második utas kategória bejegyzései

arról, amikor dicsérni jönnek, nem temetni

A mai születésnapomra a Második Utastól (aki ugyan megkért, hogy a jövőben lehetőleg Szellőszökkenő Zafír Szeráfként emlegessem a blogomban, de most így referált magára) megkaptam életem egyik legjobb ajándékát evör, egy exkluzív blogbejegyzést a saját blogomba (ami azért is nagyon jól jön, mert én most éppen nem tudok írni), rólam (kimeríthetetlen téma).

Itt következik:

“Mottóm: Dicsérni jöttem Caesart, nem temetni (aka barátság retrospektív)

Már régen érlelődik bennem ez az írás, úgyhogy vannak is ehhez tartozó kósza cetlik a lakásban; például olyan, hogy “A csótányos fószert nem elfelejteni!*”, de szerintem érthető, hogy az ember alaposan felkészül arra, ha valakit a szülinapja alkalmából méltatni szeretne.

 Mivel rögtön az első mondatban el is szpojlereztem, hogy miről lesz szó (születésnapról), ezért hadd beszéljek egy kicsit a temetésekről.

 Nem, nem akarok elásni senkit, csak úgy nagy általánosságban eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy az emberek nem vesznek részt a saját temetésükön (mármint de, csak elég passzívak szoktak lenni), pedig az az alkalom, amikor a legszebb dolgokat szokták elmondani róluk, és biztos örömmel hallanák, hogy milyen kiváló embernek tartották őket így utólag (és még csak el sem hangzik a “van-e valakinek ellenvetése?” kérdés, pedig biztos, hogy bizonyos esetekben lenne ennek létjogosultsága… és most virtuálisan megböködöm Luciát**).

 A lényeg, hogy azért gyűltem ma itt össze, hogy ne megkésve méltassam a blog tulajdonosát, hanem még létezésének legszebb virágjában.

 Hála az olyan modernségeknek, mint a gmail, pontosan meg tudom mondani, hogy ismeretségünk 2009. augusztus 8-án 11 óra 11 perckor vette kezdetét, amikor is írtam neki egy emailt, hogy fordítót keresek (örök problémám, hogy folyton a hozzám illő fordítót keresem), és valaki őt ajánlotta, mint embert, aki épp fordítandót keres. Rögtön szimpatikusnak tűnt, mert 9 perc múlva válaszolt is, megerősítette, hogy valóban tud nyelveken szólni és írni, és hogy napi 2 órában gyakorlatilag bármire hajlandó. És még gyors is.

 Az eltelt évek fényében igazolhatom, hogy tényleg bármire hajlandó (lásd sok ezer percnyi nézhetetlen spanyol reality), és tényleg gyorsan végez (legalább is szakmailag – mondjuk amúgy emberileg is, én szoktam az lenni, aki még ráérősen hajat mos, de egyszer már elmagyaráztam neki, hogy nekem sajnos nagyon bensőséges a hajammal való kapcsolatom, és ő megértette, mert ő is kedveli a hajam amúgy).

 A gyümölcsőző munkakapcsolatból aztán komótosan továbblépkedtünk és néha szórakoztató leveleket váltottunk egymással az életről úgy általában, meg néhány alkalommal össze is futottunk szakmailag (egyszer például emlékszem, hogy a Tündérkertben becsiccsentve nagyon hosszan és nagyon idegesítően magyaráztam neki a kínjaimat, és közben végtelenül sajnáltam, hogy ő színjózan, de azt hiszem jól tűrte), illetve egyszer emberileg is felmentem hozzá, és vittem neki banános sört, amit elsősorban a szép üvege miatt választottam, pedig akkor még nem is tudtam, hogy szereti a szép üvegeket meg faládákat, de leginkább a dekoratív fémdobozokat.

 Aztán folytattuk a levelezést, én közben elmentem egy másik országba egy időre, és amikor erőst kezdett úgy alakulni, hogy vissza kéne jönni, akkor egyik nap úgy keltem fel, hogy bár teljesen abszurdnak hangzik, hiszen nem vagyunk annyira közeli barátok, de meg kell kérdeznem, hogy nem akar-e véletlenül 4000 kilométert utazni velem (jó, akkor nekem volt már egy ilyen fondorlatos tervem, hogy ebből 6000 lesz, de gondoltam, hogy előbb megvárom, hogy mit mond a 4-re és csak utána emelem a tétet).

 Ott lepődtem meg, amikor erre nem azt válaszolta, hogy “majd átgondolom”, “majd meglátjuk”, “ne haragudj, de ez most nem fér bele”, hanem csak annyit, hogy akkor ő most telefonál egyet. És tényleg megint rászolgált a “legendásan gyors” jelzőre, mert nagyon rövid időn belül megírta, hogy természetesen eljön velem a világ végére és vissza még is.

 Ezen a ponton kicsit beaggódtam, hogy milyen lesz összezárva egy kvázi ismeretlennel cirka három hétre (és az összezártságot itt igen szigorúan kell venni, mert sokat tartózkodtunk autóban, és menet közben ugye kontraindikált kiszállni és rácsapni a másikra az ajtót), de aztán kiderült, hogy elég jól tudjuk tolerálni a másik baromságait. Én például végigpisiltem a német autópálya összes mosdóját, viszont minden alakommal becsületesen jeleztem, amikor észrevettem egy útszéli Carrefourt, mert bár én gyűlölöm a boltokat, de Luciát földöntúli boldogság szállja meg a sajtpultok előtt, és ezt nem lenne szívem megtagadni tőle.

 Ezt az utazást ő alaposan dokumentálta itt a blogon (leszámítva azt az egy sötét titkot, amivel életünk végéig kölcsönösen sakkban tudjuk tartani egymást, de ez valójában barátságunk egyik fontos fundamentuma), úgyhogy én csak annyit fűznék hozzá, hogy bár In Bruges megjegyezte, hogy milyen kár, hogy velem van itt és nem élete szerelmével, azért kiváló útitársak lettünk, még annak ellenére is, hogy én vagyok a világ legrosszabb mitfahrere, mert nem tudom megkülönböztetni a jobb és a bal kezem, de Lucia pontosan tudja, hogy ilyenkor azt kell kérdeznie, hogy “neked jobbra vagy nekem?”, és a “neked” az a balt jelenti.

 Ezt a kalandot még sok egyéb követte, és általában igen szép helyekre jutottunk el (onnan lehet tudni, hogy szép helyen vagyunk, hogy Lucia elkezdi készíteni a vizuális dokumentációt, miközben én véget nem érően azt hajtogatom, hogy “itt akarok meghalni”), és ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen remek lenne, ha abból élnénk, hogy pazar helyekre járunk, és aztán beszámolunk róla, hogy jó volt, ide mindenkinek el kell mennie (gyémánt szintű támogatóinknak bevallanánk a kevésbé sötét titkainkat is, mert megérdemlik), mert persze most már létezik az a műfaj, hogy bikinis nők megélnek az instán abból, hogy bikinis nők és van mögöttük egy medence meg sok pálma, de mi talán egyszer tartózkodtunk olyan szállodában, ahol volt kültéri medence, ám egyrészt zuhogott az eső, másrészt 12 fok volt, harmadrészt Belgiumban nem őshonos a datolyapálma, ráadásul nekem csak úszódresszem van (okkal!).

 Szóval amíg el nem jön a várva várt Messiás mecénás, addig kénytelenek vagyunk saját kasszából fizetni ezeket a kis elhajtásokat, de legalább nem kell beleírni az úti beszámolóba olyanokat, hogy “milyen jól jött, hogy mintegy véletlenül volt a kocsiban egy Hecht 743-as rotációs kapa a Kötvényesi és fiai 2008 Kft. jóvoltából”.

 Lucia szerint a dinamikus duónk dinamikáját az adja, hogy én megmondom hova, ő meg eltalál oda (leszámítva Nürnberget, mert ott csak a deus ex machina segített, de oda TÖBBET NEM MEGYÜNK), úgyhogy születésnapja alkalmából szeretném jelezni, hogy tudom a hovát, és ne aggódjon, még térképet is fogok rajzolni, hiszen köztudottan egy kartográfiai őstehetség vagyok.

 Zárásképpen még egy kicsit méltatnám, hiszen kemény munkával megszolgálta ezt. Például nagyon becsülendő, hogy mindig hajlandó meghallgatni az embert (akkor is, ha irritáló, de tényleg – el is ismerem, hogy én például nagyon az voltam mostanában, de rólam épp lehet rosszat mondani, mert messze még a születésnapom és nem sorjáznak a sírásók az ajtóm előtt, és ebből azt a következtetést vontam le, hogy még élek).

 Aztán simán felhívhatnám az éjszaka közepén, hogy iszonyatosan rákívántam a lazacra, és 99,98%-ig biztos vagyok benne, hogy valahogy szerezne nekem (egyrészt neki vannak kapcsolatai, másrészt tudja, hogy nekem legfőbb táplálékomat a vízi élőlények nyújtják), mert ő ilyen.

 Ezenkívül nagyon jókat lehet vele órákig beszélni értelmes dolgokról, hosszan nevetgélni értelmetlen dolgokon, de lehet mellette csendben dolgozni is (tavalyelőtt volt egy nagyon szép karácsonyunk, amikor leköltöztem a konyhájába pár napra billentyűt püfölni, és végtelen nyugalom volt, mert az egész ország épp bebejglizve fetrengett ahelyett, hogy minket zaklatott volna).

 Ami nekem még nagyon fontos, hogy tud lelkesedni dolgokért, még akkor is, ha nincs a legjobb passzban (akkor kicsit kevésbé, de általában érződik, hogy nem fásult, csak fáradt), és ez manapság úgy érzem hiánycikknek számít az emberpiacon.

 Tudom, hogy a külső tulajdonságokat nemigen hozzák fel ilyen temetős dicséreteknél (mert tulajdonképpen az már mindegy, hogy valaki mennyire volt életében délceg, ha egyszer már csak fekszik), de Luciának fontos az ilyesmi, úgyhogy szeretném megjegyezni, hogy nagyon jól állnak neki az apró virágos ruhák – hordásukért némi egészségügyi kockáztatot is hajlandó vállalni (legalábbis előfordult már, hogy nem az időjárásnak megfelelően öltözött fel), akkor is kisminkeli magát, ha a szeméttelepre megyünk (megtörtént eset), és hála istennek a józan eszére hallgatott, amikor megvette a kék műszőrme mellényt.

 Még sok szépet és jót össze tudnék róla hordani, és megjegyezném, hogy például az is egy kellemes tulajdonsága, hogy ő is tud igazán kedves dolgokat mondani, de ezeket valószínűleg inkább szóban teszem majd meg, úgyhogy akkor nem is szaporítanám tovább a betűket, a lényeg, hogy isten vagy a természetes kiválasztódás éltessen, Kicsim!

 A Második Utas

* A csótányos fószer az Edgar the Bug lenne a MIB-ből, és a Luciával való közelebbi ismeretségünk kapcsán az volt az egyik első aggodalmam, hogy sosem jönnék rá, ha valami testrabló lény magára vette volna a bőrét, mert ő is negyven deka cukorral issza az összes folyadékot. A másik lehetőség, persze, hogy én már eleve testrablottként ismertem meg. Azt hiszem, ezt a félelmemet még nem osztottam meg vele, de ezért nézek néha olyan gyanakvóan.).

** Ez a név nekem nehezen jön a számra, mert én az IGAZI nevén szólítom. Mármint nem kértem még el az anyakönyv kivonatát vagy ilyesmi, de ennyi bizalma legyen az embernek a környezete iránt.”