szülővárosomba.
Riporter: Ott született?
Rita: Igen, ott születtem.
** Ez egy ilyen szakma.
*** Mint már említettem, ez egy ilyen szakma.
****
Én: Azt tervezem, hogy holnap reggel kijövök ide a marinához, és elgyönyörködöm abban, ahogy az izmos halászlegények verejtékes felsőtestén megcsillanak a kelő nap sugarai, miközben kiemelik a hajóból a fogást.
Nemén: De drágám, tél van.
Én: Tudom, sapka, sál.
***** Van annak valami latin neve, amikor az ember a kedvenc halott íróinak vásárol ironikus ajándéktárgyakat?
****** Ettől függetlenül is meg kellett állapítanom, hogy az atavisztikus ösztön, ami az ivarérett férfiakat szombaton flexelésre hajtja, nem korlátozódik a hazánkra, hanem egyetemes jellegű. Amikor ezt szóvá tettem, az útitársam megjegyezte, hogy nem is érti, mit csináltak szombatonként, amikor még nem volt flex, de belegondolva rájöttem, hogy a történelmi feljegyzések szerint birodalmakat igáztak le és nőket gyaláztak meg.