a második fele spoilerözön, de szólok előtte

Valamikor majd folytatni fogom az Izlandot is, ha lesz egy kis időm (haha), de most sokkal aktuálisabb, hogy az L. végre hazatért a világ túlsó végéről, és megkérdezte/kijelentette, hogy megnézzük-e az Éjszakai ragadozókat.

Előtte még volt egy kis mikulásoznivalóm a Libriben, meg az is hozzáadódott a dologhoz, hogy a Második Utas exkluzív deluxe szlovákiai billás mikulászacskói nálam maradtak, de szerencsére a szülei és a gyermeke nem sokkal előttünk mozizott az Alleeban (ő nem), úgyhogy sikerült megoldanunk a problémát, és még kellemesen el is cseverésztünk a lopásjelző két oldalán állva* arról, hogy nekem tetszett az Érkezés (mind emberileg novellában, mind filmben), nekik meg nem. Ennek következtében, amikor a mozikasszától rácsörögtem az L.-re, hogy megvegyem-e jegyet, ő arról tájékoztatott, hogy éppen fizet, mire közöltem vele, hogy (ezek szerint) a háta mögött állok, mint egy nagyon sablonos horrorfilmben.

Az L. ezt követően a jegyeken kívül a kezembe nyomott két karamellás cukorkát, majd némi kotorászás után még egyet (úriember nem spórol a karamellás cukorkákkal, ha nőkről van szó), a Guruban viszont rendelés után azonnal nekem szegezte a kérdést, aminek a megválaszolását lehetőség szerint szerettem volna elkerülni, miszerint mit láttam moziban a mr.a-val, mialatt ő nem volt. Mivel szeptemberben, amikor a tradicionális hagyományaink értelmében Isolde legújabb gyermekét is meglátogattuk, némi konfliktust okozott közöttünk, hogy megnéztem a mr.a-val a nem tudom már, mit**, ezúttal óvatosan visszakérdeztem, hogy van-e olyan film, ami miatt megsértődne. Az L. rávágta, hogy természetesen van, ennek ellenére azonnal bevallottam neki az Érkezés-t (noha az elutazása előtt felvetette), mire ő is bevallotta, hogy ő is megnézte nélkülem, majd biztosítottuk egymást kölcsönös megkönnyebbülésünkről, amiért filmek tekintetében egyformán hűtlennek bizonyultunk.

Snitt.

*** Itt következik a nagyon spoileres rész, én szóltam! ***

Miután hazaértem, még olvasgattam egy kicsit a neten, és annyira felháborodtam azon, hogy az Internet szerint létezik olyan lehetőség, hogy Edward azért nem jelent meg a randin, mert öngyilkos lett, hogy majdnem felhívtam az L.-t, hogy rázúdítsam az ezzel kapcsolatos reakciómat, de még időben eszembe jutott, hogy hajnali kettő van, és már valószínűleg alszik, úgyhogy én is ezt tettem. Reggel viszont láttam, hogy hajnali 2:22-kor írt nekem egy (két) levelet arról, hogy az Internet szerint Edward lehet, hogy öngyilkos lett, továbbá az is lehet, hogy nem beszéltek meg konkrét randit, mert azt nem láttuk, hogy konkrét randit megbeszéltek volna.

Naszóval, ezúton szeretném kijelenteni, hogy ha a filmnek volt bármilyen mélyebb jelentése (márpedig nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor Edward egyszerűen nem lehetett öngyilkos, mert az nem fért volna a képbe. Oké, hogy a filmbéli regény végén Tony véletlenül lelövi magát, de a regény egyrészt csak szimbólum (abban a másik(ok) elvesztése is halállal volt jelképezve), másrészt Edward/Tony semennyire nem volt sem önpusztító, sem olyan, aki olcsó drámai eszközökhöz nyúlna vagy játszmázna (és most lehet azt mondani, hogy a nem megjelenés is játszma, de csak akkor lenne az, ha más célja lett volna vele, mint annak kifejezése, hogy már nem szeretlek, nem akarok veled találkozni). És a regény végén (szerintem)(ahogy Suematra mondaná, én úgy gondolom, és igazam van) az hal meg, aki a bosszúállás végett ugyanolyanná változott, mint akik elkövettek valamit ellene, míg a való életben Edward győzött, nem választotta a könnyebb utat, a megjátszást és a konformizmust, mint Susan, hanem, ahogy a film elején is elhangzik, tényleg kiderült, hogy ő másképp erős, ami hosszú távon óhatatlanul is tartalmasabb sikert eredményez.

Edwardnak a filmben és a filmbéli regényben is az volt a gyengesége/erőssége, hogy volt benne naivitás, a valóban értékes dolgokba és az emberekbe vetett hit, ugyanakkor ő a filmben és a filmbéli regényben is megfizette ennek az árát, míg Susan és a texasi srácok másokkal akarták megfizettetni a saját gyengeségük (a dolgokhoz vezető könnyebbik út és a cinizmus) árát, ami csak rövid távon kifizetődő. Egyszerűen semennyire nem lenne logikus, ha Edward pont akkor, amikor kiderül, hogy ő tett jó lóra, vagy hogy is lehet ezt megfogalmazni, öngyilkos lesz. Ráadásul olyasvalaki miatt, aki könnyűnek bizonyult.

Az viszont valóban érdekes, hogy nem láttuk a konkrét randimegbeszélést, de egyrészt, amikor Susan ott állt a tükör előtt, én végig nagyon erősen szuggeráltam és vártam, hogy jöjjön már rá, hogy az ember nem ilyen ruhában randizik azzal, aki egy ilyen könyvet írt, és aki jó ember, és akkor valóban letörölte a rúzsát, és levette az ékszereit, ami valahol átöltözésnek is felfogható, másrészt az elég nagy csalás lenne, hogy ott ül az étteremben, és folyton az ajtóra nézünk, és látjuk az arcát, ahogy direkt nem néz oda, amikor a pincér bekísér egy férfit, és erre kiderül, hogy eleve nem randira ment oda. Bár beismerem, hogy valahol tiszteletre méltó bravúrnak tartanám, hogy a rendező ilyen ügyesen el tud velünk szórakozni, ugyanakkor olcsó trükknek is, úgyhogy egyszerűen nem szeretném. És ott van az a praktikus szempont is, hogy ha az ember egyedül akar inni, akkor nem egy puccos étterembe megy, hanem egy bárba.

Azt hiszem, erről csak ennyit szerettem volna mondani (ja, meg azt, hogy nem járunk, vagy ilyesmi).

 

* Én nem akartam kimenni, mert már bemondták, hogy zárni fognak, ők meg nem akartak bejönni.
** És vezeklésül meg kellett néznem a Lány a vonaton-t szinkronnal, pusztán azért, mert azt én akartam (mint a későbbiekből is ki fog derülni, a bosszú, azon kívül, hogy hidegen tálalva a legjobb, elég komplex és követhetetlen is tud lenni időnként).

társadalmi közlemény

Kicsit megszakítjuk adásunkat a jó ügy érdekében.

Szóval az van, hogy én itt nem részletezett okok miatt a családi pótlékomat minden hónapban valami jó ügyre igyekszem fordítani (nem kell aggódni, Muci így is megkapja a kedvenc joghurtját), és elég időigényes olyan jó ügyet találni, ahol az ember elsősorban nem egy szervezet fenntartására adakozik, hanem ténylegesen jobbá (vagy kevésbé rosszá) teszi valakinek az életét. Én igyekszem olyan helyekre adni, ahol vagy tényleg nagy szükség van rá, mint például a bántalmazott nők átmeneti otthona, vagy a koraszülöttek, időnként meg az átmeneti gondozásba került gyerekeknek is viszek ezt-azt*.

Na, és most történik, hogy szerveződött egy crowdfunding a Tábitha-háznak (gyermekhospice), és a haldokló gyermekek ellátásánál és gondozásánál azért nem sok rettenetesebb vagy nemesebb dolog van, a családjuk segítéséről nem is beszélve, viszont állami támogatást például nem kapnak, és 1%-okat sem igényelhetnek. Szóval sokat segítene, ha sokan hozzájárulnának valamennyivel a fenntartásához, további információk ezen a linken:

https://www.justgiving.com/crowdfunding/nora-pacher

(A Tábitha-ház weboldala)

(Indexes cikk régről)

 

* Amúgy ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ilyen esetekben érdemes odafigyelni pár dologra, mert egy csomószor előfordul, hogy a szándék jó, a megvalósítás mégis felemás, szóval:
  • Ahol krízishelyzetben lévő emberek élnek, ott általában nincs sok tárolóhely. Érdemes megkérdezni, hogy pontosan mire van szükségük, különben könnyen előfordulhat, hogy amit kapnak, csak további megoldandó problémákat okoz.
  • Önmagában azzal, hogy használt ruha vagy játék, semmi gond, de ebben az esetben is érdemes megkérdezni, hogy milyen méretnek, milyen játéknak örülnének.
  • Ahol a krízishelyzetbe került emberek élnek, az bármennyire is átmeneti, de abban az időszakban az otthonuk. Amikor az emberre (bármilyen jó szándékkal is) rátörnek az otthonában, az nem feltétlenül egy örömteli esemény, pláne, ha egy rakat idegen teszi, akik kimondatlanul is valamiféle hálát, vagy legalább örömet várnak a jótékonyságukért. Van olyan, hogy a gyerekeknek nincs kedve felkelni a molyolásból, vagy nem szívesen találkoznak idegenekkel (máskor meg igen), szóval nem feltétlenül a felhőtlen öröm forrása a személyes (pláne elnyújtott) átadás, faggatás, stb.
  • Attól, hogy valaki krízishelyzetben van, még lehetnek vágyai. Érdemes megkérdezni (a gyerekektől mindenképpen, de időnként a felnőttektől is szoktam), hogy van-e valami, aminek tényleg nagyon örülnének, bármilyen hülyeség (vagy a létfenntartáshoz nem feltétlenül szükséges dolog) is.
  • Az, hogy valaki krízishelyzetben van, nem jelenti azt, hogy az adományozó pénzért vagy tárgyakkal megvásárolhatja az örömét, szimpátiáját, jókedvét, explicit háláját.

Izland 2. – az aranykörről és az izlandiakról

Szóval, Izlanddal kapcsolatban az volt a tervem nagy általánosságban, hogy szép dolgokat fogok nézni, miközben intenzív erőfeszítéseket teszek arra, hogy megismerjem az izlandi nép lelkét (azt a részét is, amelyik nem az áldozatai elhantolásával foglalkozik).

A szép dolgok látását gyakorlatilag elkerülni sem tudtam volna, még akkor sem, ha végig a lakásban maradok, de (bár ez is vonzó lehetőségnek tűnt), inkább minden nap autóztunk pár száz kilométert. Érkezés után másnap rögtön nekiindultunk az ún. Aranykörnek (egy kb 300 km-es, látnivalókkal csordultig pakolt turistaútvonal Reykjavík közelében), aminek végül a felét sikerült sötétedésig megtennünk, de szerencsére pont akkor ugrott elénk egy izlandi kontakt által javasolt gejzírfürdő, a Secret Lagoon.

Itt megjegyezném, hogy amikor azt mondom, Izland, mindenki azt kérdezi, hogy nem volt-e túl hideg, amiről mindig az jut eszembe, ahogy a Secret Lagoon tavának ki kellett másznom a zsombékos partjára, hogy hűljek egy kicsit (a kamera eltávolodik, hogy magába foglalja a tiszta, fekete tavat, a fenekén legömbölyített, fekete, vulkanikus eredetű kavicsokkal, egyik oldalán a diszkréten elkerített, időnként kitörő gejzírrel, ami táplálja, körben zöld füvek, mohák és páfrányok, a háttérben termálvízzel üzemeltett melegházak világítanak, a part helyenként visszafogottan füstölög, már csak a látvány kedvéért is).

Ekkorra már amúgy is erősen gyanakodtam arra, hogy mind a tájakat, mind a felhőket Izlandon gyártják, és onnan importálják a világ többi részébe, mert amikor nem csináltunk semmi egyebet, egyszerűen csak haladtunk az úton, akkor is pár percenként muszáj volt felsóhajtani, hogy jaj, ez milyen szép (a szóvivő szerepét a témában Dr. Éva vállalta magára, a velünk lévő két fotós meg időnként egyszerűen eltűnt pár állvánnyal, objektívvel meg szűrővel). A helyi hegyek nagyrészt vulkanikus eredetűek (néhány még működésben van), a vulkánkitörések és a jégkorszaki erózió nyomait hol esztétikusan benövi a helyi flóra, hol fekete sziklák és kavicsok formájában díszítik a tájat (a leggyakrabban elhangzott kifejezés a “holdbéli táj” volt, amit az első fél nap alatt el is csépeltünk), a patakok és a folyók pedig láthatóan kötelességüknek érzik, hogy minél drámaibb kanyonokat hozzanak létre, minél több vízeséssel (és nagy a konkurencia).

És itt még nem tudtam, hogy ez a kevésbé szép része. (A “kőhalom legfelső darabját elmozdítani tilos!” táblát meg szerintem kifejezetten az OCD-sek szívatására tették oda).

Ami az izlandi néplelket illeti, az egy hét során csak Helgivel sikerült beszélnem a macskákról (a házigazdánkkal, aki kettesben él a fiával, az édesanyának a fényképeken sincs nyoma, és nem derült ki, hogy mi történt vele, csak úgy mondom), egy kanadai, de New Yorkban élő lánnyal a kocsmában, aki ismeretségünk 7 perce alatt elmondta, hogy a fiúja ragaszkodott Izlandhoz, amikor ő Bora-Borára akart menni, és a következő állomásuk egy finn jégkunyhó lesz, és ha a fiúja nem akar exszé válni, akkor minden éjjel szexelnie kell vele ezért cserébe, továbbá ismeri az akcentusomat, mert vannak magyar barátnői New Yorkban. Utána következett egy kolumbiai, de Franciaországban élő* fiatalember a gleccsernél, akivel a sarki fényt vártuk, és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez az első.

A rejkjavíki bolhapiacon viszont egész hosszan elbeszélgettem az egyik könyves bácsival, akinél valami növényhatározót kerestem, és többek között elmondta, hogy nyáron is csak legfeljebb 14 fok van (viszont télen is simán lehet strandolni), illetve hogy szeptemberben erős volt a sarkifény-tevékenység, ezért a rejkjavíki városvezetés az egész fővárosban lekapcsoltatta a világítást pár napra, és ő a teraszáról nézhette az aurora borealist. Ezt követően azt mondta, hogy nagyra becsüli az elhivatottságomat az izlandi flórával kapcsolatban, ezért odaadja a 3000-es könyvet 1000 ISK-ért (volt benne pár lepréselt növény is).

A cédésnél meg ez volt kirakva:

img_7468

De úgy egyébként is kedves és toleráns embernek tűnt mindenki, szépen beszéltek angolul, nem kötözködtek, ha zárás környékén vagy utána mentünk be valahova (sőt, nagyon kedvesek voltak), és mindenhonnan és mindenből sütött a kisebbségek elfogadása és a megvalósult emancipáció. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy főre számítva nekik van a legtöbb punkzenekaruk a világon.

Azért a biztonság kedvéért vettem egy folklóros könyvet** is, a tíz legismertebb izlandi népmesével (egyébként meglepően egyedi az izlandi folklór, például csak náluk létezik és szerepel gyakran a “jó mostoha” archetípusa), aminek az előszavában a szerző/gyűjtő biztosított arról, hogy minden olyan részletet meg fog magyarázni a mesék végén, amit csak a helyi kultúra ismeretével lehet megfejteni, de lesz néhány olyan fordulat a történetekben, amit a szakmabeliek sem értenek, és benne ennek kapcsán felmerült, hogy vajon milyen hatással lehettek a legendáikra azok a romlott és hallucinációkat okozó konzervek, amiket a korai sarkkutatók hagytak vagy cseréltek árura a szigeten.

Utólag az is a tudomásomra jutott, hogy az izlandiak nagy kollektív traumája (a két világháború csak annyiban érintette őket, hogy a második alatt amerikai támaszpontok létesültek a szigeten, minek következtében az addig földművelésből és gazdálkodásból élő társadalom komoly felemelkedésen ment át), az 1615-ös Spánverjavígin, amikor lemészároltak pár hajótörött baszkot, akik betörtek valahova, és elfogadtak egy törvényt, miszerint az ország északnyugati részén szabad baszkokat ölni. Ezt a törvényt végül csak tavaly vonták vissza (valahogy nem merült fel a szükségessége korábban).

Másnap a Snaefellsness-félsziget jött (az izlandi Skye), később meg a fekete homokos-sziklás déli tengerpart a gleccserekkel, ahol gyakorlatilag kiégette a retinánkat a szép.

 

* Kicsit reménykedtem, hogy egy drogbáró örököse, aki minimum elrabol, hogy életem hátralévő részében egy jól felszerelt márványkastélyban senvedjek a dél-amerikai dzsungel közepén, de az ember már az előítéleteiben sem bízhat.
** Igen, továbbra sem sikerült megszabadulnom pár függőségemtől, de a Wizz Air alkalmazottai előtt igyekeztem nagyon kecsesen és könnyedén lóbálni az odaúthoz képest plusz két és fél kilónyi könyvet és plusz két kilónyi kavocsot tartalmazó kézipoggyászomat. A büdös sajtokat ezúttal a feladós csomagban helyeztem el.

Megint utazós — Izland 1.

Az Izland az teljesen váratlanul jött, valamelyik levlistán dobta fel valaki, hogy olcsó a jegy, akar-e még valaki menni északi fényt nézni, és mivel éppen egy olyan végtelen hosszúságú könyv fordítását fejeztem be, amiben a főszereplő kapitány hasonló szélességi fokokon már halálosan unja az auróra varázslatos táncát a kegyetlenül hideg égbolton hétszáz oldalon keresztül*, kedvet kaptam hozzá, hogy én is megunjam egy kicsit.

Szóval, mivel több mint egy hónapom volt indulásig, és Izlandról összesen annyit tudtam, hogy 1. Björk, 2. az általam látott izlandi művészfilmekben legnagyobbrészt elgondolkozva állnak a havas esőben és a szélben, és szomorúan néznek maguk elé, 3. ott volt az első parlament Európában, i.sz. 930-ban, Þingvellirben (ami abból állt, hogy a viking vezérek találkoztak, és kivételesen nem rögtön ütöttek a csatabárddal, hanem beszélgettek egy kicsit, de akkor is), úgy gondoltam, hogy egyrészt például megtanulok izlandiul addig, másrészt kicsit mélyebben is beleásom magam a témába, és beszereztem Arnaldur Indridason krimisorozatát.

Mivel ugyanakkor a könyvek (munka) eléggé felgyűltek a könyvek (hobbi) rovására, csak odáig jutottam az információk terén, hogy az izlandi szokatlanul agglutináló nyelv a skandináv nyelvcsaládban, és hogy egy komolyabb nyelvőrzési mozgalom miatt nagyon kevés a nemzetközi szavuk, még az elektromosságot is rafmagn-nak hívják, továbbá az izlandiak leginkább azzal töltik az idejüket, hogy évtizedekig rágódnak régmúlt ügyeken (szomorúan nézve maguk elé a havas esőben és a szélben), majd váratlanul megölnek valakit, és elsüllyesztik valami vízben. Emellett az is kiderült, hogy amellett, hogy mindenki a keresztnevét és az apja** keresztnevét kapja -son vagy -dottir toldalékkal, ők a keresztnevek alapján rendezik a neveket ábécésorrendbe, és a hivatalos megszólítás a keresztnév, még a bűnözők és a rendőrök között is (nagyon reméltem, hogy ennek az információnak nem fogom különösebb hasznát venni).

A felkészülésem azt is magába foglalta, hogy vennem kellett valami megfelelő méretű hátizsákot, amiben elférnek a cuccaim, miközben hosszas rágódás után végzek valakivel és elsüllyesztem egy krátertóban ráfagy a kezem a fényképezőgépemre, úgyhogy magam elé képzeltem, mit viselne egy izlandi lány, mondjuk Björk a lávamezőn, és hát pont szembejött.

img_7249a

A lélektani felkészülésben az akadályozott, hogy az utazás előtti este még hajnalba nyúlóan társasjátékoztam kevert Martinik mellett (olajbogyóval), így másnap a repülőn kellett befejeznem a napi munkaadagot, néha azért kinéztem az ablakon.

Keflavík (ahol a repülőtér volt) nagyjából 70 kilométerre van Reykjavíktól (ahol a szállásunk volt), és ezt a távolságot bérelt autóval kívántuk legyőzni, amiről nem nagyon akarok beszélni azon túlmenően, hogy ha mégis novellát írnék belőle, annak az lenne a címe, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat öt óra repülőzés után egy ismeretlen országban, sötétben és viharos esőben vezetve, végig helyzetjelzővel közlekedve”***. Ennek kapcsán az is kiderült, hogy ha bárkiben felmerülne az a kérdés, hogy “Hány mensatag kell a fényszóró bekapcsológombjának megtalálásához egy számukra új autóban?”, arra az lenne a válasz, hogy “Öt is elég, csak adjunk nekik huszonnégy órát”.

A lakásnál szerencsére már ott várt minket a tulaj, hogy átadja a kulcsot és megmutogassa a dolgokat, és többek között arra is figyelmeztetett, hogy ha elmegyünk, mindenképpen zárjuk be az ablakokat. Burglars? – kérdeztem egy kicsit csodálkozva, mert úgy tudtam, hogy Izlandon kiemelten visszafogott, szinte nonegzisztens a bűnözés (még ha Indridason művei azt is sugallják, hogy ha lecsapolnának pár tavat, talán romlana a statisztika), de Helgi (férfinév) csak annyit válaszolt, hogy No, stray cats.

Utána még bementünk a városközpontba, a Drunk Rabbit (eredetileg Dead Rabbit****, de a számlán például a Drunk Rabbi név állt) nevű pubba, ahol egy izlandi viking balladásította élőben a kortárs slágereket Lady Gagától Siáig, majd idővel hazatértünk, hogy másnap tényleg nekilássunk a szigetnek.

 

* Most leellenőriztem, és már nyilvános, hogy jövőre meg fog jelenni, szóval Dan Simmons The Terror-járól van szó, amit a Franklin-expedícióról írt (ők is az északnyugati átjárót keresték, és nyom nélkül eltűntek két hajóval). Nekem nagyon tetszett, egyrészt eleve szeretem a sarkkutatós és a hegymászós sztorikat, másrészt ez a konkrét történet tényleg amúgy is tele van (számomra) érdekes dolgokkal, az expedíció első három áldozatából például híresen jó állapotban megmaradt jégmúmia lett, meg ott volt az a szál is, hogy a kapitány özvegye, aki eleve gyanúsan megértően és bátorítóan küldözgette Sir Johnt expedíciókra (menjél nyugodtan, drágám, az sem baj, ha a három évből öt lesz, ennyivel tartozol a hazádnak), a halála után hivatásos özveggyé vált, aki minden követ felforgat a férje után, és ebben a szerepben teljesen kivirágzott, meg mindenféle nyomokat és leveleket is hagytak maguk után, amik szintén érdekes kordokumentumok.
Szóval Simmons szőrszálhasogatóan precízen írta le a történteket a legénység összes tagjának a pontos nevéig és családi-kulturális hátteréig bezárólag (de ez abszolút nem ront az olvasmányosságon), egyetlen kitalált szál volt az egészben, de az is elegánsan lett megoldva. Ráadásul az Erebust már két éve megtalálták (a regény megjelenése után), de pont a Terrort most szeptemberben, miközben még benne voltam a könyvben, és gyakorlatilag erről szóltak a napjaim, elég hátborzongató volt. Lesz egyébként tévésorozat is belőle, amit természetesen pont Budapesten kezdtek forgatni (mint mindent).
** Vagy az anyjáét, újabban. További újítás, hogy immár két keresztnevet is kaphatnak, de akkor mindkettőt használniuk kell egyszerre.
*** A novellasorozat másik két darabjának címe az lenne, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat hajnali kettő és hat között Dovertől Birminghamig életemben először a rossz oldalon vezetve egy egész napos utazás után”, ill. “Hogyan nem öltem meg minden utasomat életemben másodszor a rossz oldalon vezetve és életemben először rossz oldali kormánnyal, a hátam mögött két visító gyerekkel Edinburgh és a Loch Ness között”.
**** Valami New York-i Dead Rabbit perrel fenyegette őket. Gondolom, nem akarták, hogy valaki véletlenül a reykjavíki DR-be menjen helyettük.

Az edinburgh-i magányról

(Még befejezem a Skóciát, utána lesz mindenki örömére hányós poszt is (megtörtént események alapján), az mindig népszerű szokott lenni).

Szóval, miután az elején két egymást követő napon lenyomtuk Lindisfarne-t és a Loch Nesst, valahogy senkinek nem volt kedve reggel tízre velem jönni a belvárosba, ahol visszaszolgáltattam az égkék színű Vauxhall Corsát a kölcsönzőnek (a tankolás okozott egy kis nehézséget, amíg rá nem jöttem, hogy ebben az autóban nem belülről kell kinyitni a tanksapkát, hanem oda kell sétálnom hozzá a lábamon, és kézzel kell akadálymentesíteni, ahogy az ókorban csinálták).

Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy bár — minden szempontot tekintetbe véve — gyerekekkel egyértelműen jobb utazni, mint gyerekek nélkül (őszintén), mert rengeteg nevetést, őszinte boldogságot és váratlan új élményt is hozzáadnak az úthoz, ugyanakkor rengeteg rohangálást, a tevékenységeinkkel kapcsolatos őszinte (és nem mindig hízelgő) véleménynyilvánítást és váratlan vércse- és egyéb ragadozóhangokat is hozzáadnak (meglepően élethű interpretálásban), és bármilyen furcsa is, az embernek nincs mindig kedve folyamatosan, 24 órában egy fiatalos, dinamikus és jól kommunikáló csapat tagjának lenni, úgyhogy a kocsi leadása után úgy döntöttem, hogy most pár napig inkább verseket írok a magányról a tengerparton hazafelé minden különösebb sietség nélkül elandalgok egy kicsit a John Lewisban (a Brit-szigetek Skála áruháza) anélkül, hogy közben fél kézzel vihogó törpéket szednék le a csillárról.

A John Lewisban amúgy úgy tűnik, hogy kifejezetten rám vártak, mert minden flamingó-tematikájú volt idén, de mérhetetlen önuralomról téve tanulságot megacéloztam magam a gondolattal, hogy most élményeket gyűjteni jöttünk Skóciába, nem flamingó alakú, felfújható pohártartót, és bár felmerült bennem, hogy mivel tavaly szintén Skóciában vettem egy gyönyörű flamingós fülbevalót, eredeti rózsaszín strasszkővel, és milyen szép kontinuitást vinne az életembe, ha mindig vennék valami flamingós dolgot, ha Skóciában járok, mégsem vásároltam flamingós ikerbabakocsit, és a leértékelt, rendkívül cuki flamingós ruhánál is csak egy pillanatra inogtam meg (bár azóta is álmodom róla néha).

Ekkor viszont megcsaphatott a szabadság részegítő szele, mert ahelyett, hogy hazarohantam volna, teljesen indokoltnak tartottam, hogy vegyek egy két három könyvet a belvárosi turistaközpontban, de ez a civilizált élethez nélkülözhetetlen beszerzés volt, mert (a) a gyerekeknek be lettek ígérve skótkockás gyapjúsálak, és az egyik könyv a klánok különböző tartánmintájáról* és az említett klánokkal kapcsolatos szaftos pletykákról történelmi érdekességekről szólt (és mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy valami nagyon gáz** klán tartánját öltsük a mit sem sejtő kiskorúak nyakába), (b) a másik a világ ötszáz legjobb whiskyjéről (és azt is el kellett kerülnünk, hogy valami nagyon gáz whiskyt igyunk), (c) a Robert Burns-életrajznak nagyon szép volt a borítója. A Scottish Breakfast Tea-re meg az a magyarázatom, hogy valamit innunk kellett, ugye****.

Ezen a ponton jött szembe velem az az utca, amelynek az egyik végén a tenger látható, a másikon a történelem, ráadásul éppen streetfood-fesztivált tartottak benne, úgyhogy vettem egy haggis in a bun-t gránátalmás-bodzás Firefly üdítővel, és miközben megpróbáltam a három könyvet egyszerre olvasni*****, és egy érthetetlen okokból párducnak öltözött fiatalember gitározott tőlem kellemes távolságban, nagyon irigyeltem magam, és máris honvágyam támadt Edinburgh után, noha ott voltam.

Hazafelé menet, hogy teljes legyen az élmény, beugrottam még a skót veteránok boltjába, ahol beszereztem egy fontért egy piros úti ékszertartót (ami ugye szintén nem dolog, hanem jótékonyság, ráadásul azóta is használom), majd valamelyik antikvárium kirakatában megláttam azt a Gouldot (a The Flamingo’s Smile-t), amivel már többször szemeztem életemben, ráadásul pont ezzel az első kiadásával, nem a hülye csíkossal, de ezen a ponton már megbocsáthatatlan árulásnak éreztem volna, ha a két órás tivornyázásom után ráadásul Lam nélkül megyek könyvesboltba, úgyhogy inkább rohantam haza, ahol az ágyneműkkel és egyéb bunkerépítéshez alkalmas eszközökkel beterített konyhában megszemléltük a szerzeményeimet, majd folyt tovább az élet a maga rendjében.

 

* A tartán magát a skót gyapjúanyagot és annak a mintáját is jelenti, a plaid (amiből a magyar pléd szó is származik) szintén a mintát is, és azt a sokoldalúan felhasználható, ööö, plédet is, amit nappal a vállukon átvetve felsőruházatnak használtak, éjszaka takarónak, meg úgy általában mindenre.
** Mondjuk egy olyanét, akik rendszeresen néptáncoltak, vagy nem a világ ötszáz*** legmenőbb whiskyjét itták.
*** Nem tartom kizártnak, hogy mind az ötszáz Skóciában található, mivel gyakorlatilag minden bokorban találtunk egy nagy múltú whiskyfőzdét.
**** A Scottish Breakfast Tea egyébként minden szempontból ugyanaz, mint az English Breakfast Tea, csak ezt Skóciában nem szabad kimondani.
***** Az Outlander-fordításaim miatt természetesen rögtön Fraserékhez lapoztam, ahol azonnal megakadt a szemem azon a mondaton, hogy “His son kidnapped the young widow and went through a form of a marriage with her”, ami alaposabban utánajárva egy egész szövevényes történetnek bizonyult, nem beszélve a klánok eltérő öröklődési rendjéről és az ebből származó bonyodalmakról (első gyermek, első fiúgyermek, legidősebb egyenesági férfirokon), illetve arról, hogy a puccosabb klánoknál picit eltérő mintájú tartánt illett felvenni reggel, este és vadászathoz.

Üzenjük Brüsszelnek

Az egész amúgy úgy kezdődött, hogy tavaly augusztusban megígértem a gyereknek, hogy valamikor majd őt is elviszem Loch Nesst meg ívó lazacokat nézni, és utána nem sokkal Lam felvetette, hogy mi lenne, ha együtt elvinnénk a mindkettőnk gyerekeit Skóciába, amibe lelkesen bele is egyeztem.

Tavasszal aztán jött az a rész, hogy konkretizálni kellene a tervet, először ugye a repülőjegyekkel, mert a szállást ahhoz kell igazítani. Ekkor kiderült, hogy Edinburgh-ba nincs közvetlen járat, és végül mindenkinek a szempontjait figyelembe véve (beleértve az ívási időszakukat illetően elég rugalmatlan lazacokat is), úgy sikerült az oda-visszát nagyjából egy hét különbséggel és nem aranyáron foglalnunk, hogy a két útban összesen olyan 19 óra várakozási idő is volt a brüsszeli reptéren (majd viszünk színezőt).

Utána jött a szállás, és az is kiderült, hogy (a) Edinburgh nagyjából Európa legdrágább városa, (b) a booking.com négy emberre/két szobára sokkal drágább (és kényelmetlenebb), mint az Airbnb, (c) a lazacok történetesen az egy hónapos edinburgh-i nemzetközi kulturális fesztivál idején ívnak, vagyis mindenki egy hónapra akar olyankor kiadni, nem egy hétre. Robert és Susanna legalábbis ezzel pattintottak le (hiába írtam meg mindenkinek egyre ékesebb angolsággal, hogy mennyire végtelenül jó fejek és intellektuálisak vagyunk, és milyen hátborzongatóan jólneveltek a gyermekeink), utána jött Linda, aki viszont azonnal elfogadta a foglalásunkat, meg is nyugodtam, de később elég csúnyán visszamondta.

A megfizethető szállások nagy része közben elfogyott, már az is felmerült bennem, hogy Jamie hajóján lakjunk az edinburgh-i kikötőben (így utólag visszagondolva elég kétségbeesett lehettem, tekintve, hogy meglehetősen tengeribeteg alkat vagyok, még akkor is, ha viszünk színezőt), és végül valamelyik májusi hajnalon négy körül frissítgettem pár percenként a kínálatot, amikor a kereső kidobta nekem Kimet a maga tökéletes helyen lévő két szobás és megfizethető lakásával. Azonnal le is csaptam rá, és szóban is megerősítettük egymásnak a szándékainkat.

Azután viszont az utazás előtt két nappal írtam egy beköszönést-járatjelzést Kimnek, aki nem válaszolt, és a telefont sem vette fel, úgyhogy az utazás előtt egy nappal, eszeveszett pakolás közben (mindenünk meglegyen, de mégis elbírjuk) ott tartottam, hogy másnap fog Muci először repülni, és hét órát kell várnunk az átszállásra, majd amikor éjfélkor megérkezünk, ki tudja, lesz-e szállásunk, még mindig nem tudom, hogy két nappal később Berwickből hogyan fogunk átkelni Lindisfarne-ba, és egyébként is elmebeteg gondolat volt tőlem, hogy a harmadik napra bevállaltam több száz mérföld vezetést úgy, hogy tíz éve nem vezettem sima váltós autót sem, nemhogy jobbkormányost, nemhogy az út bal oldalán.

Ekkor jött az, hogy az utazás utolsó délutánjára, amit a függő munkák befejezésére, a csomagok bepakolására és hajtépős, aktív aggódásra szántam volna, rajtam teljesen kívülálló okok miatt beficcent egy unokatesós strandolás a gyereknek (még egy zsáknyi cucc, megszáradnak-e a fürdőruhák másnap reggelig), úgyhogy a dolgok rendezése helyett az ezer fokban üvöltő zenében próbáltam telefonon elintézni még, amit lehet, miközben a két gyermek boldogan evett kürtőskalácsból fagylaltot.

És nem akarok így állni szép hazánkhoz, de nem tudom megint nem észrevenni, hogy amint átléptük az országhatárt, egyszeriben minden rendben lett. Kim válaszolt, hogy bocsi-bocsi, de vár minket, Brüsszelben tíz perc alatt találtunk egy szinte teljesen üres részt a reptéren, fekvőszékekkel, rengeteg árammal és tejjel-mézzel folyó ingyenwifivel, a gyerekek meg olyan jól elfoglalták magukat, hogy simán be tudtam fejezni a munkámat (vagyis be tudtam volna, ha nem azzal töltöm az időmet, hogy belga csokikat és sajtokat nézegetek, de így is megoldottam).

Ja, ha már a gyerekek. Eleve megállapodtunk abban, hogy a bombás logika mintájára (“vigyünk mi bombát a gépre, mert nagyon kicsi az esélye, hogy egy repülőgépen két bomba legyen”) mi viszünk gyereket a repülőgépre, mert a mi gyerekeink még mindig sokkal elviselhetőbbek másokénál (objektíve is, például mellőzik a nyafogást, a fejhangú visítást, a repetitív, hangos éneklést, és nem várják el, hogy folyamatosan aktívan szórakoztassa őket az ember).

Szóval, miután egy darabig sakkoztak, csocsóztak, és minden szempontból felmérték a mozgójárdák kínálta lehetőségeket,

egy idő után azt vettem észre, hogy Lammal együtt mindketten őket bámuljuk megbabonázva (és fojtottan röhögve) olvasás és munka helyett, és viselkedésüket attenborough-i stílusban próbáljuk leírni. A helyzetet leginkább a Total Eclipse Literal Version-jából származó idézettel lehetne a legjobban jellemezni, miszerint it started out as Hogwarts, now it’s Lord of the Flies, szóval valamikor, talán a megpróbáltatások hatására, de átmentek nindzsába. Erről muszáj volt videót is készítenem, rossz minőségű, mert messze voltak, és a YouTube is butított rajta (nem beszélve arról, hogy a röhögéstől remegett a kezem), de meg kellett örökítenem, amit lehetett belőle.

Később, már Edinburgh-ban elmesélték, hogy ebben a harcmodorban követtek egy biztonsági embert is az objektumban, mert furcsán nézett ránk, anya, biztosan valami rosszban sántikált, és meg akartuk tudni, hova megy, és be kell ismernem, hogy erre a gondolatra azóta is mindig elönt a vidámság (továbbá nagyon kíváncsi lennék, hogy a biztonsági kamerák felvételét látta-e valaki, és milyen következtetéseket vont le).

Mindenesetre a korábbi félelmeimmel ellentétben késő estére, a második repülőútra a csoportnak nem az a két tagja fáradt el túlságosan, akikre eredetileg tippeltem volna.

A hazaúton már szóba sem kerülhetett, hogy a tizenkét órai várakozási időre kivigyük őket a városba, mert lejátszatlan csócsópartijaik és egyéb lezáratlan ügyeik voltak (hátha most megtudják, hova is járt az a gyanús biztonsági ember), és mint kiderült, egyébként is a brüsszeli reptér a világ egyik legjobb helye. Kiemelten ajánlom egyébként családbarát utazásokra.

Visszafelé egyébként sokkal kevésbé voltam feszült, minek következtében a gátlásaimat is teljesen levetkőztem, de ekkor a brüsszeli reptér egy újabb jópontot szerzett nálam, mert amikor az átcsekkoláskor kinyittatták velem a kézipoggyászomat, amiben többek között egy kibontott red cheddar is volt, a belga hivatalnok ahelyett, hogy ott helyben tarkón lőtt volna, csak megértően a szemembe nézett, majd úgy tett, mintha nem vette volna észre a dolgot (noha a sajtok és felbontott élelmiszerek tiltására külön paragrafus van), pedig már készültem rá, hogy erős kelet-európai akcentussal előadom neki, hogy plíz ofiszer, áj kám from a púr, bekvordz lidl íszter-jurópian kántri, ver vi hev not en áunsz of red csedör in áur hól hómlend, hev szám mörszi on mí, de csak a marmalade-on és a scottish raspberry curdön akadt fent egy kicsit (a nagyjából egy kilónyi kavicsot, amit emlékként pakoltam be a gyerek megbízásából, nem találta meg).

Mondjuk hazafelé a brüsszeli duty free-ben is vettem egy érett camambert-válogatást, amit ugyan több réteg nejlonba zártak légmentesen, de amikor a repülés végén levettük a csomagtartó rekeszből, a gyermekem megjegyezte, hogy elég büdös ez a repülőgép, rá fog férni egy alapos szellőztetés (én pedig ugyanolyan ártatlan arccal bólogattam, mint amikor P. tavaly a belgium utáni kompon megjegyezte, hogy valamiért nagyon büdös van). Azt hiszem, kénytelen vagyok belátni, hogy én az a fajta lány vagyok, akinek kecses lépteit enyhe sajtszag lengi körül, ha Belgium felől érkezik.

Ja, a lazacok ívását amúgy nem láttuk, de csak azért, mert jobb programunk volt.

Lindisfarne 2. – a kastély

Szóval, miután dekoratív gyermekeink (respectively) vézna, erőtlen kis lábaikon lefutkároztak pár tíz kilométert az apátság romjai között, idejét láttuk annak, hogy együnk valamit a Szent Sziget legjobb fogadójában, és elkészítsük az obligát “a gyeremekek táplálkoznak” fényképeket. (Itt még pont nem, de van benne originál terméskőfal és Black Sabbath).

Utána felbuszoztunk a várhoz, ami nagyjából egy kilométerre volt, és egy bazalthegyre épült a XVI. században (én úgy gondolom, hogy arra a pontra egyszerűen bűn lett volna nem felépíteni egy kastélyt, de a skótok és az angolok szerencsére nem szoktak kihagyni egyetlen lehetőséget sem a kastélyépítésre), részben az akkoriban végleg bezáró kolostor köveiből. Eredetileg egy erőd volt, amit a jakobita lázadók (a skót hazafiak) egy rövid időre elfoglaltak a XVIII. században, de a festői Berwick-upon-Tweedben állomásozó angol katonák lerohanták őket, úgyhogy kénytelenek voltak kiásni magukat, és a praktikusan közel lévő Bamburghi kastélyban elrejtőzni (arrafelé szerencsére mindig van egy praktikusan közel lévő kastély, szinte egymás lábára taposnak).

(A képeken maga a Lindisfarne-i kastély, a hajó mögött a távolban felsejlő Bramburghi kastély, illetve Lindisfarne szigetének nagy része látható az erődből, kolostorromostul).

Szóval a hányatott múlt után egy brit médiamágnás, Edward Hudson, a Country Life tulajdonosa vetett szemet a kastélyra, amit akkoriban egy kőkerítés vett körül, de ő nem zavartatta magát, és pajtásával, Sir Edwin Lutyens építésszel átmásztak rajta, hogy közelebbről is megszemléljék (ez a történet megnyugtatott afelől, hogy a gyermekeink valójában csak a brit főúri hagyományokat követik, amikor hasonló cselekedetekre ragadtatják magukat), minekutána Hudson meg is vásárolta, Sir Edwin pedig kellemes lakhellyé varázsolta számára ún. Arts and Crafts stílusban.

Erről meg kell jegyeznem, hogy úgy tűnik, az Arts and Crafts nagyrészben megegyezik azzal a P. által eklektikus-provanszinak nevezett stílussal, amit én favorizálok, és amibe a flamingóktól kezdve a portugál stílusú cementpadlókon, a kék ajtókon és az esztétikusan kipárnázott ablakfülkéken át egészen a rusztikus konyhákig nagyon sok minden belefér (rengeteg könyvvel), úgyhogy azonnal ott akartam élni és meghalni (de ez valami atavisztikus hungaropannon-örmény ösztön lehet, mert Lam, aki egyébként az utazás előtt jelentőségteljes célzásokat tett arra, hogy ő urbánus típus, aki a városokhoz kötődik, szintén kifejezte abbéli vágyát, hogy egy ilyen helyen éljen).

Külön felhívnám a figyelmet az ebédlős képre, amelynek a berendezése során valamikor nagy valószínűséggel elhangzott egy ehhez hasonló beszélgetés:

— Te, Edwin, olyan rideg az a nagy üresség az ebédlőasztal felett, szerinted mit tegyünk oda?
— Szerintem egy… hajót.

A kék ajtó pedig, mint azt a felirata is jelzi (Loo with a View), az igen népszerű, panorámakilátással rendelkező vécébe vezet (kipróbáltuk).

A kastélynak van egy kertje is, természetesen kőfallal körülvéve, ez idáig rendben is van. Az érdekessége az, hogy pár száz méterre helyezkedik el magától az épülettől, aminek, belegondolva, több előnye is van, például (a) meg lehet úgy hirdetni az ingatlant, hogy “panorámás kastély meredek bérctetőn, szintben lévő kerttel”, (b) ha az ember kiküldi a gyerekeket játszani a kertbe, az jelent is valamit, és nem az ablaka alatt fognak önfeledten sikoltozni, (c) a mesterséges kert nem bontja meg a kastélyt köré magától odanőtt pázsit és hangamező természetes szépségét.

Lutyens valószínűleg elég célszerűen barátkozott, mert a kertet egy másik régi jó leánypajtása, Gertrude Jekyll (sötétebb, viharosabb éjszakákon minden bizonnyal Gertrude Hyde) tervezte meg, nem is rosszul, valahogy például sikerült almát is futtania a falra.

(Kilátás a várból a kertbe, a kertből a várra, falma, nyuszifül).

Vézna és erőtlen lábacskájú gyermekeink ezután még mindenképpen vissza akartak térni a kolostorhoz, hogy szaladgáljanak egy kicsit a romok között, de inkább a helyi mézborfőzdében vártuk meg David Fife-ot, aznapi cab driverünket, aki idejekorán figyelmeztetett minket, hogy a szent szigeten nem fogunk taxit találni, és átnyújtotta a névjegyét. Üzenném Brüsszelnek a magyar taxisoknak, hogy visszafelé is csak egy utat számlázott (noha értünk is benzinnel jött).

A mézborfőzdében az ingyenes termékmintákkal oldottam magamban az amúgy sem túl erős feszültséget (kicsit késésben voltunk a vonat indulásához képest), de David (Mr. Fife) pontosan öt perccel a vonat indulása előtt kirakott minket a pályaudvaron, és útközben még egy szivárvány mellett is hosszan kocsikáztatott minket*.

A vonat, velünk ellentétben, viszont lemondta a találkozót, úgyhogy a következő, csurig telt járatra tuszkoltuk fel magunkat, amelyen a gyerekek előbb teljes természetességgel leültek sakkozni a padlóra, majd, amikor valaki leszállt, egy rendkívül jóképű fiatalember szorított maga mellett nekik helyet**.

(A vonatos stalker esete a szivárvánnyal a festői Berwick-upon-Tweedben).

Szóval nem mentünk hiába, na.

 

* Van ez a mondás a briteknél, hogy északon nem rosszabb az időjárás, hanem csak sokkal több időjárás van, és egyébként valóban, olyan az egész, mintha az időjárás folyton drámai hangulatában lenne; ha süt a nap, akkor nagyon süt, ha esik az eső, akkor hatalmas, bodros, fenyegető fellegekből teszi ezt (de legalább nem zivatarosan, maga a víz csak színpadi kellék), szivárvánnyal, ha fúj a szél, akkor kapaszkodni kell, a ködpászmák baljósak és titokzatosak. Ja, és mindez gyakorlatilag minden nap megtörténik egymás után, nem feltétlenül ebben a sorrendben.
** Mucit azzal a felkiáltással engedték beljebb, hogy “let him through, it’s a wee boy”, míg a mi társaságunkban lévő rendkívül jóképű fiatalember (az idősebbik, nem a wee boy) odakint elakadt.