a tinderről és Arany Jánosról

Ott tartottunk, hogy újabb ismerkedős-barátkozós találkozóra készülök a válófélben lévő pasival, aki ekkorra egyrészt egyre szimpatikusabbá tette magát, másrészt időközben anélkül, hogy rákérdeztem volna, tisztázta, hogy nem náci (meg egyébként is nagyon előzékeny módon általában megválaszolta a bennem felmerülő kérdéseket anélkül, hogy fel kellett volna tennem őket).

Az ominózus napon leginkább egy negyven perces realityepizódot fordítottam hajrában, úgyhogy aránylag későn kezdtem aggódni azon, hogy mi lesz, ha megint zavarban leszek (de akkor nagyon). Kínomban még a horoszkópomat is megnéztem, amiben az állt, hogy ön ma nagyon csábító hangulatban van, öntsön pezsgőt a köldökébe, és figyelje a hatást, ami egyrészt sokkal jobb volt annál, mintha azt írta volna, hogy “ön ma heveny pánikrohamot fog kapni egy belvárosi szórakozóhelyen”, másrészt viszont, bár nem szeretek a csillagok akaratának ellenszegülni, ismerjük be, hogy a köldökbe öntött pezsgő nem túl higiénikus (ragad, meg minden), illetve ez a mutatvány nehezen kivitelezhető sikkesen vacsora közben (hacsak ki nem megyek a mosdóba diszkréten elintézni, de úgy nem látnám a hatást (ami talán jobb is)).

Időközben ráadásul az is felmerült bennem, hogy előző alkalommal annyira zavarban voltam, hogy elfelejtettem megfigyelni, hogy a válófélben lévő pasi tetszik-e nekem (az egy dolog, hogy szimpatikus, de teljesen más, hogy tetszik is-e, mármint ilyen kémia szinten), amit akkor sem árt tisztázni, ha csak ismerkedünk-barátkozunk, mert ha például nem, akkor sokkal könnyebb lesz lebeszélnem magam arról, hogy zavarban legyek.

A válófélben lévő pasi azzal fogadott, hogy mondjak el mindent a prozopagnóziáról, utána nem sokkal később megkérdezte, hogy tudom-e, hogy a paradicsom zöldség vagy gyümölcs, úgyhogy szerencsére nem kellett azon gondolkoznom, hogy zavarban vagyok-e (nem voltam, mert tudtam a választ), úgyhogy nem sokkal később már egészen meredek kérdéseket tettem fel neki, illetve egy ponton kiszakadt belőlem, hogy “úgy kitöltetnék veled egy tesztet a korai maladaptív sémáidról” (úgy téve, mintha viccelnék, mert szeretem a normalitás látszatát fenntartani), mire a pasi rávágta, hogy miért nem hoztam magammal (úgy téve, mintha viccelne*).

Valamikor ennek a pontnak a környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy tök jól érzem magam (szubjektív, önbevalláson alapuló benyomás, erre nem töltöttem ki tesztet), ráadásul az is feltűnt, hogy a válófélben lévő pasinak kifejezetten megnő a pupillája, ha rám néz, aminek megörültem, mert a testbeszédben nem vagyok jó, de a fiziológiai reakciókat nem lehet megjátszani, kivéve, ha pszichoaktív szereket szed, merült fel bennem, úgyhogy mintegy mellékesen azt is megkérdeztem, szokott-e élni tudatmódosítókkal (és ha mondjuk azt felelte volna, hogy “nem szoktam, de most pont élek velük”, akkor valahogy máshogy kellett volna kiderítenem, hogy tetszem-e neki, vagy ilyesmi, de nem azt mondta).

Időközben arra is elkezdtem gyanakodni, hogy részemről sincs semmi gond ezzel a kémiadologgal, kicsit sajnáltam is, hogy csak ismerkedni-barátkozni akar, de arra jutottam, hogy ez végül is nem baj, és inkább elmeséltem, hogyan kényszerítették Semmelweist elmegyógyintézetbe, ahol meghalt szepszisben, illetve megnéztük a YouTube-on, hogyan teszik bele a gyárban a fogkrémet a tubusba (bár azt azóta sem tudom, hogy előtte vagy utána hegesztik-e össze a végét).

Valamikor Széchenyi is szóba került, mármint az, hogy fonetikusan beszélt angolul, mert a börtönben tanulta meg, könyvből**, és már valami tök másról beszélgettünk, de nekem még mindig motoszkált a fejemben, hogy volt valaki más is így ezzel (mínusz börtön), utána leesett, hogy abban a balladában, de sem a vers címe, sem a szerző neve nem jutott eszembe, csak a korszak, meg valamiért Kossuth Lajos ugrott be, de persze nem ő volt az, úgyhogy egyszer csak félbeszakítottam a saját moszkvai emlékeim taglalását, és annyit kérdeztem, hogy figyi, ki is volt az, aki nem Kossuth Lajos?, mire a pasi azonnal rávágta, hogy “Arany János” (noha korábban azt állította, hogy nincsenek szuperképességei).

Valamivel később felmentünk a Várba, és megálltunk lenézni az OSZK mögötti mellvédnél, a város fényei ragyogtak, a szellő kellemesen fújdogált, talán még valami madarak is csiripeltek, mindenesetre éppen az járt a fejemben, hogy ez tök roman…, amikor egyszer csak megszólalt mögöttünk egy komplett élőzenekar vonósokkal, meg minden, és ebből kezdtem úgy érezni, hogy az univerzum mintha mondani akarna valamit, továbbá az a határozott benyomásom támadt, hogy egy filmben ezen a dramaturgiai ponton táncolnunk kellene, de ezt magamba fojtottam. A pasi ekkor rám nézett, és azt mondta nagyon komoly arccal, hogy nem tudok táncolni, én meg nagyon gyorsan lerángattam magam a fejemben játszódó filmből a földre, és megkérdeztem, hogy és ez baj-e, amire azt felelte, hogy igen, mert így nem tudok táncolni veled.

Ekkor nyugodtam bele, hogy tud olvasni a gondolataimban, ez van.

Időközben viszont már későre járt, úgyhogy lesétáltunk, miközben olyan random dolgokat mondtunk, hogy tudtad-e, hogy a Hableány áldozatain kívül hat másik holttestet is találtak a Dunában? (én), és Lázár János munkabírása elvitathatatlan*** (ő), utána hazamentünk, és azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy ez nem volt randi, életem egyik legjobb randija volt, de biztosan csak azért, mert ennyire megkönnyebbültem attól, hogy nem vagyok zavarban (és nincs pezsgő a köldökömben).

(folyt. köv.)

 

* Másnap elküldtem neki, és kitöltötte, ha már ismerkedünk.
** A pszichológusom azóta tájékoztatott, hogy Kossuth volt az, de mindketten Széchenyire emlékeztünk.
*** Aznapi indexes hírek.
Reklámok

a tinderről és az arcokról

Szóval ott tartottunk, hogy vasárnap ismerkedős-barátkozós találkozóra készültem a válófélben lévő pasival, akivel akkorra már nagyon hosszúra nyúltak a leveleink, többek között azért, mert már az elején előzékenyen tájékoztatott arról, hogy esetleg nárcisztikus vagy szociopata, amire azt válaszoltam, hogy ha már muszáj ráaggatnunk valami személyiségzavart, akkor szerintem inkább pszichopata (rákérdeztem a jellemző vonásokra is), esetleg egy kicsit autisztikus, gondolkoztam el (ezen a ponton felmerült bennem, hogy a lányok általában talán nem így szoktak flörtölni, de ezt a gondolatot elhessegettem magamtól azzal, hogy úgyis azt mondta, hogy csak ismerkedni szeretne, akkor meg már ismerkedjünk rendesen). Ő viszont olyan türelmesen, viccesen és kimerítően válaszolgatott az összes kérdésemre, hogy vasárnapra már biztos voltam benne, hogy nem létezik (mondjuk kamuprofil, vagy valamelyik ismerősöm szórakozik velem, esetleg náci), és így a tét nélküliek nyugalmával indultam kávézni.

Utána az Allee-ban kiderült, hogy létezik, ráadásul egy könyvesboltban van.

A prekoncepcióim váratlan megcáfolódása miatt annyira zavarba jöttem, hogy egyrészt elfelejtettem megkérdezni, hogy náci-e (bár kezdett úgy tűnni, hogy nem), másrészt elfelejtettem konkrétabban megfigyelni, hogy hogy néz ki (annyira emlékeztem, hogy nagyon világos a szeme), harmadrészt a következő levélváltásunknál megvádoltam azzal, hogy android, mert uncanny valley-érzésem volt (amire azt válaszolta, hogy ismeri a kifejezést, fel is kapta arra a fejét, hogy hogy fordítottam valamelyik könyvben, továbbá őszinte érdeklődéssel segített nekem diagnosztizálni, hogy vajon tényleg android-e).

[Itt háttérinformációként muszáj közbevetnem, hogy durván prozopagnóziás vagyok (hivatalosan is diagnosztizálva egy phd-kutatás keretében), vagyis nem igazán ismerem fel az arcokat (illetve van pár ember, akinek mindig nagyon egyforma (önmagával) vagy jellegzetes az arca, őket felismerem, de a legtöbbet nem, csak a hajból-arcszőrzetből-szemszínből-hangból-testalkatból-helyből következtetek az emberek kilétére, de még így sem lehetek soha száz százalékig biztos abban, hogy akit felismertem, az tényleg az).]

És akkor ugorjunk a következő hétvégére, amikorra a Napirajz-fesztivált szerveztük a Nagyrétre. Reggel kimentem pakolászni, délben haza, hogy enni adjak a gyereknek nyugodt körülmények között, délután megint ki, és miközben andalogtam a kocsitól az asztalok felé, két kezemben kecsesen lóbálva egy-egy ötliteres benzineskannát, egyszer csak rám nézett egy helyes, magas fiú, mint Ryan Gosling, és azt mondta (hangjában meglepett felismeréssel), hogy helló. Én vigyorogva visszahellóztam, majd a következő két lépés során eltűnődtem azon, hogy hm, milyen világos szeme volt ennek a srácnak, hol láttam én ilyen világos szemeket, JÉZUSOM!! És azzal a lendülettel mentem tovább azzal a tervvel, hogy most keresek egy bokrot, ahol rosszul lehetek a sokktól, utána légiesen visszatérek, és megkérdezem, hogy ismerjük-e egymást.

Lényeg, hogy mire lepakoltam a benzint és vettem három nagy levegőt, addigra a srác már nem volt sehol*, úgyhogy inkább aránylag hosszan beszélgettem Fischerrel, akinek megnyugtatóan egyforma az arca, ezért rögtön felismertem, és közben azt latolgattam, hogy vajon mekkora az esélye, hogy a tinderes válófeles pasi mellett mentem el tüntető semmibevevéssel (ha igen, akkor meg kéne írnom neki a prozopagnóziát, ha viszont nem, akkor elég kínos, furcsa meg fontoskodós lenne ezt a sztorit így megírni, miért lett volna ott), és eközben odakeveredtem Gabi mellé, akit szerencsére általában felismerek.

Gabi éppen egy helyes, fiatal sráccal beszélgetett, aki azonnal megörült nekem, hogy jaj, ezer éve nem láttuk egymást. Fogalmam sem volt, hogy ki az, de a hangjából aránylag bensőséges, kellemes ismeretsége tippeltem, viszont ezen a ponton már egyáltalán nem volt kedvem magyarázkodni, ráadásul úgy tűnt, hogy éppen indulni készül hazafelé, úgyhogy gyakorlott arcvakként viszontörültem, hogy jé, tényleg, és megkérdeztem, hogy van mostanában. A srác el is mondta (tippem sem volt így sem, hogy ki lehet), majd amikor levegőt vett, Gabi megkérdezte, hogy honnan ismerjük mi egymást.

Itt három másodperc szünet jött, majd összehúzott szemöldökkel, eltöprengve megkérdeztem a srácot, hogy hol is találkoztunk először, amire azt felelte, hogy arra már nem emlékszik. Ekkor egy hosszúra nyúló tipródás következett, melynek során Gabi elmesélte, hogy a srác a tesója (ezen a ponton nagyon szerettem volna valahogy feltűnés nélkül megkérdezni tőle a lánykori vezetéknevét), utána kiderült, hogy csak a fogadott tesója, mert nagyon hasonlítanak egymásra (naná, mint szerintem mindenki, akinek szőke haja és kék szeme van), majd végül azzal a drámai kijelentéssel tértem ki a dolog elől, hogy nem árulhatom el, honnan ismerjük egymást (azt nem tettem hozzá, hogy azért, mert nem tudom).

A srác végül (pár évvel később) szerencsére elbúcsúzott, úgyhogy azonnal megkérdezhettem Gabit, hogy ki volt ez, mire mondta, hogy KZ, és igen, erről már beugrott, hogy tizennégy éve barátkoztunk sokat, motoros utak, tűzön járás, a barátnőmmel járt, utána meg mintha légiutas-kísérőnek ment volna.

Lényeg, hogy mire este hazamentem, már teljesen ki voltam facsarva a megterhelő élményektől, még annak is örültem, hogy jó gyereket vittem magammal, de másnap végül írtam a válófélben lévő pasinak, hogy izé. Ezen a ponton (mármint először lepszichopatáztam, utána leandroidoztam, a személyes találkozónk alkalmával nem igazán vált világossá, hogy tudok-e egyáltalán beszélni, és végül még az is kiderül rólam, hogy bizarr rendellenességekben szenvedek váratlanul) nagyjából borítékoltam volna, hogy soha többet nem áll velem szóba (amit vagy megír még, vagy nem).

Pár órával később viszont azt írta meg, hogy (1) nem ő volt, de gondolt rá, hogy kijön, (2) vezetés közben kitalált nekem két gyerekkort az eddigiek alapján, majd megírja őket, (3) ha van kedvem beszélgetni, akkor találkozhatunk a következő héten, (3) majd mindig ugyanabban a ruhában lesz, hogy megismerjem, vagy küld képet.

Nagyjából ezen a ponton döntöttem el, hogy tényleg android, de ez nem baj.

(folyt. köv.)

 

* Persze ezen a ponton felmerülhet a kérdés, hogy ezt vajon honnan tudom, ha nem ismerem fel az embereket, de nem láttam hasonló paramétereket.

a tinderről (főleg spin-offok)

Mivel többen megkérdezték tőlem, hogy akkor most mi van a bloggerlányokkal, elvarrnám sebtibe’ az elvarratlan szálakat.

Suematra femme fatale-lá vált valamikor Tinderezés közben (“én lettem az a nő, aki ha belép valahova, a csajok közelebb húzzák magukhoz a pasijaikat”, magyarázta), majd elkezdte tudományos alapokon megközelíteni ezt a dolgot, de mire megírta a cikkét, már összejött valakivel hosszú távra (aki emlékeim szerint egy bulin álldogált valahol S. egyik ismerősével, amikor S. odalépett hozzájuk, és azt mondta, “helló, én most veletek fogok beszélgetni”*).

Alie végrehajtott egy gyönyörűen kivitelezett szakítást a bayerzsolt-rajongóval, majd egyik pillanatról a másikra megtalálta élete párját, és mindezt részletesen dokumentálta. Az elején egy kicsit aggódtunk, a karácsonyi medúzabulin ki is követeltük tőle, hogy az érte érkező férfi jöjjön fel közénk kulturáltan szórakozni (annyit tudtunk róla, hogy pár hete vannak együtt, nem náci, kellemes rockerapuka gyerek nélkül, nem riad vissza a kétkezi munkától és ilyen hagyományőrző rendezvényeken szokott részt venni, úgyhogy — mivel alie felszólított minket arra, hogy viselkedjünk normálisan, és nagyon gyorsan kellett felkészülnünk arra, hogy milyen témákat hozhatunk szóba a pasija jelenlétében, és milyeneket nem — megállapodtunk abban, hogy a safe word a “jurta” lesz (alie ezzel jelzi majd, hogy szélsebesen beszéljünk inkább valami másról)). A jurtás fickó szimpatikusnak bizonyult (elnéző mosollyal figyelte, ahogy a pezsgőző lányok furcsa dolgokat mondanak, és időnként felsivítanak, hogy “jurta!”), és azóta is együtt vannak, az egyetlen mellékhatása, hogy alie időnként konnektor nélküli metálfesztiválokon találja magát, négy pohárral,** de azt hiszem, ő ezt igazából szereti.

Sulemia pasijáról télen kiderült, hogy Puzsér-rajongó, ami nem egy bayerzsolt-szint, de azért mégis, illetve az a véleménye a női fizetésekről, hogy “majd ha tudnak bányában dolgozni, akkor akarjanak annyit keresni, mint a férfiak” (nem bányában dolgozik), ezen ma ismételten fel is háborodtunk a mászóteremben, és emancipációztunk egy kicsit a sarokban, de csak halkan, hogy ne zavarjuk a mászó fiúkat. Lényeg az, hogy Sulemia ismét párkereső üzemmódba került, fiúk írjatok (soha nem ejtett le a falról, kedves-okos-csendes lány).

Velem viszont ott tartottunk, hogy Izland előtt összevesztem a teslás pasival a családi állapota miatt, de valahogy éreztem, hogy ez nem lett ennyivel lerendezve, és valóban, a hazaérkezésem utáni reggelen írt is egy üzenetet. Be kell vallanom, hogy elég kíváncsi voltam arra, hogy mégis milyen szívhez szóló, ugyanakkor férfias megoldással próbálja majd áthidalni a közöttünk támadt szakadékot, és sok mindent el tudtam képzelni (nagyjából a késő romantikusok stílusában), mégis sikerült meglepnie, ugyanis, amikor megnyitottam az SMS-t, annyi állt benne, hogy “Na”.

Én egészen odáig kommunikációs problémákkal nem küzdő lánynak képzeltem magam, ráadásul azt is elterveztem, hogy majd promptra kedvesen, de határozottan megírom neki, hogy sajnálom, és köszönök mindent, de nem akarok váratlanul nősnek bizonyuló pasikkal kavarni, viszont egy “na”-ra egyszerűen nem voltam képes felépíteni ezt a dialógusdinamikát, ugyanakkor kitört belőlem a versenyszellem, és úgy gondoltam, hogy ha azt játsszuk, ki tud rövidebb és minél kevesebb információt tartalmazó üzeneteket küldeni, akkor játsszuk azt, és azt válaszoltam, hogy “?”.

Ez szerencsére jó taktikának bizonyult, mert innentől nagyon gyorsan eljutottunk a dolgok békés lezárásáig, és időközben rám írt egy vikingszerű izlandi þráinn is, akiről a leírása lefordítása után kiderült, hogy vagy nagyon vidám, vagy nagyon meleg ember (angolra fordíttattam), rákérdezésre az, hogy az utóbbi, de szimpatikus vagyok neki, és azóta néha élőben közvetíti nekem, ahogy a lányát és az unokahúgát tanítja görkorcsolyázni Reykjavík esős utcáin, meg ilyesmi (#tindergoals). A pszichológusom mondjuk felhívta rá a figyelmemet, hogy sejthettem volna valamit abból, hogy þráinn a profilképén egy hatalmas, szivárványszínű plüssunikornist ölelget, de nekem nincs gaydarom, úgyhogy azt hittem, hogy simán csak jó ízlése van.

A válófélben lévő pasi azt kérdezte mindeközben, hogy tudok-e ajánlani húrelméletes sci-fit, amire ajánlottam is, de utána nem válaszolt (ez némi megkönnyebbüléssel töltött el, mert az már lekristályosodott bennem, hogy én úgy szeretek tinderezni, ha nem írnak nekem és nem kell találkozókat elegánsan visszautasítanom), dolgoztam, vettem egy narancssárga kezeslábast, strandoltam a gyerekkel, ilyenek.

Aztán viszont a válófélben lévő három nappal később egyszer csak mégis válaszolt, és kiderült, hogy nemcsak elolvasta, amit írtam, hanem meg is vett két könyvet az ajánlottak közül (#tindergoals 2), és az egyiket már el is kezdte, továbbá nem lenne-e kedvem egyszer kávézni valahol, amire elegánsan azt feleltem, hogy dehogynem (mert a legtöbb pasi azt sem olvassa végig értően a Tinderen, ha másfél sornál többet írok, nemhogy egy fél könyvet, szóval kíváncsivá tett).

Ezt követően valamivel sűrűbben kezdtünk üzengetni, és kiderült, hogy gondolatai is vannak (jóvanna, addig arra szocializáltak, hogy “Mizu”), és akkor történt, hogy egyszer csak kaptam soron kívül egy hajnali üzenetet arról, hogy gyanút fogott a könnyed éjszakai témáim miatt, és megnézett a Mensa tagi adatbázisában, ahol meg is talált. Itt egyrészt eltároltam azt a pillanatot a kellemes emlékeim közé, amikor egy helyes, értelmes pasi embertelen időpontokban gyanút fog, hogy túl okos vagyok, és megnéz az MM Infóban (#tindergoals 3), másrészt némileg aggódva megkérdeztem, hogy akadályoz-e ez minket a további társalgásban (az abnormalitásaimat általában igyekszem eltitkolni, amíg megoldható).

Mivel az intelligenciám (egyikünké sem) szerencsére nem jelentett akadályt, az ezt követő héten odáig fajult a levelezési helyzet, hogy amikor az adminokkal lementünk Grafitember balatoni nyaralójába admintalálkozóval egybekötött bográcsozásra, és vacsora után ültünk az asztal mellett, és Tomi gitározni kezdett, majd a lányokkal együtt végigmentek a YouTube-on szereplő összes számon, és Tarhonyakártevő megkérdezte tőlem, hogy mi újság a Tinderen, meg úgy egyébként, azt kiabáltam vissza neki a köztünk ülő A.-n át (azért kiabáltam, mert a közvetlen közelemben ment a dalolás), hogy képzelje, levelezek egy pasival Tinderről, aki JÓ FEJ, de ezt nem tudtam folytatni, csak valamivel később, mert ebben a pillanatban értek a fiúk-lányok a Wicked Game refrénjéhez, hogy ÁÁÁÁJ DONVONNA FÓLINLÓÓÓV VIDJU*** (mindezt rendkívül nagy lelkesedéssel ordítva, és rendkívül hamisan kell elképzelni). Ezen hosszan röhögtünk, azután három mondatban összefoglaltam a sztorit, amire Tarhonyakártevő frappánsan csak annyit kérdezett, hogy “ezt értsem úgy, hogy most rendben van a kocsid?”, mire szintén hosszan röhögtünk, majd A. megjegyezte, hogy gecinek tetszik lenni a doktornőnek.

Tarhonyakártevő utána még megkérdezte, hogy fogunk-e találkozni a tinderes levelezőpajtásommal, amire azt feleltem, hogy aha, ha össze tudom kaparni magam, akkor holnap, majd valamikor késő este hazaautóztunk A.-val, és mély érdeklődéssel vártam, hogy vajon össze tudom-e kaparni magam, ugyanakkor közvetlenül lefekvés után döbbentem rá, hogy nem kérdeztem meg, nem náci-e esetleg, és most már késő (az úgy megtöri a sodrást, hogy “Hányra tudsz ott lenni, és egyébként náci-e vagy?”).

(folyt. köv.)

 

* Vö. “Mit mondasz a helló után?
** Tegnap írtam neki, hogy linkelhetem-e a blogját, akár csak mint “egy barátnőm”-ét, mire azt válaszolta:
Linkelheted a blogom :) akárhogy.
azért nem írtam előbb, mert lemerült a telefonom és a metálfesztiválon nincs konnektor! 2 napja konnektorra vadászom. bejöttünk busszal vmi közeli kisvárosba, be a Mekibe és úgy ahogy voltam koszosan, tehénkoponyás pulóverben rárontottam a falra a töltőmmel. Aztán vettünk egy menüt. Kaptunk hozzá 4 ajándék poharat. Kisbaltától a scud rakétáig bármit be tudok vinni a kemping területére – üveget nem.
Itt a Mekiben meleg van. Nem esik az eső. Széken lehet ülni. Nem kell földön aludni sátorban és senki nem pisili azt oldalba. Nem ordít a zene, sem német részegek. Lehet, itt bekkelem ki a következő másfél napot.”
*** Mentségükre szóljon, hogy ezt a számot szerintem senki nem lenne képes nem hamisan énekelni.

a tinderről (prequel)

A tinderezés úgy jött, hogy egy szép nyári nap estéjén a Grundon üldögéltünk a medúzákkal, és alie az ismerkedés/életkor témakörben panaszkodott valamit, mi meg Suematrával ahelyett, hogy empatikusan meghallgattuk volna, átváltottunk kiképzőőrmester-üzemmódba, és ragaszkodtunk ahhoz, hogy ott helyben, élesben regisztráljon a Tinderre (most már végre), véleményeztük a fotóit (ezen túl sok a dekoltázs, az túl aranyos), utána meg a háta mögé állva néztük, ahogy húzogat, és olyanokat visítottunk a fülébe, hogy ennek jó a teste, jöhet! (Suematra), és ennek kedves és értelmes a tekintete, jobbra! (én).

Ez egy idő után odáig fajult, hogy alie már arra panaszkodott, hogy nem akar a hajósfotós pasival üzengetni, mert nem akar hajókázni, ő hány a hajón, hadd ne kelljen, mi meg arról győzködtük, hogy valószínűleg nem tölti ez az ember az egész életét hajón, majd találkozzanak a parton, amikor kijön. Ezt követően Suematra elmesélte élete legrövidebb kapcsolatát, alie pedig megtanított minket MySpace-szelfit csinálni, ami bizarr irányokba vitte el az estét (a (nem tinderes, hanem jelenlévő) fiúk számára teljesen elvesztünk).

Időközben Sulemia éppen végzett a házasságával, szintén regisztrált a Tinderre (Suematrával kapcsolatban úgy emlékszem, hogy ő mindig is regisztrálva volt), pár tanulságos találkozó után (amiket alaposan kielemeztünk a heti mászásaink során) talált is valakit, aki egész értelmes, ráadásul szereti, és ősszel már kettesben hostolták a komoly hagyományokkal rendelkező Halloween-bulinkat (ezúttal (többé-kevésbé) szexi medúzának öltöztem, már ha létezik ilyen kategória), ahol többek közt szóba jött alie éppen aktuális tinderes pasija, akiről a harmadik randin, békés egymás mellett hevergetés közben derült ki, hogy Bayer Zsolt-rajongó, és máig van egy videóm arról, ahogy brainoiz megkérdezi tőle, hogy “és akkor szakítottatok?”, mire alie a haját csavargatva és kuncogva azt válaszolja, hogy “neeeeem, hihi, randizgatunk”*, Isolde meg elgondolkozva megjegyzi, hogy hát nem érdekes, hogy a baráti társaságunkban mindenféle személyiségzavaros akad, vannak pszichopaták, autisták, nárcisztikusok (nézett végig rajtunk) csak nácik nincsenek?

Na, és ezen a találkozón merült fel egyszer csak a kérdés, hogy ha ennyire támogató vagyok mások tinderezésével kapcsolatban, akkor én miért nem, úgyhogy ezek után nem volt kibúvó.

Valamikor november végén raktam fel pár képet mély levegőt véve, mert határidőm volt, és prokrasztinációnak ez is teljesen megfelelt, és arra gondoltam, hogy szöveges leírást majd később szerkesztek, eleinte csak húzogatok-nézelődöm, ennek ellenére azonnal írogatni kezdtek fiúk (valamiért főleg a 28-34 éves korosztály, először azt hittem, hogy ez valami tévedés (bátorítólájk?), de amikor rákérdeztem náluk, biztosítottak arról, hogy tényleg tetszem nekik, és találkozni akarnak, meg minden). Valamelyik egyetemistát sikerült is rábeszélnem arra, hogy költözzön el a szüleitől, és keressen munkát, de ekkorra már teljesen bestresszeltem attól, hogy fiatal, helyes fiúknak kell válaszolgatnom, akik még találkozni is akarnak, mindemellett meg pont a pápás könyvet fordítottam, amihez nagyon sok mindennek utána kellett olvasnom, úgyhogy három nap után kaptam egy mini idegösszeroppanást, és a Lamnak is megírtam, hogy ne haragudjon, de semmire nincs agyi kapacitásom, a pápák és a Tinder minden energiámat leszívják, ráadásul még bemutatkozó szöveget sem tudtam kitalálni, amire azt válaszolta, hogy “Sztem a ‘pápák és tinder’ teljesen jó bemutatkozó szöveg a tinderre, feltétlenül írj vmi szöveget, mert én pl. kra utálom, ha vki nem ír semmit, de mondjuk te egyáltalán nem a tinderen szokásos 35-40x közötti kategóriákba esel, mmint nem úgy nézel ki, mint egy TO-s néni és nem vagy szemöldökbűnöző sem, szóval sztem ha mást nem, vicces lesz”.

Ez volt az a pont, amikor beírtam leírásnak, hogy “Tinder és pápák”, de úgy éreztem, hogy azért még illene mondanom valami bővebbet magamról, ezért hozzátettem, hogy “(esetleg a húrelmélet)”. Utána rájöttem, hogy erre nekem nincs időm, és azzal a svunggal bezártam a boltot két hónapra.

Az ezt követő fél évben ilyen bipolárisan tindereztem, hogy egy-két hónapig semmi, majd felszívtam magam, felnéztem, és válaszolgattam pár embernek, utána megint kimenekültem ebből az áldatlan helyzetből (nagyjából a harmadik “Mizu?” és/vagy “Viber?” után).

Áprilisban viszont valami nem szokványos elektronikai problémája támadt az autómnak, úgyhogy elvittem valakihez, akit már régebbről ismerek, és aki ért a nem szokványos elektronikai problémákhoz. Az illetőt amúgy is kedveltem, mert mindig úgy lett, ahogy mondta (és telefonban is diagnosztizált, ha emuláltam, milyen furcsa hangokat ad éppen a kocsi), továbbá soha nem akart velem csacsogni, hanem megcsinálta, amit meg kell. Ezúttal viszont úgy éreztem, hogy mintha talán mégis csacsogni akarna velem, mert megkérdezte, hogy mit dolgozom (elmondtam), majd továbbra is ott állt előttem kedvesen de némán, amiből úgy sejtettem, hogy most esetleg nekem kéne kérdeznem valamit, ezért némi gondolkozás után megérdeklődtem, hogy az a Tesla** az övé-e. Erre azt felelte, hogy igen, és továbbra is csak állt, úgyhogy gyorsan végiggondoltam, hogyan kell vajon autókról beszélgetni, és mi az a kérdés, amit az inkompetenciám kiderülésének veszélye nélkül feltehetek egy Tesláról, majd végül annál maradtam, hogy és hogy megy?

Namármost itt kiderült, hogy nagyon vigyázni kell azzal, mit kérdez az ember, mert erre azt a választ kaptam, hogy ha érdekel, akkor a következő hétvégén kipróbálhatom. Innentől gondolkozhattam azon, hogy ez most randi-e, vagy csak egy jótékonysági rendezvény, aminek én vagyok a kedvezményezettje, és mit vesz fel az ember teslavezetéshez (a) vagy (b) esetben.

Az végül soha nem derült ki, hogy ez randi volt-e, de a következő találkozónk már igen***.

Június elejére két dolog kiderült, az egyik az volt, hogy bármennyire szimpatikusak vagyunk egymásnak, ez a kapcsolat valószínűleg felejtős, mert a teslás embert csak az autók érdeklik, engem meg csak minden más (na jó, az autók is, de igen korlátozott mértékben). A másik az volt, hogy a teslás ember nős (bár szétköltözve), és erről elfelejtett szólni, úgyhogy mástól kellett megtudnom.

A soron következő randinkon fel is tettem neki a kérdést, hogy figyi, nem vagy te véletlenül nős?, amire hosszú hallgatás után jött a válasz, hogy hát tulajdonképpen de, amire egy ideig csak néztem, a kifejtős részt várva, de az nem jött, úgyhogy rákérdeztem a lényeges részre, miszerint mit jelent az, hogy tulajdonképpen, amire azt a frappáns feleletet kaptam, hogy én olyan okos lány vagyok, biztosan ismerem ennek a szónak a jelentését. Namármost ez bármikor máskor enyhén viccesnek és némiképpen hízelgőnek tartottam volna, de ez nem az a helyzet volt, és innentől nagyon rövid út vezetett oda, hogy némi ajtócsapkodás kíséretében kiviharzottam, hazaautóztam, és felmentem a két hónapja pihentetett Tinderre azzal, hogy én most azonnal férjhez megyek (lehetőleg másfél nap alatt, mert ennyi maradt az izlandi utunkig Sulemiával és Brainoizzel).

Mire visszajöttünk Izlandról, kicsit lenyugodtam és a házasságról is letettem, de úgy éreztem, ez a vita talán megfelelő kilépési pontot biztosítana egy (részemről) amúgy is felejtősnek tűnő kapcsolatból, és időközben a pszichológusommal (csodálatos ember) is megosztottam a történteket, azzal együtt, hogy nem az zavar, hogy nős, hanem az, hogy ezt nem érezte fontosnak megemlíteni (nem a pszichológusom, a teslás fiú), amire a psz. megkérdezte, hogy és ezt hogy lehetne megbeszélni, mire én felcsattantam, hogy sehogy, mert ez nekem nárcisztikus sérelem. A pszichológusom erre megértően bólogatott, és azt felelte, hogy jó, akkor menjek férjhez, és ha legközelebb elromlik a kocsi, akkor állítsak be oda a férjemmel, csapjak az asztalra, és kérjem a törzsvásárlói kedvezményemet.

Ezen egy kicsit vihogtam, majd megosztottam vele még azt is, hogy Izlandon folyamatosan csipogott a Tinder, hogy nagyon sokan kedvelnek engem, és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne olyanokat olvasni, hogy “Einar Sigurðurson a párod”, mellette egy szakállas vikinggel, aki a lávamezőn áll, úgyhogy húzogattam egy kicsit gyorsan, és ez a célkitűzésem teljesült is (a tizediknél meguntam). Majd visszatereltem a szót az aktuális problémámra, és felhoztam azt is, hogy és hát Tinderen is vannak rendes emberek, volt például egy fiú, akit majdnem balra húztam, mert túl helyes volt (és azokkal csak a baj van, nárcisztikusok vagy megcsalnak), de utána elolvastam a leírását, amiben volt némi humor, meg az, hogy INTJ, és hogy válófélben van gyerekkel, ezért inkább csak ismerkedne-barátkozna, és hát ezt nem lehetett nem jobbra húzni. Ráadásul, magyaráztam, az első üzenetei valamelyikében szintén felhívta erre a figyelmem (a válófélre, meg minden), hogy ennek tudatában konszideráljak (meg is írtam neki, h ez nagyon szimpatikus, és nekem sem annyira presszionáló dolog ez a párkapcsolatosdi), és akkor egyetértettünk a pszichológusommal abban, hogy igen, azért vannak még jó fejek, még ha férfiak is.

Azután kifelé menet még hangosan elmerengtem azon, hogy bár tisztában vagyok azzal, hogy nekem nagyon speciális elvárásaim vannak a férfiak felé (legyen autisztikus, de romantikus, legyenek mély érzelmei, de tudja kontrollálni őket, legyen szarkasztikus humora, de a megfelelő pillanatokban tudjon komoly is lenni, legyen szép, de ne a klasszikus értelemben, legyen munkamániás, de rám azért szakítson időt), de nekem nem sok ilyen férfira van szükségem, hanem csak egyre, és azért optimistán remélem, hogy egy (kettő-három) ilyen talán akad csak a világon. Snitt.

(folyt. köv.)

 

* Mentségére legyen mondva, nem sokkal később szakított vele.
** A Tesláról csak onnan tudtam, hogy Tesla, hogy korábban feltűnt, hogy ott áll egy nagyon ronda színű, de rendkívül alacsony autó a közelben, úgyhogy odacsellengtem, és elolvastam, mi van ráírva.
*** Annyira meglepődtem azon, hogy nem pánikolok be egy férfi érdeklődésétől, hogy volt következő találkozó is.

a Mary Stanford-csónakházról nincs mit mondanom

A Mary Stanford-csónakházról már többször nem írtam, először akkor, amikor tavaly nyáron eljött az éves brit-szigeteki utunk (tavaly egy London-Oxford csillagtúrát lőttünk be) tervezésének az a pontja, amikor szállást kéne foglalni, és evégett átmegyek a Lamhoz, mert úgy egyszerűbb, mintha levélben bombáznám a különböző lehetőségekkel.

Amikor megérkeztem, akkor a hagyományok értelmében azonnal megkérdezte, hogy japán whiskyt szeretnék-e inni, vagy azt, ami Károly herceg kedvenc márkája (én meg taktikusan nem azt válaszoltam, hogy az mindegy, de milyen kóla van hozzá, mert Pepsit nem kérek). Utána elkezdtük nézni a londoni és az oxfordi Airbnb-ajánlatokat, de mindegyik vagy drága volt, vagy alkalmatlan (pedig arra, hogy “legyen kanapé a konyhában” nem is szűrtünk), úgyhogy ezt a döntést elnapoltuk, és inkább a Londontól elérhető távolságban lévő kastélyokra kerestünk rá (nem lakhatás céljából, hanem mert a kastélynézés is a hagyományaink közé tartozik).

A British Heritage oldalán (amelynek időnként mindketten az előfizetői vagyunk) szerencsére rá lehet keresni kastélyokra földrajzilag is, de az első négy oldalon mindegyikkel volt valami bajunk (távol van a tengertől, nincs vonat, távol van a tengertől, túl ép, távol van a tengertől). Utána az ötödik oldalon megtaláltuk a Camden kastélyt, ami nem volt túl ép, és szinte a tenger partján helyezkedett el, bár csak vezetővel volt látogatható minden hónap első szombatján, délután két órakor, de a Google Streetview segítségével kifigyeltem, hogy ez tulajdonképpen egy rom a semmi közepén, körülötte kerítéssel, és a kerítésén vannak folytonossági hiányok.

Lam mindeközben más potenciális kastélyokat promotált nekem, én viszont felfedeztem, hogy a Camber-kastély közelében van még egy csónakház, ami valami (fényképezőgép ikon szerepelt mellette), és amikor rákerestem, a Wikipedián egy egészen sajátos szócikket találtam, amiben (pluszban a saját oldalán) az is szerepelt a legapróbb részletekig, hogy ki mit gondolt meg mondott az események során.

A rövid sztorija annyi (a Wikipedián a nagyon hosszú szerepelt), hogy a rigai Alice nevű kis gőzhajó vészjelzést adott le 1928-ban, mire Rye-ból elindult a mentőcsónak, és bár a rigaiakat valaki más kimentette, a mentőcsónak teljes legénysége (a falu férfilakosságának a nagy része) odaveszett a viharban. A gyászszertartáson többek között a lett kormány tagjai is részt vettek, és a csónakházat (amelyben ez volt az egyetlen mentőcsónak) praktikus módon emlékhellyé alakították át.

Lam időközben Oxford csodáival próbált megismertetni (hatalmas könyvesboltok! Tolkien!), de én már teljesen belebonyolódtam az utólagos oknyomozásba, melynek során az illetékes hatóságok emphatically (vagyis nem empatikusan, hanem nyomatékosan) kijelentették, miszerint mind a legénység, mind a csónak végtelenül hatékonyak voltak, a probléma a mentőmellények miatt következett be, amelyek megteltek vízzel, és, izé, elsüllyedtek. Mármint az emberekkel együtt.

Pár héttel később foglaltunk teljesen normális árú szállást Londonban és Oxfordban (mindkét helyen volt kanapé is a konyhában, ami szintén hagyomány nekünk), és időközben az összes Google-fotót megnéztem a csónakházról, amelyek 90%-án érthetetlen módon kutya is szerepel (máig megfejtetlen rejtély).

Rye-ban egy jótékonysági boltban kezdtük a kirándulást, ahol véletlenül vettem két és fél kiló könyvet*, de Lam felajánlotta, hogy majd ő cipeli őket helyettem (én nagyon ritkán szeretek ennyire bárkit ilyen hirtelen, mint akkor és ott). Miután kiléptünk a boltból, és lekanyarodtunk a túraösvényre, természetesen eleredt az eső, de nem zavartattuk magunkat.

Az első, ami feltűnt, hogy a környék tele volt állatokkal:

Ennek köszönhetően, mire a kastély közelébe értünk, a gyerekek fókusza teljesen elterelődött, és csak azzal lehetett őket irányba állítani, hogy “nézzétek, a birkák is a kastély felé mennek!”. Abban máig nem vagyok biztos, hogy a kastélyt látták-e egyáltalán (a következő videóban ott van a hátam mögött):

Egy idő után én is letettem a kastélynézegetésről, és elindultunk a part felé. Amikor a szederbokrokat megtaláltuk, a gyermekek kijelentették, hogy ez életük legjobb napja (ami ott, kicsit eltévedve, esőben, a megnézetlen kastéllyal a hátunk mögött, bokáig állati ürülékekben tapodva bár indokolatlannak tűnt számomra, de elég jól esett), viszont a második dolog, ami feltűnt, az volt, hogy a tengert csak nagyon bonyolultan lehet megközelíteni a csatornák miatt, és mire sikerült, már senkinek nem volt kedve a csónakházhoz is elmenni (az még egy kilométer lett volna). Bennem felmerült ugyan, hogy amíg egyesek kavicsokat gyűjtenek/dobálnak, addig én suttyomban teszek oda egy kitérőt, de végül elengedtem, és csak távolról fotóztam le:

Az a két milliméteres épület ott, a földnyelven. Na, ekkor nem írtam másodszor a csónakházról.

Harmadszor akkor nem írtam a csónakházról, amikor tök véletlenül összefutottam egy ismerős angol ismerősével egy bulin, és tök véletlenül elhangzott a szájából az a mondat, hogy az eseményhorizont túloldalát még senki nem instázta ki, mire megmutattam, hogy nekem tök véletlenül van egy ilyen képem:

, mire azt felelte, hogy ő tudja, hogy ez hol van, mert a családja onnan származik, és John Head, akit soha nem találtak meg, valami kibogozhatatlan elágozásokon keresztül a rokona, mire azonnal bólogattam, hogy igen, valószínűleg őt kezdték keresni, azért nem tértek vissza a partra azonnal, emlékszem, a pasi meg minden felütés nélkül védeni kezdte Johnt, hogy szerinte nem is ivott, szürreális volt.

Szóval igazából csak annyit tudnék mondani a Mary Stanford csónakházról, hogy sajnos nem láttam (de az volt életünk egyik legjobb napja).

 

* Többek közt az Advanced Banter-t (Prologue by Stephen Fry) és a The Wrong Kind of Snow-t, mely utóbbiban az év összes napjához hozzá van rendelve egy aznapi történelmi extrém időjárási jelenség Nagy-Brittanniából (illetve ez a két könyv itthon pont olyan magasnak bizonyult, mint a Szomatizáció és funkcionális stresszbetegségek szöveggyűjtemény, és így sikeresen betöltöttek egy régóta tátongó űrt a polcon), meg egy Maugham-életrajzot az unokaöccse tollából, családi pletykákkal. A többire már nem emlékszem.

még mindig retrospektív, de haladok (a változatosság kedvéért autó)

Az őszömet meghatározó autós saga pedig azzal kezdődött, hogy éppen egy skandináv novellát* fordítottam magyarra egy kellemes kora szeptemberi estén, teljes összhangban önmagammal és a világgal, a nyárvége még tombolt, a kabócák ciripeltek, amikor egyszer csak egy csattanást hallottam odakintről, de akkor még sztoriban voltam, úgyhogy úgy gondoltam, biztos megoldódik a dolog nélkülem is.

Utána viszont rövidesen kiabálni kezdett valaki, hogy hívjanak mentőt, úgyhogy kimentem, és egy fiatalembert találtam a (szabályosan, teljes szélességben a padkán, nem járdán) parkoló autóm mögött, aki a fejét fogta, továbbá egy biciklit. Miközben mentőt hívtam, láttam, hogy az autóm hátsó szélvédője is hiányzik, és úgy éreztem, ez nem lehet véletlen, de nem igazán volt időm oknyomozói tevékenységre, mert a srácból eléggé folyt a vér, úgyhogy inkább behívtam a házba, mert tartok otthon ilyen gézeket meg unikornisos ragtapaszt, és amúgy sem akartam otthagyni a járdán ilyen kétségbeesett állapotban.

Odabent aztán kiderült, hogy konkrétan hiányzik a fél arca, amit nem nagyon tudtam volna gézzel és (bármilyen mintájú) ragtapasszal megoldani, úgyhogy még egyszer felhívtam a mentőket, majd kis gondolkozás után a rendőrséget is a biztonság kedvéért, hátha meghal ott nekem, és ezzel félreérthető szituációba kever (később a rendőrök megkértek, hogy ezt fogalmazzam meg valahogy máshogy a jegyzőkönyv kedvéért).

Ugyanakkor ilyen emberiességi okokból is szerettem volna elkerülni, hogy meghaljon, úgyhogy többször rászóltam, hogy üljön meg a fenekén, és vízzel kínáltam, meg próbáltam beszélgetni vele, de ő csak rohangált fel-alá a ház alsó szintjén, és azt hajtogatta, hogy most tönkrement az élete. Ez egy idő után felkeltette a kíváncsiságomat, meg valószínűleg kicsit sokkos állapotba is kerültem, úgyhogy feltettem neki a kérdést, hogy miért, modellkedik-e (az arca ép fele akár arra is alkalmasnak tűnt, ilyen balról jóképű fiú volt), mire kicsit döbbenten azt felelte, hogy nem, majd tovább vérzett a padlómra.

Időközben a tök rendes szomszédomat is áthívtam (tanúnak/konzultánsnak igény szerint), úgyhogy mire megérkeztek a rendőrök és a mentők, már együtt néztük tanácstalanul a fiút. Amúgy valószínűleg a rendőrök is kicsit sokkos állapotba kerülhettek, mert amikor az egyik azt mondta, hogy “oké, akkor én megnézem a kocsit”, a másik azt felelte, hogy “jó, mindjárt adom a kulcsot”, de utána az első tisztázta, hogy az én kocsimra gondolt, nem a sajátjukra (és nagyon hosszan nézegették meg fotózgatták is a kocsi környékét, szerintem azért, hogy ne kelljen visszajönniük a vérrel egyenletesen összefröcskölt lakhelyemre, mondjuk egy ponton megtalálták pl. a srác arcának egy darabját, úgyhogy nem jártak sokkal jobban).

Azután hajnali kettőre mindenki elment, és ekkor elkezdett esni az eső, ami nem csak hangulati elem, hanem azt jelentette, hogy a sötétben, záporban, véres szilánkok között le kellett fóliáznom valahogy a hátsó szélvédő hűlt helyét, amitől elég depresszív lettem, ráadásul amikor visszamentem a házba, konstatáltam, hogy a fiú gyakorlatilag a fele vérét otthagyta, a mentősök meg az összes eldobált csomagolást/tűt/gumikesztyűt, és ez már feldolgozhatatlannak tűnt, úgyhogy azt tettem, amit a helyemben mindenki tett volna: leírtam az egész sztorit egy meglehetős létszámú Facebook-csoportba azzal, hogy adjanak már rá valamit.

Utána kitakarítottam, ecetes izével, kétszer.

***

Egy héttel később már aránylag túltettem magam az eseményeken (a hátsó szélvédőt időközben megcsináltattam, a biztosítóval felvettem a kapcsolatot, és a srác anyukája is átjött valamikor egy doboz bonbonnal, a kellemetlenségekért), és éppen az Alkotáson várakoztam a pirosnál, amikor egyszer csak beleszaladt egy másik kocsi az enyém hátuljába. A sofőrje szerencsére azonnal vállalt minden felelősséget, és az irodája is a közelben volt, úgyhogy nem az út szélén kellett kitöltenünk a papírokat, ráadásul búcsú gyanánt kicsit félszegen a kezembe nyomott egy üveg bort azzal, hogy a kellemetlenségekért, mégsem tudtam úgy igazán, szívből örülni a dolognak (viszont kezdtem úgy érezni, mintha az Univerzum valamilyen rejtéyles okból mindenképpen az életembe akarna terelni magas, (többé-kevésbé) jóképű, udvarias modorú idegen férfiakat, akik édességgel és alkohollal halmoznak el, miután összetörik a kocsim hátsó felét).

Amikor ezt is megírtam az említett Facebook-csoportba, többen felajánlották, hogy mivel az átkok hármasával jönnek, rendezhetnénk egy bulit, amin rituálisan letörnék a tükrömet vagy kiszúrnák a gumimat, hogy ezen is túllegyek. Jót nevettünk.

***

Tíz nappal később már éppen meg akartam írni a Facebook-csoportba, hogy “képzeljétek, ezen a héten még senki nem törte össze a kocsimat”** (mint hírértékű információt), amikor is egyik reggel ott álltam egy piros lámpánál, és tehetetlenül végig kellett néznem, ahogy a mellettem lévő kocsibeállóból az autóm farának tolat valaki.

Itt már elég ideges voltam, úgyhogy unikornisos ragtapasz helyett rám nem jellemző módon azzal szálltam ki a kocsiból, hogy (a görög drámákra jellemző, sorsistennőket átkozó hangnemben kell elképzelni) “Ezt most miért?!”, de aránylag hamar lenyugodtam (főleg azért, mert tartotta magát a mintázat, és az elkövető udvariasnak és bűnbánónak bizonyult). Szokásos izék, biztosítási űrlap, de aztán mondta a harmadik magas, aránylag jóképű, férfi, aki belém jött, hogy inkább nem akarná bevonni a biztosítót, és elvitt egy szervizbe, kért árajánlatot, majd a kezembe nyomott valamivel több készpénzt. Utána meghívott egy kávéra (a kellemetlenségekért).

***

Ezt követően a két biztosító fizetett, a harmadik kárt kp-ért megcsinálták, annyi utózönge volt még, hogy egyrészt a három baleset és az első kárfelmérő után, de még a javítások előtt érkező második kárfelmérőnek elég kínos volt elmagyarázni, hogy “igen, erről a horpadásról van szó, nem, azt a horzsolást egy biciklis srác csinálta egy héttel korábban, a másik horpadást meg a… hagyjuk, mindegy, valaki más. Nem, nem szoktam minden héten balesetet szenvedni”, de végül hitt nekem, szerintem azért, mert úgy gondolta, ilyet nem lehet kitalálni.

A másik a rendőrség volt, akikről annyit kell tudni, hogy több betöréses/akármilyen ügyemet lezárták eddig harminc nap alatt azzal, hogy ezt ők nem tudják megoldani, viszont a biciklis fiú ügyét, amelyben konkrétan egybehangzóan állítottuk ugyanazt, és senki nem jelentett fel senkit, hatvan nap alatt kinyomozták, mármint megállapították tényállásba’, hogy valószínűleg az történt, amit mondtunk, és készíttettek egy 46 (tényleg nem túlzok) oldalas*** szakértői jelentést, amelyben a helyszíni fotók mellett egy folyamatábra is szerepel arról, hogy hogyan fejelte be (hozzávetőlegesen 30 km/h sebességgel) a fiú a szélvédőmet, pálcikaemberként ábrázolva (mint kiderült, és mint a Facebook-csoport nem hatósági biciklista szakértői sokkal hamarabb, lényegesen kevesebb oldalban és jobb helyesírással megállapították, valószínűleg elszakadt a lánca, mire reflexből ráfékezett az elsőre, és miközben a kerékpár levetette magáról, az én kocsim pont ott volt). A szakértői vélemény végén az is szerepelt, hogy ez a bravúros, minden részletre kiterjedő detektívmunka hány százezer forintba került.

Szóval erre az egészre azóta sincs magyarázat, de túlvagyunk rajta, és se azelőtt, se azután nem történt semmi ilyesmi, de azóta kiemelten óvatosan vállalok el bármilyen skandináv novellát.

 

* Amikor utánanéztem a szerzőjének, akkor derült ki számomra, hogy létezik olyan műfaj, hogy “weird fiction”.
** Jóvanna, szerintem vicces lett volna.
*** Szerintem amúgy a szakértőt oldalra fizették, mert 14-es betűméretben, dupla sorközzel és indokolatlanul sok illusztrációval került kiadásra a mű.

mennyi? izé.

A Yalomon való kiborulásom úgy kezdődött, hogy idén tavaly nyáron egy bizonyos időpontban negyven éves lettem, amit előre sejtettem (alkalmazott matematika, meg minden), arról viszont nem igazán mertem jóslatokba bocsátkozni, hogy ezt hogyan fogom kezelni. Teljesen logikusnak tűnt volna ugyan, hogy ilyen nőies lélektani izék és a számmisztika miatt traumatikusan éljem meg, az eseményt megelőző hetekben mégis, hogy is mondjam, jól voltam, amit a környezetem elől sem titkoltam el, némi aggodalmat is keltve bennük ezzel*.

Utána SzSzZSz egyszer csak megkérdezte, hogy mit szeretnék majd csinálni a születésem napján, amire azt feleltem, hogy nálam lesz a gyerek, úgyhogy valószínűleg elvinni az iskolába, meg hazahozni onnan, de azután felötlött bennem, hogy ha ennyire jól vagyok, akkor még az is lehet, hogy belefér az anyakénemaháromüresvécépapírgurigaésötkéktűzőkapocstechnikára és a jajbenthagytamatolltartómat között eltelő hét órába a nagyvilági nők nagyvilági élete (utazással együtt), úgyhogy azt feleltem, hogy egy ilyen izébe (éppen nagyon sokat fordítottam, ami mindig leszívja a fejemből az összes szót) szeretnék beülni, ahol van pezsgős reggeli, meg terasz. SzSzZSz értő módon visszakérdezett, hogy virágos kis ruhában-e, napszemüveggel, és a hajunkat fújja-e közben a lágy szellő, mire lelkesen bólogattam, hogy pont erre gondoltam.

Ezután végeztünk egy kis kutatómunkát az interneteken, minek során kiderült, hogy az elegáns pezsgős reggeli (ún. brunch) az egy thing, rengeteg helyen elérhető szolgáltatás Budapesten, szinte már sajnálni kezdtem, hogy nincs tíz szülinapom azon a nyáron, hogy mindet kipróbálhassuk. Végül földrajzi és teraszossági szempontok alapján a Villa Bagatelle bizonyult győztesnek, és az élet ekkor még csodálatosabbnak kezdett tűnni.

Utána a szülinapom előtti napon kaptam három rossz hírt, amitől aludni sem tudtam rendesen, csak rágódtam, és én megfelelő mennyiségű alvás nélkül használhatatlan vagyok, így történhetett, hogy amikor az iskolába vitel után felszálltam a rossz buszra (azért busz, mert pezsgő), csak akkor vettem észre, hogy a kindle-t sem töltöttem fel, ugyanakkor nálam van még a nemrég visszakapott Existential Psychotherapy Yalomtól, amit húsz éve olvastam utoljára, vagyis éppen ideje ismét belekezdeni.

Ebben nagyjából a harmadik oldal magasságában került taglalásra, hogy ez emberi lét egyik nagy traumája, hogy mindnyájan egyedül vagyunk, és csak időnként kapcsolódhatunk pár röpke pillanatra bárkihez, ami szinte azonnal el is múlik, és ettől úgy éreztem, hogy ez már tényleg az utolsó csepp a pohárban, és diszkréten sírni kezdtem az ablak felé fordulva. És ekkor kérdezte meg a mellettem ülő idős néni, együttérzően, hogy mi a bánatom, de mivel nem akartam őt is kétségbeejteni az igazsággal, csak annyit mondtam, hogy magánéleti problémák, amire megjegyezte, hogy de hát még fiatal vagyok (és ezen a ponton sem akartam kétségbeejteni egyikünket sem az igazsággal, úgyhogy csak bólogattam).

Amikor leszálltam a buszról, zuhogni kezdett az eső (előtte és utána hetekig verőfényes idő volt). Így történhetett, hogy a nagyvilági bruncholásra csapzott hajjal, csapzott ruhában és sírástól elkenődött sminkben érkeztem meg, de ezzel párhuzamosan úgy döntöttem, hogy engem sem az elemek, sem az Univerzum nem téríthet el a terveimtől, és csak azért is a (ponyvatetővel ellátott) teraszon fogunk bruncholni, hátha ettől kisüt a nap.

A Villa Bagatelle-ről annyi jót mindenképpen el kell mondjak, hogy a menüben szereplő lazacot simán lecserélték nekem Serrano sonkára (nem eszem halat), viszont a ponyvatetőről kiderült, hogy (velünk ellentétben, legalábbis az adott állapotunkban) nagyrészt csak dekorációs célokat szolgál, és ha nem tartom magam kicsit kicsavarodott pózban, akkor a nyakamba hullik róla az eső, de ekkor már mindegy volt.

És a pincér csak ezután jött (ha kellett, ha nem). Nem tudom, mi volt vele, gyanítom, hogy ő is Yalomot olvasott aznap reggel, és még nálam is messzebbre jutott benne, de először is azt csinálta, hogy amikor kihozott valamit, akkor nem tette le egészen addig, amíg el nem pakoltam mindent az útjából (mármint nem a használt tamponjankat csaptuk ki az asztalra, hanem ilyen poharak meg virág volt rajta, olyasmi, amit simán megfoghatott és odébb tehetett volna, ha zavarja). SzSzZSz egy idő után rám is szólt, hogy ne segítsek már neki, oldja meg, úgyhogy amikor legközelebb kiérkezett, egy olyan jelenetbe bonyolódtunk, hogy én merően, egy elhivatott behaviorista kutató érdeklődő pillantásával figyelem őt, ő meg nagyon szomorúan, a tehetetlenség mozdulatlanságába merevedve bámulja az asztalt, kezében a tányérral. Egy idő után számolni kezdtem magamban a másodperceket, és amikor húszhoz értem, megtörtem (úgy éreztem, ez már a zimbardói emberkísérletek határát súrolja), és elpakoltam előle, mire megkönnyebbülten letette a tányért, és elment.

Ezt követően viszont abba kezdett bele, hogy teljesen random pillanatokban megjelent az asztalunk mellett, és el akarta vinni a tányérunkat vagy a poharunkat, amiben még volt. Ettől tök feszült lettem egy idő után, és amint észrevettem a szemem sarkából (mindeközben mély beszélgetésekben voltunk), random megkapaszkodtam a teríték hozzám (mind mértanilag, mind magánemberileg) legközelebb álló darabjaiban, és azt hiszem, itt adtam fel ezt az egészet, és itt terített teljesen le a gondolat, hogy na ilyen negyven évesnek lenni, hogy az ember elkenődött sminkben, bőrig ázva üldögél fura pózban a pezsgője mellett, nehogy a nyakába csöpögjön az eső, és közben görcsösen kapaszkodik a _félig_ _teli_ tányérjába, nehogy elmarja előle egy furcsa fiatal férfi**.

 

View this post on Instagram

Születésnapi tor, pezsgővel. #dekadencia

A post shared by Nesztelen Csiga (@nesztelencsiga) on

 

Utána egy idő után el is jöttünk, és kisütött a nap, és leárazták a Women’s Secretben a rég kinézett rozsdavörös fürdőruhát, és a Millenárisban rapidan, de hatékonyan felköszöntöttek meglepetésből tortával, meg minden, de az ott, a Villa Bagatelle-ben egy nagyon bizarr délelőtt volt.

* Nemén: hogy vagy?
Én (önmagamon is csodálkozó hangon): Képzeld, jól.
Nemén (riadtan): Te jó ég, mi történt?
** Spoiler: általában azért nem ilyen.