lucia bejegyzései

#metoo

Van most ez a mozgalom, hogy a #metoo hashtaggel hívjuk fel a figyelmet a nők szexuális bántalmazására/zaklatására, tedd ki, ha veled is történt ilyen, akár copypastelheted is, egyszerű.

Nagyon nem egyszerű.

Például azért nem egyszerű, mert bennem is az merült fel elsőként, ami a jelek szerint nagyon sok nőismerősömben, hogy amik velem történtek, azok kvalifikálnak-e engem egyáltalán a hashtagre, mert másokon, ugye, végigmentek a megszálló katonák, és lehet, hogy csak túl érzékenyek vagyunk, és egyébként is, túl rövid volt az a szoknya, vagy félreértettük, vagy félreérthető jelzéseket küldtünk, a fiúk már csak ilyenek. Jézusom, azon vívódunk, hogy bár úgy érezzük, hogy bántalmaztak/zaklattak minket szexuálisan, de bántalmaztak-e eléggé.

És az még valahol, ha nem is érthető, de megmagyarázható, amikor az elkövető próbálja áldozathibáztatással csökkenteni a kognitív disszonanciáját, de még így is megdöbbentett, amikor a számomra legdurvább visszaélés után a másik fél mediáción (tehát két tanú előtt) olyan mondatokat vágott a fejemhez, hogy de hát miért hittél nekem, amikor tudod, hogy milyen vagyok, illetve hogy ebben a fene nagy emancipációban már nem beszélhetünk kihasználásról, és ezekre konkrétan azért nem tudtam válaszolni, mert egyrészt annyi érvelési hiba volt bennük, hogy azt sem tudtam, melyikkel kezdjem (én lennék a hibás abban, ha minden erejével megpróbál elhitetni velem valamit, és elhiszem? Megvalósult, sőt, “fene nagy” emancipáció lenne, ami van? Mi köze az emancipációnak ahhoz, hogy az egyik ember szándékosan olyan szexuális helyzetbe akarja manipulálni/kényszeríteni a másikat, amit az deklaráltan nem akar? Nem mellesleg, én nem használtam a kihasználás szót, azt mondtam előtte, hogy úgy érzem magam, mintha szexuális segédeszköznek használtak volna az akaratom ellenére), másrészt meg ilyenkor az emberben azért óhatatlanul felmerül, hogy mi van, ha tényleg én vagyok a hibás valami kitekert, beteges logika szerint. (Az elkövetők furcsa módon mindig nagyon biztosak abban, hogy ők nem hibáztak, lásd még a ha szarul érzi magát, arról csak ő tehet jellegű mondatokat).

És nem, nem létezik ahhoz eléggé túl rövid szoknya, hogy bárki olyan szexuális jellegű dolgot tegyen bárki mással, amihez a másik nem adta a hozzájárulását, és amitől rosszul érzi magát, de ez a nemlétező túl rövid szoknya már a középiskolában megjelenik, amikor – teszem azt – a fiú osztálytársak egyik kedvenc szórakozása az, hogy hátulról megmarkolják az ember mellét, és eltúlzott, kopulációs jellegű mozdulatokkal a fenekéhez dörgölik az ágyékukat, közben a többiek röhögnek, és ha az ember nem tud velük együtt röhögni, akkor még azt is megkapja, hogy nem elég vagány, túlérzékeny, és ilyen külsővel örüljön ennek is, és az ember egy idő után azon kapja magát, hogy nem elég vagányan és túlérzékenyen úgy választja meg a szünetekben a vonulási útvonalait, hogy nehogy elhaladjon a fiúk mellett, és közben még ő szégyelli magát, mert nem kéne ezen fennakadnia, nem történt semmi kár, a fiúk már csak ilyenek.

És később azután lesznek olyanok, amikor egy társaságból hazavisz valakinek az ismerőse, és útközben megállítja az autót, és megpróbál rád mászni, utána meg sértődötten kirak, mert félreérthető jelzéseket adtál, és te nem mondod el senkinek, mert jézusom, lehet, hogy tényleg túl kedvesen beszélgettél vele a teniszről (igen, utólag röhejesnek tűnik), és egyébként is, mocskosnak érzed magad az egésztől, és csak el akarod felejteni, meg vannak a tömegközlekedésen dörgölőzők (és a túl rövid szoknyák), de nem csak ilyen idegenek, hanem vannak például azok az ismerősök is, akiknek ötvenszer megmondtad már, hogy légyszi ne érjen hozzád, mert nem szereted, mire az illető sértetten, erőből odahúz magához, hogy megöleljen, hiába tolod el, és azt mondja, hogy addig nem enged el, amíg abba nem hagyod az ellenállást, és erről sem beszélsz senkinek, mert lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy túl prűd vagy és társas érintkezési problémáid vannak, de közben még sokáig a hideg ráz ettől az egésztől, és nagyon figyelsz arra, nehogy túl közel állj hozzá, vagy túl vonzó legyél. Meg vannak azok az ismerősök is, akik azzal próbálnak meggyőzni, hogy most már nyugodtan lefekhetsz velem, mert már úgyis elterjesztettem, hogy megtetted, és ilyenkor is az van, hogy biztosan túl érzékenyen reagálsz, ez nem igazi bántalmazás, ez a bántalmazás nem elég semmire.

És igen, szóval az még valahol érthető is, ha az elkövetők ilyenekből építgetik a váraikat, viszont semmire nem mennének vele, ha nem lennének ott azok a semleges, néha kifejezetten jóakaratú nem-elkövetők, akik lelkesen támasztják nekik a falakat. A szülők, akik leüvöltik a lányuk fejét, ha túl rövid a szoknya, vagy befesti a haját, és verbálisan azonnal engedélyt adnak a szexuális ragadozónak bármire, mert “ha így mész ki az utcára, akkor ne csodálkozz”, és akiknek/akik miatt később a lányuk nem meri elmondani senkinek, ha ilyen történik vele, elvégre ő volt a hibás. Azok a kívülállók, akik összebólintanak egymással, hogy “hát igen, szegény, de hát addig jár a korsó a kútra, velünk ellentétben nem vigyázott eléggé, az ilyen ne csodálkozzon”. De, igen, tök jó lenne, ha minél több ember csodálkozna azon, hogy bárki feljogosítva érzi magát arra, hogy fizikailag vagy verbálisan megbüntessen egy idegent vagy ismerőst az öltözködése vagy sminkje miatt, és az is tök jó lenne, ha az ember lánya legalább merné bűntudat nélkül rosszul érezni magát, ha ilyesmi történne vele. Az erőszak nem a szoknya miatt van, hanem az erőszakos emberek miatt, és azok miatt is, akik a szoknyát hibáztatják, az erőszakoskodót meg többé vagy kevésbé felmentik. Elvégre a fiúk már csak ilyenek.

És ha már itt tartunk, egyáltalán nem ilyenek a fiúk en bloc, sőt, még olyanok is vannak, akiket szintén bántalmaztak/zaklattak szexuálisan, akár torz lelkű, valamilyen szempontból hatalmi helyzetben lévő férfiak vagy nők, akár a kortársaik, akik a tesztoszteronos kamaszkorban olyasmibe heccelték bele egymást, amit igazából nem akartak megtenni, akár mások. Csak ugye erről még kevésbé szabad beszélni, mert milyen férfi az, akivel ilyet lehet tenni (nem elég, hogy túl rövid a szoknyája, de még az is ciki, hogy férfi létére virtuális szoknyában jár). (Itt most hozzátenném, ha olvasol, hogy nem ciki, vagy nem neked az, nem te tehetsz róla, nyugodtan rosszul érezheted magad miatta).

És abból a szempontból sem ilyenek a fiúk, hogy rengeteg olyan férfiismerősöm van, aki még azt sem vette félreérthető jelzésnek, ha egy ágyban aludtam vele, vagy ha mégis félreérthető jelzésnek vett valamit, akkor az első nem-re azt mondta, hogy “bocs, félreértettem valamit”, és egyáltalán nem haragudott vagy erőszakoskodott, ott van az a taxisofőr, aki fiatalabb koromban, amikor lekéstem az éjszakai járatot, megállt mellettem, és ingyen hazavitt, mert egy fiatal lány ne mászkáljon egyedül ilyen későn, és ott van például az a nagyon kedves barátom is, akitől kaptam ma egy levelet, hogy úgy döntött, az összes #metoo-s nőismerősétől bocsánatot kér a bántalmazók nevében, és nagyon szégyelli magát (megjegyezném, ő pont azok közé tartozik, akik soha meg sem közelítették a verbális vagy fizikai bántalmazás vagy áldozathibáztatás elmosódott határait sem), ésatöbbi.

Szóval, végső soron, igazából tényleg egyszerű ez az egész. Ne kényszerítsd vagy manipuláld a másikat olyan szexuális jellegű dolgokra, amit nem akar megtenni. Ha figyelmetlenségből mégis belecsúsznál, akkor kérj bocsánatot, ne hibáztasd, ne folytasd. Ne mentsd fel a bántalmazókat/zaklatókat. Ne hibáztass senkit azért, mert bántalmazták. Ennyi.

Témába vágó Isoldétől és Suematrától.

Reklámok

is it ryan?

Ryan Gosling sajnos még mindig nem kopogtatott be a tejföllel (vagy szerencsére, mivel a zsírosabb tejtermékek azóta feketelistássá váltak nálam, és csak néha csalok*), viszont szerencsére az ismerőseim rendszeresen zaklatnak az életének fontosabb nyilvános eseményeivel, és ezt azért muszáj elmentenem az örökkévalóságnak** egy újabb érvként arra, hogy miért muszáj szeretni*** (plusz a mintás pulcsi a kockás zakó alatt, ami nagyon jól menne az én zokniszandálomhoz).

De akkor már legyen itt az is (megint), amiben minden benne van, amiért szeretem (annak ellenére, hogy a Gangster Squad tényleg szörnyű volt, nem csodálom, hogy nem nézte meg).

 

* Na jó, az ő tejfölét beraknám a hűtőmbe, legfeljebb küldenék neki pár pubmedes linket utána, hogy tudjon korrigálni.
** Vagy arra az időre, amíg ismét blogszolgáltatót nem váltok, be nem dől a YouTube, és el nem jön az apokalipszis, amikor már csak a benzingenerátorról tudjuk a jeles évfordulókon lejátszani a nőismerőseimmel a lementett videóit két zombiflexelés között, stb.
*** Nagyon sajnálom, de Harrison Fordot Carrie Fisher könyve óta nem tudom annyira szeretni.

az univerzumról és a női ruhákról

Az univerzumozás az úgy indult, hogy azt magyaráztam valakinek, akinek lélektani dolgokban általában adok a véleményére*, hogy elegem van az Univerzumból, mert az az érzésem, hogy ezt a célozgatós játékot játssza***, mármint eddig, ha valami rossz(at) történt(etett velem), abban aránylag hamar megláttam, hogy miért kellett, mert származott belőle valami sokkal jobb, most pedig már lassan két és fél éve (igazából több) nem értem, hogy ebben mi volt a jó (akkor nagyon sok igazságtalan és hosszú távú következménnyel járó dolog történt, nagyon sok erőfeszítésem ellenére, és nem csináltam semmi rosszat). Mindeközben szerintem aránylag gyakran megjegyeztem, hogy tudom, hogy az Univerzum csak az én fejemben létezik, de akkor is.

A másik fél erre megkérdezte, hogy van-e accessem a Dunához, amit először nem értettem, de a kulturális normákat betartva válaszoltam, mert a Duna mégiscsak kevésbé elszállt dolog, mint az Univerzum (van, aki ebben hisz, van, aki abban), utána viszont azt mondta, hogy oké, akkor most adna egy házi feladatot, méghozzá azt, hogy írjam meg az Univerzumnak**** egy levélben a sérelmeimet, égessem el a levelet, és szórjam bele a hamvait a Dunába. Amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor azt mondta, hogy mert akkor két-három hónapon belül kapok valami választ (változást), ami, végül is, az Aliexpressnél is így működik, és azt rendszeresen használom, pedig Kínában van (ami vagy létezik, vagy nem, de csodálatos dolgokat szoktam kapni onnan, gyakran színes ledekkel kiegészítve). Az az egy kiegészítés lett hozzáfűzve, hogy bármikor csinálhatom, csak nappal legyen.

Itt azért a számmisztika és az anyai ösztönök közbeszóltak, és nyomtam egy Jeff Wingert, mert úgy gondoltam, hogy a 17.07.17 lenne erre a legtökéletesebb dátum, viszont aznap már mennem kellett a gyerekért, úgyhogy röviddel éjfél utánra pozicionáltam az aktust, de bíztam benne, hogy ha nagyon akarom, akkor az adott pillanatban egy méteres körzetemben nappal lesz (utólag megerősítést kaptam arra, hogy ez valóban előfordulhat).

Ezután már csak meg kellett írnom a levelet, és el kellett döntenem, hogy mit vegyek fel, úgyhogy felhívtam az L.-t, mert bár ő a “mit vegyek fel” kérdésre azt szokta válaszolni, hogy teljesen mindegy, csak induljak már, de úgy éreztem, hogy egy ilyen tevékenységnél nagy szükségem lenne arra, hogy ott álljon a közelemben egy józan és prózai nagyvállalati IT-isten (lehetőleg belépőkártyával a nyakában), akinek a jelenléte instant biztosít arról, hogy mégsem olyan elmebeteg dolog, amit csinálok, és mintegy hivatalos jelleget ad a szertartásnak. Mivel éppen siettem, és elég tömören fogalmaztam, az L. elsőre visszakérdezett, de amikor felcsattantam, hogy nem értem, mit lehet azon nem érteni, hogy vasárnap éjfél után el kell égetnem egy Univerzumnak szóló levelet, és a hamvait bele kell szórnom a Dunába, és ezen neki is részt kell vennie, felvette a ritmusomat, és azt válaszolta, hogy oké, de akkor előtte menjünk el moziba. (Azt mondjuk óvatosan megpedzegette, hogy nem tenne-e jobbat, ha mégis inkább valakit gyújtanánk fel, de ezt az ötletet némi ingadozás után megvétóztam).

Aztán egy nappal előtte éppen Suematrával rendeztünk egy kis zsidólányos délutánt, megnéztük az 1945-öt, utána meg beültünk valami – stílszerűen – Dob utca környéki kiülősbe, ahol, miután felszívtunk némi limonádét az arcüregünkbe a Férfiak kapcsán, akik Megváltoznak, arról kezdtünk beszélgetni, hogy mit csinálunk hétvégén, és én bevallottam ezt az univerzumozást, mire Suematrának rögtön felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy tényleg lehet-e ilyet csinálni, és pár percen belül ott tartottunk, hogy akkor csináljuk együtt.

A fennmaradó időben lelkiismeretesen előkészültünk, Suematra például megkérdezte, hogy mit vegyen fel (szóba került valami kisvirágos is, de végül a decensen elegáns vonalban maradtunk), illetve, hogy kezdheti-e a sérelmeit a Holokauszttal, én meg, miután leírtam az első sort, hogy “Tisztelt Hölgyem/Uram*****”, rájöttem, hogy igazából nem is annyira sérelmeim vannak az Unival szemben, hanem csak nem értem, hogy mit akar, és ez bosszant (meg kicsit úgy is érzem belőle, mintha nem foglalkozna már velem******), úgyhogy miután két oldalban felsoroltam, hogy mi mindent vehetnék sérelemnek, és mennyire jó fej volt néha a múltban (azért adjuk meg, ami jár), azzal fejeztem be, hogy “??!!4!?”.

Öltözködésileg végül úgy döntöttem, hogy az Univerzum kénytelen lesz beérni a váll nélküli, de hosszú ujjú fekete csipkeruhámmal, amit azért vettem meg pár éve, mert felháborítóan le volt árazva (és az embernek soha nem lehet túl sok kis feketéje), de még soha nem volt rajtam, meg fekete körömcipővel. Suematrát szerintem most először láttam női ruhában (2017. július 16. estéjén, az Allée jegypénztára előtt lóbálva a lábát, jegyezzük fel), még gyöngysort is vett hozzá, amivel kapcsolatban megállapodtunk, hogy tényleg jobb, ha köt rá egy csomót (nem szimbóleumból, hanem mert hosszú volt). Az L. valamelyik vicces pólóját viselte, és lelkesen fotózta, ahogy mi lelkesen fotózzuk magunkat (a kép címe “Nyomd, Bébi, nyomd”).

IMG_2178

Az öltözködési döntési folyamat közben csak azt nem vettük figyelembe, hogy a körömcipő nem a legpraktikusabb viselet a part menti köveken, és az 995 forintos ikeás fém gyümölcsöstál ugyan valóban alkalmas az ehhez hasonló okkult szertartások tűzbiztos lefolytatására, viszont hamar felforrósodik, úgyhogy pierrerichardoztunk egy kicsit, de amúgy megadtuk a módját. Suematra kántált is valamit (oké, mondott két adekvát mondatot, de a körülményekre való tekintettel hadd nevezzem kántálásnak), én meg benyomtam a telefonomon a Don’t Let Me Down-t (a szövege miatt), de mivel tűsarkúban és szélben tényleg nem egyszerű meggyújtani egy levelet egy felforrósodott Blanda Blank tálban, ingatag köveken egyensúlyozva, mire szórni kezdtem, addigra a YouTube automatikusan átugrott a Shape of You-ra, ami arról híres, hogy bár szövegileg semmi köze semmihez, de ez az egyetlen szám a világtörténelemben, ami valaha átfedésnek bizonyult kettőnk ízlése között Suematrával (noha mindketten egyszámos lányok******* vagyunk). Ezt egyszerűen nem lehetett nem úgy értelmezni, hogy az Univerzum visszaszól, vagy legalábbis felveszi a telefont.

cipok

Azóta a három hónap még nem telt le, de azért rendszeresen megpingetjük a másikat, hogy tájékoztassuk egymást az Univerzum zsizsegésével kapcsolatban. Mert zsizseg, az tény, de én egyelőre azon a makacsul szkeptikus állásponton vagyok, hogy hiszem, ha látom, Suematra nyakig belevetette magát a flow-ba, ha jól érzékelem, a passzív univerzumozó L. pedig (aki minden rábeszélésem ellenére sem volt hajlandó levelet írni, mert, hogy idézzem, “én nem szeretném összeakasztani a bajszomat ezzel a te Univerzumoddal, szerintem jobb, ha mindketten békén hagyjuk a másikat”) szintén elkaphatott valamit a partvonalon (pun intended), mert pár hete egy BMW-t csippantott ki a sorból a korábbi kocsija helyett, amikor felajánlotta a mélygarázsban, hogy elvisz az én autómig. (A másik magyarázat, ugye, az lenne az új verdára, hogy kapuzárási autó, azt viszont egyikünk sem szeretné, úgyhogy maradjunk az Univerzumba keveredésnél).

És akkor most elolvasom, hogy Suematra hogy írta meg.

 

 

* Pontosabban fogalmazva, mindig adok a véleményére, mármint úgy vagyok vele, mint a könyvelőmmel, hogy mindig elhiszem, hogy igaza van, és azt kéne csinálnom, amit mond, csak néha (a) nincs hozzá kedvem, (b) túlságosan le van hozzá merülve a(z emocionális) számlaegyenlegem, (c) bosszant, hogy türelmesebb és megértőbb nálam. Mármint velem. Akkor is, ha hülyeségeket beszélek**.
** Vagy csinálok. A könyvelőm például ötödször is nagyon kedves hangnemben szokta megírni, hogy “lucia, úgy látom az adófolyódon, hogy még mindig nem utaltad át a társasági adót, biztosan sok dolgod volt, megtennéd, hogy elküldöd? Egyébként hogy vagytok?”. Ennél még a GPS-em is ingerültebben szokta mondani, hogy “recalculation [and by the way] you’re over the speed limit [AGAIN]”.
*** hogy a Communityt idézzem, abban a hangulatban voltam, hogy “I get a feeling that someone’s trying to teach me something… Well, he’s about to get a real lesson on the fact that Jeff Winger never learns”.
**** Igen, sikerült röhögés nélkül kimondania.
***** Szerettem volna, ha az Univerzum azért érzi, hogy most konfliktus forog fenn. Úgy értem, oké, az Univerzum gyakorlatilag mindenható, nincs igazán leverage-em vele szemben, csak a hiúsága; mármint borzasztó lehet úgy mindenhatónak lenni, hogy senki nem tud róla, bennem meg megvan a képesség, hogy észrevegyem és értékeljem a kis játékait meg az elegáns megoldásait, de ha hülye, akkor nem fogom. Mármint csak azért sem, amíg abba nem hagyja ezt az idegesítő mértékű rejtélyeskedést meg utalgatást. (Ne keressen, majd mi hívjuk).
****** A jegyzőkönyv kedvéért szeretném ismét tisztázni, hogy igen, tudom, hogy az Uni csak az én fejemben létezik, de mi lehetne valóságosabb annál, ami az én fejemben létezik?
******* Egyszámos lány: ha egy szám megtetszik, azt addig pörgetjük loopban (akár hetekig), amíg rosszul nem leszünk tőle, és így van egy csomó szám, amiről azonnal beugrik életünk valamelyik időszaka.

and now for something completely different

Én [nagyon belehevülve]: És nem tudom, miért csinálják ezt velem a nők, hogy mire bejáratom őket, egyszer csak minden bajuk lesz, pedig most is olyan lelkesek voltunk már mindketten, és annyira úgy tűnt, hogy megy ez nekünk, erre most két hétig semmi, lehet, hogy több partnerrel kéne járnom párhuzamosan, vagy*…

Az L.: Állj, állj, állj, mert ez most annyira gyönyörű, ahogy végre KIMONDTA VALAKI helyettem, hogy mi is a baj tulajdonképpen a nőkkel, és mi is lenne rá a megoldás.

(Ezt követően megköszönte nekem a férfitársadalom nevében, majd utasított szintén a férfitársadalom nevében, hogy ezt mindenképpen írjam meg a blogomba, de akkor már nem nagyon figyeltem, mert minél hamarabb le akartam tenni, hogy ezt megírjam a blogomba).

 

* A falmászásról volt szó, amit csak partnerrel lehet**.
** És oké, csak elutazik egy hétre a mászópartnerem, de mindig így kezdődik!

a bristoli buli – tintagel

Szóval az utazás előtt már nagyjából kezdett körvonalazódni, hogy ez egy ilyen Artúrcentrikus zarándok-csillagtúra lesz a mi sajátos stílusunkban (az út bal oldalán maradva). Az utolsó héten már napi több oda-vissza üzengetés keretében egyeztettük a legszükségesebbeket, amelyek kivonatát (erősen megvágva, de a lényegét megtartva) így lehetne összefoglalni:

Én: kinyomtattam közben mindent (airbnb foglalás telefonnal-címmel, kocsibérlős papír, boarding passok).

Lam: úúúú és mi lenne, ha Wales-be menvén Monmouth-ba (is) mennénk el? k közel van, van benne norman vár, és hát Geoffrey of Monmouth!!!

Én: oké, 17:10-ig van becsekkolás, találkozzunk 15:10 körül a reptéren?

Lam: Monmouth amúgy azért is király, mert tényleg közel van (30-40 km), a dombok között, és cuki kis wales-i városka, és mondom, GEOFFREY OF MONMOUTH!!! :)))

Én: rendben, amúgy lesz nálam konnektoradapter, meg elosztó.

Lam: OK, most nézem, muszáj elmenni Monmouth-ba, mert elmegy mellette az Offa’s Dyke, a legrégebbi angolszász earthwork (8. sz.).

Én: szerintem legyen az a terv, hogy szombaton megérkezünk, átvesszük az autót, beszerzünk valami alkoholos italt, és este csillaghullásnézés közben megbeszéljük, hogy mikor hova menjünk.

Szóval egy idő után óhatatlanul is felmerült bennem a gyanú, hogy Lam el akar menni Monmouth-ba (el is mentünk, és a korábban felsorakoztatott érvekhez azt is hozzátenném, hogy van benne egy hatalmas Marks & Spencer Food, illetve több könyvesbolt, mint amennyit a gyermekeink szívesen bejártak volna, de nem volt túl sok választásuk**), meg az emlegetett Geoffrey of Monmouth-nak is utánanéztem*, akiről kiderült, hogy a XII. században élt, és többek között írt egy Britannia királyainak története (Historia regum Britanniae) c. könyvet latinul, állítása szerint részben az oxfordi főesperestől kapott dokumentumokat lefordítva, amelyek eredetijét soha senki nem látta, viszont ennek ellenére egészen a tizenhatodik századig megúszta ezt a tényleg csodálatra méltó médiahacket (elvégre latinul írt, és ami latinul van leírva, az úgy is van), amikor is kezdett gyanússá válni, de ekkorra már más irányú elfoglaltságai miatt sem megerősíteni, sem cáfolni nem állt módjában a vádakat, mivel halott volt. Merlint például egy az egyben ő találta ki és iktatta be a mondakörbe.

Tintagelre visszatérve, Geoffrey of Monmouth (barátainak és üzletfeleinek csak Geoffrey Arthur) ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy Arthur ott született egy bonyolult szerelmi háromszögből kifolyólag, a britek Uther nevű királya ugyanis reménytelen szerelembe esett Tintagel hercegének Igraine nevű feleségével (“relationship status: it’s complicated”), és hosszú évekig ostromolta Tintagel várát (“year 7, day 156: attacking again, #FML”), majd végső elkeseredésében Merlinhez fordult, aki egy éjszakára Tintagel hercegéhez hasonlatossá mágiázta külsőre, és izé, így nyílt lehetősége Arthurnak megfoganni. Amúgy Tintagel valódi hercege nem sokkal ezután elesett a csatában, Uther pedig elfoglalta a várát nőstül (kicsimmel Tintagelbe’, #FTW).

Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy miért volt olyan hosszú ez az ostrom: a környék úgy néz ki, hogy van a part, ami kábé egy hegy, drámai függőlegességgel a vízbe omló sziklákkal, illetve van a (fél)sziget, ami egy másik hegy, csak a vízben, és a kettőt egy keskeny, meredek, kábé gyalogútnyi ösvény köti össze, amin most már van lépcső, de még így is kétszer meggondolja az ember:

tintageli_lepcso

Továbbá már a kilátás miatt is megérhette idekastélyozni egyet:

tintagel_view

Ugyanakkor, bár ez Uther idejében még nem lehetett annyira feltűnő, de térerőben igen szegény volt a környék, ami csak azért tűnt fel nekem, mert emberek akartak tőlem dolgokat, ami miatt eleve ideges voltam napok óta (mindenkinek szóltam, hogy el fogok utazni, nem fogok ráérni, és érdekes módon ezt az összes fizetős munkaadóm megértette (még kellemes nyaralást is kívántak, meg ilyenek), viszont van ez a csomó apró izé, amiben ingyen szoktam segíteni olyan embereknek, akikkel semmiféle munkaviszonyban nem állok (a kapcsolatunkat felebarátinak mondanám, mármint olyan értelemben, hogy igényt tartanak baráti szívességekre, ugyanakkor nem viszonozzák ezt baráti megértéssel még azzal kapcsolatban sem, ha éppen nem érek rá szívességeket tenni), szóval az a lényeg, hogy amikor már harmadszor rohangáltam eszelősen, hogy elcsípjek egy sugárnyi térerőt, pusztán azért, hogy meghallgassam, hogy (a) miért nem vettem fel korábban, (b) mit kéne még aznap estére ingyen, precízen és sürgősen, akkor utána egy pillanatra megálltam, és felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a fenéért foglalkozom ezekkel a dolgokkal a világ legszebb helyén, három olyan ember társaságában, akiket tökre szeretek, miközben érzem, ahogy a kelták megpróbálnak a lelkembe hatolni (konszenzuálisan!); és miközben egy egész napot végigvezetek, miért kell azon szoronganom, hogy otthon még hány apróságot kell elintéznem***, majd ezt a kérdést meg is válaszoltam magamnak azzal, hogy izé, nem kell.

Úgyhogy ezen a ponton egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat, és inkább Mucit néztem, ahogy fújja a szél:

szeles_muci

Azután nem sokkal később egy hölgy is odajött, hogy a sziget bizonyos területeit legyünk szívesek elkerülni, mert viharos erősségű széllökések történnek éppen (Tintagel hercegének nagy valószínűséggel senki nem szólt időben), úgyhogy inkább elkészítettem az obligát táblás fotót a saját gyerekemről, illetve az obligát kamaszodósat mindkettőről:

Utána megszemléltük még a helyi ajándékboltot (pár hűtőmágnest leszámítva meglepő visszafogottságot tanúsítva), majd hazamentünk, és nem csináltam semmit, vagyis gyanús állagú sajtokat és áfonyás-mangós gyümölcssalátát ettem, meg kézműves söröket**** ittunk, meg sokat nevettünk, de nem válaszoltam (el sem olvastam), nem írtam meg gyorsan, nem néztem át, és nem bántam semmit. (Na jó, pár oldalt lefordítottam, de azt pénzért és szerelemből).

És a tintageli kelták azért tudhattak valamit, mert valahogy sikerült úgy maradnom, ugyanis másnap reggel ugyan letámolyogtam pizsiben a tetőtérből, de miután a gyerekek tájékoztattak, hogy még nem tartanak igényt a reggeli felszolgálására, úgy döntöttem, hogy most nem fogom gyorsan elintézni a mások elintéznivalóit, majd ettől vérszemet kapva az is eszembe jutott, hogy nem fogok malmozva várakozni, amíg a két ded késznek nem érzi magát a táplálkozásra (mentségemre szóljon, hogy megtanítottuk őket a hűtő kompetens használatára), hanem simán visszamegyek aludni, mintha nyaralnék, vagy ilyesmi.

Utána meg is kérdeztem a Lamot, hogy ugye, hogy mennyivel jobb fej vagyok, ha rendesen kialszom magam, mire azt felelte, hogy én mindig egyformán jó fej vagyok, majd némi hatásszünet után elgondolkozva hozzátette, hogy és az is mekkora szerencse, hogy soha nem vagyok kövér. Ezt követően kiment, hogy citromot vegyen a teámba, de előtte feltette a vizet forrni, majd az ajtóból visszafordulva kérdés nélkül tájékoztatott, hogy nem azért tette fel a vizet, mert engem nem tart képesnek rá, hanem azért, hogy nekem ne kelljen (időnként elszégyellem magam amiatt, hogy ő mennyivel emancipáltabb nálam).

Szóval még csak ezután volt, hogy a Tintern Abbey-t is útba ejtve elindultunk Monmouth-ba (Geoffrey of Monmouth!), de ott már csak annyi volt a bajom, hogy túl sok a szép.

 

* Mondjuk Lam is írt róla: “a lényeg, h amíg pont Geoffrey of Monmouth a 12. sz. első felében össze nem foglalt mindent egy nagy pszeudo-historiográfiai munkában, addig csak ilyen elszórt wales-i hősi énekek voltak külön-külön, sőt, Merlint pl. kimondottan Geoffrey tette bele az Artúr-mondakörbe! Geoffrey amúgy annyira Artúr-obszesszált volt, h időnként még így is írt alá, h ‘Geoffrey Artur’. Az ő műve konkrétan a felelős azért, h az Artúr-sztori egész Európában elterjedt a 12. sz.-tól, még Péterváron is van belőle kézirat, és ő indította be a francia adaptációkat, amik egyrészt a klasszikus francia lovagregényhez vezettek (pl. Chrétien de Troyes, aki meg a Lancelotért felelős), másrészt meg aminek révén visszament az egész Angliába, és így jutunk el az első angol nyelvű Artúrig vmikor 1200 körül (Layamon).”
** Nem beszélve arról, hogy úton Monmouth felé jelentettem ki, hogy én már nem bírok ennyi nagyon szépet nézni, és hamarosan túlterhelődöm, ezt nem lehet ép ésszel kibírni (kottázsok, Instagram-worthy erdei utak, borostyánnal befutott kőhidak, hegyes-völgyes vadvirágos táj), mire a gyerekek minden ezután következő festőibb objektumnál üvölteni kezdtek, hogy gyorsan nézzek valami rondát, mielőtt baj lesz.
*** Valójában ez így globálisan is átfutott a fejemen, hogy az elmúlt pár évben mennyi időt áldoztam arra, hogy csak meghallgassam, csak segítsek, csak vigyem el, csak vegyem át, csak vigyázzak rá egy kicsit, csak írjam meg, csak nézzem át, csak igazítsam hozzá az időmet, stb., és hogy ennek az időnek mennyire aránytalanul nagy része fordítódott olyanokra, akik egyszerűen csak viszik az energiát (vagyis se nem munkaadók, se nem tesznek hozzá különösebben a világhoz, viszont mindig akarnak valamit).
**** Mondjuk a sörökkel kapcsolatban a “kézműves” jelző mindig enyhén kellemetlen asszociációkt kelt bennem, de az alkohol segít ezeknek a tompításában.

a bristoli buli – lovak és kutyák érzelmek

Szóval az eredeti terv az volt, hogy ezalatt az egy hét alatt a gyermekek megtanulnak angolul, mindeközben pedig a társalgásaink során mintegy észrevétlenül megtöltjük a fejüket ismeretekkel az általunk meglátogatott történelmi jelentőségű helyekről.

Ehhez képest a beszélgetéseink meglepően nagy része (amellett, hogy maradjak az út bal oldalán, ne menjünk még (sehonnan sehova), de mikor érünk már oda) az érzelmeinkről szólt, részben annak köszönhetően, hogy már utunk legelején beszereztük a legszükségesebbeket, úgymint Ben&Jerry’s fagyi, változatos sajtok, marhahús és hangulatgyűrű (ez utóbbi nekem, de meg tudom magyarázni). Zsé már a második reggelen kérdezgetni kezdte, hogy tulajdonképpen most hogy érzem magam hivatalosan, és mivel akkor még nem voltam expert ebben a gyűrűs dologban, a színmagyarázatról lestem le, hogy ööö, vagy nyugodt vagyok és szerethető, vagy zaklatott és érzéki (ezt a kettőt amúgy is könnyű összekeverni). Lam kifejezte a csodálkozását, hogy ennyi mindent képes vagyok egyszerre érezni, mire elmagyaráztam, hogy ez azért van, mert én lány vagyok, és a lányok egyszerre akár tucatnyi dolgot is képesek érezni (pláne, ha több ujjukon több hangulatgyűrű van, az egyéb ékszereikről nem is beszélve), amíg ő, mint férfi, egyszerre mondjuk annyit érez, hogy éhes, fejeztem be, majd felmerült bennem, hogy ez azért talán egy kicsit túlzás volt a részemről, de Lam elgondolkozva csak annyit válaszolt, hogy tényleg éhes egy kicsit. Muci lakonikusan hozzátette, hogy ő is, úgyhogy megpróbáltam érzelmeim bonyolult sokaságát a kenyérkenésbe csatornázni, miközben Zsé azt magyarázta, hogy egyszer egy Levi’s boltban szoros egymásutánban benne is rengeteg különböző érzelem ébredt (I could relate).

Tehát a rockin’ Stonehenge (The Great Shopping Spree of the Huns, 2017) után már azért nemtől függetlenül éhesek voltunk leginkább, és Lammal jó előre kinéztük a Rose and Crown nevű pubot pár festői faluval (és tankátvonulási csomóponttal) arrébb, ami sajnos hatig zárva volt, utána találtunk egy másikat is hatig zárva, majd egy olyat, ahol éppen halotti tort tartottak, és ekkor fogalmaztuk meg, hogy a következőbe eleve úgy kellene bemenni, mint a (passzív-)agresszív kismalac, hogy “na, halljuk, hogy itt miért nem ehetünk”. Egyébként azért nem ehettünk, mert a konyha éppen (wait for it) hatig zárva volt, de a mellette lévő bio-conscious büfében melegítettek nekünk quiche-t és hipszterkávét.

A bio-conscious büfére egyébként Edingtonban találtunk rá, ami arról híres, hogy miután feltűnt a helységnévtáblája, Lam legalább ötször feltette a kérdést (egyre fokozódó izgatottsággal), hogy nem itt volt-e az edingtoni csata. Mivel szerettem volna fenntartani a társalgás dinamikáját, minden logikai képességemet összeszedve mind az ötször azt válaszoltam, hogy én esélyesnek találom, hogy az edingtoni csata Edington környékén volt. Ezt a dolgot egyébként Lam, aki nagyjából bármelyik angliai helyszínről képes rekordmennyiségű összefüggő és furcsa szót és tulajdonnevet (különböző formákban) tartalmazó mellékmondatot egymás után rakni, később az érdeklődésemre így írta le:

a megkeresztelés úgy volt, h Alfréd megverte az akkor már néhány éve Anglia-szerte rabló és fosztogató vikingeket (asszem ez a forrásokban ‘mycel here’, azaz ‘nagy sereg’ néven hivatkozott viking sereg volt, mert h ugyanebben az időben volt Angliában másik rabló és fosztogató viking sereg is), és az edingtoni (ethanduni) csata után a ‘Treaty of Wedmore’-ként emlegetett békekötéshez az is hozzá tartozott, h a vikingek vezetőjét, Guthrumot meg is keresztelték (Alfréd volt a keresztapja, a keresztségben az Aethelstan nevet kapta), meg ekkor jelölték ki a Danelaw nevű területet, ahol a vikingek élhettek nyugodtan (ezt később majd Alfréd gyerekei és unokái és dédunokái foglalták vissza).

Edingtonba (Ethandun?) úgy kerültünk, hogy a lovat akartuk megnézni:

lo1

A ló (Westbury White Horse) amúgy nekem szívügyem volt a Tiffany Aching-regények (People of the Chalk!) miatt, de tényleg impresszív alkotás a maga nemében, több is van a környéken, és ezek úgy készülnek, hogy a krétadombokról ló alakban felszedik a pár centis humuszt és gyepet (bár ezt a konkrét darabot az ismertető szerint le is betonozták, hogy ne kelljen minden tavasszal megtisztogatni).

Ennek a lónak amúgy dezignált lónéző helye is van, direkt erre a célra felállított paddal, amelyen gyermekeink (respectively) kötelességtudóan nézegették is a lovat a fényképezőgépükön (bukolikus környezetben).

horseview

Hogy maradjunk a lovas tematikánál, másnap átmentünk Walesbe 6,7-ért (csak odafelé kellett fizetni a hídon, de amúgy megállapítottuk, hogy ez a 6,7 sokkal jobban megéri egy öt kilométer széles tengerszoros felett, mint az 1* a pataknyira apadt Avon*** felett), és arra emlékeztem ugyan, hogy a hitelkártyás-alkoholos estén, amikor már össze-vissza kattintgattunk, valamiért úgy éreztem, hogy muszáj elmennünk Swansea-be, de arra már nem, hogy miért. Ilyen esetekre viszont azon a környéken mindig jó wild card, hogy “nézzük meg Arthur kövét”, mert mindenhol van egy (több?), úgyhogy azt néztük meg.

Ezeket a lovakat nem mutatta ugyan a google maps, de szintén ott voltak:

lovak

A gyerekek először az állatokkal voltak elfoglalva (végül sikerült lebeszélnünk őket arról, hogy hazavigyük valamelyiket), utána a közelben található rituális kőrakással (arról is sikerült lebeszélnünk őket, hogy több száz éves háborítatlanság után átrendezzék), majd végül magával a kővel is, Lam pedig a felszólításomra, hogy viselkedjen természetesen a közelében, előadta az IT Crowd ismert jelenetét.

Én mindeközben elkészítettem a “fekve fényképezem magam a kövekkel” sorozatom aktuális darabját (az ötlet a Stonehenge-nél született meg, amikor már csak fetrengtünk, de még nem volt kedvünk indulni, és Monmouth-ra tenném a stílusom érettebbé válását).

A lovakról és az érzelmekről egyelőre ennyit.

 

* Ebbe már az első napon beleszaladtunk, éppen Portisheadbe mentünk, leginkább a kulturális utalás végett, amikor Lam egyszer csak figyelmeztetett, hogy “izé, ki volt írva, hogy jön egy híd, ahol egy… milyen pénz is van itt?** Mindegy, szóval egyet kell fizetni”, és ezt követően ez már csak “a híd, ahol egyet kell fizetni” néven futott.
** Fáradtak voltunk.
*** Ott még azt hittük, hogy az Avon Dél-Anglia Garry folyója, mert több száz kilométert bejártunk, mégis rendszeresen át kellett menni rajta (az Avon), de időközben kiderült számomra, hogy Angliában 5, Skóciában 3, Walesben pedig 2 Avon-folyó van (más kontinenseken még legalább 9), ami nem annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy az avon keltául egyszerűen folyót jelent.

a bristoli buli – stonehenge

Az előző poszt után kaptam a levelet Lamtól, hogy

folytatásposztokba való részletek:
* a híd, ahol egyet kell fizetni
* roadsign the shit out of it
* passzív-agresszív ebéd Edingtonban, ahol Alfréd úgy szétverte a vikingeket (787), h még meg is keresztelte a vezérüket
* Wales-be 6,70 a belépő

és minderre sor fog kerülni.

A road signokkal például az volt, hogy miután ismét megszoktam, hogy az út rossz oldalán kell vezetni, miközben a sebváltó is furcsa helyen van (hozzátenném, hogy Lam nagyszerű navigátor, bár néha ő is keveri a jobbat és a balt*, de végtelenül türelmesen** teszi hozzá minden utasításhoz, hogy “és kérlek, maradj a bal oldalon”), szóval ezek után annyira elkanászodtam, hogy kacérkodni kezdtem a törvény túlsó oldalával, és például a tilosban parkoltam le, amikor megálltunk a Sainsbury’s-nél kenyér-tejér’. A gyermekeket teljesen felspannolta a bűnözői életmód ellenállhatatlan vonzereje, úgyhogy ezt követően már olyanokat visítottak nagyjából harminc centiről a fülembe utazásaink közben, hogy “taposs bele, menj át a piroson, a nyomunkban a zsaruk!” (amihez Lam mindig hozzátette kellemes bariton hangján, hogy “de közben kérlek, maradj a bal oldalon”), és a mai napig nem sikerült őket teljesen meggyőznöm arról, hogy nem adtak ki ellenünk nemzetközi körözést a Sainsbury-balhé miatt.

Az volt egyébként a kocsink, ott (éppen Wales kietlen részeire menekültünk a törvény vasmarka elől):

auto

Visszatérve a road signokra, a bal és a jobb oldalak furcsa helyzetének megszokása után ezekre is figyelni kezdtünk, és azt kell mondjam, angolul még a táblák is sokkal költőibbek, ott van például a “No Hard Shoulders”, amire azonnal rávágtam, hogy “No Hard Feelings”, mire Lam azt dünnyögte, hogy “No Cold Feet”, amiből szelíden keretes szerkezetet csináltam azzal, hogy “No Cold Shoulders”, Lam meg megírta kortárs versben, Barry Kent stílusában.

Na de ezek után jött még csak az a rész, ahol az Abnormal Loads (tótiszolva: őrült terhek) és a Single File Traffic (tótiszolva: egyaktás trafik) után jött az, hogy Tank Crossing, amiről eleinte azt hittem, hogy benéztük, utána viszont kiugrottam a kocsiból, és lefényképeztem, de eközben katonai légijárművek kezdtek körözni a fejem felett (gyermekeink görög kórusa a kocsiból: menekülj, mert leszednek! Lam refrénje: kérlek, maradj az út bal oldalán).

Utóbb kiderült, hogy a Salisbury Plain (ahol a Stonehenge van) nagyjából fele egy katonai gyakorlóterület, és azért van ez.

Maguk a kövek amúgy rafináltan el vannak rejtve a dombok közé, a parkolóból elsőre csak egy nagyon impresszív, az őseink tudását magába sűrítő ajándékbolt*** látszik (Amikor Zsé meglátta, elnyílt a szája, és az jött ki rajta, hogy vegyünk, vegyünk, vegyünk!, én meg motyogtam valami olyasmit, hogy előbb talán nézzük meg a dolgokat, és csak utána vásároljunk emlékeket róluk, de be kell ismernem, hogy pontosan azt éreztem, amit ő, ugyanezekkel a szavakkal). Mindenesetre vettünk.

Magukhoz a kövekhez stílusosan a To the Stones jelzésű busz vitt el minket, és hát tényleg gyönyörű az egész (the greatest henge of all), úgyhogy nem mulasztottuk el minden szögből és mindenféle személyi kombinációkban lefotózni, beleértve Lam tribute sorozatát is az Ylvis dalához.

Az elsőn én igyekszem kezdő szelfierként azon, hogy mind a kövek, mind a fejem benne legyenek a képben, a másodikon heroikus pózban takarjuk ki a hengét, a harmadikon Lam tributál (vidáut dö teknolodzsáj).

Na jó, itt van azért egy a főszereplőről is:

stonehenge

Ja, és az Ylvis:

(Én a mai napig röhögök, ha megnézem).

A gyermekeknek azt mondtam, hogy mivel nem biztos, hogy életünkben még egyszer eljutunk ide, addig maradunk, amíg úgy nem érzik, hogy már hányniuk kell a kövektől (a drámai helyszínek drámai szavakat kívánnak, és ők egyébként is mindig nagyon viccesnek találják, ha a hányás kerül szóba), utána meg a kérésükre gyalog tettük meg parkolóba visszavezető utat buszozás helyett (mivel az angol táj eléggé csábítja az embert lemezborítógyanús felvételek készítésére, meglehetősen lassan).

Amúgy azt szeretem a britekben (amellett, hogy normális nyelveken és teljesen változatos témákban írnak könyveket (befotóztam valami sarki kis üzletben például, hogy egy egész polcot képesek az úszás filozófiájának szentelni, de ezt bármilyen obskúrus témával megcsinálják)), hogy nem az van kiírva az elkerített legelő szélére, hogy nemszabad-tilos, hanem az, hogy ha esetleg bemennél, mit csinálj, hogy senkinek ne essen baja. Köszönettel.

(Az már csak a hab a tortán, ha már feliratok, hogy tekintettel vannak arra, hogy a helyi táj szépsége képes minden más funkciót kikapcsolni az ember agyában, és erre az esetre felkészülve segítőkészen a lámpa alá írják, hogy mi a teendő, ha piros (és kit hívhatsz fel, ha nem piros)).

Szóval visszatértünk a parkolóhoz, és addigra már bennem is hasonló kérdések ébredtek, mint az Ylvisben (Is it a giant granite birthday cake? Or a prison far too easy to escape?), úgyhogy megpróbáltam olyan könyveket találni, amelyekben megalapozott teóriákat állítanak fel a Stonehenge építésével és funkciójával kapcsolatban, de (spoiler) az összes azzal végződött, hogy “valójában nem igazán tudjuk, hogy mi is ez az egész”. Viszont, ha már úgyis lendületben voltam, vettem egy kötetet a helyi folklórról, meg egyet a britek történelméről****, és ezzel vette kezdetét az az áldatlan folyamat, amelynek a végén ott álltam a becsekkolásnál a poggyászkezelővel szemben, a mérlegen egy 15 kiló helyett 23 kilós bőrönddel (odafelé 11 volt), és támadt egy feszült pillanat, amikor összeakadt a tekintetünk, de utána csak vállat vont, és nyomott rá egy “heavy” matricát.

Mindenesetre az a lényeg, hogy most már egy életre elegendő stonehenge-es ceruzánk, radírunk, noteszünk, kő alakú csokink, kirakósunk, pólónk, plüssvarjúnk és hűtőmágnesünk van (még a gyerek apjának is vettem egy ROCKS trikót, hogy egyformában tudják nyomni), és hogy soha többé nem megyünk be felügyelet nélkül ajándékboltba.

szuvenirekbe

Ja, a “roadsign the shit out of it” meg valahogy úgy volt, hogy Lammal rácsodálkoztunk egy táblára, ami arról tájékoztatott minket, hogy a következő 80 méteren feltűnően sok táblát tapasztalhatunk, mire (mivel a gyerekek szerencsére még nem beszélnek angolul) halkan megjegyeztem, hogy “attention, we’ll roadsign the shit out of the next 80 yards”, és nagyon röhögtünk (de mentségünkre szóljon, hogy már nagyon fáradtak voltunk).

Lesz még ló és tintageli reveláció mindenképpen, stay tuned.

 

* Ennek megoldásaképpen feltalálta az “angol bal” nevű irányt, vö.: “Ja, az angol balra gondoltam”.
** Konkrétan annyira türelmes, hogy egy idő után úgy éreztem, valakinek muszáj lenne hisztiznie, miközben én a körforgalmakban bénázom, úgyhogy morogtam neki egy kicsit az elnyomó férfiakról, akik mindenben korlátozni vágynak, és mindent meg akarnak tiltani nekem, és folyton olyanokat mondanak, hogy ne menjek át a piroson, meg ne menjek át a jobb oldalra, meg ne a második kijáraton menjek ki, hanem a harmadikon. Lam megértően bólogatott, és megkért, hogy amennyiben lehetséges, és én is úgy szeretném, maradjak a bal oldalon.
*** Időnként átmentünk Trumpba: This is a really nice gift shop. A great gift shop. Believe me, I have seen gift shops, and this is the greatest gift shop of them all.
**** Mindkettőn van “This book was bought at Stonehenge” matrica, aww!