Hát az van, hogy kirúgott a pszichológusom (pszichiáteri minőségében is, de pszichológusként ez azért durvább).

Az úgy volt, hogy már előre lebegtette a dolgot, konkrétan attól fogva, hogy először találkoztunk, szóval nem hitegetett hosszútávú kapcsolattal. Arra még megkért, hogy ma vigyem be a gyereket is, hátha meglátja benne lecsapódva az eltitkolt lelki problémáimat, vagy mi, de nem látta. Azt mondta, ez egy kiegyensúlyozott, vidám, szociális, érdeklődő gyerek, nekem meg nincs szükségem pszichológusra.

Aztán újra végigvettük, hogy miért is mentem el hozzá:

1. Hátha kiderül, hogy azért történnek rossz dolgok, mert én csinálok valamit rosszul, párkapcsolatilag vagy máshogy. Erre azt mondta, hogy szerinte egészséges énképem és önértékelésem van, reális dolgokat várok el egy kapcsolattól, satöbbi, valószínűleg csak annyi a bajom, hogy messze intelligensebb vagyok az átlagnál, és velem legalább nagyjából egy szinten lévő pasikat választok, azok meg hajlamosak egyéb területeken is deviánsak lenni (elvégre ha lefelé térnének el ennyire, akkor katatón, beszédképtelen szellemi fogyatékosok lennének, és ezt felfelé sem könnyű feldolgozni), de erről szerinte pszichológus engem nem fog tudni lebeszélni. Ez ezzel jár, mondta, viszont ha mások rosszindulatú, vagy egyszerűen csak rossz döntéseket hoznak az életemben, akkor ne én menjek helyettük pszichológushoz. Ekkor hirtelen átváltottunk valahogy az autós hasonlatokra, és azt mondta, hogy ha van egy tök jó kocsim, és jól is vezetek, de az emberek elég nagy része trabanttal jár vagy csak nyolcvannal mer menni, akkor én sem fogok tudni százharminccal haladni az autópályán, annak ellenére, hogy mindent megtettem érte, és ezen a szerviz sem fog tudni segíteni.

Azt azért még megkérdeztem, hogy de nem lehet-e, hogy én vagyok túl naiv, és erre azzal folytatta, hogy egyrészt lehet, másrészt meg abból, hogy valakinek milyen autója van, nem lehet megállapítani, hogy mennyire tud vezetni, és ez gyakran a körülmények miatt sokáig nem is derül ki.

2. A depresszióm miatt. Erre kijelentette, hogy nem vagyok depressziós, csak szomorú, aztán odáig finomítottuk, hogy nem szomorú vagyok, hanem nem vagyok boldog, ami nálam tragikus jellegű állapot, mert én általában egy leárazott cipőtől vagy egy csokitól is boldog szoktam lenni. Most meg bemegyek a boltba ásványvízért és étolajért, és nem veszek semmi mást, csak ásványvizet és étolajat, néztem rá szemrehányóan (meg persze a nemalvás/nemevés). Erre azt mondta, hogy annyi rossz dolog után, ami velem történt az elmúlt két évben, természetes, ha egy kicsit el vagyok kettyenve, adjak ennek is időt. Vegyem úgy, hogy fájt a lábam, elmentem orvoshoz, diagnosztizálták, hogy nincs csontrákom, nincs eltörve, csak beütöttem, rendbe fog jönni. Azt mondta, szerinte nincs olyasmi, amit ne dolgoztam volna fel, vagy ne lennék jó úton afelé, hogy feldolgozzam, de ezt is ki kell fájni. Alváshoz meg kaptam pár tippet.

3. Mert néha kell egy tőlem abszolút független, elfogulatlan személy véleménye. Erre azt mondta, hogy most mindenről elmondta a véleményét, amit kérdeztem, ha akarom, akkor szívesen beszélget egyszer-egyszer velem egy kávé mellett, mert érdekes velem beszélgetni, de ezért ne fizessek (erről egészen addig azt hittem, hogy csak ilyen udvariassági izé, amíg konkrétan le nem egyeztetett velem egy időpontot), mert nincs igazán szükségem pszichoanalízisre. Ha tökegyedül állnék a világban, és nem lenne egy csomó barátom/ismerősöm, akkor elvállalna, de így ne bohóckodjak.

Aztán volt még időnk, úgyhogy megkérdeztem a családállításról, hogy arról mi a véleménye, mert én egész egyszerűen nem értem, hogy mire jó, mire azt mondta, hogy a családállítás eredmény szempontjából (jó esetben) ugyanoda vezet, mint az, amikor én negyedórában elmondtam neki a családomat szülőképestül meg minden, ő feltett három kérdést, leokézta, amit válaszoltam, aztán mentünk tovább. Nekem ez a módszerem, magyarázta, másnak viszont kell a drámaiság, az energiamezők meg az összes hókuszpókusz, mert néha sokkal könnyebb egy külső energiamezővel szembenézni, mint azzal, hogy ez az egész csak a fejünkben van, de ettől szerinte nem lesz önbecsapás, mert az az “energiamező”, amiben a “felhasználója” hisz, az pont ezáltal létrejön, és ez olyan ügy, amiben nem az út számít, hanem a végeredmény.

Erre azt mondtam, hogy akkor ezt biztos ugyanazért nem értem, mint amiért a Schrödinger macskáját nem értettem sokáig. Mármint a részecskék szuperpozícióját értem, amennyire lehet, csak a hasonlatot nem, pedig nem vagyok hülye a hasonlatokhoz, az autópályás dolgot is rögtön vágtam (jegyeztem meg gyorsan, nehogy véletlenül arra jusson, hogy mégis hülye vagyok, nem pedig túl intelligens a magánéletemhez), csak nekem egy hasonlat arra szolgál, hogy egy nehezen megérthető dolgot egy köznapi, vagy könnyen elképzelhető dologgal helyettesítsünk, márpedig egy se nem élő, se nem halott macska az abszolút nem köznapi, mivel ilyen macska konkrétan nem létezik, és ugyanolyan nehéz elképzelni, mint a részecskék szuperpozícióját, akkor meg minek belekeverni az egészbe szegény cicát, ráadásul pont ilyen kellemetlen körülmények közé (lehetett volna éhes/jóllakott macskával is csinálni). És az energiamezőkkel is így vagyok valahogy, hogy amikor úgyis annyi mindent kell felfogni, akkor minek még energiamezőket is belekeverni, mondjuk így már értem, hogy belső gátlások miatt vagy három nap energiamezőzés, vagy két év beszélgetés.

Erre az ex-pszichológusom (meg kell tanulnom múlt időben beszélni róla) azt felelte, hogy biztosan a kvantumfizikusoknak is nehéz szembenézniük a szuperpozíciókkal, aztán elköszöntünk. Az már csak hab a tortán, hogy a gyerek hangos “szia, apa! Szia, apa!” kiáltásokkal távozott, de rá szerencsére nem vagyok hipochonder, ezért nem diagnosztizáltam le rögtön, hogy az “elveszett” apját keresi mindenkiben, hanem tudtam, hogy ezzel azt akarja mondani, hogy szerinte most az apjához megyünk.

Cohennél* van egy olyan sor a The Captainben, hogy “complain, complain, that’s all you’ve done, ever since we lost / if it’s not the crucifixion, then it’s the holocaust”**, és most pont úgy érzem magam, hogy oké, lehet, hogy rossz dolgok történnek velem, meg nem tudok aludni, és van okom az önsajnálatra, de egy idő után ez akkor is szörnyen unalmas (mármint nekem magamnak, nem könnyű együttélnem velem).

Szóval holnap elmegyek levágatni a hajam, meg mr.a húsevő bulijára, meg szerzek így egyheti absztinencia után fehér rumot, hátha lesz olyan gyerekmentes este, amikor mojitózhatok az erkélyen (egyedül mojitózni talán egy fokkal kevésbé szánalmas, mint egyedül cigizni az adott erkélyen, különösen, hogy este olyan tíz körültől végighallgathatom a szembeszomszéd tinédzserkorú lányának a telefonbeszélgetéseit abból a stratégiai pozícióból, tehát ez már-már társas eseménynek számít). Addig meg befejezem a folyó munkáimat, vagy valami.

* Biztos annak is van valami latin neve, amikor az embert ellenállhatatlanul vonzzák a hosszúkás arcú, földjegyű, párkapcsolatilag állhatatlan, leginkább kanadai, esetleg amerikai halott vagy majdnem halott zsidók (a szellemi életem elég nagy része az Eric Berne – Leonard Cohen – J. D. Salinger háromszög mentén bonyolódik), de abban is biztos vagyok, hogy evolúciós értelemben ez nem a leghatékonyabb lelki ferdülés.

** Amúgy meg pár éve értettem meg, hogy igazából miről szól például a First We Take Manhattan, azelőtt nem nagyon figyeltem a szövegére.

Na szóval, ez az autós dolog úgy volt, hogy tegnap le lettek cserélve a gumijaim nyárikra, kicsit ugyan gyanús volt, hogy nem úgy, mint kéne, de a próbakör alatt vészjeleket nem adott.

És akkor hajnali öt körül kiszaladtam vele a Tescóba, egyrészt, mert elfogyott a cigim, és mivel az alvás nem opció, mert félálomban mindig olyan dolgokra kell gondolnom, amikre nem akarok, olvasás közben szintén, az erkélyen dohányzással szoktam ilyenkor elfoglalni magam. Másrészt meg az autókázás is van olyan jó figyelemelterelő, mint bármi más, szóval mentem. Már odafele mintha zörgött volna valami, de azzal nyugtatgattam magam, hogy biztos a csomagtartó, viszont visszafelé, pont, amikor önsajnálatomnak ahhoz a részéhez értem, hogy miért pont én szívok ennyit az utóbbi mittudomén, öt évben, amikor olyan jó gyerek voltam, hogy na, a Felsőbb Hatalmak úgy döntöttek, hogy adnak igazi okot az önsajnálatra, és az autó kerekei konkrétan lötyögni kezdtek alattam. Kiszálltam, megnéztem, de úgy döntöttem, ezt a pár kilométert még kibírják, ha lábujjhegyen megyek (közben hálát adtam az égnek, hogy nem akkor történt, amikor ma a szüleimhez mentem volna gyerekkel, abból tréler lett volna, értem egyedül annyira nem kár), és ki volt számolva, az utca végén esett ki belőle az első csavar.

Akkor felmentem a házba, hogy reggel van, tehát mostantól dolgozom, erre nem indul be a notebook, hanem azt mondja, próbálkozzak a setenforce paranccsal, ha akarok valamit. Próbálkoztam, nem ment, akkor kigugliztam a megoldást, mert muszáj volt, különben két napi munkám oda, de ez már tényleg szemétség, hogy se alvás, se autó, se notebook, a többiről nem is beszélve.

Mindegy, most itt ülök a kertben, a rendszergazda megmutatta, mi volt a baj a kerékcserével, én okos megjegyzéseket fűztem hozzá, azóta békén hagy itt a kertben autistán írogatni, és kedélyesen káromkodva és hörögve javítja a járművet, már-már idilliek vagyunk.

Szerintem ha azt nézzük, hogy egyetlen este leforgása alatt szakítottak velem (idén ezt az egy születésnapi ajándékot kaptam, kis késéssel ugyan, de a nyolc napon még belül van), átmenetileg használhatatlanná vált az autóm és bad sectoros lett a notebookom, akkor határozottan többet érdemelnék egy lottó hármasnál.

Mindenkinek, aki szereti.

Itt volt ma Sisso, és itt volt a két kisfiú, akinek elszökött az apukája, tényleg olyan mindkettő, mint a mesében. És nem tudom, melyik apára lehet jobban haragudni, arra, akire nem szabad, mert meggondolatlanságból szökött meg örökre, és emiatt már mindig jó apa marad, vagy arra, aki azért fizikailag néha-néha ott van, de előre megfontoltan választotta azt, hogy jó apa már nem lehet. De a két gyerek tényleg két legkisebb királyfi.

És sikerült ma ebből kifolyólag felrúgnom a már komolyabb ideje tartó nikotin-absztinenciámat, ott beszélgettünk kicsit gyászosan, kicsit röhincsélve az erkélyen (a kisebbik aludt, a nagyobbik mikrószkópozott), és akkor az öt és fél éves odarohant az erkélyajtóhoz, kinézett ránk, rálehelt az üvegre, rajzolt rá egy arcot legörbülő szájjal, majd visszarohant. Tényleg.

Nem akarom elkiabálni, de augusztus óta ez volt az első olyan hét, hogy egyik reggel sem úgy ébredtem, hogy előtte azt álmodtam, minden rendben van, mert még régen van, hogy utána fejbevágjon a most, és úgy érezzem, megfulladok, és le vagyok bénulva, és mozdulni sem tudok, de azért persze megmozdulok, mert enni kell adni a gyereknek, meg küldeni kell a munkákat.

(És ez egyébként jó terápia, mármint a megmozdulás, meg az is, hogy csinálok társasági eseményeket, akkor is, ha önhibámból végigszenvedem az egészet. Volt az a kísérlet, amiben pasikkal mindenféle nők képeit osztályoztatták vonzóság szempontjából nyugalmi állapotban, és edzés közepén, és azokra a képekre, amiket mindkét alkalommal mutattak nekik, szignifikánsan több (tízes skálán 2-3-mal) pontot adtak, ha magasabb volt a pulzusuk. Ez a lihegek és endorfinrohamom van, akkor biztos tetszik jellegű introspekció rám is érvényes, csak én úgy érzem, hogy ha ellátom a gyereket, meg tudok dolgozni, akkor biztosan nem is vagyok annyira letörve).

Amikor ma megemlítettem, hogy ugyan bármikor lehet a gyerekkel az apja, de én pontosan tudni akarom, hogy mikor hol és kivel van (a gyerek, így egyévesen), és részemről elvárás, hogy vegye fel a telefont, vagy hívjon vissza, ha hosszabb ideig nála van a kölök (eddig egyszer hívtam olyankor, nem vette fel, nem hívott vissza), a gy.a. fenyegetőzni kezdett, hogy ha nem minden úgy lesz, ahogy ő akarja, akkor eltűnik, és se nem látjuk többé, se pénzt nem kapunk. Én mondjuk már ott tartok, hogy ennek leginkább csak örülnék, de sajnos utána hőzöngeni kezdett, hogy de neki kell a gyerek, stb. Ráadásul most *bosszúból* megint elárulta pár közelmúltbéli hazugságát, úgyhogy jól kinézünk. Csak abban reménykedem, hogy *bosszúból* nem löki le a gyereket a lépcsőn, de lassan már mindent kinézek belőle.

És ha elalszom, akkor is nagyon durva álmaim vannak, tegnap például az ment, hogy kitört a háború, és szóltam a gyerek apjának, hogy segítsen megvédeni a kölyköt, de ő azt mondta, most inkább elmegy, mert ilyenkor lehet fosztogatni, az érdekesebb, és lelépett valami nővel. Én meg fogtam a porontyot, leütöttem valami katonát hátulról, elvettem a fegyverét, és rohantam felfelé egy toronyba, üldöztek is, én meg fél kezemmel az ellent lőttem fejbe (de mindig feléledtek), a másik vállammal meg a cimisüveget tartottam, hogy a gyerek tudjon közben enni.

Ennek az álomnak a megfejtése mondjuk nem igényel jungiánus előtanulmányokat, de a mai sokkal félelmetesebb volt, mert valakivel kiszálltunk valami autóból, és gyalog mentünk tovább egy elhagyott úton, közben jobbra vörösen nyugodott le a nap, néha bebújt valami felhő mögé, és amikor előbukkant, én mindig ugráltam, hogy érjen egy kicsit a fénye, és valahogy nagyon szomorú lettem attól, hogy végleg lemegy. És akkor most varrjak erre gombot.

Csütörtökön már tök rosszul voltam, amibe valószínűleg az is belejátszott, hogy előző éjjel mindent megittam, amit vigaszul elém raktak, utána meg reggel vittem a gyereket az apai nagymamájához családosat játszani (valakinek ezt is kell, igény az van rá). Mivel egyrészt alapvetően praktikus gondolkodású személy vagyok, másrészt meg minden egyes szál cigitől hánynom kellett, úgy döntöttem, leszokok, és szabadalmaztatom a leszokási módszeremet, miszerint abbahagyni úgy kell, hogy az ember nem gyújt rá. Sajnos ebből meggazdagodni valószínűleg nem fogok, háromszavas könyvekből általában nem válik bestseller, és kibővített verzióként is csak annyit tudtam összehozni, hogy az ember nem vesz cigit, és nem gyújt rá. Bár egyesek szerint inkább párkapcsolati tanácsadó könyvet kellene írnom (mondják, majd csúnyán röhögnek, de én is, ez majdnem olyan vicces, mint a kutyás poén).

A nikotinelvonás viszont produkált tüneteket, például a gyerek előtt kiabáltam a sétapartneremmel a humorérzéke miatt, majd demonstráltam neki, hogy mi az, ami vicces (szerintem az vicces, hogy ha azt mondja, biciklizett már kutyával, én megkérdezem, hogy és nem esett-e le a kutya, bocsánat). Mindenesetre úgy érzem, egyedülálló anyának születtem, ma legalábbis sikerült tök egyedül gondját viselnem a dednek, miközben teljesítettem a könyvemből a penzumot, illetve egy beeső egynapos munkát is, kirándultunk is, a harmadik kezemmel meg rendet raktam, továbbá ftp klienst telepítettem linuxra, mi az nekem. Úgy érzem, ezt a tehetségemet mások is felfedezték (nem az ftp-set, az ősanyaságot), vagy csak valami nagyon hülye csillagállás volt ma, mert négyen is felajánlották mindenfajta provokáció nélkül, hogy csinálnak nekem még babát, ne maradjon egyke a főmuci (nagyvonalú tartásdíjakról mondjuk nem esett szó). A sors ellen márpedig nem szabad hadakozni, és abból kell a legjobbat kihozni, amit az élet felkínál, és ennek kapcsán komolyan elgondolkoztam azon, hogy szülök összesen hat különböző gyereket hat különböző apától, aztán élek majd gyesből-gyedből-csépéből az állam nyakán, bár szerintem nem járnék jól. Viszont a növények latin nevét például csak egyszer kéne megtanulnom.

És akkor most megyek, és megint nem gyújtok rá, direkt. Ez számomra életstílussá vált.

Ja, meg olyan is volt, hogy a fiúk kérdezgettek, hogy de végül is mi bajom, mert megoldják, mire mondtam, hogy hát nem elég, hogy goldenblogba nem nevezett senki (nem igazán követtem az eseményeket, azt hittem, már régen vége), de még csak közönségszavazónak sem jutottam be, szóval én még csak népnek sem vagyok elég jó. Erre mr.a felajánlotta, hogy jó, akkor csinál freeblogos goldenblogot, és abban lesz egy kategória csak nekem, amit megnyerhetek, milyen kategóriát szeretnék, én meg elgondolkoztam, hogy a legnagyobb esélyem a Pratchettfordító kismamák kategóriában lenne, de utána megosztottam vele, hogy igazából én a MILF kategória közönségdíjasa akarnék lenni, nyeremény nem kell, elég a dicsőség, erre elkezdtek brainstormingolni, hogy mi legyen a badge-en, lógó mellek, javasolta a mr.a.

Ja, lényeg ami lényeg (not), láttam ma reggel, hogy mégiscsak tart még a goldenblog, és mégiscsak nevezve vagyok mindkét bloggal, szóval szerintem valaki belenyúlt a téridő kontinuumba, és megkavarta a dolgokat.

Tegnap este azután kiborult nálam a bili, biztos a kialvatlanság meg a sok munka miatt, de (többé-kevésbé) diszkréten végigsírdogáltam a szigetes buli felét. Ott szakadt el a húr, vagy mi, amikor a gyerek apja, aki megígérte, hogy nyolcra itthon lesz és gondját viseli (ez nem kötelező gyakorlat volt, felajánlottam, hogy szerzek szittert, olyankor úgyis csak alszik már a kölök), nyolc óra pár perckor egyrészt még sehol nem volt (időre mentem, nem egyedül), másrészt meg a k telefonját sem vette fel, hogy legalább tudjam, mi van. Vártam, vártam, utána megbeszéltem a rendszergazdával, hogy beadom hozzá a gyereket ágyastul, és sziget után én is ott alszom a kanapén, legalább kocsival mehetek (muszáj volt, egyszerűen muszáj volt elmennem otthonról), amikor visszahívott a gy.a., és megnyugtatott, hogy mindjárt otthon lesz. Oké, ekkor még egész normál hangulatban voltam, a gyermeket beraktam az ágyába, hívtam egy taxit, és kimentem a ház elé, vártunk még egy kicsit a taxissal, majd megeresztettem még egy telefont, hogy merre jár a gy.a., aki azt mondta, hogy éppen most parkol be. Na és itt pattant el valami bennem, mert ott álltam, ahol parkolnia kellett volna, és ahol színét sem láttam, és van egy gyerekem, aki az ő gyereke is, és ez azt jelenti, hogy a következő tizenhét évemben rengeteg kisebb-nagyobb nemigazmondást el kell még viselnem, amihez egyszerűen nincs kedvem.

És tudom, hogy két perc ide vagy oda, az nem a világ közepe, és félóra késés sem a világ közepe, és van olyan, hogy az ember nem tudja felvenni a telefonját, de nálam ezekben a tárhelyekben már bőven overflow van, úgyhogy végül sírva mulattam.

Az este fénypontja egyébként a szendvics volt, amit mr.a szerzett nekem, és ami több vöröshúsból állt, mint szendvicsből, de szó szerint, savanyúuborkával, na arra az időre eltűntek a depressziós tüneteim (vö. Maslow-piramis). A legmélypontabb az volt, amikor ex-Bright exblogger leült mellém, hogy felvidítson, még viccet is mesélt, meg minden, én viszont addig magyaráztam, hogy mindenki boldogtalan a világon, és minden kapcsolat szar igazából, amíg ő is komoran nem kezdett nézni, majd haza is ment családostul. Elnézést, egyébként meg nem minden kapcsolat szar, de tényleg, csak én az apaképem miatt a skizoid személyiségekhez / pszichopatákhoz vonzódom, akik utána a párkapcsolatunkon belül értelemszerűen úgy viselkednek, mint az a pszichopatáktól / skizoid személyeségektől elvárható. Az én hibám az egész, sóhajtotta lucia mártíromarccal.

És akkor az este végén tényleg ott ültünk és néztük az "Új Magyarország" felirat alatt csűrdöngölő bloggereket, de ez olyan sorsszerű volt, hogy be kell járni minden bugyrot, és egyébként is agnus gyönyörűen táncolt. Utána hazajöttem, és alig tudtam elaludni, pedig esküszöm, megittam mindent, amit elémraktak. És egyszerűen nem értem ezt a nem elalvás dolgot, nem jár az agyam a nosztalgikus, örökre elveszített idők emlékén (az idők átértékelődtek), nem haragszom úgy általánosságban, nem forralok bosszúterveket, az elmúlt pár évemet sajnálom ugyan egy kicsit, de már vége, mégis olyan feszkó van bennem, hogy egyszerűen képtelen vagyok lemenni alfába, és minden hülyeségre felébredek (igen, elolvastam az előző kommenteket, ha nem marad abba a dolog sport hatására, macskagyökerezek majd, annál komolyabb cuccot nem akarok bevenni, csak hadd nyígjak egy kicsit).

És közben át is költöztem egyébként a világ végére, a perspektivikusan megtévesztő hegy mellé. Tök olyan, mint egy rendes hegy, ilyen égbe törő sziklabérc és hasonló kifejezések jutnak róla az ember eszébe, de amikor hétvégén felmennek oda az emberek, akkorák a tetején is, mintha az út túloldalán állnának, nagyon flash.

Szóval a költözésem azzal érte el a csúcspontját, hogy elkértem a Peugeot Boxert a cégtől, hogy majd azzal megteszem azt a hét kilométert A pontból B pontba. A srácok egész nap mondogatták nekem, hogy háhá, te fogod vezetni kérdőjel háhá, én meg hülyén néztem, hogy oké, lány vagyok, de azért a Peugeot is csak egy autó, miért ne tudnám elvezetgetni. Aztán amikor megláttam magát a gépjárművet, azt mondtam, hű, izé. Szerencsére már mindenki elment a cégtől.

Az első kihívást a slusszkulcs jelentette, ördöglakat típusú eszköz volt ugyanis, egy fekete, műanyag téglatest. Hiába közelítettem vele a kulcslyuk felé, nem történt semmi, de röpke tíz perc alatt rájöttem az engem tisztes magánéletben akadályozó intelligenciám segítségével, hogy a pillangókésekhez hasonló elven működik. Ekkor kissé megnyugodtam, hawaii, gondoltam, és nyúltam kioldani a kéziféket. Ami nem volt ott. Még egyszer lenyúltam, csak a megbizonyosodás végett, szép lassan, nehogy elijesszem, de akkor sem volt ott. Ekkor a szokásos problémamegoldó taktikámat alkalmazva kiszálltam az autóból, és rágyújtottam, hátha ettől megnyugszom, és a lelki békémmel együtt a világ rendje is helyreáll, de nem. Visszaszálltam, és megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy ezt az autót használatra tervezték, tehát a kéziféknek valahol lennie kell, különös tekintettel arra, hogy a műszerfal szerint be van húzva. Úgyhogy sírás helyett inkább megkerestem baloldalt.

A harmadik megmérettetésen viszont elbuktam, az autót Nem Lehetett Rükvercbe Tenni. Empatikus képességeimet is bevetettem pedig, mit tennék, ha hivatásos sofőr lennék, kérdeztem magamtól, mondjuk a Kozsi tőlünk, aki egyébként szabadidejében egy rockzenekarban gitározik. Arra jutottam, hogy mindenképpen headbangelnék a helyében, és kibontott hajjal, ugrálva gitároznék, mert az ülve gitározás nem cool. Ez viszont, bár szerintem helyénvaló meglátás, az aktuális problémámon nem segített, a másik, maszkulinitását tekintve kevésbé disztraktáló típusú sofőrönkről meg csak annyi jutott eszembe, hogy kevesebb szénhidrátot ennék a túlsúlyom csökkentése végett, úgyhogy ráébredtem, új megközelítésre van szükségem. Ha sofőr lennék, gondoltam, akkor biztos elmondanám mindenkinek, hogy is van az a rükverc, hogy az egész emberiség profitálhasson a tudásomból, és innen már csak egy lépés volt, hogy csatornát nyissak ennek lehetővé tétele végett a célszemély felé (felhívtam telefonon). Lucia, kedves, mondta a Kozsi, finoman, de határozottan szorítsd meg a rudat, és húzd fel a gyűrűt. Asszociatív lelki alkat lévén elismeréssel kellett adóznom azelőtt, hogy ezzel a holisztikus jellegű javaslattal nem csak az általános magánéleti problémáimat válaszolja meg, de a hülye autót illetően is sikerül útmutatással szolgálnia, úgyhogy további problémák nélkül kiálltam, és elindultam.

Az út eseménytelenül, vagy a látóteremen kívül eső események közepette telt (a tükrökkel már nem vacakoltam, a Kozsi pedig két méter magas). A fiú ugyan mondta nekem, amikor hazaértem, hogy hallott egy gyanús hírt, miszerint valami furgon leszorított egy kisautót, majd otthagyta, de hát istenem, tanuljon meg már az emberiség magáért felelősséget vállalni, nem vigyázhatok mindenkire én. Mindenesetre estére kelve már határozottan tudtam, nekem kell egy ilyen autó, és meg is érdemlem, mert engem nem korlátoznak értelmetlenül a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos gátlások. Hát így történt, hogy a költözés során átléptem a határaimat, és ezzel a rite of passage-dzsel érettebb, céltudatosabb emberré váltam. Mi jöhet még.

Az egyik legmeredekebb, ugyanakkor a dolgok kimenetele szempontjából teljesen irreleváns rész az volt, amikor rádöbbentem, hogy valami, amiért eddig felnéztem (hülye szó) a fiúmra, benne igazából nincs meg, bennem meg megvan. Olyan, mintha hirtelen kiderült volna, hogy kettőnk közül én tudok biciklizni. És ettől nem lett kevésbé szimpibb, elvégre hegyet mászni meg barlangászni még mindig ő tud jobban (allegórikusan, persze igazából is, de itt most allegórikusan értem), mitöbb, furcsa módon szeretnivalóbb így, hogy tudom, ő is emberből van mégis (mielőtt nagyon elmennék nyál irányába, a kiegyensúlyozottság végett szeretném szóba hozni azt a momentumot is, amikor arra döbbentem rá, hogy abban a pillanatban legszívesebben addig csapkodnám egy baseball-ütővel, amíg valamelyikük el nem törik),  ezzel együtt durva reveláció volt.

És most megyek és pisilek, nem bírom már ezt a feszültséget.

Hát most az van, hogy az elmúlt másfél évben (napra pontosan, 2005. november 6. – 2007 május 6.) alapvetően istentelenül, túlzásba menően boldog voltam, olyan volt, mintha vattacukrot ehettem volna egész nap. Ugyanakkor olyan is volt, mintha vattacukrot kellett volna ennem egész nap, mondtam is az L.-nek tavasszal valamikor a lét elviselhetetlen könnyűségét. Most megint itt vagyok az életben, ahol van súlya a dolgoknak, meg kiterjedése, és szerintem jó ez így. Itt van például a fiúm is, akiről Kiderültek Dolgok (nem, nem becsajozásról van szó, bár a seggemet verném a földhöz örömömben, ha csak annyi lenne), és most majd elválik, hogy itt is kedvelhető-e számomra. Amíg biztosra ki nem derül, hogy igen-e, addig mindenesetre inkább kedvelem, kevesebb energia. És beköltöztem most ide élni is, ahol eddig csak laktam (az időzítés nagymestere vagyok), ez jó, és itt vagyok én is, olyannak, amilyennek szeretem magam, és nem olyannak, amilyennek mások (vö. blogolvasók & egyéb külsősök) látni szeretnek. És terem is van most hirtelen, csinálni dolgokat (nem, nem bepasizásról van szó, bár a seggemet verném a földhöz örömömben, ja nem, ez nem az a kontextus), hanem például kávézom (nem, nem akarok beszélni róla). Kidobáltam az összes szemetet is, a hajam végétől kezdve a már soha meg nem eszem édességeken át egészen a szép emlékekig, ezekre most nincs szükségem, itt arccal előre.

Ja, meg az is kiderült szép lassan, hogy most, ebben a pillanatban van igazi barátom, az L. személyében. Ez mondjuk élethelyzettől független, neki van átjárása a világokba (merkúri lelkialkat), de ez is jó. Hálám jeléül az egészségesen túlmenő sűrűséggel zaklatom a lelki válságaimmal, szerencsére egyelőre nem panaszkodik, csak néha szól, hogy enni szeretne közben. Amúgy amikor most először találkoztunk tavasszal, búcsúzáskor a lépcsőn megkérdeztem, hogy szóbaáll-e még velem vajon ezek után, és akkor azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, és bármikor szükségem lenne valakire, aki meghallgat, hívjam nyugodtan, úgyhogy magára vessen (noha akkor ennek az ajánlatnak még nem volt tétje). És ez furcsa, sose szoktam a problémáimat komolyabb mélységekbe menően megtárgyalni olyanokkal, akikkel éppen nem járok, de most teljes természetességgel jön, pedig nem járunk, és tervben sincsen.

Hát, nagyjából ennyi.