De igazából ezzel nem csak én vagyok így, ez globális tendencia, hogy pusztulnak ki a rendes énblogok (ugyanakkor némelyik tumblr például teljesen elmenne klasszikus, tisztességes énblognak), és ez valójában az olvasók hibája, mert az ember jó darabig csak ül szép nyugodtan és írogatja a kis blogját, de utána elkezdik olvasni, és elkezdik ismerősök is olvasni, meg megismerkedik olyan emberekkel, akik olvassák, és onnantól vége, mert ki akarna bármit elmondani magáról olyan embereknek, akik ismerik.

Sose szabad megismerkedni senkivel*.

Ha már itt tartunk, mondjuk a múltkori medúzatalálkozón*** (ami előtt telefonos segítséget kellett kérnem, hogy odataláljak, és az L. azzal navigált oda, hogy ott van a haverjaim székháza mellett, mire értő módon visszakérdeztem, hogy ugye a KGB-re**** gondol, ő meg rávágta, hogy igen, úgyhogy inkább megnéztem a Google Mapsen), szóval azon is azzal indítottunk az agnusszal, hogy de kár, hogy nincsenek már énblogok, bár most találtam egyet, valami lány, aki egész jó énblogot írt, csak aztán összejött valami foglalt pasival, és azóta csak arról szokott, mire az agnus rávágta, hogy ugye a gömbvillámra gondolok, mert azt ő is felfedezte, és találkozott is vele, és egy helyes lány (vélhetően nemsokára felhagy a blogolással, én szóltam).

Utána megjöttek a többiek, és valahogy a nőgyógyászokra terelődött a szó, úgyhogy megkérdeztem a mindenkit, hogy tudnak-e jó nőgyógyászt, mert a régivel úgy vagyok, hogy I don’t love him any more (nem, nem jártunk, vagy ilyesmi), és Suematra (már nem blogol) mondta, hogy ő tud egy nagyon jó nőgyógyászt, Dr. Kovács Józsefet, és a fia is nőgyógyász, és őt is úgy hívják. Miután az internet segítségével tisztáztuk, hogy igazából Dr. Szabó János az illető, a fia pedig Dr. Szabó Vilmos (a neveket a szem. jogok miatt stb), Alie (már nem blogol) álmodozó tekintettel megemlítette, hogy ja, azt ismeri, mert majdnem megölte őt meg az egyik gyermekét, amikor a vajúdásnál természetes szülést javasolt, de persze ezt akkor és ott nem tudhatta, és aztán úgyis visszajött a saját orvosa az onkológiáról. Itt nem értettem, hogy mit keresett az onkológián a saját szülésze, de utána kiderült, hogy az meg szülész-nőgyógyász-onkológus, vagyis mindenfajta sejtburjánzást képes kezelni, bólogattunk értő arccal Suematrával.

Az L.-nek (blogol, de nem úgy) annyi hozzáfűznivalója volt az egészhez (próbált részt venni a beszélgetésbe), hogy most akkor megeszi a padthaiját, és hazamegy neki is van egy nőgyógyász a telefonjában, de egészen más okokból, amire az Alie megkérdezte, hogy mire gondol, felszedett egy nőgyógyászt, de az L. azt mondta, hogy nem, hanem vészhelyzet esetére. Én itt léptem be azzal, hogy nem hallok semmit, mit mondott, mire az L. türelmesen elismételte, hogy neki is van ám nőgyógyász a telefonjába, stb, én meg visszakérdeztem, hogy azért-e, mert felszedett egy nőgyógyászt (a feledékenységen, az apróbb egészségügyi problémákon és az enyhe süketségen kívül amúgy semmi nem utalt a dicsőséges, letűnt bloggergeneráció tagjainak öregedésére, írta a külső szemlélő).

Brainoiz mondjuk nem volt ott, de vele pár nappal korábban találkoztam az Örsön, és valami negyven percet beszéltünk fordításokról és kiadókról az út szélén, miközben csövesek próbáltak tőlünk lejmolni, szóval tök olyan volt, mint egy medúzatalálkozón, amikor többször ránk szólnak, hogy hagyjuk már abba, és végül kimenekülünk az utcára fordításokról és kiadókról beszélgetni, és közben csövesek próbálnak lejmolni tőlünk.

Szóval végső soron valószínűleg az a probléma (a nőgyógyászokon kívül), hogy a személyes, face-to-face kapcsolattartás megöli az elidegenedett, arctalan írásos kommunikációt, ezért tart itt ez az ország.

* “Kezdem úgy érezni, hogy Holden Caulfielddel hálok”, írta nekem egyszer egy pasi (vagy valami hasonlót, most nem kerestem vissza), azóta mindig röhögök magamban, amikor ilyen kijelentéseket teszek**.

** Mondjuk amúgy is röhögnék.

*** Ezt mindig megkérdezi valaki, hogy mitől medúza, hát attól, hogy egyszer (régen, amikor még voltak blogok) írta rólunk valaki a szakdolgozatában, hogy a bloggertársaságok olyanok, mint a medúzarajok, hogy összeverődnek meg szétesnek, és más elrendezésben állnak ismét össze. És igen, Tarhonyakártevő meg lány.

**** Tudom, immár FSZB & SZVR, de az L. nehezen szabadul a régi berögződésektől, nem, nem járunk, vagy ilyesmi.

Én nem tudom, mikor változtunk a medúzákkal lángoló tekintetű, tehetséges egobloggerekből cinikus, kiégett lelkű belvárosi hipszterekké, de amikor tegnap megérkeztem a Mókus utcai Mókus sörözőbe, akkor egyrészt az L. azzal fogadott, hogy olyan vidámnak tűnök, valami baj van-e, másrészt alie aránylag hamar kiborult azon, hogy a pincérnő kedves velünk, és én értem, hogy mi az elmúlt hat (?) évben a Parázshoz meg az Újparázshoz szoktunk, ahol a kezdetek kezdete óta közönnyel vegyes megvetéssel kezelnek minket, és ettől érezzük úgy magunkat, hogy megérkeztünk, mi itt vagyunk otthon, de mint ott is kifejtettem, nekem nehéz életem volt, és tudom értékelni, ha valaki nem köp le (vagy legalábbis fel tudom dolgozni).

Utána valamivel az L. jegyezte meg, hogy kezdi külvárosi panelprolinak érezni magát, amiért azzal jött, hogy neki tetszett ez vagy az a film, amikor már a harmadikat* húztuk le (kivéve engem), majd elkeztük a Mai Fiatalokat ekézni, akiknek a blog már egy misztikus valami (pláne abban a naplóregény formában, amelyben mi nyomtuk a régi szép időkben), mert ezeknek már csak az instagram, a twitter, az askfm meg a tumbler, meg brainoiz mesélt valami snapchatről vagy miről, ahol ezek főleg meztelen (!) képeket küldenek magukról egymásnak, és hiába védtem valamennyire a dolgot alie-nek azzal, hogy az önmegsemmisítő képek egymásnak a csunyájáról is lehet a kommunikáció egyfajta formája, azért szerintem is ezért tart itt ez az ország.

Aztán valahogy szóba került, hogy mi is csináltunk meredek dolgokat fiatalabb korunkban, brainoiz például megosztotta, hogy ő egyszer (12 éves korában) megvett egy Backstreet Boys New Kids on the Block kazettát egy nő miatt, de mire meghallgatta, addigra a nő már a Brost szerette, “és beláthatjuk, hogy oda nem követhettem”.

Aztán aránylag korán bezártak, úgyhogy hazametünk, és sikerült alie-t is visszatartani arról, hogy beírjon a vásárlók könyvébe a túlzott kedvesség** miatt, úgyhogy talán még van remény.

* Az első a 12 év rabszolgaság volt, amelyet Ex-Bright úgy írt le, hogy és van az a rabszolga, aki szenved, mert megkorbácsolják, és van az a másik rabszolga, az is szenved, és van a rabszolgatartó, aki szintén szenved, itt azért közbekérdeztem, hogy az miért szenved, magánéleti problémái vannak-e vajon, mire Ex-Bright azt felelte, hogy igen.

Utána kiderült, hogy az Augusztus Oklahomában-ban is szenved mindenki. Magánéleti problémák miatt.

Ezután jött szóba a Before Midnight, amely, idézném Sulemiát, “rettenetes volt, a csaj folyton ok nélkül hisztizett, és ki-be rohangált, és az ajtót csapkodta, és semmi oka nem volt rá”, amire Ex-Bright és az L. rávágták, hogy igen, és a férfiak élete folyamatosan erről szól. Én magánéleti problémákra tippelek.

Utána meséltek valami független produkcióról, amely azért rossz, mert szenvednek benne, utána meghal mindenki, de az űrben játszódik, és ez így együtt nekem ígéretesnek tűnt, úgyhogy el fogom kérni a címét.

A Wall Street farkasában állítólag nem szenvednek, az másért nem jó.

** Amúgy a tényleg szívből jövő kedvességnek és törődésnek tűnő dologgal valószínűleg az erősen közepes konyhát próbálták leplezni, mert a tatáromon például teljesen meghatódtam, mármint azon a részén, hogy nem tudom, mennyire látszik, de gondos kezek fűszernövény-szálakat rendeztek el bájosan a takaros hengerré göngyölt uborkakarikákban (mitől marad így az uborka?), viszont egyrészt kicsit nehéz az előre bekevert és formába préselt darálthúsba még külön beleapplikálni a tojássárgát, másrészt bár a hús nem volt rossz (agyonfűszerezve sem volt, frissnek tűnt), de inkább fehérpecsenye kategória, mint bélszín.

Meg ott volt a pálinkák ügye, a vodkával az ilyen helyeken vigyázok, mert van, amelyiktől fáj a fejem, itt meg pálinka témában egyrészt mondták, hogy mennyire különleges a sütőtökpálinka, másrészt ajánlottak mézes málnát nem is különösebben drágáért. Szóval én nem tudom, mit vártam a sütőtökpálinkától, de sütőtökillata volt és sütőtökíze, ami bennem a vidáman átmulatott éjszakák helyett a hozzátáplálás elejét idézi meg (rengetegszer le lettem köpve sütőtökkel), ugyanakkor jogos lett volna a kérdés a személyzettől, hogy mégis, mire számítottam.

[a szerző megjegyzése: ez a poszt még szerdán született, csak azóta nem volt időm befejezni]

Tegnap reggel a Lam azzal keltett*, hogy ő jobb pasi, mint Ryan Gosling, mert mikor ébresztett engem Ryan Gosling kávéval. Beismertem, hogy soha, majd logikátlanul (és némiképp hálátlanul, de hát kora hajnal volt) hozzátettem, hogy Ryan Gosling hagyna engem aludni. Ezután tűnődni kezdtünk, mit is csinálhat RG vajon reggel egy nővel, majd egyszerre rávágtuk, hogy hát persze, nézne. Nézéssel nem is lehet felébreszteni senkit, vonta le a következtetést a kávés pasi, mire én bölcsen hozzátettem, hogy azért előbb-utóbb minden nő felébred. Ha nézik? – kérdezte Lam, de tisztáztam, hogy akkor is, ha nem. Ebből a párbeszédből finomodott ki később a Ryan Gosling egy napja c. művészfilm forgatókönyve Ryan Gosling két, majd Ryan Gosling másfél napjává (romantikus pszichothriller).

A nézést előző este figyeltük meg, amikor a határozott rábeszélőképességem hatására a Drive c. oktatóvideót néztük (nyomatékosan meg lettem kérve, hogy tegyem hozzá, hogy megittunk közben egy üveg vodkát, az elveszi az élét a dolognak), a szünetekben pedig azt elemeztük, melyikünk mit tenne az apokalipszis után, nekem például van benzines aggregátorom, úgyhogy tudnám használni a számítógépet, magyaráztam, majd eszembe jutott, hogy de hát az internet nélkül nem sokat ér. Dehogynem, biztatott Lam, nyilvántarthatnád a készleteidet Excelben, meg vezethetnénk a naplónkat Wordben. Aztán kidolgoztuk, hogy az elszigetelt sejtek valószínűleg mindenféle programokat írnának a zombik vándorlási algoritmusára ahelyett, hogy egyszerűen csak figyelnének, mikor bukkannak fel.

A reggel egyébként azzal folytatódott, hogy Lam felszólított, hogy segítsek a jobbiknak, és számoljam össze az általam ismert zsidókat (Szegedi Csanád az egy, feleltem félálomban, a többiben nem vagyok biztos), illetve továbbította az információt, hogy Müller Péter az origón tájékoztatta a népességet arról, hogy a népesség hol rontja el a párkapcsolatait. A kivonatolt tájékoztató azzal a konklúzióval zárult, hogy “lehet, hogy nem is csinált rosszul semmit, csak a másik nem szerette önt eléggé”, ami, mint megegyeztünk, az élet minden területén alkalmazható örök, felszabadító igazság, vö. “nem rossz étel a hal, csak nem szeretem eléggé”, “nem olyan rossz ez a szakdolgozat, csak nem szeretlek eléggé”, stb, majd azért végül bementem dolgozni, pedig eléggé nem szerettem volna.

* Nem, nem járunk, vagy ilyesmi, csak technikai okokból néha a kanapéján alszom.

Szóval eredetileg a kapott tipp nyomán Boo-nak akartam öltözni a Szörny Rt.-ből, de szombat reggel koncepciót váltottam, mert miközben az Adonis2000 Kft (félrevezető név, pedig reménykedtem) képviselője szerelte az internetemet, elgondolkoztam azon, hány évig öltözhetek vajon még kislánynak, és erről eszembe jutott, hogy mindig is szerettem volna a Battle Royale-ból a győztes kiscsajnak öltözni, ugye az a posztapokaliptikus/szuperhősös tematikába is vág, fehér blúz van, fejsze van, rongybaba van, térdzokni van, nyakkendő, rakott szoknya meg vér nincs, de azt lehet szerezni.

A nyakkendő aránylag egyszerű volt, éppen egy hozzám közel álló férfiemberrel beszélgettem, akinek korábban elmeséltem, mennyire utálok mindenkit, majd az ötlet felmerültével hirtelen váltással megkérdeztem, hogy nincs-e egy erős anyagból készült, vékony, fekete nyakkendője. De csak olyat adj kölcsön, ami nem baj, ha egy kicsit véres lesz, tettem hozzá azon a casual hangon, ahogy az ilyet hozzátenni szokás, mire a HKÁF azt felelte, hogy no questions asked, de úgy érzi, nem fogja visszakérni.

A rakott szoknya komolyabb menet volt, tavaly még minden tele volt vele, de idén már nem divat, mint azt a d’Orsayban közölték velem (annak ellenére, hogy közeledik az apokalipszis). Végül zónába helyezkedtem, elgondolkoztam azon, honnan is vásárolnék, ha diáklány lennék, és noha a C&A gyermekruhaosztályán kiderült, hogy a diáklányok mostanában leginkább rózsaszín párducmintás miniben nyomják három éves kortól, azért találat is volt.

Viszont amikor nem találtam a helyén a Mammutban a partiboltot, majdnem fennhangon kezdtem szidni Matolcsy kétes erkölcsű édesanyját, amiért a közelmúltbéli gazdasági intézkedések miatt tönkremennek a kisvállalkozók, és a becsületes magyar háztartások már művért sem tudnak beszerezni idényben. Ekkor hívtam fel végső kétségbeesésemben az L.-t, mert utoljára nála láttam művért (igaz, hogy azt nálam hagyta, csak nem találom, és ez megkérdőjelezi egy kicsit ennek a lépésnek az ésszerűségét, elvégre az L. nem az a fajta, aki napi szinten kér húsz deka fokhagymás delco sonkát és egy deci művért a közértben, de akinél egyszer művér volt, az le nem mossa magáról onnantól). Az L. azt felelte, hogy legfeljebb igazit tud hozni, és 11 körül érkezik. Ekkor viszont szerencsére kiderült, hogy a partibolt csak átköltözött, és készletük is volt, úgyhogy az éjjeliszekrényemen megtekinthető A három művér c. kevésbé ismert kamaradráma (és van két szett vámpírfogam és egy sebem is, mert csak árukapcsolással forgalmaznak ilyesmit). A művérben amúgy csalódtam, egy flakon barbecue-szósszal sokkal hitelesebb eredményt lettem volna képes elérni, de ez van.

Egyébként ez volt az a Halloween-buli, amin mindenki önmagának öltözött (brainoiz szerint én is, és most már nem tudja anélkül megnézni a Battle Royale-t, hogy be ne ugrana a kép), a posztapokalipszis, úgy tűnik, valahogy kihozza a bloggerekből az igazi lényüket. Isoldében azonnal felismertem Wendy Watsont, brainoiz tök olyan volt, mint bármikor, csak két dobverőt tartott a kezében, de felvilágosított, és ő tényleg így néz ki a mindennapokban is (csak kicsit kevésbé életunt). A másik, aki az avatárjának öltözött, alie volt, mint Tank Girl. Ex-Brightot nem ismertem fel, de ez az én műveltségi hiányosságaimnak tudható be, mert így képek alapján nagyon hozta Snake Plisskent (a szája sarkában tartott fogpiszkálót is beleértve, amire felvetettem, hogy attól félek, mindjárt szaladgálni kezd, elesik és a fogpiszkáló átfúrja a torkát, mire azt felelte, hogy én fogpiszkálóval a számban mentettem meg az amerikai elnököt, bébi, majd játékosan belém eresztett egy sorozatot a bajonettel ellátott gépfegyverszórópisztolyából).

Agnus a munka hőseként nyomta megjelenésében átmenetet képezve a szocialista realizmus és a németalföldi romantikus festők munkássága között, Sulemia olyan generikus Morticia Addams volt, az L. húga konkrét Morticia Addams, Suematra macskanő, sajátos értelmezésben (fülekkel, macskás pólóban). Tizenegy felé az L. is beállított eredeti, boltban vásárolt munkásoverallban (iPhone-zsebbel), szerszámosládával, mint Bicycle Repair Man (és a továbbiakban igyekezett nagyrészt a mosógép mellett állni).

Az este egyik korai fénypontja az volt, amikor a youtube-ban bámultuk Lionel Richie-t és a Hellót ex-Bright alámondásával (sztalkollak, mert vak vagy, és nem tudsz hátranézni), apokalipszisbe pedig akkor hajlott, amikor az elsötétített szobában agnus és az L. előadták a Turn Aroundot fejszébe és kalapácsba énekelve, természetesen csak az I Will Survive után, majd a My Heart Will Go On következett hasonló stílusban, Leonardo DiCaprio szerepében az L. húga a matracon. A Gangnam Style alatt sajnos pont máshol tartózkodtam, de volt még valami női keringőzés a Dancing Queenre, mindeközben alie hol a konyhában kontemplálgatta, hogy ha vége a világnak, kit vesz be a csapatába a zombik ellen, és kit vet majd eléjük (alattam eléggé rezgett a léc az EQ-m állítólagos hiánya miatt, de utána bekerültem, mert, mint kifejtette, a lucia néha nem válaszol levelekre, de utána felbukkan, és akkor tök jó dolgok történnek, az apokalipszis után meg úgysem lesz levelezés), hol azt fejtegette, hogy a jelenlévőkből hány liter vér fér a kádjába vajon, mindezt csak azzal szakította meg, hogy időnként berohant a táncolókhoz, és rúdtáncot performált rúd nélkül, baltával.

Mindent összevetve, a baltámnak elég élménygazdag estéje volt, de én sem éreztem magam rosszul.

– Az egy erőszakos, bántalmazó állat volt, ezért egyszer eltörtem a kezét – magyarázza Sisso nekem és agnusnak álmodozó hangon itt a gyengéd lelkű nők művésztáborában. – Annyira örülök, hogy most pasikról beszélgetünk veletek, ettől izének érzem magam… nőnek?

Azért a medúzákkal való első találkozó objektíven szemlélve időnként esetleg kissé zavarbaejtő lehet, előfordulhat például, hogy az ember felhívja a barátnőjét, hogy tájékoztassa, mikor érkezik megismerkedni a barátaival, mire egy itt meg nem nevezendő női hang (a blogger, az anya, az ember) veszi fel, aki bemutatkozás nélkül megkérdezi, hogy ő-e az xy fiúja, és mikor jön már. Ezt az akadályt csont nélkül vette, és az igenlő válasz, illetve az ETA után még arról is beszámolt külön kérés nélkül, hogy igen, gondolkozik már azon is, milyen szuperképességet akarna, ha lehetne.

Attól tartok viszont, hogy amikor végre megérkezett, kicsit talán félrevezető benyomást gyakorolhattunk rá, mivel a többiek éppen sikongatva biztattak, hogy fényképezzem csak Alekoszt*, aki egy távolabbi teraszon ölelgetett egy szőkét, és adjam el a Blikknek, én meg sorra lőttem a kompromittáló képeket. Mivel a jelen lévő öt lánynak kb egy tévéje van összesen, és, mint múltkor kiderült, a Barátok közt cselekményével tíz évvel le vagyunk maradva, úgy érzem, ebből nem feltétlenül alkotott reális képet a társaságról.

* Meg tudom magyarázni. Suematra a testtartásából felismerte az egy centisnek tűnő Alekoszt egy kb. száz méterre lévő tetőteraszon, én meg rázoomoltam a fényképezőgéppel, hogy bizonyosságot nyerhessen az illető kilétéről, innentől kezdve pedig, mivel csinálták a fesztivált a csajjal (Suematra feltételezése szerint az andalító zene hatására estek egymásnak, de ha én egymásnak esek valakivel, akkor nem a hátát lapogatom fél óráig, és nem fél méterre van egymástól a lábfejünk, brainoiz viszont, mint a sötét emberi viszonyok szakértője, úgy nyilatkozott, miszerint ez egy tipikus “én is szeretném [sóhaj], de nem lehet, maradjunk csak barátok, ne bántsunk másokat” jelenet, esetleg egy tipikus “fogdoss már egy kicsit, hátha fotóznak valahonnan”), onnantól valahogy elszabadultak a dolgok a maguk útján.

Tegnap ülünk békésen a Grundon a csökkentett létszámú medúzákkal, és olyanokról beszélgettünk, hogy emlékeztek, milyen vad buli volt, amikor a mr.a két whiskey után indiai akcentussal olvasta fel angolul a szívbetegségek tüneteit a wikipédiáról, amikor az L. egyszer csak kábé a farzsebéből előhúzott egy komplett sugarshopos marcipános tortát, az agnus meg a ridiküljéből egy gitárt, és előadták születésnapomra az I’m your mant, majd testületileg a kezembe nyomtak egy zacskó jelly beant.

Utána elmesélték, hogy aznap háromszor is elpróbálták a MÜPA egyik stúdiójában, mert a hangversenyteremben éppen valami Wagnert gyakoroltak, meg agnus megkérdezte, hogy észrevettem-e, milyen szenvedélyesen néz rám, amikor azt a részt énekli, hogy I’ll wear a mask for you, utána felvilágosítottak, hogy gondolkoztak azon, hogy szopóálarcban adják-e elő a dalt (a szopóálarc valami általan érthetetlen oknál fogva visszatérő toposz a medúzatalálkozókon), de gyáva voltam, tette hozzá az L.

A későbbiekben alie még elmesélte marquezregény-szerű, zsákfaluban töltött gyermekkorának azt a részét, amikor jézusos fogócskát játszottak, utána pedig, amikor brainoizzel valahogy mindenkit sikerült belevonnunk az amúgy tiltott aktusnak számító műfordításról szóló beszélgetésbe, úgy döntöttünk, ideje hazamenni.

Pénteken megint ruhacsere-buli volt a lányokkal, ami eleve azzal a felütéssel indult, hogy mondtam alie-nek, miközben felvettem, hogy tiszta beteg vagyok, hörgök meg minden, mire kiderült, hogy ő is, és amíg a játékboltban válogattunk kisautókat (a játékboltokban egyébként mostanában mindig romantikus dolgok történnek velem, de ez majd egy másik bejegyzés lesz valamikor), Suematra is írt sms-t, hogy vigyünk már neki Algoflex Fortét.

Alie összerakott a gyermekemnek is egy halom kinőtt ruhát, majd azzal nyújtotta át, hogy direkt táplálékkiegészítős zacskóba tettem neked, ezzel fel lehet szedni testépítő pasikat, hátha meglátja nálad az utcán valami kigyúrt állat, és rád veti magát.

Aztán érkezés után én ügyesen bepozícionáltam magam a papírzsebkendős doboz mellé, és ott el is voltam. Kezdenek körbevándorolni a ruhák, az elején alie-től előkerült ismét a történetes szoknyám, amit a mesés Indiában vettem, Goában, és vidám lettem tőle, ezért némileg bánatosan jegyeztem meg, hogy na ez is mehet az elmebetegeknek, de Isolde szerényen megkérdezte, hogy azért ugye ő is felpróbálhatja előtte (és jó is lett). Suematra pedig ismét bedobta a közösbe Isolde borvörös, hosszú szoknyáját (nagyon sok férfit csábítottam el benne, jegyezte meg Isolde), amire én csaptam le.

Anngel, hála a jó égnek, bóknak vette, amikor udvariasan megkérdeztem tőle, hogy szokott-e hányni evés után, meg beszélgettünk arról, hogy vajon az őrültek vagy az elmebetegek-e a PC-bb megnevezés (ők szokták kapni azokat a ruhákat, amik már egyikünknek sem kellenek), illetve amikor megjegyeztem, hogy nagyon jólöltözött elmebetegek lesznek így három ridiküllel, meg minden, Isolde tájékoztatott, hogy az elmebetegek a mentális zavarral élők is szoktak ridikült hordani, lucia.

Egyébként soha nem lehet tudni, mik kerülnek elő ilyen alkalmakkor, most például konkrétan egy menyasszonyi ruhával tértem haza, amiben beteljesíthetem régi álmomat, és lehetek halott menyasszony a következő Halloween-bulin, illetve örököltem Suematrától egy halom nem hordott fehérneműt (ez olyan, hogy bugyi, de minek, magyarázta elgondolkozva. Inkább előjáték, mint bugyi).

Alie a vége felé fontolgatni kezdte, hogy vesz egy szekrényt külön a türkiz ruháinak, erről eszmbe jutott, amikor Igornál albéreltem, ahol hat kétajtós ruhásszekrény volt, tehát tényleg jutott külön a piros és külön a fekete ruháimnak, majd miközben az ajtó mellett állva magyaráztam szangvinikusan alie-nek, hogy tényleg nem kell sietnie, nyugodtan öltözködjön szép lassan, legfeljebb majd elájulok a láztól és kihívják a mentőt, akkor Isolde még megdicsérte alie táskáját, mire alie kiürítette, és odaajándékozta neki, mondván, hogy ő úgysem szereti. Ennyire elfajultunk a végére.

Ezt talán igazából a gyerek blogjába kellene rakni, de Lamot (nem járunk, vagy ilyesmi) nincs szívem egy Muciblogba száműzni, úgyhogy akit nem érdekel, az ugorgyon.

Az úgy kezdődött, hogy Lam jelezte, hogy szívesen odaadná az egyik új fordítását, és ebből valahogy pillanatokon belül az lett, hogy akkor főzzünk együtt ebédet gyerekekkel (extrémsport).

A nap legfőbb tanulságai, hogy (1) 1+1 gyerek az nem két gyerek, hanem úgy négy-öt, (2) hiába vesz nekik az ember a végtelenhez közelítő mennyiségű játékot, úgyis az lesz a fő szórakozásuk, hogy (1/a) cél nélkül szaladgálnak körbe-körbe, (1/b) az érettebb (5+) korosztály Lam fürdőköpenyének övével köti magát a szekrényhez, köti be a szemét és játszik vakosat, ugrókötelezik, köti a homlokára rambósan, mászik falat, a kevésbé érettebb korosztály (2,5) pedig minden lehetőséget megragadva átbújik alatta, ill. segít az ágyhoz kötött övvel elhúzni az ágyat.

(“Ez az én harcom” Zs, és hű társa, aki tanul, és ugrásra készen várja, hogy lehessen rohangálni).

A nap legviccesebb pillanatait Zs szolgáltatta, aki a megérkezésem utáni első fél percben tájékoztatott arról, hogy lefényképezte az apját bajusszal és cuki nyuszifülekkel, láttam-e (Lam közbemorogta, hogy nem véletlen, hogy nem láttam), és apa azonnal mutassa meg, továbbá amikor Lam magyarázta neki, hogy mi most nem ugrálunk, mert fáradtak vagyunk, és tudod-e, miért vagyunk fáradtak, Zs? Azért, mert nektek főztünk ebédet, akkor őszinte érdeklődéssel megkérdezte, hogy és mi mit fogunk enni.

A nap legkritikusabb pillanata az volt, amikor éppen a gyűlölt APG-ből próbáltam érdeklődést mímelve felolvasni azt az izgalmas eseményt, hogy A, A, A, P és G átsétálnak a Festetics-kastély zöld szobájából a kék szobájába (közben automatikusan korrigálva a mondaton belüli hibás egyeztetéseket), és közben az egyik kölyök azt kiabálta a fülembe, hogy olvassunk másik könyvből, a másik pedig azt, hogy ugye, ha ezt elolvastam, felolvasok még egyet az APG-ből, mire azzal folytattam a mesemondós-éneklős hangomon, hogy Apa már nagyon várta, hogy a következő mesét ő olvashassa fel az Annapetigergőből, de megcáfoltak.

A nap legharmonikusabb pillanata az volt, amikor ebéd után kimentünk kávézni csak felnőttek a gangra, és éppen fásultan meredtünk magunk elé, amikor a lakásból kétszólamú malacvisítás hangzott fel, mire egymásra pillantottunk, és egyszerre nem tettünk egy mozdulatot sem, hogy bemenjünk, hanem megállapodtunk, hogy maradunk kint még egy cseppet.

(Egyébként meg a kisebb, de beavatkozást nem sokat igénylő hatalmi vitákat leszámítva tök jól elvoltak a kölkök, így egyesített erővel tudtak ellenünk fordulni).

És ez volt a kedvenc képem:

(Amikor megkérdeztem Lamot, hogy berakhatom-e, vagy fél, hogy rávetik magukat a nők, azt válaszolta, hogy vessék nyugodtan, úgyhogy kérem a nőket, ne okozzanak nekem csalódást).

Füstös kocsma, bárpult, asztalok, nők flitteres felsőrészben, thaiul kiabálva rohangáló felszolgálók. A férfiak haja lenőtt, az arcokon a kegyetlen idők hagytak csüggedtséget sugárzó, mélyen bevésődött ráncokat. Beszélni nem nagyon beszéltek egymáshoz, mert ha igen, akkor is csak értetlen, távoli tekinteteket kaptak válaszul.

Esetlenül a cigarettájáért nyúlt. A férfi nem válaszolt semmit, nem tudott, csak felnézett rá. A tekintete ködös volt, de az arcán egy fájdalmas, szinte észrevétlen vonaglás után már semmi nem árulkodott a kínjairól. Később, amikor már képes volt beszélni róla, azt mondta, megérti.

Utána meg még azt is mondta az L., hogy szerinte is ellesz még egy darabig a chillis citromlével leöntött reszelt répával, ha tényleg meg akarnám várni a dohányzással, amíg befejezi, akkor simán leszoknék, gyújtsak rá nyugodtan. Ekkorra már elrágcsált egy darab héjas narancsot a limonádémból, úgyhogy kapott éppen levegőt, és azzal folytatta, hogy bár igazából szokjak már le, ő is leszokott a Gatorade-ről, simán. Erre csak azt tudtam felhozni, hogy én meg mindig simán, észrevétlenül leszokom, ha magánéletileg rendben van minden. Abból szoktam észrevenni, folytattam elgondolkozva, ha valami nem kóser, hogy hirtelen kedvem támad rágyújtani. Az L. erre továbbfűzte, hogy itt rontják el a pasik, hogy nem rángatnak vissza a hajamnál fogva, ha dohányozni megyek, mert akkor tuti mindig boldog lennék magánéletileg. Csak az a baj, tette hozzá, hogy én túlságosan jól érvelek amellett, hogy miért muszáj kimennem bagózni, ezek meg hisznek nekem. Amivel teljesen egyetértek egyébként, bele is lovaltam magam felháborodottan, hogy nem tudom, miért dőlnek be annak, hogy önálló, felnőtt nő vagyok saját akarattal, pfuj, befolyásolható, gyenge lélek mind, mire az L. hevesen hozzátette, hogy ja, hogy pusztulna meg az összes pasi, majd folytatta a chillis répáját, amiért nagyon csodáltam, mert rettenetesen csípett tényleg, ő meg csak furán, üveges szemekkel nézett tőle maga elé, meg néha tikkelt az arca, de nem rohant a mosdóba kisírni magát egyszer sem.

Tegnap ismét összeült az okkult hímzőegylet (medúzatalálkozó volt), és megbeszéltük az élet fontos dolgait. Nekem például alkalmam nyílt kikérdezni Isoldét a táncterápiáról, és hogy mire jó, és elmagyarázta, hogy it helps to connect to other people (magyarul mondta, de egyrészt nem emlékszem, hogyan fogalmazott, másrészt vannak fogalmak, amiket rögtön angolra fordítok a fejemben). Valahogy eljutottunk odáig, hogy Suematrával megbeszéltük, hogy el kellene menni egy ilyenre (a végszó asszem a “nem funkcionális párkapcsolatok” volt), meg azt is, hogy majd odaadom neki (Suematrának) a gyöngyeimet meg a kisütős gyurmámat, mert ő legalább játszani is fog velük. Isoldénak pedig felajánlottam a pár száz pszichológiás és biológiás könyvet, amiket hirtelen megtaláltam egy régebbi lemezen, köztük például a DSM IV-gyel, de Isolde azt mondta, ez a mennyiség már frusztrálná, és különben is kijön nemsokára a DSM V. Amikor megkérdeztem, hogy és szerinte fognak-e pszichiáterbandák sorban állni a kiadás előestéjén éjfélkor a könyvesboltok előtt, azt mondta, hogy azt nem tudja, de (spoiler) a nárcisztikus személyiségzavarosok biztosan, mert az a DSM V-ben már nem lesz benne (onnantól normális dolog lesz nárcisznak lenni) (spoiler vége).

Meg beszéltünk a Community c. sitcomról, amit a human reklámozik mindenhol nagyon, és Isolde ezért megnézte, meg én is megnéztem, és miután az első három résznél közöltem az L.-lel, hogy ez azért annyira nem jó, majd a tizenhatodik résznél (kábé másnap) tájékoztattam, hogy nem olyan nagyon jó, de egyszerűen nem bírom abbahagyni, az L. is megnézte, és innentől repkedtek a referenciák, úgyhogy szerintem sikerült másokat is megfertőzni, de legalább nem fog hirtelen közénk állni a többiekkel egy áthághatatlan kulturális szakadék (na jó, aszfaltrepedés).

Az L. időközben kicsapta az új iPadját nyomogatni az asztalra, az a. pedig egy csomó könyvet, hogy vigyük, az pedig már eleve megbeszélés tárgyát képezte, hogy a két átadó/kölcsönvihető szobabicikliből és ugyanennyi leg magicből melyik hova kerüljön és hogyan, és innentől kezdve egyenesen következett a kollektív tudattalanunkból feltámadó gondolat, hogy ha már amúgy is egymás ruháit hordjuk (legalábbis a női szekció), egymás sminkjét használjuk (ld. mint fent, a többiről nem akarok tudni), és folyamatos fluktuácóban vannak közöttünk könyvek, mobiltelefonok, lemezek, vázák, gyerekruhák, DM-kuponok, elektronikus és sporteszközök, és egymást kommentelgetjük a facebookon, akkor az lenne a legegyszerűbb, hogyha mind összeköltöznénk egy kommunába.

Érdekes módon ez az ötlet mindenkinél elfogadásra talált, úgyhogy már csak a részleteket kell kidolgozni, (asszem) az L. pl. azt mondta, hogy ő nagyjából úgy képzeli a közös időnket, hogy egy nappaliban mindenki nyomogatja a webkettes eszközét, majd valamelyikünk hirtelen felugrik, és zokogva kiszalad. Tekintve, hogy pár perccel azelőtt, hogy ezt mondta, alie veszettül keresett egy tumblis képet a netbookján, az a. a telefonját nyomogatta, Suematra pedig nekem mutogatott facebookos videókat az L. iPadján, azt hiszem, ebben a jövőképben van némi realitás, persze csak éppen amikor nem az (eddig) három gyerekünket és két macskánkat neveljük közösen. Én rögtön mondtam, hogy én akarok lenni a narrátor, aki megírja, hogy ki mit mond és mit csinál és hogyan, és akkor a Beavatottak rögtön rávágták, hogy oké, legyek én Abed.

Utána jött egy olyan rész, amikor brainoizzel Star Trekeztünk, aztán megint vissza lett térve arra, hogy ha mondjuk agnus be akarna pasizni, akkor befogadjuk-e az illetőt a kommunába, vagy nem (főleg, ha nyelvész), és akkor Isolde felém fordult, és azt mondta, hogy ezt nekem kell majd megírnom blogban, mire tájékoztattam, hogy már pont fogalmazgattam magamban a posztot, ő meg rávágta, hogy igen, kihallotta, úgyhogy elismerő hangon közöltem vele, hogy tényleg állat lehet az a táncterápia.

A végén meg négyen is megvártuk Suematrával a pasiját, pedig még nem is élünk együtt.

Az úgy volt, a pszichopatás dolog, hogy a glória egyszer csak felhívott közvetlen hangnemben, hogy van két ingyenjegye Tankcsapdára a Zöld Pardonba, van-e kedvem nekem hozzá. Mivel gyorsan kapcsolok, szinte azonnal visszakérdeztem oknyomozó riporteri stílusban, hogy ugye az összes többi ismerősének jó a zenei izlése, amit be is ismert, hogy mitagadás, de nincs is ezzel semmi baj.

Azután a négyes-hatos megállójában egy feldúlt glóriát találtam, aki amúgy egyéb tekintetben nem különbözött a másodfél évvel ezelőtti önmagától. Feldúltságát azzal indokolta, hogy ő abba a sorba ugyan be nem áll, továbbá félre is vezették, mert esküszik (megesküszöm neked, lucia), hogy a honlapon az állt, hatkor kezdődik a koncert, a jegyen viszont már nyolcas kezdés szerepelt. Az állítása mellett szóló érv az, hogy neki emlékeim szerint van vagy négy diplomája, melyek közül több konkrétan arról szól, hogy képes az értő olvasásra, akár az anyanyelvén, akár más nyelveken, ellene viszont az, hogy én valahonnan tudtam, miszerint hattól csak a Magor és a Hangtapasz nevű zenei formációk játszanak, a Tankcsapda nyolckor kezd (így utólag megnézve, a ZP oldalán tényleg csak a hatos kezdés szerepel, a többi insider infót a TCS hírek menüpontjából szereztem). Mindenesetre ösztönből elkormányoztam a glórit az első alkoholos italokat is felszolgáló vendéglátói egységhez, ahol miután többször leszólta a rózsaszín slim cigimet továbbá a párválasztási szokásaimat, illetve elfogyasztott két sört, majd megállapította, hogy egyes fiúk nem csak szín- de szabásmintatévesztők is, kissé lecsillapodott, és innentől töretlen optimizmussal reménykedtünk abban, hogy az a sok ember csak a Magort akarta meghallgatni, utána távoznak, és a ZP-ben csak mi ketten leszünk, meg a zenekar, akik két órán keresztül játsszák a három kedvenc számunkat, majd meghívnak sörre.

Valmikor a másfeledik sörünk környékén szóba került, ami a szívét nyomta, hogy rájött, miszerint a Lukács az egy pszichopata, méghozzá egy interjúból. Az interjúban ugyanis a halálról és Istenről kérdezték a Lukácsot, magyarázta nekem a glóri, merthogy ezek szerepelnek sokat és idézhetően a műveiben (hasonlatosan Nietzschéiéhez). Itt közbevetettem, hogy pedig könyvekről is kérdezhették volna, mert azokról is szokott énekelni, és szerintem ebből interjú nélkül is rögtön kiderül a pszichopátia, mert a rock’n’roll életérzésbe a mértéktelen ivászat, késelés és romantikus indíttatású kettős gyilkosságok még beleférnek, de könyvekbe firkálni, meg a lapjait kitépni, az azért durva. Erre a glóri azt válaszolta, hogy ő annyira nem tud a nézőpontommal azonosulni, mert ő simán beleír könyvekbe, és szövegkiemelővel húzok bennük csíkokat, lucia, mondta, ennek ellenére nem tartja magát pszichopatának. De a véreddel ugye nem irkálsz bele a könyvtári könyvekbe, állítottam megfellebbezhetetlen érvként, mire kénytelen volt beismerni, hogy nem, és itt egy időre elkanyarodtunk a munkája felé, ami könyvtárosság a katasztrófavédelemnél, amiben nem az a pláne, hogy meg kell előzni a könyvek leesését, vagy ilyesmi, hanem hogy tűzoltók mászkálnak egy szál törülközőben, és ezekre nincs ráírva, hogy melyik olyan pálinkatúrás, és melyik nem, így nyugodt lélekkel gyönyörködni sem lehet bennük. Kötelezni kellene őket, merengett el a glória, hogy amelyik olyan, az viseljen jelvényt. Vagyis azt nem lehet, helyesbített rögtön, akkor viseljen jelvényt az, amelyik nem olyan.

Azután azért visszatértünk a Lukács patológiájára, amire ráutaló jel, hogy az interjúban azt állította, őt nem hatja meg a halál, ez az élet rendje, aki meghal, az meghal, kész, ennyi, ez így megy. Én erre rávilágítottam, hogy a Dalai Láma is így van ezzel valahogy, és ő sem pszichopata, amivel a glória is egyetértett, hogy igen, azalatt párszáz év alatt kiderült volna szerinte is, ha pszichopata, de szerinte Lukács vektoriálisan az ellenkező véglet, és mi van, ha most lövöldözni kezd a színpadról, vagy valami. Ezen a ponton kellett kerülnöm egyet a mosdó felé, de amikor visszajöttem, akkor rögtön felvetettem, hogy mi van, ha mégsem pszichopata (fogadjunk, hogy gondolkoztál a vécén, lucia, látom rajtad, mondta a glória vádló hangsúllyal), hanem egyszerűen csak hazudós egy kicsit, elvégre én sem szoktam nyilvánosan kiteregetni a valódi érzelmeimet idegeneknek. Leszámítva persze a blogom párezer olvasóját, tettem hozzá kis gondolkodás után, illetve a Marie Claire-t, de más idegeneknek tényleg nem.

A glórit ezzel láthatóan nem győztem meg, bár elismerte, hogy igen, ez egy olyan Kierkegaard-os dolog, hogy vagy-vagy, viszont a ZP-ben már egyéb problémák terelték el a figyelmünket, például hogy a tömegtől nem lehet sört szerezni. Összeállítottam ugyan egy akciótervet, miután megláttuk a kisszínpadról lecihelődő Magort (legalábbis valószínűleg a Magor volt az, magas, hajatlan, militárisan öltözködő fiúk, olyan magorosok voltak), miszerint ha már így alakult, hogy más is jött Tankcsapdára rajtunk kívül, akkor a Magor fog bennünket sörre meghívni, miután szimpatikusak leszünk nekik. A szimpátia kialakulásában kicsit hátráltatott minket, hogy véletlenül háttal álltunk be eléjük, úgyhogy végül inkább találtam nekünk egy üres sörös pultot, de azért a glória egyszer felvette a Magorral a szemkontaktust állítása szerint, pár másodperc erejéig.

A zenekar sajnos az új albumokról is játszott számokat, ezért menetközben elnézést is kértek, mondván, hogy de nem tehetnek mást, ha ez hivatalosan egy lemezbemutató turné első állomása, szóval végső soron sikerült kimagyarázniuk. Azért abban is volt egy vagy két jó szám, ez utóbbival kapcsolatban a glória meg is jegyezte, hogy akármilyen szar, azért jó a tankcsapda, mert mindenkivel van ilyen, hogy az ember szakít, és akkor utána csak a füst meg a lábdob, meg a cigi meg a vodka, nem kell más. Az állj-állj-álljra már konkrétan ugráltunk (szolidan, visszafogottan), azután a nagyon vége felé együtt szorítottunk, hogy azért a mi számunkat adják már le, mire megszólalt az ez az a ház, aminek elismerem, kevésbé kétes erkölcsiségű a mondanivalója, abba, hogy itt lakom, ez az a ház, nem igazán lehet belekötni.

A katartikus pillanat akkor következett be, amikor a Lukács köszönetet mondott a ZP-nek, amiért a megnyitás előtt egy nappal megnyitottak miattuk, mire a glória felderülve felém fordult, hogy ez tényleg csak hazudós, nem pszichopata, elvégre a megnyitás előtt nem lehet megnyitni semmit, és ennek örültünk.

Az este hátralévő részéből már csak olyan foltokra emlékszem, hogy mindig megakadályoztam, hogy a glórit röviditalokra hívják meg személyek, részben pisilésre hivatkozva, részben visszaküldtem őket a feleségükhöz, viszont szereztem neki ingyensört, úgyhogy nem haragudott. Utána meg álltunk a ZP előtt, és a glóri taxihívás közben befogta a beszélőt, hogy odaszóljon nekem, hogy ugráljak nyugodtan, mert akkor szólalt meg konzervből megint a himnusz, aztán már nem emlékszem, miről volt szó a taxiban, csak hogy a taxis nagyon röhögött rajtunk, és kábé akkor szálltam ki, amikor a glóri a fél szemöldökét felvonva odafordult hozzá, hogy ha van hozzászólnivalója a témához, nyugodtan, remélem, nem a Tibi volt az.

Szóval jó volt, na.

A kocsmában meg az volt konkrétan, hogy először is megkaptam alie-től a hányatott sorsú karácsonyi ajándékomat (It’s perfect for the nerd who wants to show their sentimental side, or a helpless romantic who wants to show they sometimes enjoy the geeky approach to life), majd először Suematra tájékoztatott arról, hogy kimegyek vele cigizni, majd vázolta fel (szerencsére különösebb udvariassági körök nélkül) a magánéletének alakulását. Suematra az, aki szereti a Szex és New Yorkot, és ha megkérdezzük, melyik nő ő belőle, akkor mindig azt mondja, hogy mindegyik, és ugyanúgy minden magánéleti beszélgetésünk szolgál valami bottomline-szerű végkövetkeztetéssel. A múltkor például azt közölte velem, mélyen a szemembe nézve, hogy lucia, mindig van egy pillanat, amikor az ember rádöbben, hogy ez a pasi kell nekem, és onnantól minden egyértelmű. Tegnap meg, amikor a lábunkat lógattuk a bárpultnál, az volt a reveláció tárgya, hogy de abban a pillanatban néha téved az ember, ami tök jó, mert minden helyzetben vigaszt meríthetek valamelyikből. Ja, meg volt egy emlékezetes megjegyzés, hogy mindig eszembe jut, ha egy hátat látok, és ez tényleg ilyen.

Egyébként meg tökre úgy beszélgettünk, mint amilyen a blogja, hogy pár mondatban, lényegretörően lerendeztük a magánéleti részt, utána meg megjegyeztem, hogy tök jó most a haja, mire ő azt mondta, hogy köszöni, szerinte is, és erre mondtam, hogy de tényleg nagyon jó, sűrű, meg szép az esése, meg minden, mire azt válaszolta, hogy igen, néha mostanában megáll a tükör előtt, és elcsodálkozik azon, hogy de kurva jó a haja, és akkor ebben a szellemben beszélgettünk egy darabig.

Aztán alie-vel vitattuk meg egy következő szeánsz keretében a blogjának a rendezői változatát, akkor is megtaláltuk az életre és a párkapcsolatokra az univerzális megoldást, de azt nem árulom el. A többiekkel nem nagyon tudtam szót váltani, ja de, Sulemiával megbeszéltük a keresztény házasságot, mint olyat, ex-Brighttal meg Király Andrást (nem az indexeset, az igazit), meg rákérdezett, hogy akkor most nem akarok-e bejelenteni valamit. Az első ilyenre még (szándékom szerint nagyvilágian, de egy kicsit beakadt, úgyhogy valószínűleg annyira azért nem) előkaptam a Marie Claire-t, hogy ha kíváncsiak vagytok, mi van velem, akkor olvassátok el az újságban (illetve később egy jelly beant is leejtettem sztárallűrösen, ez az én úrilányos verzióm a gitárral szobaszétverésre). Az L. hosszan tanulmányozta Angelina Jolie-t a címlapon, majd megjegyezte, hogy igen, azért sminkkel belőlem is elég sokat ki lehet hozni, alie meg örült, hogy ő is szerepel benne.

Viszont nagyon lebeghet valami tavasz a levegőben, mert ugye Suematrával a hajáról cseverésztünk, utána alie-vel viszont a cipőkről, de nagyon. Én soha nem gondoltam volna, hogy alie-vel valaha a cipőkről fogunk beszélgetni, ehhez képest tegnap tényleg teljesen bezsezsegtünk a Deichmann legújabb Cindy Crawford kollekcióján (türkizszín cipők! Lila cipők!), és ezért ma kénytelen voltam elmenni oda konkrétan, mentségemre szóljon, hogy tényleg kell cipő, és a múltkor már majdnem vettem is cipőt, csak a bolt és a parkolóhelyem közé esett sajnos pár antikvárium, meg a Könyvudvar, és olyan tíz kiló könyvet cipelve már nem volt annyira kedvem cipőket próbálgatni.

Viszont ma egy kicsit túlkompenzáltam, de nézzük a jó oldalát: egyrészt a négy párból kettő nagyon akciós volt, és a másik kettő sem került sokba, másrészt mostanában nem dohányzom, nem taxizom, nem vásárolok hülyeségeket és valamivel kompenzálni kell a napi 10 óra munkát gyerek mellett, harmadrészt meg halvány bézsszínű, vagy törtfehér szandálért indultam eredetileg, és valóban vettem egy halvány bézsszínű szandált, mert legyőztem a késztetést, hogy helyette inkább egy háromszor annyiba kerülő, ezüstszínű, nagyon magas sarkú, igen kényelmetlennek tűnő, de nagyon szép körömcipőt vegyek meg, amit csak kis- vagy nagyestélyihez tudnék felvenni, mostanában viszont nem járok semmilyen estélyekre. Ehelyett viszont vettem egy lila tömpeorrú pántos szandált a lila ruháimhoz, egy bordó tömpeorrú pántos szandált a bordó ruháimhoz, meg egy sajátos külsejű valamit, ami olyan, mint egy szürke alapon fekete csipkével borított edzőcipő, csak magas sarokkal, és egy ilyet ugye nem lehet otthagyni. A délután egy részét továbbá azzal töltöttem, hogy lefényképeztem a cipőket és elküldtem a képet alie-nek, aki cserébe lefényképezte a lábán lévő sajátját és elküldte nekem, mondom, tavasz van meg minden.

(Ja, és aki hozzám hasonlóan a bizarr lábbelik rajongója, a Krokodilban most van magassarkú (!) gumicsizma (!!) párducmintás és fekete alapon fehér pöttyös színekben, csak úgy mondom).

Na szóval.

Ha kihagyom azokat a részeket, amik túl személyesek, egészségügyiek, másoknak unalmasak, textuálisan nem ábrázolhatóak vagy nem értem őket, akkor nem történt semmi hétvégén, annyi történt hétvégén, hogy szombat este elmentem a kocsmába, ahol négy órán keresztül beszélgettünk magunkból kivetkezve fordításokról (amikor éppen nem a gyerekvállalás örömeiről próbáltam meggyőzni másokat). Emberekkel.

Utána volt még olyan is, hogy sikerült meggyőznöm egy, azaz 1 főt arról, hogy a meleg párok örökbefogadási lehetősége nem feltétlenül az ördögtől való intézmény, mert akármilyen szocializációs következménye is legyen, ez még mindig jobb, mint az árvaház (állami gondozás). Később javasolta, hogy oké, de akkor döntsük már el, hogy milyen meleg párt akarunk örökbefogadni (fiúkat vagy lányokat, és mi legyen a nevük).

Aztán a vasárnap délután meg valahol a városban talált, ahol a patikából kijőve a hóesésben tárcsáztam az L.-t, azzal a magam előtt sem titkolt reménnyel, hogy esetleg hazavitetetem magam vele, ugyanis a Budapest Taxi közölte velem, hogy nem tudnak autót küldeni, és én egyrészt érzékeny lány vagyok, aki taxitársaságok részéről egy nap csak egy visszautasítást képes elviselni, másrészt rossz emlékezőképességű lány vagyok, aki csak egy taxitársaság számát tudja fejből (bár azzal tisztában vagyok, hogy nem bonyolult a többi sem). Az L. viszont olyan értelemben tájékoztatott, hogy más programja van, amihez éppen inget vasal, de megpróbált rávezetni a helyes útra, ami annyiban nem volt könnyű, hogy telefonálás közben elindultam valamerre, és éppen nem tudtam, hol vagyok (és mi van, és egyáltalán). De végül megállapodtunk abban, hogy az első villamosra felszállok és átmegyek Budára, továbbá sensei L. közölte velem azt is, hogy amikor nem mondok semmit, azt sokan nem tudják értelmezni, majd kölcsönös nagyrabecsülésünkről biztosítva egymást elbúcsúztunk.

Aztán a Délinél fogtam egy taxit kézzel, és haza is vitt. Minden jó, ha jó a vége.

Egyrészt nincs időm a munka mellett írni, másrészt amit írnék, annak a nagy része sem publikus (de legalább a posztumusz emlékirataim izgalmasak lesznek majd), viszont úgy tűnik, még így is lemaradásban vagyok, az L. ugyanis ma a telefonos válságtanácskozásunk során emlékeztetett, hogy a múlt vasárnapot sem írtam még meg, pedig ő azt hitte, azt mindenképp meg fogom. Mivel a statisztikám tanúsága szerint naponta olyan öten-tízen átnézik az L. kategóriát, ezt jogos követelésnek tekintem, bár írhatna inkább saját blogot, ne kelljen még ezt is nekem.

Szóval múlt vasárnap átjött alie és az L. felragasztani a gyerek foszforeszkáló csillagait (állat lett), meg minden, és becsülettel teljesítették is a feladatot. Sajnos közben szokás szerint beszélgetni kezdtek a zenékről, úgyhogy miután hozzáfűztem érdemi megjegyzésként, hogy az nem is olyan szar, összeraktam a gyerek játékait, rendeltem pizzát, csináltam a gyereknek tápszert, kivittem a szemetet, majd visszamentem a vendégeimet szórakoztatni, de nem hagyták. Folyamatosan vártam a rést a pajzson, időnként megjegyeztem, hogy Orbán hatalomra tör, meg hogy szegény Haiti, hátha ráharapnak, de nem. Aztán nem is tudom, hogyan, de előbb-utóbb alie-vel megint kikötöttünk a tevékeny múltunk elemzésénél, az L. meg hallgatta egy ideig, majd szépen megkért minket, hogy légyszi-légyszi, mondjunk már egy olyan (akár elméleti) esetet, amikor egy pasi ránkhajt, és nem köcsög, azt hogy kell (egyébként létezik ilyen, csak arról nem lehet olyan hosszan beszélgetni).

Erre alie vérszemet kapott, és eljátszotta a plüss arctámadóval (ez jelképezett engem), illetve a plüss alienkirálynővel (ez jelképezte a pasit), amint megtalálom az igazit (vagy nem). Mindeközben a gyerek egyébként ölében a plüss kutya-aliennel ült közöttünk, azt simogatta, és láthatóan nagyon örült, hogy együtt játszunk. Nem állítanám egyébként, hogy alie verziója minden ponton helytálló volt, én például kizártnak tartottam, hogy ha a plüss arctámadónak (aki én voltam) egy jazz-cédét ajánlanak fel kölcsönbe, akkor azonnal igent mond a kávézásra ebben a torrentekkel teljes világban, de ezt valószínűleg csak a költői szabadságnak lehetett betudni.

Ezt követően azután teljesen elszabadultak az indulatok, olyanok lettünk, mint egy középiskolai osztály, aminek a gyerek örült a legjobban, ha valaki azt mondta, hogy nem, lelkesen rázta a fejét, hogy nem-nem, egyéb esetekben meg megmutatta, hol a lámpa és a vau, csak utána lefektettük, és a fiúk-lányok is hazaindultak. Aztán a kapuban még az L. közölte, hogy öregek vagyunk már a nemtommihez, amit kikértünk magunknak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ez már bizony a B-oldal, de legalább a Good Bye Cruel World, mire kijelentettem, hogy szeretném azt hinni, hogy még csak a Mothernél tartok (korábban az L. szemrehányó hangsúllyal jegyezte meg, amikor feltartottam a másfél éves elől a villát, hogy mother, did it need to be so high), de egyébként is csak azután jönnek még az igazán romantikus részek, például a Hey You. Ja, meg a Comfortably Numb, fűzte hozzá az L.

Ezután az alie még közölte velem, hogy ha beújítok valami pasit, mindenképpen vigyem le a kocsmába, mert ő nagyon jól szórakozhatna, ha minket nézve váratlanul alien-hangokat adhatna ki (ezt be is mutatta). Erre közöltem vele, hogy bármilyen pasimmal ő legkorábban az esküvőmön találkozhat, ha már így állunk, vagyis valószínűleg soha, a tavalyi rendes, annuális lánykérésemet is hagytam beteljesületlenül. Mindenesetre alie erre közölte, hogy de akkor ő akar a koszorúslányom lenni, hogy ott cöcöghessen alienül, ebbe bizonyos ruházati feltételekkel bele is egyeztem, szóval a soha meg nem valósuló (talán jobb is) esküvőmről annyit már tudunk, hogy alie lesz rajta a koszorúslány rózsaszín tütüben, és a firefly főcímdala fog a bevonuláskor szólni.

Ja, és ha már így témánál vagyunk, L. kérdésére, hogy akkor milyen nekünk a tökeletes pasi, küldeném ezt szeretettel, remélem, az övön aluli ütés fájdalmának múltával azért röhög majd egyet.

Na lezajlott a buli, és rácáfolt az összes félelmemre, sőt, az adott szempontokból az összes várakozásomat felülmúlta.

Egyrészt attól tartottam, hogy senki nem fog beöltözni, de mint kiderült, igazából szinte mindenki csak az alkalomra várt, hogy valami félelmetesen szexinek öltözhessen, és a fődíjat egyértelműen ex-Bright vitte el, aki nem csak hogy mellszőrzetet villantott a flitteres (tíz centis) dollárjel-medálja alatt, de a dekoltázsát libazöld bársonyöltöny keretezte zebramintás hajtókákkal, és lélektanilag is végig szerepben maradt, tisztára olyan volt, mintha rátalált volna a hangjára. Brainoiz és AnnGel a britesen visszafogott boszorkány-vámpír párost hozták, az utolsó gyűrűig és mesterségesen őszülő halántékig, borzasztó autentikusak voltak. Isolde vörös démon volt, asszem, pókokkal, de igazából a fekete, rövid paróka állt neki a legjobban szerintem. A fekete, rövid parókát az L. hozta a fején, aki Edward Norton Commandernek öltözött, egy Edward + Norton Commanderes pólóban, kapitányi sapkával. Kimondottan csinos volt, bizarrul vonzó dolog egy kapitányi sapka.

A legpratchettesebb jelmezt Sabolc viselte, aki a patkányok halálának öltözött, fekete rúzzsal, meg minden, Tarhonyakártevő pedig környezeti ártalmaknak, az elemről működő fényszennyezéstől kezdve a kihaló állatok pusztulásán át egészen a vizuális szennyezésig. Alie goth könnyűvérű lány volt feketére festett hajjal, nagyon csinos kombinéban, miniszoknyában és tüllekben, Sulemia pillangó (szerintem éjszakai, mert már sötét volt, amikor jött), harisnyatartóban meg minden, Cippo megvalósitotta a csillagfejű csavarhúzót (meglett az anya egyébként), Kardigán Alex a Mechanikus narancsból, Agnus végtelenül autentikus Lady Gaga, szőke parókában, rovarszemüvegben, nyafka hanggal, de neki valahogy még ez is jól állt, Suematra szexin vonaglott luxusprostiként, kimondottan csinos volt, én meg gonosz boszorkánynak öltöztem (bár az L. szerint a blogomnak). Így pucol krumplit egy gonosz boszorkány slash blog:

A másik félelmem az volt, hogy éhen fognak halni a vendégek, de ehelyett maradt kábé két heti kajám. Én csináltam baconbe tekert, tojásos gombával töltött csirkét, meg egy tepsis-krumplis karajt (ilyesmit bármikor tökéletesre, de egy linzert elkészíteni már nem tudok), Tarhonyakártevő megkereste a malackarajos hentes, és olyan marhát vett tőle hamburgernek, hogy én még nyersen is elcsipegettem ma egy részét, plusz készített sült zöldséget, mr.a egyenesen pácolt kacsamellet és wellington-bélszínt hozott, ami állati jó lett, meg voltak még mindenféle kóbor rétesek és brownie-k. És a kikevert palacsintatésztát meg se sütöttük. A véres agy klassz lett, most már bármikor, bal kézzel, csukott szemmel, fél lábon, hat másodperc alatt (hátulról sliccből szárazon, ahogy ex-Bright mondaná).

Meg attól is féltem, hogy unatkozni fognak, hát nem unatkoztak, a társaság fele konkrétan végigtáncolta az éjszakát koreografáltan, a másik fele elegyedett, én voltam a legnyomibb, de én is csak azért, mert egyrészt az alkohol előhozza belőlem a magánéleti válságot, másrészt aznap délelőtt derült ki, hogy lehet, hogy januárban költöznöm kell, ami a tél közepén, gyerekkel nem fun, harmadrészt az este közepén eszembe jutott, hogy én azért szoktam házibulikra járni, mert azokon gyakran találni a sarokban ülő, cinikusan néző, csendes, kicsit sznob, ugyanakkor megkapóan intelligens és szellemes fiúkat, de sajnos most én voltam a házigazda, és nem hívtam ilyet, mert nem ismerek mostanában ilyeneket, akit meg igen, az bonyolult. De legalább nem az volt, hogy mindenki unatkozva udvariaskodik egymással (nagyon nem, konkrétan a buli hivatalos megnyitója előtt két órával már míves falloszokat csempésztek a fekete kartonból kivágott denevérek, szívecskék és boszorkányok közé, mondjuk az előbbieket le is szedettem, mielőtt hazajött a gyerek, az utóbbiaknak viszont nagyon örült, különösen, amikor megmutattam neki, hogy csinál a denevér), illetve beszélgethettem egy csomó rég nem látott emberrel, továbbá amikor leribancoztam Suematrát, akkor mintha átszakadt volna valami gát, vele is sikerült elmélyülnünk mindkettőnket foglalkoztató kérdésekben, és az jó volt.

És mérhetetlen hálával tartozom Agnusnak, Tarhonyakártevőnek, az L.-nek és alie-nek, akik mosogattak, összepakoltak, felsöpörtek és felmostak a buli végén, továbbá special thanks to mr.a is, aki kicserélte az égőt és hozott mindenféle praktikus eszközt (amiktől egy idő után drogos festőművészek bulijának hangulatát idézte néhány mikrohelyszín, de az a jó).

Máskor is fogok ilyen bulikat kitalálni, mint a szombati, mert ez előre is nagyon vidámra strukturálja az időmet. Ma például már nem halaszgathattam tovább, hogy betanuljam a véres agyvelőről elnevezett shot típusú koktél elkészítését (baracklikőrbe óvatosan ír krémlikőrt enged az ember, majd határozottan beleereszt némi Poirot-kedvence syrop de cassist, amitől az véres agyra emlékeztető benyomást kezd kelteni). Erről láttam videót is a neten, ott az ügyes fiú koktélcseresznyéről csorgatta a stuffot az agyvízbe, na nekem a második kupicámhoz érvén már valahogy elfogyott az üveg koktélcseresznyém, de sebaj. Közben a listán is repkednek a neccharisnyák meg a műszempilla-használattal kapcsolatos kérdések, én meg két próba (mindenfajta sorrendben gyakorlom a rétegezgetést, és italt nem öntünk ki) informatikai témájú cikkeket fordítok angolra, szóval holnap vagy nagyon vidámak lesznek a fiúk is, vagy kiderül, hogy én vagyok a fordítás Hemingwaye (valószínűleg az utóbbi, mert nőket is utálok, bár messze nem az összeset).

Mindenesetre remeknek ígérkezik a rendezvény, a lányok olyanban jönnek, ami alá nem lehet melltartót venni, mert kilátszana, meg kombinéban, ráadásul pozitívat rsvp-zett vissza a balrog-házaspár is, továbbá Sabolc, aki az összes bulimra el szokott jönni (=a két évvel ezelőttin is megjelent) remek taktikai érzékkel pont most utazott haza Japánból, és ő is eljön a tarhonyakártevővel. Aki segít főzni. Mr.a meg hoz kétoldalú ragasztószalagot, a hűtőben van behűtve birkavér (bár szerintem már megromlott, de úgyis csak stíluselemnek kell), a lakást nem kell különösebben alkalomra szabnom, mert rájöttem, hogy a koponyákkal és a koporsófogantyúkkal, a hatalmas nagy igazi pókjaimmal, akiket sajnálok megölni, meg a darkos dísztárgyaimmal nálam igazából mindig Halloween van, bár amikor megtudtam, hogy az interneten kapni koporsót zombival, egy kicsit meginogtam. Továbbá előrelátóan megígértettem a gy.a.-val (az elmúlt három hétben minden találkozásunk alkalmával), hogy vigyáz aznap a gyerekre, különösen akkor, amikor már anyagi befektetést is megléptem a bulival kapcsolatban (vettem fekete körömlakkot), szóval remélem, átment számára az üzenet, hogy ez nekem fontos.

Holnap, ha szerencsésen alakulnak a dolgok, akkor extrémsütis-bejegyzés lesz, ha nem, akkor esetleg mégis rendelek inkább zombit az internetről.