kis kitérő arról, hogy a nyakamba szakadtak a tetteim következményei (polcok, növények, viszkozitásmérés)

A Gottmant is folytatni fogom majd, de most inkább arról van kedvem írni, hogy miért nem írok blogot.

Az egész azzal kezdődött, hogy megtanultam olvasni és nyelveken, majd lefordítottam pár könyvet (amiért senki nem hibáztathat, elvégre ebből élek), mondjuk úgy havonta átlagban egyet az elmúlt tizenkét évben, illetve szültem egy gyereket, aki szintén tud olvasni. Ebből kifolyólag mostanra a háztartásunkban megtalálható 30 db 110 centis könyvespolc mind tele van, viszont az elmúlt fél évben megint felgyűlt egy stóc (tiszteletpéldányok, olyan nélkülözhetetlen darabok, mint a Medieval Graffiti és az Introduction to Inn Signs, illetve változatos ifjúsági irodalom), úgyhogy a nagy boltbezárás előtt sietve vásároltam még az Ikeában két Lack falipolcot, mert úgy éreztem, némi fantáziával van még potenciál a falaimon.

A baj az, hogy van ez a szabályszerűség, miszerint ha az ember dolgokat csinál, azok további dolgok csinálását vonzzák maguk után lavinához hasonlatosan. Az egyik polcot például tök jól el tudtam képzelni azon a részen, ahol a lakáson belüli lépcső felér az emeletre egy ablakkal szemben, és van egy kb. kétszer két méteres landing, szemben ablakkal, előtte fotellel, tökéletes olvasósarok. Viszont, ha már polcot rakok fel, akkor a plafonon lévő foltot is illene előtte lefestenem, gondoltam, vagyis fóliázás, csiszolás, orchideáknak az ablakból való elpakolása, és csak utána polcfúrás. És ha már átpakoltam az orchideákat, gondoltam, hogy ilyen talajkérget is illene cserélnem alattuk, közben meg kipucolhatnám az üvegkaspójukat, ami egy kicsit bealgásodott, meg ablakot is moshatnék, ilyenek.

Na, abban a három napban ezért nem írtam blogot, de végül felkerült a polc.

Viszont így nagyon minimalistának tűnt az egész fal, úgyhogy felrémlett, hogy létezik egy ilyen növény, ami lelóg, mindent kibír, és nem borostyán, installálhatnék egy olyat a polc szélére dekoratívan, csak nem tudom a nevét. Ezt eltettem magamban a következő boltozásra, és felfúrtam a másik könyvespolcot is a tévé fölé (extenzív porszívózás a környéken, dévédék teljes újrarendezése, a tévéállvány mellett tartott “életem iratai” gyűjtemény átnézése és szelektálása, és, ha már benne voltam, radiátormosás, ésatöbbi), aminek újabb blogmegvonás lett az ára.

Időközben a boltba is eljutottam, ahol nem találtam ugyan olyan növényt, aminek nem tudom a nevét, viszont rájöttem, hogy elengedhetetlen szükségem van epertövekre, árvácskákra és egyéb balkonvirágokra, ha már be vagyok zárva, a beltérbe pedig miniszegfűre (ami azóta is csodálatosan illatozik). Valamikor ezen a ponton érkezett el az online bloggerparti ideje, ami azzal kezdődött, hogy (bár senki nem bátorított erre) azonnal megmutattam mindenkinek a sarjadzó paradicsomhajtásaimat és a szintén sarjadzó bazsalikomaimat is, de utána megállapodtunk, hogy a karanténban vannak ilyen kötelezően kipipálandó dolgok (citromfa, jóga, ültetés, legalább egy nyelv megtanulása), és indokolatlanul hosszan beszélgettünk a különböző online jógák minőségéről (noha a bazsalikomról is beszélgethettünk volna). Alie közben kalocsait hímzett, amennyire láttam, már majdnem egy nagycsaládnyi terítővel végzett (szerintem ez is rubrika, de az én Maslow-piramisomon csak a blogírás után következik).

Ezt követően pszichoterápián megtudtam, hogy az általam vágyott növény neve futóka (sőt, szobai futóka), és ez az információ döntötte be végleg írói karrieremet, ugyanis ezzel az ismerettel felvértezve lelkesen berongyoltam az Auchanba és egy kertészetbe is, melyek egyikében sem volt ugyan futóka (“olyat nem tartunk, mert mindenkinek van”), viszont (sajnálom, egy havi vásárlásdepriváció sodort magával) vettem egy tő balkonmálnát, balkonáfonyát, egy leárazott balkon-magnóliacsemetét, illetve egy kissé töppedt, de már gyógyuló fokföldi ibolyát (továbbá rájöttem, hogy életem nagy vágya egy hibiszkusz, de valamit hagyjunk a jövőben is csábítóan csillogni). Utána itthon elolvastam, hogy pontosan mit is kell ezekkel csinálni ahhoz, hogy a balkon is jól érezzék magukat, és kiderült, hogy magnólia és az áfonya is “savanyú, tőzeges” földet szeret (valami gombák miatt, amiknek a gyökerükön kell nőni, pedig én nem erre fizettem be). Szerencsére nem szükséges végigkóstolgatni a virágföldeket, mert a boltban van olyan, amire direktben rá van írva, hogy “savanyú föld”, illetve olyan is, hogy “tőzeg” (vegyítettem a kettőt, noha semmi különbséget nem láttam közöttük, de én nem is vagyok áfonyatő).

De kiderült, hogy az nekem a legkisebb bajom, hogy sorozatnézés és fagyizabálás (jóga, keresztszemes hímzés) helyett ott térdelek az erkélyen, és húsz literes zsákokból próbálok megfelelően otthonos tőzeges savanyú földet keverni nagytestű kaspókba, hanem az, hogy ennek következtében már az erkéllyel is kell csinálnom valamit. Valamiket.

Hogy kicsit visszakanyarodjak, a nagy boltbezárás előtt ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedve vettem egy citromfát és egy mandarinfát is az Ikeában, amiről kiderült számomra, hogy atavisztikus pánikreakció krízis idején. A mandarinfa azonnal otthon érezte magát, a citromfának viszont vagy a társaságom volt zsenánt, vagy a benti levegő, de hullajtani kezdte a leveleit, úgyhogy kikerült az erkélyre. Odakint annyira magához tért, hogy újabb leveleket és virágbimbóseregeket produkált, viszont porosodni kezdett, amin még az intenzív vizes-kozmetikaipamacsos kezelés sem segített (ez lehet, hogy kívülről nézve nem tűnik katasztrofálisnak, viszont nekem együtt kellett élnem egy vízkövesnek tűnő citromfával, amiért folyamatosan sajgott a szívem). De amikor a keblemhez szorított áfonyatővel elcsámborogtam a tápoldatokhoz (hátha van olyan, hogy “savanyú, áfonyának”), ott találtam egy ún. levélfényesítő sprét, amivel később elég volt egyszer befújni a citromfát, és azóta soha többé nem poros (öt napja and counting).

Szóval, ott tartunk, hogy van az erkélyen egy kifejezetten esztétikus citromfám, egy deli málnám, áfonyabokrom és magnóliám, és rájöttem, hogy az erkélyem túl ronda a növényeimnek. Ezek a növények minimum azt érdemlik, hogy felrakjam alájuk a szürke-terrakotta mintás cementlapot, ami előtt viszont le kéne szerelnem az erkélykorlátról a deszkákat (30 darab, hosszú erkély), és mind a fémkonzolt, mind a fadarabokat átfestenem (tisztítás, csiszolás, fóliázás, festés, visszacsavarozás), ami előtt viszont be kéne festenem az erkélyfalat (fóliázás, minimális csiszolás, festés).

Így történt, hogy tegnap (szombaton) kb. este 10-re végeztem a munkámmal, utána kimentem az erkélyre, hogy lefóliázzam az ablakokat és a korlátot, és, ha már ott voltam (a sámlin), meg is pucoltam az ablakokat (az erkélyajtóval együtt kb. 5,5 nm üvegfelület). Utána ma reggel nyolckor keltem, onnantól kb. fél kettőig folyamatosan csináltam határidős munkát (amit csak reggel tudtak elküldeni önhibán kívül), majd fogtam a még soha nem használt elektromos festékszórómat, nagyon gyorsan megtanultam könyvből, megismerkedtem a viszkozitás jelentőségével és a precíz festéksűrűség-keverés csínjával és bínjával (megjegyezném, az pont nem volt benne a használatiban, hogy melyik a készülék eleje, de semmi gond, teljes testes védőruhában voltam), és a fél erkélyt kifestettem (ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem). Ha ezzel végzek, akkor jöhet a korlát meg a járólap (rugalmas csemperagasztóm már van, a fugázás viszont tartogat még szerintem izgalmakat).

Szóval, visszatérve arra, hogy a dolgok dolgok csinálását vonzzák magukkal, még mindig nincs ugyan szobai futókám, de máris több szakmát ki kell tanulnom miatta, illetve arról is ő tehet, hogy számtalan blogot nem írok.

a jó házasságról (és egyéb emberi kapcsolatokról), folytatás

Időközben felmerült egy olyan kérdés az ismeretségi körben, hogy ez a jelenlegi helyzet (COVID-19, kijárási korlátozás) vajon az emberek mekkora arányára van jó és rossz hatással, ezért csinálnék egy szavazást róla (bár sajnos nem lesz repezentatív, de valamilyen képet csak ad), aki akar, nyomjon, nem kell túlgondolni. Ha valaki ki akarja egészíteni (vagy csak ventilálni), kommentben nyugodtan.

Szóval, Gottman bevezette az apokalipszis négy lovasának a fogalmát is, azokét a dolgokét, amik szerinte hosszabb távon tönkretesznek egy házasságot. Ezek a kritika, a megvetés, a defenzivitás és a másik kizárása (az ötödik lovast, a káoszt, aki kiszállt, még mielőtt híresek lettek volna, kihagyta, de szerintem az sem segít*), és az bennük a közös, hogy mindegyiket ki lehet iktatni egy kis odafigyeléssel (ami nem garantálja az örök párkapcsolatot, viszont bármilyen emberi kapcsolatot sokkal kellemesebbé tesz).

Kritikának azt nevezi, amikor a másik személyét vagy jellemét kritizálja az ember ahelyett, hogy az adott problémáról beszélne (pl. “mindig széthagyod mindenedet, te alkalmatlan vagy az együttélésre” ahelyett, hogy “nagyon zavar, hogy ott hever a zoknid a padlón”). Ezt úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha nem csinálja az ember (és nem, semmi nem lesz jobb attól, ha csinálja, csak még rosszabb). Érdemes továbbá pozitív vágyakat megfogalmazni negatívumok helyett (“Azt szeretném, ha rendet tartanánk a szobában”).

A megvetés olyasmi, amiből nagyon nehéz visszajönni (Gottman szerint ha egyszer megjelenik egy párkapcsolatban, akkor ott komoly tudatos erőfeszítésekre van szükség, különben mindenképpen tönkremegy, vagy legalábbis sérül valaki). A megvetés az, amikor az ember lenézi és bántani akarja a partnerét. A kísérleti brigád olyan megnyilvánulásokban mérte a megvetést, mint a sértegetések (gyáva, tehetetlen, királylány, akármi), az ellenséges humor (amikor a másikon ironizál az ember — minősített esete, ha utána még azt is a szemére hányja, hogy nincs humorérzéke), a gúnyolódás (amikor a másik érzelmeit vagy jellemét próbálja valaki nevetségessé tenni) és a testbeszéd (fintorgás, biggyesztés, gúnyos nézés, ilyenek). Érdekes tény, hogy míg a férfiakat már a szimpla kiritika is képes túlterhelni, a nők csak a megvetésből kerülnek ilyen állapotba (valószínűleg azért, mert őket sokkal több rejtett és nyílt kritika éri a mindennapok során, ezért gyakorlottabban kezelik az ilyesmit). A megvető megnyilvánulásokat mindenképpen el kell kerülni (bár a gondolatait nem tudja befolyásolni az ember, a szavait és a tetteit igen), illetve érdemes odafigyelni arra, hogy ezen a téren is megmaradjon a pozitív és negatív megnyilvánulások 5/1 aránya. Haladó gyakorlatként azt is meg lehet csinálni, hogy amikor az embernek megvető gondolatai vannak a másikkal kapcsolatban, akkor mindig szándékosan emlékezteti magát, hogy mi az, amit tisztel és becsül a másikban.

Defenzivitás — ez az, amikor az ember védekezésből visszatámad vélt vagy valós kritika hallatán (kb.: “Te mindig széthagyod a zoknidat” –> “Pont te beszélsz, aki soha vagy nem képes rendesen kitakarítani”). Ehelyett inkább az a konstruktív megoldás, ha vállaljuk a felelősséget, és teszünk valami megoldási javaslatot (kivéve teljesen indokolatlan kritika esetén, de arra sem érdemes visszatámadni, mert az nem vezet sehova, és senki nem fogja hosszú távon jobban érezni magát tőle, bármennyire is úgy tűnik). Érdemes továbbá odafigyelni arra, amit a másik ténylegesen mond, és kerülni a “negatív gondolatolvasást” (pl. “azt mondja, hogy zavarja a zoknim, és ez azt jelenti, hogy nem tisztel eléggé”). Senki nem gondolatolvasó, és komoly konfliktusokat okozhat, ha az ember arra válaszol, amit szerinte a másik gondol, ahelyett, amit mond. Ha gyanítjuk, hogy a másik mást gondol, amit mond, azonnali reakció helyett jobb inkább rákérdezni.

Bezárkózás — ez az, amikor az ember elzárkózik a kommunikáció és a megoldás elől, és kizárja a másikat (csak távolságtartóan hajlandó kezelni, nem lehet rávenni, hogy beszéljen a konfliktusról, viszont szavak nélkül is érezteti a haragját). Gottman és csapata úgy figyelte meg, hogy ez egy fiziológiai reakció (drótokat kötöztek a párokra, és veszekedést provokáltak közöttük), és kábé akkor következik be, amikor a pulzus 20%-kal megemelkedik a nyugalmihoz képest (amikor 10%-kal megemelkedik, akkor az ember sokkal hajlamosabbá válik átvenni a párja hangulatát, 20%-nál túlterhelődik, és kizárja a másikat). A férfiaknál ez sokkal hamarabb bekövetkezik, mint a nőknél (valószínűleg inkább kulturális, mint biológiai különbségek miatt), és ha egyszer bekövetkezett, akkor ki kell várni, amíg lejjebb megy a pulzus (a könyvben szerepelt konkrétan egy olyan tanács, hogy “a párunkkal folytatott nehezebb beszélgetések során öt percenként mérjük meg a pulzusunkat, hogy nyomon tudjuk követni a stressz-szintünket”, amit én elég bizarr, ugyanakkor furcsán vonzó lehetőségnek találok, konkrétan felmerült már bennem, hogy adott helyzetben megkérdezzem valakitől, hogy mennyi éppen a pulzusa, csak a miheztartás végett). Az önmegnyugtatás egyértelműen tanulható dolog (tehát semmire nem érv sem az, hogy “tudod, hogy én ilyen lobbanékony vagyok”, sem az, hogy “már megint felidegesítettél, ezért megérdemled”). A leggyorsabb önmegnyugtató módszer az, ha az ember időt kér, és vesz néhány nagy levegőt, miközben tudatosan elernyeszti az izmait, de hosszú távon többet segítenek a kognitív módszerek (tudatos önmegnyugtató gondolatok, stb.). Amennyiben a megnuygvás lehetetlennek tűnik, mindenképpen ki kell tűzni gyorsan egy olyan jövőbeli időpontot, amikor a megbeszélés (vita) folytatódhat (addig meg szabad foglalkozás).

(Továbbra is folyt. köv., de közben jelezném, hogy ez csak egy nagyon vázlatos összefoglaló, a könyv azért sokkal bővebben tárgyalja az egészet, ha valakit érdekel a téma.)

 

* Jut eszembe, a Good Omensből (Elveszett próféciák) készült minisorozat is nagyon jó lett, pedig ennek kevés esélyt adtam, de elkapták a szereplőket és a hangulatot is.

a jó házasságról (kibicként)

(Mielőtt bármi másba belefognék, kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak arról, hogy ismét megpróbálkoztam a vajas jellegű tésztával (chocolate chip cookie*), mert a felét múltkor lefagyasztottam. Valószínűleg ott romlott el a dolog, hogy a recept biztosított afelől, hogy összegyúrás után nem kell visszahűteni a cuccot, illetve nyíltan biztatott arra, hogy olvasszam meg egy kicsit a vajat, ami az utóbbi napok konzultációi után egyértelmű félrevezetésnek tűnik. Az viszont jó ötletnek bizonyult, hogy rakjak egy fél kiskanál nagyszemű tengeri sót is bele, ad neki egy csavart. Most, így másodszorra bekeményítettem a sütikkel szemben, és konkrétan golyó formában pakoltam le őket a sütőpapírra, hátha nem lappadnak le (de természetesen lelappadtak, mert korábban megrontottam a vajat azzal, hogy hagytam sütőn kívül felmelegedni). Ugyanakkor már a fotózáshoz is gyakorlatilag Bumbi szájából kellett kirángatnom a sütit, és egy órával az elkészülés után nyoma sem maradt annak, hogy bármit készítettem volna, úgyhogy a kudarcomat végül is sikerként könyveltem el.)

Viszont, amiről meg mindenképpen írni akartam előbb-utóbb (mert páran kérték, hogy foglaljam össze, és így könnyebb), az John Gottman könyve, a Min múlik egy házasság. Ezt még régebben fordítottam, és bár a szerző a harmadik mondat után ellenszenves volt, de maga a könyv meglepően jó. Gottman a párkapcsolatok terén folytatott longitudinális kutatásokat (konkrétan házasokon, de az eredményei szerintem a sima párkapcsolatokra, de még a baráti vagy egyéb emberi kapcsolatokra nézve is alkalmazhatóak), vagyis párokat vizsgált meg és kérdezett ki (továbbá kísérletezett is rajtuk) 30-40 éven keresztül, majd összefoglalta, hogy mi a közös a sikeres (fennmaradó és boldognak mondott) házasságokban, és miben különböznek ezek a sikertelenektől.

Az egyik érdekes eredménye az volt, hogy a sikeres kapcsolatokon belül nagyjából pontosan 5/1 a pozitív és negatív interakciók aránya, vagyis egyrészt egy konfliktusra kb. öt kellemes élmény jut, egy kritikára öt elismerő megnyilvánulás, de még konkrétan veszekedés közben is (etikailag talán némileg kifogásolható módon veszekedéseket provokáltak a házastársak között, és levideózták őket, majd minden szempontból kielemezték a felvételeket), szóval veszekedés közben is aránylag sok pozitív interakció (kedves, elismerő megjegyzés, simogatás, empatikus gesztus, összenevetés) van a “jó” párok között. Ugyanakkor az is fontosnak tűnt, hogy a másik oldalról is meglegyen a 5/1 arány, mert ahol nem jutott egy konfliktus négy kellemes élményre, ott is elváltak a párok (arra nézve nem sikerült egyértelmű következtetést levonni, hogy miért, de lehet, hogy azért, mert ezekben a kapcsolatokban elfojtották az ellentéteket, és azok így végül elmérgesedtek). Ráadásul ez későbbi eredmények alapján tanulhatónak tűnt, tehát javultak azok a kapcsolatok, ahol elkezdtek odafigyelni erre a párok.

(Amúgy én már a könyv olvasása előtt is mondtam azoknak az ismerőseimnek, akik nagyon könnyen árasztják a kritikát, hogy egy kritikára legalább egy elismerés jusson már (pláne, hogy ezek általában arra szoktak hivatkozni, hogy “én csak őszinte vagyok”, de hát akkor a jó dolgokban is merjenek már őszinték lenni, még ha az ijesztőbb is), mert különben nem értem, hogy miért töltik velem az idejüket, ha csak rossz dolgokat látnak bennem, de el kell ismernem, hogy a 5/1 arány azért sokkal jobbnak tűnik. Nem beszélve arról, milyen szép lenne a világ, ha mondjuk a közösségi médián vagy egyéb fórumon zajló nyilvános vitákban is mindenki nagyjából tartaná magát a 5/1-hez, de ez egyelőre elég utópisztikus vágyálomnak tűnik.)

Utána arra is jutott a kutatócsoport, hogy a tartós párkapcsolatokban nagyjából 1/1/1 három konkrét összetevő aránya. Az egyik az elkötelezettség (az a hit vagy elhatározás, hogy a felek együtt akarnak maradni, mert olyan embernek tartják a másikat, akit mindenképpen meg akarnak tartani az életükben, akár romantikus, akár másfajta okokból), a másik a romantikus szerelem (vonzódás, szenvedély, mély szeretet), a harmadik a közös érdeklődés (azonos érdeklődési körök, közös hobbik, egy hullámhossz, ugyanahhoz a szubkultúrához vagy egyházhoz való tartozás, ilyenek). Ahol a három közül hiányzott valamelyik, ott is működhetett a kapcsolat, ha a másik kettő nagyon erős volt (és a felek tolerálták a hiányt).

És szintén érdekes korrelációt mutatott a párkapcsolat tartósságával a múlt kreatív átírása is, tehát a kapcsolatnak az a története, ami a felek fejében élt. Mármint minden eseményt sok különböző módon le lehet írni, és a sikeres párok sokkal pozitívabban írtak le ugyanolyan körülményeket, mint a szétmenő párok. Ha például egyikük jóval rendetlenebb volt a házasság elején, mint a másik, a “rossz” házasok arról beszéltek, hogy már az elején tudhatták volna, hogy a másik megbízhatatlan és őrjítő, és mennyit szenvedtek miatta, míg a “jó” házasok nevetve meséltek arról, hogy a másik mennyire őrületbe kergette őket a szétszórtságával, de közben milyen cuki volt, és arról, hogy hogyan emelkedtek ezen idővel felül, és hogy oldották meg a konfliktust. Itt sem volt nyilvánvaló az ok-okozat, tehát az, hogy eleve reménytelen volt-e a pár, és jól látták, hogy a másik nem illik hozzájuk, ezért beszéltek így a kapcsolatukról, vagy az rontott a kapcsolatukon, hogy így beszéltek róla, viszont később, a párterápia során működött az a módszer, hogy a párokkal kreatívan “átíratták” a közös múltjukat (itt nem a tények megmásításáról volt szó, csak a kontextusba helyezésükről), tehát ez is tanulható.

(Folytatni fogom még legközelebb, csak amikor ma kimentünk a gyerekkel a Dunához, fél órán belül kaptam egy levelet a Netflixtől, hogy nehogy elfelejtsem tovább nézni a Suitsot, és most nem merek elmenni aludni anélkül, hogy teljesíteném ezt a kötelezettségemet, amiért szerintem nincs az az esküdtszék, amely elítélne.)

 

* Recept:

225 g vaj
430 g cukor (fele nád-, fele fehér)
400 g liszt (finom)
2 nagy tojás
1 teáskanál vanília
1/2 teáskanál nagyszemű tengeri só
1 teáskanál szóda (de ebben lehet, hogy hazudik a recept)
1/2 teáskanál sütőpor (ebben is lehet, hogy hazudik a recept)
Belevalók ízlés szerint (csokidarabkák, magvak, akármi)

Össze kell keverni az egészet anélkül, hogy a vaj túlságosan felmelegedne (Isolde szerint maradjon 15 °C fok alatt), utána visszahűteni (legalább fél óra hűtőben), majd előmelegített, 190-200 °C fokos sütőben 10-12 percig sütni (a közepe még tűnjön nyersnek, a pereme picit megbarnulhat). Nem kellett alákenni semmivel, sütőpapíron nem ragadt le. Ja, és ez a recept három nagy, lapos tepsire elég.

gyorsjelentés a kelttésztáról és a János vitézről

Nekem amúgy egyelőre az IKEA hiányzik a legjobban ebben az egészben (tudom, FWP, de ez van). Mielőtt még bezárt volna, felvásároltam a növénykészletük felét, mert ha már meghalunk, legalább egy citromfa (és egy mandarinfa) tövében tehessük, viszont mini fahéjas csigából nem tudtam eleget venni (szerintem ez nem is lehetséges), úgyhogy ma nekiduráltam magam, és megpróbáltam rekonstruálni, ami nagy meglepetésemre sikerült is.

(Az a titka egyébként, hogy sütés előtt egy percre forrásban lévő vízbe kell meríteni a kis izéket, egyébként meg sima kelttészta*, nagyon vékonyra nyújtva, cukros-fahéjas olvasztott vajjal megkenve, feltekerve, felszeletelve, főzés után élére állítva kisütve.)

Viszont a linzertészta még mindig ősi ellenségem, egyszerűen nem jutok vele dűlőre, mindig azt csinálja, hogy felpüffed, utána magába zuhan, és száraz lesz. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok rosszul, tudom, hogy vissza kell hűteni gyúrás után, előmelegített sütőben, 190 °C fokon sütöm halványra, és mégis. Valaki?

(Fogok majd rendeseket is írni, csak így második héten kicsit összegyűlt a leckénk Bumbikával, és a János vitéz eredettörténetét ma annyira untam, hogy kábé tizenötszöt végig kellett olvasnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a gyereknek három összefüggő mondatot írni belőle (mértanból, a körből viszont könyv nélkül lefeleltem neki egy kisötösre). Egyébként a János vitéz volt az, amire nagyon ráhergeltem magam régen, amikor még bejártak gyerekek az iskolába, mert Bumbika komoly erőfeszítések árán megtanult belőle vagy huszonöt versszakot, amire csak négyest kapott, és ennek kapcsán szóba elegyedtem a tanárnővel, amikor legközelebb találkoztunk (igen, minden tanítók rémálma vagyok szerintem), és valahogy nagyon hamar ott tartottam, hogy és egyébként sem akarom, hogy a gyerekem olyan értékrendre nevelődjön, hogy a juhászbojtár, mint pozitív hős, a munkáját elhanyagolva heverészve dolgozó lányok testével foglalkozik, amire a tanárnő azt felelte, hogy de az régen volt, én meg azt, hogy ha annyira régen volt, akkor miért is kap ekkora hangsúlyt az éves irodalomanyagban, de ekkor sajnos el kellett búcsúznunk, úgyhogy soha nem tudtam meg.)

 

* 25 g élesztő, 1 tk cukor, 2,5 dl tej, 400 g liszt, 25 g vaj vagy egyéb zsiradék, kis só — élesztőt megfuttatni a cukros tejben, mident összegyúrni.

in every generation, there is a chosen one

Itt most sorozatokról lesz szó (teljesen vegyesen és ötletszerűen, a hosszú karanténi estékre, esetleg délelőttökre).

Netflix:

A legutóbbi kettő, amit megnéztem, a Please Like Me és a Love volt. Mind a kettő indie-artsy önéletrajzi, mindkettőben saját magát játssza a főszereplő, és mindkettőben csak meglepően és kihangsúlyozottan szép partnerei vannak a főszereplőnek*.

A Love amúgy egy párkapcsolat egészen életszerű alakulásáról szól, a Please Like Me pedig elég nagy részben személyiségzavarokról Ausztráliában, ha nem akarok spoilerezni. Amúgy ez utóbbiban nagyon-nagyon megörültem, amikor egyszer csak megjelent Hannah Gadsby, akit korábban standuposként ajánlottak nekem, és meg is néztem tőle a Nanette-et, amin először nagyon sokat nevettem, utána sírtam egy kicsit. A PLM-ben ráadásul önmagát játssza, annyira, hogy konkrétan Hannah-nak hívják, és a szerepe is tele van önéletrajzi elemekkel, már csak ezért is érdemes volt végignézni.

A You olyan guilty pleasure volt nekem (obszesszív férfi főszereplő, kicsit dexteres, kicsit humoros), nem tudtam abbahagyni.

A Crashing egy elég bizarr, de vicces Phoebe Waller-Bridge sorozat, nem annyira jó, mint a Fleabag, de teljesen nézhető.

És természetesen az Umbrella Academy, ami a tavalyi év legjobb szuperhősöse volt szerintem.

Amúgy nagy meglepetésemre olyan régi nagyon nagy kedvenceim is fent vannak, mint a The It Crowd (ebből bármikor végig tudok nézni egy epizódot, noha kábé kívülről tudom mindegyiket), vagy a Suits (ügyvédes-tárgyalótermes, humoros, oldschool).

Nem Netflix:

Fleabag (ha valaki eddig nem értesült volna arról, hogy tetszett nekem).

A This is Us ilyen családregényes, feelgood, jól megcsinált, több szálon futó dolog.

A Why Women Kill meglepően jó volt, egyszerre fut három szálon, a szereplők ugyanabban a házban laknak, csak pár évtized eltéréssel, és a végéig csak annyit tudunk, hogy mindhárom szál gyilkosságba fog torkolni.

Lilyhammer: (bár ez lehet, hogy Netflixen is fent van) a Sopranos nem hivatalos spinoffja, védett maffiózó Norvégiában kezd új életet, és persze számtalan alkalommal szembesül a kulturális különbségekkel.

A Heimebane konkrétan norvég sorozat, tulajdonképpen a fociról szól (nőnemű edző egy kisvárosi férfiválogatottat kezd vezetni), de én nem igazán szeretem a focit, ezt mégis végigizgultam-szerettem.

Oldies but goldies:

Most elővettem a rég nem látott kedvenceimet is, a Better off Ted még mindig zseniális, főleg Portia de Rossi karaktere miatt.

A The Middleman olyasmi, mint a Man in Black, csak sokkal kifinomultabb humorral, rengeteg intertextualitással és rettenetesen gagyi speciális effektekkel.

Dead Like Me: irodista lány fejére esik egy vécéülőke, és meghal, de lehetőséget kap arra, hogy beálljon a kaszások sorába.

Veronica Mars: pont ma fordítottam egy reality epizódot, ami arról szólt, hogy egy Neptune nevű városban rejtélyes körülmények között eltűnik egy középiskolás lány, és szép lassan gyilkosságra kezdenek gyanakodni. Na, a Veronica Mars is ilyen, csak fikcióban (a Neptune nevű kisváros rendőrfőnökének középiskolás lánya gimis gyilkosságokban és egyéb bűnügyekben nyomoz).

És természetesen a Firefly és a Serenity, mint mindig (jövőben jűtszódó kultikus űrwestern, soha nem bocsátjuk meg, hogy elkaszálták).

 

 

* Megjegyezném, hogy ez csak rontott mindkettőn, a Fleabagben meg más női sorozatokban pl. kifejezetten jól jön ki, hogy a szignifikáns másikak is egyszerűen csak mindenféle emberek (nem attól lesz vonzó valaki, hogy modellszépségű), vagy ha mégis szépek, annak dramaturgiai jelentősége van.

also, I can kill you with my books

Szóval, a nyári fiúval az történt, hogy kiderült (nem bevallásos alapon*), hogy törékeny nárcisztikus, és amint kiért a törékeny szakaszból, elcsúnyult a helyzet. (Most itt sokáig gondolkoztam, hogy mennyire írjam le részletesen, hogy mi történt, de valahogy nem érezném elegánsnak, sajnálom.)

Viszont a kapcsolatunk hirtelen megszakadása után szembesültem a problémával, hogy nála maradt a teljes Firefly DVD box setem (igen, ennyire régimódi lány vagyok), amit egyszerűen képtelen vagyok tanulópénzként leírni, de szerencsére meg is állapodtunk abban, hogy visszaadja, amit én úgy képzeltem, hogy egyeztetünk, arra járok, ő kisétál két saroknyira, a kezembe nyomja, és elbúcsúzunk (mármint nem casablancásan, hanem azt mondjuk, hogy szia, vagy ilyesmi), és mondtam is, hogy szóljon, amikor ez alkalmas neki.

Két hétig semmi nem történt, utána meg egyszer csak megírta nekem, hogy el akar menni valami borfesztiválra, ha én is odamegyek, vissza tudja adni. Ezt nem igazán értettem, mert nem rajongok különösebben a borokért**, és nincs kedvem ötven kilométert autózni és belépőt befizetni pusztán azért, hogy átvegyem a DVD-imet, majd alkoholmentesen hazaautózzak, amit meg is írtam neki (nem passzív-agresszívan, hanem ilyen tényszerűen) azzal, hogy szóljon légyszi, amikor ráér öt percre a belvárosban.

Újabb két hét múlva megint én kérdeztem rá, hogy a következő héten lenne-e erre pár perce valamikor, mire mondta, hogy szerda vagy péntek este igen, és bár egyik napon sem kellett volna feltétlenül más miatt arra járnom, már nagyon le akartam zárni a dolgot, úgyhogy szerdát mondtam. Szerdán egy órával az időpont előtt megírta, hogy sajnos mégsem, és amikor péntek délelőtt is megcsinálta ugyanezt, hirtelen leesett, hogy oké, akkor ez egy játszma, és elővettem a Sulemiától kapott “How to talk to a Narcissist” “Disarming the Narcissist” c. könyvet.

Egyébként tökre nem adtam sok esélyt a dolognak, de egyszerűen működött. Mármint annyira, hogy először döbbenten konstatáltam, hogy öt üzenet alatt mégis jó lett a túszátadásra az aznap, másrészt, miközben kora délután falat másztam, a srác már folyamatosan helyzetjelentéseket küldött arról, hogy hol tart és mikor ér hova (a ló másik oldala, de nem baj), majd még annyi váratlan fordulat volt az egészben, hogy felvetette, hogy a metrómegálló helyett találkozzunk esetleg a Parlamentnél vagy a Gellérthegyen, de én szilárdan tartottam magam a könyv utasításaihoz (udvariasan, de határozottan ragaszkodjunk az eredeti megállapodásokhoz), és meg is kaptam a DVD-ket (meg magamtól titokban egy “nárcisztikusokkal suttogó” plecsnit, mondjuk ebből azért nem akarnék rendszert csinálni). Szóval, ennyi volt, tanulság nincs igazán (kivéve, hogy a tudás hatalom), kérjük, ne próbálja ki otthon.

(De ha már a könyvek ereje, én borzasztóan megörültem annak, hogy ápr. 23-ig ingyenesen olvashatóak mindenféle szakkönyvek is az Arcanum adatbázisában, hátha más is.)

 

 

* Bár eleve gyanút ébreszthetett volna bennem, hogy extrém magas pontszámot kapott a sémateszt “Feljogosítottság–grandiozitás” részében, de sajnos mindent ki tudok magyarázni, ha akarok.
** Juteszembe, nemrég amúgy megismerkedtem valakivel Tinderen, aki szintén borkóstolóra akart vinni randi végett, mire mondtam, hogy nem rajongok a borokért (meg a randikért***, de ezt nem mondtam, mert nem akartam belemenni abba, hogy mit keresek akkor a Tinderen****), mire azt mondta, hogy ezt fejtsem ki, én meg kifejtettem, hogy találkoztam már finom borokkal ugyan, de egy csomó meg túl savas vagy fejfájdítós nekem, és egyszerűen nem tudom megállapítani se címkéről, se árról, hogy melyik ilyen és melyik nem, ezért eleve gyanakvással kezelem ezt a dolgot, a borkóstoló meg egyenesen egy aknamező számomra. Erre mainsplaining helyett (rosszul érzed és savgerinc) azt felelte, hogy tökre igazam van, de létezik egyébként egy Vivino nevű közösségi borértékelős app, amivel egyszerűen be kell fotózni a címkét, és akkor kiírja, mennyire pontozzák az adott bort öt csillagból, és olyan 3,5 – 4 csillag felett már biztosan nem fog a fejem fájni. Ez amúgy eddig tényleg bejött (és két héten át rengeteg időt töltöttem azzal, hogy obszesszíven boros címkéket fotózgattam élelmiszerboltokban, nagyon addiktív).
*** Én olyanokkal szeretek randizni, akikkel évek óta kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolatban vagyunk, sajnálom. Nekem az a szexi, ha kicsit már unok valakit (biztosan van erre valami latin szó).
**** Természetesen karosszériásokat és kedves, izlandi meleg vikingeket, akik belengetik előttem a lehetőséget, hogy egyszer feleségül vesznek, és szex- és szenvedélymentes, de igen szórakoztató házasságban fogunk élni IZLANDON.

karácsonyi autós-tinderes

(A következő posztban már tényleg le fogom zárni a nyári dolgokat, csak most prioritások.)

Szóval, a 2019-es év végén (a homályba vesző múltban, amikor még gondolkodás nélkül kimentünk az utcára, dőzsöltünk a búzadarában*, és csupasz kézzel is megfogtuk a bevásárlókocsi tolórúdját) közeledni kezdett az autóm műszaki vizsgájának a lejárati dátuma, de úgy gondoltam, ezúttal talán megúszom ezt különösebb stressz nélkül, mert a kocsi rendesen megy, és mert felelősségteljes módon már egy hónappal korábban bejelentkeztem vizsgáztatásra. Ezen felül az is időben eszembe jutott, hogy az egyik visszapillantó tükör el van repedve, ami problémát jelenthet, ezért ezt is jeleztem a szerviz felé.

A szerviz a megjelenésem előtt két nappal felhívott, hogy nincs visszapillantó tükör. Ezt nem igazán értettem (egy 2-es Toyota Priusról van szó, gyakorlatilag minden tizedik autó az utcán), úgyhogy megkértem őket, hogy járjanak utána, mert valahol biztos lennie kell, nem hinném, hogy mindenki teljes kocsit cserélne, aki lezúzza a Priusa oldalsó tükrét.

Egy órával később visszahívtak, hogy 60 ezerért van, ami sokkal többnek tűnt az általam feltételezettnél, úgyhogy megállapodtunk abban, hogy ha viszek tükröt, munkadíjért beszerelik. A Bárdinál meg a Unixnál tényleg nem volt, de a harmadiknál, amit felhívtam, azt mondták, másnapra rendelnek nekem 18 ezerért utángyártottat, és három napon belül el is küldik nekem futárral, de mivel sürgős volt, inkább érte mentem a város túlsó végére, és csak egy kicsit merengtem közben azon, hogy írnom kéne a szerviznek egy részletes útmutatót az autóalkatrészek hatékony beszerzésének a mikéntjéről.

Utána megjelentem a szervizben, kezemben a tükörrel, és már akkor húzták egy kicsit szájukat a gépjármű külleme miatt (ősi ellenségeim a mélyen és aljasan meglapuló beton virágládák), de mire hazaértem, fel is hívtak, hogy ez sokba fog kerülni, mert körbe van zúzva a kocsi, karosszériázni is kell. Telefonban maradtam, amíg el nem árulták, hogy mégis mennyi az a sok, és az derült ki, hogy ha minden jól megy, akkor is egymillió felett lesz, amire nyeltem egy nagyot, mert annyira azért nem volt durva a helyzet. A csevegésünk közben visszont az is kiderült, hogy bár karosszériázó műhelyként hirdetik magukat, de ez náluk azt jelenti, hogy csak cserélni hajlandóak, csak gyárira, és a fényezést máshol kell elintéztetnem (???). Ekkor felmerült bennem, hogy ilyen alapon akár én is felvehetném a tevékenységi körömbe a karosszériázást, annyi informatív YouTube-videó van a neten, de ez az a rövid távú problémáimra nem jelentett megoldást.

Szóval nagyon szomorúan ballagtam el a kocsiért és fizettem ki 20 ezer forint munkadíjat a visszapillantó cseréjéért, és egész délután nyakig idegbe’ nézegettem a használtautó-hirdetéseket, meg a személyikölcsön-lehetőségeket, tökre nem volt kedvem ehhez az egészhez, de már csak két hétig mehettem volna legálisan a kocsival, tehát valamit muszáj volt csinálnom (a gyereket csak autóval tudom iskolába hordani, 25 km-re jár, tömegközlekedési lehetőség nélkül), miközben a munkámat is muszáj lett volna befejeznem, úgyhogy estére ott tartottam, hogy nincs értelme ennek az életnek úgy általában, és felmentem a Tinderre, hogy legalább boldog születésnapot kívánjak.

(Mármint van az izlandi meleg viking spanom, akivel behúztuk egymást Tinderen, és rendszeresen csacsogunk akár videókonferenciázva is a bevásárlásainkról, az autizmusról és a macskákról, és ő olyan két havonta boldog születésnapot kívánt nekem a megismerkedésünket követően, arra hivatkozva, hogy amikor aktuális lesz, úgyis el fogja felejteni, amire én azt találtam ki ellentételezésül, hogy szigorúan a születése napján óránként fel fogom köszönteni váratlanul minden lehetséges felületen, és estefelé jutott eszembe, hogy a Tinderen még nem tettem meg.)

Ha már ott voltam, reflexből húzogattam is egy kicsit jobbra-balra, miközben meggybordó használt priusokat nézegettem és aggódtam, és ennek következtében rám írt egy srác, hogy átmegyek-e hozzá rozézni a kies XI. kerületbe. Visszaírtam neki (pusztán azért, mert addig sem azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe fogok karácsony előtt két hét alatt autót cserélni vagy javíttatni), hogy mivel nem tudok róla semmit, érthető módon most nem szeretnék átmenni hozzá rozézni. Erre évődött még velem egy kicsit, majd megkérdezte, hogy akkor mikor megyek át hozzá rozézni (nagyon fontosnak tűnt számára ez a dolog, még azt is felajánlotta, hogy értem jön), amire az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy a következő két hétben biztosan nem, mert le fognak foglalni az autócserés dolgok (továbbá még mindig nem ismerem).

Ekkor igazán váratlan fordulat következett be, mert a srác egy ilyen (rozéküldetéssel sújtott) csajozósbotból EMBERRÉ VÁLTOZOTT, megkérdezte, miért akarok cserélni és miről mire, tök értelmes mondatokat váltott velem autókról, fogyasztásról, alkatrészekről, és egy órán belül ott tartottunk, hogy ő ismer egy tök jó karosszériást, menjek el hozzá másnap reggel, és odavisz, én meg kétségbe voltam esve, úgyhogy rávágtam, hogy jó.

Másnap reggelre aztán már azon idegeskedtem, hogy hogy lehettem ennyire hülye, ez nagy valószínűséggel csak egy ilyen csajozós szöveg (“gyere át, megmutatom a karosszériásomat”), és most, amikor ezer más dolgom lenne, órákat fogok pazarolni egy tenyerestalpasan udvarló tinderes kalandorra, aki biztosan fel akar csalni majd magához valami ürüggyel, és ráadásul milyen kínosan fog hangzani a rendőrségen, amikor feljelentést teszek nemi erőszak miatt, hogy csak autószerelés végett találkoztam egy előző este megismert társkeresős meccsel.

Szóval, mire odaértem, már ott tartottam, hogy ne szólítson meg arrogánsan, hilti van nálam, aztán amikor megjelent, kicsit megnyugodtam, mert kiderült, hogy ez egy tök helyes és kulturáltan öltözködő fiú (mármint, ha már úgyis megerőszakol, legalább legyen helyes, gondoltam). Nem akarom elspoilerezni a dolgot, de végül egyáltalán nem tört az erényeimre, hanem körbejárta a kocsit, majd azt mondta nagyon kedvesen, hogy szívesen elkísérne a szervizbe, ami ott van nem messze, de ha ez engem zavar (lehet, hogy hiltis volt a nézésem), akkor megadja a műhely címét, és odatelefonál, hogy várjanak, szerinte meg tudják oldani ezt a karosszériát, nem olyan gáz.

Én erre azt feleltem némileg megnyugodva, hogy persze, jöjjön nyugodtan, és tényleg odamentünk, azonnal foglalkoztak velem, mondtak egy (fényezéssel együtt) ötödakkora árat, mint az előző szerviz (továbbá azt, hogy nem kell cserélni semmit, kikalapálják), pedig még fényszóróbura-csiszolást és olajcserét is kértem, és adtak egy közeli időpontot, ráadásul mondták, hogy a vizsgát is elvégzik, és ettől az egésztől annyira megnyugodtam, hogy rögtön közöltem is a sráccal, hogy csodálatos ember (de hát tényleg, ez nagyon rendes dolog volt), és nagyon hálás vagyok a segítségéért, amire azt felelte, hogy ő mindig nagyon örül, ha valakit ennyire boldoggá tud tenni valami aprósággal, majd hazaszállítottam, beszélgettünk még egy kicsit, és egyáltalán szóba sem került a rozé.

Utána, amikor vinnem kellett a kocsit, reggel üzent, hogy ne felejtsem el az időpontot, és hogy szívesen hazavisz utána, hogy ne kelljen tömegközlekednem (ezt megköszöntem és udvariasan visszautasítottam, mert rohangálnom kellett a városban), majd, amikor elkészült az autó, akkor is beszéltünk még, utána (más okokból, leginkább a munkáim miatt) elhalt ez a szál. A szerviz tényleg nagyon korrekt volt, még olyannal is felhívtak, hogy a fékbetét a műszakin még átmenne, de eléggé a végét járja, cseréljék-e, és ha igen, akkor az x ezer forintosra vagy az x plusz ezer forintosra, ami drágább, de tovább fogja bírni, és a végösszeg pontosan annyi lett, amennyit megbeszéltünk, ami ritka.

Szóval azt hiszem, az a tanulság, hogy (1) bármilyen taplónak is tűnik esetleg valaki elsőre Tinderen, simán lehet, hogy amúgy normális, csak nem tud kommunikálni (vagy egyszerűen csak férfi), (2) soha nem szabad olyan szervizben megbízni, ahol képtelenek visszapillantót beszerezni egy Priushoz.

 

* Ezt amúgy nem értem, hogy miért nem kapok egy hónapja búzadarát, mindenki tejbegrízt főz nonstop?