Lindisfarne 2. – a kastély

Szóval, miután dekoratív gyermekeink (respectively) vézna, erőtlen kis lábaikon lefutkároztak pár tíz kilométert az apátság romjai között, idejét láttuk annak, hogy együnk valamit a Szent Sziget legjobb fogadójában, és elkészítsük az obligát “a gyeremekek táplálkoznak” fényképeket. (Itt még pont nem, de van benne originál terméskőfal és Black Sabbath).

Utána felbuszoztunk a várhoz, ami nagyjából egy kilométerre volt, és egy bazalthegyre épült a XVI. században (én úgy gondolom, hogy arra a pontra egyszerűen bűn lett volna nem felépíteni egy kastélyt, de a skótok és az angolok szerencsére nem szoktak kihagyni egyetlen lehetőséget sem a kastélyépítésre), részben az akkoriban végleg bezáró kolostor köveiből. Eredetileg egy erőd volt, amit a jakobita lázadók (a skót hazafiak) egy rövid időre elfoglaltak a XVIII. században, de a festői Berwick-upon-Tweedben állomásozó angol katonák lerohanták őket, úgyhogy kénytelenek voltak kiásni magukat, és a praktikusan közel lévő Bamburghi kastélyban elrejtőzni (arrafelé szerencsére mindig van egy praktikusan közel lévő kastély, szinte egymás lábára taposnak).

(A képeken maga a Lindisfarne-i kastély, a hajó mögött a távolban felsejlő Bramburghi kastély, illetve Lindisfarne szigetének nagy része látható az erődből, kolostorromostul).

Szóval a hányatott múlt után egy brit médiamágnás, Edward Hudson, a Country Life tulajdonosa vetett szemet a kastélyra, amit akkoriban egy kőkerítés vett körül, de ő nem zavartatta magát, és pajtásával, Sir Edwin Lutyens építésszel átmásztak rajta, hogy közelebbről is megszemléljék (ez a történet megnyugtatott afelől, hogy a gyermekeink valójában csak a brit főúri hagyományokat követik, amikor hasonló cselekedetekre ragadtatják magukat), minekutána Hudson meg is vásárolta, Sir Edwin pedig kellemes lakhellyé varázsolta számára ún. Arts and Crafts stílusban.

Erről meg kell jegyeznem, hogy úgy tűnik, az Arts and Crafts nagyrészben megegyezik azzal a P. által eklektikus-provanszinak nevezett stílussal, amit én favorizálok, és amibe a flamingóktól kezdve a portugál stílusú cementpadlókon, a kék ajtókon és az esztétikusan kipárnázott ablakfülkéken át egészen a rusztikus konyhákig nagyon sok minden belefér (rengeteg könyvvel), úgyhogy azonnal ott akartam élni és meghalni (de ez valami atavisztikus hungaropannon-örmény ösztön lehet, mert Lam, aki egyébként az utazás előtt jelentőségteljes célzásokat tett arra, hogy ő urbánus típus, aki a városokhoz kötődik, szintén kifejezte abbéli vágyát, hogy egy ilyen helyen éljen).

Külön felhívnám a figyelmet az ebédlős képre, amelynek a berendezése során valamikor nagy valószínűséggel elhangzott egy ehhez hasonló beszélgetés:

— Te, Edwin, olyan rideg az a nagy üresség az ebédlőasztal felett, szerinted mit tegyünk oda?
— Szerintem egy… hajót.

A kék ajtó pedig, mint azt a felirata is jelzi (Loo with a View), az igen népszerű, panorámakilátással rendelkező vécébe vezet (kipróbáltuk).

A kastélynak van egy kertje is, természetesen kőfallal körülvéve, ez idáig rendben is van. Az érdekessége az, hogy pár száz méterre helyezkedik el magától az épülettől, aminek, belegondolva, több előnye is van, például (a) meg lehet úgy hirdetni az ingatlant, hogy “panorámás kastély meredek bérctetőn, szintben lévő kerttel”, (b) ha az ember kiküldi a gyerekeket játszani a kertbe, az jelent is valamit, és nem az ablaka alatt fognak önfeledten sikoltozni, (c) a mesterséges kert nem bontja meg a kastélyt köré magától odanőtt pázsit és hangamező természetes szépségét.

Lutyens valószínűleg elég célszerűen barátkozott, mert a kertet egy másik régi jó leánypajtása, Gertrude Jekyll (sötétebb, viharosabb éjszakákon minden bizonnyal Gertrude Hyde) tervezte meg, nem is rosszul, valahogy például sikerült almát is futtania a falra.

(Kilátás a várból a kertbe, a kertből a várra, falma, nyuszifül).

Vézna és erőtlen lábacskájú gyermekeink ezután még mindenképpen vissza akartak térni a kolostorhoz, hogy szaladgáljanak egy kicsit a romok között, de inkább a helyi mézborfőzdében vártuk meg David Fife-ot, aznapi cab driverünket, aki idejekorán figyelmeztetett minket, hogy a szent szigeten nem fogunk taxit találni, és átnyújtotta a névjegyét. Üzenném Brüsszelnek a magyar taxisoknak, hogy visszafelé is csak egy utat számlázott (noha értünk is benzinnel jött).

A mézborfőzdében az ingyenes termékmintákkal oldottam magamban az amúgy sem túl erős feszültséget (kicsit késésben voltunk a vonat indulásához képest), de David (Mr. Fife) pontosan öt perccel a vonat indulása előtt kirakott minket a pályaudvaron, és útközben még egy szivárvány mellett is hosszan kocsikáztatott minket*.

A vonat, velünk ellentétben, viszont lemondta a találkozót, úgyhogy a következő, csurig telt járatra tuszkoltuk fel magunkat, amelyen a gyerekek előbb teljes természetességgel leültek sakkozni a padlóra, majd, amikor valaki leszállt, egy rendkívül jóképű fiatalember szorított maga mellett nekik helyet**.

(A vonatos stalker esete a szivárvánnyal a festői Berwick-upon-Tweedben).

Szóval nem mentünk hiába, na.

 

* Van ez a mondás a briteknél, hogy északon nem rosszabb az időjárás, hanem csak sokkal több időjárás van, és egyébként valóban, olyan az egész, mintha az időjárás folyton drámai hangulatában lenne; ha süt a nap, akkor nagyon süt, ha esik az eső, akkor hatalmas, bodros, fenyegető fellegekből teszi ezt (de legalább nem zivatarosan, maga a víz csak színpadi kellék), szivárvánnyal, ha fúj a szél, akkor kapaszkodni kell, a ködpászmák baljósak és titokzatosak. Ja, és mindez gyakorlatilag minden nap megtörténik egymás után, nem feltétlenül ebben a sorrendben.
** Mucit azzal a felkiáltással engedték beljebb, hogy “let him through, it’s a wee boy”, míg a mi társaságunkban lévő rendkívül jóképű fiatalember (az idősebbik, nem a wee boy) odakint elakadt.

A Holy Islandről (Attenborough balról be)

Lindisfarne a Lam eszelős csodálatosnak bizonyuló ötlete volt, mint alapvetően az egész utazás. Annyit mondott, hogy egy árapálysziget (dagálykor ellepi a rávezető utat a tenger) valami kolostorral nem túl messze Edinburgh-tól (később kiderült a vár is), az Internet vikingeket és állítólagos sárkányokat emlegetett vele kapcsolatban, úgyhogy az utolsó heti hajrában árapálytáblázatokat böngésztem, meg utánanéztem a vonatoknak.

Annyi egyértelműen kiderült, hogy ha végig apálykor akarunk ott lenni, akkor a megérkezésünk utáni két nap a jó, de az első legyen pihenés, úgyhogy megszavaztuk a másodikat. Amikor mélyebben belementem a témába, minden vallástörténeti szaktekintély egyetértett abban, hogy vonattal a festői Berwick-upon-Tweedig kell mennünk, ahonnan maga a sziget még 18 mérföld, és ezt a távolságot megtehetjük (a) a helyi ingajárattal (shuttle), ami korlátozott férőhelyekkel rendelkezik, és a menetrendje az árapályhoz igazodik, csak azt nem írták, hogy miképpen, (b) a rendszeres buszjárattal, amelyen szólni kell a sofőrnek, hogy tegyen ki minket a festői Bealben (6 mérföld a szigettől), (c) esetleg taxival, érdeklődni a helyszínen.

Itt kicsit elködösödött a homlokom, de mivel meg voltam győződve arról, hogy (a) úgyis lekéssük a repülőt/átszállást, (b) úgysem lesz szállásunk (a három havi próbálkozás után májusban lefoglalt hely gazdája két napja nem válaszolt és nem vette fel a telefont), lesz ami lesz alapon vettem nekünk gazdaságos online vonatjegyeket a festői Berwick-upon-Tweedbe, hogy majd helyben érdeklődjünk.

Az első nap élményei után* rájöttem, hogy határtalan optimizmus dúlhatott bennem, amikor reggel fél kilencre vettem jegyeket, ráadásul a kiskorúak közölték velünk, hogy vézna, gyenge kis lábacskáikon nem lesznek képesek megtenni azt a cca 1 kilométert a pályaudvarig, úgyhogy utánanéztem a legközelebbi katonai edzőtábornak helyi tömegközlekedési lehetőségeknek, amelyeknek szerencsére a gócpontjában laktunk. Kiderült, hogy kábé tizenkét busz megy tőlünk pont oda, és lehet rajtuk jegyet is venni, amennyiben pont annyi pénzt adok a sofőrnek, úgyhogy vettem egy rágót a Sainsburyben, hogy legyen pont egy napi családi jegynyi apróm, és ellenőriztem, hogy tényleg létezik-e a buszmegálló. Utána észbe kaptam, és ellenőriztem a oldalon is.

A gyermekek, a vadonnak ezek a megszelidíthetetlen, kiszámíthatatlan teremtményei (Attenborough hangján, szinkronizálja Végvári Tamás) reggel tíz perc alatt elkészültek, és mire kettőt pislogtunk, a festői, de kihalt Berwick-upon-Tweedben is voltunk, ahol megkérdeztem az első (és egyetlen) taxist, hogy mennyiért vinne el minket Lindisfarne-ba. Ő visszakérdezett, hogy a Szent Szigetre-e, és igenlő válaszomra mondott egy olyan összeget, amiért egy ferihegyi taxis csak a közeli Auchan-parkolóba szállítana el bennünket, úgyhogy ez el is dőlt.

Amikor odaértünk, olyan volt az egész, mintha csak megfestették volna, és bár a gyerekek kiszállás után megkérdezték, hogy és mikor érünk oda, miután közöltük velük, hogy ez már az, teljesen átadták magukat a kultúrának kőfalmászás, az idillikus kávézózás, a madárfigyelés és a madár alakú kitűzők (a hátrányos helyzetű madarakért, vagy valami ilyesmi) kiválasztása és megvásárlása élvezetének.

Na de komolyan, már magáért a településért is érdemes lett volna lemenni oda, az a fajta hely, ahol az ember csukott szemmel körbepörög, és elsüti a kamerát, és tuti faliposzter (vagy legalább egy ikeás reprint) lesz belőle. Én amúgy is rajongok a terméskő-falakért, cuki kőhidakért, fotogén madarakért, a mohákért és a páfrányokért, de a kelet-közép Európában még a legfestőibb városképekben is érzek valami makettszerűséget, Skóciában (és Angliában) viszont a moha mindig igazi moha, a páfrány igazi páfrány, a kőfalaikon meg egy életet le tudnék élni (ha be lenne vezetve a wifi).

Kávézás, sütizés és az után, hogy jutányos áron beszereztem egy autentikus, Holy Island feliratú bögrét, a mélyebb kultúra végett elzarándokoltunk a kolostor romjaihoz, és el kell ismernem, hogy ami a romokat illet, ennél látványosabbat és tekintélyt parancsolóbbat nem nagyon láttam. Utána is olvastam a helynek, és Lam is elmondta nekünk nekem (a gyerekek időközben testközelbe kerültek a kultúrával, vagyis megmászták a romokat egy képzeletbeli turistacsapatot vezetve, és nekik előadva a hely általuk helyben kitalált mitológiáját — én pár hiábavaló próbálkozás után, hogy lejjebb tereljem őket, megeskettem egyesével mindkettőt Lindisfarne szent szigetén, hogy nem fognak leesni sehonnan, majd megnyugodva otthagytam őket, hogy nyaraljanak a saját elképzeléseik szerint) a lényegesebb háttérinformációkat.

Szóval ez volt az északkelet első keresztény apátsága, ami egyrészt Szt. Cuthbertről híres, aki élete első felében egy rendkívül kellemes ember lehetett (az elbeszélések szerint bárkivel kedvesen és megnyugtatóan elbeszélgetett, aki hozzá fordult a gondjaival, és a szigetről senki nem vitte magával a lelki terheit), de már ekkor is csinált olyanokat, hogy éjszaka nyakig besétált a tengerbe imádkozni (állítólag minél kényelmetlenebb, annál hatékonyabb ez a dolog), utána pedig fókák melengették kihűlt testét. Élete vége felé viszont rendkívül zárkózott emberré vált, el is költözött egy nagyon közeli kis szigetre, hogy kicsit elszigeteltebben járhasson a tengerbe imádkozni.

(A következő két képen a sziget szerepel, ill. ahogy nézzük a szigetet, és olyan kicsik a gyerekek, hogy még nem ér le a lábuk a földre).

A kolostort 793-ban értelemszerűen megtámadták a vikingek (valószínűleg Sir Edmund Hillary hozzáállásával összhangban, mert ott volt), és a jövetelüket állítólag tüzes sárkányok jelezték előre. Fényképezőgép nem lévén, ezt az eseményt (a vikingeket, nem a sárkányokat) a szemtanúk utólag a híres Lindisfarne Stone-on örökítették meg, szerintem kifejezi a lényeget. A másik helyi nevezetesség a Lindisfarne Gospels, amely korának (kb. i.sz. 698) kiemelkedő minőségű kódexe, 130 tehén bőréből készült, és ezeket a bőröket (a szokásossal ellentétben) eleve olyan jól kikészítették, hogy nem igazán látszik, melyik volt a szőrös oldaluk. A tartalma Máté, Márk, Lukács és János evangéliumából áll, és arra az alkalomra alkotta meg Eadfrith, amikor majd Cuthbert épen maradt (efelől kétségük sem volt) maradványait 11 évvel a halála után kiemelik a sírjából, hogy végső bizonyítékot nyerjen a szentsége. Eadfrith a festékeket is maga keverte újító módszerekkel, és a végeredmény rendkívül tetszetős és tartós lett.

Idővel aztán némi küzdelem árán letereltük a gyerekeket a romokról, és amíg azt játszották, hogy mennyire tudnak ráfeküdni a szélre (nagyon), gyorsan megnéztük a kis működő templomot is, amelyet rendhagyó módon nem alakítottak át sem lakberendezési áruházzá, sem mászóteremmé, sem uszodává. Jó, egy kis bólyatároló sarok azért volt benne.

 

A kastélyról majd legközelebb, de én ott akartam meghalni (egy hosszú, boldog életet követően, amit szintén ott töltök).

 

* Lam az első reggelen kezdte fennhangon megkomponálni a gyermekre felkészítő könyvét gyermekteleneknek, olyan tanácsokkal, hogy “növény vagy kutya beszerzése helyett indulás előtt ismételgesd félóráig monoton hangon, hogy ‘kérlek, öltözz át pizsamából’, utána fél óráig, hogy ‘kérlek, ne ugrálj a kanapén’, majd fél óráig azt, hogy ‘kicsim, legalább a cipődet vedd fel'”. Mellettünk szóljon, hogy a nyaralás lazasága miatt ekkor már Attenborough-üzemmódban voltunk, és mintegy külső szemlélőként, természettudományos érdeklődéssel figyeltük, ahogy a gyerekek nem készülnek el.

A Glengarry hídjai, avagy híd a Garry-folyón

Szóval ott tartottam, hogy némi rugdosás, sakálszerű üvöltések és mérhetetlen boldogság közepette megérkeztünk Invernessbe (az út bal oldalán). Inverness hivatalosan arról híres, hogy a skót felföld fővárosa, az “inver” torkolatot jelent a nevében, tehát a Ness folyó torkolatánál helyezkedik el, mellette van a Cullodeni csatamező (a skótok Mohácsa), főutcáját pedig Sir Walter Scottról nevezték el, a skótok Petőfijéről (mint minden skót falu főutcáját). Ja, én innen nyílik az egyetlen értelmes útvonal a Loch Nesshez, arról pedig, hogy visszafelé miért nem érintettük Invernesst mindennek ellenére, majd később.

Invernessből mondjuk csak egy parkolóházat (leginkább én), egy játékboltot (leginkább mindenki más, amíg én parkoltam) és a The Exchange nevű pubot láttuk, de ez utóbbi mindnyájunk megelégedésére szolgált, bár az egyik gyerekkel ki kellett cserélnem a tökéletesen egyforma hamburgerünket, mert az enyémben állítólag kevesebb volt a szósz*.

the.exchange

Inverness arról is híres, hogy a határai enyhén szólva is képlékenyek, többek közt a Loch Nesst (ami 16 kilométerre van tőle, több mint 40 kilométer hosszú, 230 méter mély, és a Brit-szigetek legnagyobb térfogatú tava [7,4 km3]) és a környező falvakat is magába foglalja, ezért a GPS-en elég nehéz beállítani, hogy a tóhoz akarunk menni, de végül sikerült.

Magához a vízhez ezúttal is egy passing place**-nél megállva ereszkedtünk le a fák között (némi vitát követően arról, hogy ezt a töltést most túl könnyű vagy túl nehéz megmászni ahhoz, hogy pont itt menjünk le, mindkét álláspontot ugyanaz a két gyerek képviselte gyors egymásutánban), de a helyszín ismét csak tökéletesnek bizonyult a tónézéshez, és Muci ugyanúgy belemászott szörnyeteget keresni, mint én tavaly.

A Falls of Foyers című vízesést sem hagytuk ki a tó közepénél, de hőseink nem sejtették, hogy csak ezután következnek az igazi kalandok. Sajnálatos módon ugyanis a “leggyorsabb” helyett a “legrövidebb” beállításon hagytam az útvonaltervezőt, amit akkor kezdtem igazán bánni, amikor már a harmadik kilométert kezdtük megtenni egy olyan úton, amelyikről mindkét oldalon lelógott az autó kereke, és amely továbbra is szűkülni látszott. Röviden összefoglalva, hazafelé sikerült útvonalat találnunk, ami nem szerepel a térképeken amin a következő nagyjából száz mérföld alatt csak körülbelül három-négy autóval találkoztunk, viszont mindnyájan elmondhatjuk magunkról, hogy a skót felföld alsó felének gyakorlatilag minden zegét és zugát bejártuk.

A (láthatóan csak bennem meglévő) feszültséget én azzal próbáltam enyhíteni, hogy vezetés közben azt ismételgettem magamban, hogy papírom van róla, hogy semmiért nem vagyok felelős Captain Obvious módjára felhívtam a többiek figyelmét a látnivalókra (“Nézzétek, birkák! Jé, egy kottázs! Birkák! Szarvas! Kottázs! Egy szarvastenyészet!”), Lam viszont ekkorra teljesen belelendült az Audio Guide szerepébe, és tájékoztatott minket, hogy miután áthaladunk a festői Tarff-folyón, meglátjuk a Loch Oichot, amit a Loch Laggan fog követni, kétszer, mondta egy kicsit értetlenül (de valóban így tűnt, mert minket elkerülve ért össze a két fele), majd átmegyünk a River Garryn, és jön a, wait for it, Loch Lochy. A Loch Lochyn remekül elszórakoztunk, de ez valóban elég jumping the sharknak tűnik, és egészen azt hittem, hogy nem létezhet felföldibb élmény a Loch Lochy mellett való piknikezésnél, amíg utána nem olvastam a Wikipedián, és ki nem derült, hogy az az egyik legfontosabb tudnivaló róla, hogy nem szabad összekeverni a Loch Loch-kal***.

Utána megint átszeltük a River Garryt. Amikor Lam harmadszor jelentette be kicsit értetlen hangon, hogy most ismét a River Garryt láthatjuk, akkor kezdtem gyanakodni, hogy körbe-körbe megyünk, de némi térképbogarászás után kiderült, hogy nem, hanem a River Garry követ minket fáradhatatlanul, többek között a látszat szerint egy (a Lochy után már említésre sem méltó nevű) Loch-kon is átfolyva (ilyenkor mindig kérdés, hogy vajon honnan tudják, hogy ugyanaz a folyó folyik be a tóba, mint ki).

Mindenestre mire éjfél körül hazaértünk, tudtuk, hogy életünk végéig rettegni fogunk a Garry-folyótól amennyiben Skóciában meglátunk egy folyót, nyugodtan ráfoghatjuk, hogy az a Garry-folyó, ötven százalékos eséllyel igazunk lesz.

És még annyit szeretnék hozzátenni az egészhez, hogy bármilyen szirupos is, az azért nagyon jó érzés, amikor az ember gyereke, akit fokozott balesetveszélynek kitéve kilenc órát autóztatott az ember nyolc évesen némi lábmosásért egy legfeljebb tizenkét fokos tóban, meg azért, hogy egy csodálatos vízesésnek háttal felmászhasson egy sziklameredélyre****, este odasuttogja, hogy “nagyon jó volt bemenni a Loch Nessbe, anya, és nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide”. Most már tényleg ideje, hogy írjak egy könyvet a tökéletes anyaságról.

 

* Egyikben sem volt semennyi szósz (csak sajt), úgyhogy csak arra tudok gyanakodni, hogy így akarta elkerülni, hogy megmérgezzük (mindenesetre sikerült).
** Sajnálom, de a passing place-ekről mindig az jut eszembe, hogy “This is a place where you can stop and pass away peacefully, without bothering anyone”.
*** Továbbá az is kiderült, hogy a MacDonald és a Fraser klán itt vívta meg egymással a Battle of Shirts (ingek csatája) nevű csatát, amiről egészen a közelmúltig azt hitték, hogy azért ez a neve, mert a nagy meleg miatt ingujjra vetkőztek a harcosok, mostanában viszont kiderült, hogy valószínűleg egy leiterről van szó, és nem ingekről, hanem egy mocsaras mezőn vívott összecsapásról (Léine vs. Lèana). Nem tudom elnyomni a gyanút, hogy valaki arra gondolt, nem kell ide hivatásos fordító, amikor az unokaöccsének van egy alapfokúja keltából.
**** Az előző napi Lindisfarne után felhagytam azzal, hogy hiábavalóan ismételgetem, hogy nem mászhatnak fel, inkább megeskettem őket, hogy sehonnan nem fognak leesni.

Arról, hogy nem én vagyok a felelős

Hogy a közepén kezdjem, a boldogság (nem a viharos, hanem az a csendes, észrevétlenül besurranó fajta) szerintem akkor csapott le rám teljes erejével, amikor útban a Loch Ness felé azt figyeltük Lammal (nem járunk, vagy ilyesmi) az A9-es egyik pihenőjéből, ahogy a két gyerek egyenletesen beteríti az égszínkék Vauxhall Corsa makulátlan hátsó ülését az eredeti skót* parmezános-fokhagymás grissini morzsáival (az eredeti skót banánnal nem tudom, mit csináltak pontosan), és közben folyamatosan az a gondolat ismétlődött a fejemben, hogy nem vagyok felelős semmiért.

Az az elmebeteg ötlet, hogy Edinburgh-ból két kiskorúval egy nap alatt autózzunk oda és vissza a Loch Nesshez** természetesen szintén az én fejemből pattant ki, de mentségemre szóljon, hogy a társaságból másoknak is voltak elmebeteg ötleteik, amelyek nagy részét végre is hajtottuk, kis részét nem***. Szóval aznap reggel elkocogtam az autóért a kölcsönzőbe, ahol felvilágosítottak a tetteim következményeiről lehetőségeimről, többek között arról is, hogy potom harminc fontért papírt adnak arról, hogy semmiért nem vagyok felelős, ami az autóval történik, és ez bearanyozta az egész napomat.

Az elején még próbáltam kulturális utalásokat tenni, többek között a lefordíthatatlan Firth of Forthról (gleccserből kialakult hosszúkás tengeröböl és folyótorkolat E. északi szélén), mutogattam is, hogy azon a szép hídon fogunk átmenni rajta, mire egy kicsit megfagyott a levegő az autóban, mert a hídban látható folytonossági hiányok voltak (ne felejtsük el, hogy semmiért nem vagyok felelős). Amikor viszont az utolsó pillanatban elkanyarodott az út, és mégis egy másik hídon mentünk át, azt egyhangú felzúdulás fogadta a hátsó ülésről, és megkíséreltek rávenni, hogy inkább ugrassak át a lyukas híd lyukain, mert az szórakoztatóbb lenne.

Miután erre nem voltam képes hajlandó, szerencsére támadt egy kis csendszünet, bár minden egyes alkalommal, amikor elöl mondtunk valamit, valaki követelni kezdte a hátsó ülésről, hogy magyarázzuk el, mit mondtunk. Amikor például megörültünk a következő körforgalomnak, mert az előtte feltorlódott sor lehetőséget adott arra, hogy levegyük a kabátunkat/pulóverünket, nem értették, mi az összefüggés, és egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy örmény-magyar hagyományaink része, hogy minden körforgalom előtt leveszünk magunkról egy ruhadarabot. Szerintem részben ennek köszönhető, hogy amikor az út végén a kiskorúak empátiájára apellálva megpróbáltam én-üzenetekben elmagyarázni, hogy nagyon nehéz a félhomályban egy olyan úton rajta maradnom, amelyről mindkét oldalon lelóg az autó kereke****, miközben hátulról vércsemódon üvöltöznek a fülembe, akkor Zsé azzal válaszolt (szintén énüzenetben), hogy “és szerinted nekünk mennyire nehéz két zakkant felnőttel utazni?”, Muci pedig lakonikusan hozzátette, hogy “Hát ja”, és kénytelen voltam helyet adni az álláspontjuknak*****. (Mindenesetre tengelytörés nélkül sikerült hazajutnunk, de amúgy sem én lettem volna a felelős).

Szóval a grissini-parti után jött az a rész, amikor megkíséreltem a demokráciával szöges ellentétben lévő és betarthatatlan szabályokat hozni, mint például hogy senki nem rugdoshat senkit, senki ne üvöltsön, és most már Invernessig mindenkinek a saját térfelén kell maradnia, amelyekhez egyedül Lam tartotta magát példamutató módon, de a gyermekeink (mármint az övé és az enyém) éppen nem abban az életszakaszban voltak, amikor az ember példaképeket keres, akikre felnézhet és akiknek az életviteléből tanulhat, vagyis folyamatos, de végtelenül boldog sikoltozás közepette folytathattam a vezetést, amit csak Lam hangja tört meg néha, aki a GPS utasításait (nevezzük irányelveknek) tolmácsolta nekem, az első pár kilométert követően minden egyes mondata után szelíden hozzátéve, hogy “és maradj az út bal oldalán”.

Valamikor majd folytatni fogom, előzményekkel, meg minden, de most csak azt a pillanatot akartam rögzíteni, amikor szerintem mind a négyen minden ellentétes jel ellenére tökéletesen boldogok voltunk (bár az út nagy része erről szólt, de mégis). Ja, és azt, amikor semmiért nem voltam felelős.

IMG_6524

 

* Edinburgh-i tartózkodásunk folyamán nagy hangsúly fektetődött arra, hogy Skóciában természetesen csak eredeti skót dolgokat együnk.
** 180 mérföldre vannak egymástól, ami autópályán talán nem tűnik olyan soknak, de (1) soha nem vezettem korábban jobbkormányos autót, (2) a skót autópályákon egyrészt csak 110-zel szabad menni magyar idő szerint, amin a sebességkorlátozásokkal kapcsolatos gyakorlatias felfogásom talán át is lendített volna minket, de másrészt az autópálya náluk egy kétszer egy sávos utat jelent, helyenként betoldott gyorsítósávokkal.
*** Vö. “Menjünk éjszaka a játszótérre, mert akkor biztosan nincs ott senki!”.
**** Hazafelé a GPS a scenic route-ot választotta, de erről majd később.
***** Említhetném még azt az esetet is, amikor elmagyaráztuk nekik, hogy a halrudacska egy mélytengeri, fejetlen, téglatest alakú halból van, és sok más hasonló beszélgetést is, de nem fogom.

az érvelési technikákról

Szóval valamelyik nap késő esti falmászás után szívélyesen elbúcsúztunk egymástól a kedves szöszi lánnyal, és felkaptam a Második Utast, aki nem sokkal korábban bejelentette az igényét arra, hogy nálam aludjon* (nem járunk, vagy ilyesmi), és éppen arról beszélgettünk, hogy van vagy két tucat könyv a csomagtartómban, amire ő azt mondta, hogy ez nem lepi meg, amikor felmerült bennem az a szeszélyes ötlet, hogy a BAH előtt kisorolok egy sávot jobbra. A projekt végrehajtása közben hallottam, hogy váratlanul felbőg mögöttem egy motor, és a visszapillantóba nézve nem volt teljesen egyértelmű, hogy melyik oldalról akar megkerülni, úgyhogy amíg ez nem tisztázódott, az elválasztóvonalon maradtam (kábé három másodpercről beszélünk). A BAH-nál elkapta a motort a piros, röviddel később engem is, és csak arra figyeltem fel, hogy a hátul ülő csajnak nagyon menő, virágos bukósisakja van folyékonyan szidalmaz és fenyeget engem emelt hangerővel, miközben én a feszültséget enyhítendő kedves mosollyal nézek rá, és azon gondolkozom, hogyan kérdezzem meg, hogy hol vette a sisakját magyarázzam el neki nagyon röviden, hogy félreértésről van szó, nem azért váltottam lassan a sávot, mert meg akartam gyilkolni őket.

De még mielőtt ezt sikerült volna frappánsan megfogalmaznom, és közös nevezőre jutnunk a fogósabb forgalmi helyzetek megoldásait illetően, miáltal a megkönnyebbülés és a kölcsönös megértés kiváltotta oxitocin aknamunkája folytán talán örbarikká is válhattunk volna, akik simán kölcsönadják egymásnak a bukósisakjukat, váltott a lámpa, örökre elváltak útjaink, snitt.

Ugyanakkor annak ellenére, hogy fél perc múlva már tök másról beszélgettünk a Második Utassal, valahol ott motoszkált a fejemben, hogy volt valami bizarr és nem feltétlenül kellemetlen abban, amit a csaj rám zúdított, de csak nagyjából fél óra múlva, már a Wasabiban** esett le, hogy mi volt az, úgyhogy azonnal fel is tettem a kérdést a szemtanúmnak, hogy te, az a csaj tényleg azt mondta, hogy szép arcom van?***

A Második Utas erre nem azt kérdezte, hogy milyen csaj, hanem rögtön rávágta, hogy igen, ő is ledöbbent azon, hogy az ordenáré és vulgáris kifejezésekkel tarkított monológba mintegy mellékesen beszúrt egy ilyen bókot.

A tanulság az, hogy ne váltsunk sávot soha, amennyiben teljesen bele akarjuk fojtani a szót az esküdt ellenségünkbe, és hosszabb időre össze akarjuk zavarni, hogy közben félbeszakítás nélkül részletezhessük negatív véleményünket különböző jellemvonásairól és részlépességeiről, dicsérjük meg váratlanul a francia manikűrjét vagy a zenei ízlését.

 

* Ezt amúgy nem értem, az elmúlt két hétben ő a harmadik, aki egyszer csak bejelenti, hogy aznap nálam alszik, amivel semmi bajom, csak az okát nem értem. A világ kábé legkevésbé menő és minden útvonalból kieső helyén lakom , általában csak bizarr dolgok vannak a hűtőmben, mert jellemzően nem itthon eszem (most például orosz fekete kenyér, szilva és egészmagos mustár), és az, hogy reggel ébredés után húsz percig elviselhetetlen vagyok, udvarias eufemizmus.
** Abba a bizarr helyzetbe kerültem, hogy bár utálok minden halat és tengeri állatot, a Wasabi az a hely, ami (a) útba esik, (b) nyitva van későn/főz elvitelre, (c) megbízhatóan hozza azt a fajta kaját, amit az aktuális speciális diétám szerint ehetek, úgyhogy lassan majdnem olyan expert leszek a W. nem halas menüsorát illetően, mint az IKEA aktuális ágytakaró-színeinek terén.
*** A pontos megfogalmazás valahogy úgy hangzott, hogy “és akkor is ilyen kedvesen fogsz mosolyogni, ha leszállok a motorról, és beverem azt a szép kis arcodat?”, de én le tudom venni a lényeget.

a nemlétező problémákról

Volt először az izzó, ami kiégett a rezidenciám emeletre vezető lépcsője felett, elég kritikus helyen, három méterrel a lépcsőfordulótól függőleges irányban, és amiről ezek után mindig az az eddig nem létező vicc fog eszembe jutni, hogy “Hány Mensa-tag kell egy villanykörte kicseréléséhez? Egy is elég, csak adni kell neki huszonnégy órát és egy kesztyűt”.

Szóval nem szépíteném a helyzetet, miközben a létra tetején egyensúlyoztam, és olyanokra gondoltam, hogy “nem szabad lenézni”, meg “fejben dől el”, az izzó egész egyszerűen belerobbant a kezembe, és akkor úgy döntöttem, hogy végül is, lépcsővilágítás nélkül is lehet élni, majd alkonyatkor mindig eldöntöm, hogy melyik szinten akarom tölteni a következő órákat.

Ezzel egyidőben viszont a vendégszobában is kiégett az izzó, ami egyrészt fél méterrel alacsonyabban van, másrészt sokkal vitálisabb helyen, mert a gyerekkel (és a vendégekkel) harcolni szoktunk, hogy ki alhat éppen a ott, ott társasozunk, gyakorlatilag ott éljük az életünket. Nem akarom húzni a sztorit, az az izzó is belerobbant a kezembe (mindkettőt egyszerre vettem a Lidl-ben, és kábé egyszerre tekertem a helyére, és minden bosszúságom mellett némi elismeréssel kellett adóznom a német precizitásnak, amivel ilyen pontossággal be tudják lőni az izzók élettartamát).

Itt most jöhet egy filmes montázs arról, hogy a főhős letargiába esik, gyertyafénynél internetezik, dobozból eszi a konzervet, és a kint doboló esőre meredve néha felrémlik benne a korábbi élete, amikor még volt világosság a helyiségekben, nevezzük fénykornak.

Mondjuk másnapra eszembe jutott, hogy történt már ilyen, és akkor eszközhasználó ember módjára valami fogóval kiműtöttem az adott izzó foglalatát a lámpából, úgyhogy meg is írtam az aktuális chatpartneremnek, hogy most le kell kapcsolnom a villanyórát, mert szembeszállok az elemekkel, és mindeközben fenyegetően fixíroztam a lámpába tört csonkot, hátha eltökéltségemet látva engedékenyebb lesz.

A fixírozás valamely pontján feltűnt, hogy abból a részből, ahova az izzót kell csavarni, kilóg egy egész méretes műanyagdarab (kábé így képzeljük el, a spirál nélkül).

Kéne egy szó arra, amikor az ember rájön, hogy minden intellektusa és gyakorlati érzéke és pacifizmusa ellenére is képes volt két izzó üvegrészét is puszta kézzel letörni (a markában összemorzsolva) a saját foglalatáról (úgy értem, ha arra van szó, hogy “korán kelni abból a célból, hogy az ember kimenjen, és meghallgassa az első madarak énekét hajnalban” (gökotta), vagy arra, hogy “nem elolvasni egy könyvet megvásárlás után, és odatenni a többi ilyen nem elolvasott könyvvel egy kupacba” (cundoku), akkor erre is illene, mert ha lenne, az legalább megteremtené az illúziót, hogy nem én követtem el ezt a dolgot először a világegyetemben).

Szóval az a lényeg, hogy mindezek után gyakorlatilag két ujjal kitekertem szerencsétlen foglalatokat, cseréltem izzót, gondolatban bocsánatot kértem a Lidl-től, és nagyon örülnék, ha tudnám, hogy másoknak is vannak hasonló szorijai.

mindenféle nemzetiségű istenekről

Az úgy volt, hogy valamikor több mint tíz éve olvastam először Gaimant, mi több, rögtön az Amerikai isteneket, ami két szempontból is katartikus volt, (1) hogy így is lehet (írni), (2) hogy nem idegesít a magyar fordítása. Ez utóbbi annyira megdöbbentett, hogy emlékeim szerint azonnal le is stalkoltam a fordítóját, egy bizonyos Juhász Viktort facebookon, és hosszan kontempláltam azon, hogy megírjam neki, hogy mennyire jó volt ez a fordítás, de utána úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön fangirlködésnek, és amúgy is nagyon gáz szöveg, és amúgy is minden bizonnyal százával kapja a hasonló üzeneteket*.

Snitt.

Utána, körülbelül tíz éve Psyclone Jack elvitt egy házibuliba, ahol nem ismertem senkit, úgyhogy csak üldögéltem békésen, mint egy növény, és egyszer csak odajött hozzám egy fiú, hogy jól hallotta-e, hogy én fordítom a Pratchetteket, és tök jó lett az első, és akkor órákon át Pratchettről beszélgettünk. A második óra magasságában (amikor már eleget dicsértünk engem) visszakérdeztem, hogy és ő mit csinál, mire kiderült, hogy többek között az Amerikai isteneket fordította**, és ezzel az Univerzum egy tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy áradozzak a művészetéről anélkül, hogy eszelős fangirlnek tűnnék, aki ismeretlen fordítókat stalkol le facebookon.

Azóta amúgy rendszeresen, de sokkal kevésbé megtervezetlenül futunk össze különböző eseményeken (immár brainoiz és lucia néven, nem a fordítói álnevünkön), ahol órákig beszélgetünk fordításról (az alapvetően liberális medúzák például miattunk bannolták a témakörök közül a fordítást, úgyhogy most már kénytelenek vagyunk suttyomban elvonulni, hogy átadjuk magunkat bűnös intellektuális vágyainknak, legutóbb pedig talán azzal kerültük meg a tiltást, hogy kiadókról beszélgettünk), és amikor egy ideig valamiért nem futunk össze, akkor hosszan levelezünk a fordításról, illetve felváltva látogatjuk ugyanazokat a városokat, de az csak véletlen. (Itt megjegyezném, hogy Neil Gaimannel talán ott rontottam el, hogy nem véletlenül futottam össze vele egy házibulin, hanem direkt elmentem turistázva a lakóhelye közelébe, Skye szigetére, ahol terveim szerint meg kellett volna mentenie attól, hogy az ismeretsége nélkül éljek egy esetleges záportól, amire Skóciában bármelyik napon biztosan lehet számítani, de nem így alakult)****. Mindenesetre vittem onnan brainoiznek egy odavalósi mini whiskeyt.

Időközben egyébként olyan kis triviák is kiderültek a sors holisztikus üzelmeiről, hogy tizenhét éve, amikor Tunéziába utaztam, az egyetlen könyv, amit magammal vittem, az Oscar Wilde-összes volt, ami részben szintén az ő fordítása (ezzel akkoriban nem voltam tisztában), és egy pontján ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy az ő szövegéből képeslapon elküldjek belőle egy idézetet az L.-nek (akivel brainoiz azóta szintén jóban van).

Na, a lényeg, amiről ez eszembe jutott, hogy megjelent az Amerikai istenek c. készülő sorozat (filmbe egyszerűen tényleg nem férne bele) előzetese, itt megtekinthető, és nagyon sokat ígérőnek tűnik, bár kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy bármilyen is lesz, könyvben jobb.

 

* Érdekes párhuzam, hogy többek között akkor is így voltam, amikor Czeizeltől olvastam a Tudósok, gének, tanulságokat, és az első rögtön Semmelweis volt, akinek a sztorija teljesen feldúlt, pár napig nem is folytattam a könyvet. Most viszont a posztumusz önéletrajzát olvasom, amiben két mondatban szomorkodik egy kicsit, hogy mennyi munkájába került feltárnia S. halálának pontos körülményeit, és úgy érezte, ezzel valahol igazságot is szolgáltat neki, de teljesen elkedvetlenítette az össznemzeti felháborodás hiánya, úgyhogy neki talán mégiscsak megírhattam volna, hogy feldúlt a könyve, nem tudom, az ilyesmi mennyire számít fangirlködésnek (lehet amúgy, hogy csinálnom kéne egy “életem meg nem írt összes levelei” taget).
** Igen, voltak róla képek a facebookon, de az arcmemóriámról annyit, hogy nemrég volt talán a Discovery Channelen*** egy műsor az arcvakságról, amelyben többek közt megemlítették, hogy a népesség kb. 10%-át érinti, de sokan nem tudnak róla, egy ausztrál nő is csak úgy jött rá, hogy megnézett egy műsort, amiben azt magyarázták, hogy az arcvakok ezt a két fotót ugyanannak az embernek látják [képbevágás], és, hogy mondjam, szóval az a két kép tényleg tök egyforma volt.
*** Discovery Channelem (és további nyolc ismeretterjesztő csatornám, a többit nem bírom nézni) úgy lett, hogy lejárt a hűségem az Internetre, és megugrott a havidíj, mire bementem a szolgáltatóhoz, és határozottan felszólítottam őket, hogy adjanak valami kedvezőbb ajánlatot, nem akarok kifogásokat, kerüljön bármibe, pénz nem számít, és mire kijöttem, a havidíjam ugyan csak egy ezressel csökkent, de lett belföldre bárhova ingyenes vonalas telefonom, százötven csatornám és egy mobilnetem ezért az árért. Úgyhogy most néha az alaszkai hajózás belső titkaira takarítok, meg ilyenek.
**** Érdekes trivia egyébként, hogy Neil Gaiman már évek óta Skye szigetére akart költözni (ebben is hasonlítunk), amikor is összejött élete szerelmével, egy jóravaló punk asszonnyal, akiről kiderült, hogy odavalósi, éppen ezért leginkább utál ott lenni (a nagynénik, meg minden). Ennek ellenére azért ott van a rezidenciájuk.