Igazából Izlandról akartam írni már régebb óta, de ezt nem bírom ki.

Szóval, volt ez a Kaleta Gábor-ügy, és a kipattanása óta nagyon fel vagyok zaklatva és el vagyok szomorodva, és sajnos nem csak KG miatt.

Nekem egyrészt van egy kiskorú gyermekem, másrészt ettől függetlenül is nagyon érzékeny pontom a kiszolgáltatott emberekkel (gyerekekkel, nőkkel vagy bárkivel) szemben elkövetett erőszak. Annyira, hogy hosszú évek óta nem csak pénzzel, hanem konkrét, rendszeres (önkéntes) munkával is hozzájárulok ilyen dolgok megelőzéséhez és/vagy korrigálásához. Egyszerűen zsigerből rosszul vagyok attól, ha visszaélnek a kiszolgáltatottak helyzetével, ha emberek élvezetből abúzálnak más embereket, annyira, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyek ez ellen legalább egy keveset.

Ugyanakkor pontosan ennyire, zsigerből vagyok rosszul az ilyen (a bejegyzés szövege megtalálható az első kommentben a poszt alatt) megnyilvánulásoktól is (és azoktól, hogy KG kerüljön csak börtönbe azért, hogy ott megerőszakolják, vagy heréljék ki érzéstelenítés nélkül, stb., és hogy ilyesmiről emberek kéjes élvezettel ábrándoznak, amire még büszkék is valahol, tehát nem látnak benne rosszat), mert ez pontosan ugyanaz, mintha valaki büszkén hirdetné, mekkora örömet okozna neki megerőszakolni egy gyereket, úgy, hogy lehetőleg fájjon is neki. Egy egészséges felnőttnek visszatetsző egy kiszolgáltatott emberen elkövetett erőszak, függetlenül attól, hogy mit tett az illető.

A pedofil témában szerintem annak kéne lennie a legfőbb, az összes többit felülíró célnak, hogy minél kevesebb gyermeket sújtsanak pedofil bűncselekmények, és ehhez a másfajta erőszakos bűncselekmények romanticizálása vagy hősies színben való feltüntetése nemhogy csak nem járul hozzá, de minden ilyesmi még kontraproduktív is ebből a szempontból, és pusztán a legalantasabb vágyak öncélú kielégítésére alkalmas.

A pedofília bonyolult kérdés. Először is, a tudomány jelenlegi állása szerint a pedofil vágyak ellen semmit nem lehet tenni, viszont ez nem jelenti azt, hogy akit pedofil vágyakkal vert meg a sors, az bármit el fog követni valaha létező gyermekek ellen (pont úgy, ahogy valószínűleg minden férfinak megfordultak már a fejében szexuális jellegű gondolatok olyan nőkkel kapcsolatban is, akik nem érdeklődtek irántuk szexuálisan, a legnagyobb részük mégsem élte ki az ilyen vágyait a valóságban is, mert tudta, hogy az nemi erőszak lenne, ami egyrészt tilos, másrészt élvezetet sem okozna neki). Az, hogy valakiben megvan-e az a fajta szociális gátlás, ami visszariasztja attól, hogy bántson másokat, semmilyen összefüggésben nincs a vágyai célcsoportjával (vannak a felnőttekhez vonzódó emberek között is szadisták vagy aszociálisak, meg a pedofilok között is, de messze nem mindegyik az egyik csoportból sem). Egy sima, átlagos pedofil nagy valószínűséggel nem akar ártani a gyerekeknek, a fantáziáiban a gyerek konszenzuális partner, és egy jól szocializált pedofil azt is tudja, hogy az életben egy gyerek sem lenne konszenzuális partner, ezért nem válthatja valóra a fantáziáit (ahogy egy jól szocializált, felnőttekhez vonzódó férfi is belátja, ha egy adott nő vagy férfi nem vonzódik hozzá, és nem erőszakolja meg).

Ugyanakkor nagyon nagy probléma az, hogy még ha egy jól szocializált, soha senkinek nem ártó pedofil hajlamú ember is bármilyen támogatást igényelne ahhoz, hogy leküzdje a pedofil vágyait, átcsatornázza azokat egészséges mederbe, vagy akár csak ne érezze magát egy darab szarnak pusztán attól, hogy létezik, az nem fogja megkapni, Magyarországon biztosan nem, mert a jelek szerint itt mindenki (még a pszichológusok és a pszichiáterek nagy része is) ugyanolyan irtózással kezeli őket, mint azokat, akik el is követtek valamit (sőt, egy valódi (nem pedofil, de gyermekbántalmazó) elkövető, aki büszkén hangoztatja, hogy egy-két pofon nem ártott még senkinek (amúgy is, megérdemelte), vagy hogy meg kell tanítani annak a gyereknek, hogy hol a helye, sokkal szélesebb körű elfogadásra számíthat, noha a kettő közül csak ez utóbbi a gyermekbántalmazó). És onnantól, hogy ugyanúgy büntetnek azért, mert valamilyen vágyaid vannak, mint azért, ha ki is éled őket, erősen csökken a kiélést akadályozó motiváció.

K. G.-vel kapcsolatban (aki közvetve hozzájárult gyerekek szexuális bántalmazásához, kihasználásához, stb.) úgy gondolom, hogy tök jó, hogy megkapta az egyik lehető legnagyobb büntetést, egy teljes ország (és valószínűleg a közvetlen környezete) elítélését, a kirekesztettséget, ugyanakkor hol van az eltiltás attól, hogy gyerekek közelébe mehessen? Hol van a kötelező terápia képzett, erre alkalmas szakembernél? Hol van a lehetőség a részleges jóvátételre, mint mindenki számára előnyös és konstruktív következmény?

Sőt, K.G. esetében a börtönbüntetést sem tartanám túlzásnak (kötelező terápiával és rehabilitációval), másrészt viszont, amikor azt olvasom, hogy mások azért hiányolják a börtönbüntetést, mert ott jól megerőszakolnák, tényleg felfordul a gyomrom. Tényleg csökkentené a gyermekek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények számát, ha egy pedofil bűnelkövető olyan környezetbe kerülne, ahol az erőszakos szexuális bűncselekmények nem csak normálisnak számítanak, hanem még hősiesnek és erkölcsösnek is? És tényleg jó ötlet erőszakos szexuális bűnözőket támogatni abban, hogy szexuális erőszakot kövessenek el? Ettől majd kevesebb gyerek lesz később megerőszakolva? Elspoilerezem a választ: nem, hanem több. Aki ilyet kíván, az azt kívánja, hogy több gyereket erőszakoljanak meg a világon, pusztán azért, mert az ehhez vezető út számára kielégülést okoz. Vagyis pont olyan vágyakat táplál és hirdet, mint egy erőszakos pedofil.

Visszatérve az elején idézett Tumblr-bejegyzésre, ami eredetileg kiborított, ahogy olvastam, hogy a fiktív apa felesége tisztázatlan körülmények között meghalt, és a pasas ezután képtelen volt felnőttekkel intim kapcsolatot kialakítani, nem tudta kezelni az érzelmeit, erősen hajlott a szerabúzusra, és nagyon hadilábon állt a társadalmi normák betartásával, egyre biztosabb lettem abban, hogy ő az elkövető, mert ez annyi red flag, hogy a főhősnek szánt alak a bántalmazó személyiség mintapéldája. Nincs olyan, hogy ha valaki ennyire lobbanékony és bosszúálló, az ne a közvetlen környezetén (elsősorban a legkiszolgáltatottabbakon, a gyerekein) csapódna le először.

És egyébként ez tökre nem könnyű, mármint az, hogy az ember ne hagyja, hogy elragadják az indulatai ilyen témákban, ezt értem, és át is élem. De az a helyzet, hogy a világban számtalan rossz dolog történik véletlenszerűen is, szándékosan is, a jó dolgok viszont általában nem csak úgy megtörténnek maguktól, hanem a jó dolgokat jó emberek csinálják úgy, hogy erőt vesznek magukon akkor is, ha könnyű lenne hagyni, hogy elragadják őket az indulataik, hogy türelmesek és empatikusak a nekik kiszolgáltatottakkal akkor is, ha frusztráltak, dühösek, vagy fáradtak, hogy az ilyen felkavaró kérdésekben, mint a pedofília, a célt tartják a szemük előtt, és nem a saját vágyaik jóleső kielégítését, stb. Jónak lenni tökre nehéz, mert komoly erőfeszítés kell hozzá (az építés mindig sokkal munkásabb, mint a rombolás), és senki nem tud mindig jó lenni, de azért törekedni lehet rá. Vagy legalább arra, hogy ha az ember éppen építeni nem tud, legalább rombolni ne romboljon.