lucia bejegyzései

Már megint mindjárt jövőre van, lehet kívánni!

70 hozzászólás

Valahol a két ünnep között átcsúszhatott egy napom a decemberből januárra, mert ma reggelig meg voltam győződve arról, hogy csak holnap zárul le az év, és rengeteg időm van még kitalálni az újévi kívánós posztot, de hát nem.

Ahhoz képest, hogy idén egymást követték az olyan dolgok, mint az ukrajnai háború, a KATA megszüntetése, a rezsicsökkentés-csökkentés és az én bevásárlói kosaramat tekintve immár több mint 100%-os infláció, óvatosan meg merném kockáztatni, hogy egészen jó évünk volt. Bimbike egészen felnőtt, választékosabban beszél angolul, mint én, programokat ír a kis kezével, ha valamelyik külföldi közéleti szereplőt nem ismerem (podcasterek, politikusok, cégvezetők), akkor részletesen tájékoztat az illetővel kapcsolatos hivatalos és nem hivatalos információkról, és reggelente, iskolába autózás közben árnyaltan vázolja a gazdasági irányzatokkal és a kognitív torzításokkal kapcsolatos véleményét (továbbá viszi a szatyromat, ha túl nehéz).

A macskák boldogok velünk, engem folyamatosan követnek mindenhova (mosott-e már Ön fogat úgy, hogy két doromboló cica bámulta az arcát a mosdókagylóból?), az egyik pillanatnyilag a vállamon ül, a másik átszellemülten szagolgatja az ablakban a cserepes mentát, amit az újévi dahlba vettem.

Nagyon sok olyan dolgot csináltam idén, amit még soha, és elég sok új emberrel megismerkedtem (szerencsére a régiek is megmaradtak), de a legjobb szerintem az volt, amikor november végén hirtelen felindulásból bejártuk Barcelonát, és aznap, amikor a Sagrada Familiát látogattuk meg, istentelenül zuhogott az eső, egészen addig, amíg be nem léptünk a templomba, mert akkor negyedórán belül kisütött a nap, és betűzött a színes üvegablakokon, mi meg még órákon át mászkáltunk odabent a fényekben. (Bimbi később kijelentette, hogy a SF örökre elrontotta neki az összes többi templomot a világon, mert ezután minden már csak meh lehet, és hát nos, igen.)

Podcastból az utóbbi időben egyre több Lex Fridmant hallgatok kertészkedés/mosogatás közben — ő egy orosz származású amerikai kutató az MIT-ról, mesterséges intelligenciával foglalkozik, a podcastjában meg teljesen változatos emberekkel (tudósokkal, cégvezetőkkel, pókerjátékosokkal, ex CIA-ügynökökkel) beszélget hosszan. Nagyon ért ahhoz, hogy a legjobbat kihozza a vendégeiből, és bár nem tolja magát különösebben előtérbe, azért az ő személyisége is átjön, és nekem nagyon szimpatikus (a mindennek a netovábbja persze az, amikor a Hubermannal évődnek neurobiológiáról és arról, hogy mi a boldog párkapcsolat titka).

Na, de jöjjenek akkor a kívánságok. A határidő legyen mondjuk január 2. éjfél (gyanítom, hogy akkorra csúszott át az elveszett decemberi napom), kivéve persze nagyon indokolt esetben, mert akkor később is lehet. A szabály az, hogy bármit lehet kívánni a jövő évre kommentben, aki nem akarja nyilvánosan tenni, az jelezze ezt a komment elején, és akkor nem teszem publikussá. Ugyanakkor, mivel az univerzum bárminek ellen tud állni, csak egy jó poénnak nem, nagyon kell vigyázni azzal, hogy mit kíván az ember, és nagyon egyértelműen kell fogalmazni.

Amit én szeretnék:

  1. A szokásos alapcsomag, hogy jövőre ne legyünk betegek Bimbivel, legyen elég munka (de ne rokkanjak bele) és annyi pénz, hogy teljen minden szükséges dologra. A macskák is legyenek jól.
  2. Fontos: Bimbit vegyék fel egy olyan középiskolába, ahol kellemes és inspiráló közegben töltheti el a következő 4 (5?) évét. Bónusz, ha könnyen el tud közlekedni oda egyedül is.
  3. Maradjanak meg az idei évben elkezdődött ígéretes és jó dolgok jövőre is.
  4. Utazzunk szép helyekre (ne kényszerből, kedves Univerzum!).
  5. Az összes barátomnak és kedves ismerősömnek is legyen szép éve, jöjjön rendbe mindaz, ami most nincs rendben.
  6. Májusra tényleg legyen olyan a kertem, amilyennek elképzeltem.

És akkor most jöhet a mindenki más.

Vannak megváltoztathatatlan tények

4 hozzászólás

Meggyőződésem, Edgár, hogy soha semmibe nem szabad belekezdeni, mert ha bármibe is belekezdek, az azzal fog végződni, hogy ott állok a Praktiker/Obi közepén hisztérikusan, és mégsem vásárolok.

Azzal indult az egész, hogy megláttam a Lidl-ben az 1299 forintos, színben koordinált virághagymákat (különböző virágok, de nagyjából azonos árnyalatban), és impulzusvásárlás helyett bölcs megfontolás után döntöttem úgy, hogy mind én, mind a kertem megfelelő állapotban vagyunk ahhoz, hogy a háztartásomban amúgy is megtalálható palántázótüskével ledugdossak egy csomaggal tíz perc alatt, és lesz, ami lesz. Na jó, ezen a ponton az is eszembe jutott, hogy pár éve valaki azt mesélte nekem, hogy a hétvégéje egyik napján elültetetett ötszáz tulipánhagymát, és a következő tavasszal az eredményt is láthattam, ami igazán impresszív volt, úgyhogy egy doboz helyett kettőt vettem, és az Auchan leértékelésében is beszereztem pár százat tízet, de ez szerintem még mindig a vállalható kilengések közé tartozik.

(A kertem megfelelő állapotát egyébként nagyrészt Gyulának köszönhetem, aki úgy történt, hogy tavaly ősz elején egyszer csak felhívott az ikerszomszédom, hogy nem akarom-e rendbehozatni a hátsó kertemet (olyan hatszor húsz métert), ami kicsit elkanászodott, mert tudna egy embert, aki tízezerért kipattintaná (mindez akkor történt, amikor még ért valamit a nemzeti valutánk). Mivel vonzónak találtam az ötletet, rögvest felhívtam az embert, és Gyula egy óra múlva már a kapumban állt egy benzines fűkaszával, és azt kérdezte, hogy egyébként nem akarok-e egy kocsibeállót, hogy be tudjak parkolni az udvarra. Természetesen elsírtam neki, hogy dehogynem akarok, már nagyon régen, fűáteresztő gyeprácskőből két csíkot, csakhogy ekkora munkára senki nem hajlandó kijönni (vagy csak nagyon sokért, és még annyiért sem jelenik meg végül), és már utánanéztem, hogy leás, sóder, homok, gyeprácskő, csak egyszerűen nem bírok el egy gyeprácskövet, ásóm van. Gyula erre együttérzően azt felelte, hogy igen, neki is rossz a dereka, mert pár éve minden csontját összetörte valami motoros balesetben, meg lett egy kis gerincsérve is, de megcsinálja nekem a kocsibeállót huszonötért plusz anyag, és közben már hívta is az ikerszomszédomat, hogy oda tudja-e szállítani az anyagot (igen), a másik kezével meg mintegy mellékesen lefűkaszázta az előkertemet (ötször tizenöt méter).

Két órával később ott volt a gyeprácskő, sóder és Gyula a komolyabbik szerszámos kocsijával, én meg főztem neki egy kávét és vittem tejet, majd elvonultam dolgozni. Amikor újabb két órával később kinéztem, azt láttam, hogy Gyula a kezében tartja a kertkapumat, ami nem csatlakozik semmihez, úgyhogy kicsit aggódni kezdtem a gerincsérvéért, de amikor lesétáltam megkérdezni, hogy mi a helyzet, azt válaszolta, hogy nem teljesen szintben záródott a kertkapum, ami őt zavarta, úgyhogy leszedte, és most felhegeszti szintben, köszöni a kávét.

Napnyugtára készen volt a kocsibeállóm kapustul, meg minden, és Gyula, akiről időközben kezdtem gyanítani, hogy nem bír magával, egy cuki kis gyalogjárdát is öntött nekem mellé betonból, hogy ne legyen sáros a lábam, ha esik az eső, a betont legyek szíves meglocsolni másnap reggel, mert kicsit fáj a háta, úgyhogy csak másnap délután jönne megnyírni alul a hét-nyolc méteres tujákat, hogy tudjak közlekedni.

Másnapra szerencsére kipihente magát, úgyhogy megnyírta a tujákat, fát csinált a hajtásból hat méter magasra nőtt és kezelhetetlenné vált fügebokromból, felásta az előkertet (magától felismerte a két áfonyabokromat, és földlabdástul berakta őket egy vödörbe, hogy majd visszaültethessem őket), kicsit rendet rakott a garázsban, és észrevette, hogy a háztetőre (lapos) fújta a szél az ereszemet (ami szintén az “ennyiért nem jönnek ki”, vagy csak nagyon drágán nem jönnek ki kategória). Itt már vérszemet kaptam, és megkérdeztem, nem tud-e valakit, aki elszállítaná a használhatatlanná vált és leszerelt (csőtörés rossz helyen) vegyestüzelésű kazánomat, bármennyit fizetnék érte, mert kellene a kazánhelyiség kamrának, mire azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, ezért pénzt adnak a vastelepen, elszállítja, és risztelünk, vagy ami még jobb, elszállítja, és cserébe megcsinálja az ereszemet (ami hét méter magasan van).

Lényeg, hogy elvitte a kazánt, megcsinálta az ereszt, megnyírt-felásott-meghegesztett mindent, amit meg kellett, és azóta meglehetősen pofás az előkert, mindig száraz lábbal tipegek végig Gyula kis betonjárdáján, a füge idén másodszor terem, a málna még mindig tele van gyümölccsel, a leanderek, citromfák és a bougainvillea nem bírnak magukkal, a smaragd fűben kihajtottak a tavasszal elszórt vadvirágmagok, nem csoda, hogy úgy vásárolom a virághagymákat, mintha nem lenne holnap.)

Szóval elkezdtem ledugdosni az előkertbe a virághagymákat, és egyszer csak találtam egy nagy adag betont.

Mint kiderült, a különálló, szerelőaknás garázsom előtt (ami a kertkaputól és a friss kocsibeállótól olyan 15 méterre van) mégis található egy betonból készült kocsifelhajtó (vagyis akár idővel autótárolásra is használhatom majd minden egyéb tárolása helyett), ami a kapuig ugyan nem ér el, de a pontos dimenzióit egyelőre nem tudom, mivel még nem sikerült teljes egészében feltárnom (folyamatban). Mindenesetre nem akarok rá virághagymát ültetni, ezért átvonultam a hátsó kertbe a kis palántázótüskémmel.

A hátsó kertről kénytelen voltam belátni, hogy így, ebben a formában nem biztosít méltó hátteret a színben koordinált hagymás virágaimnak, úgyhogy első körben kiszedegettem az összes gazt (több napi munka, mert, ugye, dolgozom is, de legalább kiderült közben, hogy a lonc, amit senoitól kaptam, egész szépen kibokrosodott, és azt a bizarr teremtményt, amit nincs szívem eltávolítani, kínai alkörmösnek hívják), majd azzal a ténnyel is szembe kellett néznem, hogy ha azt akarom, hogy egyenletes legyen a terep, és rendesen kihajtson rajta a sportfű, mint az előkertben, akkor fel kell ásnom az egészet, és közben akár el is távolíthatnám belőle az elszemtelenedett bodzák gyökerét, hogy ne hajtsanak ki újra és újra (folyamatban). Ráadásul, mivel a maradék sóder és térkő eltüntetése végett csináltam a kritikus ponton (a ház és a garázs sarka közötti átjáró, mert csak ott érintkeznek (majdnem)) egy kis szárazlábas placcot, az is felmerült bennem, hogy akár egy egész teraszt is gyárthatnék, ahova ki is ülhetnénk esténként a hagymás virágaimban gyönyörködve limonádézni, vagy akármi, elvégre a kertem és a garázsom az építkezési alapanyagok kimeríthetetlen forrása, mindig találok még egy adag téglát valami bokor tövében, vagy egy zsák aljzatkiegyelítőt a polc alatt (mindeközben a virághagymák továbbra is a dobozukban pihentek, családtagjaim és más közel álló személyek egyre növekvő aggodalommal figyeltek).

És akkor, miközben békésen ásogattam a hátsó kertet, találtam egy teraszt.

Mármint kiderült, hogy a garázs hátsó ajtajához (ez ilyen bálteremnyi garázs, duplaüveges ablakokkal és két bejárattal, kéménnyel) csatlakozik egy ööö, teraszlapokból kirakott terasz, amit valami okból tíz centi termőföld (és számtalan giliszta) borít. Borított, mert kiástam (a virághagymák azon a héten is jól elvoltak a dobozukban, a családtagok és az emberiség többi része lemondott rólam).

Ezen a ponton felmerült bennem, hogy ha már csinálunk valamit, akkor érdemes rendesen csinálni, és mondjuk átszitálni a föld egy részét, ami tele van kavicsokkal, biztosan van erre valami megfelelő eszköz, és igen, mint kiderült, kerti szitának hívják, Obi/Praktiker/Gazdabolt. A Praktiker környékén jártam először, és mivel (a tapasztalataimból kiindulva) nem akartam összezavarni őket, nem rendeltem meg a szitát, hanem úgy terveztem, hogy majd leveszem a polcról, fizetek, távozom.

Haha.

A kertrészleg eladója megesküdött, hogy nem tartanak már szitát, de mivel (szintén a tapasztalataimból kiindulva) rendíthetetlenül meg vagyok győződve arról, hogy én jobban tudom, mit tartanak a barkácsáruházak, mint az Obi/Praktiker bármelyik eladója*, monoton ismételgettem, hogy van valahol harmincnégy kerti szita, mire a munkatárs egyszer csak stratégiát váltott, és azt mondta, hogy próbáljak esetleg az M10-es rekesszel szitálni, az sokkal jobb, ő is azt használja mindig otthon, ráadásul olcsóbb is. Kénytelen voltam meghajolni az érvei és a hatékony problémamegoldási stílusa előtt, úgyhogy kezemben az M10-essel, egy borvörös árvácskával (nincs mentségem) és egy doboz vizes alapú, borvörös zománcfestékkel (az a mentségem, hogy le volt árazva) indultam a kassza felé, ráadásul azt is tudtam, hol a törzsvásárlói kártyám, és már-már azt hittem, hogy ezúttal mégsem úgy lesz, megtörik az átok, galambok ülnek a verebekhez, és mégis érdemes belekezdeni dolgokba, mert ha az ember rendesen megtervez valamit, egyezteti a céljait és a lehetőségeit, és megfelelő méretű részfeladatokra bontja a munkafolyamatokat, majd végre is hajtja azokat, akkor az erőfeszítéseit siker fogja koronázni.

Ekkor a kasszánál azt mondták, hogy ott csak készpénz, menjek az önkiszolgáló pénztárakhoz.

Oké, azt úgyis jobban szeretem, bár szólhattak volna előbb, de rendben, bepittyegem, kifizetem, és pár perc múlva már kint fogok szökellni a napsütésben, kezemben egy bordó árvácskával (M10-essel, zománcfestékkel).

Harminc perccel később még ugyanaz az öt ember állt előttem a sorban, mint az elején, mert valami rossz volt a rendszerben, ráadásul az automaták állítólag a törzsvásárlói kártyát se fogadták be, és itt következett be az a pillanat, amikor a sorsom elkerülhetetlenül megpecsételődött, bárhogy is hadakoztam ellene, mint egy görög drámában, és ott álltam hisztérikusan a Praktikerben (bár ez még mindig jobb, mintha az ember jobbra húzza Iokasztét a Tinderen, szoktam ilyenkor vigasztalni magam), úgyhogy beláttam, hogy ezt most jobb, ha elengedem, visszahelyeztem az árukat a helyükre, és vásárolatlanul sétáltam ki az áruházból amellett az öt ember mellett, akik továbbra is előttem álltak volna a sorban.

A virághagymák még mindig a dobozukban, de időközben találtam a garázsban egy M10-es rekeszt.

* Egyszer az Obiban olyan negyvenöt percen át kereste nekem két eladó azt a hetvenkilenc darab (kis méretű, vegyes) csiszolófejet, aminek állításom szerint lenniük kellett náluk, majd az egyik eltűnt, a másik pedig sírós hangon azt mondta, hogy ne haragudjak, de ő nem tud ezzel tovább foglalkozni, de utána MEGTALÁLTAM a csiszolófejeket, és megmutattam nekik is.

kívánságok 2022-re (ez az év is hogy elszaladt)

95 hozzászólás

Ezt majdnem elfelejtettem, de utána mégsem.

Szerintem holnap írok még egy posztot legalább az év legjeiről, de most egyrészt a lencsén tartom a fél szememet (alaplében, fokhagymával-hagymával, füstölt hússal, kis mézzel), másrészt ketten rázzák (nem keverik) éppen a szilveszteri Martinimet a konyhában, harmadrészt két macska (egy majdnem négy hónapos és egy majdnem négy éves) bámul delejes tekintettel (akciós lazac van a hűtőben).

Idén amúgy nagyon rácuppantam a Huberman Lab podcastra (a Stanford neurobiológusa osztja meg benne az elmúlt 5-10 év legújabb neurobiológiai felfedezéseit, illetve azt, hogy hogyan lehet ezeket hasznosítani az ún. mindennapi életben, reális körülmények között, lehetőleg low cost módon), ami nagyon szépen alátámasztja tudományos szempontból is, hogy miért jó megfogalmazni a kívánságokat (spoiler: a dopamin a tettes), de amúgy a szándékokat is (mert elősegíti a neuroplaszticitást), szóval fogalmazhatunk akár úgy is, hogy a blogom varázserejét a Stanford Egyetem kutatólaboratóriuma is erősen valószínűsíti.

Szóval, jöjjenek akkor a szabályok:

  1. A határidő legyen mondjuk 2022 január 1., éjfél (kivéve indokolt esetben*);
  2. Bármit lehet kívánni 2022-re, akár sokat, akár keveset, akár önmagunknak, akár másnak, nincs shaming;
  3. Ha valaki nem akar nyilvánosan kívánni, akkor írja be a kommentje elejére, hogy ne publikáljam, és nem fogom;
  4. A kívánságokat NAGYON EGZAKTUL kell megfogalmazni, mert akkor is valóra válnak, ha nem ezt teszi az ember (nem tudom, ki kívánt magának home office-t 2019 végén, de vigyázhatott volna egy kicsit jobban). Ezt tényleg nem győzöm eléggé hangsúlyozni, az Univerzumnak igen kifinomult a humorérzéke, és nem mindig velünk nevet.

És akkor kezdem:

  1. A szokásos, maradjunk legalább ilyen egészségesek és legalább ilyen boldogok Bumbival, semmilyen szempontból ne romoljanak az életkörülményeink, és számos macskáink, rokonaink és barátaink is éljenek és viruljanak (úgy, ahogyan nekik jó).
  2. Kapjak jó fordításokat és/vagy egyéb munkákat (amiket lehetőleg jól meg is fizetnek, de ha balanszírozni kell a kettőt, akkor tolódjon egy kicsit a minőség felé a mérleg).
  3. Nagyon-nagyon hiányzik az utazás. Sikerüljön legalább egyszer (de inkább többször) elutaznunk idén anélkül, hogy a cicaállatok traumatizálódnának (beköltözős szitter? Macskahotel? Átjárós etetés?)
  4. Jó programok a barátaimmal (utazás, mászás, de igazából akármi).
  5. Legyen kapható valamikor a belátható jövőben a fekete Billy sarokszekrény.
  6. Sikerüljön végre normálisan beosztani az időmet, hogy jusson belőle a munka és a szociális élet mellett rendesen a kis projektjeimre is (blogolás, írás, rajzolás, a Good Omens keresztszemes, hetente legalább három kisebb-nagyobb erdei séta, stb, stb).
  7. A 2022-es választások úgy alakuljanak, ahogy én szeretném (és általában, az összes politikusnak váljon minél inkább olyanná az élete, amilyenné másokét teszi vagy akarja tenni).
  8. Történjenek megfelelő lépések a klímaváltozás negatív hatásainak a csökkentésére.
  9. Legyen meglepetés! Mármint legyenek meglepetések számomra 2022-ben (disclaimer: kellemes meglepetések, amik hosszú távon is pozitív fordulatnak bizonyulnak).

És most jöjjön a mindenki más.

* Vagyis amennyiben nem sikerül a határidő előtt bekommentelni.

the whole point of the wish business was to see to it that what the client got was exactly what he asked for and exactly what he didn’t really want*

100 hozzászólás

Hát nem tudom, ki mit kívánt tavaly**, de elég érdekesen alakult ez az év.

Mondjuk panaszkodni nem akarnék, mert mindig az volt, hogy történt valami váratlan, ami nagyon rossznak tűnt, de végül kiderült, hogy hosszú távon igazából jó, mint amikor karácsony előtt egy héttel egyszer csak meghalt a fűtést vezérlő kazánunk (természetesen Bumbi utolsó iskolás hetének elején), de egyrészt a modern technikának (kölcsönkapott olajradiátorok) hála végül nem fagytunk meg, másrészt a szerelő a kazáncsere mellett a teljes fűtési rendszert átjavította jobbra, minek következtében annyi melegünk van most mindenhol, hogy felmerült bennem, hogy küldenünk kéne a feleslegből az éhező afrikaiaknak is. Bár amikor karácsonyunk napjának*** délelőttjén ott álltam a meleg, de gyakorlatilag mindenhol saras (a szerelő bakancsa) lakásban, részben félretolt bútorok és feltekert szőnyegek között, akkor gondolkoztam egy kicsit azon, hogy most indokolt lenne, ha kétségbeesnék, de végül négy órára kész lett az ebéd (addig marie-antoinettei módszerrel kihúztuk Marlenkán), a fa, az ajándékcsomagolás (Bumbi Instax fényképezőgépet kapott és nemzetközi űrállomást legóból, én Instax mininyomtatót), a hangulat, és hát, megismételném, meleg volt.

(A huszonnegyedike is csodálatosan telt egyébként, mert aznap hónapok óta először egyáltalán nem dolgoztam, hanem kimentem a kertbe, és végre kipróbáltam a motoros ágvágót, és rendesen használatba vettem a gallyaprítót is (igen, én vagyok az a szomszéd, aki karácsonykor flexel****), azután meg mégis dolgoztam egy kicsit, de csak szórakozásból, és úgy más.)

Az a lényeg, hogy most megint lehet kívánni itt a blogon a jövő évre bármit (ugye, az ennek a hagymányos eredettörténete, hogy egyszer, olyan 10-12 éve meglepetten konstatáltam, hogy amit leírok a blogomban, az valóra válik, és megkérdezte valaki, hogy ez szerintem mások esetében is működik-e, úgyhogy kipróbáltuk, utána meg így maradtunk), szabályok nagyon nincsenek, irányelvek vannak:

1. Az Univerzumnak nagyon-nagyon egyértelműen kell fogalmazni, mert az Univerzum egy jó poénért az anyukáját is eladná, és ha félre lehet érteni (vagy nagyon is szó szerint) egy kívánságot, azt félre fogja érteni (vagy nagyon is szó szerint).

2. Bármit lehet kívánni, nem muszáj önzetlenül világbékét, szerintem fontos az, hogy az ember leírja (vagy akár csak kimondja, végiggondolja), hogy mi az, amit akar.

3. Publikálatlanul is lehet kívánni, csak akkor a legelejére írjátok oda, hogy ne engedélyezzem a megjelenését, és akkor titokban marad.

És akkor jöjjenek az én kívánságaim:

1. A szokásos csomag, hogy maradjunk egészségesek Bumbival, legyen elég pénzünk a mindenre, legyünk alapvetően boldogok, erre már tudunk építkezni.

2. Nem bánnám, ha a házcsere valahogy lezajlana, DE SEMMI KATASZTROFÁLIS VAGY KELLEMETLEN, KÉTSÉGBEEJTŐ, LELOMBOZÓ, STB. NE TÖRTÉNJEN ENNEK KAPCSÁN.

3. Álljak végre neki könyvet írni (vagy legalább novellákat, na).

4. Lehessen ismét kapni a szürke Hemnes kanapéágyat az Ikeában, mert Bumbi arra vágyik.

5. A párkapcsolati helyzetem legyen jobb (vagy legalábbis ne legyen rosszabb).

6. Tudjunk megint utazni, mármint külföldre, különösebb korlátozások nélkül.

7. Csak akkor történjenek érdekes dramaturgiai fordulatok az életünkben, ha JÓ LESZ A VÉGE.

8. Ismerjek meg olyan új embereket, akiket jó megismerni.

Most pedig bárki bármit a kommentfolyamba.

* Terry Pratchett

** In a manner of speaking, mert persze tudom.

*** Logisztikai okokból kénytelen voltam előrehozni, mert Bumbi akkor volt nálam.

**** De most megbocsátották, mert átvittem nekik is két nagy láda vastagabb, méretre fűrészelt ágat a kandallóba, mint a karácsony baltás szelleme.

felkavaró tartalom (és szomorú nők)

5 hozzászólás

Igazából Izlandról akartam írni már régebb óta, de ezt nem bírom ki.

Szóval, volt ez a Kaleta Gábor-ügy, és a kipattanása óta nagyon fel vagyok zaklatva és el vagyok szomorodva, és sajnos nem csak KG miatt.

Nekem egyrészt van egy kiskorú gyermekem, másrészt ettől függetlenül is nagyon érzékeny pontom a kiszolgáltatott emberekkel (gyerekekkel, nőkkel vagy bárkivel) szemben elkövetett erőszak. Annyira, hogy hosszú évek óta nem csak pénzzel, hanem konkrét, rendszeres (önkéntes) munkával is hozzájárulok ilyen dolgok megelőzéséhez és/vagy korrigálásához. Egyszerűen zsigerből rosszul vagyok attól, ha visszaélnek a kiszolgáltatottak helyzetével, ha emberek élvezetből abúzálnak más embereket, annyira, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyek ez ellen legalább egy keveset.

Ugyanakkor pontosan ennyire, zsigerből vagyok rosszul az ilyen (a bejegyzés szövege megtalálható az első kommentben a poszt alatt) megnyilvánulásoktól is (és azoktól, hogy KG kerüljön csak börtönbe azért, hogy ott megerőszakolják, vagy heréljék ki érzéstelenítés nélkül, stb., és hogy ilyesmiről emberek kéjes élvezettel ábrándoznak, amire még büszkék is valahol, tehát nem látnak benne rosszat), mert ez pontosan ugyanaz, mintha valaki büszkén hirdetné, mekkora örömet okozna neki megerőszakolni egy gyereket, úgy, hogy lehetőleg fájjon is neki. Egy egészséges felnőttnek visszatetsző egy kiszolgáltatott emberen elkövetett erőszak, függetlenül attól, hogy mit tett az illető.

A pedofil témában szerintem annak kéne lennie a legfőbb, az összes többit felülíró célnak, hogy minél kevesebb gyermeket sújtsanak pedofil bűncselekmények, és ehhez a másfajta erőszakos bűncselekmények romanticizálása vagy hősies színben való feltüntetése nemhogy csak nem járul hozzá, de minden ilyesmi még kontraproduktív is ebből a szempontból, és pusztán a legalantasabb vágyak öncélú kielégítésére alkalmas.

A pedofília bonyolult kérdés. Először is, a tudomány jelenlegi állása szerint a pedofil vágyak ellen semmit nem lehet tenni, viszont ez nem jelenti azt, hogy akit pedofil vágyakkal vert meg a sors, az bármit el fog követni valaha létező gyermekek ellen (pont úgy, ahogy valószínűleg minden férfinak megfordultak már a fejében szexuális jellegű gondolatok olyan nőkkel kapcsolatban is, akik nem érdeklődtek irántuk szexuálisan, a legnagyobb részük mégsem élte ki az ilyen vágyait a valóságban is, mert tudta, hogy az nemi erőszak lenne, ami egyrészt tilos, másrészt élvezetet sem okozna neki). Az, hogy valakiben megvan-e az a fajta szociális gátlás, ami visszariasztja attól, hogy bántson másokat, semmilyen összefüggésben nincs a vágyai célcsoportjával (vannak a felnőttekhez vonzódó emberek között is szadisták vagy aszociálisak, meg a pedofilok között is, de messze nem mindegyik az egyik csoportból sem). Egy sima, átlagos pedofil nagy valószínűséggel nem akar ártani a gyerekeknek, a fantáziáiban a gyerek konszenzuális partner, és egy jól szocializált pedofil azt is tudja, hogy az életben egy gyerek sem lenne konszenzuális partner, ezért nem válthatja valóra a fantáziáit (ahogy egy jól szocializált, felnőttekhez vonzódó férfi is belátja, ha egy adott nő vagy férfi nem vonzódik hozzá, és nem erőszakolja meg).

Ugyanakkor nagyon nagy probléma az, hogy még ha egy jól szocializált, soha senkinek nem ártó pedofil hajlamú ember is bármilyen támogatást igényelne ahhoz, hogy leküzdje a pedofil vágyait, átcsatornázza azokat egészséges mederbe, vagy akár csak ne érezze magát egy darab szarnak pusztán attól, hogy létezik, az nem fogja megkapni, Magyarországon biztosan nem, mert a jelek szerint itt mindenki (még a pszichológusok és a pszichiáterek nagy része is) ugyanolyan irtózással kezeli őket, mint azokat, akik el is követtek valamit (sőt, egy valódi (nem pedofil, de gyermekbántalmazó) elkövető, aki büszkén hangoztatja, hogy egy-két pofon nem ártott még senkinek (amúgy is, megérdemelte), vagy hogy meg kell tanítani annak a gyereknek, hogy hol a helye, sokkal szélesebb körű elfogadásra számíthat, noha a kettő közül csak ez utóbbi a gyermekbántalmazó). És onnantól, hogy ugyanúgy büntetnek azért, mert valamilyen vágyaid vannak, mint azért, ha ki is éled őket, erősen csökken a kiélést akadályozó motiváció.

K. G.-vel kapcsolatban (aki közvetve hozzájárult gyerekek szexuális bántalmazásához, kihasználásához, stb.) úgy gondolom, hogy tök jó, hogy megkapta az egyik lehető legnagyobb büntetést, egy teljes ország (és valószínűleg a közvetlen környezete) elítélését, a kirekesztettséget, ugyanakkor hol van az eltiltás attól, hogy gyerekek közelébe mehessen? Hol van a kötelező terápia képzett, erre alkalmas szakembernél? Hol van a lehetőség a részleges jóvátételre, mint mindenki számára előnyös és konstruktív következmény?

Sőt, K.G. esetében a börtönbüntetést sem tartanám túlzásnak (kötelező terápiával és rehabilitációval), másrészt viszont, amikor azt olvasom, hogy mások azért hiányolják a börtönbüntetést, mert ott jól megerőszakolnák, tényleg felfordul a gyomrom. Tényleg csökkentené a gyermekek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények számát, ha egy pedofil bűnelkövető olyan környezetbe kerülne, ahol az erőszakos szexuális bűncselekmények nem csak normálisnak számítanak, hanem még hősiesnek és erkölcsösnek is? És tényleg jó ötlet erőszakos szexuális bűnözőket támogatni abban, hogy szexuális erőszakot kövessenek el? Ettől majd kevesebb gyerek lesz később megerőszakolva? Elspoilerezem a választ: nem, hanem több. Aki ilyet kíván, az azt kívánja, hogy több gyereket erőszakoljanak meg a világon, pusztán azért, mert az ehhez vezető út számára kielégülést okoz. Vagyis pont olyan vágyakat táplál és hirdet, mint egy erőszakos pedofil.

Visszatérve az elején idézett Tumblr-bejegyzésre, ami eredetileg kiborított, ahogy olvastam, hogy a fiktív apa felesége tisztázatlan körülmények között meghalt, és a pasas ezután képtelen volt felnőttekkel intim kapcsolatot kialakítani, nem tudta kezelni az érzelmeit, erősen hajlott a szerabúzusra, és nagyon hadilábon állt a társadalmi normák betartásával, egyre biztosabb lettem abban, hogy ő az elkövető, mert ez annyi red flag, hogy a főhősnek szánt alak a bántalmazó személyiség mintapéldája. Nincs olyan, hogy ha valaki ennyire lobbanékony és bosszúálló, az ne a közvetlen környezetén (elsősorban a legkiszolgáltatottabbakon, a gyerekein) csapódna le először.

És egyébként ez tökre nem könnyű, mármint az, hogy az ember ne hagyja, hogy elragadják az indulatai ilyen témákban, ezt értem, és át is élem. De az a helyzet, hogy a világban számtalan rossz dolog történik véletlenszerűen is, szándékosan is, a jó dolgok viszont általában nem csak úgy megtörténnek maguktól, hanem a jó dolgokat jó emberek csinálják úgy, hogy erőt vesznek magukon akkor is, ha könnyű lenne hagyni, hogy elragadják őket az indulataik, hogy türelmesek és empatikusak a nekik kiszolgáltatottakkal akkor is, ha frusztráltak, dühösek, vagy fáradtak, hogy az ilyen felkavaró kérdésekben, mint a pedofília, a célt tartják a szemük előtt, és nem a saját vágyaik jóleső kielégítését, stb. Jónak lenni tökre nehéz, mert komoly erőfeszítés kell hozzá (az építés mindig sokkal munkásabb, mint a rombolás), és senki nem tud mindig jó lenni, de azért törekedni lehet rá. Vagy legalább arra, hogy ha az ember éppen építeni nem tud, legalább rombolni ne romboljon.

két pszichiáter bemegy a kocsmába… (nem)

9 hozzászólás

Én: Én csak azon aggódom, hogy mennyire alakul át a szociális érintkezés, mármint én nagyon hamar beleszoktam, hogy legalább másfél méterre kikerülöm az embereket, és jogos felháborodással nézek csúnyán, ha ők nem ezt teszik, nem bonyolódom small talkba, távolságot tartok…

Isolde: Szerintem ez a normális. Az emberek veszélyesek, mert csak megbántanak, ugyanazt a ruhát veszik fel, mint te…

Én: De azért…

Isolde (ellentmondást nem tűrő hangon): Vagy megszereted őket, és meghalnak.

(Talán) Maminti: Igen, az emberekkel csak a baj van.

Szóval, én még mindig jól tűröm a korlátozásokat, bár mostanra már nagyjából csak a két legfontosabbat nem tudom megtenni (utazás és mozi). Viszont muszáj megjegyeznem, hogy most sem kellett csalódnom a nők szociális érzékében (ez a pozitív megfogalmazása a dolognak), ugyanis, amikor még nyitva volt az Ikea, és két hónom alatt két rosszul kiegyensúlyozott Lack polccal támolyogtam a kocsim felé, akkor egyszer csak odaugrott hozzám egy (nagyon csinosan öltözött, harisnyás-magassarkús-maszkos) nő, kesztyűt húzott, és kikapta a kezemből az egyiket, hogy ne szenvedjek már (mármint odahozta a kocsimhoz, nem elszaladt vele), és amikor már kinyitott az Ikea, és találtam a Fyndben egy megfelelő állószekrényt a konyhámba, csak átmenetileg legyőzött, amikor Sziszüphosz stílusában próbáltam kirángatni csúszós kartoncsomagolásában a fakkjánál magasabban lévő kocsira, ami mindig elgurult, ha nem azt fogtam, viszont a szekrényt csak két kézzel bírtam el, szóval akkor is egy nő ugrott oda, és húzott kesztyűt, hogy fogjam meg a kocsit, és ő fellendíti a tárgyat (így lett).

Ja, és amikor a Praktikerben vágyakozva néztem a magát két méter magasban kellető sötétszürke lábazatfestéket, és azon töprengtem, hogy comme il faut lenne-e, ha egy teleszkópos festőnyéllel piszkálnám le, vagy most mi legyen, akkor is egy (magas) nő jött oda (pedig még csak nem is szenvedtem látványosan, csak ráutalóan néztem, mint Ryan Gosling), hogy lekapja nekem. Szóval, ha még egyszer azt hallom egy férfitól, hogy azért a rengeteg hátrányos megkülönböztetés, az üvegplafon, a kisebb-nagyobb megaláztatások, a mansplaining, a szóhoz jutni nem hagyás, a heti egy szerelemféltésből elkövetett, és a többi, mert hát a nők nem tudnak bányában dolgozni, és mi lenne velünk, akkor szerintem megkérdezem tőle, hogy segítsek-e lecsavarni a befőttesüveg tetejét*.

(Egyébként felmerülhet a kérdés, hogy a Praktikerben például miért nem az eladóktól kértem segítséget, és ezt nem bírom ki, hogy el ne mondjam. Szóval, amikor utoljára élő emberrel voltam ott hajlandó tárgyalni, az azért volt, mert nem akartam két huszonöt kilós zsák csemperagasztót magam beemelni az árutologató kocsiba (abból a saját autómba átemelni már csak át tudom valahogy, gondoltam), illetve Visné Hahotáig sem volt kedvem elsétálni, ezért megrendeltem a dolgokat, személyes átvétellel. Mivel a honlap az összes gombnyomásnál felkínálta, hogy vegyek nagyon akciós függőágytartót (már csak 11 van!), és azért az én önuralmam is véges, azt is megrendeltem, de mentális jegyzetet készítettem arról, hogy muszáj megkérdeznem, mennyit nyom, mielőtt kifizetem, mert simán lehet, hogy ezt már én sem bírom el.

Azon egy kicsit meglepődtem, hogy be kellett jelölnöm egy két órás intervallumot, hogy pontosan mikor akarom átvenni az összekészített dolgokat, de úgy éreztem, egy kis időstrukturálás meg előre tervezés nekem sem árt.

Szóval figyelmesen 15 perccel a két órás intervallum kezdete után érkeztem, hogy mégse koppra menjek oda, hátha a raktárosnak pisilnie kell, szerelmi bánata van, akármi, ennyit adhatok neki. A megérkezésem után HÚSZ PERCCEL (nem túlzok) még mindig ott álltam tök egyedül az áruátvételes pultnál, amit néha elkezdett megközelíteni egy-egy sárga-kék alkalmazott, de amint megláttak, azonnal elfordították a tekintetüket, és elsiettek valahova máshová. Végül egyiküknek integettem is, és ezt már nem tudta kivédeni, hanem odajött, hogy akarok-e valamit. Mondom, igen, itt a rendelésszámom, meg minden.

Itt némi számítógépezés után kiderült, hogy a rendelésemet NEM ÁLLÍTOTTÁK MÉG ÖSSZE. Akkor mondtam, hogy jó, állítsák gyorsan, úgyis eszembe jutott még a vakolókanál, de előtte mondják már meg, hogy mennyit nyom az a függőágytartó, mert lehet, hogy nem kérem. Itt a hölgy felcsattant, hogy olyan nincs, vagy a teljes rendelést elviszem, vagy semmit, mert a Rendszer. Oké, mondom, de akkor tájékoztassanak már, hogy mennyit nyom, és utána keljünk át azon a hídon. A hölgy pötyögött a számítógépen, majd ismét felcsattant, hogy olyan függőágytartó már három hete nincs, de olyan szemrehányó hangon, hogy én is felcsattantam, hogy erről nem én tehetek (ezt nem erősítette meg, de legalább törölte az itemet a rendelésemből, nem kellett egy nemlétező függőágytartót is elszállítanom).

Szóval, bár már nem igazán hittem benne, hogy valaha is megkapom azt a csemperagasztót, azért otthagytam őket, hogy állítsák össze, és gyalogoltam pár kilométert a vakolókanálért, majd szép kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával visszatértem.

A hölgy a pult mögött dolgozott, én meg (nem szoktam ilyen agresszív lenni, de fogytán volt a türelmem) köszöntem, és rászegeztem a tekintetemet, hogy tudja, hogy nem játékból vagyok itt. Ő valami papírokat tologatott meg pecsételgetett, úgyhogy egy idő után az órámat is nézegetni kezdtem, innen tudom, hogy konkrétan 11 percbe telt, amíg feladta a néma ignorálásomat, és ekkor nézett fel rám először (megjegyzem, olyan 50 centire álltunk egymástól, úgyhogy ez nem lehetett könnyű), amikor is felcsattant, hogy nem itt adják a garanciát. Én tisztáztam vele, hogy én vagyok az a púp a hátán, aki már korábban is akart valamit, mire kikiabálta nekem a raktárost, aki rámutatott a két zsák csemperagasztóra és miegyébre a FÖLDÖN, hogy ott van.

Namármost a rendelésem és ez ebből fakadó szenvedéseim elsődleges oka az volt, hogy valaki ráemelje nekem a kocsira a két huszonöt kilós zsákot (erős nő vagyok, meg minden, de az 50 kg nem csak a képességeimet haladja meg, hanem a súlyomat is karanténon kívül). Ránéztem, hogy és ezt most hogy vigyem ki, mire a srác azt mondta, hogy ő úgy gondolta, hogy kézben. Itt felvinnyogtam, majd a szemmel látható problémát szavakba is öntöttem, miszerint én ezt nem bírom el, felrakná-e nekem egy kocsira.

És itt vett igazán bizarr fordulatot a helyzet, mert a srác azt felelte, hogy na jó, felrakja, de a benti kocsikat nem szabad kivinni, ezért hozzak kintről egy kinti kocsit (???). Itt már mindenképpen végig akartam csinálni a dolgot, úgyhogy bevittem egy kinti kocsit, de úgy éreztem, hogy most már igazán minden mindegy, és akár már járna is nekem némi előzékenység, úgyhogy megkérdeztem a srácot, hogy ha nagyon szépen megkérem, akkor beemelné-e a zsákokat az autómba, ami öt méterre parkol a bejárattól.

És erre azt felelte, hogy nem teheti, mert a benti kocsikhoz hasonlóan ő sem hagyhatja el az áruház területét.

Az végül azóta sem derült ki, hogy ez azért van, mert lángra lobbanna napfényben, vagy a vezetőség attól tart, hogy megrészegül a szabadság ízétől, és elvágtat a naplementébe, vagy a Praktiker alkalmazottai is olyanok-e, mint az őzikék, hogy ha megtapogatja őket odakint valaki, akkor a társaik a visszatérésük után már nem ismerik fel a szagukat, esetleg szét is marcangolják őket, de mindezek után nagyon vártam azt az obligát levelet, amelyben a Praktiker megkér, hogy értékeljem a szolgáltatásaikat, és tényleg hosszan fogalmazgattam magamban (külön 500, 1000 és korlátlan karakterre felkészülve), hogy hogyan fogom szavakba önteni nekik a szöveges részben mindazokat, amik velem történtek.

Az obligát kérdőívben, amikor megérkezett, olyan 4-5 csillaggal értékelhető kérdés volt (áru minősége, ilyenek), szöveges rész egyáltalán nem.

Na, azóta nem bonyolódom beszélgetésbe praktikeres alkalmazottakkal, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének.)

Az a lényeg, hogy az emberekkel csak a baj van, de a nőkkel néha egy kicsit kevésbé.

 

* “Hagyd, Szerjózsa, úgysem értenék.”

kis kitérő arról, hogy a nyakamba szakadtak a tetteim következményei (polcok, növények, viszkozitásmérés)

7 hozzászólás

A Gottmant is folytatni fogom majd, de most inkább arról van kedvem írni, hogy miért nem írok blogot.

Az egész azzal kezdődött, hogy megtanultam olvasni és nyelveken, majd lefordítottam pár könyvet (amiért senki nem hibáztathat, elvégre ebből élek), mondjuk úgy havonta átlagban egyet az elmúlt tizenkét évben, illetve szültem egy gyereket, aki szintén tud olvasni. Ebből kifolyólag mostanra a háztartásunkban megtalálható 30 db 110 centis könyvespolc mind tele van, viszont az elmúlt fél évben megint felgyűlt egy stóc (tiszteletpéldányok, olyan nélkülözhetetlen darabok, mint a Medieval Graffiti és az Introduction to Inn Signs, illetve változatos ifjúsági irodalom), úgyhogy a nagy boltbezárás előtt sietve vásároltam még az Ikeában két Lack falipolcot, mert úgy éreztem, némi fantáziával van még potenciál a falaimon.

A baj az, hogy van ez a szabályszerűség, miszerint ha az ember dolgokat csinál, azok további dolgok csinálását vonzzák maguk után lavinához hasonlatosan. Az egyik polcot például tök jól el tudtam képzelni azon a részen, ahol a lakáson belüli lépcső felér az emeletre egy ablakkal szemben, és van egy kb. kétszer két méteres landing, szemben ablakkal, előtte fotellel, tökéletes olvasósarok. Viszont, ha már polcot rakok fel, akkor a plafonon lévő foltot is illene előtte lefestenem, gondoltam, vagyis fóliázás, csiszolás, orchideáknak az ablakból való elpakolása, és csak utána polcfúrás. És ha már átpakoltam az orchideákat, gondoltam, hogy ilyen talajkérget is illene cserélnem alattuk, közben meg kipucolhatnám az üvegkaspójukat, ami egy kicsit bealgásodott, meg ablakot is moshatnék, ilyenek.

Na, abban a három napban ezért nem írtam blogot, de végül felkerült a polc.

Viszont így nagyon minimalistának tűnt az egész fal, úgyhogy felrémlett, hogy létezik egy ilyen növény, ami lelóg, mindent kibír, és nem borostyán, installálhatnék egy olyat a polc szélére dekoratívan, csak nem tudom a nevét. Ezt eltettem magamban a következő boltozásra, és felfúrtam a másik könyvespolcot is a tévé fölé (extenzív porszívózás a környéken, dévédék teljes újrarendezése, a tévéállvány mellett tartott “életem iratai” gyűjtemény átnézése és szelektálása, és, ha már benne voltam, radiátormosás, ésatöbbi), aminek újabb blogmegvonás lett az ára.

Időközben a boltba is eljutottam, ahol nem találtam ugyan olyan növényt, aminek nem tudom a nevét, viszont rájöttem, hogy elengedhetetlen szükségem van epertövekre, árvácskákra és egyéb balkonvirágokra, ha már be vagyok zárva, a beltérbe pedig miniszegfűre (ami azóta is csodálatosan illatozik). Valamikor ezen a ponton érkezett el az online bloggerparti ideje, ami azzal kezdődött, hogy (bár senki nem bátorított erre) azonnal megmutattam mindenkinek a sarjadzó paradicsomhajtásaimat és a szintén sarjadzó bazsalikomaimat is, de utána megállapodtunk, hogy a karanténban vannak ilyen kötelezően kipipálandó dolgok (citromfa, jóga, ültetés, legalább egy nyelv megtanulása), és indokolatlanul hosszan beszélgettünk a különböző online jógák minőségéről (noha a bazsalikomról is beszélgethettünk volna). Alie közben kalocsait hímzett, amennyire láttam, már majdnem egy nagycsaládnyi terítővel végzett (szerintem ez is rubrika, de az én Maslow-piramisomon csak a blogírás után következik).

Ezt követően pszichoterápián megtudtam, hogy az általam vágyott növény neve futóka (sőt, szobai futóka), és ez az információ döntötte be végleg írói karrieremet, ugyanis ezzel az ismerettel felvértezve lelkesen berongyoltam az Auchanba és egy kertészetbe is, melyek egyikében sem volt ugyan futóka (“olyat nem tartunk, mert mindenkinek van”), viszont (sajnálom, egy havi vásárlásdepriváció sodort magával) vettem egy tő balkonmálnát, balkonáfonyát, egy leárazott balkon-magnóliacsemetét, illetve egy kissé töppedt, de már gyógyuló fokföldi ibolyát (továbbá rájöttem, hogy életem nagy vágya egy hibiszkusz, de valamit hagyjunk a jövőben is csábítóan csillogni). Utána itthon elolvastam, hogy pontosan mit is kell ezekkel csinálni ahhoz, hogy a balkon is jól érezzék magukat, és kiderült, hogy magnólia és az áfonya is “savanyú, tőzeges” földet szeret (valami gombák miatt, amiknek a gyökerükön kell nőni, pedig én nem erre fizettem be). Szerencsére nem szükséges végigkóstolgatni a virágföldeket, mert a boltban van olyan, amire direktben rá van írva, hogy “savanyú föld”, illetve olyan is, hogy “tőzeg” (vegyítettem a kettőt, noha semmi különbséget nem láttam közöttük, de én nem is vagyok áfonyatő).

De kiderült, hogy az nekem a legkisebb bajom, hogy sorozatnézés és fagyizabálás (jóga, keresztszemes hímzés) helyett ott térdelek az erkélyen, és húsz literes zsákokból próbálok megfelelően otthonos tőzeges savanyú földet keverni nagytestű kaspókba, hanem az, hogy ennek következtében már az erkéllyel is kell csinálnom valamit. Valamiket.

Hogy kicsit visszakanyarodjak, a nagy boltbezárás előtt ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedve vettem egy citromfát és egy mandarinfát is az Ikeában, amiről kiderült számomra, hogy atavisztikus pánikreakció krízis idején. A mandarinfa azonnal otthon érezte magát, a citromfának viszont vagy a társaságom volt zsenánt, vagy a benti levegő, de hullajtani kezdte a leveleit, úgyhogy kikerült az erkélyre. Odakint annyira magához tért, hogy újabb leveleket és virágbimbóseregeket produkált, viszont porosodni kezdett, amin még az intenzív vizes-kozmetikaipamacsos kezelés sem segített (ez lehet, hogy kívülről nézve nem tűnik katasztrofálisnak, viszont nekem együtt kellett élnem egy vízkövesnek tűnő citromfával, amiért folyamatosan sajgott a szívem). De amikor a keblemhez szorított áfonyatővel elcsámborogtam a tápoldatokhoz (hátha van olyan, hogy “savanyú, áfonyának”), ott találtam egy ún. levélfényesítő sprét, amivel később elég volt egyszer befújni a citromfát, és azóta soha többé nem poros (öt napja and counting).

Szóval, ott tartunk, hogy van az erkélyen egy kifejezetten esztétikus citromfám, egy deli málnám, áfonyabokrom és magnóliám, és rájöttem, hogy az erkélyem túl ronda a növényeimnek. Ezek a növények minimum azt érdemlik, hogy felrakjam alájuk a szürke-terrakotta mintás cementlapot, ami előtt viszont le kéne szerelnem az erkélykorlátról a deszkákat (30 darab, hosszú erkély), és mind a fémkonzolt, mind a fadarabokat átfestenem (tisztítás, csiszolás, fóliázás, festés, visszacsavarozás), ami előtt viszont be kéne festenem az erkélyfalat (fóliázás, minimális csiszolás, festés).

Így történt, hogy tegnap (szombaton) kb. este 10-re végeztem a munkámmal, utána kimentem az erkélyre, hogy lefóliázzam az ablakokat és a korlátot, és, ha már ott voltam (a sámlin), meg is pucoltam az ablakokat (az erkélyajtóval együtt kb. 5,5 nm üvegfelület). Utána ma reggel nyolckor keltem, onnantól kb. fél kettőig folyamatosan csináltam határidős munkát (amit csak reggel tudtak elküldeni önhibán kívül), majd fogtam a még soha nem használt elektromos festékszórómat, nagyon gyorsan megtanultam könyvből, megismerkedtem a viszkozitás jelentőségével és a precíz festéksűrűség-keverés csínjával és bínjával (megjegyezném, az pont nem volt benne a használatiban, hogy melyik a készülék eleje, de semmi gond, teljes testes védőruhában voltam), és a fél erkélyt kifestettem (ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem). Ha ezzel végzek, akkor jöhet a korlát meg a járólap (rugalmas csemperagasztóm már van, a fugázás viszont tartogat még szerintem izgalmakat).

Szóval, visszatérve arra, hogy a dolgok dolgok csinálását vonzzák magukkal, még mindig nincs ugyan szobai futókám, de máris több szakmát ki kell tanulnom miatta, illetve arról is ő tehet, hogy számtalan blogot nem írok.

a jó házasságról (és egyéb emberi kapcsolatokról), folytatás

3 hozzászólás

Időközben felmerült egy olyan kérdés az ismeretségi körben, hogy ez a jelenlegi helyzet (COVID-19, kijárási korlátozás) vajon az emberek mekkora arányára van jó és rossz hatással, ezért csinálnék egy szavazást róla (bár sajnos nem lesz repezentatív, de valamilyen képet csak ad), aki akar, nyomjon, nem kell túlgondolni. Ha valaki ki akarja egészíteni (vagy csak ventilálni), kommentben nyugodtan.

Szóval, Gottman bevezette az apokalipszis négy lovasának a fogalmát is, azokét a dolgokét, amik szerinte hosszabb távon tönkretesznek egy házasságot. Ezek a kritika, a megvetés, a defenzivitás és a másik kizárása (az ötödik lovast, a káoszt, aki kiszállt, még mielőtt híresek lettek volna, kihagyta, de szerintem az sem segít*), és az bennük a közös, hogy mindegyiket ki lehet iktatni egy kis odafigyeléssel (ami nem garantálja az örök párkapcsolatot, viszont bármilyen emberi kapcsolatot sokkal kellemesebbé tesz).

Kritikának azt nevezi, amikor a másik személyét vagy jellemét kritizálja az ember ahelyett, hogy az adott problémáról beszélne (pl. “mindig széthagyod mindenedet, te alkalmatlan vagy az együttélésre” ahelyett, hogy “nagyon zavar, hogy ott hever a zoknid a padlón”). Ezt úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha nem csinálja az ember (és nem, semmi nem lesz jobb attól, ha csinálja, csak még rosszabb). Érdemes továbbá pozitív vágyakat megfogalmazni negatívumok helyett (“Azt szeretném, ha rendet tartanánk a szobában”).

A megvetés olyasmi, amiből nagyon nehéz visszajönni (Gottman szerint ha egyszer megjelenik egy párkapcsolatban, akkor ott komoly tudatos erőfeszítésekre van szükség, különben mindenképpen tönkremegy, vagy legalábbis sérül valaki). A megvetés az, amikor az ember lenézi és bántani akarja a partnerét. A kísérleti brigád olyan megnyilvánulásokban mérte a megvetést, mint a sértegetések (gyáva, tehetetlen, királylány, akármi), az ellenséges humor (amikor a másikon ironizál az ember — minősített esete, ha utána még azt is a szemére hányja, hogy nincs humorérzéke), a gúnyolódás (amikor a másik érzelmeit vagy jellemét próbálja valaki nevetségessé tenni) és a testbeszéd (fintorgás, biggyesztés, gúnyos nézés, ilyenek). Érdekes tény, hogy míg a férfiakat már a szimpla kiritika is képes túlterhelni, a nők csak a megvetésből kerülnek ilyen állapotba (valószínűleg azért, mert őket sokkal több rejtett és nyílt kritika éri a mindennapok során, ezért gyakorlottabban kezelik az ilyesmit). A megvető megnyilvánulásokat mindenképpen el kell kerülni (bár a gondolatait nem tudja befolyásolni az ember, a szavait és a tetteit igen), illetve érdemes odafigyelni arra, hogy ezen a téren is megmaradjon a pozitív és negatív megnyilvánulások 5/1 aránya. Haladó gyakorlatként azt is meg lehet csinálni, hogy amikor az embernek megvető gondolatai vannak a másikkal kapcsolatban, akkor mindig szándékosan emlékezteti magát, hogy mi az, amit tisztel és becsül a másikban.

Defenzivitás — ez az, amikor az ember védekezésből visszatámad vélt vagy valós kritika hallatán (kb.: “Te mindig széthagyod a zoknidat” –> “Pont te beszélsz, aki soha vagy nem képes rendesen kitakarítani”). Ehelyett inkább az a konstruktív megoldás, ha vállaljuk a felelősséget, és teszünk valami megoldási javaslatot (kivéve teljesen indokolatlan kritika esetén, de arra sem érdemes visszatámadni, mert az nem vezet sehova, és senki nem fogja hosszú távon jobban érezni magát tőle, bármennyire is úgy tűnik). Érdemes továbbá odafigyelni arra, amit a másik ténylegesen mond, és kerülni a “negatív gondolatolvasást” (pl. “azt mondja, hogy zavarja a zoknim, és ez azt jelenti, hogy nem tisztel eléggé”). Senki nem gondolatolvasó, és komoly konfliktusokat okozhat, ha az ember arra válaszol, amit szerinte a másik gondol, ahelyett, amit mond. Ha gyanítjuk, hogy a másik mást gondol, amit mond, azonnali reakció helyett jobb inkább rákérdezni.

Bezárkózás — ez az, amikor az ember elzárkózik a kommunikáció és a megoldás elől, és kizárja a másikat (csak távolságtartóan hajlandó kezelni, nem lehet rávenni, hogy beszéljen a konfliktusról, viszont szavak nélkül is érezteti a haragját). Gottman és csapata úgy figyelte meg, hogy ez egy fiziológiai reakció (drótokat kötöztek a párokra, és veszekedést provokáltak közöttük), és kábé akkor következik be, amikor a pulzus 20%-kal megemelkedik a nyugalmihoz képest (amikor 10%-kal megemelkedik, akkor az ember sokkal hajlamosabbá válik átvenni a párja hangulatát, 20%-nál túlterhelődik, és kizárja a másikat). A férfiaknál ez sokkal hamarabb bekövetkezik, mint a nőknél (valószínűleg inkább kulturális, mint biológiai különbségek miatt), és ha egyszer bekövetkezett, akkor ki kell várni, amíg lejjebb megy a pulzus (a könyvben szerepelt konkrétan egy olyan tanács, hogy “a párunkkal folytatott nehezebb beszélgetések során öt percenként mérjük meg a pulzusunkat, hogy nyomon tudjuk követni a stressz-szintünket”, amit én elég bizarr, ugyanakkor furcsán vonzó lehetőségnek találok, konkrétan felmerült már bennem, hogy adott helyzetben megkérdezzem valakitől, hogy mennyi éppen a pulzusa, csak a miheztartás végett). Az önmegnyugtatás egyértelműen tanulható dolog (tehát semmire nem érv sem az, hogy “tudod, hogy én ilyen lobbanékony vagyok”, sem az, hogy “már megint felidegesítettél, ezért megérdemled”). A leggyorsabb önmegnyugtató módszer az, ha az ember időt kér, és vesz néhány nagy levegőt, miközben tudatosan elernyeszti az izmait, de hosszú távon többet segítenek a kognitív módszerek (tudatos önmegnyugtató gondolatok, stb.). Amennyiben a megnuygvás lehetetlennek tűnik, mindenképpen ki kell tűzni gyorsan egy olyan jövőbeli időpontot, amikor a megbeszélés (vita) folytatódhat (addig meg szabad foglalkozás).

(Továbbra is folyt. köv., de közben jelezném, hogy ez csak egy nagyon vázlatos összefoglaló, a könyv azért sokkal bővebben tárgyalja az egészet, ha valakit érdekel a téma.)

 

* Jut eszembe, a Good Omensből (Elveszett próféciák) készült minisorozat is nagyon jó lett, pedig ennek kevés esélyt adtam, de elkapták a szereplőket és a hangulatot is.

a jó házasságról (kibicként)

6 hozzászólás

(Mielőtt bármi másba belefognék, kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak arról, hogy ismét megpróbálkoztam a vajas jellegű tésztával (chocolate chip cookie*), mert a felét múltkor lefagyasztottam. Valószínűleg ott romlott el a dolog, hogy a recept biztosított afelől, hogy összegyúrás után nem kell visszahűteni a cuccot, illetve nyíltan biztatott arra, hogy olvasszam meg egy kicsit a vajat, ami az utóbbi napok konzultációi után egyértelmű félrevezetésnek tűnik. Az viszont jó ötletnek bizonyult, hogy rakjak egy fél kiskanál nagyszemű tengeri sót is bele, ad neki egy csavart. Most, így másodszorra bekeményítettem a sütikkel szemben, és konkrétan golyó formában pakoltam le őket a sütőpapírra, hátha nem lappadnak le (de természetesen lelappadtak, mert korábban megrontottam a vajat azzal, hogy hagytam sütőn kívül felmelegedni). Ugyanakkor már a fotózáshoz is gyakorlatilag Bumbi szájából kellett kirángatnom a sütit, és egy órával az elkészülés után nyoma sem maradt annak, hogy bármit készítettem volna, úgyhogy a kudarcomat végül is sikerként könyveltem el.)

Viszont, amiről meg mindenképpen írni akartam előbb-utóbb (mert páran kérték, hogy foglaljam össze, és így könnyebb), az John Gottman könyve, a Min múlik egy házasság. Ezt még régebben fordítottam, és bár a szerző a harmadik mondat után ellenszenves volt, de maga a könyv meglepően jó. Gottman a párkapcsolatok terén folytatott longitudinális kutatásokat (konkrétan házasokon, de az eredményei szerintem a sima párkapcsolatokra, de még a baráti vagy egyéb emberi kapcsolatokra nézve is alkalmazhatóak), vagyis párokat vizsgált meg és kérdezett ki (továbbá kísérletezett is rajtuk) 30-40 éven keresztül, majd összefoglalta, hogy mi a közös a sikeres (fennmaradó és boldognak mondott) házasságokban, és miben különböznek ezek a sikertelenektől.

Az egyik érdekes eredménye az volt, hogy a sikeres kapcsolatokon belül nagyjából pontosan 5/1 a pozitív és negatív interakciók aránya, vagyis egyrészt egy konfliktusra kb. öt kellemes élmény jut, egy kritikára öt elismerő megnyilvánulás, de még konkrétan veszekedés közben is (etikailag talán némileg kifogásolható módon veszekedéseket provokáltak a házastársak között, és levideózták őket, majd minden szempontból kielemezték a felvételeket), szóval veszekedés közben is aránylag sok pozitív interakció (kedves, elismerő megjegyzés, simogatás, empatikus gesztus, összenevetés) van a “jó” párok között. Ugyanakkor az is fontosnak tűnt, hogy a másik oldalról is meglegyen a 5/1 arány, mert ahol nem jutott egy konfliktus négy kellemes élményre, ott is elváltak a párok (arra nézve nem sikerült egyértelmű következtetést levonni, hogy miért, de lehet, hogy azért, mert ezekben a kapcsolatokban elfojtották az ellentéteket, és azok így végül elmérgesedtek). Ráadásul ez későbbi eredmények alapján tanulhatónak tűnt, tehát javultak azok a kapcsolatok, ahol elkezdtek odafigyelni erre a párok.

(Amúgy én már a könyv olvasása előtt is mondtam azoknak az ismerőseimnek, akik nagyon könnyen árasztják a kritikát, hogy egy kritikára legalább egy elismerés jusson már (pláne, hogy ezek általában arra szoktak hivatkozni, hogy “én csak őszinte vagyok”, de hát akkor a jó dolgokban is merjenek már őszinték lenni, még ha az ijesztőbb is), mert különben nem értem, hogy miért töltik velem az idejüket, ha csak rossz dolgokat látnak bennem, de el kell ismernem, hogy a 5/1 arány azért sokkal jobbnak tűnik. Nem beszélve arról, milyen szép lenne a világ, ha mondjuk a közösségi médián vagy egyéb fórumon zajló nyilvános vitákban is mindenki nagyjából tartaná magát a 5/1-hez, de ez egyelőre elég utópisztikus vágyálomnak tűnik.)

Utána arra is jutott a kutatócsoport, hogy a tartós párkapcsolatokban nagyjából 1/1/1 három konkrét összetevő aránya. Az egyik az elkötelezettség (az a hit vagy elhatározás, hogy a felek együtt akarnak maradni, mert olyan embernek tartják a másikat, akit mindenképpen meg akarnak tartani az életükben, akár romantikus, akár másfajta okokból), a másik a romantikus szerelem (vonzódás, szenvedély, mély szeretet), a harmadik a közös érdeklődés (azonos érdeklődési körök, közös hobbik, egy hullámhossz, ugyanahhoz a szubkultúrához vagy egyházhoz való tartozás, ilyenek). Ahol a három közül hiányzott valamelyik, ott is működhetett a kapcsolat, ha a másik kettő nagyon erős volt (és a felek tolerálták a hiányt).

És szintén érdekes korrelációt mutatott a párkapcsolat tartósságával a múlt kreatív átírása is, tehát a kapcsolatnak az a története, ami a felek fejében élt. Mármint minden eseményt sok különböző módon le lehet írni, és a sikeres párok sokkal pozitívabban írtak le ugyanolyan körülményeket, mint a szétmenő párok. Ha például egyikük jóval rendetlenebb volt a házasság elején, mint a másik, a “rossz” házasok arról beszéltek, hogy már az elején tudhatták volna, hogy a másik megbízhatatlan és őrjítő, és mennyit szenvedtek miatta, míg a “jó” házasok nevetve meséltek arról, hogy a másik mennyire őrületbe kergette őket a szétszórtságával, de közben milyen cuki volt, és arról, hogy hogyan emelkedtek ezen idővel felül, és hogy oldották meg a konfliktust. Itt sem volt nyilvánvaló az ok-okozat, tehát az, hogy eleve reménytelen volt-e a pár, és jól látták, hogy a másik nem illik hozzájuk, ezért beszéltek így a kapcsolatukról, vagy az rontott a kapcsolatukon, hogy így beszéltek róla, viszont később, a párterápia során működött az a módszer, hogy a párokkal kreatívan “átíratták” a közös múltjukat (itt nem a tények megmásításáról volt szó, csak a kontextusba helyezésükről), tehát ez is tanulható.

(Folytatni fogom még legközelebb, csak amikor ma kimentünk a gyerekkel a Dunához, fél órán belül kaptam egy levelet a Netflixtől, hogy nehogy elfelejtsem tovább nézni a Suitsot, és most nem merek elmenni aludni anélkül, hogy teljesíteném ezt a kötelezettségemet, amiért szerintem nincs az az esküdtszék, amely elítélne.)

 

* Recept:

225 g vaj
430 g cukor (fele nád-, fele fehér)
400 g liszt (finom)
2 nagy tojás
1 teáskanál vanília
1/2 teáskanál nagyszemű tengeri só
1 teáskanál szóda (de ebben lehet, hogy hazudik a recept)
1/2 teáskanál sütőpor (ebben is lehet, hogy hazudik a recept)
Belevalók ízlés szerint (csokidarabkák, magvak, akármi)

Össze kell keverni az egészet anélkül, hogy a vaj túlságosan felmelegedne (Isolde szerint maradjon 15 °C fok alatt), utána visszahűteni (legalább fél óra hűtőben), majd előmelegített, 190-200 °C fokos sütőben 10-12 percig sütni (a közepe még tűnjön nyersnek, a pereme picit megbarnulhat). Nem kellett alákenni semmivel, sütőpapíron nem ragadt le. Ja, és ez a recept három nagy, lapos tepsire elég.

gyorsjelentés a kelttésztáról és a János vitézről

7 hozzászólás

Nekem amúgy egyelőre az IKEA hiányzik a legjobban ebben az egészben (tudom, FWP, de ez van). Mielőtt még bezárt volna, felvásároltam a növénykészletük felét, mert ha már meghalunk, legalább egy citromfa (és egy mandarinfa) tövében tehessük, viszont mini fahéjas csigából nem tudtam eleget venni (szerintem ez nem is lehetséges), úgyhogy ma nekiduráltam magam, és megpróbáltam rekonstruálni, ami nagy meglepetésemre sikerült is.

(Az a titka egyébként, hogy sütés előtt egy percre forrásban lévő vízbe kell meríteni a kis izéket, egyébként meg sima kelttészta*, nagyon vékonyra nyújtva, cukros-fahéjas olvasztott vajjal megkenve, feltekerve, felszeletelve, főzés után élére állítva kisütve.)

Viszont a linzertészta még mindig ősi ellenségem, egyszerűen nem jutok vele dűlőre, mindig azt csinálja, hogy felpüffed, utána magába zuhan, és száraz lesz. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok rosszul, tudom, hogy vissza kell hűteni gyúrás után, előmelegített sütőben, 190 °C fokon sütöm halványra, és mégis. Valaki?

(Fogok majd rendeseket is írni, csak így második héten kicsit összegyűlt a leckénk Bumbikával, és a János vitéz eredettörténetét ma annyira untam, hogy kábé tizenötszöt végig kellett olvasnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a gyereknek három összefüggő mondatot írni belőle (mértanból, a körből viszont könyv nélkül lefeleltem neki egy kisötösre). Egyébként a János vitéz volt az, amire nagyon ráhergeltem magam régen, amikor még bejártak gyerekek az iskolába, mert Bumbika komoly erőfeszítések árán megtanult belőle vagy huszonöt versszakot, amire csak négyest kapott, és ennek kapcsán szóba elegyedtem a tanárnővel, amikor legközelebb találkoztunk (igen, minden tanítók rémálma vagyok szerintem), és valahogy nagyon hamar ott tartottam, hogy és egyébként sem akarom, hogy a gyerekem olyan értékrendre nevelődjön, hogy a juhászbojtár, mint pozitív hős, a munkáját elhanyagolva heverészve dolgozó lányok testével foglalkozik, amire a tanárnő azt felelte, hogy de az régen volt, én meg azt, hogy ha annyira régen volt, akkor miért is kap ekkora hangsúlyt az éves irodalomanyagban, de ekkor sajnos el kellett búcsúznunk, úgyhogy soha nem tudtam meg.)

 

* 25 g élesztő, 1 tk cukor, 2,5 dl tej, 400 g liszt, 25 g vaj vagy egyéb zsiradék, kis só — élesztőt megfuttatni a cukros tejben, mident összegyúrni.

in every generation, there is a chosen one

10 hozzászólás

Itt most sorozatokról lesz szó (teljesen vegyesen és ötletszerűen, a hosszú karanténi estékre, esetleg délelőttökre).

Netflix:

A legutóbbi kettő, amit megnéztem, a Please Like Me és a Love volt. Mind a kettő indie-artsy önéletrajzi, mindkettőben saját magát játssza a főszereplő, és mindkettőben csak meglepően és kihangsúlyozottan szép partnerei vannak a főszereplőnek*.

A Love amúgy egy párkapcsolat egészen életszerű alakulásáról szól, a Please Like Me pedig elég nagy részben személyiségzavarokról Ausztráliában, ha nem akarok spoilerezni. Amúgy ez utóbbiban nagyon-nagyon megörültem, amikor egyszer csak megjelent Hannah Gadsby, akit korábban standuposként ajánlottak nekem, és meg is néztem tőle a Nanette-et, amin először nagyon sokat nevettem, utána sírtam egy kicsit. A PLM-ben ráadásul önmagát játssza, annyira, hogy konkrétan Hannah-nak hívják, és a szerepe is tele van önéletrajzi elemekkel, már csak ezért is érdemes volt végignézni.

A You olyan guilty pleasure volt nekem (obszesszív férfi főszereplő, kicsit dexteres, kicsit humoros), nem tudtam abbahagyni.

A Crashing egy elég bizarr, de vicces Phoebe Waller-Bridge sorozat, nem annyira jó, mint a Fleabag, de teljesen nézhető.

És természetesen az Umbrella Academy, ami a tavalyi év legjobb szuperhősöse volt szerintem.

Amúgy nagy meglepetésemre olyan régi nagyon nagy kedvenceim is fent vannak, mint a The It Crowd (ebből bármikor végig tudok nézni egy epizódot, noha kábé kívülről tudom mindegyiket), vagy a Suits (ügyvédes-tárgyalótermes, humoros, oldschool).

Nem Netflix:

Fleabag (ha valaki eddig nem értesült volna arról, hogy tetszett nekem).

A This is Us ilyen családregényes, feelgood, jól megcsinált, több szálon futó dolog.

A Why Women Kill meglepően jó volt, egyszerre fut három szálon, a szereplők ugyanabban a házban laknak, csak pár évtized eltéréssel, és a végéig csak annyit tudunk, hogy mindhárom szál gyilkosságba fog torkolni.

Lilyhammer: (bár ez lehet, hogy Netflixen is fent van) a Sopranos nem hivatalos spinoffja, védett maffiózó Norvégiában kezd új életet, és persze számtalan alkalommal szembesül a kulturális különbségekkel.

A Heimebane konkrétan norvég sorozat, tulajdonképpen a fociról szól (nőnemű edző egy kisvárosi férfiválogatottat kezd vezetni), de én nem igazán szeretem a focit, ezt mégis végigizgultam-szerettem.

Oldies but goldies:

Most elővettem a rég nem látott kedvenceimet is, a Better off Ted még mindig zseniális, főleg Portia de Rossi karaktere miatt.

A The Middleman olyasmi, mint a Man in Black, csak sokkal kifinomultabb humorral, rengeteg intertextualitással és rettenetesen gagyi speciális effektekkel.

Dead Like Me: irodista lány fejére esik egy vécéülőke, és meghal, de lehetőséget kap arra, hogy beálljon a kaszások sorába.

Veronica Mars: pont ma fordítottam egy reality epizódot, ami arról szólt, hogy egy Neptune nevű városban rejtélyes körülmények között eltűnik egy középiskolás lány, és szép lassan gyilkosságra kezdenek gyanakodni. Na, a Veronica Mars is ilyen, csak fikcióban (a Neptune nevű kisváros rendőrfőnökének középiskolás lánya gimis gyilkosságokban és egyéb bűnügyekben nyomoz).

És természetesen a Firefly és a Serenity, mint mindig (jövőben jűtszódó kultikus űrwestern, soha nem bocsátjuk meg, hogy elkaszálták).

 

 

* Megjegyezném, hogy ez csak rontott mindkettőn, a Fleabagben meg más női sorozatokban pl. kifejezetten jól jön ki, hogy a szignifikáns másikak is egyszerűen csak mindenféle emberek (nem attól lesz vonzó valaki, hogy modellszépségű), vagy ha mégis szépek, annak dramaturgiai jelentősége van.

also, I can kill you with my books

10 hozzászólás

Szóval, a nyári fiúval az történt, hogy kiderült (nem bevallásos alapon*), hogy törékeny nárcisztikus, és amint kiért a törékeny szakaszból, elcsúnyult a helyzet. (Most itt sokáig gondolkoztam, hogy mennyire írjam le részletesen, hogy mi történt, de valahogy nem érezném elegánsnak, sajnálom.)

Viszont a kapcsolatunk hirtelen megszakadása után szembesültem a problémával, hogy nála maradt a teljes Firefly DVD box setem (igen, ennyire régimódi lány vagyok), amit egyszerűen képtelen vagyok tanulópénzként leírni, de szerencsére meg is állapodtunk abban, hogy visszaadja, amit én úgy képzeltem, hogy egyeztetünk, arra járok, ő kisétál két saroknyira, a kezembe nyomja, és elbúcsúzunk (mármint nem casablancásan, hanem azt mondjuk, hogy szia, vagy ilyesmi), és mondtam is, hogy szóljon, amikor ez alkalmas neki.

Két hétig semmi nem történt, utána meg egyszer csak megírta nekem, hogy el akar menni valami borfesztiválra, ha én is odamegyek, vissza tudja adni. Ezt nem igazán értettem, mert nem rajongok különösebben a borokért**, és nincs kedvem ötven kilométert autózni és belépőt befizetni pusztán azért, hogy átvegyem a DVD-imet, majd alkoholmentesen hazaautózzak, amit meg is írtam neki (nem passzív-agresszívan, hanem ilyen tényszerűen) azzal, hogy szóljon légyszi, amikor ráér öt percre a belvárosban.

Újabb két hét múlva megint én kérdeztem rá, hogy a következő héten lenne-e erre pár perce valamikor, mire mondta, hogy szerda vagy péntek este igen, és bár egyik napon sem kellett volna feltétlenül más miatt arra járnom, már nagyon le akartam zárni a dolgot, úgyhogy szerdát mondtam. Szerdán egy órával az időpont előtt megírta, hogy sajnos mégsem, és amikor péntek délelőtt is megcsinálta ugyanezt, hirtelen leesett, hogy oké, akkor ez egy játszma, és elővettem a Sulemiától kapott “How to talk to a Narcissist” “Disarming the Narcissist” c. könyvet.

Egyébként tökre nem adtam sok esélyt a dolognak, de egyszerűen működött. Mármint annyira, hogy először döbbenten konstatáltam, hogy öt üzenet alatt mégis jó lett a túszátadásra az aznap, másrészt, miközben kora délután falat másztam, a srác már folyamatosan helyzetjelentéseket küldött arról, hogy hol tart és mikor ér hova (a ló másik oldala, de nem baj), majd még annyi váratlan fordulat volt az egészben, hogy felvetette, hogy a metrómegálló helyett találkozzunk esetleg a Parlamentnél vagy a Gellérthegyen, de én szilárdan tartottam magam a könyv utasításaihoz (udvariasan, de határozottan ragaszkodjunk az eredeti megállapodásokhoz), és meg is kaptam a DVD-ket (meg magamtól titokban egy “nárcisztikusokkal suttogó” plecsnit, mondjuk ebből azért nem akarnék rendszert csinálni). Szóval, ennyi volt, tanulság nincs igazán (kivéve, hogy a tudás hatalom), kérjük, ne próbálja ki otthon.

(De ha már a könyvek ereje, én borzasztóan megörültem annak, hogy ápr. 23-ig ingyenesen olvashatóak mindenféle szakkönyvek is az Arcanum adatbázisában, hátha más is.)

 

 

* Bár eleve gyanút ébreszthetett volna bennem, hogy extrém magas pontszámot kapott a sémateszt “Feljogosítottság–grandiozitás” részében, de sajnos mindent ki tudok magyarázni, ha akarok.
** Juteszembe, nemrég amúgy megismerkedtem valakivel Tinderen, aki szintén borkóstolóra akart vinni randi végett, mire mondtam, hogy nem rajongok a borokért (meg a randikért***, de ezt nem mondtam, mert nem akartam belemenni abba, hogy mit keresek akkor a Tinderen****), mire azt mondta, hogy ezt fejtsem ki, én meg kifejtettem, hogy találkoztam már finom borokkal ugyan, de egy csomó meg túl savas vagy fejfájdítós nekem, és egyszerűen nem tudom megállapítani se címkéről, se árról, hogy melyik ilyen és melyik nem, ezért eleve gyanakvással kezelem ezt a dolgot, a borkóstoló meg egyenesen egy aknamező számomra. Erre mainsplaining helyett (rosszul érzed és savgerinc) azt felelte, hogy tökre igazam van, de létezik egyébként egy Vivino nevű közösségi borértékelős app, amivel egyszerűen be kell fotózni a címkét, és akkor kiírja, mennyire pontozzák az adott bort öt csillagból, és olyan 3,5 – 4 csillag felett már biztosan nem fog a fejem fájni. Ez amúgy eddig tényleg bejött (és két héten át rengeteg időt töltöttem azzal, hogy obszesszíven boros címkéket fotózgattam élelmiszerboltokban, nagyon addiktív).
*** Én olyanokkal szeretek randizni, akikkel évek óta kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolatban vagyunk, sajnálom. Nekem az a szexi, ha kicsit már unok valakit (biztosan van erre valami latin szó).
**** Természetesen karosszériásokat és kedves, izlandi meleg vikingeket, akik belengetik előttem a lehetőséget, hogy egyszer feleségül vesznek, és szex- és szenvedélymentes, de igen szórakoztató házasságban fogunk élni IZLANDON.

karácsonyi autós-tinderes

4 hozzászólás

(A következő posztban már tényleg le fogom zárni a nyári dolgokat, csak most prioritások.)

Szóval, a 2019-es év végén (a homályba vesző múltban, amikor még gondolkodás nélkül kimentünk az utcára, dőzsöltünk a búzadarában*, és csupasz kézzel is megfogtuk a bevásárlókocsi tolórúdját) közeledni kezdett az autóm műszaki vizsgájának a lejárati dátuma, de úgy gondoltam, ezúttal talán megúszom ezt különösebb stressz nélkül, mert a kocsi rendesen megy, és mert felelősségteljes módon már egy hónappal korábban bejelentkeztem vizsgáztatásra. Ezen felül az is időben eszembe jutott, hogy az egyik visszapillantó tükör el van repedve, ami problémát jelenthet, ezért ezt is jeleztem a szerviz felé.

A szerviz a megjelenésem előtt két nappal felhívott, hogy nincs visszapillantó tükör. Ezt nem igazán értettem (egy 2-es Toyota Priusról van szó, gyakorlatilag minden tizedik autó az utcán), úgyhogy megkértem őket, hogy járjanak utána, mert valahol biztos lennie kell, nem hinném, hogy mindenki teljes kocsit cserélne, aki lezúzza a Priusa oldalsó tükrét.

Egy órával később visszahívtak, hogy 60 ezerért van, ami sokkal többnek tűnt az általam feltételezettnél, úgyhogy megállapodtunk abban, hogy ha viszek tükröt, munkadíjért beszerelik. A Bárdinál meg a Unixnál tényleg nem volt, de a harmadiknál, amit felhívtam, azt mondták, másnapra rendelnek nekem 18 ezerért utángyártottat, és három napon belül el is küldik nekem futárral, de mivel sürgős volt, inkább érte mentem a város túlsó végére, és csak egy kicsit merengtem közben azon, hogy írnom kéne a szerviznek egy részletes útmutatót az autóalkatrészek hatékony beszerzésének a mikéntjéről.

Utána megjelentem a szervizben, kezemben a tükörrel, és már akkor húzták egy kicsit szájukat a gépjármű külleme miatt (ősi ellenségeim a mélyen és aljasan meglapuló beton virágládák), de mire hazaértem, fel is hívtak, hogy ez sokba fog kerülni, mert körbe van zúzva a kocsi, karosszériázni is kell. Telefonban maradtam, amíg el nem árulták, hogy mégis mennyi az a sok, és az derült ki, hogy ha minden jól megy, akkor is egymillió felett lesz, amire nyeltem egy nagyot, mert annyira azért nem volt durva a helyzet. A csevegésünk közben visszont az is kiderült, hogy bár karosszériázó műhelyként hirdetik magukat, de ez náluk azt jelenti, hogy csak cserélni hajlandóak, csak gyárira, és a fényezést máshol kell elintéztetnem (???). Ekkor felmerült bennem, hogy ilyen alapon akár én is felvehetném a tevékenységi körömbe a karosszériázást, annyi informatív YouTube-videó van a neten, de ez az a rövid távú problémáimra nem jelentett megoldást.

Szóval nagyon szomorúan ballagtam el a kocsiért és fizettem ki 20 ezer forint munkadíjat a visszapillantó cseréjéért, és egész délután nyakig idegbe’ nézegettem a használtautó-hirdetéseket, meg a személyikölcsön-lehetőségeket, tökre nem volt kedvem ehhez az egészhez, de már csak két hétig mehettem volna legálisan a kocsival, tehát valamit muszáj volt csinálnom (a gyereket csak autóval tudom iskolába hordani, 25 km-re jár, tömegközlekedési lehetőség nélkül), miközben a munkámat is muszáj lett volna befejeznem, úgyhogy estére ott tartottam, hogy nincs értelme ennek az életnek úgy általában, és felmentem a Tinderre, hogy legalább boldog születésnapot kívánjak.

(Mármint van az izlandi meleg viking spanom, akivel behúztuk egymást Tinderen, és rendszeresen csacsogunk akár videókonferenciázva is a bevásárlásainkról, az autizmusról és a macskákról, és ő olyan két havonta boldog születésnapot kívánt nekem a megismerkedésünket követően, arra hivatkozva, hogy amikor aktuális lesz, úgyis el fogja felejteni, amire én azt találtam ki ellentételezésül, hogy szigorúan a születése napján óránként fel fogom köszönteni váratlanul minden lehetséges felületen, és estefelé jutott eszembe, hogy a Tinderen még nem tettem meg.)

Ha már ott voltam, reflexből húzogattam is egy kicsit jobbra-balra, miközben meggybordó használt priusokat nézegettem és aggódtam, és ennek következtében rám írt egy srác, hogy átmegyek-e hozzá rozézni a kies XI. kerületbe. Visszaírtam neki (pusztán azért, mert addig sem azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe fogok karácsony előtt két hét alatt autót cserélni vagy javíttatni), hogy mivel nem tudok róla semmit, érthető módon most nem szeretnék átmenni hozzá rozézni. Erre évődött még velem egy kicsit, majd megkérdezte, hogy akkor mikor megyek át hozzá rozézni (nagyon fontosnak tűnt számára ez a dolog, még azt is felajánlotta, hogy értem jön), amire az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy a következő két hétben biztosan nem, mert le fognak foglalni az autócserés dolgok (továbbá még mindig nem ismerem).

Ekkor igazán váratlan fordulat következett be, mert a srác egy ilyen (rozéküldetéssel sújtott) csajozósbotból EMBERRÉ VÁLTOZOTT, megkérdezte, miért akarok cserélni és miről mire, tök értelmes mondatokat váltott velem autókról, fogyasztásról, alkatrészekről, és egy órán belül ott tartottunk, hogy ő ismer egy tök jó karosszériást, menjek el hozzá másnap reggel, és odavisz, én meg kétségbe voltam esve, úgyhogy rávágtam, hogy jó.

Másnap reggelre aztán már azon idegeskedtem, hogy hogy lehettem ennyire hülye, ez nagy valószínűséggel csak egy ilyen csajozós szöveg (“gyere át, megmutatom a karosszériásomat”), és most, amikor ezer más dolgom lenne, órákat fogok pazarolni egy tenyerestalpasan udvarló tinderes kalandorra, aki biztosan fel akar csalni majd magához valami ürüggyel, és ráadásul milyen kínosan fog hangzani a rendőrségen, amikor feljelentést teszek nemi erőszak miatt, hogy csak autószerelés végett találkoztam egy előző este megismert társkeresős meccsel.

Szóval, mire odaértem, már ott tartottam, hogy ne szólítson meg arrogánsan, hilti van nálam, aztán amikor megjelent, kicsit megnyugodtam, mert kiderült, hogy ez egy tök helyes és kulturáltan öltözködő fiú (mármint, ha már úgyis megerőszakol, legalább legyen helyes, gondoltam). Nem akarom elspoilerezni a dolgot, de végül egyáltalán nem tört az erényeimre, hanem körbejárta a kocsit, majd azt mondta nagyon kedvesen, hogy szívesen elkísérne a szervizbe, ami ott van nem messze, de ha ez engem zavar (lehet, hogy hiltis volt a nézésem), akkor megadja a műhely címét, és odatelefonál, hogy várjanak, szerinte meg tudják oldani ezt a karosszériát, nem olyan gáz.

Én erre azt feleltem némileg megnyugodva, hogy persze, jöjjön nyugodtan, és tényleg odamentünk, azonnal foglalkoztak velem, mondtak egy (fényezéssel együtt) ötödakkora árat, mint az előző szerviz (továbbá azt, hogy nem kell cserélni semmit, kikalapálják), pedig még fényszóróbura-csiszolást és olajcserét is kértem, és adtak egy közeli időpontot, ráadásul mondták, hogy a vizsgát is elvégzik, és ettől az egésztől annyira megnyugodtam, hogy rögtön közöltem is a sráccal, hogy csodálatos ember (de hát tényleg, ez nagyon rendes dolog volt), és nagyon hálás vagyok a segítségéért, amire azt felelte, hogy ő mindig nagyon örül, ha valakit ennyire boldoggá tud tenni valami aprósággal, majd hazaszállítottam, beszélgettünk még egy kicsit, és egyáltalán szóba sem került a rozé.

Utána, amikor vinnem kellett a kocsit, reggel üzent, hogy ne felejtsem el az időpontot, és hogy szívesen hazavisz utána, hogy ne kelljen tömegközlekednem (ezt megköszöntem és udvariasan visszautasítottam, mert rohangálnom kellett a városban), majd, amikor elkészült az autó, akkor is beszéltünk még, utána (más okokból, leginkább a munkáim miatt) elhalt ez a szál. A szerviz tényleg nagyon korrekt volt, még olyannal is felhívtak, hogy a fékbetét a műszakin még átmenne, de eléggé a végét járja, cseréljék-e, és ha igen, akkor az x ezer forintosra vagy az x plusz ezer forintosra, ami drágább, de tovább fogja bírni, és a végösszeg pontosan annyi lett, amennyit megbeszéltünk, ami ritka.

Szóval azt hiszem, az a tanulság, hogy (1) bármilyen taplónak is tűnik esetleg valaki elsőre Tinderen, simán lehet, hogy amúgy normális, csak nem tud kommunikálni (vagy egyszerűen csak férfi), (2) soha nem szabad olyan szervizben megbízni, ahol képtelenek visszapillantót beszerezni egy Priushoz.

 

* Ezt amúgy nem értem, hogy miért nem kapok egy hónapja búzadarát, mindenki tejbegrízt főz nonstop?

a pandémiának hála még erre is van időm

11 hozzászólás

Az úgy volt, hogy az extra sok és sürgős munka miatt én már nagyjából január eleje óta kvázi karanténban élek (szociális kapcsolatok és boltba járás minimalizálása, felhalmozott élelmiszerkészletek), kivéve egy-egy pár napos utazást leszámítva Szicíliába (mentális egészségügyi okokból) és Ciprusra (Bumbika karácsonyi ajándéka volt, tőlem, mert elkapott a lelkifurdalás, hogy nélküle utazom Szicíliába). De tényleg, a kijárásaim olyan jelenetekre korlátozódtak, hogy hajnali kettőkor mászkálok a tök üres Tescóban, és csúnyán nézek (létezik egy ilyen törvényszerűség, hogy ha >1 vásárló van a Tescóban, akkor is legalább egy ember úgy fogja leparkolni a kocsiját valamelyik sorban, hogy ne lehessen kikerülni), illetve olyanokat mondok a mozi előterében mosdóba induló társamnak teljesen őszintén, hogy addig majd bámulom az embereket, lenyűgözőek, már el is felejtettem, hogy néznek ki.

Utána, amikor elérkezett a járvány miatti social distancing ideje, elégedetten konstatáltam, hogy pont úgy kell bevásárolnom, mintha két hét múlva határidőm lenne (amúgy volt is, de ez mellékes), arcmaszkból mindenféle erősségű van itthon a fal- és bútorfestő hobbijaim miatt, gumikesztyűből is takarítás és hajfestés végett, antibakteriális szappant, törlőkendőket és C- és D3-vitaminokat (továbbá szelént és cinket) meg már december elején beszereztem az influenzaszezonból kifolyólag, és Bumbit is jóval azelőtt felvilágosítottam az ilyenkor szükséges elővigyázatosságokról, mint az divattá vált volna (próbáltam már, milyen télen, egyedülállóanya-üzemmódban, a határidők damoklészkardja alatt a gyerekkel együtt lázasan hörögni, és arra jutottam, hogy ezt lehetőleg elkerülném a jövőben). Emellett (túlzás nélkül) nagyjából kétszáz kiolvasatlan könyv vár itthon, és egy Netflix-előfizetés.

Tehát február végén még kampányszerűen végigtalálkoztam a szeretteket, barátokat és ismerősöket, nehogy végképp elfelejtsék az arcomat (amíg még fiatal vagyok), utána felhúztam magam a nőnapon (hosszú), meg bejelentették, hogy bezárják az iskolákat (erről egy földszintről felszűrődő hangos diadalüvöltés formájában értesültem, ahol Bumbi éppen az osztálytársaival játszott online valamit), és azóta nagyjából itthon vagyok. Kicsit aggódom ugyan dolgok miatt (könyvkiadók, ismerősök helyzete, kútba esett tervek), de egyrészt eddig is aggódtam dolgok miatt, tehát ezt már gyakorlottan, hatékonyan és időtakarékosan csinálom, másrészt annyi szabadidő rám szakadt most hirtelen (bár a munkám ugyanannyi (és ez légyszi, kedves univerzum, maradjon is így), de kiesett az önkénteskedés, a mászás, a gyerek összevakarása hajnalban az iskolához, délután az érte menés, a külön szakköre előtt szobrozás, meg a személyes találkozók, amiket amúgy még szeretek is), hogy azóta lenyírtam a füvet, elkezdtem rendbe rakni a kertet, kitakarítottam a lakást, bekereteztem és felraktam pár képet, felfúrtam néhány polcot, megnéztem pár évadnyi sorozatot, kiolvastam két könyvet, kipróbáltam pár új receptet, és folyamatosan szemmel tartottam a hagymásaim virágzását (ez annyira berántott, hogy előfordult, hogy hajnali kettőkor küldtem bele egy chatbe breaking newsként, hogy a beltéri nárcisz végre kinyílt (fotóval illusztrálva)).

Szóval úgy gondoltam, hogy most (éppen van egy lélegzetvételnyi szünetem a nárcisz és a tulipán között) akár a blogot is leporolhatnám, és visszaszokhatnék a napi-kétnapi posztolásra, mintegy kísérleti jelleggel. Szerintem lássuk meg.

jöhetnek a kívánságok 2020-ra

107 hozzászólás

Tegnap este éjfél körül megkönnyebbülve nyugtáztam a Jászai Mari téri elembertelenedett McDonald’s-ban kilétét felfedni valószínűleg nem kívánó társamnak a kései fast foodingban, hogy végre ismét van jalapenós sajtburger írt valaki, hogy legyen már kívánós poszt (mert eddig mindig úgy volt, hogy valaki írt, én észbe kaptam és megcsináltam, idén meg tegnap estig SEMMI, pedig már észbe is voltam kapva).

Szóval, 2019 meglehetősen jól alakult szinte minden téren ((számomra) váratlanul lejárt a lakástakarékom; nyáron Walesben többek közt a montgomery várba is ellátogattunk (hol aznap este szállt), ahol egy teázóban Bumbika kijelentette, hogy ő még soha nem ivott ilyen finom teát, és azóta komoly teaafficionadóvá vált; az év legjobb (nem tinderes) randiján megnézhettem a KFKI atomreaktorát, az év második legjobb (tinderes) randiján megnézték a kocsimat, és tájékoztattak, hogy a korábbi árajánlatok töredékéért korrigálják minden esztétikai hibáját (így is lett), és a meleg tinderes matchem* felajánlotta, hogy megszállhatok nála, ha Izlandra megyek (Selfossban, Izland Jersey Shore-ján). Ja, és voltam is Izlandon, továbbá láttam minden idők számomra legkedvencebb sorozatát (Fleabag),  stb., stb.).

Mostanában egyébként még magasabb fokozatra kapcsolt az Univerzum a közvetlen környezetemben is, úgyhogy azt hiszem, ez egy jó évjárat lesz (majd minden megírhatót meg fogok írni január-februárban).

Szóval, a szabályok a szokásosak, bármit lehet kívánni az Univerzumtól a jövő évre kommentben (a csúszásra való tekintettel) január 2. éjfélig (indokolt esetben akár valamivel később is), és az nagy valószínűséggel teljesülni fog. De vigyázni kell a pontos megfogalmazásra, mert az Univerzumnak elég sajátos a humorérzéke, és, amennyiben erre lehetőséget adnak, hajlamos szándékosan félreérteni a leírtakat, utána meg csak a vállát vonogatja, hogy de hát ezt így is lehetett értelmezni. Ha valaki titokban akar kívánni, akkor azt írja be a kommentbe, és akkor nem engedem ki nyilvánosra (akit már engedélyeztem valaha, azt a motor automatikusan kirakja, tehát ebben az esetben érdemes más néven kommentelni, ha titokról van szó).

Akkor jöjjenek az én kívánságaim, és utána mindenki másé:

  1. Ez nem kívánság, de nagyon köszönöm az Univerzumnak az idei dolgokat, őszintén hálás vagyok sok mindenért (ennyi most jár).
  2. A szokásosak, hogy mindketten egészségesek legyünk Bumbikával, és anyagilag-lelkileg maradjon minden rendben.
  3. A magánélet alakuljon még jobban (számomra jobban, tenném hozzá). Lehetőleg azzal, akivel szeretném, de ha nem, akkor szeressem valaki mással.
  4. Legyen lehetőségem és kedvem sokat utazni.
  5. Jövőre az írásra-publikálásra és egyéb kreatív dolgokra szeretnék jobban ráfeküdni, ezt könnyítsd már meg, kedves Univerzum (de anélkül, hogy bármi más rosszul alakulna).
  6. Lamnak és tőle függetlenül a Cthulhu-szerű ismeretségemnek oldódjanak meg a problémái (de úgy, hogy utána jobb legyen nekik).
  7. Mivel decemberben impulzusvásároltam két gyönyörű kisestélyit, ezeket legyen alkalmam felvenni (akár rongyosra is hordani). Úgy érzem, hiányoznak az életemből a kisestélyek.
  8. Jövőre ilyenkor érezzem úgy, ahogy Bumbika szokta, amikor megkérdezem, hogy mit kér karácsonyra (semmit, anya, szerintem mindenem megvan)**.
  9. Történjen valami olyasmi, amire egyáltalán nem számítok, de ami nagyon jó.

És akkor most jöhet a mindenki más.

 

* Igen, kezdem én is gyanítani, hogy nem rendeltetésszerűen használom a Tindert.
** Mondjuk nekem határtalan a fantáziám, és nagyon örült idén a Kindle-nek, de minden mása tényleg megvan.

leginkább a nőkről

7 hozzászólás

(A korábbi szálakat is folytatni fogom, de most muszáj beszúrni egy sorozatost, amíg friss az élmény.)

A Fleabaget A. mondta nekem, mármint a nyár során rendszeresen felemlegette, hogy ő Fleabaget néz, nézzek én is Fleabaget, amire én rendszeresen visszakérdeztem, hogy látta-e már a Fireflyt, és ennyiben maradtunk (néha más dolgokról is beszélgettünk). Előbb is beiktattam volna, csak volt egy skandináv projektem Izland miatt, mármint szórványos szabadidőmben hangolódásképpen végignyomtam egy csomó izlandi sorozatot, amit a rokon népeké követtek (a Heimebane volt a legjobb, noha egyáltalán nem érdeklődöm a foci iránt, de be kell vallanom, hogy ebben előfordultak bizonyos gólok, amelyeknél könnybe lábadt a szemem a katarzistól).

Utána a walesi projekt következett (immár a nemlétező szabadidőből), mármint Lammal kiterveltük, hogy megtanulunk walesiül, mire odautazunk (1993-1998 óta törvényben is nyomják a nyelvőrzést, minden hivatalos dolgot kötelező walesiül is megírni, ennek ellenére a helyi lakosoknak csak kb. egyhatoda beszéli), és a kocsmákban az ő nyelvükön fogunk hamburgert rendelni, és ha valahol nem értik, akkor felháborodottan az asztalra csapunk, hogy mi lett a honfiúi (honleányi) büszkeséggel*.

De utána augusztus végén úgy gondoltam, na jó, mosogatáshoz megnézem az első részt, és utána úgy maradtam, és másodszor is végignéztem mindkét évadot, rögtön (nem szokásom, de még nem álltam készen arra, hogy ennek vége legyen). A Fleabag eredetileg egy egyszemélyes, egyórás színdarab volt, amelyet Phoebe Waller-Bridge írt és játszott el, és a színdarabban még a többi szereplőt is csak ő jellemezte. A főszereplő egy szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő londoni nő, aki a saját életét kommentálja a kamerának (eddig semmi extra).

Az már az elején feltűnt, hogy semmi nem az, aminek látszik; nem akarok spoilerezni, de amit imádtam benne, az az, ahogyan a kamerát használja (a “közönség”, akit meg akar győzni), az ambivalens kapcsolatok (mármint a valódiak, a nővérével, az apjával, a Godmotherrel, a feminizmussal, stb.), az, hogy minden egyes jelenet, mondat és nézés a helyén van (mindenkitől), és bár az elején az egész egy könnyed vígjátéknak indul, igazából akkora drámai íve van, hogy a fal adja a másikat (és nem lehet megjósolni, hogy mi következik, de a végén az egész összeáll). És még azt, hogy miközben rendkívül jól szórakoztam, azért eléggé fájt.

PWB a második évadot főleg azért nem akarta megcsinálni, mert az elsőben lezárja a viszonyát a kamerával (elfordul tőle), de utána kitalálta, hogyan lehet ebből visszajönni (több évad viszont már biztos nem lesz).

A komplett sorozat második végignézése után viszont még mindig hiányérzetem volt, úgyhogy azóta PWB-interjúkat nézek/hallgatok mosogatáshoz/vezetéshez, és időnként le kell parkolnom egy-egy pezsgőspoharat vagy autót a szélre, amíg visszatekerem. Eleve egy olyannal kezdtem, amiben a főszereplő személyiségét elemzik, és ebben egyszer csak elhangzott a kérdés, hogy bár Fb magányosnak, bűntudatosnak, tanácstalannak, stb. érzi magát, és a környezete is folyamatosan kritizálja, HA ugyanezt a (szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő) karaktert egy férfi játszaná, az valószínűleg egy meglehetősen sikeres ember lenne, és hát

nos,

igen.

Egy másikban a(z enyhén/nagyon hímsoviniszta) interjúvoltató úgy fogalmazta meg ugyanezt (enyhén leereszkedő, kedvesnek szánt hangnemben), hogy “Fleabag annyira okos, szellemes, határozott, hogy szinte már olyan, mint egy férfi, nem?”. (Vö. “A nők és az emberek”.)

Utána jött pár hogykészült (az alap sztoriötletet az adta, hogy PWB-nek van egy nagyon jó barátnője, és egyszer csak elképzelte, hogy milyen ember lenne, ha a barátnője meghalna; magát a karaktert meg már rég szerette volna eljátszani), utána viszont egy kis standup arról, hogy valamilyen okból kifolyólag egyszer számolni kezdte, hányszor kritizálja magát egy adott időintervallumban (nem sokra tippelt, mert úgy érezte, ő alapvetően eléggé szereti magát, sikeres, magabiztos, jó emberi kapcsolatokkal rendelkezik, stb.).

Maga a monológ valahogy úgy szólt, hogy “és akkor megróttam magam, amiért halogatom azt a karrierem szempontjából fontos telefont, utána elintéztem, akkor azért utáltam magam, mert hogy lehetek ennyire opportunista, majd azért, mert egy férfi biztosan nem utálná ezért magát, és rossz feminista vagyok”, stb.

Ezt az követte, hogy a szembesülés után elgondolkozott azon, hogy a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel eszünkbe nem jutna úgy beszélni, ahogy magunkkal tesszük (főleg nők és egyes férfiak), és itt előadta, hogy hogyan is megy ez a fejünkben (óvó-védő, enyhén infantilizáló, enyhén gollamos hangnemben): “Ó, szóval előadást kellene tartanod? Biztos, hogy képes leszel rá? Nem akarod inkább lemondani? De hát tudod, hogy ez nem az erősséged. Ja, a főnököd kifejezetten téged akart erre? Nem gondolod, hogy csak azért, mert nincs tisztában a képességeid határaival? Nem kellene valaki másnak átadnod ezt az egészet? Tudod, hogy mások mennyivel jobbak nálad”, stb. Mivel PWB elég vicces ember, én eléggé nevettem, de hát lássuk be, hogy megint csak nos, igen. A végkövetkeztetés az volt, hogy beszéljünk már legalább annyira kedvesen önmagunkkal is, amennyire a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel tennék (és azért tényleg már).

Na de visszatérve a sorozatra, az foglalkozik ugyan a feminizmussal, de nem kategorikusan feminista (inkább emberi), és semmiképpen nem PC (de szeretettel nem PC). Továbbá PWB állítása szerint teljesen változatos nemű, korú és származású emberek szoktak odamenni hozzá azzal, hogy “én is Fleabag vagyok!”, úgyhogy azt hiszem, mindenkinek ajánlható (a saját barátaim legalábbis biztosan nem panaszkodnának arra, hogy nem ajánlom mindenkinek).

Következik még ezzel párhuzamosan: hogyan hagytam ott a Tindert a való világért (kérjük, ne próbálja ki otthon).

 

* A “ll” kiejtésénél egyébként elakadtunk, ami nem csoda, mert a “Welsh Place Names” című könyvben is elmagyarázzák az összes többit, ennél viszont csak annyi áll, hogy “ll is more easily learnt by oral example” (hörögni kell). Egy darabig kísérleteztünk vele a kocsiban (a gyerekekkel együtt), amíg Lam meg nem jegyezte, hogy ez az egész úgy hangzik, mint egy fonológiavizsga, onnan már csak röhögtünk, és lemondtunk nagyszabású terveinkről.

a tinderről és Arany Jánosról

3 hozzászólás

Ott tartottunk, hogy újabb ismerkedős-barátkozós találkozóra készülök a válófélben lévő pasival, aki ekkorra egyrészt egyre szimpatikusabbá tette magát, másrészt időközben anélkül, hogy rákérdeztem volna, tisztázta, hogy nem náci (meg egyébként is nagyon előzékeny módon általában megválaszolta a bennem felmerülő kérdéseket anélkül, hogy fel kellett volna tennem őket).

Az ominózus napon leginkább egy negyven perces realityepizódot fordítottam hajrában, úgyhogy aránylag későn kezdtem aggódni azon, hogy mi lesz, ha megint zavarban leszek (de akkor nagyon). Kínomban még a horoszkópomat is megnéztem, amiben az állt, hogy ön ma nagyon csábító hangulatban van, öntsön pezsgőt a köldökébe, és figyelje a hatást, ami egyrészt sokkal jobb volt annál, mintha azt írta volna, hogy “ön ma heveny pánikrohamot fog kapni egy belvárosi szórakozóhelyen”, másrészt viszont, bár nem szeretek a csillagok akaratának ellenszegülni, ismerjük be, hogy a köldökbe öntött pezsgő nem túl higiénikus (ragad, meg minden), illetve ez a mutatvány nehezen kivitelezhető sikkesen vacsora közben (hacsak ki nem megyek a mosdóba diszkréten elintézni, de úgy nem látnám a hatást (ami talán jobb is)).

Időközben ráadásul az is felmerült bennem, hogy előző alkalommal annyira zavarban voltam, hogy elfelejtettem megfigyelni, hogy a válófélben lévő pasi tetszik-e nekem (az egy dolog, hogy szimpatikus, de teljesen más, hogy tetszik is-e, mármint ilyen kémia szinten), amit akkor sem árt tisztázni, ha csak ismerkedünk-barátkozunk, mert ha például nem, akkor sokkal könnyebb lesz lebeszélnem magam arról, hogy zavarban legyek.

A válófélben lévő pasi azzal fogadott, hogy mondjak el mindent a prozopagnóziáról, utána nem sokkal később megkérdezte, hogy tudom-e, hogy a paradicsom zöldség vagy gyümölcs, úgyhogy szerencsére nem kellett azon gondolkoznom, hogy zavarban vagyok-e (nem voltam, mert tudtam a választ), úgyhogy nem sokkal később már egészen meredek kérdéseket tettem fel neki, illetve egy ponton kiszakadt belőlem, hogy “úgy kitöltetnék veled egy tesztet a korai maladaptív sémáidról” (úgy téve, mintha viccelnék, mert szeretem a normalitás látszatát fenntartani), mire a pasi rávágta, hogy miért nem hoztam magammal (úgy téve, mintha viccelne*).

Valamikor ennek a pontnak a környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy tök jól érzem magam (szubjektív, önbevalláson alapuló benyomás, erre nem töltöttem ki tesztet), ráadásul az is feltűnt, hogy a válófélben lévő pasinak kifejezetten megnő a pupillája, ha rám néz, aminek megörültem, mert a testbeszédben nem vagyok jó, de a fiziológiai reakciókat nem lehet megjátszani, kivéve, ha pszichoaktív szereket szed, merült fel bennem, úgyhogy mintegy mellékesen azt is megkérdeztem, szokott-e élni tudatmódosítókkal (és ha mondjuk azt felelte volna, hogy “nem szoktam, de most pont élek velük”, akkor valahogy máshogy kellett volna kiderítenem, hogy tetszem-e neki, vagy ilyesmi, de nem azt mondta).

Időközben arra is elkezdtem gyanakodni, hogy részemről sincs semmi gond ezzel a kémiadologgal, kicsit sajnáltam is, hogy csak ismerkedni-barátkozni akar, de arra jutottam, hogy ez végül is nem baj, és inkább elmeséltem, hogyan kényszerítették Semmelweist elmegyógyintézetbe, ahol meghalt szepszisben, illetve megnéztük a YouTube-on, hogyan teszik bele a gyárban a fogkrémet a tubusba (bár azt azóta sem tudom, hogy előtte vagy utána hegesztik-e össze a végét).

Valamikor Széchenyi is szóba került, mármint az, hogy fonetikusan beszélt angolul, mert a börtönben tanulta meg, könyvből**, és már valami tök másról beszélgettünk, de nekem még mindig motoszkált a fejemben, hogy volt valaki más is így ezzel (mínusz börtön), utána leesett, hogy abban a balladában, de sem a vers címe, sem a szerző neve nem jutott eszembe, csak a korszak, meg valamiért Kossuth Lajos ugrott be, de persze nem ő volt az, úgyhogy egyszer csak félbeszakítottam a saját moszkvai emlékeim taglalását, és annyit kérdeztem, hogy figyi, ki is volt az, aki nem Kossuth Lajos?, mire a pasi azonnal rávágta, hogy “Arany János” (noha korábban azt állította, hogy nincsenek szuperképességei).

Valamivel később felmentünk a Várba, és megálltunk lenézni az OSZK mögötti mellvédnél, a város fényei ragyogtak, a szellő kellemesen fújdogált, talán még valami madarak is csiripeltek, mindenesetre éppen az járt a fejemben, hogy ez tök roman…, amikor egyszer csak megszólalt mögöttünk egy komplett élőzenekar vonósokkal, meg minden, és ebből kezdtem úgy érezni, hogy az univerzum mintha mondani akarna valamit, továbbá az a határozott benyomásom támadt, hogy egy filmben ezen a dramaturgiai ponton táncolnunk kellene, de ezt magamba fojtottam. A pasi ekkor rám nézett, és azt mondta nagyon komoly arccal, hogy nem tudok táncolni, én meg nagyon gyorsan lerángattam magam a fejemben játszódó filmből a földre, és megkérdeztem, hogy és ez baj-e, amire azt felelte, hogy igen, mert így nem tudok táncolni veled.

Ekkor nyugodtam bele, hogy tud olvasni a gondolataimban, ez van.

Időközben viszont már későre járt, úgyhogy lesétáltunk, miközben olyan random dolgokat mondtunk, hogy tudtad-e, hogy a Hableány áldozatain kívül hat másik holttestet is találtak a Dunában? (én), és Lázár János munkabírása elvitathatatlan*** (ő), utána hazamentünk, és azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy ez nem volt randi, életem egyik legjobb randija volt, de biztosan csak azért, mert ennyire megkönnyebbültem attól, hogy nem vagyok zavarban (és nincs pezsgő a köldökömben).

(folyt. köv.)

 

* Másnap elküldtem neki, és kitöltötte, ha már ismerkedünk.
** A pszichológusom azóta tájékoztatott, hogy Kossuth volt az, de mindketten Széchenyire emlékeztünk.
*** Aznapi indexes hírek.

a tinderről és az arcokról

3 hozzászólás

Szóval ott tartottunk, hogy vasárnap ismerkedős-barátkozós találkozóra készültem a válófélben lévő pasival, akivel akkorra már nagyon hosszúra nyúltak a leveleink, többek között azért, mert már az elején előzékenyen tájékoztatott arról, hogy esetleg nárcisztikus vagy szociopata, amire azt válaszoltam, hogy ha már muszáj ráaggatnunk valami személyiségzavart, akkor szerintem inkább pszichopata (rákérdeztem a jellemző vonásokra is), esetleg egy kicsit autisztikus, gondolkoztam el (ezen a ponton felmerült bennem, hogy a lányok általában talán nem így szoktak flörtölni, de ezt a gondolatot elhessegettem magamtól azzal, hogy úgyis azt mondta, hogy csak ismerkedni szeretne, akkor meg már ismerkedjünk rendesen). Ő viszont olyan türelmesen, viccesen és kimerítően válaszolgatott az összes kérdésemre, hogy vasárnapra már biztos voltam benne, hogy nem létezik (mondjuk kamuprofil, vagy valamelyik ismerősöm szórakozik velem, esetleg náci), és így a tét nélküliek nyugalmával indultam kávézni.

Utána az Allee-ban kiderült, hogy létezik, ráadásul egy könyvesboltban van.

A prekoncepcióim váratlan megcáfolódása miatt annyira zavarba jöttem, hogy egyrészt elfelejtettem megkérdezni, hogy náci-e (bár kezdett úgy tűnni, hogy nem), másrészt elfelejtettem konkrétabban megfigyelni, hogy hogy néz ki (annyira emlékeztem, hogy nagyon világos a szeme), harmadrészt a következő levélváltásunknál megvádoltam azzal, hogy android, mert uncanny valley-érzésem volt (amire azt válaszolta, hogy ismeri a kifejezést, fel is kapta arra a fejét, hogy hogy fordítottam valamelyik könyvben, továbbá őszinte érdeklődéssel segített nekem diagnosztizálni, hogy vajon tényleg android-e).

[Itt háttérinformációként muszáj közbevetnem, hogy durván prozopagnóziás vagyok (hivatalosan is diagnosztizálva egy phd-kutatás keretében), vagyis nem igazán ismerem fel az arcokat (illetve van pár ember, akinek mindig nagyon egyforma (önmagával) vagy jellegzetes az arca, őket felismerem, de a legtöbbet nem, csak a hajból-arcszőrzetből-szemszínből-hangból-testalkatból-helyből következtetek az emberek kilétére, de még így sem lehetek soha száz százalékig biztos abban, hogy akit felismertem, az tényleg az).]

És akkor ugorjunk a következő hétvégére, amikorra a Napirajz-fesztivált szerveztük a Nagyrétre. Reggel kimentem pakolászni, délben haza, hogy enni adjak a gyereknek nyugodt körülmények között, délután megint ki, és miközben andalogtam a kocsitól az asztalok felé, két kezemben kecsesen lóbálva egy-egy ötliteres benzineskannát, egyszer csak rám nézett egy helyes, magas fiú, mint Ryan Gosling, és azt mondta (hangjában meglepett felismeréssel), hogy helló. Én vigyorogva visszahellóztam, majd a következő két lépés során eltűnődtem azon, hogy hm, milyen világos szeme volt ennek a srácnak, hol láttam én ilyen világos szemeket, JÉZUSOM!! És azzal a lendülettel mentem tovább azzal a tervvel, hogy most keresek egy bokrot, ahol rosszul lehetek a sokktól, utána légiesen visszatérek, és megkérdezem, hogy ismerjük-e egymást.

Lényeg, hogy mire lepakoltam a benzint és vettem három nagy levegőt, addigra a srác már nem volt sehol*, úgyhogy inkább aránylag hosszan beszélgettem Fischerrel, akinek megnyugtatóan egyforma az arca, ezért rögtön felismertem, és közben azt latolgattam, hogy vajon mekkora az esélye, hogy a tinderes válófeles pasi mellett mentem el tüntető semmibevevéssel (ha igen, akkor meg kéne írnom neki a prozopagnóziát, ha viszont nem, akkor elég kínos, furcsa meg fontoskodós lenne ezt a sztorit így megírni, miért lett volna ott), és eközben odakeveredtem Gabi mellé, akit szerencsére általában felismerek.

Gabi éppen egy helyes, fiatal sráccal beszélgetett, aki azonnal megörült nekem, hogy jaj, ezer éve nem láttuk egymást. Fogalmam sem volt, hogy ki az, de a hangjából aránylag bensőséges, kellemes ismeretsége tippeltem, viszont ezen a ponton már egyáltalán nem volt kedvem magyarázkodni, ráadásul úgy tűnt, hogy éppen indulni készül hazafelé, úgyhogy gyakorlott arcvakként viszontörültem, hogy jé, tényleg, és megkérdeztem, hogy van mostanában. A srác el is mondta (tippem sem volt így sem, hogy ki lehet), majd amikor levegőt vett, Gabi megkérdezte, hogy honnan ismerjük mi egymást.

Itt három másodperc szünet jött, majd összehúzott szemöldökkel, eltöprengve megkérdeztem a srácot, hogy hol is találkoztunk először, amire azt felelte, hogy arra már nem emlékszik. Ekkor egy hosszúra nyúló tipródás következett, melynek során Gabi elmesélte, hogy a srác a tesója (ezen a ponton nagyon szerettem volna valahogy feltűnés nélkül megkérdezni tőle a lánykori vezetéknevét), utána kiderült, hogy csak a fogadott tesója, mert nagyon hasonlítanak egymásra (naná, mint szerintem mindenki, akinek szőke haja és kék szeme van), majd végül azzal a drámai kijelentéssel tértem ki a dolog elől, hogy nem árulhatom el, honnan ismerjük egymást (azt nem tettem hozzá, hogy azért, mert nem tudom).

A srác végül (pár évvel később) szerencsére elbúcsúzott, úgyhogy azonnal megkérdezhettem Gabit, hogy ki volt ez, mire mondta, hogy KZ, és igen, erről már beugrott, hogy tizennégy éve barátkoztunk sokat, motoros utak, tűzön járás, a barátnőmmel járt, utána meg mintha légiutas-kísérőnek ment volna.

Lényeg, hogy mire este hazamentem, már teljesen ki voltam facsarva a megterhelő élményektől, még annak is örültem, hogy jó gyereket vittem magammal, de másnap végül írtam a válófélben lévő pasinak, hogy izé. Ezen a ponton (mármint először lepszichopatáztam, utána leandroidoztam, a személyes találkozónk alkalmával nem igazán vált világossá, hogy tudok-e egyáltalán beszélni, és végül még az is kiderül rólam, hogy bizarr rendellenességekben szenvedek váratlanul) nagyjából borítékoltam volna, hogy soha többet nem áll velem szóba (amit vagy megír még, vagy nem).

Pár órával később viszont azt írta meg, hogy (1) nem ő volt, de gondolt rá, hogy kijön, (2) vezetés közben kitalált nekem két gyerekkort az eddigiek alapján, majd megírja őket, (3) ha van kedvem beszélgetni, akkor találkozhatunk a következő héten, (3) majd mindig ugyanabban a ruhában lesz, hogy megismerjem, vagy küld képet.

Nagyjából ezen a ponton döntöttem el, hogy tényleg android, de ez nem baj.

(folyt. köv.)

 

* Persze ezen a ponton felmerülhet a kérdés, hogy ezt vajon honnan tudom, ha nem ismerem fel az embereket, de nem láttam hasonló paramétereket.

a tinderről (főleg spin-offok)

1 hozzászólás

Mivel többen megkérdezték tőlem, hogy akkor most mi van a bloggerlányokkal, elvarrnám sebtibe’ az elvarratlan szálakat.

Suematra femme fatale-lá vált valamikor Tinderezés közben (“én lettem az a nő, aki ha belép valahova, a csajok közelebb húzzák magukhoz a pasijaikat”, magyarázta), majd elkezdte tudományos alapokon megközelíteni ezt a dolgot, de mire megírta a cikkét, már összejött valakivel hosszú távra (aki emlékeim szerint egy bulin álldogált valahol S. egyik ismerősével, amikor S. odalépett hozzájuk, és azt mondta, “helló, én most veletek fogok beszélgetni”*).

Alie végrehajtott egy gyönyörűen kivitelezett szakítást a bayerzsolt-rajongóval, majd egyik pillanatról a másikra megtalálta élete párját, és mindezt részletesen dokumentálta. Az elején egy kicsit aggódtunk, a karácsonyi medúzabulin ki is követeltük tőle, hogy az érte érkező férfi jöjjön fel közénk kulturáltan szórakozni (annyit tudtunk róla, hogy pár hete vannak együtt, nem náci, kellemes rockerapuka gyerek nélkül, nem riad vissza a kétkezi munkától és ilyen hagyományőrző rendezvényeken szokott részt venni, úgyhogy — mivel alie felszólított minket arra, hogy viselkedjünk normálisan, és nagyon gyorsan kellett felkészülnünk arra, hogy milyen témákat hozhatunk szóba a pasija jelenlétében, és milyeneket nem — megállapodtunk abban, hogy a safe word a “jurta” lesz (alie ezzel jelzi majd, hogy szélsebesen beszéljünk inkább valami másról)). A jurtás fickó szimpatikusnak bizonyult (elnéző mosollyal figyelte, ahogy a pezsgőző lányok furcsa dolgokat mondanak, és időnként felsivítanak, hogy “jurta!”), és azóta is együtt vannak, az egyetlen mellékhatása, hogy alie időnként konnektor nélküli metálfesztiválokon találja magát, négy pohárral,** de azt hiszem, ő ezt igazából szereti.

Sulemia pasijáról télen kiderült, hogy Puzsér-rajongó, ami nem egy bayerzsolt-szint, de azért mégis, illetve az a véleménye a női fizetésekről, hogy “majd ha tudnak bányában dolgozni, akkor akarjanak annyit keresni, mint a férfiak” (nem bányában dolgozik), ezen ma ismételten fel is háborodtunk a mászóteremben, és emancipációztunk egy kicsit a sarokban, de csak halkan, hogy ne zavarjuk a mászó fiúkat. Lényeg az, hogy Sulemia ismét párkereső üzemmódba került, fiúk írjatok (soha nem ejtett le a falról, kedves-okos-csendes lány).

Velem viszont ott tartottunk, hogy Izland előtt összevesztem a teslás pasival a családi állapota miatt, de valahogy éreztem, hogy ez nem lett ennyivel lerendezve, és valóban, a hazaérkezésem utáni reggelen írt is egy üzenetet. Be kell vallanom, hogy elég kíváncsi voltam arra, hogy mégis milyen szívhez szóló, ugyanakkor férfias megoldással próbálja majd áthidalni a közöttünk támadt szakadékot, és sok mindent el tudtam képzelni (nagyjából a késő romantikusok stílusában), mégis sikerült meglepnie, ugyanis, amikor megnyitottam az SMS-t, annyi állt benne, hogy “Na”.

Én egészen odáig kommunikációs problémákkal nem küzdő lánynak képzeltem magam, ráadásul azt is elterveztem, hogy majd promptra kedvesen, de határozottan megírom neki, hogy sajnálom, és köszönök mindent, de nem akarok váratlanul nősnek bizonyuló pasikkal kavarni, viszont egy “na”-ra egyszerűen nem voltam képes felépíteni ezt a dialógusdinamikát, ugyanakkor kitört belőlem a versenyszellem, és úgy gondoltam, hogy ha azt játsszuk, ki tud rövidebb és minél kevesebb információt tartalmazó üzeneteket küldeni, akkor játsszuk azt, és azt válaszoltam, hogy “?”.

Ez szerencsére jó taktikának bizonyult, mert innentől nagyon gyorsan eljutottunk a dolgok békés lezárásáig, és időközben rám írt egy vikingszerű izlandi þráinn is, akiről a leírása lefordítása után kiderült, hogy vagy nagyon vidám, vagy nagyon meleg ember (angolra fordíttattam), rákérdezésre az, hogy az utóbbi, de szimpatikus vagyok neki, és azóta néha élőben közvetíti nekem, ahogy a lányát és az unokahúgát tanítja görkorcsolyázni Reykjavík esős utcáin, meg ilyesmi (#tindergoals). A pszichológusom mondjuk felhívta rá a figyelmemet, hogy sejthettem volna valamit abból, hogy þráinn a profilképén egy hatalmas, szivárványszínű plüssunikornist ölelget, de nekem nincs gaydarom, úgyhogy azt hittem, hogy simán csak jó ízlése van.

A válófélben lévő pasi azt kérdezte mindeközben, hogy tudok-e ajánlani húrelméletes sci-fit, amire ajánlottam is, de utána nem válaszolt (ez némi megkönnyebbüléssel töltött el, mert az már lekristályosodott bennem, hogy én úgy szeretek tinderezni, ha nem írnak nekem és nem kell találkozókat elegánsan visszautasítanom), dolgoztam, vettem egy narancssárga kezeslábast, strandoltam a gyerekkel, ilyenek.

Aztán viszont a válófélben lévő három nappal később egyszer csak mégis válaszolt, és kiderült, hogy nemcsak elolvasta, amit írtam, hanem meg is vett két könyvet az ajánlottak közül (#tindergoals 2), és az egyiket már el is kezdte, továbbá nem lenne-e kedvem egyszer kávézni valahol, amire elegánsan azt feleltem, hogy dehogynem (mert a legtöbb pasi azt sem olvassa végig értően a Tinderen, ha másfél sornál többet írok, nemhogy egy fél könyvet, szóval kíváncsivá tett).

Ezt követően valamivel sűrűbben kezdtünk üzengetni, és kiderült, hogy gondolatai is vannak (jóvanna, addig arra szocializáltak, hogy “Mizu”), és akkor történt, hogy egyszer csak kaptam soron kívül egy hajnali üzenetet arról, hogy gyanút fogott a könnyed éjszakai témáim miatt, és megnézett a Mensa tagi adatbázisában, ahol meg is talált. Itt egyrészt eltároltam azt a pillanatot a kellemes emlékeim közé, amikor egy helyes, értelmes pasi embertelen időpontokban gyanút fog, hogy túl okos vagyok, és megnéz az MM Infóban (#tindergoals 3), másrészt némileg aggódva megkérdeztem, hogy akadályoz-e ez minket a további társalgásban (az abnormalitásaimat általában igyekszem eltitkolni, amíg megoldható).

Mivel az intelligenciám (egyikünké sem) szerencsére nem jelentett akadályt, az ezt követő héten odáig fajult a levelezési helyzet, hogy amikor az adminokkal lementünk Grafitember balatoni nyaralójába admintalálkozóval egybekötött bográcsozásra, és vacsora után ültünk az asztal mellett, és Tomi gitározni kezdett, majd a lányokkal együtt végigmentek a YouTube-on szereplő összes számon, és Tarhonyakártevő megkérdezte tőlem, hogy mi újság a Tinderen, meg úgy egyébként, azt kiabáltam vissza neki a köztünk ülő A.-n át (azért kiabáltam, mert a közvetlen közelemben ment a dalolás), hogy képzelje, levelezek egy pasival Tinderről, aki JÓ FEJ, de ezt nem tudtam folytatni, csak valamivel később, mert ebben a pillanatban értek a fiúk-lányok a Wicked Game refrénjéhez, hogy ÁÁÁÁJ DONVONNA FÓLINLÓÓÓV VIDJU*** (mindezt rendkívül nagy lelkesedéssel ordítva, és rendkívül hamisan kell elképzelni). Ezen hosszan röhögtünk, azután három mondatban összefoglaltam a sztorit, amire Tarhonyakártevő frappánsan csak annyit kérdezett, hogy “ezt értsem úgy, hogy most rendben van a kocsid?”, mire szintén hosszan röhögtünk, majd A. megjegyezte, hogy gecinek tetszik lenni a doktornőnek.

Tarhonyakártevő utána még megkérdezte, hogy fogunk-e találkozni a tinderes levelezőpajtásommal, amire azt feleltem, hogy aha, ha össze tudom kaparni magam, akkor holnap, majd valamikor késő este hazaautóztunk A.-val, és mély érdeklődéssel vártam, hogy vajon össze tudom-e kaparni magam, ugyanakkor közvetlenül lefekvés után döbbentem rá, hogy nem kérdeztem meg, nem náci-e esetleg, és most már késő (az úgy megtöri a sodrást, hogy “Hányra tudsz ott lenni, és egyébként náci-e vagy?”).

(folyt. köv.)

 

* Vö. “Mit mondasz a helló után?“
** Tegnap írtam neki, hogy linkelhetem-e a blogját, akár csak mint “egy barátnőm”-ét, mire azt válaszolta:
“Linkelheted a blogom :) akárhogy.
azért nem írtam előbb, mert lemerült a telefonom és a metálfesztiválon nincs konnektor! 2 napja konnektorra vadászom. bejöttünk busszal vmi közeli kisvárosba, be a Mekibe és úgy ahogy voltam koszosan, tehénkoponyás pulóverben rárontottam a falra a töltőmmel. Aztán vettünk egy menüt. Kaptunk hozzá 4 ajándék poharat. Kisbaltától a scud rakétáig bármit be tudok vinni a kemping területére – üveget nem.
Itt a Mekiben meleg van. Nem esik az eső. Széken lehet ülni. Nem kell földön aludni sátorban és senki nem pisili azt oldalba. Nem ordít a zene, sem német részegek. Lehet, itt bekkelem ki a következő másfél napot.”
*** Mentségükre szóljon, hogy ezt a számot szerintem senki nem lenne képes nem hamisan énekelni.

a tinderről (prequel)

2 hozzászólás

A tinderezés úgy jött, hogy egy szép nyári nap estéjén a Grundon üldögéltünk a medúzákkal, és alie az ismerkedés/életkor témakörben panaszkodott valamit, mi meg Suematrával ahelyett, hogy empatikusan meghallgattuk volna, átváltottunk kiképzőőrmester-üzemmódba, és ragaszkodtunk ahhoz, hogy ott helyben, élesben regisztráljon a Tinderre (most már végre), véleményeztük a fotóit (ezen túl sok a dekoltázs, az túl aranyos), utána meg a háta mögé állva néztük, ahogy húzogat, és olyanokat visítottunk a fülébe, hogy ennek jó a teste, jöhet! (Suematra), és ennek kedves és értelmes a tekintete, jobbra! (én).

Ez egy idő után odáig fajult, hogy alie már arra panaszkodott, hogy nem akar a hajósfotós pasival üzengetni, mert nem akar hajókázni, ő hány a hajón, hadd ne kelljen, mi meg arról győzködtük, hogy valószínűleg nem tölti ez az ember az egész életét hajón, majd találkozzanak a parton, amikor kijön. Ezt követően Suematra elmesélte élete legrövidebb kapcsolatát, alie pedig megtanított minket MySpace-szelfit csinálni, ami bizarr irányokba vitte el az estét (a (nem tinderes, hanem jelenlévő) fiúk számára teljesen elvesztünk).

Időközben Sulemia éppen végzett a házasságával, szintén regisztrált a Tinderre (Suematrával kapcsolatban úgy emlékszem, hogy ő mindig is regisztrálva volt), pár tanulságos találkozó után (amiket alaposan kielemeztünk a heti mászásaink során) talált is valakit, aki egész értelmes, ráadásul szereti, és ősszel már kettesben hostolták a komoly hagyományokkal rendelkező Halloween-bulinkat (ezúttal (többé-kevésbé) szexi medúzának öltöztem, már ha létezik ilyen kategória), ahol többek közt szóba jött alie éppen aktuális tinderes pasija, akiről a harmadik randin, békés egymás mellett hevergetés közben derült ki, hogy Bayer Zsolt-rajongó, és máig van egy videóm arról, ahogy brainoiz megkérdezi tőle, hogy “és akkor szakítottatok?”, mire alie a haját csavargatva és kuncogva azt válaszolja, hogy “neeeeem, hihi, randizgatunk”*, Isolde meg elgondolkozva megjegyzi, hogy hát nem érdekes, hogy a baráti társaságunkban mindenféle személyiségzavaros akad, vannak pszichopaták, autisták, nárcisztikusok (nézett végig rajtunk) csak nácik nincsenek?

Na, és ezen a találkozón merült fel egyszer csak a kérdés, hogy ha ennyire támogató vagyok mások tinderezésével kapcsolatban, akkor én miért nem, úgyhogy ezek után nem volt kibúvó.

Valamikor november végén raktam fel pár képet mély levegőt véve, mert határidőm volt, és prokrasztinációnak ez is teljesen megfelelt, és arra gondoltam, hogy szöveges leírást majd később szerkesztek, eleinte csak húzogatok-nézelődöm, ennek ellenére azonnal írogatni kezdtek fiúk (valamiért főleg a 28-34 éves korosztály, először azt hittem, hogy ez valami tévedés (bátorítólájk?), de amikor rákérdeztem náluk, biztosítottak arról, hogy tényleg tetszem nekik, és találkozni akarnak, meg minden). Valamelyik egyetemistát sikerült is rábeszélnem arra, hogy költözzön el a szüleitől, és keressen munkát, de ekkorra már teljesen bestresszeltem attól, hogy fiatal, helyes fiúknak kell válaszolgatnom, akik még találkozni is akarnak, mindemellett meg pont a pápás könyvet fordítottam, amihez nagyon sok mindennek utána kellett olvasnom, úgyhogy három nap után kaptam egy mini idegösszeroppanást, és a Lamnak is megírtam, hogy ne haragudjon, de semmire nincs agyi kapacitásom, a pápák és a Tinder minden energiámat leszívják, ráadásul még bemutatkozó szöveget sem tudtam kitalálni, amire azt válaszolta, hogy “Sztem a ‘pápák és tinder’ teljesen jó bemutatkozó szöveg a tinderre, feltétlenül írj vmi szöveget, mert én pl. kra utálom, ha vki nem ír semmit, de mondjuk te egyáltalán nem a tinderen szokásos 35-40x közötti kategóriákba esel, mmint nem úgy nézel ki, mint egy TO-s néni és nem vagy szemöldökbűnöző sem, szóval sztem ha mást nem, vicces lesz”.

Ez volt az a pont, amikor beírtam leírásnak, hogy “Tinder és pápák”, de úgy éreztem, hogy azért még illene mondanom valami bővebbet magamról, ezért hozzátettem, hogy “(esetleg a húrelmélet)”. Utána rájöttem, hogy erre nekem nincs időm, és azzal a svunggal bezártam a boltot két hónapra.

Az ezt követő fél évben ilyen bipolárisan tindereztem, hogy egy-két hónapig semmi, majd felszívtam magam, felnéztem, és válaszolgattam pár embernek, utána megint kimenekültem ebből az áldatlan helyzetből (nagyjából a harmadik “Mizu?” és/vagy “Viber?” után).

Áprilisban viszont valami nem szokványos elektronikai problémája támadt az autómnak, úgyhogy elvittem valakihez, akit már régebbről ismerek, és aki ért a nem szokványos elektronikai problémákhoz. Az illetőt amúgy is kedveltem, mert mindig úgy lett, ahogy mondta (és telefonban is diagnosztizált, ha emuláltam, milyen furcsa hangokat ad éppen a kocsi), továbbá soha nem akart velem csacsogni, hanem megcsinálta, amit meg kell. Ezúttal viszont úgy éreztem, hogy mintha talán mégis csacsogni akarna velem, mert megkérdezte, hogy mit dolgozom (elmondtam), majd továbbra is ott állt előttem kedvesen de némán, amiből úgy sejtettem, hogy most esetleg nekem kéne kérdeznem valamit, ezért némi gondolkozás után megérdeklődtem, hogy az a Tesla** az övé-e. Erre azt felelte, hogy igen, és továbbra is csak állt, úgyhogy gyorsan végiggondoltam, hogyan kell vajon autókról beszélgetni, és mi az a kérdés, amit az inkompetenciám kiderülésének veszélye nélkül feltehetek egy Tesláról, majd végül annál maradtam, hogy és hogy megy?

Namármost itt kiderült, hogy nagyon vigyázni kell azzal, mit kérdez az ember, mert erre azt a választ kaptam, hogy ha érdekel, akkor a következő hétvégén kipróbálhatom. Innentől gondolkozhattam azon, hogy ez most randi-e, vagy csak egy jótékonysági rendezvény, aminek én vagyok a kedvezményezettje, és mit vesz fel az ember teslavezetéshez (a) vagy (b) esetben.

Az végül soha nem derült ki, hogy ez randi volt-e, de a következő találkozónk már igen***.

Június elejére két dolog kiderült, az egyik az volt, hogy bármennyire szimpatikusak vagyunk egymásnak, ez a kapcsolat valószínűleg felejtős, mert a teslás embert csak az autók érdeklik, engem meg csak minden más (na jó, az autók is, de igen korlátozott mértékben). A másik az volt, hogy a teslás ember nős (bár szétköltözve), és erről elfelejtett szólni, úgyhogy mástól kellett megtudnom.

A soron következő randinkon fel is tettem neki a kérdést, hogy figyi, nem vagy te véletlenül nős?, amire hosszú hallgatás után jött a válasz, hogy hát tulajdonképpen de, amire egy ideig csak néztem, a kifejtős részt várva, de az nem jött, úgyhogy rákérdeztem a lényeges részre, miszerint mit jelent az, hogy tulajdonképpen, amire azt a frappáns feleletet kaptam, hogy én olyan okos lány vagyok, biztosan ismerem ennek a szónak a jelentését. Namármost ez bármikor máskor enyhén viccesnek és némiképpen hízelgőnek tartottam volna, de ez nem az a helyzet volt, és innentől nagyon rövid út vezetett oda, hogy némi ajtócsapkodás kíséretében kiviharzottam, hazaautóztam, és felmentem a két hónapja pihentetett Tinderre azzal, hogy én most azonnal férjhez megyek (lehetőleg másfél nap alatt, mert ennyi maradt az izlandi utunkig Sulemiával és Brainoizzel).

Mire visszajöttünk Izlandról, kicsit lenyugodtam és a házasságról is letettem, de úgy éreztem, ez a vita talán megfelelő kilépési pontot biztosítana egy (részemről) amúgy is felejtősnek tűnő kapcsolatból, és időközben a pszichológusommal (csodálatos ember) is megosztottam a történteket, azzal együtt, hogy nem az zavar, hogy nős, hanem az, hogy ezt nem érezte fontosnak megemlíteni (nem a pszichológusom, a teslás fiú), amire a psz. megkérdezte, hogy és ezt hogy lehetne megbeszélni, mire én felcsattantam, hogy sehogy, mert ez nekem nárcisztikus sérelem. A pszichológusom erre megértően bólogatott, és azt felelte, hogy jó, akkor menjek férjhez, és ha legközelebb elromlik a kocsi, akkor állítsak be oda a férjemmel, csapjak az asztalra, és kérjem a törzsvásárlói kedvezményemet.

Ezen egy kicsit vihogtam, majd megosztottam vele még azt is, hogy Izlandon folyamatosan csipogott a Tinder, hogy nagyon sokan kedvelnek engem, és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne olyanokat olvasni, hogy “Einar Sigurðurson a párod”, mellette egy szakállas vikinggel, aki a lávamezőn áll, úgyhogy húzogattam egy kicsit gyorsan, és ez a célkitűzésem teljesült is (a tizediknél meguntam). Majd visszatereltem a szót az aktuális problémámra, és felhoztam azt is, hogy és hát Tinderen is vannak rendes emberek, volt például egy fiú, akit majdnem balra húztam, mert túl helyes volt (és azokkal csak a baj van, nárcisztikusok vagy megcsalnak), de utána elolvastam a leírását, amiben volt némi humor, meg az, hogy INTJ, és hogy válófélben van gyerekkel, ezért inkább csak ismerkedne-barátkozna, és hát ezt nem lehetett nem jobbra húzni. Ráadásul, magyaráztam, az első üzenetei valamelyikében szintén felhívta erre a figyelmem (a válófélre, meg minden), hogy ennek tudatában konszideráljak (meg is írtam neki, h ez nagyon szimpatikus, és nekem sem annyira presszionáló dolog ez a párkapcsolatosdi), és akkor egyetértettünk a pszichológusommal abban, hogy igen, azért vannak még jó fejek, még ha férfiak is.

Azután kifelé menet még hangosan elmerengtem azon, hogy bár tisztában vagyok azzal, hogy nekem nagyon speciális elvárásaim vannak a férfiak felé (legyen autisztikus, de romantikus, legyenek mély érzelmei, de tudja kontrollálni őket, legyen szarkasztikus humora, de a megfelelő pillanatokban tudjon komoly is lenni, legyen szép, de ne a klasszikus értelemben, legyen munkamániás, de rám azért szakítson időt), de nekem nem sok ilyen férfira van szükségem, hanem csak egyre, és azért optimistán remélem, hogy egy (kettő-három) ilyen talán akad csak a világon. Snitt.

(folyt. köv.)

 

* Mentségére legyen mondva, nem sokkal később szakított vele.
** A Tesláról csak onnan tudtam, hogy Tesla, hogy korábban feltűnt, hogy ott áll egy nagyon ronda színű, de rendkívül alacsony autó a közelben, úgyhogy odacsellengtem, és elolvastam, mi van ráírva.
*** Annyira meglepődtem azon, hogy nem pánikolok be egy férfi érdeklődésétől, hogy volt következő találkozó is.