Franciaországban is vigasztalanul zuhogott az eső. A sirályok kétségbeesetten rikoltoztak a kihalt pusztaságban, a szél mintha a tenger sós illatát repítette volna magával, de a vizet még mindig nem látták. A szlávos arcú lány egyik kezében az ismeretlen francia nőktől kapott kézzel írt üzenetet szorongatta, a másikkal pedig kivételesen nem sminkelt, hanem vezetett. Már erősen benne voltak az estében, éppen pár perccel múlt el az az időpont, amikorra az utasítások értelmében be kellett volna csekkolniuk a hajóra.

Calais-ben mindeközben dúlt a militáns kompkezelők háborúja, de ez nem vigasztalta őket.

– Ígérd meg nekem – szólalt meg végül a szlávos arcú lány útitársa –, hogy soha senkinek nem beszélünk arról, ami Dunkerque-ben történt.

– Semmiképpen – borzongott meg a szlávos arcú lány. Ez nem kerülhet a nyilvánosság elé. – Legfeljebb csak akkor, ha…

– …ha nagyon összevesznénk – fejezte be helyette az útitársa. – De valószínűleg akkor is elég lenne annyi, ha mondjuk társaságban összehúzott szemmel rád néznék, és csak annyit mondanék, hogy “emlékszel még, mi történt Dunkerque-ben?”.

– Vagy annyit, hogy “találkozunk a dunkerque-i kompnál” – válaszolta a szlávos arcú lány.

Az út hátralévő részét mély hallgatásban töltötték, csak néha kacagtak fel eszelősen, mintegy a józan ész peremén táncolva. A sirályok vészjóslóan vijjogtak.