csigaház kategória bejegyzései

két pszichiáter bemegy a kocsmába… (nem)

Én: Én csak azon aggódom, hogy mennyire alakul át a szociális érintkezés, mármint én nagyon hamar beleszoktam, hogy legalább másfél méterre kikerülöm az embereket, és jogos felháborodással nézek csúnyán, ha ők nem ezt teszik, nem bonyolódom small talkba, távolságot tartok…

Isolde: Szerintem ez a normális. Az emberek veszélyesek, mert csak megbántanak, ugyanazt a ruhát veszik fel, mint te…

Én: De azért…

Isolde (ellentmondást nem tűrő hangon): Vagy megszereted őket, és meghalnak.

(Talán) Maminti: Igen, az emberekkel csak a baj van.

Szóval, én még mindig jól tűröm a korlátozásokat, bár mostanra már nagyjából csak a két legfontosabbat nem tudom megtenni (utazás és mozi). Viszont muszáj megjegyeznem, hogy most sem kellett csalódnom a nők szociális érzékében (ez a pozitív megfogalmazása a dolognak), ugyanis, amikor még nyitva volt az Ikea, és két hónom alatt két rosszul kiegyensúlyozott Lack polccal támolyogtam a kocsim felé, akkor egyszer csak odaugrott hozzám egy (nagyon csinosan öltözött, harisnyás-magassarkús-maszkos) nő, kesztyűt húzott, és kikapta a kezemből az egyiket, hogy ne szenvedjek már (mármint odahozta a kocsimhoz, nem elszaladt vele), és amikor már kinyitott az Ikea, és találtam a Fyndben egy megfelelő állószekrényt a konyhámba, csak átmenetileg legyőzött, amikor Sziszüphosz stílusában próbáltam kirángatni csúszós kartoncsomagolásában a fakkjánál magasabban lévő kocsira, ami mindig elgurult, ha nem azt fogtam, viszont a szekrényt csak két kézzel bírtam el, szóval akkor is egy nő ugrott oda, és húzott kesztyűt, hogy fogjam meg a kocsit, és ő fellendíti a tárgyat (így lett).

Ja, és amikor a Praktikerben vágyakozva néztem a magát két méter magasban kellető sötétszürke lábazatfestéket, és azon töprengtem, hogy comme il faut lenne-e, ha egy teleszkópos festőnyéllel piszkálnám le, vagy most mi legyen, akkor is egy (magas) nő jött oda (pedig még csak nem is szenvedtem látványosan, csak ráutalóan néztem, mint Ryan Gosling), hogy lekapja nekem. Szóval, ha még egyszer azt hallom egy férfitól, hogy azért a rengeteg hátrányos megkülönböztetés, az üvegplafon, a kisebb-nagyobb megaláztatások, a mansplaining, a szóhoz jutni nem hagyás, a heti egy szerelemféltésből elkövetett, és a többi, mert hát a nők nem tudnak bányában dolgozni, és mi lenne velünk, akkor szerintem megkérdezem tőle, hogy segítsek-e lecsavarni a befőttesüveg tetejét*.

(Egyébként felmerülhet a kérdés, hogy a Praktikerben például miért nem az eladóktól kértem segítséget, és ezt nem bírom ki, hogy el ne mondjam. Szóval, amikor utoljára élő emberrel voltam ott hajlandó tárgyalni, az azért volt, mert nem akartam két huszonöt kilós zsák csemperagasztót magam beemelni az árutologató kocsiba (abból a saját autómba átemelni már csak át tudom valahogy, gondoltam), illetve Visné Hahotáig sem volt kedvem elsétálni, ezért megrendeltem a dolgokat, személyes átvétellel. Mivel a honlap az összes gombnyomásnál felkínálta, hogy vegyek nagyon akciós függőágytartót (már csak 11 van!), és azért az én önuralmam is véges, azt is megrendeltem, de mentális jegyzetet készítettem arról, hogy muszáj megkérdeznem, mennyit nyom, mielőtt kifizetem, mert simán lehet, hogy ezt már én sem bírom el.

Azon egy kicsit meglepődtem, hogy be kellett jelölnöm egy két órás intervallumot, hogy pontosan mikor akarom átvenni az összekészített dolgokat, de úgy éreztem, egy kis időstrukturálás meg előre tervezés nekem sem árt.

Szóval figyelmesen 15 perccel a két órás intervallum kezdete után érkeztem, hogy mégse koppra menjek oda, hátha a raktárosnak pisilnie kell, szerelmi bánata van, akármi, ennyit adhatok neki. A megérkezésem után HÚSZ PERCCEL (nem túlzok) még mindig ott álltam tök egyedül az áruátvételes pultnál, amit néha elkezdett megközelíteni egy-egy sárga-kék alkalmazott, de amint megláttak, azonnal elfordították a tekintetüket, és elsiettek valahova máshová. Végül egyiküknek integettem is, és ezt már nem tudta kivédeni, hanem odajött, hogy akarok-e valamit. Mondom, igen, itt a rendelésszámom, meg minden.

Itt némi számítógépezés után kiderült, hogy a rendelésemet NEM ÁLLÍTOTTÁK MÉG ÖSSZE. Akkor mondtam, hogy jó, állítsák gyorsan, úgyis eszembe jutott még a vakolókanál, de előtte mondják már meg, hogy mennyit nyom az a függőágytartó, mert lehet, hogy nem kérem. Itt a hölgy felcsattant, hogy olyan nincs, vagy a teljes rendelést elviszem, vagy semmit, mert a Rendszer. Oké, mondom, de akkor tájékoztassanak már, hogy mennyit nyom, és utána keljünk át azon a hídon. A hölgy pötyögött a számítógépen, majd ismét felcsattant, hogy olyan függőágytartó már három hete nincs, de olyan szemrehányó hangon, hogy én is felcsattantam, hogy erről nem én tehetek (ezt nem erősítette meg, de legalább törölte az itemet a rendelésemből, nem kellett egy nemlétező függőágytartót is elszállítanom).

Szóval, bár már nem igazán hittem benne, hogy valaha is megkapom azt a csemperagasztót, azért otthagytam őket, hogy állítsák össze, és gyalogoltam pár kilométert a vakolókanálért, majd szép kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával visszatértem.

A hölgy a pult mögött dolgozott, én meg (nem szoktam ilyen agresszív lenni, de fogytán volt a türelmem) köszöntem, és rászegeztem a tekintetemet, hogy tudja, hogy nem játékból vagyok itt. Ő valami papírokat tologatott meg pecsételgetett, úgyhogy egy idő után az órámat is nézegetni kezdtem, innen tudom, hogy konkrétan 11 percbe telt, amíg feladta a néma ignorálásomat, és ekkor nézett fel rám először (megjegyzem, olyan 50 centire álltunk egymástól, úgyhogy ez nem lehetett könnyű), amikor is felcsattant, hogy nem itt adják a garanciát. Én tisztáztam vele, hogy én vagyok az a púp a hátán, aki már korábban is akart valamit, mire kikiabálta nekem a raktárost, aki rámutatott a két zsák csemperagasztóra és miegyébre a FÖLDÖN, hogy ott van.

Namármost a rendelésem és ez ebből fakadó szenvedéseim elsődleges oka az volt, hogy valaki ráemelje nekem a kocsira a két huszonöt kilós zsákot (erős nő vagyok, meg minden, de az 50 kg nem csak a képességeimet haladja meg, hanem a súlyomat is karanténon kívül). Ránéztem, hogy és ezt most hogy vigyem ki, mire a srác azt mondta, hogy ő úgy gondolta, hogy kézben. Itt felvinnyogtam, majd a szemmel látható problémát szavakba is öntöttem, miszerint én ezt nem bírom el, felrakná-e nekem egy kocsira.

És itt vett igazán bizarr fordulatot a helyzet, mert a srác azt felelte, hogy na jó, felrakja, de a benti kocsikat nem szabad kivinni, ezért hozzak kintről egy kinti kocsit (???). Itt már mindenképpen végig akartam csinálni a dolgot, úgyhogy bevittem egy kinti kocsit, de úgy éreztem, hogy most már igazán minden mindegy, és akár már járna is nekem némi előzékenység, úgyhogy megkérdeztem a srácot, hogy ha nagyon szépen megkérem, akkor beemelné-e a zsákokat az autómba, ami öt méterre parkol a bejárattól.

És erre azt felelte, hogy nem teheti, mert a benti kocsikhoz hasonlóan ő sem hagyhatja el az áruház területét.

Az végül azóta sem derült ki, hogy ez azért van, mert lángra lobbanna napfényben, vagy a vezetőség attól tart, hogy megrészegül a szabadság ízétől, és elvágtat a naplementébe, vagy a Praktiker alkalmazottai is olyanok-e, mint az őzikék, hogy ha megtapogatja őket odakint valaki, akkor a társaik a visszatérésük után már nem ismerik fel a szagukat, esetleg szét is marcangolják őket, de mindezek után nagyon vártam azt az obligát levelet, amelyben a Praktiker megkér, hogy értékeljem a szolgáltatásaikat, és tényleg hosszan fogalmazgattam magamban (külön 500, 1000 és korlátlan karakterre felkészülve), hogy hogyan fogom szavakba önteni nekik a szöveges részben mindazokat, amik velem történtek.

Az obligát kérdőívben, amikor megérkezett, olyan 4-5 csillaggal értékelhető kérdés volt (áru minősége, ilyenek), szöveges rész egyáltalán nem.

Na, azóta nem bonyolódom beszélgetésbe praktikeres alkalmazottakkal, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének.)

Az a lényeg, hogy az emberekkel csak a baj van, de a nőkkel néha egy kicsit kevésbé.

 

* “Hagyd, Szerjózsa, úgysem értenék.”

kis kitérő arról, hogy a nyakamba szakadtak a tetteim következményei (polcok, növények, viszkozitásmérés)

A Gottmant is folytatni fogom majd, de most inkább arról van kedvem írni, hogy miért nem írok blogot.

Az egész azzal kezdődött, hogy megtanultam olvasni és nyelveken, majd lefordítottam pár könyvet (amiért senki nem hibáztathat, elvégre ebből élek), mondjuk úgy havonta átlagban egyet az elmúlt tizenkét évben, illetve szültem egy gyereket, aki szintén tud olvasni. Ebből kifolyólag mostanra a háztartásunkban megtalálható 30 db 110 centis könyvespolc mind tele van, viszont az elmúlt fél évben megint felgyűlt egy stóc (tiszteletpéldányok, olyan nélkülözhetetlen darabok, mint a Medieval Graffiti és az Introduction to Inn Signs, illetve változatos ifjúsági irodalom), úgyhogy a nagy boltbezárás előtt sietve vásároltam még az Ikeában két Lack falipolcot, mert úgy éreztem, némi fantáziával van még potenciál a falaimon.

A baj az, hogy van ez a szabályszerűség, miszerint ha az ember dolgokat csinál, azok további dolgok csinálását vonzzák maguk után lavinához hasonlatosan. Az egyik polcot például tök jól el tudtam képzelni azon a részen, ahol a lakáson belüli lépcső felér az emeletre egy ablakkal szemben, és van egy kb. kétszer két méteres landing, szemben ablakkal, előtte fotellel, tökéletes olvasósarok. Viszont, ha már polcot rakok fel, akkor a plafonon lévő foltot is illene előtte lefestenem, gondoltam, vagyis fóliázás, csiszolás, orchideáknak az ablakból való elpakolása, és csak utána polcfúrás. És ha már átpakoltam az orchideákat, gondoltam, hogy ilyen talajkérget is illene cserélnem alattuk, közben meg kipucolhatnám az üvegkaspójukat, ami egy kicsit bealgásodott, meg ablakot is moshatnék, ilyenek.

Na, abban a három napban ezért nem írtam blogot, de végül felkerült a polc.

Viszont így nagyon minimalistának tűnt az egész fal, úgyhogy felrémlett, hogy létezik egy ilyen növény, ami lelóg, mindent kibír, és nem borostyán, installálhatnék egy olyat a polc szélére dekoratívan, csak nem tudom a nevét. Ezt eltettem magamban a következő boltozásra, és felfúrtam a másik könyvespolcot is a tévé fölé (extenzív porszívózás a környéken, dévédék teljes újrarendezése, a tévéállvány mellett tartott “életem iratai” gyűjtemény átnézése és szelektálása, és, ha már benne voltam, radiátormosás, ésatöbbi), aminek újabb blogmegvonás lett az ára.

Időközben a boltba is eljutottam, ahol nem találtam ugyan olyan növényt, aminek nem tudom a nevét, viszont rájöttem, hogy elengedhetetlen szükségem van epertövekre, árvácskákra és egyéb balkonvirágokra, ha már be vagyok zárva, a beltérbe pedig miniszegfűre (ami azóta is csodálatosan illatozik). Valamikor ezen a ponton érkezett el az online bloggerparti ideje, ami azzal kezdődött, hogy (bár senki nem bátorított erre) azonnal megmutattam mindenkinek a sarjadzó paradicsomhajtásaimat és a szintén sarjadzó bazsalikomaimat is, de utána megállapodtunk, hogy a karanténban vannak ilyen kötelezően kipipálandó dolgok (citromfa, jóga, ültetés, legalább egy nyelv megtanulása), és indokolatlanul hosszan beszélgettünk a különböző online jógák minőségéről (noha a bazsalikomról is beszélgethettünk volna). Alie közben kalocsait hímzett, amennyire láttam, már majdnem egy nagycsaládnyi terítővel végzett (szerintem ez is rubrika, de az én Maslow-piramisomon csak a blogírás után következik).

Ezt követően pszichoterápián megtudtam, hogy az általam vágyott növény neve futóka (sőt, szobai futóka), és ez az információ döntötte be végleg írói karrieremet, ugyanis ezzel az ismerettel felvértezve lelkesen berongyoltam az Auchanba és egy kertészetbe is, melyek egyikében sem volt ugyan futóka (“olyat nem tartunk, mert mindenkinek van”), viszont (sajnálom, egy havi vásárlásdepriváció sodort magával) vettem egy tő balkonmálnát, balkonáfonyát, egy leárazott balkon-magnóliacsemetét, illetve egy kissé töppedt, de már gyógyuló fokföldi ibolyát (továbbá rájöttem, hogy életem nagy vágya egy hibiszkusz, de valamit hagyjunk a jövőben is csábítóan csillogni). Utána itthon elolvastam, hogy pontosan mit is kell ezekkel csinálni ahhoz, hogy a balkon is jól érezzék magukat, és kiderült, hogy magnólia és az áfonya is “savanyú, tőzeges” földet szeret (valami gombák miatt, amiknek a gyökerükön kell nőni, pedig én nem erre fizettem be). Szerencsére nem szükséges végigkóstolgatni a virágföldeket, mert a boltban van olyan, amire direktben rá van írva, hogy “savanyú föld”, illetve olyan is, hogy “tőzeg” (vegyítettem a kettőt, noha semmi különbséget nem láttam közöttük, de én nem is vagyok áfonyatő).

De kiderült, hogy az nekem a legkisebb bajom, hogy sorozatnézés és fagyizabálás (jóga, keresztszemes hímzés) helyett ott térdelek az erkélyen, és húsz literes zsákokból próbálok megfelelően otthonos tőzeges savanyú földet keverni nagytestű kaspókba, hanem az, hogy ennek következtében már az erkéllyel is kell csinálnom valamit. Valamiket.

Hogy kicsit visszakanyarodjak, a nagy boltbezárás előtt ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedve vettem egy citromfát és egy mandarinfát is az Ikeában, amiről kiderült számomra, hogy atavisztikus pánikreakció krízis idején. A mandarinfa azonnal otthon érezte magát, a citromfának viszont vagy a társaságom volt zsenánt, vagy a benti levegő, de hullajtani kezdte a leveleit, úgyhogy kikerült az erkélyre. Odakint annyira magához tért, hogy újabb leveleket és virágbimbóseregeket produkált, viszont porosodni kezdett, amin még az intenzív vizes-kozmetikaipamacsos kezelés sem segített (ez lehet, hogy kívülről nézve nem tűnik katasztrofálisnak, viszont nekem együtt kellett élnem egy vízkövesnek tűnő citromfával, amiért folyamatosan sajgott a szívem). De amikor a keblemhez szorított áfonyatővel elcsámborogtam a tápoldatokhoz (hátha van olyan, hogy “savanyú, áfonyának”), ott találtam egy ún. levélfényesítő sprét, amivel később elég volt egyszer befújni a citromfát, és azóta soha többé nem poros (öt napja and counting).

Szóval, ott tartunk, hogy van az erkélyen egy kifejezetten esztétikus citromfám, egy deli málnám, áfonyabokrom és magnóliám, és rájöttem, hogy az erkélyem túl ronda a növényeimnek. Ezek a növények minimum azt érdemlik, hogy felrakjam alájuk a szürke-terrakotta mintás cementlapot, ami előtt viszont le kéne szerelnem az erkélykorlátról a deszkákat (30 darab, hosszú erkély), és mind a fémkonzolt, mind a fadarabokat átfestenem (tisztítás, csiszolás, fóliázás, festés, visszacsavarozás), ami előtt viszont be kéne festenem az erkélyfalat (fóliázás, minimális csiszolás, festés).

Így történt, hogy tegnap (szombaton) kb. este 10-re végeztem a munkámmal, utána kimentem az erkélyre, hogy lefóliázzam az ablakokat és a korlátot, és, ha már ott voltam (a sámlin), meg is pucoltam az ablakokat (az erkélyajtóval együtt kb. 5,5 nm üvegfelület). Utána ma reggel nyolckor keltem, onnantól kb. fél kettőig folyamatosan csináltam határidős munkát (amit csak reggel tudtak elküldeni önhibán kívül), majd fogtam a még soha nem használt elektromos festékszórómat, nagyon gyorsan megtanultam könyvből, megismerkedtem a viszkozitás jelentőségével és a precíz festéksűrűség-keverés csínjával és bínjával (megjegyezném, az pont nem volt benne a használatiban, hogy melyik a készülék eleje, de semmi gond, teljes testes védőruhában voltam), és a fél erkélyt kifestettem (ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem). Ha ezzel végzek, akkor jöhet a korlát meg a járólap (rugalmas csemperagasztóm már van, a fugázás viszont tartogat még szerintem izgalmakat).

Szóval, visszatérve arra, hogy a dolgok dolgok csinálását vonzzák magukkal, még mindig nincs ugyan szobai futókám, de máris több szakmát ki kell tanulnom miatta, illetve arról is ő tehet, hogy számtalan blogot nem írok.

sok megpróbáltatás ért életemben, de a lelket a 113-as számú gazdabolt ölte ki belőlem végleg 2013. májusában

Én már komolyan azt hittem, hogy mindent láttam, mindenre fel vagyok készülve, semmi nem érhet váratlanul, ismerem az emberiség kollektív lelkének minden rosszindulatú és destruktív megnyilvánulását, ezért például eleve esővízgyűjtőhordó-kompatibilisre építtettem az ereszcsatornám lefolyóját, vagyis azt kértem, hogy a legalacsonyabb falhoz rögzítő karja legalább 180 cm-re legyen a talajszinttől, a faltól legalább 12 cm-re álljon el az egész (már a leendő külső szigetelés miatt is), és végződjön 100-120 cm magasságban a földtől, de vegyenek hozzá nekem még egy 50 cm-es toldalékot is, ha esetleg később úgy döntenék, hogy mégiscsak egy nagyon kicsi esővízgyűjtő hordót akarok.

És azt hittem, hogy innentől már egyszerű lesz az esővízgyűjtő hordó, de tényleg mindent átgondoltam, az esővízgyűjtő hordót nem kell installálni, nem kell újraindítani, nem kell hozzá frissítéseket telepíteni, nem kell konvertálni, exportálni, importálni, nem kell ellenőrizni a komaptibilitását a többi hardverrel, nem kell glettelni, nem kell aljzatkiegyenlíteni, nem kell körbevágni, nem kell nedvesen tartani, nem kell megvárni, amíg megszárad, nem kell lecsiszolni, nem kell alapozni, nem kell kétszer átfesteni, nem kell lelakkozni, nem kell megfelelő méretű tiplit venni hozzá, nem kell vízszintezni, nem kell berajzolni, nem kell felületkezelni, az esővízgyűjtő hordó bármilyen méretű lehet 50-180 cm között, és ezt még én is felismerem szabad szemmel, nem kell lábujjhegyen járni körülötte, nyugodtan tehetek hirtelen mozdulatokat a közelében, és nem kell szöcskét gyűjteni neki. Az esővízgyűjtő hordó az a nagyszerű találmány, amelyet a fizika és a meteorológia a maguk teljességében emberi aggyal felfoghatatlan törvényei működtetnek, és ez az önhibánkon kívüli ignorancia mintegy fel is ment minket az alól, hogy az esővízgyűjtő hordóval bármit tennünk kelljen.

Gondoltam én.

Éppen ezért ma beugrottam esővízgyűjtő hordóért a szakboltba, arcomon a görög drámák jövőbe nem látó hőseinek mosolyával, melynek következtében kaptam egy ezres kedvezményt a néniktől. És ekkor még azt hittem, hogy a tenyerén hordoz engem az élet, mert lett egy célnak messzemenően megfelelő, kertem flórájába sötétzöld színével tökéletesen illeszkedő, fedeles esővízgyűjtő hordóm, ami még talán a kocsiba is be fog férni valahogy, amikor is a fizetés után minden felvezetés nélkül a kezembe nyomtak egy csapot, hogy ez is jár hozzá.

Mint kiderült, a csapot majd a hordó alján található fél tenyérnyi sík felület valamelyik részébe általam vágott lyukba kell kétoldalról rögzítenem. Azt a tanácsot kaptam, hogy a lyukat forróra hevített fémeszközzel vájjam majd a műanyagba.

Igen, az esővízgyűjtó hordót konkrétan szerelni kell.

És természetes reakció, ha valakiben ezen a ponton felmerül az a gondolat, hogy nem szereli fel a csapot az esővízgyűjtő hordóra, bennem is felmerült, de amint több lépésre előre végiggondoltam, rögtön láttam, milyen végzetes csapdákat rejthet ez magában. Ahányszor az esővízgyűjtő hordó fölé hajolva merem ki belőle a vizet, mindig a lelkembe mar majd a megbánás, hogy bár felszereltem volna rá a csapot. A csap pár hétig az autóm hátsó ülésén fog majd hányódni, ahol most jogos felháborodásomban hagytam, és mindig magyarázkodnom kell majd miatta, ha valakit elviszek valahova, utána egy kocsitakarításnál duzzogva bepakolom majd a házba, ahol nem lesz helye, mert egy felrakatlan esővízgyűjtőhordó-csapnak nem lehet helye sehol. És akkor egy szép napon becsenget majd hozzám Ryan Gosling azzal, hogy akkor ő most itt van, de ó jaj, a csapot véletlenül leverem majd a szerszámoskamra polcáról, ahonnan persze egyenesen a diszperzites festék dobozába hullik, meg kell majd mosnom és kiraknom szárítani, de centrifugáláskor mindig leesik majd a mosógép tetejéről, és éjszaka a sötétben rálépek, és kificamítom a bokámat, és amikor a konyhapolcról, ahova levágtam, egyenesen beleesik majd a lassúfőzőbe, akkor a hazatérő férfinak nem azt fogom mondani, amit csap nélkül mondanék, hogy málnás vagy pisztáciás macaront csináljak szerinted a sous vide kacsamellhez?, és hogy szerintem esküdjünk májusban, mert akkor nyílik a pipacs és a cseresznyevirág, hanem megtörten és sápadtan nézek majd magam elé, és olyanokat mondok, hogy ne haragudj, Ryan, nekem ez nem működik, nem tudnám megfogalmazni, hogy miért nem, egyszerűen csak érzem, hogy valami nem jó, kérlek, most menj el, és akkor a kamera vesz mindkettőnkről pár hosszabb közelit, majd csak a falat látjuk, amelyen alul, szinte, de csak szinte láthatatlanul van pár kisebb, világos pötty, amelyek az összefestékezett esővízgyűjtőhordó-csapról kerültek még oda, és közben halljuk az ajtó csendes, de kegyetlenül szívszorító csukódását.

És akkor még ők csodálkoznak, ha az ember felháborodott hangnemű leveleket ír a fogyasztóvédelemnek.

részlet időskori memoárjaimból

2013 tavaszának egyik éjjelén komoly változások álltak be életemben és világnézetemben – írta megemlékezéseiben. A 2013-as év sok szempontból viharosan kezdődött, én pedig csak hagytam sodortatni magam a forgószéllel. Férfiak* jártak hozzám, életerős, daliás férfiak, akik csodálatos dolgokat ígértek, azt, hogy felrakják a karnisaimat és a kültéri lámpámat**. Én hittem nekik. Úgy tűnt, csupa jót és szépet tartogat számomra a jövő, de a férfiak jöttek, megitták a háztartásban található alkoholokat, beszélgettek velem, majd nem rakták fel a karnisaimat (sem a kültéri lámpámat). Így utólag úgy érzem, erről valamilyen részben én is tehettem, talán nem megfelelően fejeztem ki igényeimet és vágyaimat, amikor azt mondtam, “hagyjuk már azokat a hülye karnisokat”.

Pár másodpercre felnézett, mintegy a távoli múltba révedt, majd folytatta.

A sorsdöntő éjszakán éjfél körül értem haza egy társasági eseményről, a pályaudvarról taxi vitt haza. Élesen emlékszem minden apró részletre. A kertben meglepetéssel konstatáltam, hogy nő a fű***, majd némi gondolkodás után arra jutottam, hogy ez így önmagában nem elég se blogbejegyzésre, se facebook-posztra, de még csak egy haikura se.

Az események innentől váratlanul felgyorsultak. Amikor elindultam az ajtó felé az autótól (amelyben reggel előrelátóan elhelyeztem a lakáskulcsomat), a sötétben (és tűsarkúban) megbotlottam valamelyik kőben, és elejtettem a lakáskulcsomat (a fűbe, ami megnőtt). Mindeközben diszkréten felsikoltottam, mert a fűben (ami megnőtt) valami kúszó hangokat adott. Ezek után következett életem egyik legnyomorúságosabb tíz perce, amíg meg nem találtam a kulcsomat (abban a fűben, melynek mélyén kúszott valami).

Mint oly sokan mások is teszik, a tragikus megpróbáltatások hatására én is átértékeltem az addigi életemet. Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Változtatnom kell valamin. Fel kell raknom a kültéri lámpámat. Elvégre én is képes vagyok bármire, amire egy férfi, tűsarkúban, magas fűben, etc. Úgyhogy – részben az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására – felvettem a fejlámpámat, lekapcsoltam a biztosítékokat, és kivittem a ház elé a háztartás legmagasabb állványát, a gumis nyelű csavarhúzót, a fázisceruzát és a kültéri lámpát.

És ekkor kellett szembesülnöm a kőkemény realitással, miszerint én soha nem leszek olyan magas, mint egy férfi****.

***

[Ugrás a fiktív múltba, 30 évvel korábban]

Feljegyzések a megfigyelők irattárából:
00:11: A célszemély hazaér, egyedül van. Nem megy be azonnal a kapun, valamiért sikoltozva térdel egy darabig a fűben.
00:17: A célszemély bemegy az objektumba.
00:32: Az objektum sötétbe borul, a wi-fi kapcsolat megszűnik.
00:34: A célszemély ismét kijön a házból, az ajtó előtt feláll egy emelvényre. Látszólag összefüggéstelen vulgáris kifejezéseket mond fennhangon (ld. 126. sz. hangfelvétel).
00:36: A célszemély az emelvénnyel együtt visszamegy a házba. A wi-fi kapcsolat helyreáll.
További megfigyelését javaslom.

 

* A barátaimnak hittem őket.

** Ha részletesen elmondom, hogyan kell.

*** Pedig ez azért tényleg döbbenetes, előző nap még azt nézegettem, hogy csak olyan bokamassagágú, halaszthatom még a fűnyírást, erre egy nap alatt már majdnem térdig ért. A természet csodái, vagy mi.

**** Öt centi hiányzott. Öt %&@%#4! centi.

keep calm and keep painting

Most vagy a helyes csempészfiúkkal kezdődött, vagy az ajtósokkal, de igazából a burkolás volt előbb.

Szóval a helyes csempészfiúk nagyon lelkiismeretesen burkoltak, lábazatot is csináltak, meg minden, előtte kiszedték a kamrából a passzentos polcokat, amivel csak az volt a baj, hogy az egyik polc felülről is passzentos volt (a gázóra miatt), és mivel a lábazat alul szűkített két oldalról 1,5 – 1,5 centit a kamrán, immár nem fért vissza. Szóval ott álltam egy nagyon ronda, sehova nem illő, leharcolt, de kamrába eredetileg pontosan beférő polccal, amely számára immár nem volt hely. Úgy döntöttem, mint Scarlett O’Hara, hogy ezen valamikor máskor gondolkozom majd, és eltettem szem elől.

Az ajtósok meg január közepén végre tényleg berakták a bejárati ajtómat (tisztán emlékszem még, amikor október elején a hat hétre azt mondtam, hogy “akkor karácsonyra talán meg is lesz, haha” (pedig addigra jobban beleláthattam volna az építőipari szorzókba), mire kötelességszerűen azt válaszolták, hogy “haha”), és akkor ott álltunk a gyerekkel előtte, és mondogattuk, hogy szép, majd a gyerek egyszer csak megkérdezte, hogy “de tudod, hogy mitől lenne még szebb?”, majd kifejtette, hogy attól, ha világoszöld lenne, rózsaszín virágokkal, és az ő ajtaja legyen olyan. Én rábeszéltem, hogy legyen valami férfiasabb, mondjuk kék, piros virágokkal, de a probléma ettől még probléma maradt (kék alapon piros virágos ajtó sem kapható kereskedelmi forgalomban).

Ugrás a most péntekre, amikor is a tervezett mozi előtt bementem a barkácsáruházba, hogy veszek folyékony fát, alapozófestéket és zománcfestéket egyelőre valamelyik lenti ajtón gyakorláshoz (igen, megnéztem youtube-on), mert ugye van összesen hat beltéri ajtóm (plusz egy ajtókeretem), amelyeket cserélni drága lenne, annyiért már érdemes próbálkozni. És akkor szinte közvetlenül a bejáratnál ki volt téve egy flex játszani (fával, szögekkel, meg minden), és játék közben összeraktam a fejemben a képet, hogy kamrapolc alja, flex, ó, igen.

Valószínűleg ennek köszönhető a módosult tudatállapot, amelyben a tervezett fehér helyett végül borvörös és frízkék zománcfestéket vettem azzal, hogy majd lesz valahogy, de nekem ezek tetszenek, majd otthon még inkább módosult a tudatállapotom, és lassan már semmi nem tűnt túl meredek ötletnek (ha az embernek flexe van, úgy kezdi érezni, hogy rengeteg dolgot le kell vágnia más dolgokról). És így utólag visszaolvasva, többen próbáltak velem intellektuális témákról intellektuálisan csevegni, vagy megosztani velem életük kisebb-nagyobb bánatait és örömeit, amikre én olyanokkal válaszoltam, hogy “hö, ezt is levágtam”, meg kifejtettem, hogy elmúlt az egyetlen aggályom a posztapokalipszissel kapcsolatban (érzésem szerint, ha így megy tovább, még két év, és az osztrák határ után ki lesz írva, hogy WASTELAND, és ilyen állatbőrbe öltözött férfiak ülnek majd gumiabroncsokon, nyakukban fogaskeréklánccal, szúrós tekintettel), mégpedig az, hogy képtelen lennék egy kecske torkát elmetszeni. Késsel valószínűleg képtelen is lennék, de egy megfelelően rögzített kecskéét flexszel simán (és mivel van benzines aggregátorom, és elég hosszú hosszabbítóm, aránylag nagy sugarú területen lennék képes rögzített kecskét / freerange zombit flexelni).

Szerencsére voltak, akik leereszkedtek a szintemre, és konstruktívan szóltak hozzám, pl azt, hogy van-e védőszemüvegem (igen, válaszoltam, hegesztős, tisztára flashdance light vagyok), meg hogy nagyon figyeljek, hogy a kamrapolc aljáról precíziósan vágjam le azt az öt centit, mert egy kamrapolcnál nem hátrány, ha nem billeg, különösen, ha alulról csak a csempelábazat tartja (ezt az ún. mérőszalag és ácsceruza nevű precíziós eszközök segítségével oldottam meg).

Aztán jött az a rész, hogy már lábavágtam, lecsiszoltam, és alapozófestettem a kamrapolcot, és ekkor jött a dilemma, hogy most borvörös vagy frízkék legyen. Először a borvörösre tippeltem, hogy azt fogom választani, de utána elkezdtem távlatokban gondolkodni. A kamrapolcok mögött ugyanis ott van távlatilag a kamra fala is, és amikor fellapoztam a Dulux-katalógust, hogy vajon milyen fal illik a borvörös polcokhoz, rá kellett ébrednem, hogy rám nem jellemző módon nem szeretném, ha a kamrám olyan benyomást keltene a véletlen betévedőben, mint egy középkategóriás bordély, a frízkékhez viszont tökre illik a derengő hajnal fantázianevű festék (ilyen nagyon halvány, hideg kékesfehér).

Az eredmény eggyel lejjebb látható, és sajnos kezdek attól tartani, hogy a lenti 4 db ajtó mindegyike más színű lesz, továbbá minden érintettől elnézést a hétvégéért.

gáz van

Nyugalom, szó szerint.

Szóval a május elején vásárolt kertes házban a felújítási prioritás elején szerepelt a teljes villanyhálózat kicserélése, a parkettázás, a festés, a burkolás, de a fűtés pont nem, mivel május eleje volt. Ugyanakkor bizonyos jelek arra engedtek következtetni, hogy idén is lesz tél (esetleg havazni is fog, amin nagyon meglepődünk majd), úgyhogy szeptember felé optikailag megvizsgáltam a fűtésrendszeremet, ami áll egy radiátorhálózatból, amelyre rá van kötve egy gázkazán, és azzal párhuzamosan egy fatüzelésű kazán. A gáz nemfizetés miatt ki volt kötve, és mivel akkoriban én még úgy gondoltam, hogy nem értek a fatüzeléshez, felhívtam a gázműveket, hogy mi a teendő, mire kiderült, hogy semmi gond, megigénylem a gázt, megkötöm a szerződést, csináltatok egy nyomáspróbát, majd leszedik a plombát a gázóráról, és hadd szóljon.

Azzal kezdtem, hogy megkötöttem a szerződést (egy pillanatra azt hittem, hogy soha nem lesz nálam gázfűtés, mert tulajdoni lapot kellett ehhez szereznem a földhivataltól, de kiderült, hogy olyan szerencsés településre költöztem, hogy van külön kihelyezett irodája nálunk, és szinte előbb a kezembe nyomták, mint ahogy elkértem), mivel van tapasztalatom, ott voltam az iroda előtt nyitás előtt tíz perccel, majd jött az ötpontos szívcsakra-fogás, hogy hiába nem én tartoztam, amíg nincs kifizetve a tartozás, nem kapok én semmit.

Na jó, nem érdekel, kifizetem, én így mulatok (a behajtás esélytelen lett volna).

Ezután kivártam azt az egy óra tíz percet, amíg az ügyintéző hölgy egyesével kinyomtat nekem három évnyi számlát (az utolsó kettő és fél csak alapdíj), majd a kasszás hölgy kétszer összeadja, és behajtja rajtam, de legalább túl vagyok a legnehezebb részén (gondoltam én).

Ezután megpróbáltam szerezni olyan embert, aki hiteles nyomáspróbás gázszerelő. Akit hosszas válogatás (honlap, elhelyezkedés, életkor) után kiválasztottam, az hümmögött a telefonban, majd célratörő kérdéseimre azt felelte, hogy ez lesz vagy százötven (ezer, mármint) mindent összeadva (mondta ezt olyan hangon, amelyből éreztem, hogy plusz tíz kisnaccsád-százalék), de ha nem működik a kazánban a fluxuskondenzátor*, akkor a határ a csillagos ég.

Ekkor elkezdtem reménykedni, hogy hátha mégsem lesz tél.

Októberben, egy blogposztban feltett kérdés és az arra kapott válaszok jóvoltából** kiderült, hogy mégiscsak értek a fafűtéshez, sőt, fát venni is tudok (akác, légszáraz), időközben az ablakokat is leszigeteltettem, de mivel a fát folyamatosan rakni kell, különben kihűl a minden, felhívtam egy újabb gázszerelőt, Csabát (az előzőnek szerencsére elveszítettem a telefonszámát), akit azon az egyszerű alapon választottam ki, hogy a szomszéd utcában lakik.

A gázsszerelő (Csaba) átjött, kiderült közben, hogy kéményszerelő is (meg víz-, de ez egyelőre mellékes), úgyhogy gyorsan ellenőrizte a kéményemet grátisz, mert őt küldi helyszínelni a kéménytársaság hullákhoz, és nem szereti, megtanított jobb tüzet rakni, majd tájékoztatott, hogy a szerződéskötés mellett külön igényelnem kell a gázművektől a gázóra visszakötését (wtff??? Mert odáig azt hitték, hobbiból fizetek, kötök szolgáltatói szerződést, satöbbi?), de ő úgyis jár arra, hoz nekem papírt, vissza is viszi, utána bármelyik pillanatban hozhatják a gázórámat. Pénz idáig nem cserélt gazdát.

Novemberben vettem egy fejszét.

December elején Tarhonyakártevővel megbeszéltük a gangon (a város legnyomasztóbb gangján), hogy nem megy nekem annyira ez a favágás, a tőke a lényeg, mondta ő, én álmodozva megjegyeztem, hogy erről Marx is írt valamit, majd arra jutottunk, hogy a Grafit igazán megrajzolhatná nekem, ahogy Ryan Gosling Marx Tőkéjén vágja a fámat, de ettől nem lett melegebb (legfeljebb a szívem mélyén).

Decemberben kijött a gázművek embere, és a görög drámák váratlan, tragikus fordulataira emlékeztető módon elvitte a gázórámat. Ekkorra már kitapasztaltam, hogy fent két villanyos eszközzel 22°C fokot tudok csinálni mínuszban is, meg amúgy is bírjuk a hideget, nem érdekel, ne is kössék be, Kedves Gázművek, ez a vonat elment, ne hívj, majd én hívlak.

A gázszerelő (Csaba) végül január közepe felé nem bírta nézni a bánatos pofámat (mert azért ugye hiába tűntem a gázművek számára kívülről keménynek és megközelíthetetlennek, igazából picit megsajdult a szívem mélyén valami, ha rágondoltam), és közölte velem, hogy ő nem is tudja, hogy mondja ezt el nekem, és üljek le, ne boruljak ki, tudja, hogy én nem ilyen körökben forgok, de van egy ilyen dolog, hogy ha adok a gázművek emberének egy ötöst jattba, akkor kábé másnap kijön. Én felderülő arccal közöltem vele, hogy igazán szólhatott volna előbb is, sőt, ezt valahogy fel kéne csempészni a megfelelő gázművek weboldalára, nem igaz, hogy legalább a leveleik végén nem szerepel disclaimerként, mint közérdekű infó.

Szóval a véletlenek különös egybeesése folytán a múlt héten már nagyon felpörögtek az események, kétszer is telefonáltak a gázművektől, hogy másnap jönnek, én meg fifikás módon nem vettem ki szabit, hanem adtam a gázszerelőnek (Csaba) kulcsot, és így történt, hogy a harmadik értesítés után tegnap végre fent volt a gázóra.

Ekkor kicsit ismét kétségbeestem, mert a gázkazán az istennek nem kapcsolt be (biztos a fluxuskondenzátor, gondoltam), de ha valakinek ezredszer törik össze a szívét, akkor kezdi egy kicsit egykedvűen felfogni, szóval úgy voltam vele, mint Anyegin Tatjánával, nem érdekel. Gondoltam, ma majd felhívom a gázszerelőt (Csaba), hogy mennyi egy fluxuskondenzátor, de tévedtem, aztán amikor este hét körül hazaértem, MELEG VOLT!!!

Mint kiderült, a gázszerelő (Csaba) belopakodott, amíg nem voltam itt, megcsinálta a kazánt, bekötötte és felszerelte a termosztát megfelelő felét a falra, a másik felét lerakta alá a lépcsőre, rajta egy cetlivel, amelyen egy nagy vörös nyíl mutatott az üres elemtartóra, én pedig elértettem a célzást, és befejeztem a műveletet. Majd felhívtam a Csabát, aki közölte velem, hogy nagyon várta már, mikor lepődöm meg, mert mivel én lány vagyok, nem volt benne biztos, hogy észreveszem, és nem tartozom semmivel, ez benne van az árban (fizettem összesen 71 ezret, amiből 35-ről hozott elismervényt a gázművektől, 5 volt a jatt az órásnak, és kb 10-ről hozott bolti számlát), örülünk.

Szóval a faablak-szigetelők, -thermoüvegezők és -felújítók mellett van egy gázosom is, akit nagyon szívesen ajánlok, viszont kezdek félni az Univerzumtól, mert ha ilyen ütemben teljesíti az újévi kívánságaimat, biztos, hogy egyszer kérni fog tőlem valamit. De nem érdekel, viszlát, kabátban pisilés, szia, kádban olvasás!

* Összefoglaló megnevezése mindannak, ami autóban, villamos hálózatban vagy gázkazánban elromolhat, és amire a megfelelő szakember megfelelően gyászos, egyben némiképp szemrehányó (hát hogy hagyhatta ilyen állapotban pont a fluxuskondenzátort???) arckifejezéssel hivatkozva rengeteg sok pénzt igényelhet.

** Ehelyütt jegyezném meg az internet dicséretéül, hogy amikor a Bricóba (nyugodjék békében) jártam, és mittomén, laminált padlót, csempét, csempevágót, fugát, körfűrészt, csiszolólapot, mindenféle egyéb szerszámokat és változatos méretű fadarabokat vettem random, akkor nagyjából a harmadik alkalom után már az összes osztály összes alkalmazottja megértően, egyben a hülyéknek kijáró tisztelettel bólogatott, hogy ezt is megnézte a youtube-on, ugye?

sárkányokról, a mr.a-ról és egyéb tűzgyújtó eszközökről

A begyújtásos projekt sikeresnek mondható, végül a meow-féle kommentben megalapozott stratégia bizonyult tutinak a jóslatával együtt, mert mr.a átjött és csinálta a dolgot, mint egy programozónak álcázott prométeusz (majd inkább behozott egy polcot a garázsból, mint hogy egyen a főztömből, további vendégeket is szívesen fogadok). Mindenesetre átélhettem az ősember elégedett diadalát, amikor először eleven tüzet készített (gyufafejű gyújtóssal). Átélhettem továbbá az ősember döbbenetét is, amikor kiderült számára, hogy a tűzrakó egység tetején lévő kihúzható kis izé az egy olajszintmérő, ami az állapotából kiindulva létező olaj szintjét méri, de hát nem érhetünk fel mindent ésszel (ötletek?).

Papírom a begyújtáshoz onnan van, hogy a cégnél elmentették nekem a kalligráfiatanfolyam elhasznált gyakorlólapjait (az indexet nem lehet elégetni). Ugye a kalligráfiáknak van az a sajátságos szokásuk, hogy ha elégetik őket, akkor valóra válnak, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérdeztem, milyen kandzsikat fognak ebben a félévben gyakorolni. Mint kiderült, olyanokat, hogy nappal virág, éjszaka eső, meg hogy az őszi harmat olyan, akár a gyöngyszem, ami teljesen rendben is van, viszont attól tartok, hogy a sárkány kilenc napig iszik a hegyen időszakában egy egész seregnyi sárkánynak fog kritikusan felborulni a só-víz háztartása. Olyan kandzsit sajnos nem ismer, hogy a gázművek képviselőjének látogatása gyorsabban bekövetkezik, mintsem tincseink őszbe csavarodnának.

Sebaj, mire a gázos megérkezik, már baltám is lesz a nyomaték (és a gyújtós) kedvéért.