A tinderezés úgy jött, hogy egy szép nyári nap estéjén a Grundon üldögéltünk a medúzákkal, és alie az ismerkedés/életkor témakörben panaszkodott valamit, mi meg Suematrával ahelyett, hogy empatikusan meghallgattuk volna, átváltottunk kiképzőőrmester-üzemmódba, és ragaszkodtunk ahhoz, hogy ott helyben, élesben regisztráljon a Tinderre (most már végre), véleményeztük a fotóit (ezen túl sok a dekoltázs, az túl aranyos), utána meg a háta mögé állva néztük, ahogy húzogat, és olyanokat visítottunk a fülébe, hogy ennek jó a teste, jöhet! (Suematra), és ennek kedves és értelmes a tekintete, jobbra! (én).
Ez egy idő után odáig fajult, hogy alie már arra panaszkodott, hogy nem akar a hajósfotós pasival üzengetni, mert nem akar hajókázni, ő hány a hajón, hadd ne kelljen, mi meg arról győzködtük, hogy valószínűleg nem tölti ez az ember az egész életét hajón, majd találkozzanak a parton, amikor kijön. Ezt követően Suematra elmesélte élete legrövidebb kapcsolatát, alie pedig megtanított minket MySpace-szelfit csinálni, ami bizarr irányokba vitte el az estét (a (nem tinderes, hanem jelenlévő) fiúk számára teljesen elvesztünk).
Időközben Sulemia éppen végzett a házasságával, szintén regisztrált a Tinderre (Suematrával kapcsolatban úgy emlékszem, hogy ő mindig is regisztrálva volt), pár tanulságos találkozó után (amiket alaposan kielemeztünk a heti mászásaink során) talált is valakit, aki egész értelmes, ráadásul szereti, és ősszel már kettesben hostolták a komoly hagyományokkal rendelkező Halloween-bulinkat (ezúttal (többé-kevésbé) szexi medúzának öltöztem, már ha létezik ilyen kategória), ahol többek közt szóba jött alie éppen aktuális tinderes pasija, akiről a harmadik randin, békés egymás mellett hevergetés közben derült ki, hogy Bayer Zsolt-rajongó, és máig van egy videóm arról, ahogy brainoiz megkérdezi tőle, hogy “és akkor szakítottatok?”, mire alie a haját csavargatva és kuncogva azt válaszolja, hogy “neeeeem, hihi, randizgatunk”*, Isolde meg elgondolkozva megjegyzi, hogy hát nem érdekes, hogy a baráti társaságunkban mindenféle személyiségzavaros akad, vannak pszichopaták, autisták, nárcisztikusok (nézett végig rajtunk) csak nácik nincsenek?
Na, és ezen a találkozón merült fel egyszer csak a kérdés, hogy ha ennyire támogató vagyok mások tinderezésével kapcsolatban, akkor én miért nem, úgyhogy ezek után nem volt kibúvó.
Valamikor november végén raktam fel pár képet mély levegőt véve, mert határidőm volt, és prokrasztinációnak ez is teljesen megfelelt, és arra gondoltam, hogy szöveges leírást majd később szerkesztek, eleinte csak húzogatok-nézelődöm, ennek ellenére azonnal írogatni kezdtek fiúk (valamiért főleg a 28-34 éves korosztály, először azt hittem, hogy ez valami tévedés (bátorítólájk?), de amikor rákérdeztem náluk, biztosítottak arról, hogy tényleg tetszem nekik, és találkozni akarnak, meg minden). Valamelyik egyetemistát sikerült is rábeszélnem arra, hogy költözzön el a szüleitől, és keressen munkát, de ekkorra már teljesen bestresszeltem attól, hogy fiatal, helyes fiúknak kell válaszolgatnom, akik még találkozni is akarnak, mindemellett meg pont a pápás könyvet fordítottam, amihez nagyon sok mindennek utána kellett olvasnom, úgyhogy három nap után kaptam egy mini idegösszeroppanást, és a Lamnak is megírtam, hogy ne haragudjon, de semmire nincs agyi kapacitásom, a pápák és a Tinder minden energiámat leszívják, ráadásul még bemutatkozó szöveget sem tudtam kitalálni, amire azt válaszolta, hogy “Sztem a ‘pápák és tinder’ teljesen jó bemutatkozó szöveg a tinderre, feltétlenül írj vmi szöveget, mert én pl. kra utálom, ha vki nem ír semmit, de mondjuk te egyáltalán nem a tinderen szokásos 35-40x közötti kategóriákba esel, mmint nem úgy nézel ki, mint egy TO-s néni és nem vagy szemöldökbűnöző sem, szóval sztem ha mást nem, vicces lesz”.
Ez volt az a pont, amikor beírtam leírásnak, hogy “Tinder és pápák”, de úgy éreztem, hogy azért még illene mondanom valami bővebbet magamról, ezért hozzátettem, hogy “(esetleg a húrelmélet)”. Utána rájöttem, hogy erre nekem nincs időm, és azzal a svunggal bezártam a boltot két hónapra.
Az ezt követő fél évben ilyen bipolárisan tindereztem, hogy egy-két hónapig semmi, majd felszívtam magam, felnéztem, és válaszolgattam pár embernek, utána megint kimenekültem ebből az áldatlan helyzetből (nagyjából a harmadik “Mizu?” és/vagy “Viber?” után).
Áprilisban viszont valami nem szokványos elektronikai problémája támadt az autómnak, úgyhogy elvittem valakihez, akit már régebbről ismerek, és aki ért a nem szokványos elektronikai problémákhoz. Az illetőt amúgy is kedveltem, mert mindig úgy lett, ahogy mondta (és telefonban is diagnosztizált, ha emuláltam, milyen furcsa hangokat ad éppen a kocsi), továbbá soha nem akart velem csacsogni, hanem megcsinálta, amit meg kell. Ezúttal viszont úgy éreztem, hogy mintha talán mégis csacsogni akarna velem, mert megkérdezte, hogy mit dolgozom (elmondtam), majd továbbra is ott állt előttem kedvesen de némán, amiből úgy sejtettem, hogy most esetleg nekem kéne kérdeznem valamit, ezért némi gondolkozás után megérdeklődtem, hogy az a Tesla** az övé-e. Erre azt felelte, hogy igen, és továbbra is csak állt, úgyhogy gyorsan végiggondoltam, hogyan kell vajon autókról beszélgetni, és mi az a kérdés, amit az inkompetenciám kiderülésének veszélye nélkül feltehetek egy Tesláról, majd végül annál maradtam, hogy és hogy megy?
Namármost itt kiderült, hogy nagyon vigyázni kell azzal, mit kérdez az ember, mert erre azt a választ kaptam, hogy ha érdekel, akkor a következő hétvégén kipróbálhatom. Innentől gondolkozhattam azon, hogy ez most randi-e, vagy csak egy jótékonysági rendezvény, aminek én vagyok a kedvezményezettje, és mit vesz fel az ember teslavezetéshez (a) vagy (b) esetben.
Az végül soha nem derült ki, hogy ez randi volt-e, de a következő találkozónk már igen***.
Június elejére két dolog kiderült, az egyik az volt, hogy bármennyire szimpatikusak vagyunk egymásnak, ez a kapcsolat valószínűleg felejtős, mert a teslás embert csak az autók érdeklik, engem meg csak minden más (na jó, az autók is, de igen korlátozott mértékben). A másik az volt, hogy a teslás ember nős (bár szétköltözve), és erről elfelejtett szólni, úgyhogy mástól kellett megtudnom.
A soron következő randinkon fel is tettem neki a kérdést, hogy figyi, nem vagy te véletlenül nős?, amire hosszú hallgatás után jött a válasz, hogy hát tulajdonképpen de, amire egy ideig csak néztem, a kifejtős részt várva, de az nem jött, úgyhogy rákérdeztem a lényeges részre, miszerint mit jelent az, hogy tulajdonképpen, amire azt a frappáns feleletet kaptam, hogy én olyan okos lány vagyok, biztosan ismerem ennek a szónak a jelentését. Namármost ez bármikor máskor enyhén viccesnek és némiképpen hízelgőnek tartottam volna, de ez nem az a helyzet volt, és innentől nagyon rövid út vezetett oda, hogy némi ajtócsapkodás kíséretében kiviharzottam, hazaautóztam, és felmentem a két hónapja pihentetett Tinderre azzal, hogy én most azonnal férjhez megyek (lehetőleg másfél nap alatt, mert ennyi maradt az izlandi utunkig Sulemiával és Brainoizzel).
Mire visszajöttünk Izlandról, kicsit lenyugodtam és a házasságról is letettem, de úgy éreztem, ez a vita talán megfelelő kilépési pontot biztosítana egy (részemről) amúgy is felejtősnek tűnő kapcsolatból, és időközben a pszichológusommal (csodálatos ember) is megosztottam a történteket, azzal együtt, hogy nem az zavar, hogy nős, hanem az, hogy ezt nem érezte fontosnak megemlíteni (nem a pszichológusom, a teslás fiú), amire a psz. megkérdezte, hogy és ezt hogy lehetne megbeszélni, mire én felcsattantam, hogy sehogy, mert ez nekem nárcisztikus sérelem. A pszichológusom erre megértően bólogatott, és azt felelte, hogy jó, akkor menjek férjhez, és ha legközelebb elromlik a kocsi, akkor állítsak be oda a férjemmel, csapjak az asztalra, és kérjem a törzsvásárlói kedvezményemet.
Ezen egy kicsit vihogtam, majd megosztottam vele még azt is, hogy Izlandon folyamatosan csipogott a Tinder, hogy nagyon sokan kedvelnek engem, és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne olyanokat olvasni, hogy “Einar Sigurðurson a párod”, mellette egy szakállas vikinggel, aki a lávamezőn áll, úgyhogy húzogattam egy kicsit gyorsan, és ez a célkitűzésem teljesült is (a tizediknél meguntam). Majd visszatereltem a szót az aktuális problémámra, és felhoztam azt is, hogy és hát Tinderen is vannak rendes emberek, volt például egy fiú, akit majdnem balra húztam, mert túl helyes volt (és azokkal csak a baj van, nárcisztikusok vagy megcsalnak), de utána elolvastam a leírását, amiben volt némi humor, meg az, hogy INTJ, és hogy válófélben van gyerekkel, ezért inkább csak ismerkedne-barátkozna, és hát ezt nem lehetett nem jobbra húzni. Ráadásul, magyaráztam, az első üzenetei valamelyikében szintén felhívta erre a figyelmem (a válófélre, meg minden), hogy ennek tudatában konszideráljak (meg is írtam neki, h ez nagyon szimpatikus, és nekem sem annyira presszionáló dolog ez a párkapcsolatosdi), és akkor egyetértettünk a pszichológusommal abban, hogy igen, azért vannak még jó fejek, még ha férfiak is.
Azután kifelé menet még hangosan elmerengtem azon, hogy bár tisztában vagyok azzal, hogy nekem nagyon speciális elvárásaim vannak a férfiak felé (legyen autisztikus, de romantikus, legyenek mély érzelmei, de tudja kontrollálni őket, legyen szarkasztikus humora, de a megfelelő pillanatokban tudjon komoly is lenni, legyen szép, de ne a klasszikus értelemben, legyen munkamániás, de rám azért szakítson időt), de nekem nem sok ilyen férfira van szükségem, hanem csak egyre, és azért optimistán remélem, hogy egy (kettő-három) ilyen talán akad csak a világon. Snitt.
(folyt. köv.)
* Mentségére legyen mondva, nem sokkal később szakított vele.
** A Tesláról csak onnan tudtam, hogy Tesla, hogy korábban feltűnt, hogy ott áll egy nagyon ronda színű, de rendkívül alacsony autó a közelben, úgyhogy odacsellengtem, és elolvastam, mi van ráírva.
*** Annyira meglepődtem azon, hogy nem pánikolok be egy férfi érdeklődésétől, hogy volt következő találkozó is.
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...