autó kategória bejegyzései

karácsonyi autós-tinderes

(A következő posztban már tényleg le fogom zárni a nyári dolgokat, csak most prioritások.)

Szóval, a 2019-es év végén (a homályba vesző múltban, amikor még gondolkodás nélkül kimentünk az utcára, dőzsöltünk a búzadarában*, és csupasz kézzel is megfogtuk a bevásárlókocsi tolórúdját) közeledni kezdett az autóm műszaki vizsgájának a lejárati dátuma, de úgy gondoltam, ezúttal talán megúszom ezt különösebb stressz nélkül, mert a kocsi rendesen megy, és mert felelősségteljes módon már egy hónappal korábban bejelentkeztem vizsgáztatásra. Ezen felül az is időben eszembe jutott, hogy az egyik visszapillantó tükör el van repedve, ami problémát jelenthet, ezért ezt is jeleztem a szerviz felé.

A szerviz a megjelenésem előtt két nappal felhívott, hogy nincs visszapillantó tükör. Ezt nem igazán értettem (egy 2-es Toyota Priusról van szó, gyakorlatilag minden tizedik autó az utcán), úgyhogy megkértem őket, hogy járjanak utána, mert valahol biztos lennie kell, nem hinném, hogy mindenki teljes kocsit cserélne, aki lezúzza a Priusa oldalsó tükrét.

Egy órával később visszahívtak, hogy 60 ezerért van, ami sokkal többnek tűnt az általam feltételezettnél, úgyhogy megállapodtunk abban, hogy ha viszek tükröt, munkadíjért beszerelik. A Bárdinál meg a Unixnál tényleg nem volt, de a harmadiknál, amit felhívtam, azt mondták, másnapra rendelnek nekem 18 ezerért utángyártottat, és három napon belül el is küldik nekem futárral, de mivel sürgős volt, inkább érte mentem a város túlsó végére, és csak egy kicsit merengtem közben azon, hogy írnom kéne a szerviznek egy részletes útmutatót az autóalkatrészek hatékony beszerzésének a mikéntjéről.

Utána megjelentem a szervizben, kezemben a tükörrel, és már akkor húzták egy kicsit szájukat a gépjármű külleme miatt (ősi ellenségeim a mélyen és aljasan meglapuló beton virágládák), de mire hazaértem, fel is hívtak, hogy ez sokba fog kerülni, mert körbe van zúzva a kocsi, karosszériázni is kell. Telefonban maradtam, amíg el nem árulták, hogy mégis mennyi az a sok, és az derült ki, hogy ha minden jól megy, akkor is egymillió felett lesz, amire nyeltem egy nagyot, mert annyira azért nem volt durva a helyzet. A csevegésünk közben visszont az is kiderült, hogy bár karosszériázó műhelyként hirdetik magukat, de ez náluk azt jelenti, hogy csak cserélni hajlandóak, csak gyárira, és a fényezést máshol kell elintéztetnem (???). Ekkor felmerült bennem, hogy ilyen alapon akár én is felvehetném a tevékenységi körömbe a karosszériázást, annyi informatív YouTube-videó van a neten, de ez az a rövid távú problémáimra nem jelentett megoldást.

Szóval nagyon szomorúan ballagtam el a kocsiért és fizettem ki 20 ezer forint munkadíjat a visszapillantó cseréjéért, és egész délután nyakig idegbe’ nézegettem a használtautó-hirdetéseket, meg a személyikölcsön-lehetőségeket, tökre nem volt kedvem ehhez az egészhez, de már csak két hétig mehettem volna legálisan a kocsival, tehát valamit muszáj volt csinálnom (a gyereket csak autóval tudom iskolába hordani, 25 km-re jár, tömegközlekedési lehetőség nélkül), miközben a munkámat is muszáj lett volna befejeznem, úgyhogy estére ott tartottam, hogy nincs értelme ennek az életnek úgy általában, és felmentem a Tinderre, hogy legalább boldog születésnapot kívánjak.

(Mármint van az izlandi meleg viking spanom, akivel behúztuk egymást Tinderen, és rendszeresen csacsogunk akár videókonferenciázva is a bevásárlásainkról, az autizmusról és a macskákról, és ő olyan két havonta boldog születésnapot kívánt nekem a megismerkedésünket követően, arra hivatkozva, hogy amikor aktuális lesz, úgyis el fogja felejteni, amire én azt találtam ki ellentételezésül, hogy szigorúan a születése napján óránként fel fogom köszönteni váratlanul minden lehetséges felületen, és estefelé jutott eszembe, hogy a Tinderen még nem tettem meg.)

Ha már ott voltam, reflexből húzogattam is egy kicsit jobbra-balra, miközben meggybordó használt priusokat nézegettem és aggódtam, és ennek következtében rám írt egy srác, hogy átmegyek-e hozzá rozézni a kies XI. kerületbe. Visszaírtam neki (pusztán azért, mert addig sem azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe fogok karácsony előtt két hét alatt autót cserélni vagy javíttatni), hogy mivel nem tudok róla semmit, érthető módon most nem szeretnék átmenni hozzá rozézni. Erre évődött még velem egy kicsit, majd megkérdezte, hogy akkor mikor megyek át hozzá rozézni (nagyon fontosnak tűnt számára ez a dolog, még azt is felajánlotta, hogy értem jön), amire az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy a következő két hétben biztosan nem, mert le fognak foglalni az autócserés dolgok (továbbá még mindig nem ismerem).

Ekkor igazán váratlan fordulat következett be, mert a srác egy ilyen (rozéküldetéssel sújtott) csajozósbotból EMBERRÉ VÁLTOZOTT, megkérdezte, miért akarok cserélni és miről mire, tök értelmes mondatokat váltott velem autókról, fogyasztásról, alkatrészekről, és egy órán belül ott tartottunk, hogy ő ismer egy tök jó karosszériást, menjek el hozzá másnap reggel, és odavisz, én meg kétségbe voltam esve, úgyhogy rávágtam, hogy jó.

Másnap reggelre aztán már azon idegeskedtem, hogy hogy lehettem ennyire hülye, ez nagy valószínűséggel csak egy ilyen csajozós szöveg (“gyere át, megmutatom a karosszériásomat”), és most, amikor ezer más dolgom lenne, órákat fogok pazarolni egy tenyerestalpasan udvarló tinderes kalandorra, aki biztosan fel akar csalni majd magához valami ürüggyel, és ráadásul milyen kínosan fog hangzani a rendőrségen, amikor feljelentést teszek nemi erőszak miatt, hogy csak autószerelés végett találkoztam egy előző este megismert társkeresős meccsel.

Szóval, mire odaértem, már ott tartottam, hogy ne szólítson meg arrogánsan, hilti van nálam, aztán amikor megjelent, kicsit megnyugodtam, mert kiderült, hogy ez egy tök helyes és kulturáltan öltözködő fiú (mármint, ha már úgyis megerőszakol, legalább legyen helyes, gondoltam). Nem akarom elspoilerezni a dolgot, de végül egyáltalán nem tört az erényeimre, hanem körbejárta a kocsit, majd azt mondta nagyon kedvesen, hogy szívesen elkísérne a szervizbe, ami ott van nem messze, de ha ez engem zavar (lehet, hogy hiltis volt a nézésem), akkor megadja a műhely címét, és odatelefonál, hogy várjanak, szerinte meg tudják oldani ezt a karosszériát, nem olyan gáz.

Én erre azt feleltem némileg megnyugodva, hogy persze, jöjjön nyugodtan, és tényleg odamentünk, azonnal foglalkoztak velem, mondtak egy (fényezéssel együtt) ötödakkora árat, mint az előző szerviz (továbbá azt, hogy nem kell cserélni semmit, kikalapálják), pedig még fényszóróbura-csiszolást és olajcserét is kértem, és adtak egy közeli időpontot, ráadásul mondták, hogy a vizsgát is elvégzik, és ettől az egésztől annyira megnyugodtam, hogy rögtön közöltem is a sráccal, hogy csodálatos ember (de hát tényleg, ez nagyon rendes dolog volt), és nagyon hálás vagyok a segítségéért, amire azt felelte, hogy ő mindig nagyon örül, ha valakit ennyire boldoggá tud tenni valami aprósággal, majd hazaszállítottam, beszélgettünk még egy kicsit, és egyáltalán szóba sem került a rozé.

Utána, amikor vinnem kellett a kocsit, reggel üzent, hogy ne felejtsem el az időpontot, és hogy szívesen hazavisz utána, hogy ne kelljen tömegközlekednem (ezt megköszöntem és udvariasan visszautasítottam, mert rohangálnom kellett a városban), majd, amikor elkészült az autó, akkor is beszéltünk még, utána (más okokból, leginkább a munkáim miatt) elhalt ez a szál. A szerviz tényleg nagyon korrekt volt, még olyannal is felhívtak, hogy a fékbetét a műszakin még átmenne, de eléggé a végét járja, cseréljék-e, és ha igen, akkor az x ezer forintosra vagy az x plusz ezer forintosra, ami drágább, de tovább fogja bírni, és a végösszeg pontosan annyi lett, amennyit megbeszéltünk, ami ritka.

Szóval azt hiszem, az a tanulság, hogy (1) bármilyen taplónak is tűnik esetleg valaki elsőre Tinderen, simán lehet, hogy amúgy normális, csak nem tud kommunikálni (vagy egyszerűen csak férfi), (2) soha nem szabad olyan szervizben megbízni, ahol képtelenek visszapillantót beszerezni egy Priushoz.

 

* Ezt amúgy nem értem, hogy miért nem kapok egy hónapja búzadarát, mindenki tejbegrízt főz nonstop?

még mindig retrospektív, de haladok (a változatosság kedvéért autó)

Az őszömet meghatározó autós saga pedig azzal kezdődött, hogy éppen egy skandináv novellát* fordítottam magyarra egy kellemes kora szeptemberi estén, teljes összhangban önmagammal és a világgal, a nyárvége még tombolt, a kabócák ciripeltek, amikor egyszer csak egy csattanást hallottam odakintről, de akkor még sztoriban voltam, úgyhogy úgy gondoltam, biztos megoldódik a dolog nélkülem is.

Utána viszont rövidesen kiabálni kezdett valaki, hogy hívjanak mentőt, úgyhogy kimentem, és egy fiatalembert találtam a (szabályosan, teljes szélességben a padkán, nem járdán) parkoló autóm mögött, aki a fejét fogta, továbbá egy biciklit. Miközben mentőt hívtam, láttam, hogy az autóm hátsó szélvédője is hiányzik, és úgy éreztem, ez nem lehet véletlen, de nem igazán volt időm oknyomozói tevékenységre, mert a srácból eléggé folyt a vér, úgyhogy inkább behívtam a házba, mert tartok otthon ilyen gézeket meg unikornisos ragtapaszt, és amúgy sem akartam otthagyni a járdán ilyen kétségbeesett állapotban.

Odabent aztán kiderült, hogy konkrétan hiányzik a fél arca, amit nem nagyon tudtam volna gézzel és (bármilyen mintájú) ragtapasszal megoldani, úgyhogy még egyszer felhívtam a mentőket, majd kis gondolkozás után a rendőrséget is a biztonság kedvéért, hátha meghal ott nekem, és ezzel félreérthető szituációba kever (később a rendőrök megkértek, hogy ezt fogalmazzam meg valahogy máshogy a jegyzőkönyv kedvéért).

Ugyanakkor ilyen emberiességi okokból is szerettem volna elkerülni, hogy meghaljon, úgyhogy többször rászóltam, hogy üljön meg a fenekén, és vízzel kínáltam, meg próbáltam beszélgetni vele, de ő csak rohangált fel-alá a ház alsó szintjén, és azt hajtogatta, hogy most tönkrement az élete. Ez egy idő után felkeltette a kíváncsiságomat, meg valószínűleg kicsit sokkos állapotba is kerültem, úgyhogy feltettem neki a kérdést, hogy miért, modellkedik-e (az arca ép fele akár arra is alkalmasnak tűnt, ilyen balról jóképű fiú volt), mire kicsit döbbenten azt felelte, hogy nem, majd tovább vérzett a padlómra.

Időközben a tök rendes szomszédomat is áthívtam (tanúnak/konzultánsnak igény szerint), úgyhogy mire megérkeztek a rendőrök és a mentők, már együtt néztük tanácstalanul a fiút. Amúgy valószínűleg a rendőrök is kicsit sokkos állapotba kerülhettek, mert amikor az egyik azt mondta, hogy “oké, akkor én megnézem a kocsit”, a másik azt felelte, hogy “jó, mindjárt adom a kulcsot”, de utána az első tisztázta, hogy az én kocsimra gondolt, nem a sajátjukra (és nagyon hosszan nézegették meg fotózgatták is a kocsi környékét, szerintem azért, hogy ne kelljen visszajönniük a vérrel egyenletesen összefröcskölt lakhelyemre, mondjuk egy ponton megtalálták pl. a srác arcának egy darabját, úgyhogy nem jártak sokkal jobban).

Azután hajnali kettőre mindenki elment, és ekkor elkezdett esni az eső, ami nem csak hangulati elem, hanem azt jelentette, hogy a sötétben, záporban, véres szilánkok között le kellett fóliáznom valahogy a hátsó szélvédő hűlt helyét, amitől elég depresszív lettem, ráadásul amikor visszamentem a házba, konstatáltam, hogy a fiú gyakorlatilag a fele vérét otthagyta, a mentősök meg az összes eldobált csomagolást/tűt/gumikesztyűt, és ez már feldolgozhatatlannak tűnt, úgyhogy azt tettem, amit a helyemben mindenki tett volna: leírtam az egész sztorit egy meglehetős létszámú Facebook-csoportba azzal, hogy adjanak már rá valamit.

Utána kitakarítottam, ecetes izével, kétszer.

***

Egy héttel később már aránylag túltettem magam az eseményeken (a hátsó szélvédőt időközben megcsináltattam, a biztosítóval felvettem a kapcsolatot, és a srác anyukája is átjött valamikor egy doboz bonbonnal, a kellemetlenségekért), és éppen az Alkotáson várakoztam a pirosnál, amikor egyszer csak beleszaladt egy másik kocsi az enyém hátuljába. A sofőrje szerencsére azonnal vállalt minden felelősséget, és az irodája is a közelben volt, úgyhogy nem az út szélén kellett kitöltenünk a papírokat, ráadásul búcsú gyanánt kicsit félszegen a kezembe nyomott egy üveg bort azzal, hogy a kellemetlenségekért, mégsem tudtam úgy igazán, szívből örülni a dolognak (viszont kezdtem úgy érezni, mintha az Univerzum valamilyen rejtéyles okból mindenképpen az életembe akarna terelni magas, (többé-kevésbé) jóképű, udvarias modorú idegen férfiakat, akik édességgel és alkohollal halmoznak el, miután összetörik a kocsim hátsó felét).

Amikor ezt is megírtam az említett Facebook-csoportba, többen felajánlották, hogy mivel az átkok hármasával jönnek, rendezhetnénk egy bulit, amin rituálisan letörnék a tükrömet vagy kiszúrnák a gumimat, hogy ezen is túllegyek. Jót nevettünk.

***

Tíz nappal később már éppen meg akartam írni a Facebook-csoportba, hogy “képzeljétek, ezen a héten még senki nem törte össze a kocsimat”** (mint hírértékű információt), amikor is egyik reggel ott álltam egy piros lámpánál, és tehetetlenül végig kellett néznem, ahogy a mellettem lévő kocsibeállóból az autóm farának tolat valaki.

Itt már elég ideges voltam, úgyhogy unikornisos ragtapasz helyett rám nem jellemző módon azzal szálltam ki a kocsiból, hogy (a görög drámákra jellemző, sorsistennőket átkozó hangnemben kell elképzelni) “Ezt most miért?!”, de aránylag hamar lenyugodtam (főleg azért, mert tartotta magát a mintázat, és az elkövető udvariasnak és bűnbánónak bizonyult). Szokásos izék, biztosítási űrlap, de aztán mondta a harmadik magas, aránylag jóképű, férfi, aki belém jött, hogy inkább nem akarná bevonni a biztosítót, és elvitt egy szervizbe, kért árajánlatot, majd a kezembe nyomott valamivel több készpénzt. Utána meghívott egy kávéra (a kellemetlenségekért).

***

Ezt követően a két biztosító fizetett, a harmadik kárt kp-ért megcsinálták, annyi utózönge volt még, hogy egyrészt a három baleset és az első kárfelmérő után, de még a javítások előtt érkező második kárfelmérőnek elég kínos volt elmagyarázni, hogy “igen, erről a horpadásról van szó, nem, azt a horzsolást egy biciklis srác csinálta egy héttel korábban, a másik horpadást meg a… hagyjuk, mindegy, valaki más. Nem, nem szoktam minden héten balesetet szenvedni”, de végül hitt nekem, szerintem azért, mert úgy gondolta, ilyet nem lehet kitalálni.

A másik a rendőrség volt, akikről annyit kell tudni, hogy több betöréses/akármilyen ügyemet lezárták eddig harminc nap alatt azzal, hogy ezt ők nem tudják megoldani, viszont a biciklis fiú ügyét, amelyben konkrétan egybehangzóan állítottuk ugyanazt, és senki nem jelentett fel senkit, hatvan nap alatt kinyomozták, mármint megállapították tényállásba’, hogy valószínűleg az történt, amit mondtunk, és készíttettek egy 46 (tényleg nem túlzok) oldalas*** szakértői jelentést, amelyben a helyszíni fotók mellett egy folyamatábra is szerepel arról, hogy hogyan fejelte be (hozzávetőlegesen 30 km/h sebességgel) a fiú a szélvédőmet, pálcikaemberként ábrázolva (mint kiderült, és mint a Facebook-csoport nem hatósági biciklista szakértői sokkal hamarabb, lényegesen kevesebb oldalban és jobb helyesírással megállapították, valószínűleg elszakadt a lánca, mire reflexből ráfékezett az elsőre, és miközben a kerékpár levetette magáról, az én kocsim pont ott volt). A szakértői vélemény végén az is szerepelt, hogy ez a bravúros, minden részletre kiterjedő detektívmunka hány százezer forintba került.

Szóval erre az egészre azóta sincs magyarázat, de túlvagyunk rajta, és se azelőtt, se azután nem történt semmi ilyesmi, de azóta kiemelten óvatosan vállalok el bármilyen skandináv novellát.

 

* Amikor utánanéztem a szerzőjének, akkor derült ki számomra, hogy létezik olyan műfaj, hogy “weird fiction”.
** Jóvanna, szerintem vicces lett volna.
*** Szerintem amúgy a szakértőt oldalra fizették, mert 14-es betűméretben, dupla sorközzel és indokolatlanul sok illusztrációval került kiadásra a mű.

a körzeti megbízott szívéről

Van most ez a felzúdulás akörül, hogy civil autóból büntetnek rendőrök, és erre az volt az első reakcióm, hogy ez so 2017, velem már akkor csinálták, mielőtt menő lett volna, de asszem, ez azzal állhat összefüggésben, hogy közlekedésirendőr-csillagkép beleállt a tizenkettedik házamba, vagy valami ilyesmi.*

Szóval az egész azzal kezdődött, hogy tényleg nagyon jó akartam lenni, és már két nappal azelőttre** bejelentkeztem műszaki vizsgára, hogy lejárt volna a tanúsítvány (az előzőt két óra alatt elintézték aznap), de a helyszínen kiderült, hogy ez nem lesz olyan gyors, mert ki kell cserélni az izét meg a hogyishívjákot, meg a jobb visszapillantómat, amin berepedt a tükör (ez utóbbiról mondjuk tudtam, mert jó megfigyelő vagyok), alkatrészárral, fékpofákkal-olajjal-szűrőbetétekkel, munkadíjjal saccperkábé kétszáznegyvenért, ráadásul még meg is kell rendelni az izét meg a hogyishívjákot***.

Ennél a résznél nagyon elszomorodtam, de arra jutottam, hogy majd nagyon sokat fordítok és óvatosan közlekedek (a gyerek miatt muszáj, 25 kilométer az iskola), amíg kész nem lesz. Béla, a kapcsolattartóm biztosított arról, hogy köv. keddre megérkezik a rendelés, és azonnal soron kívül helyet biztosít nekem a műhelyben, amint ez bekövetkezik. Mivel nem akartam túl rámenősnek tűnni (bár nagyon hosszúnak tűntek a napok), a következő csütörtökön hívtam fel csak Bélát, aki sajnálkozva tájékoztatott, hogy nem jött meg semmi, majd szól. Viszont ezt a “majd szólok”-ot már ismerem, úgyhogy másnap is felhívtam, meg harmadnap is, és mindig nagyon kedvesen érdeklődtem, ennek ellenére a negyedik naptól fogva Béla életmódot változtatott, és folyamatosan táplálkozott, legalábbis a kollégája szerint, aki innentől kezdve fogadta helyette a hívásaimat. És ez így ment két hétig (pedig már a “keddig” is beláthatatlanul hosszúnak tűnt), mármint Béla folyamatosan házon kívül tartózkodott étkezési célokból, gondoltam is rá, hogy megüzenem neki, hogy vigyázzon a koleszterinjére, de utána úgy gondoltam, inkább csak akkor viccelődöm majd, ha már a kezemben a papír.

A két hét felénél viszont éppen nagyon lábujjhegyen sunnyogtam a kocsival a kertek alatt a gyerek iskolája felé (nem lennék jó törvényenkívüli, rendkívül nyomasztott a helyzet, ráadásul az L. is naponta becsipogott, hogy kész van-e már az autó), amikor valamelyik faluban egyszer csak kicsapta mögöttem a vijjogót egy civil kocsi****, hogy húzódjak már le. Amikor lehúzódtam, mondta, hogy ő védás körzeti megbízott (vagyis a kis készüléke rendszám alapján megmondja a lejárt műszakimat, meg a kocsim színét és típusát, de ez stimmelt), és nem lenne szabad közlekednem. Erre csak azt tudtam neki mondani, hogy nézze meg, hogy én mindent elkövettem, és megmutattam neki a híváslistámat, amiből látszott, hogy naponta zaklatom Bélát (akit szerencsére a nagyon ráutaló “Műszakis Szerviz” néven mentettem el), de ő ghostingol, pedig nem is jártunk, nekem viszont muszáj a gyerekért mennem. A körzeti megbízott azt felelte, hogy elhiszi nekem, és nem foszt meg a rendszámtól, de muszáj megbüntetnie, mert benne van a szabálysértésem tényállása a rendszerben.

Ezt még el is viseltem volna berzenkedve, de némán, viszont sajnos ezután hozzátette, hogy hát vagy figyelni kell a dátumokra, vagy nem kell közlekedni, amivel egy pillanat alatt felhúzott, mert szerintem az úgy van, hogy vagy megbüntet, és annyi, vagy ha elenged, akkor azzal erkölcsi alapot teremt magának némi életvezetési tanácsadáshoz, de nincs olyan törvény, ami feljogosítaná arra, hogy a kötelessége teljesítése mellett még olyanokat mondjon, hogy figyelni kell a dátumokra, úgyhogy ezen a ponton rázúdítottam, hogy nem tudhattam, hogy Béla ezt fogja tenni velem, és nem jókedvemből autózom, és ha nem vinném a gyereket iskolába, akkor szabálysértés helyett törvénysértés követnék el, és tényleg erre akar-e rábeszélni, ráadásul ha betöréshez vagy autólopáshoz hívunk rendőrt, akkor harminc napig ülnek a dolgon, majd eredménytelenül lezárják, de arra bezzeg van keret, hogy teljesen önkényes dátumok miatt büntetgessenek semmilyen kárt nem okozó autósokat. Itt a körzeti megbízott kezdett elég megszeppent arcot vágni, és engem is zavart valahol nagyon halványan, hogy ebben az esetben szigorúan véve neki van igaza, de mivel menet közben nagyon belelendültem a retorikába, úgy gondoltam, kár lenne ezt az ihletet veszni hagyni.

Azt a részt szerencsére még időben visszanyeltem, hogy és nem értem, hogy ha már megbüntet, akkor miért nem a kiégett jobb első fényszóróm miatt, amivel tényleg emberéletek tízezreit veszélyeztetem naponta, ellentétben egy lejárt dátummal, amivel senkit, mert úgy éreztem, ez nem lenne taktikus az adott helyzetben, de szót ejtettem a rendszámos ügyről, a kocsifeltöréses ügyről meg az egyedülálló anyák nehéz sorsáról is, mindezt szépen felépítve és nagy beleéléssel előadva. A körzeti megbízott időnként bátortalanul közbevetette, hogy ő csak a kötelességét, én meg időnként belefűztem, hogy nem rá haragszom, hanem a rendszerre (meg Bélára, de neki nem tudom ezt elmondani, mert eszik), de a végén már csak némán írta a csekket.

Mire a kezembe nyomta a papírokat, már szinte teljesen megnyugodtam, és gondoltam, hogy oldom a hangulatot egy olyan viccesnek szánt megjegyzéssel, hogy remélem, nem találkozunk többé (csak a mondat közepén döbbentem rá, hogy ezt nem lehet viccesen mondani), mire a körzeti megbízott rám nézett, és kibukott belőle, hogy most szolgálatban van, meg minden, de ha nem lenne abban, akkor nagyon szívesen beülne valahova velem egy kávéra és beszélgetni, hogy bebizonyítsa, hogy ő is ember, és van szíve. Ezen annyira meghatódtam, hogy nagyon, de közben eszembe jutott a gyerekem, és csak annyit mondtam, hogy elhiszem így is, hogy van szíve, de most rohannom kell a gyerekért, és elhajtottam.

Na, erről az eseményről született később a következő rajz Grafit keze által:

korzetimegbizott

 

(Akik nem szeretik az elvarratlan szálakat, azoknak elmondanám, hogy (a) a következő nap eszembe jutott, hogy akár bérelhetek is autót, amíg az enyém kész nem lesz (elég okos vagyok, csak néha lassan); (b) Béla végül felhívott, és meglett a műszaki, és kétszáznegyven helyett csak százhatvan volt, mert a hogyishívjákot mégsem kellett cserélni, csak az izét, benéztek valamit; (c) kicserélték a jobb első izzómat és a jobb tükrömet is. Három nappal később kiégett a bal első izzó, szilveszterkor meg arra sétáltam le a kocsihoz a Második Utastól (Szellőszökkenő), hogy betörték a bal visszapillantómat, de ez ilyen görög sorsszerűség lehetett.)

 

 

 

* Emlékezzünk csak arra, amikor tévedésből leszedték a rendszámomat, .majd amikor visszaszereztem illetékért, és panaszt akartam tenni, akkor azt mondták, nem jegyzőkönyvezhetik a hibát, mert időközben korrigálták.
** Oké, a szentté avatásra még nem pályázom.
*** Mondjuk a legjobban az háborított fel, hogy a kézifékbetétet is cserélni kell, ami egyrészt hülyén hangzik, mert a kézifék a kocsimban egy pedál (de az ilyen szemantikai izéken még túl tudtam volna lépni), másrészt viszont nincs olyan alkalom, amikor használhatnám, mert ha üresbe rakom a Priust, akkor lockolja a kereket, ha kikapcsolom, lockolja a kereket, menet közben meg az a célom, hogy menjen. De azt mondták, biztosan pont azért öregedett el, mert nem használom.
**** A védelmére meg kell jegyeznem, hogy nem jött a seggemben. Ennek az inverzét viszont egyszer megcsinálta velem két kollégája még 1997-ben, akik a 3-as úton, lakott területen kívül, hajnali egykor egyszer csak lelassítottak előttem harmincra, én meg azt hittem, valami műszaki problémájuk támadt, úgyhogy a záróvonal ellenére megelőztem őket, mire szintén villogni kezdtek. Amikor közölték velem a szabálysértés tényállását, akkor nagyon frusztráltan felsóhajtottam, hogy menstruálok, nagyon görcsöl a hasam, nagyon szeretnék hazaérni, erre ezt csinálják velem, mire annyira meghökkentek, hogy elengedtek.

ismét közelebb kerültem egy lépéssel ahhoz, hogy kijussak a kapun kívülre

Ma reggel például alhattam volna, csak felkeltettek (ezt hívják exogén depressziónak), de végül is nem panaszkodhatok, mert a rendszergazda egyik ismerőse keltett, hogy átadja a négy távtartót, amit a rendszergazda másik ismerőse esztergált direkt nekem (háttértörténet: a téli gumikhoz kellenek ezek a kis műanyag izék, de csak olyan helyeken kapni őket, ahova kocsi nélkül nem jutok el, kocsival viszont hóban nem tudok kimenni, a kör bezárult. A rendszergazda persze el tudott volna jutni nagy gumishoz, de az ismerősei jobban szeretnek esztergálni, mint amennyi időt ő erre a projektre szánt), most már csak egy olyan ismerőst kellene találnia, aki áll a hátam mögött, miközben kereket cserélek, tartja a forralt boromat, és időnként megdicsér. Vagy olyan ismerőst, aki egyben forma 1-es szervizcsapat.

Utána viszont visszaájultam, majd a Lingerre ébredtem a Cranberriestől, de mire teljesen kinyitottam a szemem, elmúlt, és ezt még kétszer eljátszotta, mielőtt rájöttem, hogy csak a fejemben szól. Némi megnyugvást adott ugyan az, amikor kispekuláltam, hogy azért megy a fejemben, mert az átírt változata szerepel a két héttel ezelőtt látott Community s2e1-ben, viszont egész nap nem tudtam elzárni, és így estére borzasztó idegesítő már többezredszer azt hallani, hogy do you have to, do you have to, do you have to let it linger hisztis ír nők sikoltozó modorában előadva.

hull a pelyhes

Eljött a tél, ráadásul rögtön ónos-havas mindennel, ami egyrészt azt jelenti, hogy napok óta nem tudok kiállni az udvarból (igen, megint nem tettem fel a téli gumit, jobban mondva a téli kerekeket időben, mert eddig nem tudtunk egyeztetni a rendszergazdával időpontot, gumishoz meg azért nem mentem el, mert szeretünk játszani az elektronikus kerékcsavar-tekerővel), másrészt viszont így legalább eszembe jutott előkeresni a jégoldót, amit egész nyáron kerülgettem, hátha kelleni fog. Nem találtam meg. A boltban okosan nem felejtettem el új jégoldót venni. Hazaérve kigondoltam, hogy hol lenne a legpraktikusabb helyen, ahol kéznél van, de nincs útban, és megtalálom (nem, nem a befagyott zárú csomagtartóban, ez gyakorlatban már bebizonyosodott). Odatettem. Volna. Ha odafér, de nem fért oda, mert ott volt a tavalyi jégoldó.

Vannak helyzetek, amiben érdemesebb lenne idejében végrehajtanom a “mit tennék a saját helyemben” gondolatkísérletet.

ablakos tótnak a hanyattesés

Hát holnapra drukkokat kérek, műszaki vizsgára kell vinni az autót, holnapután járna le, nem is lehet akárhova vinni, ezért csak későbbre adtak volna időpontot, de szépen néztem. A felkészítést nagy nehezen elintéztem, a gyermekfelületet nagy nehezen elintéztem, erre most megint kiment alólam az a bokám, ami két hete, és meglehetősen dagadt meg fáj. Két nap múlva simán ráállok, viszont holnap lesz az, hogy egyszer reggel, egyszer meg este fel kell jönnöm / le kell mennem a buszmegállóból/ba, ami még akkor is háromszáz méterre van, ha átszállással a közelebbibe jövök. És pillanatnyilag vagy a falba kapaszkodva járok, vagy fél lábon ugrálok, az útvonalon viszont nincsenek falak (vigyek?), a padlásra nem tudok felmászni a síbotomért, a szerviz nagyjából pont háromszáz méterrel van a Budapest tábla után, ahova már csak komoly felárral megy ki a taxi, szóval holnap elég vicces napja lesz a környékbelieknek.

De legalább nem fagy.