Az újévi ebéd után (dahl csípősen, a kultúrák fúziójának szellemében parmezánnal, sült csibevirsli) elcsaltam Dét kirándulni a tradícióinkra hivatkozva.

Végül lementünk megnézni a megáradt Dunát, és miután elmeséltem, hogy az egyik gombász csoportomban valaki talált egy tökéletes pózban lévő békacsontvázat egy mohos faágon, és azóta azt találgatjuk, hogy vajon hogy kerülhetett oda, Dé is elmondta, hogy az apjával arról beszélgettek, mennyire lement bizonyos dolgok ára globálisan a mi gyerekkorunk óta, és nekem szegezte a kérdést, hogy szerintem a következő húsz évben mi válik sokkal elérhetőbbé.

Erre azt válaszoltam, hogy általában az AI minden területen, illetve a gyógyszerek és a személyre szabott diagnózis és kezelés, mire Dé rávágta, hogy nem nem nem, és kifejtette, hogy szerinte nem lenne szabad az AI-t úgy általában emberek közé engedni, azonosítsanak címkéket raktárakban, meg ilyenek. Azokkal, akik rászabadították az emberiségre a ChatGPT-t, szerintem ugyanazt kellene csinálni, mint Prométheusszal, anyám, magyarázta, mire nagyon megörültem, hogy azért odafigyel bizonyos dolgokra az iskolában (legalább azokra, amiket fel tud használni a való életben, például amikor velem társalog).

Ekkor bemásztunk egy kicsit a susnyásba a vízhez, hátha látunk rákot, és közben mondtam, hogy már most jobban diagnosztizál az AI, mint az emberi orvosok, ráadásul a fehérjehajtogatáshoz is jobban ért, ami nagyon felgyorsíthatja és jóvál olcsóbbá teheti a gyógyszerek kifejlesztését és személyre szabását, mire Dé azt felelte, hogy de ezen úgyis csak a gyógyszercégek fognak profitálni, és jó, oké, diagnosztizáljon az AI, de neki mondja el ember, hogy mi van. Akkor felhoztam, kissé provokatívan, hogy de milyen jó lenne már, ha lenne otthon egy ilyen Tesla vagy Boston Dynamics robotunk (kétlábú, mert a kutyákban nem bízom, noha sokkal stabilabbak), ami port törölgetne, rendet rakna a konyhában, kivinné a szemetet, megigazgatná azokat a könyveket a polcon, amiken Szergej éjszakai lepkéket vadászott, és közben így (vagy így) mászkálna a lakásban, imitáltam a tesztfelvételeket (nagyon creepy!), de Dé azt felelte, hogy akkor inkább törölgeti a port ő élete végéig (ezt a lényegesnek tűnő információt elraktam magamban későbbre).

Erre felhoztam azt az érvet, hogy de ő meg eközben kísérletezhetne azzal, hogy fel tudja-e lökni az androidot (mert úgy tűnik, hogy legnagyobbrészt ezt próbálják csinálni velük azok, akik robotokkal foglalkoznak), mire Dé rögtön mondta, hogy ez egy olyan szakma, amit szívesen végezne, hol lehet jelentkezni. De erről eszembe jutott, hogy az egyik kedvenc podcasterem, Lex Fridman egyszer azon dolgozott, hogy hiteles fájdalomreakciókat építsen egyszerű kis robotokba (hosszan mesélt arról, hogy mennyire századmásodpercekre pontosan kell reagálniuk ahhoz, hogy hihető legyen a jajkiáltás), de annyira kiborult attól, hogy aranyos, cuki kis robotokat kell bántania, hogy el kellett mennie két hét szabadságra.

Dének erről eszébe jutott, hogy igazából van egy AI, amit ő is szeret (valami Microsoft termék, ami programozásnál javasol frappánsabb megoldásokat), de az zavarja legjobban ezekben az AI-kban, hogy nem lehet velük veszekedni, mert mindig nagyon udvariasak. Amikor megkérdeztem, hogy miért is akarna veszekedni velük, azonnal felhozta, hogy hát én is veszekedni szoktam a hűtővel meg a GMapsszel (és valóban, és Dé tavaly ilyenkor még mindig megpróbálta megértetni velem, hogy úgysem fogják fel a tárgyak, amit mondok nekik, viszont azóta ő is rászokott erre), és akkor elképzeltük, milyen lenne, ha amikor azt mondom a navinak, hogy hagyjál már ezzel, nem fogok visszafordulni, mert most be akarok menni abba a boltba, ő visszaszólna, hogy jól van na, és ezt honnan tudjam, soha nem mondasz el nekem semmit, és duzzogni kezdene, és ki kellene engesztelnem (Dé ennek a jövőnek drukkol).

Itt kezdett el besötétedni (és amúgy is már tíz kilométert beszélgettünk), úgyhogy hazajöttünk, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy év múlva hol tartunk majd ebben a témában (és hogy sikerül-e rávennem Dét bármilyen érvvel a portörölgetésre valaha is).

* Karinthy Frigyes: Színház