partiállat kategória bejegyzései

rákpartiról decemberben

Az idei (tavalyi, a legutóbbi) szilveszter magvai meg már majdnem két éve el lettek vetve, amikor Szellőszökkenő Zafír Szeráffal (a Második Utas puccos neve) végigfeküdtünk pár matracot az Ikeában, utána meg olyan dolgokkal megpakolva, amelyekről addig a napig nem tudtuk, hogy nélkülözhetetlenek az életünkhöz, elhaladtunk az élelmiszerrészleg mellett, ahol éppen a rákpartis cuccokat promotálták.

Mivel engem nem ajzanak fel különösebben a tenger gyümölcsei, elmerengve elsétáltam volna mellettük, Szellőszökkenő viszont azonnal nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem csinálok neki soha rákpartit. Erre azt hiszem, azt válaszoltam az igazságnak megfelelően, hogy azért, mert ő nem hajlandó emberekkel találkozni, én meg nem vagyok hajlandó tengeri herkentyűket enni, és így nem lenne túl sok értelme, mert megfeledkeztem arról, hogy Szsz nem tartja sokra a “céljaink és lehetőségeink egyeztetése” jellegű megközelítését a dolgoknak, és valóban nem is igazán figyelt oda rám, hanem olyanokat mondogatott, hogy pedig nézzem már, adnak hozzá homáros nyakit is, meg kis partikalapokat, és hogy jé, van a pakkban DALOSKÖNYV is, és ő már mennyire elképzelte, ahogy rákdalokat énekelünk spiccesen*. Mire a kocsihoz értünk, már ott tartottunk, hogy biggyesztett és olyanokat mondogatott, hogy soha nem bocsátja meg nekem, hogy nem tartok neki rákpartit.

Utána valamikor novemberben azt mondta nekem valamire (asszem, fél nappal a határidő előtt adtam le neki valami sürgős munkát), hogy ezért örökre szeretni fog, mire azt feleltem, hogy én úgy emlékeztem, hogy soha nem fog nekem megbocsátani a rákparti miatt (nem mintha ez akadályozott volna minket a barátkozásban vagy a munkában, de hát akkor is), és akkor hogy is van ez. Ekkor tisztázta velem, hogy valóban, soha nem fog nekem megbocsátani**, viszont mindig szeretni fog, és ezen annyira meghatódtam, hogy elhatároztam, hogy valamikor rendezek neki rákpartit (ha mindketten beledöglünk is), de addigra már kiment a készletből a rákparti az Ikeában, mint szezonális termék.

A következő augusztusban viszont egyszer csak belegyalogoltam az Ikeában egy durva rákparti-leárazásba, úgyhogy felvásároltam egy nagyobb adagot azt tervezve, hogy majd a születésnapján (stílszerűen a Skorpió havában) meglepem, de akkor éppen eladta a lakását, és vett egy másikat (volt egy homályos időszak, amikor kicsit aggódtam azon, hogy lakik-e egyáltalán valahol, nemhogy bulit tud-e hostolni), úgyhogy csak rakosgattam ide-oda a daloskönyves csomagokat az alkalomra várva, amíg el nem jött a két ünnep köze, és Szsz meg nem kérdezte, hogy mit csinálok szilveszterkor. Erre kis gondolkodás után azt feleltem, hogy semmit (az ezt megelőző három hétben rengeteget karácsonyoztam meg vacsoráztam rengeteg emberrel, és azért ami sok, az sok), mire felvetette, hogy akkor csináljuk együtt a semmit, amit később módosított azzal, hogy és főzzünk lencsét.

Harmincadikán nagyon ügyesen sikerült olyan lencsét beszereznem, amire az volt írva, hogy “főzési idő 20-30 perc, áztatás nem szükséges”, illetve vettem mellé mélyhűtött rákot és rózsaszín pezsgőt is, ez utóbbit azért, mert én szeretem, Szsz viszont nem, úgyhogy biztosan nem lesz nála. A kasszától való távozás után becsipogott a telefonom, hogy “Viszont minden ellenérzésem ellenére kellett egy ilyet vegyek neked”, és egy befotózott rózsaszín pezsgő (elégedetten nyugtáztam, hogy jól tettem, hogy a drágábbik mélyhűtött rákot vásároltam meg, a fehérborban marináltat), és itt már sejtettem, hogy ez jó lesz.

A kétfős buli elején aztán először megnéztem rendesen az új lakást (tukános tapéta! rejtett konnektorok!), majd bevallottam, hogy én rákpartit terveztem ide, és pezsgőzés közben (a fél órás ázatlan lencse feltevése után fokhagymával, babérlevéllel és füstölt hússal) feldíszítettük a lakást rákos girlanddal és rákos lampionnal, felöltöttük a rákos partikalapot, készítettünk pár szelfit, amit soha nem mutatunk meg senkinek, készítettünk rólam huszadik próbálkozásra egy teljesen spontán fotót a tukános tapéta előtt, rózsaszín pezsgővel és plüssálat-stólával, amit csak a blogom Facebook-lájkolóinak mutattunk meg, majd megnéztük a lencsét, ami egy óra alatt nem puhult meg, de megegyeztünk, hogy biztosan gyenge a gáz.

Utána indokolatlanul sokat beszélgettünk fordításról pezsgőzés közben, megkevertük a kemény lencsét, ettünk magvakat, megkevertük a kemény lencsét, majd kimentünk az ingatlan apró, de bájos udvarába kerti bulizni, és arról beszélgettünk, hogy jövőre be kellene szereznünk egy svéd barátot vagy ismerőst, akit meglephetünk a rákbulival, és aki elmagyarázza nekünk, hogy ezt hogyan is kell csinálni rendesen, meg eredeti nyelven énekelné elő a rákdalokat, majd arra jutottunk, hogy ezzel az lenne a baj, hogy hátha a svédeknél ez úgy megy, hogy csak augusztus végén szabad tartani, és a svéd nem örülne, hogy velünk bulizhat szilveszterkor, hanem úgy érezné magát, mint mi, ha húsvétolni hívnának minket szeptemberben. Mire ott tartottunk, hogy a svéd barátunk biztosan az asztalra csapna, és azt mondaná, hogy ő ebben nem vesz részt, elég hideg lett, úgyhogy bementünk, és megkevertük a lencsét. Ami még mindig kemény volt.

Ezen a ponton kezdett felmerülni bennünk, hogy az Arany Tellér (a lencse forgalmazója) hazudott nekünk, viszont nem sikerült pusztán a csalhatatlan logikánk és intuíciónk segítségével kikövetkeztetnünk, hogy miért is tették ezt, és végül felháborodott levelet sem írtam a cégnek, mert időközben mindjárt éjfél lett, és még meg akartuk nézni a tűzijátékot.

Szsz előrelátó módon egy olyan utcába költözött, amelynek a másik végéből nem csak a tűzijáték, de egész Budapest látszik, úgyhogy nem kellett messzire mennünk. Ráadásul pont jó irányba mentünk Budapesten kívül a szelektív kukák felé is, ezért én stólában, kezemben pezsgővel, ő meg mindkét kezében üres üvegekkel indult útnak (soha nem fogom elfelejteni, amikor a kapuban pár perccel éjfél előtt a szemembe nézett, és azt mondta, hogy “bocs, de nekem fontos a szelektív hulladékkezelés”). A tűzijáték nagyon szép volt, az Erzsébet hídon csillogtak az autók, előttünk ködpászmák szállongtak, a harangok elütötték az éjfelet, a természet és az emberiség erői összefogva tették a dolgukat az Arany Telléren kívül.

De végül akkor sem írtam felhasználói panaszt, amikor hazaértünk, mert addigra pont megpuhult a lencse (négy óra alatt), és nagyon éhesek voltunk, ráadásul meg kellett innunk még egy üveg pezsgőt, utána meg bealudtunk, de ezúton is figyelmeztetnék mindenkit, hogy soha ne higgye el, ha nyomtatásban látja, akkor sem, hogy bármilyen lencsét ne kéne beáztatni.

Másnap aztán hazamentem, de amikor pár héttel később visszatértem, a rákpartis dekorációk még mindig a helyükön lógtak, és Szsz mondta is, hogy az aktuális születésnapi bulira (a gyermekéére) is teljesen adekvátak, majd megbeszéltük, hogy nagyjából minden jelentősebb eseményre, a húsvétot is csak feldobni tudják a vidáman táncoló kis piros rákocskák, az államalapítás ünnepéről nem is beszélve. Nagyon remélem, hogy az Ikea nem szünteti be a termék magyarországi forgalmazását (bár csak nem, tavaly szerintem a nagybani vásárlásommal sikerült meggyőznöm őket arról, hogy van itt erre igény), de azért idén mellékelhetnének hozzá egy “Svéd Barát” kiegészítőt is (Svenska Vän?), mert úgy lenne az igazi.

 

 

* Egyikünk sem tud vagy szokott hangosan énekelni (na jó, kivéve zuhany alatt vagy kocsiban), és egészen addig egyikünk sem értesült a rákdalok létezéséről.
** Dolgok, amiket soha nem bocsát meg (a rákpartin kívül):
1. Amikor Olmützben kért a narancslémből, és kiderült, hogy körtelé.
2. Amikor Wroclawban beleivott a Zubrowkámba, mert későn jutott eszébe, hogy ő utálja az ilyesmit.
3. Arra nem emlékszem pontosan, hogy azt se bocsátja-e meg nekem, amikor a belgiumi Carrefourban beleevett a sajtjaimba, és utána fél napig rosszul volt valami érzékenység miatt, de én nem bocsátanám meg a helyében.

 

Reklámok

leginkább nőgyógyászokról

De igazából ezzel nem csak én vagyok így, ez globális tendencia, hogy pusztulnak ki a rendes énblogok (ugyanakkor némelyik tumblr például teljesen elmenne klasszikus, tisztességes énblognak), és ez valójában az olvasók hibája, mert az ember jó darabig csak ül szép nyugodtan és írogatja a kis blogját, de utána elkezdik olvasni, és elkezdik ismerősök is olvasni, meg megismerkedik olyan emberekkel, akik olvassák, és onnantól vége, mert ki akarna bármit elmondani magáról olyan embereknek, akik ismerik.

Sose szabad megismerkedni senkivel*.

Ha már itt tartunk, mondjuk a múltkori medúzatalálkozón*** (ami előtt telefonos segítséget kellett kérnem, hogy odataláljak, és az L. azzal navigált oda, hogy ott van a haverjaim székháza mellett, mire értő módon visszakérdeztem, hogy ugye a KGB-re**** gondol, ő meg rávágta, hogy igen, úgyhogy inkább megnéztem a Google Mapsen), szóval azon is azzal indítottunk az agnusszal, hogy de kár, hogy nincsenek már énblogok, bár most találtam egyet, valami lány, aki egész jó énblogot írt, csak aztán összejött valami foglalt pasival, és azóta csak arról szokott, mire az agnus rávágta, hogy ugye a gömbvillámra gondolok, mert azt ő is felfedezte, és találkozott is vele, és egy helyes lány (vélhetően nemsokára felhagy a blogolással, én szóltam).

Utána megjöttek a többiek, és valahogy a nőgyógyászokra terelődött a szó, úgyhogy megkérdeztem a mindenkit, hogy tudnak-e jó nőgyógyászt, mert a régivel úgy vagyok, hogy I don’t love him any more (nem, nem jártunk, vagy ilyesmi), és Suematra (már nem blogol) mondta, hogy ő tud egy nagyon jó nőgyógyászt, Dr. Kovács Józsefet, és a fia is nőgyógyász, és őt is úgy hívják. Miután az internet segítségével tisztáztuk, hogy igazából Dr. Szabó János az illető, a fia pedig Dr. Szabó Vilmos (a neveket a szem. jogok miatt stb), Alie (már nem blogol) álmodozó tekintettel megemlítette, hogy ja, azt ismeri, mert majdnem megölte őt meg az egyik gyermekét, amikor a vajúdásnál természetes szülést javasolt, de persze ezt akkor és ott nem tudhatta, és aztán úgyis visszajött a saját orvosa az onkológiáról. Itt nem értettem, hogy mit keresett az onkológián a saját szülésze, de utána kiderült, hogy az meg szülész-nőgyógyász-onkológus, vagyis mindenfajta sejtburjánzást képes kezelni, bólogattunk értő arccal Suematrával.

Az L.-nek (blogol, de nem úgy) annyi hozzáfűznivalója volt az egészhez (próbált részt venni a beszélgetésbe), hogy most akkor megeszi a padthaiját, és hazamegy neki is van egy nőgyógyász a telefonjában, de egészen más okokból, amire az Alie megkérdezte, hogy mire gondol, felszedett egy nőgyógyászt, de az L. azt mondta, hogy nem, hanem vészhelyzet esetére. Én itt léptem be azzal, hogy nem hallok semmit, mit mondott, mire az L. türelmesen elismételte, hogy neki is van ám nőgyógyász a telefonjába, stb, én meg visszakérdeztem, hogy azért-e, mert felszedett egy nőgyógyászt (a feledékenységen, az apróbb egészségügyi problémákon és az enyhe süketségen kívül amúgy semmi nem utalt a dicsőséges, letűnt bloggergeneráció tagjainak öregedésére, írta a külső szemlélő).

Brainoiz mondjuk nem volt ott, de vele pár nappal korábban találkoztam az Örsön, és valami negyven percet beszéltünk fordításokról és kiadókról az út szélén, miközben csövesek próbáltak tőlünk lejmolni, szóval tök olyan volt, mint egy medúzatalálkozón, amikor többször ránk szólnak, hogy hagyjuk már abba, és végül kimenekülünk az utcára fordításokról és kiadókról beszélgetni, és közben csövesek próbálnak lejmolni tőlünk.

Szóval végső soron valószínűleg az a probléma (a nőgyógyászokon kívül), hogy a személyes, face-to-face kapcsolattartás megöli az elidegenedett, arctalan írásos kommunikációt, ezért tart itt ez az ország.

 

* “Kezdem úgy érezni, hogy Holden Caulfielddel hálok”, írta nekem egyszer egy pasi (vagy valami hasonlót, most nem kerestem vissza), azóta mindig röhögök magamban, amikor ilyen kijelentéseket teszek**.

** Mondjuk amúgy is röhögnék.

*** Ezt mindig megkérdezi valaki, hogy mitől medúza, hát attól, hogy egyszer (régen, amikor még voltak blogok) írta rólunk valaki a szakdolgozatában, hogy a bloggertársaságok olyanok, mint a medúzarajok, hogy összeverődnek meg szétesnek, és más elrendezésben állnak ismét össze. És igen, Tarhonyakártevő meg lány.

**** Tudom, immár FSZB & SZVR, de az L. nehezen szabadul a régi berögződésektől, nem, nem járunk, vagy ilyesmi.

there were times when we’d never fake it

Én nem tudom, mikor változtunk a medúzákkal lángoló tekintetű, tehetséges egobloggerekből cinikus, kiégett lelkű belvárosi hipszterekké, de amikor tegnap megérkeztem a Mókus utcai Mókus sörözőbe, akkor egyrészt az L. azzal fogadott, hogy olyan vidámnak tűnök, valami baj van-e, másrészt alie aránylag hamar kiborult azon, hogy a pincérnő kedves velünk, és én értem, hogy mi az elmúlt hat (?) évben a Parázshoz meg az Újparázshoz szoktunk, ahol a kezdetek kezdete óta közönnyel vegyes megvetéssel kezelnek minket, és ettől érezzük úgy magunkat, hogy megérkeztünk, mi itt vagyunk otthon, de mint ott is kifejtettem, nekem nehéz életem volt, és tudom értékelni, ha valaki nem köp le (vagy legalábbis fel tudom dolgozni).

Utána valamivel az L. jegyezte meg, hogy kezdi külvárosi panelprolinak érezni magát, amiért azzal jött, hogy neki tetszett ez vagy az a film, amikor már a harmadikat* húztuk le (kivéve engem), majd elkeztük a Mai Fiatalokat ekézni, akiknek a blog már egy misztikus valami (pláne abban a naplóregény formában, amelyben mi nyomtuk a régi szép időkben), mert ezeknek már csak az instagram, a twitter, az askfm meg a tumbler, meg brainoiz mesélt valami snapchatről vagy miről, ahol ezek főleg meztelen (!) képeket küldenek magukról egymásnak, és hiába védtem valamennyire a dolgot alie-nek azzal, hogy az önmegsemmisítő képek egymásnak a csunyájáról is lehet a kommunikáció egyfajta formája, azért szerintem is ezért tart itt ez az ország.

Aztán valahogy szóba került, hogy mi is csináltunk meredek dolgokat fiatalabb korunkban, brainoiz például megosztotta, hogy ő egyszer (12 éves korában) megvett egy Backstreet Boys New Kids on the Block kazettát egy nő miatt, de mire meghallgatta, addigra a nő már a Brost szerette, “és beláthatjuk, hogy oda nem követhettem”.

Aztán aránylag korán bezártak, úgyhogy hazametünk, és sikerült alie-t is visszatartani arról, hogy beírjon a vásárlók könyvébe a túlzott kedvesség** miatt, úgyhogy talán még van remény.

* Az első a 12 év rabszolgaság volt, amelyet Ex-Bright úgy írt le, hogy és van az a rabszolga, aki szenved, mert megkorbácsolják, és van az a másik rabszolga, az is szenved, és van a rabszolgatartó, aki szintén szenved, itt azért közbekérdeztem, hogy az miért szenved, magánéleti problémái vannak-e vajon, mire Ex-Bright azt felelte, hogy igen.

Utána kiderült, hogy az Augusztus Oklahomában-ban is szenved mindenki. Magánéleti problémák miatt.

Ezután jött szóba a Before Midnight, amely, idézném Sulemiát, “rettenetes volt, a csaj folyton ok nélkül hisztizett, és ki-be rohangált, és az ajtót csapkodta, és semmi oka nem volt rá”, amire Ex-Bright és az L. rávágták, hogy igen, és a férfiak élete folyamatosan erről szól. Én magánéleti problémákra tippelek.

Utána meséltek valami független produkcióról, amely azért rossz, mert szenvednek benne, utána meghal mindenki, de az űrben játszódik, és ez így együtt nekem ígéretesnek tűnt, úgyhogy el fogom kérni a címét.

A Wall Street farkasában állítólag nem szenvednek, az másért nem jó.

** Amúgy a tényleg szívből jövő kedvességnek és törődésnek tűnő dologgal valószínűleg az erősen közepes konyhát próbálták leplezni, mert a tatáromon például teljesen meghatódtam, mármint azon a részén, hogy nem tudom, mennyire látszik, de gondos kezek fűszernövény-szálakat rendeztek el bájosan a takaros hengerré göngyölt uborkakarikákban (mitől marad így az uborka?), viszont egyrészt kicsit nehéz az előre bekevert és formába préselt darálthúsba még külön beleapplikálni a tojássárgát, másrészt bár a hús nem volt rossz (agyonfűszerezve sem volt, frissnek tűnt), de inkább fehérpecsenye kategória, mint bélszín.

Meg ott volt a pálinkák ügye, a vodkával az ilyen helyeken vigyázok, mert van, amelyiktől fáj a fejem, itt meg pálinka témában egyrészt mondták, hogy mennyire különleges a sütőtökpálinka, másrészt ajánlottak mézes málnát nem is különösebben drágáért. Szóval én nem tudom, mit vártam a sütőtökpálinkától, de sütőtökillata volt és sütőtökíze, ami bennem a vidáman átmulatott éjszakák helyett a hozzátáplálás elejét idézi meg (rengetegszer le lettem köpve sütőtökkel), ugyanakkor jogos lett volna a kérdés a személyzettől, hogy mégis, mire számítottam.

ryan gosling nem szeret engem eléggé

[a szerző megjegyzése: ez a poszt még szerdán született, csak azóta nem volt időm befejezni]

Tegnap reggel a Lam azzal keltett*, hogy ő jobb pasi, mint Ryan Gosling, mert mikor ébresztett engem Ryan Gosling kávéval. Beismertem, hogy soha, majd logikátlanul (és némiképp hálátlanul, de hát kora hajnal volt) hozzátettem, hogy Ryan Gosling hagyna engem aludni. Ezután tűnődni kezdtünk, mit is csinálhat RG vajon reggel egy nővel, majd egyszerre rávágtuk, hogy hát persze, nézne. Nézéssel nem is lehet felébreszteni senkit, vonta le a következtetést a kávés pasi, mire én bölcsen hozzátettem, hogy azért előbb-utóbb minden nő felébred. Ha nézik? – kérdezte Lam, de tisztáztam, hogy akkor is, ha nem. Ebből a párbeszédből finomodott ki később a Ryan Gosling egy napja c. művészfilm forgatókönyve Ryan Gosling két, majd Ryan Gosling másfél napjává (romantikus pszichothriller).

A nézést előző este figyeltük meg, amikor a határozott rábeszélőképességem hatására a Drive c. oktatóvideót néztük (nyomatékosan meg lettem kérve, hogy tegyem hozzá, hogy megittunk közben egy üveg vodkát, az elveszi az élét a dolognak), a szünetekben pedig azt elemeztük, melyikünk mit tenne az apokalipszis után, nekem például van benzines aggregátorom, úgyhogy tudnám használni a számítógépet, magyaráztam, majd eszembe jutott, hogy de hát az internet nélkül nem sokat ér. Dehogynem, biztatott Lam, nyilvántarthatnád a készleteidet Excelben, meg vezethetnénk a naplónkat Wordben. Aztán kidolgoztuk, hogy az elszigetelt sejtek valószínűleg mindenféle programokat írnának a zombik vándorlási algoritmusára ahelyett, hogy egyszerűen csak figyelnének, mikor bukkannak fel.

A reggel egyébként azzal folytatódott, hogy Lam felszólított, hogy segítsek a jobbiknak, és számoljam össze az általam ismert zsidókat (Szegedi Csanád az egy, feleltem félálomban, a többiben nem vagyok biztos), illetve továbbította az információt, hogy Müller Péter az origón tájékoztatta a népességet arról, hogy a népesség hol rontja el a párkapcsolatait. A kivonatolt tájékoztató azzal a konklúzióval zárult, hogy “lehet, hogy nem is csinált rosszul semmit, csak a másik nem szerette önt eléggé”, ami, mint megegyeztünk, az élet minden területén alkalmazható örök, felszabadító igazság, vö. “nem rossz étel a hal, csak nem szeretem eléggé”, “nem olyan rossz ez a szakdolgozat, csak nem szeretlek eléggé”, stb, majd azért végül bementem dolgozni, pedig eléggé nem szerettem volna.

* Nem, nem járunk, vagy ilyesmi, csak technikai okokból néha a kanapéján alszom.

rakott szoknya, művér, zombik

Szóval eredetileg a kapott tipp nyomán Boo-nak akartam öltözni a Szörny Rt.-ből, de szombat reggel koncepciót váltottam, mert miközben az Adonis2000 Kft (félrevezető név, pedig reménykedtem) képviselője szerelte az internetemet, elgondolkoztam azon, hány évig öltözhetek vajon még kislánynak, és erről eszembe jutott, hogy mindig is szerettem volna a Battle Royale-ból a győztes kiscsajnak öltözni, ugye az a posztapokaliptikus/szuperhősös tematikába is vág, fehér blúz van, fejsze van, rongybaba van, térdzokni van, nyakkendő, rakott szoknya meg vér nincs, de azt lehet szerezni.

A nyakkendő aránylag egyszerű volt, éppen egy hozzám közel álló férfiemberrel beszélgettem, akinek korábban elmeséltem, mennyire utálok mindenkit, majd az ötlet felmerültével hirtelen váltással megkérdeztem, hogy nincs-e egy erős anyagból készült, vékony, fekete nyakkendője. De csak olyat adj kölcsön, ami nem baj, ha egy kicsit véres lesz, tettem hozzá azon a casual hangon, ahogy az ilyet hozzátenni szokás, mire a HKÁF azt felelte, hogy no questions asked, de úgy érzi, nem fogja visszakérni.

A rakott szoknya komolyabb menet volt, tavaly még minden tele volt vele, de idén már nem divat, mint azt a d’Orsayban közölték velem (annak ellenére, hogy közeledik az apokalipszis). Végül zónába helyezkedtem, elgondolkoztam azon, honnan is vásárolnék, ha diáklány lennék, és noha a C&A gyermekruhaosztályán kiderült, hogy a diáklányok mostanában leginkább rózsaszín párducmintás miniben nyomják három éves kortól, azért találat is volt.

Viszont amikor nem találtam a helyén a Mammutban a partiboltot, majdnem fennhangon kezdtem szidni Matolcsy kétes erkölcsű édesanyját, amiért a közelmúltbéli gazdasági intézkedések miatt tönkremennek a kisvállalkozók, és a becsületes magyar háztartások már művért sem tudnak beszerezni idényben. Ekkor hívtam fel végső kétségbeesésemben az L.-t, mert utoljára nála láttam művért (igaz, hogy azt nálam hagyta, csak nem találom, és ez megkérdőjelezi egy kicsit ennek a lépésnek az ésszerűségét, elvégre az L. nem az a fajta, aki napi szinten kér húsz deka fokhagymás delco sonkát és egy deci művért a közértben, de akinél egyszer művér volt, az le nem mossa magáról onnantól). Az L. azt felelte, hogy legfeljebb igazit tud hozni, és 11 körül érkezik. Ekkor viszont szerencsére kiderült, hogy a partibolt csak átköltözött, és készletük is volt, úgyhogy az éjjeliszekrényemen megtekinthető A három művér c. kevésbé ismert kamaradráma (és van két szett vámpírfogam és egy sebem is, mert csak árukapcsolással forgalmaznak ilyesmit). A művérben amúgy csalódtam, egy flakon barbecue-szósszal sokkal hitelesebb eredményt lettem volna képes elérni, de ez van.

Egyébként ez volt az a Halloween-buli, amin mindenki önmagának öltözött (brainoiz szerint én is, és most már nem tudja anélkül megnézni a Battle Royale-t, hogy be ne ugrana a kép), a posztapokalipszis, úgy tűnik, valahogy kihozza a bloggerekből az igazi lényüket. Isoldében azonnal felismertem Wendy Watsont, brainoiz tök olyan volt, mint bármikor, csak két dobverőt tartott a kezében, de felvilágosított, és ő tényleg így néz ki a mindennapokban is (csak kicsit kevésbé életunt). A másik, aki az avatárjának öltözött, alie volt, mint Tank Girl. Ex-Brightot nem ismertem fel, de ez az én műveltségi hiányosságaimnak tudható be, mert így képek alapján nagyon hozta Snake Plisskent (a szája sarkában tartott fogpiszkálót is beleértve, amire felvetettem, hogy attól félek, mindjárt szaladgálni kezd, elesik és a fogpiszkáló átfúrja a torkát, mire azt felelte, hogy én fogpiszkálóval a számban mentettem meg az amerikai elnököt, bébi, majd játékosan belém eresztett egy sorozatot a bajonettel ellátott gépfegyverszórópisztolyából).

Agnus a munka hőseként nyomta megjelenésében átmenetet képezve a szocialista realizmus és a németalföldi romantikus festők munkássága között, Sulemia olyan generikus Morticia Addams volt, az L. húga konkrét Morticia Addams, Suematra macskanő, sajátos értelmezésben (fülekkel, macskás pólóban). Tizenegy felé az L. is beállított eredeti, boltban vásárolt munkásoverallban (iPhone-zsebbel), szerszámosládával, mint Bicycle Repair Man (és a továbbiakban igyekezett nagyrészt a mosógép mellett állni).

Az este egyik korai fénypontja az volt, amikor a youtube-ban bámultuk Lionel Richie-t és a Hellót ex-Bright alámondásával (sztalkollak, mert vak vagy, és nem tudsz hátranézni), apokalipszisbe pedig akkor hajlott, amikor az elsötétített szobában agnus és az L. előadták a Turn Aroundot fejszébe és kalapácsba énekelve, természetesen csak az I Will Survive után, majd a My Heart Will Go On következett hasonló stílusban, Leonardo DiCaprio szerepében az L. húga a matracon. A Gangnam Style alatt sajnos pont máshol tartózkodtam, de volt még valami női keringőzés a Dancing Queenre, mindeközben alie hol a konyhában kontemplálgatta, hogy ha vége a világnak, kit vesz be a csapatába a zombik ellen, és kit vet majd eléjük (alattam eléggé rezgett a léc az EQ-m állítólagos hiánya miatt, de utána bekerültem, mert, mint kifejtette, a lucia néha nem válaszol levelekre, de utána felbukkan, és akkor tök jó dolgok történnek, az apokalipszis után meg úgysem lesz levelezés), hol azt fejtegette, hogy a jelenlévőkből hány liter vér fér a kádjába vajon, mindezt csak azzal szakította meg, hogy időnként berohant a táncolókhoz, és rúdtáncot performált rúd nélkül, baltával.

Mindent összevetve, a baltámnak elég élménygazdag estéje volt, de én sem éreztem magam rosszul.

a hétvégi programról

– Az egy erőszakos, bántalmazó állat volt, ezért egyszer eltörtem a kezét – magyarázza Sisso nekem és agnusnak álmodozó hangon itt a gyengéd lelkű nők művésztáborában. – Annyira örülök, hogy most pasikról beszélgetünk veletek, ettől izének érzem magam… nőnek?

nem csak alekoszról

Azért a medúzákkal való első találkozó objektíven szemlélve időnként esetleg kissé zavarbaejtő lehet, előfordulhat például, hogy az ember felhívja a barátnőjét, hogy tájékoztassa, mikor érkezik megismerkedni a barátaival, mire egy itt meg nem nevezendő női hang (a blogger, az anya, az ember) veszi fel, aki bemutatkozás nélkül megkérdezi, hogy ő-e az xy fiúja, és mikor jön már. Ezt az akadályt csont nélkül vette, és az igenlő válasz, illetve az ETA után még arról is beszámolt külön kérés nélkül, hogy igen, gondolkozik már azon is, milyen szuperképességet akarna, ha lehetne.

Attól tartok viszont, hogy amikor végre megérkezett, kicsit talán félrevezető benyomást gyakorolhattunk rá, mivel a többiek éppen sikongatva biztattak, hogy fényképezzem csak Alekoszt*, aki egy távolabbi teraszon ölelgetett egy szőkét, és adjam el a Blikknek, én meg sorra lőttem a kompromittáló képeket. Mivel a jelen lévő öt lánynak kb egy tévéje van összesen, és, mint múltkor kiderült, a Barátok közt cselekményével tíz évvel le vagyunk maradva, úgy érzem, ebből nem feltétlenül alkotott reális képet a társaságról.

* Meg tudom magyarázni. Suematra a testtartásából felismerte az egy centisnek tűnő Alekoszt egy kb. száz méterre lévő tetőteraszon, én meg rázoomoltam a fényképezőgéppel, hogy bizonyosságot nyerhessen az illető kilétéről, innentől kezdve pedig, mivel csinálták a fesztivált a csajjal (Suematra feltételezése szerint az andalító zene hatására estek egymásnak, de ha én egymásnak esek valakivel, akkor nem a hátát lapogatom fél óráig, és nem fél méterre van egymástól a lábfejünk, brainoiz viszont, mint a sötét emberi viszonyok szakértője, úgy nyilatkozott, miszerint ez egy tipikus “én is szeretném [sóhaj], de nem lehet, maradjunk csak barátok, ne bántsunk másokat” jelenet, esetleg egy tipikus “fogdoss már egy kicsit, hátha fotóznak valahonnan”), onnantól valahogy elszabadultak a dolgok a maguk útján.