Az egyik legmeredekebb, ugyanakkor a dolgok kimenetele szempontjából teljesen irreleváns rész az volt, amikor rádöbbentem, hogy valami, amiért eddig felnéztem (hülye szó) a fiúmra, benne igazából nincs meg, bennem meg megvan. Olyan, mintha hirtelen kiderült volna, hogy kettőnk közül én tudok biciklizni. És ettől nem lett kevésbé szimpibb, elvégre hegyet mászni meg barlangászni még mindig ő tud jobban (allegórikusan, persze igazából is, de itt most allegórikusan értem), mitöbb, furcsa módon szeretnivalóbb így, hogy tudom, ő is emberből van mégis (mielőtt nagyon elmennék nyál irányába, a kiegyensúlyozottság végett szeretném szóba hozni azt a momentumot is, amikor arra döbbentem rá, hogy abban a pillanatban legszívesebben addig csapkodnám egy baseball-ütővel, amíg valamelyikük el nem törik),  ezzel együtt durva reveláció volt.

És most megyek és pisilek, nem bírom már ezt a feszültséget.