lucia bejegyzései

két pszichiáter bemegy a kocsmába… (nem)

Én: Én csak azon aggódom, hogy mennyire alakul át a szociális érintkezés, mármint én nagyon hamar beleszoktam, hogy legalább másfél méterre kikerülöm az embereket, és jogos felháborodással nézek csúnyán, ha ők nem ezt teszik, nem bonyolódom small talkba, távolságot tartok…

Isolde: Szerintem ez a normális. Az emberek veszélyesek, mert csak megbántanak, ugyanazt a ruhát veszik fel, mint te…

Én: De azért…

Isolde (ellentmondást nem tűrő hangon): Vagy megszereted őket, és meghalnak.

(Talán) Maminti: Igen, az emberekkel csak a baj van.

Szóval, én még mindig jól tűröm a korlátozásokat, bár mostanra már nagyjából csak a két legfontosabbat nem tudom megtenni (utazás és mozi). Viszont muszáj megjegyeznem, hogy most sem kellett csalódnom a nők szociális érzékében (ez a pozitív megfogalmazása a dolognak), ugyanis, amikor még nyitva volt az Ikea, és két hónom alatt két rosszul kiegyensúlyozott Lack polccal támolyogtam a kocsim felé, akkor egyszer csak odaugrott hozzám egy (nagyon csinosan öltözött, harisnyás-magassarkús-maszkos) nő, kesztyűt húzott, és kikapta a kezemből az egyiket, hogy ne szenvedjek már (mármint odahozta a kocsimhoz, nem elszaladt vele), és amikor már kinyitott az Ikea, és találtam a Fyndben egy megfelelő állószekrényt a konyhámba, csak átmenetileg legyőzött, amikor Sziszüphosz stílusában próbáltam kirángatni csúszós kartoncsomagolásában a fakkjánál magasabban lévő kocsira, ami mindig elgurult, ha nem azt fogtam, viszont a szekrényt csak két kézzel bírtam el, szóval akkor is egy nő ugrott oda, és húzott kesztyűt, hogy fogjam meg a kocsit, és ő fellendíti a tárgyat (így lett).

Ja, és amikor a Praktikerben vágyakozva néztem a magát két méter magasban kellető sötétszürke lábazatfestéket, és azon töprengtem, hogy comme il faut lenne-e, ha egy teleszkópos festőnyéllel piszkálnám le, vagy most mi legyen, akkor is egy (magas) nő jött oda (pedig még csak nem is szenvedtem látványosan, csak ráutalóan néztem, mint Ryan Gosling), hogy lekapja nekem. Szóval, ha még egyszer azt hallom egy férfitól, hogy azért a rengeteg hátrányos megkülönböztetés, az üvegplafon, a kisebb-nagyobb megaláztatások, a mansplaining, a szóhoz jutni nem hagyás, a heti egy szerelemféltésből elkövetett, és a többi, mert hát a nők nem tudnak bányában dolgozni, és mi lenne velünk, akkor szerintem megkérdezem tőle, hogy segítsek-e lecsavarni a befőttesüveg tetejét*.

(Egyébként felmerülhet a kérdés, hogy a Praktikerben például miért nem az eladóktól kértem segítséget, és ezt nem bírom ki, hogy el ne mondjam. Szóval, amikor utoljára élő emberrel voltam ott hajlandó tárgyalni, az azért volt, mert nem akartam két huszonöt kilós zsák csemperagasztót magam beemelni az árutologató kocsiba (abból a saját autómba átemelni már csak át tudom valahogy, gondoltam), illetve Visné Hahotáig sem volt kedvem elsétálni, ezért megrendeltem a dolgokat, személyes átvétellel. Mivel a honlap az összes gombnyomásnál felkínálta, hogy vegyek nagyon akciós függőágytartót (már csak 11 van!), és azért az én önuralmam is véges, azt is megrendeltem, de mentális jegyzetet készítettem arról, hogy muszáj megkérdeznem, mennyit nyom, mielőtt kifizetem, mert simán lehet, hogy ezt már én sem bírom el.

Azon egy kicsit meglepődtem, hogy be kellett jelölnöm egy két órás intervallumot, hogy pontosan mikor akarom átvenni az összekészített dolgokat, de úgy éreztem, egy kis időstrukturálás meg előre tervezés nekem sem árt.

Szóval figyelmesen 15 perccel a két órás intervallum kezdete után érkeztem, hogy mégse koppra menjek oda, hátha a raktárosnak pisilnie kell, szerelmi bánata van, akármi, ennyit adhatok neki. A megérkezésem után HÚSZ PERCCEL (nem túlzok) még mindig ott álltam tök egyedül az áruátvételes pultnál, amit néha elkezdett megközelíteni egy-egy sárga-kék alkalmazott, de amint megláttak, azonnal elfordították a tekintetüket, és elsiettek valahova máshová. Végül egyiküknek integettem is, és ezt már nem tudta kivédeni, hanem odajött, hogy akarok-e valamit. Mondom, igen, itt a rendelésszámom, meg minden.

Itt némi számítógépezés után kiderült, hogy a rendelésemet NEM ÁLLÍTOTTÁK MÉG ÖSSZE. Akkor mondtam, hogy jó, állítsák gyorsan, úgyis eszembe jutott még a vakolókanál, de előtte mondják már meg, hogy mennyit nyom az a függőágytartó, mert lehet, hogy nem kérem. Itt a hölgy felcsattant, hogy olyan nincs, vagy a teljes rendelést elviszem, vagy semmit, mert a Rendszer. Oké, mondom, de akkor tájékoztassanak már, hogy mennyit nyom, és utána keljünk át azon a hídon. A hölgy pötyögött a számítógépen, majd ismét felcsattant, hogy olyan függőágytartó már három hete nincs, de olyan szemrehányó hangon, hogy én is felcsattantam, hogy erről nem én tehetek (ezt nem erősítette meg, de legalább törölte az itemet a rendelésemből, nem kellett egy nemlétező függőágytartót is elszállítanom).

Szóval, bár már nem igazán hittem benne, hogy valaha is megkapom azt a csemperagasztót, azért otthagytam őket, hogy állítsák össze, és gyalogoltam pár kilométert a vakolókanálért, majd szép kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával visszatértem.

A hölgy a pult mögött dolgozott, én meg (nem szoktam ilyen agresszív lenni, de fogytán volt a türelmem) köszöntem, és rászegeztem a tekintetemet, hogy tudja, hogy nem játékból vagyok itt. Ő valami papírokat tologatott meg pecsételgetett, úgyhogy egy idő után az órámat is nézegetni kezdtem, innen tudom, hogy konkrétan 11 percbe telt, amíg feladta a néma ignorálásomat, és ekkor nézett fel rám először (megjegyzem, olyan 50 centire álltunk egymástól, úgyhogy ez nem lehetett könnyű), amikor is felcsattant, hogy nem itt adják a garanciát. Én tisztáztam vele, hogy én vagyok az a púp a hátán, aki már korábban is akart valamit, mire kikiabálta nekem a raktárost, aki rámutatott a két zsák csemperagasztóra és miegyébre a FÖLDÖN, hogy ott van.

Namármost a rendelésem és ez ebből fakadó szenvedéseim elsődleges oka az volt, hogy valaki ráemelje nekem a kocsira a két huszonöt kilós zsákot (erős nő vagyok, meg minden, de az 50 kg nem csak a képességeimet haladja meg, hanem a súlyomat is karanténon kívül). Ránéztem, hogy és ezt most hogy vigyem ki, mire a srác azt mondta, hogy ő úgy gondolta, hogy kézben. Itt felvinnyogtam, majd a szemmel látható problémát szavakba is öntöttem, miszerint én ezt nem bírom el, felrakná-e nekem egy kocsira.

És itt vett igazán bizarr fordulatot a helyzet, mert a srác azt felelte, hogy na jó, felrakja, de a benti kocsikat nem szabad kivinni, ezért hozzak kintről egy kinti kocsit (???). Itt már mindenképpen végig akartam csinálni a dolgot, úgyhogy bevittem egy kinti kocsit, de úgy éreztem, hogy most már igazán minden mindegy, és akár már járna is nekem némi előzékenység, úgyhogy megkérdeztem a srácot, hogy ha nagyon szépen megkérem, akkor beemelné-e a zsákokat az autómba, ami öt méterre parkol a bejárattól.

És erre azt felelte, hogy nem teheti, mert a benti kocsikhoz hasonlóan ő sem hagyhatja el az áruház területét.

Az végül azóta sem derült ki, hogy ez azért van, mert lángra lobbanna napfényben, vagy a vezetőség attól tart, hogy megrészegül a szabadság ízétől, és elvágtat a naplementébe, vagy a Praktiker alkalmazottai is olyanok-e, mint az őzikék, hogy ha megtapogatja őket odakint valaki, akkor a társaik a visszatérésük után már nem ismerik fel a szagukat, esetleg szét is marcangolják őket, de mindezek után nagyon vártam azt az obligát levelet, amelyben a Praktiker megkér, hogy értékeljem a szolgáltatásaikat, és tényleg hosszan fogalmazgattam magamban (külön 500, 1000 és korlátlan karakterre felkészülve), hogy hogyan fogom szavakba önteni nekik a szöveges részben mindazokat, amik velem történtek.

Az obligát kérdőívben, amikor megérkezett, olyan 4-5 csillaggal értékelhető kérdés volt (áru minősége, ilyenek), szöveges rész egyáltalán nem.

Na, azóta nem bonyolódom beszélgetésbe praktikeres alkalmazottakkal, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének.)

Az a lényeg, hogy az emberekkel csak a baj van, de a nőkkel néha egy kicsit kevésbé.

 

* “Hagyd, Szerjózsa, úgysem értenék.”

kis kitérő arról, hogy a nyakamba szakadtak a tetteim következményei (polcok, növények, viszkozitásmérés)

A Gottmant is folytatni fogom majd, de most inkább arról van kedvem írni, hogy miért nem írok blogot.

Az egész azzal kezdődött, hogy megtanultam olvasni és nyelveken, majd lefordítottam pár könyvet (amiért senki nem hibáztathat, elvégre ebből élek), mondjuk úgy havonta átlagban egyet az elmúlt tizenkét évben, illetve szültem egy gyereket, aki szintén tud olvasni. Ebből kifolyólag mostanra a háztartásunkban megtalálható 30 db 110 centis könyvespolc mind tele van, viszont az elmúlt fél évben megint felgyűlt egy stóc (tiszteletpéldányok, olyan nélkülözhetetlen darabok, mint a Medieval Graffiti és az Introduction to Inn Signs, illetve változatos ifjúsági irodalom), úgyhogy a nagy boltbezárás előtt sietve vásároltam még az Ikeában két Lack falipolcot, mert úgy éreztem, némi fantáziával van még potenciál a falaimon.

A baj az, hogy van ez a szabályszerűség, miszerint ha az ember dolgokat csinál, azok további dolgok csinálását vonzzák maguk után lavinához hasonlatosan. Az egyik polcot például tök jól el tudtam képzelni azon a részen, ahol a lakáson belüli lépcső felér az emeletre egy ablakkal szemben, és van egy kb. kétszer két méteres landing, szemben ablakkal, előtte fotellel, tökéletes olvasósarok. Viszont, ha már polcot rakok fel, akkor a plafonon lévő foltot is illene előtte lefestenem, gondoltam, vagyis fóliázás, csiszolás, orchideáknak az ablakból való elpakolása, és csak utána polcfúrás. És ha már átpakoltam az orchideákat, gondoltam, hogy ilyen talajkérget is illene cserélnem alattuk, közben meg kipucolhatnám az üvegkaspójukat, ami egy kicsit bealgásodott, meg ablakot is moshatnék, ilyenek.

Na, abban a három napban ezért nem írtam blogot, de végül felkerült a polc.

Viszont így nagyon minimalistának tűnt az egész fal, úgyhogy felrémlett, hogy létezik egy ilyen növény, ami lelóg, mindent kibír, és nem borostyán, installálhatnék egy olyat a polc szélére dekoratívan, csak nem tudom a nevét. Ezt eltettem magamban a következő boltozásra, és felfúrtam a másik könyvespolcot is a tévé fölé (extenzív porszívózás a környéken, dévédék teljes újrarendezése, a tévéállvány mellett tartott “életem iratai” gyűjtemény átnézése és szelektálása, és, ha már benne voltam, radiátormosás, ésatöbbi), aminek újabb blogmegvonás lett az ára.

Időközben a boltba is eljutottam, ahol nem találtam ugyan olyan növényt, aminek nem tudom a nevét, viszont rájöttem, hogy elengedhetetlen szükségem van epertövekre, árvácskákra és egyéb balkonvirágokra, ha már be vagyok zárva, a beltérbe pedig miniszegfűre (ami azóta is csodálatosan illatozik). Valamikor ezen a ponton érkezett el az online bloggerparti ideje, ami azzal kezdődött, hogy (bár senki nem bátorított erre) azonnal megmutattam mindenkinek a sarjadzó paradicsomhajtásaimat és a szintén sarjadzó bazsalikomaimat is, de utána megállapodtunk, hogy a karanténban vannak ilyen kötelezően kipipálandó dolgok (citromfa, jóga, ültetés, legalább egy nyelv megtanulása), és indokolatlanul hosszan beszélgettünk a különböző online jógák minőségéről (noha a bazsalikomról is beszélgethettünk volna). Alie közben kalocsait hímzett, amennyire láttam, már majdnem egy nagycsaládnyi terítővel végzett (szerintem ez is rubrika, de az én Maslow-piramisomon csak a blogírás után következik).

Ezt követően pszichoterápián megtudtam, hogy az általam vágyott növény neve futóka (sőt, szobai futóka), és ez az információ döntötte be végleg írói karrieremet, ugyanis ezzel az ismerettel felvértezve lelkesen berongyoltam az Auchanba és egy kertészetbe is, melyek egyikében sem volt ugyan futóka (“olyat nem tartunk, mert mindenkinek van”), viszont (sajnálom, egy havi vásárlásdepriváció sodort magával) vettem egy tő balkonmálnát, balkonáfonyát, egy leárazott balkon-magnóliacsemetét, illetve egy kissé töppedt, de már gyógyuló fokföldi ibolyát (továbbá rájöttem, hogy életem nagy vágya egy hibiszkusz, de valamit hagyjunk a jövőben is csábítóan csillogni). Utána itthon elolvastam, hogy pontosan mit is kell ezekkel csinálni ahhoz, hogy a balkon is jól érezzék magukat, és kiderült, hogy magnólia és az áfonya is “savanyú, tőzeges” földet szeret (valami gombák miatt, amiknek a gyökerükön kell nőni, pedig én nem erre fizettem be). Szerencsére nem szükséges végigkóstolgatni a virágföldeket, mert a boltban van olyan, amire direktben rá van írva, hogy “savanyú föld”, illetve olyan is, hogy “tőzeg” (vegyítettem a kettőt, noha semmi különbséget nem láttam közöttük, de én nem is vagyok áfonyatő).

De kiderült, hogy az nekem a legkisebb bajom, hogy sorozatnézés és fagyizabálás (jóga, keresztszemes hímzés) helyett ott térdelek az erkélyen, és húsz literes zsákokból próbálok megfelelően otthonos tőzeges savanyú földet keverni nagytestű kaspókba, hanem az, hogy ennek következtében már az erkéllyel is kell csinálnom valamit. Valamiket.

Hogy kicsit visszakanyarodjak, a nagy boltbezárás előtt ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedve vettem egy citromfát és egy mandarinfát is az Ikeában, amiről kiderült számomra, hogy atavisztikus pánikreakció krízis idején. A mandarinfa azonnal otthon érezte magát, a citromfának viszont vagy a társaságom volt zsenánt, vagy a benti levegő, de hullajtani kezdte a leveleit, úgyhogy kikerült az erkélyre. Odakint annyira magához tért, hogy újabb leveleket és virágbimbóseregeket produkált, viszont porosodni kezdett, amin még az intenzív vizes-kozmetikaipamacsos kezelés sem segített (ez lehet, hogy kívülről nézve nem tűnik katasztrofálisnak, viszont nekem együtt kellett élnem egy vízkövesnek tűnő citromfával, amiért folyamatosan sajgott a szívem). De amikor a keblemhez szorított áfonyatővel elcsámborogtam a tápoldatokhoz (hátha van olyan, hogy “savanyú, áfonyának”), ott találtam egy ún. levélfényesítő sprét, amivel később elég volt egyszer befújni a citromfát, és azóta soha többé nem poros (öt napja and counting).

Szóval, ott tartunk, hogy van az erkélyen egy kifejezetten esztétikus citromfám, egy deli málnám, áfonyabokrom és magnóliám, és rájöttem, hogy az erkélyem túl ronda a növényeimnek. Ezek a növények minimum azt érdemlik, hogy felrakjam alájuk a szürke-terrakotta mintás cementlapot, ami előtt viszont le kéne szerelnem az erkélykorlátról a deszkákat (30 darab, hosszú erkély), és mind a fémkonzolt, mind a fadarabokat átfestenem (tisztítás, csiszolás, fóliázás, festés, visszacsavarozás), ami előtt viszont be kéne festenem az erkélyfalat (fóliázás, minimális csiszolás, festés).

Így történt, hogy tegnap (szombaton) kb. este 10-re végeztem a munkámmal, utána kimentem az erkélyre, hogy lefóliázzam az ablakokat és a korlátot, és, ha már ott voltam (a sámlin), meg is pucoltam az ablakokat (az erkélyajtóval együtt kb. 5,5 nm üvegfelület). Utána ma reggel nyolckor keltem, onnantól kb. fél kettőig folyamatosan csináltam határidős munkát (amit csak reggel tudtak elküldeni önhibán kívül), majd fogtam a még soha nem használt elektromos festékszórómat, nagyon gyorsan megtanultam könyvből, megismerkedtem a viszkozitás jelentőségével és a precíz festéksűrűség-keverés csínjával és bínjával (megjegyezném, az pont nem volt benne a használatiban, hogy melyik a készülék eleje, de semmi gond, teljes testes védőruhában voltam), és a fél erkélyt kifestettem (ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem). Ha ezzel végzek, akkor jöhet a korlát meg a járólap (rugalmas csemperagasztóm már van, a fugázás viszont tartogat még szerintem izgalmakat).

Szóval, visszatérve arra, hogy a dolgok dolgok csinálását vonzzák magukkal, még mindig nincs ugyan szobai futókám, de máris több szakmát ki kell tanulnom miatta, illetve arról is ő tehet, hogy számtalan blogot nem írok.

a jó házasságról (és egyéb emberi kapcsolatokról), folytatás

Időközben felmerült egy olyan kérdés az ismeretségi körben, hogy ez a jelenlegi helyzet (COVID-19, kijárási korlátozás) vajon az emberek mekkora arányára van jó és rossz hatással, ezért csinálnék egy szavazást róla (bár sajnos nem lesz repezentatív, de valamilyen képet csak ad), aki akar, nyomjon, nem kell túlgondolni. Ha valaki ki akarja egészíteni (vagy csak ventilálni), kommentben nyugodtan.

Szóval, Gottman bevezette az apokalipszis négy lovasának a fogalmát is, azokét a dolgokét, amik szerinte hosszabb távon tönkretesznek egy házasságot. Ezek a kritika, a megvetés, a defenzivitás és a másik kizárása (az ötödik lovast, a káoszt, aki kiszállt, még mielőtt híresek lettek volna, kihagyta, de szerintem az sem segít*), és az bennük a közös, hogy mindegyiket ki lehet iktatni egy kis odafigyeléssel (ami nem garantálja az örök párkapcsolatot, viszont bármilyen emberi kapcsolatot sokkal kellemesebbé tesz).

Kritikának azt nevezi, amikor a másik személyét vagy jellemét kritizálja az ember ahelyett, hogy az adott problémáról beszélne (pl. “mindig széthagyod mindenedet, te alkalmatlan vagy az együttélésre” ahelyett, hogy “nagyon zavar, hogy ott hever a zoknid a padlón”). Ezt úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha nem csinálja az ember (és nem, semmi nem lesz jobb attól, ha csinálja, csak még rosszabb). Érdemes továbbá pozitív vágyakat megfogalmazni negatívumok helyett (“Azt szeretném, ha rendet tartanánk a szobában”).

A megvetés olyasmi, amiből nagyon nehéz visszajönni (Gottman szerint ha egyszer megjelenik egy párkapcsolatban, akkor ott komoly tudatos erőfeszítésekre van szükség, különben mindenképpen tönkremegy, vagy legalábbis sérül valaki). A megvetés az, amikor az ember lenézi és bántani akarja a partnerét. A kísérleti brigád olyan megnyilvánulásokban mérte a megvetést, mint a sértegetések (gyáva, tehetetlen, királylány, akármi), az ellenséges humor (amikor a másikon ironizál az ember — minősített esete, ha utána még azt is a szemére hányja, hogy nincs humorérzéke), a gúnyolódás (amikor a másik érzelmeit vagy jellemét próbálja valaki nevetségessé tenni) és a testbeszéd (fintorgás, biggyesztés, gúnyos nézés, ilyenek). Érdekes tény, hogy míg a férfiakat már a szimpla kiritika is képes túlterhelni, a nők csak a megvetésből kerülnek ilyen állapotba (valószínűleg azért, mert őket sokkal több rejtett és nyílt kritika éri a mindennapok során, ezért gyakorlottabban kezelik az ilyesmit). A megvető megnyilvánulásokat mindenképpen el kell kerülni (bár a gondolatait nem tudja befolyásolni az ember, a szavait és a tetteit igen), illetve érdemes odafigyelni arra, hogy ezen a téren is megmaradjon a pozitív és negatív megnyilvánulások 5/1 aránya. Haladó gyakorlatként azt is meg lehet csinálni, hogy amikor az embernek megvető gondolatai vannak a másikkal kapcsolatban, akkor mindig szándékosan emlékezteti magát, hogy mi az, amit tisztel és becsül a másikban.

Defenzivitás — ez az, amikor az ember védekezésből visszatámad vélt vagy valós kritika hallatán (kb.: “Te mindig széthagyod a zoknidat” –> “Pont te beszélsz, aki soha vagy nem képes rendesen kitakarítani”). Ehelyett inkább az a konstruktív megoldás, ha vállaljuk a felelősséget, és teszünk valami megoldási javaslatot (kivéve teljesen indokolatlan kritika esetén, de arra sem érdemes visszatámadni, mert az nem vezet sehova, és senki nem fogja hosszú távon jobban érezni magát tőle, bármennyire is úgy tűnik). Érdemes továbbá odafigyelni arra, amit a másik ténylegesen mond, és kerülni a “negatív gondolatolvasást” (pl. “azt mondja, hogy zavarja a zoknim, és ez azt jelenti, hogy nem tisztel eléggé”). Senki nem gondolatolvasó, és komoly konfliktusokat okozhat, ha az ember arra válaszol, amit szerinte a másik gondol, ahelyett, amit mond. Ha gyanítjuk, hogy a másik mást gondol, amit mond, azonnali reakció helyett jobb inkább rákérdezni.

Bezárkózás — ez az, amikor az ember elzárkózik a kommunikáció és a megoldás elől, és kizárja a másikat (csak távolságtartóan hajlandó kezelni, nem lehet rávenni, hogy beszéljen a konfliktusról, viszont szavak nélkül is érezteti a haragját). Gottman és csapata úgy figyelte meg, hogy ez egy fiziológiai reakció (drótokat kötöztek a párokra, és veszekedést provokáltak közöttük), és kábé akkor következik be, amikor a pulzus 20%-kal megemelkedik a nyugalmihoz képest (amikor 10%-kal megemelkedik, akkor az ember sokkal hajlamosabbá válik átvenni a párja hangulatát, 20%-nál túlterhelődik, és kizárja a másikat). A férfiaknál ez sokkal hamarabb bekövetkezik, mint a nőknél (valószínűleg inkább kulturális, mint biológiai különbségek miatt), és ha egyszer bekövetkezett, akkor ki kell várni, amíg lejjebb megy a pulzus (a könyvben szerepelt konkrétan egy olyan tanács, hogy “a párunkkal folytatott nehezebb beszélgetések során öt percenként mérjük meg a pulzusunkat, hogy nyomon tudjuk követni a stressz-szintünket”, amit én elég bizarr, ugyanakkor furcsán vonzó lehetőségnek találok, konkrétan felmerült már bennem, hogy adott helyzetben megkérdezzem valakitől, hogy mennyi éppen a pulzusa, csak a miheztartás végett). Az önmegnyugtatás egyértelműen tanulható dolog (tehát semmire nem érv sem az, hogy “tudod, hogy én ilyen lobbanékony vagyok”, sem az, hogy “már megint felidegesítettél, ezért megérdemled”). A leggyorsabb önmegnyugtató módszer az, ha az ember időt kér, és vesz néhány nagy levegőt, miközben tudatosan elernyeszti az izmait, de hosszú távon többet segítenek a kognitív módszerek (tudatos önmegnyugtató gondolatok, stb.). Amennyiben a megnuygvás lehetetlennek tűnik, mindenképpen ki kell tűzni gyorsan egy olyan jövőbeli időpontot, amikor a megbeszélés (vita) folytatódhat (addig meg szabad foglalkozás).

(Továbbra is folyt. köv., de közben jelezném, hogy ez csak egy nagyon vázlatos összefoglaló, a könyv azért sokkal bővebben tárgyalja az egészet, ha valakit érdekel a téma.)

 

* Jut eszembe, a Good Omensből (Elveszett próféciák) készült minisorozat is nagyon jó lett, pedig ennek kevés esélyt adtam, de elkapták a szereplőket és a hangulatot is.

a jó házasságról (kibicként)

(Mielőtt bármi másba belefognék, kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak arról, hogy ismét megpróbálkoztam a vajas jellegű tésztával (chocolate chip cookie*), mert a felét múltkor lefagyasztottam. Valószínűleg ott romlott el a dolog, hogy a recept biztosított afelől, hogy összegyúrás után nem kell visszahűteni a cuccot, illetve nyíltan biztatott arra, hogy olvasszam meg egy kicsit a vajat, ami az utóbbi napok konzultációi után egyértelmű félrevezetésnek tűnik. Az viszont jó ötletnek bizonyult, hogy rakjak egy fél kiskanál nagyszemű tengeri sót is bele, ad neki egy csavart. Most, így másodszorra bekeményítettem a sütikkel szemben, és konkrétan golyó formában pakoltam le őket a sütőpapírra, hátha nem lappadnak le (de természetesen lelappadtak, mert korábban megrontottam a vajat azzal, hogy hagytam sütőn kívül felmelegedni). Ugyanakkor már a fotózáshoz is gyakorlatilag Bumbi szájából kellett kirángatnom a sütit, és egy órával az elkészülés után nyoma sem maradt annak, hogy bármit készítettem volna, úgyhogy a kudarcomat végül is sikerként könyveltem el.)

Viszont, amiről meg mindenképpen írni akartam előbb-utóbb (mert páran kérték, hogy foglaljam össze, és így könnyebb), az John Gottman könyve, a Min múlik egy házasság. Ezt még régebben fordítottam, és bár a szerző a harmadik mondat után ellenszenves volt, de maga a könyv meglepően jó. Gottman a párkapcsolatok terén folytatott longitudinális kutatásokat (konkrétan házasokon, de az eredményei szerintem a sima párkapcsolatokra, de még a baráti vagy egyéb emberi kapcsolatokra nézve is alkalmazhatóak), vagyis párokat vizsgált meg és kérdezett ki (továbbá kísérletezett is rajtuk) 30-40 éven keresztül, majd összefoglalta, hogy mi a közös a sikeres (fennmaradó és boldognak mondott) házasságokban, és miben különböznek ezek a sikertelenektől.

Az egyik érdekes eredménye az volt, hogy a sikeres kapcsolatokon belül nagyjából pontosan 5/1 a pozitív és negatív interakciók aránya, vagyis egyrészt egy konfliktusra kb. öt kellemes élmény jut, egy kritikára öt elismerő megnyilvánulás, de még konkrétan veszekedés közben is (etikailag talán némileg kifogásolható módon veszekedéseket provokáltak a házastársak között, és levideózták őket, majd minden szempontból kielemezték a felvételeket), szóval veszekedés közben is aránylag sok pozitív interakció (kedves, elismerő megjegyzés, simogatás, empatikus gesztus, összenevetés) van a “jó” párok között. Ugyanakkor az is fontosnak tűnt, hogy a másik oldalról is meglegyen a 5/1 arány, mert ahol nem jutott egy konfliktus négy kellemes élményre, ott is elváltak a párok (arra nézve nem sikerült egyértelmű következtetést levonni, hogy miért, de lehet, hogy azért, mert ezekben a kapcsolatokban elfojtották az ellentéteket, és azok így végül elmérgesedtek). Ráadásul ez későbbi eredmények alapján tanulhatónak tűnt, tehát javultak azok a kapcsolatok, ahol elkezdtek odafigyelni erre a párok.

(Amúgy én már a könyv olvasása előtt is mondtam azoknak az ismerőseimnek, akik nagyon könnyen árasztják a kritikát, hogy egy kritikára legalább egy elismerés jusson már (pláne, hogy ezek általában arra szoktak hivatkozni, hogy “én csak őszinte vagyok”, de hát akkor a jó dolgokban is merjenek már őszinték lenni, még ha az ijesztőbb is), mert különben nem értem, hogy miért töltik velem az idejüket, ha csak rossz dolgokat látnak bennem, de el kell ismernem, hogy a 5/1 arány azért sokkal jobbnak tűnik. Nem beszélve arról, milyen szép lenne a világ, ha mondjuk a közösségi médián vagy egyéb fórumon zajló nyilvános vitákban is mindenki nagyjából tartaná magát a 5/1-hez, de ez egyelőre elég utópisztikus vágyálomnak tűnik.)

Utána arra is jutott a kutatócsoport, hogy a tartós párkapcsolatokban nagyjából 1/1/1 három konkrét összetevő aránya. Az egyik az elkötelezettség (az a hit vagy elhatározás, hogy a felek együtt akarnak maradni, mert olyan embernek tartják a másikat, akit mindenképpen meg akarnak tartani az életükben, akár romantikus, akár másfajta okokból), a másik a romantikus szerelem (vonzódás, szenvedély, mély szeretet), a harmadik a közös érdeklődés (azonos érdeklődési körök, közös hobbik, egy hullámhossz, ugyanahhoz a szubkultúrához vagy egyházhoz való tartozás, ilyenek). Ahol a három közül hiányzott valamelyik, ott is működhetett a kapcsolat, ha a másik kettő nagyon erős volt (és a felek tolerálták a hiányt).

És szintén érdekes korrelációt mutatott a párkapcsolat tartósságával a múlt kreatív átírása is, tehát a kapcsolatnak az a története, ami a felek fejében élt. Mármint minden eseményt sok különböző módon le lehet írni, és a sikeres párok sokkal pozitívabban írtak le ugyanolyan körülményeket, mint a szétmenő párok. Ha például egyikük jóval rendetlenebb volt a házasság elején, mint a másik, a “rossz” házasok arról beszéltek, hogy már az elején tudhatták volna, hogy a másik megbízhatatlan és őrjítő, és mennyit szenvedtek miatta, míg a “jó” házasok nevetve meséltek arról, hogy a másik mennyire őrületbe kergette őket a szétszórtságával, de közben milyen cuki volt, és arról, hogy hogyan emelkedtek ezen idővel felül, és hogy oldották meg a konfliktust. Itt sem volt nyilvánvaló az ok-okozat, tehát az, hogy eleve reménytelen volt-e a pár, és jól látták, hogy a másik nem illik hozzájuk, ezért beszéltek így a kapcsolatukról, vagy az rontott a kapcsolatukon, hogy így beszéltek róla, viszont később, a párterápia során működött az a módszer, hogy a párokkal kreatívan “átíratták” a közös múltjukat (itt nem a tények megmásításáról volt szó, csak a kontextusba helyezésükről), tehát ez is tanulható.

(Folytatni fogom még legközelebb, csak amikor ma kimentünk a gyerekkel a Dunához, fél órán belül kaptam egy levelet a Netflixtől, hogy nehogy elfelejtsem tovább nézni a Suitsot, és most nem merek elmenni aludni anélkül, hogy teljesíteném ezt a kötelezettségemet, amiért szerintem nincs az az esküdtszék, amely elítélne.)

 

* Recept:

225 g vaj
430 g cukor (fele nád-, fele fehér)
400 g liszt (finom)
2 nagy tojás
1 teáskanál vanília
1/2 teáskanál nagyszemű tengeri só
1 teáskanál szóda (de ebben lehet, hogy hazudik a recept)
1/2 teáskanál sütőpor (ebben is lehet, hogy hazudik a recept)
Belevalók ízlés szerint (csokidarabkák, magvak, akármi)

Össze kell keverni az egészet anélkül, hogy a vaj túlságosan felmelegedne (Isolde szerint maradjon 15 °C fok alatt), utána visszahűteni (legalább fél óra hűtőben), majd előmelegített, 190-200 °C fokos sütőben 10-12 percig sütni (a közepe még tűnjön nyersnek, a pereme picit megbarnulhat). Nem kellett alákenni semmivel, sütőpapíron nem ragadt le. Ja, és ez a recept három nagy, lapos tepsire elég.

gyorsjelentés a kelttésztáról és a János vitézről

Nekem amúgy egyelőre az IKEA hiányzik a legjobban ebben az egészben (tudom, FWP, de ez van). Mielőtt még bezárt volna, felvásároltam a növénykészletük felét, mert ha már meghalunk, legalább egy citromfa (és egy mandarinfa) tövében tehessük, viszont mini fahéjas csigából nem tudtam eleget venni (szerintem ez nem is lehetséges), úgyhogy ma nekiduráltam magam, és megpróbáltam rekonstruálni, ami nagy meglepetésemre sikerült is.

(Az a titka egyébként, hogy sütés előtt egy percre forrásban lévő vízbe kell meríteni a kis izéket, egyébként meg sima kelttészta*, nagyon vékonyra nyújtva, cukros-fahéjas olvasztott vajjal megkenve, feltekerve, felszeletelve, főzés után élére állítva kisütve.)

Viszont a linzertészta még mindig ősi ellenségem, egyszerűen nem jutok vele dűlőre, mindig azt csinálja, hogy felpüffed, utána magába zuhan, és száraz lesz. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok rosszul, tudom, hogy vissza kell hűteni gyúrás után, előmelegített sütőben, 190 °C fokon sütöm halványra, és mégis. Valaki?

(Fogok majd rendeseket is írni, csak így második héten kicsit összegyűlt a leckénk Bumbikával, és a János vitéz eredettörténetét ma annyira untam, hogy kábé tizenötszöt végig kellett olvasnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a gyereknek három összefüggő mondatot írni belőle (mértanból, a körből viszont könyv nélkül lefeleltem neki egy kisötösre). Egyébként a János vitéz volt az, amire nagyon ráhergeltem magam régen, amikor még bejártak gyerekek az iskolába, mert Bumbika komoly erőfeszítések árán megtanult belőle vagy huszonöt versszakot, amire csak négyest kapott, és ennek kapcsán szóba elegyedtem a tanárnővel, amikor legközelebb találkoztunk (igen, minden tanítók rémálma vagyok szerintem), és valahogy nagyon hamar ott tartottam, hogy és egyébként sem akarom, hogy a gyerekem olyan értékrendre nevelődjön, hogy a juhászbojtár, mint pozitív hős, a munkáját elhanyagolva heverészve dolgozó lányok testével foglalkozik, amire a tanárnő azt felelte, hogy de az régen volt, én meg azt, hogy ha annyira régen volt, akkor miért is kap ekkora hangsúlyt az éves irodalomanyagban, de ekkor sajnos el kellett búcsúznunk, úgyhogy soha nem tudtam meg.)

 

* 25 g élesztő, 1 tk cukor, 2,5 dl tej, 400 g liszt, 25 g vaj vagy egyéb zsiradék, kis só — élesztőt megfuttatni a cukros tejben, mident összegyúrni.

in every generation, there is a chosen one

Itt most sorozatokról lesz szó (teljesen vegyesen és ötletszerűen, a hosszú karanténi estékre, esetleg délelőttökre).

Netflix:

A legutóbbi kettő, amit megnéztem, a Please Like Me és a Love volt. Mind a kettő indie-artsy önéletrajzi, mindkettőben saját magát játssza a főszereplő, és mindkettőben csak meglepően és kihangsúlyozottan szép partnerei vannak a főszereplőnek*.

A Love amúgy egy párkapcsolat egészen életszerű alakulásáról szól, a Please Like Me pedig elég nagy részben személyiségzavarokról Ausztráliában, ha nem akarok spoilerezni. Amúgy ez utóbbiban nagyon-nagyon megörültem, amikor egyszer csak megjelent Hannah Gadsby, akit korábban standuposként ajánlottak nekem, és meg is néztem tőle a Nanette-et, amin először nagyon sokat nevettem, utána sírtam egy kicsit. A PLM-ben ráadásul önmagát játssza, annyira, hogy konkrétan Hannah-nak hívják, és a szerepe is tele van önéletrajzi elemekkel, már csak ezért is érdemes volt végignézni.

A You olyan guilty pleasure volt nekem (obszesszív férfi főszereplő, kicsit dexteres, kicsit humoros), nem tudtam abbahagyni.

A Crashing egy elég bizarr, de vicces Phoebe Waller-Bridge sorozat, nem annyira jó, mint a Fleabag, de teljesen nézhető.

És természetesen az Umbrella Academy, ami a tavalyi év legjobb szuperhősöse volt szerintem.

Amúgy nagy meglepetésemre olyan régi nagyon nagy kedvenceim is fent vannak, mint a The It Crowd (ebből bármikor végig tudok nézni egy epizódot, noha kábé kívülről tudom mindegyiket), vagy a Suits (ügyvédes-tárgyalótermes, humoros, oldschool).

Nem Netflix:

Fleabag (ha valaki eddig nem értesült volna arról, hogy tetszett nekem).

A This is Us ilyen családregényes, feelgood, jól megcsinált, több szálon futó dolog.

A Why Women Kill meglepően jó volt, egyszerre fut három szálon, a szereplők ugyanabban a házban laknak, csak pár évtized eltéréssel, és a végéig csak annyit tudunk, hogy mindhárom szál gyilkosságba fog torkolni.

Lilyhammer: (bár ez lehet, hogy Netflixen is fent van) a Sopranos nem hivatalos spinoffja, védett maffiózó Norvégiában kezd új életet, és persze számtalan alkalommal szembesül a kulturális különbségekkel.

A Heimebane konkrétan norvég sorozat, tulajdonképpen a fociról szól (nőnemű edző egy kisvárosi férfiválogatottat kezd vezetni), de én nem igazán szeretem a focit, ezt mégis végigizgultam-szerettem.

Oldies but goldies:

Most elővettem a rég nem látott kedvenceimet is, a Better off Ted még mindig zseniális, főleg Portia de Rossi karaktere miatt.

A The Middleman olyasmi, mint a Man in Black, csak sokkal kifinomultabb humorral, rengeteg intertextualitással és rettenetesen gagyi speciális effektekkel.

Dead Like Me: irodista lány fejére esik egy vécéülőke, és meghal, de lehetőséget kap arra, hogy beálljon a kaszások sorába.

Veronica Mars: pont ma fordítottam egy reality epizódot, ami arról szólt, hogy egy Neptune nevű városban rejtélyes körülmények között eltűnik egy középiskolás lány, és szép lassan gyilkosságra kezdenek gyanakodni. Na, a Veronica Mars is ilyen, csak fikcióban (a Neptune nevű kisváros rendőrfőnökének középiskolás lánya gimis gyilkosságokban és egyéb bűnügyekben nyomoz).

És természetesen a Firefly és a Serenity, mint mindig (jövőben jűtszódó kultikus űrwestern, soha nem bocsátjuk meg, hogy elkaszálták).

 

 

* Megjegyezném, hogy ez csak rontott mindkettőn, a Fleabagben meg más női sorozatokban pl. kifejezetten jól jön ki, hogy a szignifikáns másikak is egyszerűen csak mindenféle emberek (nem attól lesz vonzó valaki, hogy modellszépségű), vagy ha mégis szépek, annak dramaturgiai jelentősége van.

also, I can kill you with my books

Szóval, a nyári fiúval az történt, hogy kiderült (nem bevallásos alapon*), hogy törékeny nárcisztikus, és amint kiért a törékeny szakaszból, elcsúnyult a helyzet. (Most itt sokáig gondolkoztam, hogy mennyire írjam le részletesen, hogy mi történt, de valahogy nem érezném elegánsnak, sajnálom.)

Viszont a kapcsolatunk hirtelen megszakadása után szembesültem a problémával, hogy nála maradt a teljes Firefly DVD box setem (igen, ennyire régimódi lány vagyok), amit egyszerűen képtelen vagyok tanulópénzként leírni, de szerencsére meg is állapodtunk abban, hogy visszaadja, amit én úgy képzeltem, hogy egyeztetünk, arra járok, ő kisétál két saroknyira, a kezembe nyomja, és elbúcsúzunk (mármint nem casablancásan, hanem azt mondjuk, hogy szia, vagy ilyesmi), és mondtam is, hogy szóljon, amikor ez alkalmas neki.

Két hétig semmi nem történt, utána meg egyszer csak megírta nekem, hogy el akar menni valami borfesztiválra, ha én is odamegyek, vissza tudja adni. Ezt nem igazán értettem, mert nem rajongok különösebben a borokért**, és nincs kedvem ötven kilométert autózni és belépőt befizetni pusztán azért, hogy átvegyem a DVD-imet, majd alkoholmentesen hazaautózzak, amit meg is írtam neki (nem passzív-agresszívan, hanem ilyen tényszerűen) azzal, hogy szóljon légyszi, amikor ráér öt percre a belvárosban.

Újabb két hét múlva megint én kérdeztem rá, hogy a következő héten lenne-e erre pár perce valamikor, mire mondta, hogy szerda vagy péntek este igen, és bár egyik napon sem kellett volna feltétlenül más miatt arra járnom, már nagyon le akartam zárni a dolgot, úgyhogy szerdát mondtam. Szerdán egy órával az időpont előtt megírta, hogy sajnos mégsem, és amikor péntek délelőtt is megcsinálta ugyanezt, hirtelen leesett, hogy oké, akkor ez egy játszma, és elővettem a Sulemiától kapott “How to talk to a Narcissist” “Disarming the Narcissist” c. könyvet.

Egyébként tökre nem adtam sok esélyt a dolognak, de egyszerűen működött. Mármint annyira, hogy először döbbenten konstatáltam, hogy öt üzenet alatt mégis jó lett a túszátadásra az aznap, másrészt, miközben kora délután falat másztam, a srác már folyamatosan helyzetjelentéseket küldött arról, hogy hol tart és mikor ér hova (a ló másik oldala, de nem baj), majd még annyi váratlan fordulat volt az egészben, hogy felvetette, hogy a metrómegálló helyett találkozzunk esetleg a Parlamentnél vagy a Gellérthegyen, de én szilárdan tartottam magam a könyv utasításaihoz (udvariasan, de határozottan ragaszkodjunk az eredeti megállapodásokhoz), és meg is kaptam a DVD-ket (meg magamtól titokban egy “nárcisztikusokkal suttogó” plecsnit, mondjuk ebből azért nem akarnék rendszert csinálni). Szóval, ennyi volt, tanulság nincs igazán (kivéve, hogy a tudás hatalom), kérjük, ne próbálja ki otthon.

(De ha már a könyvek ereje, én borzasztóan megörültem annak, hogy ápr. 23-ig ingyenesen olvashatóak mindenféle szakkönyvek is az Arcanum adatbázisában, hátha más is.)

 

 

* Bár eleve gyanút ébreszthetett volna bennem, hogy extrém magas pontszámot kapott a sémateszt “Feljogosítottság–grandiozitás” részében, de sajnos mindent ki tudok magyarázni, ha akarok.
** Juteszembe, nemrég amúgy megismerkedtem valakivel Tinderen, aki szintén borkóstolóra akart vinni randi végett, mire mondtam, hogy nem rajongok a borokért (meg a randikért***, de ezt nem mondtam, mert nem akartam belemenni abba, hogy mit keresek akkor a Tinderen****), mire azt mondta, hogy ezt fejtsem ki, én meg kifejtettem, hogy találkoztam már finom borokkal ugyan, de egy csomó meg túl savas vagy fejfájdítós nekem, és egyszerűen nem tudom megállapítani se címkéről, se árról, hogy melyik ilyen és melyik nem, ezért eleve gyanakvással kezelem ezt a dolgot, a borkóstoló meg egyenesen egy aknamező számomra. Erre mainsplaining helyett (rosszul érzed és savgerinc) azt felelte, hogy tökre igazam van, de létezik egyébként egy Vivino nevű közösségi borértékelős app, amivel egyszerűen be kell fotózni a címkét, és akkor kiírja, mennyire pontozzák az adott bort öt csillagból, és olyan 3,5 – 4 csillag felett már biztosan nem fog a fejem fájni. Ez amúgy eddig tényleg bejött (és két héten át rengeteg időt töltöttem azzal, hogy obszesszíven boros címkéket fotózgattam élelmiszerboltokban, nagyon addiktív).
*** Én olyanokkal szeretek randizni, akikkel évek óta kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolatban vagyunk, sajnálom. Nekem az a szexi, ha kicsit már unok valakit (biztosan van erre valami latin szó).
**** Természetesen karosszériásokat és kedves, izlandi meleg vikingeket, akik belengetik előttem a lehetőséget, hogy egyszer feleségül vesznek, és szex- és szenvedélymentes, de igen szórakoztató házasságban fogunk élni IZLANDON.