prius kategória bejegyzései

a körzeti megbízott szívéről

Van most ez a felzúdulás akörül, hogy civil autóból büntetnek rendőrök, és erre az volt az első reakcióm, hogy ez so 2017, velem már akkor csinálták, mielőtt menő lett volna, de asszem, ez azzal állhat összefüggésben, hogy közlekedésirendőr-csillagkép beleállt a tizenkettedik házamba, vagy valami ilyesmi.*

Szóval az egész azzal kezdődött, hogy tényleg nagyon jó akartam lenni, és már két nappal azelőttre** bejelentkeztem műszaki vizsgára, hogy lejárt volna a tanúsítvány (az előzőt két óra alatt elintézték aznap), de a helyszínen kiderült, hogy ez nem lesz olyan gyors, mert ki kell cserélni az izét meg a hogyishívjákot, meg a jobb visszapillantómat, amin berepedt a tükör (ez utóbbiról mondjuk tudtam, mert jó megfigyelő vagyok), alkatrészárral, fékpofákkal-olajjal-szűrőbetétekkel, munkadíjjal saccperkábé kétszáznegyvenért, ráadásul még meg is kell rendelni az izét meg a hogyishívjákot***.

Ennél a résznél nagyon elszomorodtam, de arra jutottam, hogy majd nagyon sokat fordítok és óvatosan közlekedek (a gyerek miatt muszáj, 25 kilométer az iskola), amíg kész nem lesz. Béla, a kapcsolattartóm biztosított arról, hogy köv. keddre megérkezik a rendelés, és azonnal soron kívül helyet biztosít nekem a műhelyben, amint ez bekövetkezik. Mivel nem akartam túl rámenősnek tűnni (bár nagyon hosszúnak tűntek a napok), a következő csütörtökön hívtam fel csak Bélát, aki sajnálkozva tájékoztatott, hogy nem jött meg semmi, majd szól. Viszont ezt a “majd szólok”-ot már ismerem, úgyhogy másnap is felhívtam, meg harmadnap is, és mindig nagyon kedvesen érdeklődtem, ennek ellenére a negyedik naptól fogva Béla életmódot változtatott, és folyamatosan táplálkozott, legalábbis a kollégája szerint, aki innentől kezdve fogadta helyette a hívásaimat. És ez így ment két hétig (pedig már a “keddig” is beláthatatlanul hosszúnak tűnt), mármint Béla folyamatosan házon kívül tartózkodott étkezési célokból, gondoltam is rá, hogy megüzenem neki, hogy vigyázzon a koleszterinjére, de utána úgy gondoltam, inkább csak akkor viccelődöm majd, ha már a kezemben a papír.

A két hét felénél viszont éppen nagyon lábujjhegyen sunnyogtam a kocsival a kertek alatt a gyerek iskolája felé (nem lennék jó törvényenkívüli, rendkívül nyomasztott a helyzet, ráadásul az L. is naponta becsipogott, hogy kész van-e már az autó), amikor valamelyik faluban egyszer csak kicsapta mögöttem a vijjogót egy civil kocsi****, hogy húzódjak már le. Amikor lehúzódtam, mondta, hogy ő védás körzeti megbízott (vagyis a kis készüléke rendszám alapján megmondja a lejárt műszakimat, meg a kocsim színét és típusát, de ez stimmelt), és nem lenne szabad közlekednem. Erre csak azt tudtam neki mondani, hogy nézze meg, hogy én mindent elkövettem, és megmutattam neki a híváslistámat, amiből látszott, hogy naponta zaklatom Bélát (akit szerencsére a nagyon ráutaló “Műszakis Szerviz” néven mentettem el), de ő ghostingol, pedig nem is jártunk, nekem viszont muszáj a gyerekért mennem. A körzeti megbízott azt felelte, hogy elhiszi nekem, és nem foszt meg a rendszámtól, de muszáj megbüntetnie, mert benne van a szabálysértésem tényállása a rendszerben.

Ezt még el is viseltem volna berzenkedve, de némán, viszont sajnos ezután hozzátette, hogy hát vagy figyelni kell a dátumokra, vagy nem kell közlekedni, amivel egy pillanat alatt felhúzott, mert szerintem az úgy van, hogy vagy megbüntet, és annyi, vagy ha elenged, akkor azzal erkölcsi alapot teremt magának némi életvezetési tanácsadáshoz, de nincs olyan törvény, ami feljogosítaná arra, hogy a kötelessége teljesítése mellett még olyanokat mondjon, hogy figyelni kell a dátumokra, úgyhogy ezen a ponton rázúdítottam, hogy nem tudhattam, hogy Béla ezt fogja tenni velem, és nem jókedvemből autózom, és ha nem vinném a gyereket iskolába, akkor szabálysértés helyett törvénysértés követnék el, és tényleg erre akar-e rábeszélni, ráadásul ha betöréshez vagy autólopáshoz hívunk rendőrt, akkor harminc napig ülnek a dolgon, majd eredménytelenül lezárják, de arra bezzeg van keret, hogy teljesen önkényes dátumok miatt büntetgessenek semmilyen kárt nem okozó autósokat. Itt a körzeti megbízott kezdett elég megszeppent arcot vágni, és engem is zavart valahol nagyon halványan, hogy ebben az esetben szigorúan véve neki van igaza, de mivel menet közben nagyon belelendültem a retorikába, úgy gondoltam, kár lenne ezt az ihletet veszni hagyni.

Azt a részt szerencsére még időben visszanyeltem, hogy és nem értem, hogy ha már megbüntet, akkor miért nem a kiégett jobb első fényszóróm miatt, amivel tényleg emberéletek tízezreit veszélyeztetem naponta, ellentétben egy lejárt dátummal, amivel senkit, mert úgy éreztem, ez nem lenne taktikus az adott helyzetben, de szót ejtettem a rendszámos ügyről, a kocsifeltöréses ügyről meg az egyedülálló anyák nehéz sorsáról is, mindezt szépen felépítve és nagy beleéléssel előadva. A körzeti megbízott időnként bátortalanul közbevetette, hogy ő csak a kötelességét, én meg időnként belefűztem, hogy nem rá haragszom, hanem a rendszerre (meg Bélára, de neki nem tudom ezt elmondani, mert eszik), de a végén már csak némán írta a csekket.

Mire a kezembe nyomta a papírokat, már szinte teljesen megnyugodtam, és gondoltam, hogy oldom a hangulatot egy olyan viccesnek szánt megjegyzéssel, hogy remélem, nem találkozunk többé (csak a mondat közepén döbbentem rá, hogy ezt nem lehet viccesen mondani), mire a körzeti megbízott rám nézett, és kibukott belőle, hogy most szolgálatban van, meg minden, de ha nem lenne abban, akkor nagyon szívesen beülne valahova velem egy kávéra és beszélgetni, hogy bebizonyítsa, hogy ő is ember, és van szíve. Ezen annyira meghatódtam, hogy nagyon, de közben eszembe jutott a gyerekem, és csak annyit mondtam, hogy elhiszem így is, hogy van szíve, de most rohannom kell a gyerekért, és elhajtottam.

Na, erről az eseményről született később a következő rajz Grafit keze által:

korzetimegbizott

 

(Akik nem szeretik az elvarratlan szálakat, azoknak elmondanám, hogy (a) a következő nap eszembe jutott, hogy akár bérelhetek is autót, amíg az enyém kész nem lesz (elég okos vagyok, csak néha lassan); (b) Béla végül felhívott, és meglett a műszaki, és kétszáznegyven helyett csak százhatvan volt, mert a hogyishívjákot mégsem kellett cserélni, csak az izét, benéztek valamit; (c) kicserélték a jobb első izzómat és a jobb tükrömet is. Három nappal később kiégett a bal első izzó, szilveszterkor meg arra sétáltam le a kocsihoz a Második Utastól (Szellőszökkenő), hogy betörték a bal visszapillantómat, de ez ilyen görög sorsszerűség lehetett.)

 

 

 

* Emlékezzünk csak arra, amikor tévedésből leszedték a rendszámomat, .majd amikor visszaszereztem illetékért, és panaszt akartam tenni, akkor azt mondták, nem jegyzőkönyvezhetik a hibát, mert időközben korrigálták.
** Oké, a szentté avatásra még nem pályázom.
*** Mondjuk a legjobban az háborított fel, hogy a kézifékbetétet is cserélni kell, ami egyrészt hülyén hangzik, mert a kézifék a kocsimban egy pedál (de az ilyen szemantikai izéken még túl tudtam volna lépni), másrészt viszont nincs olyan alkalom, amikor használhatnám, mert ha üresbe rakom a Priust, akkor lockolja a kereket, ha kikapcsolom, lockolja a kereket, menet közben meg az a célom, hogy menjen. De azt mondták, biztosan pont azért öregedett el, mert nem használom.
**** A védelmére meg kell jegyeznem, hogy nem jött a seggemben. Ennek az inverzét viszont egyszer megcsinálta velem két kollégája még 1997-ben, akik a 3-as úton, lakott területen kívül, hajnali egykor egyszer csak lelassítottak előttem harmincra, én meg azt hittem, valami műszaki problémájuk támadt, úgyhogy a záróvonal ellenére megelőztem őket, mire szintén villogni kezdtek. Amikor közölték velem a szabálysértés tényállását, akkor nagyon frusztráltan felsóhajtottam, hogy menstruálok, nagyon görcsöl a hasam, nagyon szeretnék hazaérni, erre ezt csinálják velem, mire annyira meghökkentek, hogy elengedtek.
Reklámok

tire tracks and broken hearts

Az van, hogy az én őseim között minden bizonnyal akad néhány strucc is, mert a megküzdési technikám az azonnal nem megoldható dolgokkal (és emberekkel) kapcsolatban olyan, hogy egyszerűen nem veszek róluk tudomást. Ennek ellenére most, hogy pontosan egy éve ég az autóm műszerfalán a MAINT READY felirat, kezdtem úgy érezni, hogy azért ideje lenne lassan elvinni a kocsit szervizbe (különös tekintettel a hangokra, amelyeket az utóbbi időben ad, és amelyekkel kapcsolatban megpróbáltam elhitetni magammal, hogy csak hallucinálok, amíg többen meg nem kérdezték, hogy miért zúg így a kocsi).

A márkaszerviz ugye drága, de ha már ott voltam, rákérdeztem az ablaktörlő-ügyre is (télen elkövettem az a hibát, hogy utólag kevésnek bizonyuló jégoldó folyadékot spricceltem az ablaktörlőre, majd elindítottam, minek következtében mindkettőről letépődött pár ablakhoz fagyott gumicafat, amelyeket azóta lóbál, és a gyerek is kérdezte, hogy “anya, a születésnapomra ugye kicseréled az ablaktörlőt?”*). Aszonták, mindjárt jönnek vissza az árajánlattal, addig üljek le, úgyhogy leültem, körülnéztem, mire rögtön odaugrott hozzám valaki, hogy ugye konnektort keresek, az ott van, a wifijelszó meg ez és ez, majd hozott nekem egy kávét. Ekkor gyanakodni kezdtem, h drágába lesz nekem az az ablaktörlő, akár a tizenötezer forintot is elérheti (de legalább nem nekem kell vacakolnom vele).

Utána visszajött a személyes kapcsolattartóm, és azt mondta, hogy hát, hetvennyolc. Az arckifejezésem láttán hozzátette, hogy ebben a munkadíj is benne van. Én erre úgy reagáltam, mint a B-kategóriás akciófilmekben a főgonosz a leszámolásos jelenetekben, hogy rögtön elétártam aljas tervemet, miszerint akkor már inkább beugrok a Homasitába, és veszek két ablaktörlőt ott ötezerért. A személyes kapcsolattartóm rezzenéstelen arccal visszakérdezett, hogy biztos vagyok-e abban, hogy nem kérem náluk az eredeti, gyári ablaktörlőt, de nem inogtam meg.

Ekkor jött a következő rész, hogy szóltak, hogy gyanús benzinszag van az autóban, lehet hogy elrepedt a fluxuskondenzátor, és az már hatszámjegyű lesz, mire idegesen kirohantam, majd öndiagnosztizáltam a probléma okát, amely abból állt, hogy amikor utoljára, idegbajosan jégoldottam, akkor berserker üzemmódban nem is spricceltem, hanem letekertem a tartály tetejét, és löttyintettem, majd dolgomat jól végezve nem tekertem vissza a kupakot. A szóban forgó mechanikai problémát ekkor ingyen megszüntettem** magamnak (és ebben a munkadíj is benne volt).

Ezt követően jött, hogy szóltak, hogy a fura hang amiatt van, mert az első kerekek csapágyait lassan cserélni kéne, ennek a munkadíja 75ezer, mert csapágyanként két és fél óra, és náluk 15 az óradíj. Én azt feleltem, hogy átgondolom, csapágyat úgyis rendelni kell.

Ekkor akadt egy kis időm, amíg olajat cseréltek ötszörös áron, meg ilyesmi, úgyhogy felhívtam a Rendszergazdát, akivel nagyon jól lehet együtt felháborodni (illetve azért is, hogy megkérdezzem, kisker is-e az a Homasita, ahova ő szokott vinni), és a Rendszergazda minden elvárásomat kielégítően fel is háborodott velem együtt, idézném, “öt óra alatt te is kicserélsz két csapágyat pdf-ből, egy szerelő egy óra alatt megcsinálja”, és ennek örültem, mint bóknak, amíg hozzá nem tette, hogy “ja, és a Homasitában szerintem kérned sem kell, maguktól le is cserélik az ablaktölődet, ha megveszed, mert rád néznek, és rögtön elkezdenek félteni, hogy két lépés után átesel rajta”.

Utána akadt még egy kis időm (ami óránként tizenötezer forintomba került), úgyhogy megosztottam Tarhonyakártevővel, hogy képzelje el, előző este megvettem a jegyeket a Pink Floyd tribute lézershow-ra, meg a Roger Waters koncertre, és a jegyek megvétele után derült ki, hogy a lézershow-ra sikerült pont az L. mellé szereznem (aki már sokkal korábban megvásárolta, és nem árulta el a helyét). De ennél sokkal viccesebb lenne, folytattam, ha kiderülne, hogy a RW-koncertre is sikerült az ő szektorába beletalálnom a Puskás Stadionban, ami azért mégiscsak nagyobb valamivel, különös tekintettel arra, hogy az L. állni szokott. És itt eszembe jutott, hogy végtére is, rákérdezhetek nála, úgyhogy megkérdeztem az L.-t, hogy ugye nem a K1 szektorba*** vettél jegyet, haha, mire azt felelte, hogy de. És ez azért a 40+ szektort tekintetbe véve szép munka volt a sorstól.

Ekkor szóltak, hogy kész a kocsi, úgyhogy fizettem, majd kimentem az autóhoz, és majdnem visszafordultam, hogy a nyakukba ugorjak, mert kiderült, hogy kívül-belül kitakarították. Csak hogy érzékeltessem, milyen állapotok uralkodtak benne takarítás előtt, amikor az L.-t kedden körbefurikáztam a városban, egy idő után megkérdezte, hogy tudom-e, hogy a hátsó ülés előtt kinőtt egy bokor, majd kissé szemrehányóan hozzátette, hogy és még csak nem is locsolom rendesen, mert tökre ki van száradva. Majd az este valamelyik későbbi részében megjegyezte, hogy ha járnánk, akkor biztosan kitakarítaná az autómat, de utána nagyon lekezelően nézne, amire én azt feleltem, hogy egyrészt járhatunk arra a pár órára, másrészt, ha kitakarítja a kocsimat, akkor utána akárhogyan nézhet rám (de nem jártunk).

Szóval végül tényleg vettem a Homasitában két darab ablaktörlőt összesen háromezerhatszáz forintért, de úgy, hogy amikor bementem, az első eladó rám nézett, meghallgatott, majd kijött velem (az esőben!) megnézni, milyen ablaktörlő kell nekem, és miután kifizettem, ismét kijött (csak megkért, hadd vegyen előtte fel egy esőkabátot), és felszerelte, kipróbálta, és amikor a kezébe nyomtam egy ezrest, akkor azt mondta, hogy ne hülyéskedjek már (de tájékoztattam, hogy megspórolt nekem hetvenvalahányezret, úgyhogy nyugodtan elfogadhatja).

A csapágycserével meg nyomon vagyok (az első felhívott szervizben valamivel kevesebbet mondtak a csapágyra, a munkadíjra meg azt, hogy olyan 7-10e között lesz), de ha valaki tud jó Toyota szervizt (amelyben van számítógép a Priushoz) Sóskút-Tárnok-Érd-Törökbálint-Budaörs környékén, azért szóljon nyugodtan.

Ja, és este meg a hősiességemért és az átélt szenvedésekért cserébe kaptam egy stílszerű Garage Hard Lemonade-et, úgyhogy most egy kicsit kevésbé fáj az a két csapágy.

* Juteszembe, csak tanulságul másoknak, azt a hibát is elkövettem, hogy a ablak kapargatása előtt csak benyúltam elindítani az ablaktörlőt a kocsi bal eleje mellett állva, mire azonnal több kiló havat kaptam a nyakamba.
** Visszatekertem a kupakot.
*** A szektor nevét a személyiségi jogai védelmében megváltoztattuk.

megint prius

Az autóm minden bizonnyal úgy gondolta, hogy már régen írtam róla, mert határozottan figyelemfelkeltő dolgokat csinált a héten (na jó, csak egyszer, de az durva volt).

Aznap reggel sikerült ráállnom a sofőroldali ajtóval egy fakerítésre, mert máshol nem volt hely (ráadásul a két utolsót az orrom előtt nyúlták le), ami önmagában nem lett volna baj, mert van még négy ajtó rajta a csomagtartóval együtt. Csakhogy a többi négyet csak a kis akkumulátorról kapott delej nyitja, és amikor délután háromkor (egy órával azelőtt, hogy a gyerekért legkésőbb az oviba kellett érnem) megközelítettem a gépjárművet, kiderült, hogy a kis akkumulátor minden energiáját arra fordította, hogy a riasztót működtesse (a közelben sétáltató kismamák tanúvallomása szerint), majd tetszhalott állapotba vonult.

Szóval ott álltam a kocsival, aminek az ajtaját csak tíz centire lehetett kinyitni, és semmi mást nem tudtam csinálni vele, és azon gondolkoztam, hogy akkor most kétségbeessek-e, vagy levegyem a kényelmetlen magassarkúmat, és csak utána essek kétségbe, majd inkább telefonáltam az ismerőseimnek, akikkel kedélyesen elcsevegtem a témában. Ennek annyi eredménye volt, hogy a rendszergazda közölte velem, hogy úton van, ad nekem delejt, de mire odaér, hatoljak be valahogyan az autóba, mert különben nem fog menni.

Mivel az utóbbi időben sok Jane Goodallt olvastam, tisztában voltam vele, hogy mire képesek a főemlősök, ha igazán akarják, úgyhogy kerestem egy nagyobb botot, és lepiszkáltam vele a banánt valahogy kinyitottam vele előbb a motorháztetőt belülről, majd az emberi ujjbegyekre formatervezett, finom, csúsztató mozdulattal eltolható utasülés oldali zárat is odébb pöcköltem. Ez utóbbi elég nehéz volt egy tíz centis résen benyúlva, rossz szögben, két méteres bottal, úgy, hogy vagy belátok, vagy manipulálok, olyan negyven percbe telt, úgyhogy időközben a babakocsis anyukák mellett néhány férfiember is megállt a közelben, és érdeklődtek, hogy segíthetnek-e valamiben. Sajnos kiderült, hogy az egyik nem tudja, hol van a saját akkumulátora az autójában, a másiknak nagyon mélyen volt, a harmadiknál nem volt bikázókábel (szekvenciálisan jöttek, nem átfedésekkel), úgyhogy magamban némileg sajnálkozva azon, hogy nincsenek már igazi férfiak, megköszöntem a szándékot.

Ezzel szemben a rendszergazda csúcsot döntött, miután odaért, konkrétan nagyjából másfél perc alatt előkapta, csatlakoztatta, beindította, meg is jegyeztem neki a szokásos hálás modoromban, hogy igazán nem mondhatja, hogy nincsen kihasználva az indítókábele, mióta elektronyos autóm van, amire ő kevésbé lelkesen helyeselt, majd elzavart az óvodába.

És akkor most leírom százszor, hogy mindig szabadon hagyjuk az egyetlen kulccsal nyitható ajtót (és nem bosszantjuk Christine-t soha).

bejegyzés jellemfejlődéssel és kávéval

Mostanában reggel nem egyedül megyek a város túlsó végére, hanem carpoolingolom a tőlem nem messze lakó fogorvost, aki szintén arrafelé menti áldozatos munkával az életeket (na jó, leginkább csak fogakat fehérít, de azt is el kell végeznie valakinek), és most két hétig autóilag kihívásokkal küszködik. Ez így tök környezet- és emberbarát dolog, de erősen tartottam attól, hogy a baráti viszonyukat meg fogja viselni.

Van ugyanis reggelente az a sötét, démonjárta óra, ami az ébredésemtől a kávé vagy tea elfogyasztásáig tart, amikor is a világ a pusztulás felé rohan, kövér vagyok és engem mindenki bánt direkt, én pedig ennek megfelelően viszonyulok az ellenséges világhoz. Nem vagyok egy vidám, derűs társaság, na (mentségemre szóljon, hogy az összes többi órában nagyjából igen). A helyzetet súlyosbítja, hogy mostanában reggel választhatok, hogy a gyereket öltöztetem fel, vagy a kávét/teát csinálom meg, és hát az ivadékgondozási ösztön bizony erősebb az önfenntartási ösztönnél az emlősöknél úgy általában.

Az első napon nem történt semmi visszafordíthatatlan, a fogorvos az animált folyamatkijelzést nézegette, mint mindenki, aki beül az autómba, én meg igyekeztem nem beszélni.

A második napon tett valami megjegyzést a zenei ízlésemre, de szerencsére úgy döntöttem, hogy hallgatással sújtom ezért, abból nem lehet gond, úgyhogy csak a gyerekkel vitattam meg az autóstársaink vezetési technikáját.

Ma reggel viszont a fogorvos a beszálláskor pszichoaktív szereket nyújtott maga elé mintegy engesztelési áldozatul (kávét és fájdalomcsillapítót), amitől annyira elérzékenyültem, hogy amikor azt mondta, “álljunk meg majd ott egy kicsit, ahol a köcsögök harmincnyolccal szoktak menni egymás mellett”, még úgy éreztem, lelki társam nekem ő, és végre valaki, aki megért. Amikor felhívta rá a figyelmem, hogy a villamos megint direkt lesben állt, és megvárta, hogy az átjáróhoz érjek, és feltarthasson, illetve leszólta az előttünk haladó Suzukit, hogy nem igaz, hogy meg sem próbálja nyolcvannal bevenni a hajtűkanyart, akkor kezdtem úgy érezni, hogy parodizál engem. Miután tisztáztuk, hogy a gyanúm jogos, az út nagy részében azon vitatkoztunk, hogy amikor azt mondom valakire, hogy harmincnyolccal megy, az vajon tényleg harmincnyolccal megy-e, vagy mondjuk hetvenkettővel. A végső érvem az volt, hogy de ugye milyen gyorsan beérünk a munkahelyére, mire beismerte, hogy valóban, ilyen sebesen még soha nem volt ott, neki nagyjából két és fél perccel tovább szokott tartani az út, viszont messze nem ilyen szórakoztató.

Azután váratlan fordulatként, amikor megálltam a munkahelye előtt, közölte velem, hogy ja, ma nem kellett volna bejönnie, csak előző este annyira ellentmondást nem tűrő hangnemben kértem meg chaten, hogy hozzon valami fájdalomcsillapítót, hogy nem mert nemet mondani, utána reggel reflexből beült az autóba, és mire eszébe jutott, hogy nem akart velem jönni, már túl kényelmesen elhelyezkedett, úgyhogy dolgom végeztével hazavinném-e légyszi.

Vagy szívesen vezetne is akár, folytatta, úgyhogy hagytam, mert tudtam, hogy mi lesz a vége, és tényleg, olyan egy kilométeren belül beismerte, hogy igazam volt, tényleg az autó akar gyorsan menni, a BAH-csomópontnál már abban is igazat adott nekem, hogy mindenki harmincnyolccal totyog, és mire hazaértünk hozzáig, a lelkemre kötötte, hogy neki szóljak először, ha valamikor el akarom adni a dodzsemet, mert tök jó játék.

Úgy érzem, hogy ha mindketten tanulunk a történtekből és megtartjuk jó szokásainkat (engem kivéve), akkor a reggeleink sokkal megértőbb, barátságosabb hangulatban fognak telni, és senkit nem raknak ki például félúton az autóból. Különösen azt, aki mondjuk kakaós csigát is hoz a kávé mellé. Csak úgy mondom.

a piros háromszög rejtélye

Biztosan utána tudnék nézni neten is, de ide annyi autós izé olvas és osztja meg mindig velem ismereteinek széles tárházát az okulásomra, hogy mondja meg már valaki, honnan tudja a Prius álló helyzetben, hogy már nem kell a piros háromszög, ha felfújom a kereket?

Mióta téli kerékre lett cserélve a nyári kerék, azóta mutatja a műszerfal azt a szimbólumot, amit én egy zárójelbe zárt, aláhúzott felkiáltójelnek néztem, de mint kiderült, egy (éliről nézve) kerékszimbólumban lévő felkiáltójel (aminek valóban több értelme is van), ami, ha jól olvastam, arra utal, hogy a nyomáskülönbség miatt lényegesen eltér valamelyik két, egy tengelyen lévő kerék fordulatszáma. Több alkalommal is elhatároztam, hogy oké, holnap majd felfújom a kerekeket. Ma éppen a rendszergazdához mentem egyébként a vinyócserés notebookért, amikor a jobb oldal rászaladt egy jeges foltra, és ezért kigyulladt a Halálos Veszélyt jelző Általános Piros Háromszög is, ami a manual szerint kábé azt akarja közölni az emberrel, hogy “mivel eddig nem korrigáltad a jelzett hibát, most MIND ITT PUSZTULUNK SOKFELKIÁLTÓJEL”, és úgy is néz ki (tehát ezesetben arról szól, hogy most már tényleg végzetes a nyomáskülönbség a két kerék között).

Mindenesetre elmentünk a rendszergazdával és felfújta a kerekeket, mire rögtön az autó indításakor, álló helyzetben eltűnt a piros háromszög, a zárójelben aláhúzott felkiáltójel persze maradt, de az, ha nem resetelem a rendszert, mindig marad még egy ideig, mielőtt elhiszi, hogy tényleg intézkedtem. A kérdés az, hogy mit érzett az autó, ami miatt eltűnt a piros háromszög? (A megjelenése után volt egyszer fújás nélkül leállítva és elindítva a kocsi, és akkor megmaradt kihagyás nélkül, szóval az nem megoldás, hogy a kikapcsolás miatt).

[kieg.: itt van illusztráció a piros háromszögről, a keréknyomásos ikon meg akkora és olyan színű, mint a képen látható check engine light, csak kettővel odébb van, és tényleg így néz ki: ( ! )).

streetlegal

Én igazából csak most döbbentem rá, hogy mennyire fülig szerelmes vagyok az autómba, amikor ott álltam a műhelyben, szarvasbőrrel törölgették előttem, és az egyik szerelő kérdésére, miszerint nem zavar-e, hogy ilyen halk, a csak a legmélyebb rajongásokra jellemző párás tekintettel feleltem, hogy nem, szeretem (bár néha kicsit kínos, hogy itt a járdanélküli vidéken hosszú métereken keresztül követek mintegy észrevétlenül gyanútlan gyalogosokat, de olyankor diszkréten lehúzom az ablakot, és felhangosítom a cédét (szólalt-e már meg ön mögött a Hallelujah váratlanul?)). Utána már csak húsz percet kellett várnom, amíg berakták a gyerek ülését, ami kimondottan édes jelenet volt, mert a nyolc szerelőből fluktuációsan olyan öt mindig ott hajolt be az eszköz fölé a fejét vakargatva, de végül sikerült nekik.

És a szerelemtől valóban jobb ember lesz a mindenki, nyugtáztam magamban a hazaúton, miközben elöntött a Zen, és éreztem, hogy eláraszt a lelki béke, egyszeriben még az ötvenes sebességkorlátozás is ésszerűnek tűnt, nem értelmetlen totyogásnak, bár a harminckettővel menőket szokás szerint nem értettem, csak különösebb idegbaj nélkül, nagyvonalú megbocsátással kerülgettem őket. Utána már idefent beugrott, hogy ezt talán mégsem a szerelem teszi, hanem hogy a műszaki miatt rebootolták a fedélzeti kompjútert, amitől megint mérföld per órában kezdett mérni kilométer per óra helyett, ekkor egy kicsit megörültem, hogy nem másztam aggresszíven a seggébe azoknak, akik harminckét mérföld per órával közlekedtek a városban.

Azután tegnap jött az extázis második felvonása, amikor el tudtam menni a boltba kabát nélkül, tíz perc alatt, és kartonjával vehettem az ásványvizet, meg ilyenek, mint nyugaton szokták, ahol soha nem romlanak el az autók.

És ha már ott voltam, az Ikeába is benéztem, mert tárolóra van szüksége a gyerek szobájában stócokban halmozódó könyveknek és dobozokban halmozódó varrós textíliáknak, amiket nincs időm megvarrni. Mivel a pakolós részen tudtam csak parkolni, csak a raktárba rohantam be, és a svéd vámpírcsaládról (Kullen) elnevezett fiókos szekrényre emlékeztem is, viszont a könyvespolc neve az istennek nem jutott eszembe, bár ráutaló jelnek vehettem volna, hogy ahányszor rágondoltam, mindig felcsendült a fejemben a Billy, don’t be a hero, noha ezt a számot sem hallgatni nem szoktam, se nem szeretem különösebben.

Mindenesetre azért megtaláltam őket, és már ott suttogni kezdett egy csendes hang a fejemben, hogy itt gondok lesznek, de mivel tudom, hogy ha elszántam magam valamire, akkor nem érdemes velem vitatkozni, ezért nem tettem.

Azután később azért felmerült bennem, hogy legalább megpróbálhattam volna, amikor ott álltam a kocsi mellett, aminek a 2+ méteres és ötezer kilós könyvespolc éppen az anyósülésére támaszkodott ferde pózban, és azt onnan elmozdítani vagy megemelni semmilyen irányba nem voltam képes, úgyhogy inkább elszívtam egy cigit a stresszre, és közben cselekvési tervet kovácsoltam, illetve reménykedtem, hogy esetleg a polc közben bemászik az autóba magától.

Igazából az is felmerült bennem, hogy vajon ha beírnám a blogomba, hogy itt vagyok az ikea előtt, és egy fél métert kéne tolni a polcomon, akkor vajon hányan jelentkeznének öt percen belül (a tömeget elnézve, súlyozott becsléssel számolva a blogolvasóim fele ott lehetett, a gyerek blogolvasóinak pedig a háromnegyede), de bár nem vagyok különösebben önbizalomhiányos, abban mégis kételkedtem egy kicsit, hogy emberek az ikeában is ötpercenként rákattintanának a telefonjukban blogomra, hátha írtam valamit.

A B-terv egy a feladat szempontjából szimpatikus testalkatú, tetovált fiatalember volt, aki megjegyezte, hogy milyen szép a kocsim (érdekes, neki sem az tűnt fel, hogy ott állok tehetetlen arccal az autóból kilógó fél könyvespolc mellett, biztosan olyan természetesnek tűntem), mire frappáns átvezetéssel a segítségét kértem. Ekkor rövid szóbeli egyeztetés következett, melynek során ő kifejtette, hogy (a) nem fog beférni, (b) ki kellene venni a gyerekülést, én viszont a mostanában a gyereken elsajátított nem-de jellegű érvelésemmel meggyőztem, hogy így is menni fog (nem volt kéznél éppen öt autószerelő, hogy visszategye az ülést, na). És igazam is lett, most már csak darabonként be kellene hordani a bútort a házba, mint a hangyák.

Viszont az indexnél is szerelmesek lehettek tegnap, mert a szokásos felgyújtotta-kibelezte-huszonnyolcszor hasba szúrta helyett olyanok voltak, hogy a szegedi tudós bebizonyította, de nem haragszik, meg a vemhes tehén beleesett, de kimentették, a nácikból hitgyakorló zsidó lett, galambok ültek a verebekhez, Jared Leto félmeztelenül. Mára persze már megint tíz halott, négyszer gázolták el, megrúgta, kannibál csillag, és a human is stalker lett (szerintem a színek szerint szétválogatott jelly bean elég árulkodó), de azért a tegnapelőtt-tegnap nem volt rossz.

bejegyzés sok szóismétléssel, mert nekünk kevés kifejezésünk van a hóra

Decemberben, januárban és februárban konkrétan egy fillért sem költöttem benzinre, és nem azért, mert annyira keveset fogyaszt az autó. Életemnek ebben a szakaszában a fiatal Sophie Marceau fog játszani, aki áll majd az ablak előtt, és ábrándosan bámulja a hóesést. A közélettől ideiglenesen visszavonult, írja majd az önéletrajzíróm.

Az van ugyanis, hogy az utca mikroklímája nem kedvez a téli eljárogatásnak, hogy finoman fogalmazzak. Amikor a két utcányira innen már vidáman anyázzák egymást a nyári gumisok, akkor itt még bokáig érő hó van, most meg konkrétan a babakocsival nem tudok kimenni az utcára (azért megoldom, de extrémsportosan, hogy az egyik vállamon a babakocsi, a másikon a gyerek, közben a kutya vidáman fickándozik a lábam előtt, mi így mulatunk). Decemberben még viccre vettem a dolgot, persze, havazik, gondoltam, aztán januárban felmerült bennem, hogy esetleg vennem kellene téli gumit, amit megpendítettem mind az L., mind a rendszergazda előtt, és mivel a rendszergazda azt is felajánlotta, hogy ha kell, kiáll nekem az utcára is a kocsival (ez itt nem triviális, a grófnő ötven méterre parkol a kaputól), ő nyert (már ha az bárkinek nyeremény, hogy elvihet engem a gumishoz, de én szeretem ezt így felfogni). Sőt, egy nappal korábban elkaptam a gy.a.-t, aki kiállt nekem az utcára simán, még tolnom se kellett.

Másnap reggelre leesett negyven centi hó.

Nem akarom túlságosan részletezni az ezt követő eseményeket, de nagyjából három szakaszban sikerült pár méterrel közelebb jutnom az utca végéhez az autóval. Ekkor jött az a rész, hogy beülök a kocsiba, ami nagyrészt elektromos, és akkor a legyengült állapotban lévő akkumulátor miatt bekapcsolt állapotban lefagy (számítástechnikai értelemben, nem lehetett szoftveresen kikapcsolni), ráadásul nincs rajta reset gomb (power gomb van csak). Kénytelen voltam úgy hagyni, amitől természetesen teljesen lemerült az akkumulátor, és ez többek között azért probléma, mert a csomagtartója csak elektronikusan nyílik (az első ajtajáról is ezt hittem, de kiderült, hogy a téglatest alakú slusszkulcs igazából egy ördöglakat, amiből ki lehet bányászni egy valódi kulcsnak tűnő kulcsot), én pedig a csomagtartóban tárolom a gyerek babakocsiját, szóval hátul kicsit szét kellett szednem az autót, majd gondos kézzel, a belső teret nem károsítva, egy szülészorvos precizitásával ki kellett bányásznom a rögös utakra tervezett, igen masszív Quinny Buzzt.

És tegnap ugyan átjött a gy.a. a pajtásával, és bebikázták az autót, én meg körbeástam vidáman (immár úgy negyvenedszerre), de valószínűleg keveset járattam, úgyhogy ma reggelre ismét se kép, se hang, se semmi. Szerencsére felhívott a rendszergazda, hogy hozna pénzt, én meg rögtön feltételeztem, hogy ha hajlandó a kisujját nyújtani, akkor biztos az egész karját is ideadja, úgyhogy feltártam előtte a tényállást. Neki az volt az ötlete, hogy kössük az autót rá a delejre a töltőjével, amihez riasztanom kellett a gy.a.-t, hogy adjon kölcsön neki ötven méter kábelt, majd kilencre már vidáman másztunk át az üres szomszéd telek drótkerítésén (légvonalban arra van az autóm, és mint kiderült, centire pont légvonalnyi kábel állt rendelkezésünkre). A kutya is jött velünk, pajkosan ugrándozott a hóban, ellentétben a rendszergazdával, aki papucscipőt viselt.

Az autónál nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült kinyitnom a motorháztetőt, ami alá a rendszergazda behajolva dolgozott, majd amikor egy fél percre eltűnt, hogy zseblámpát hozzon, döngve lecsapódott a motorházfedél. Ezt követően kiderült, hogy rettenetesen kevés kezem van, ennyivel nem lehet egyszerre dinamós zseblámpát tekerni, irányozottan világítani és a motorháztetőt fogni, úgyhogy az utóbbit csak néztem (de szeretném megnyugtatni a rendszergazda rajongóit, hogy tragikus események végül nem következtek be az este folyamán, hacsak a papucscipőt nem tekintjük annak).

Ekkor még konzultáltam a kádból kiugrasztott főbérlőmmel, hogy hogyan fakasszak áramot a kertben, majd a rendszergazda a gy.a.-val, hogy mit csíptessen hova, és egyáltalán, utána rendeztük a biztonságtechnikai kérdéseket, a rendszergazda megnyugtatott, hogy most már biztosan ki fogok tudni állni, mert a kocsi környékéről az összes hó a nadrágszárára, illetve a cipőjébe került, elmesélt egy viccet*, majd a poénnál a kezembe nyomott némi készpénzt, és a barátságunk töretlenségéről (ez az események után már nem volt annyira egyértelmű) biztosítva sebesen távozott. Azért kíváncsi vagyok, mikor látogat meg újra.

Mindenesetre most töltődik az autó, úgyhogy elképzelhető, hogy legközelebb akár már az Auchan pénztáránál végbemenő eseményekről is tudok írni hosszú, fájdalmasan részletes posztokat.

* A kilencvenkét éves Józsi bácsi elbiceg a kuplerájba, megpödri a bajszát, és felkiált:
– Nőt akarok!
– Maga már rég túlvan azon, aranyoskám – csitítja a madám. Mire Józsi bácsi:
– Igen? Akkor fizetni akarok!

Azért a rendszergazda előadásában viccesebb.