suematra kategória bejegyzései

a tinderről (főleg spin-offok)

Mivel többen megkérdezték tőlem, hogy akkor most mi van a bloggerlányokkal, elvarrnám sebtibe’ az elvarratlan szálakat.

Suematra femme fatale-lá vált valamikor Tinderezés közben (“én lettem az a nő, aki ha belép valahova, a csajok közelebb húzzák magukhoz a pasijaikat”, magyarázta), majd elkezdte tudományos alapokon megközelíteni ezt a dolgot, de mire megírta a cikkét, már összejött valakivel hosszú távra (aki emlékeim szerint egy bulin álldogált valahol S. egyik ismerősével, amikor S. odalépett hozzájuk, és azt mondta, “helló, én most veletek fogok beszélgetni”*).

Alie végrehajtott egy gyönyörűen kivitelezett szakítást a bayerzsolt-rajongóval, majd egyik pillanatról a másikra megtalálta élete párját, és mindezt részletesen dokumentálta. Az elején egy kicsit aggódtunk, a karácsonyi medúzabulin ki is követeltük tőle, hogy az érte érkező férfi jöjjön fel közénk kulturáltan szórakozni (annyit tudtunk róla, hogy pár hete vannak együtt, nem náci, kellemes rockerapuka gyerek nélkül, nem riad vissza a kétkezi munkától és ilyen hagyományőrző rendezvényeken szokott részt venni, úgyhogy — mivel alie felszólított minket arra, hogy viselkedjünk normálisan, és nagyon gyorsan kellett felkészülnünk arra, hogy milyen témákat hozhatunk szóba a pasija jelenlétében, és milyeneket nem — megállapodtunk abban, hogy a safe word a “jurta” lesz (alie ezzel jelzi majd, hogy szélsebesen beszéljünk inkább valami másról)). A jurtás fickó szimpatikusnak bizonyult (elnéző mosollyal figyelte, ahogy a pezsgőző lányok furcsa dolgokat mondanak, és időnként felsivítanak, hogy “jurta!”), és azóta is együtt vannak, az egyetlen mellékhatása, hogy alie időnként konnektor nélküli metálfesztiválokon találja magát, négy pohárral,** de azt hiszem, ő ezt igazából szereti.

Sulemia pasijáról télen kiderült, hogy Puzsér-rajongó, ami nem egy bayerzsolt-szint, de azért mégis, illetve az a véleménye a női fizetésekről, hogy “majd ha tudnak bányában dolgozni, akkor akarjanak annyit keresni, mint a férfiak” (nem bányában dolgozik), ezen ma ismételten fel is háborodtunk a mászóteremben, és emancipációztunk egy kicsit a sarokban, de csak halkan, hogy ne zavarjuk a mászó fiúkat. Lényeg az, hogy Sulemia ismét párkereső üzemmódba került, fiúk írjatok (soha nem ejtett le a falról, kedves-okos-csendes lány).

Velem viszont ott tartottunk, hogy Izland előtt összevesztem a teslás pasival a családi állapota miatt, de valahogy éreztem, hogy ez nem lett ennyivel lerendezve, és valóban, a hazaérkezésem utáni reggelen írt is egy üzenetet. Be kell vallanom, hogy elég kíváncsi voltam arra, hogy mégis milyen szívhez szóló, ugyanakkor férfias megoldással próbálja majd áthidalni a közöttünk támadt szakadékot, és sok mindent el tudtam képzelni (nagyjából a késő romantikusok stílusában), mégis sikerült meglepnie, ugyanis, amikor megnyitottam az SMS-t, annyi állt benne, hogy “Na”.

Én egészen odáig kommunikációs problémákkal nem küzdő lánynak képzeltem magam, ráadásul azt is elterveztem, hogy majd promptra kedvesen, de határozottan megírom neki, hogy sajnálom, és köszönök mindent, de nem akarok váratlanul nősnek bizonyuló pasikkal kavarni, viszont egy “na”-ra egyszerűen nem voltam képes felépíteni ezt a dialógusdinamikát, ugyanakkor kitört belőlem a versenyszellem, és úgy gondoltam, hogy ha azt játsszuk, ki tud rövidebb és minél kevesebb információt tartalmazó üzeneteket küldeni, akkor játsszuk azt, és azt válaszoltam, hogy “?”.

Ez szerencsére jó taktikának bizonyult, mert innentől nagyon gyorsan eljutottunk a dolgok békés lezárásáig, és időközben rám írt egy vikingszerű izlandi þráinn is, akiről a leírása lefordítása után kiderült, hogy vagy nagyon vidám, vagy nagyon meleg ember (angolra fordíttattam), rákérdezésre az, hogy az utóbbi, de szimpatikus vagyok neki, és azóta néha élőben közvetíti nekem, ahogy a lányát és az unokahúgát tanítja görkorcsolyázni Reykjavík esős utcáin, meg ilyesmi (#tindergoals). A pszichológusom mondjuk felhívta rá a figyelmemet, hogy sejthettem volna valamit abból, hogy þráinn a profilképén egy hatalmas, szivárványszínű plüssunikornist ölelget, de nekem nincs gaydarom, úgyhogy azt hittem, hogy simán csak jó ízlése van.

A válófélben lévő pasi azt kérdezte mindeközben, hogy tudok-e ajánlani húrelméletes sci-fit, amire ajánlottam is, de utána nem válaszolt (ez némi megkönnyebbüléssel töltött el, mert az már lekristályosodott bennem, hogy én úgy szeretek tinderezni, ha nem írnak nekem és nem kell találkozókat elegánsan visszautasítanom), dolgoztam, vettem egy narancssárga kezeslábast, strandoltam a gyerekkel, ilyenek.

Aztán viszont a válófélben lévő három nappal később egyszer csak mégis válaszolt, és kiderült, hogy nemcsak elolvasta, amit írtam, hanem meg is vett két könyvet az ajánlottak közül (#tindergoals 2), és az egyiket már el is kezdte, továbbá nem lenne-e kedvem egyszer kávézni valahol, amire elegánsan azt feleltem, hogy dehogynem (mert a legtöbb pasi azt sem olvassa végig értően a Tinderen, ha másfél sornál többet írok, nemhogy egy fél könyvet, szóval kíváncsivá tett).

Ezt követően valamivel sűrűbben kezdtünk üzengetni, és kiderült, hogy gondolatai is vannak (jóvanna, addig arra szocializáltak, hogy “Mizu”), és akkor történt, hogy egyszer csak kaptam soron kívül egy hajnali üzenetet arról, hogy gyanút fogott a könnyed éjszakai témáim miatt, és megnézett a Mensa tagi adatbázisában, ahol meg is talált. Itt egyrészt eltároltam azt a pillanatot a kellemes emlékeim közé, amikor egy helyes, értelmes pasi embertelen időpontokban gyanút fog, hogy túl okos vagyok, és megnéz az MM Infóban (#tindergoals 3), másrészt némileg aggódva megkérdeztem, hogy akadályoz-e ez minket a további társalgásban (az abnormalitásaimat általában igyekszem eltitkolni, amíg megoldható).

Mivel az intelligenciám (egyikünké sem) szerencsére nem jelentett akadályt, az ezt követő héten odáig fajult a levelezési helyzet, hogy amikor az adminokkal lementünk Grafitember balatoni nyaralójába admintalálkozóval egybekötött bográcsozásra, és vacsora után ültünk az asztal mellett, és Tomi gitározni kezdett, majd a lányokkal együtt végigmentek a YouTube-on szereplő összes számon, és Tarhonyakártevő megkérdezte tőlem, hogy mi újság a Tinderen, meg úgy egyébként, azt kiabáltam vissza neki a köztünk ülő A.-n át (azért kiabáltam, mert a közvetlen közelemben ment a dalolás), hogy képzelje, levelezek egy pasival Tinderről, aki JÓ FEJ, de ezt nem tudtam folytatni, csak valamivel később, mert ebben a pillanatban értek a fiúk-lányok a Wicked Game refrénjéhez, hogy ÁÁÁÁJ DONVONNA FÓLINLÓÓÓV VIDJU*** (mindezt rendkívül nagy lelkesedéssel ordítva, és rendkívül hamisan kell elképzelni). Ezen hosszan röhögtünk, azután három mondatban összefoglaltam a sztorit, amire Tarhonyakártevő frappánsan csak annyit kérdezett, hogy “ezt értsem úgy, hogy most rendben van a kocsid?”, mire szintén hosszan röhögtünk, majd A. megjegyezte, hogy gecinek tetszik lenni a doktornőnek.

Tarhonyakártevő utána még megkérdezte, hogy fogunk-e találkozni a tinderes levelezőpajtásommal, amire azt feleltem, hogy aha, ha össze tudom kaparni magam, akkor holnap, majd valamikor késő este hazaautóztunk A.-val, és mély érdeklődéssel vártam, hogy vajon össze tudom-e kaparni magam, ugyanakkor közvetlenül lefekvés után döbbentem rá, hogy nem kérdeztem meg, nem náci-e esetleg, és most már késő (az úgy megtöri a sodrást, hogy “Hányra tudsz ott lenni, és egyébként náci-e vagy?”).

(folyt. köv.)

 

* Vö. “Mit mondasz a helló után?
** Tegnap írtam neki, hogy linkelhetem-e a blogját, akár csak mint “egy barátnőm”-ét, mire azt válaszolta:
Linkelheted a blogom :) akárhogy.
azért nem írtam előbb, mert lemerült a telefonom és a metálfesztiválon nincs konnektor! 2 napja konnektorra vadászom. bejöttünk busszal vmi közeli kisvárosba, be a Mekibe és úgy ahogy voltam koszosan, tehénkoponyás pulóverben rárontottam a falra a töltőmmel. Aztán vettünk egy menüt. Kaptunk hozzá 4 ajándék poharat. Kisbaltától a scud rakétáig bármit be tudok vinni a kemping területére – üveget nem.
Itt a Mekiben meleg van. Nem esik az eső. Széken lehet ülni. Nem kell földön aludni sátorban és senki nem pisili azt oldalba. Nem ordít a zene, sem német részegek. Lehet, itt bekkelem ki a következő másfél napot.”
*** Mentségükre szóljon, hogy ezt a számot szerintem senki nem lenne képes nem hamisan énekelni.
Reklámok

a tinderről (prequel)

A tinderezés úgy jött, hogy egy szép nyári nap estéjén a Grundon üldögéltünk a medúzákkal, és alie az ismerkedés/életkor témakörben panaszkodott valamit, mi meg Suematrával ahelyett, hogy empatikusan meghallgattuk volna, átváltottunk kiképzőőrmester-üzemmódba, és ragaszkodtunk ahhoz, hogy ott helyben, élesben regisztráljon a Tinderre (most már végre), véleményeztük a fotóit (ezen túl sok a dekoltázs, az túl aranyos), utána meg a háta mögé állva néztük, ahogy húzogat, és olyanokat visítottunk a fülébe, hogy ennek jó a teste, jöhet! (Suematra), és ennek kedves és értelmes a tekintete, jobbra! (én).

Ez egy idő után odáig fajult, hogy alie már arra panaszkodott, hogy nem akar a hajósfotós pasival üzengetni, mert nem akar hajókázni, ő hány a hajón, hadd ne kelljen, mi meg arról győzködtük, hogy valószínűleg nem tölti ez az ember az egész életét hajón, majd találkozzanak a parton, amikor kijön. Ezt követően Suematra elmesélte élete legrövidebb kapcsolatát, alie pedig megtanított minket MySpace-szelfit csinálni, ami bizarr irányokba vitte el az estét (a (nem tinderes, hanem jelenlévő) fiúk számára teljesen elvesztünk).

Időközben Sulemia éppen végzett a házasságával, szintén regisztrált a Tinderre (Suematrával kapcsolatban úgy emlékszem, hogy ő mindig is regisztrálva volt), pár tanulságos találkozó után (amiket alaposan kielemeztünk a heti mászásaink során) talált is valakit, aki egész értelmes, ráadásul szereti, és ősszel már kettesben hostolták a komoly hagyományokkal rendelkező Halloween-bulinkat (ezúttal (többé-kevésbé) szexi medúzának öltöztem, már ha létezik ilyen kategória), ahol többek közt szóba jött alie éppen aktuális tinderes pasija, akiről a harmadik randin, békés egymás mellett hevergetés közben derült ki, hogy Bayer Zsolt-rajongó, és máig van egy videóm arról, ahogy brainoiz megkérdezi tőle, hogy “és akkor szakítottatok?”, mire alie a haját csavargatva és kuncogva azt válaszolja, hogy “neeeeem, hihi, randizgatunk”*, Isolde meg elgondolkozva megjegyzi, hogy hát nem érdekes, hogy a baráti társaságunkban mindenféle személyiségzavaros akad, vannak pszichopaták, autisták, nárcisztikusok (nézett végig rajtunk) csak nácik nincsenek?

Na, és ezen a találkozón merült fel egyszer csak a kérdés, hogy ha ennyire támogató vagyok mások tinderezésével kapcsolatban, akkor én miért nem, úgyhogy ezek után nem volt kibúvó.

Valamikor november végén raktam fel pár képet mély levegőt véve, mert határidőm volt, és prokrasztinációnak ez is teljesen megfelelt, és arra gondoltam, hogy szöveges leírást majd később szerkesztek, eleinte csak húzogatok-nézelődöm, ennek ellenére azonnal írogatni kezdtek fiúk (valamiért főleg a 28-34 éves korosztály, először azt hittem, hogy ez valami tévedés (bátorítólájk?), de amikor rákérdeztem náluk, biztosítottak arról, hogy tényleg tetszem nekik, és találkozni akarnak, meg minden). Valamelyik egyetemistát sikerült is rábeszélnem arra, hogy költözzön el a szüleitől, és keressen munkát, de ekkorra már teljesen bestresszeltem attól, hogy fiatal, helyes fiúknak kell válaszolgatnom, akik még találkozni is akarnak, mindemellett meg pont a pápás könyvet fordítottam, amihez nagyon sok mindennek utána kellett olvasnom, úgyhogy három nap után kaptam egy mini idegösszeroppanást, és a Lamnak is megírtam, hogy ne haragudjon, de semmire nincs agyi kapacitásom, a pápák és a Tinder minden energiámat leszívják, ráadásul még bemutatkozó szöveget sem tudtam kitalálni, amire azt válaszolta, hogy “Sztem a ‘pápák és tinder’ teljesen jó bemutatkozó szöveg a tinderre, feltétlenül írj vmi szöveget, mert én pl. kra utálom, ha vki nem ír semmit, de mondjuk te egyáltalán nem a tinderen szokásos 35-40x közötti kategóriákba esel, mmint nem úgy nézel ki, mint egy TO-s néni és nem vagy szemöldökbűnöző sem, szóval sztem ha mást nem, vicces lesz”.

Ez volt az a pont, amikor beírtam leírásnak, hogy “Tinder és pápák”, de úgy éreztem, hogy azért még illene mondanom valami bővebbet magamról, ezért hozzátettem, hogy “(esetleg a húrelmélet)”. Utána rájöttem, hogy erre nekem nincs időm, és azzal a svunggal bezártam a boltot két hónapra.

Az ezt követő fél évben ilyen bipolárisan tindereztem, hogy egy-két hónapig semmi, majd felszívtam magam, felnéztem, és válaszolgattam pár embernek, utána megint kimenekültem ebből az áldatlan helyzetből (nagyjából a harmadik “Mizu?” és/vagy “Viber?” után).

Áprilisban viszont valami nem szokványos elektronikai problémája támadt az autómnak, úgyhogy elvittem valakihez, akit már régebbről ismerek, és aki ért a nem szokványos elektronikai problémákhoz. Az illetőt amúgy is kedveltem, mert mindig úgy lett, ahogy mondta (és telefonban is diagnosztizált, ha emuláltam, milyen furcsa hangokat ad éppen a kocsi), továbbá soha nem akart velem csacsogni, hanem megcsinálta, amit meg kell. Ezúttal viszont úgy éreztem, hogy mintha talán mégis csacsogni akarna velem, mert megkérdezte, hogy mit dolgozom (elmondtam), majd továbbra is ott állt előttem kedvesen de némán, amiből úgy sejtettem, hogy most esetleg nekem kéne kérdeznem valamit, ezért némi gondolkozás után megérdeklődtem, hogy az a Tesla** az övé-e. Erre azt felelte, hogy igen, és továbbra is csak állt, úgyhogy gyorsan végiggondoltam, hogyan kell vajon autókról beszélgetni, és mi az a kérdés, amit az inkompetenciám kiderülésének veszélye nélkül feltehetek egy Tesláról, majd végül annál maradtam, hogy és hogy megy?

Namármost itt kiderült, hogy nagyon vigyázni kell azzal, mit kérdez az ember, mert erre azt a választ kaptam, hogy ha érdekel, akkor a következő hétvégén kipróbálhatom. Innentől gondolkozhattam azon, hogy ez most randi-e, vagy csak egy jótékonysági rendezvény, aminek én vagyok a kedvezményezettje, és mit vesz fel az ember teslavezetéshez (a) vagy (b) esetben.

Az végül soha nem derült ki, hogy ez randi volt-e, de a következő találkozónk már igen***.

Június elejére két dolog kiderült, az egyik az volt, hogy bármennyire szimpatikusak vagyunk egymásnak, ez a kapcsolat valószínűleg felejtős, mert a teslás embert csak az autók érdeklik, engem meg csak minden más (na jó, az autók is, de igen korlátozott mértékben). A másik az volt, hogy a teslás ember nős (bár szétköltözve), és erről elfelejtett szólni, úgyhogy mástól kellett megtudnom.

A soron következő randinkon fel is tettem neki a kérdést, hogy figyi, nem vagy te véletlenül nős?, amire hosszú hallgatás után jött a válasz, hogy hát tulajdonképpen de, amire egy ideig csak néztem, a kifejtős részt várva, de az nem jött, úgyhogy rákérdeztem a lényeges részre, miszerint mit jelent az, hogy tulajdonképpen, amire azt a frappáns feleletet kaptam, hogy én olyan okos lány vagyok, biztosan ismerem ennek a szónak a jelentését. Namármost ez bármikor máskor enyhén viccesnek és némiképpen hízelgőnek tartottam volna, de ez nem az a helyzet volt, és innentől nagyon rövid út vezetett oda, hogy némi ajtócsapkodás kíséretében kiviharzottam, hazaautóztam, és felmentem a két hónapja pihentetett Tinderre azzal, hogy én most azonnal férjhez megyek (lehetőleg másfél nap alatt, mert ennyi maradt az izlandi utunkig Sulemiával és Brainoizzel).

Mire visszajöttünk Izlandról, kicsit lenyugodtam és a házasságról is letettem, de úgy éreztem, ez a vita talán megfelelő kilépési pontot biztosítana egy (részemről) amúgy is felejtősnek tűnő kapcsolatból, és időközben a pszichológusommal (csodálatos ember) is megosztottam a történteket, azzal együtt, hogy nem az zavar, hogy nős, hanem az, hogy ezt nem érezte fontosnak megemlíteni (nem a pszichológusom, a teslás fiú), amire a psz. megkérdezte, hogy és ezt hogy lehetne megbeszélni, mire én felcsattantam, hogy sehogy, mert ez nekem nárcisztikus sérelem. A pszichológusom erre megértően bólogatott, és azt felelte, hogy jó, akkor menjek férjhez, és ha legközelebb elromlik a kocsi, akkor állítsak be oda a férjemmel, csapjak az asztalra, és kérjem a törzsvásárlói kedvezményemet.

Ezen egy kicsit vihogtam, majd megosztottam vele még azt is, hogy Izlandon folyamatosan csipogott a Tinder, hogy nagyon sokan kedvelnek engem, és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne olyanokat olvasni, hogy “Einar Sigurðurson a párod”, mellette egy szakállas vikinggel, aki a lávamezőn áll, úgyhogy húzogattam egy kicsit gyorsan, és ez a célkitűzésem teljesült is (a tizediknél meguntam). Majd visszatereltem a szót az aktuális problémámra, és felhoztam azt is, hogy és hát Tinderen is vannak rendes emberek, volt például egy fiú, akit majdnem balra húztam, mert túl helyes volt (és azokkal csak a baj van, nárcisztikusok vagy megcsalnak), de utána elolvastam a leírását, amiben volt némi humor, meg az, hogy INTJ, és hogy válófélben van gyerekkel, ezért inkább csak ismerkedne-barátkozna, és hát ezt nem lehetett nem jobbra húzni. Ráadásul, magyaráztam, az első üzenetei valamelyikében szintén felhívta erre a figyelmem (a válófélre, meg minden), hogy ennek tudatában konszideráljak (meg is írtam neki, h ez nagyon szimpatikus, és nekem sem annyira presszionáló dolog ez a párkapcsolatosdi), és akkor egyetértettünk a pszichológusommal abban, hogy igen, azért vannak még jó fejek, még ha férfiak is.

Azután kifelé menet még hangosan elmerengtem azon, hogy bár tisztában vagyok azzal, hogy nekem nagyon speciális elvárásaim vannak a férfiak felé (legyen autisztikus, de romantikus, legyenek mély érzelmei, de tudja kontrollálni őket, legyen szarkasztikus humora, de a megfelelő pillanatokban tudjon komoly is lenni, legyen szép, de ne a klasszikus értelemben, legyen munkamániás, de rám azért szakítson időt), de nekem nem sok ilyen férfira van szükségem, hanem csak egyre, és azért optimistán remélem, hogy egy (kettő-három) ilyen talán akad csak a világon. Snitt.

(folyt. köv.)

 

* Mentségére legyen mondva, nem sokkal később szakított vele.
** A Tesláról csak onnan tudtam, hogy Tesla, hogy korábban feltűnt, hogy ott áll egy nagyon ronda színű, de rendkívül alacsony autó a közelben, úgyhogy odacsellengtem, és elolvastam, mi van ráírva.
*** Annyira meglepődtem azon, hogy nem pánikolok be egy férfi érdeklődésétől, hogy volt következő találkozó is.

#metoo

Van most ez a mozgalom, hogy a #metoo hashtaggel hívjuk fel a figyelmet a nők szexuális bántalmazására/zaklatására, tedd ki, ha veled is történt ilyen, akár copypastelheted is, egyszerű.

Nagyon nem egyszerű.

Például azért nem egyszerű, mert bennem is az merült fel elsőként, ami a jelek szerint nagyon sok nőismerősömben, hogy amik velem történtek, azok kvalifikálnak-e engem egyáltalán a hashtagre, mert másokon, ugye, végigmentek a megszálló katonák, és lehet, hogy csak túl érzékenyek vagyunk, és egyébként is, túl rövid volt az a szoknya, vagy félreértettük, vagy félreérthető jelzéseket küldtünk, a fiúk már csak ilyenek. Jézusom, azon vívódunk, hogy bár úgy érezzük, hogy bántalmaztak/zaklattak minket szexuálisan, de bántalmaztak-e eléggé.

És az még valahol, ha nem is érthető, de megmagyarázható, amikor az elkövető próbálja áldozathibáztatással csökkenteni a kognitív disszonanciáját, de még így is megdöbbentett, amikor a számomra legdurvább visszaélés után a másik fél mediáción (tehát két tanú előtt) olyan mondatokat vágott a fejemhez, hogy de hát miért hittél nekem, amikor tudod, hogy milyen vagyok, illetve hogy ebben a fene nagy emancipációban már nem beszélhetünk kihasználásról, és ezekre konkrétan azért nem tudtam válaszolni, mert egyrészt annyi érvelési hiba volt bennük, hogy azt sem tudtam, melyikkel kezdjem (én lennék a hibás abban, ha minden erejével megpróbál elhitetni velem valamit, és elhiszem? Megvalósult, sőt, “fene nagy” emancipáció lenne, ami van? Mi köze az emancipációnak ahhoz, hogy az egyik ember szándékosan olyan szexuális helyzetbe akarja manipulálni/kényszeríteni a másikat, amit az deklaráltan nem akar? Nem mellesleg, én nem használtam a kihasználás szót, azt mondtam előtte, hogy úgy érzem magam, mintha szexuális segédeszköznek használtak volna az akaratom ellenére), másrészt meg ilyenkor az emberben azért óhatatlanul felmerül, hogy mi van, ha tényleg én vagyok a hibás valami kitekert, beteges logika szerint. (Az elkövetők furcsa módon mindig nagyon biztosak abban, hogy ők nem hibáztak, lásd még a ha szarul érzi magát, arról csak ő tehet jellegű mondatokat).

És nem, nem létezik ahhoz eléggé túl rövid szoknya, hogy bárki olyan szexuális jellegű dolgot tegyen bárki mással, amihez a másik nem adta a hozzájárulását, és amitől rosszul érzi magát, de ez a nemlétező túl rövid szoknya már a középiskolában megjelenik, amikor – teszem azt – a fiú osztálytársak egyik kedvenc szórakozása az, hogy hátulról megmarkolják az ember mellét, és eltúlzott, kopulációs jellegű mozdulatokkal a fenekéhez dörgölik az ágyékukat, közben a többiek röhögnek, és ha az ember nem tud velük együtt röhögni, akkor még azt is megkapja, hogy nem elég vagány, túlérzékeny, és ilyen külsővel örüljön ennek is, és az ember egy idő után azon kapja magát, hogy nem elég vagányan és túlérzékenyen úgy választja meg a szünetekben a vonulási útvonalait, hogy nehogy elhaladjon a fiúk mellett, és közben még ő szégyelli magát, mert nem kéne ezen fennakadnia, nem történt semmi kár, a fiúk már csak ilyenek.

És később azután lesznek olyanok, amikor egy társaságból hazavisz valakinek az ismerőse, és útközben megállítja az autót, és megpróbál rád mászni, utána meg sértődötten kirak, mert félreérthető jelzéseket adtál, és te nem mondod el senkinek, mert jézusom, lehet, hogy tényleg túl kedvesen beszélgettél vele a teniszről (igen, utólag röhejesnek tűnik), és egyébként is, mocskosnak érzed magad az egésztől, és csak el akarod felejteni, meg vannak a tömegközlekedésen dörgölőzők (és a túl rövid szoknyák), de nem csak ilyen idegenek, hanem vannak például azok az ismerősök is, akiknek ötvenszer megmondtad már, hogy légyszi ne érjen hozzád, mert nem szereted, mire az illető sértetten, erőből odahúz magához, hogy megöleljen, hiába tolod el, és azt mondja, hogy addig nem enged el, amíg abba nem hagyod az ellenállást, és erről sem beszélsz senkinek, mert lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy túl prűd vagy és társas érintkezési problémáid vannak, de közben még sokáig a hideg ráz ettől az egésztől, és nagyon figyelsz arra, nehogy túl közel állj hozzá, vagy túl vonzó legyél. Meg vannak azok az ismerősök is, akik azzal próbálnak meggyőzni, hogy most már nyugodtan lefekhetsz velem, mert már úgyis elterjesztettem, hogy megtetted, és ilyenkor is az van, hogy biztosan túl érzékenyen reagálsz, ez nem igazi bántalmazás, ez a bántalmazás nem elég semmire.

És igen, szóval az még valahol érthető is, ha az elkövetők ilyenekből építgetik a váraikat, viszont semmire nem mennének vele, ha nem lennének ott azok a semleges, néha kifejezetten jóakaratú nem-elkövetők, akik lelkesen támasztják nekik a falakat. A szülők, akik leüvöltik a lányuk fejét, ha túl rövid a szoknya, vagy befesti a haját, és verbálisan azonnal engedélyt adnak a szexuális ragadozónak bármire, mert “ha így mész ki az utcára, akkor ne csodálkozz”, és akiknek/akik miatt később a lányuk nem meri elmondani senkinek, ha ilyen történik vele, elvégre ő volt a hibás. Azok a kívülállók, akik összebólintanak egymással, hogy “hát igen, szegény, de hát addig jár a korsó a kútra, velünk ellentétben nem vigyázott eléggé, az ilyen ne csodálkozzon”. De, igen, tök jó lenne, ha minél több ember csodálkozna azon, hogy bárki feljogosítva érzi magát arra, hogy fizikailag vagy verbálisan megbüntessen egy idegent vagy ismerőst az öltözködése vagy sminkje miatt, és az is tök jó lenne, ha az ember lánya legalább merné bűntudat nélkül rosszul érezni magát, ha ilyesmi történne vele. Az erőszak nem a szoknya miatt van, hanem az erőszakos emberek miatt, és azok miatt is, akik a szoknyát hibáztatják, az erőszakoskodót meg többé vagy kevésbé felmentik. Elvégre a fiúk már csak ilyenek.

És ha már itt tartunk, egyáltalán nem ilyenek a fiúk en bloc, sőt, még olyanok is vannak, akiket szintén bántalmaztak/zaklattak szexuálisan, akár torz lelkű, valamilyen szempontból hatalmi helyzetben lévő férfiak vagy nők, akár a kortársaik, akik a tesztoszteronos kamaszkorban olyasmibe heccelték bele egymást, amit igazából nem akartak megtenni, akár mások. Csak ugye erről még kevésbé szabad beszélni, mert milyen férfi az, akivel ilyet lehet tenni (nem elég, hogy túl rövid a szoknyája, de még az is ciki, hogy férfi létére virtuális szoknyában jár). (Itt most hozzátenném, ha olvasol, hogy nem ciki, vagy nem neked az, nem te tehetsz róla, nyugodtan rosszul érezheted magad miatta).

És abból a szempontból sem ilyenek a fiúk, hogy rengeteg olyan férfiismerősöm van, aki még azt sem vette félreérthető jelzésnek, ha egy ágyban aludtam vele, vagy ha mégis félreérthető jelzésnek vett valamit, akkor az első nem-re azt mondta, hogy “bocs, félreértettem valamit”, és egyáltalán nem haragudott vagy erőszakoskodott, ott van az a taxisofőr, aki fiatalabb koromban, amikor lekéstem az éjszakai járatot, megállt mellettem, és ingyen hazavitt, mert egy fiatal lány ne mászkáljon egyedül ilyen későn, és ott van például az a nagyon kedves barátom is, akitől kaptam ma egy levelet, hogy úgy döntött, az összes #metoo-s nőismerősétől bocsánatot kér a bántalmazók nevében, és nagyon szégyelli magát (megjegyezném, ő pont azok közé tartozik, akik soha meg sem közelítették a verbális vagy fizikai bántalmazás vagy áldozathibáztatás elmosódott határait sem), ésatöbbi.

Szóval, végső soron, igazából tényleg egyszerű ez az egész. Ne kényszerítsd vagy manipuláld a másikat olyan szexuális jellegű dolgokra, amit nem akar megtenni. Ha figyelmetlenségből mégis belecsúsznál, akkor kérj bocsánatot, ne hibáztasd, ne folytasd. Ne mentsd fel a bántalmazókat/zaklatókat. Ne hibáztass senkit azért, mert bántalmazták. Ennyi.

Témába vágó Isoldétől és Suematrától.

az univerzumról és a női ruhákról

Az univerzumozás az úgy indult, hogy azt magyaráztam valakinek, akinek lélektani dolgokban általában adok a véleményére*, hogy elegem van az Univerzumból, mert az az érzésem, hogy ezt a célozgatós játékot játssza***, mármint eddig, ha valami rossz(at) történt(etett velem), abban aránylag hamar megláttam, hogy miért kellett, mert származott belőle valami sokkal jobb, most pedig már lassan két és fél éve (igazából több) nem értem, hogy ebben mi volt a jó (akkor nagyon sok igazságtalan és hosszú távú következménnyel járó dolog történt, nagyon sok erőfeszítésem ellenére, és nem csináltam semmi rosszat). Mindeközben szerintem aránylag gyakran megjegyeztem, hogy tudom, hogy az Univerzum csak az én fejemben létezik, de akkor is.

A másik fél erre megkérdezte, hogy van-e accessem a Dunához, amit először nem értettem, de a kulturális normákat betartva válaszoltam, mert a Duna mégiscsak kevésbé elszállt dolog, mint az Univerzum (van, aki ebben hisz, van, aki abban), utána viszont azt mondta, hogy oké, akkor most adna egy házi feladatot, méghozzá azt, hogy írjam meg az Univerzumnak**** egy levélben a sérelmeimet, égessem el a levelet, és szórjam bele a hamvait a Dunába. Amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor azt mondta, hogy mert akkor két-három hónapon belül kapok valami választ (változást), ami, végül is, az Aliexpressnél is így működik, és azt rendszeresen használom, pedig Kínában van (ami vagy létezik, vagy nem, de csodálatos dolgokat szoktam kapni onnan, gyakran színes ledekkel kiegészítve). Az az egy kiegészítés lett hozzáfűzve, hogy bármikor csinálhatom, csak nappal legyen.

Itt azért a számmisztika és az anyai ösztönök közbeszóltak, és nyomtam egy Jeff Wingert, mert úgy gondoltam, hogy a 17.07.17 lenne erre a legtökéletesebb dátum, viszont aznap már mennem kellett a gyerekért, úgyhogy röviddel éjfél utánra pozicionáltam az aktust, de bíztam benne, hogy ha nagyon akarom, akkor az adott pillanatban egy méteres körzetemben nappal lesz (utólag megerősítést kaptam arra, hogy ez valóban előfordulhat).

Ezután már csak meg kellett írnom a levelet, és el kellett döntenem, hogy mit vegyek fel, úgyhogy felhívtam az L.-t, mert bár ő a “mit vegyek fel” kérdésre azt szokta válaszolni, hogy teljesen mindegy, csak induljak már, de úgy éreztem, hogy egy ilyen tevékenységnél nagy szükségem lenne arra, hogy ott álljon a közelemben egy józan és prózai nagyvállalati IT-isten (lehetőleg belépőkártyával a nyakában), akinek a jelenléte instant biztosít arról, hogy mégsem olyan elmebeteg dolog, amit csinálok, és mintegy hivatalos jelleget ad a szertartásnak. Mivel éppen siettem, és elég tömören fogalmaztam, az L. elsőre visszakérdezett, de amikor felcsattantam, hogy nem értem, mit lehet azon nem érteni, hogy vasárnap éjfél után el kell égetnem egy Univerzumnak szóló levelet, és a hamvait bele kell szórnom a Dunába, és ezen neki is részt kell vennie, felvette a ritmusomat, és azt válaszolta, hogy oké, de akkor előtte menjünk el moziba. (Azt mondjuk óvatosan megpedzegette, hogy nem tenne-e jobbat, ha mégis inkább valakit gyújtanánk fel, de ezt az ötletet némi ingadozás után megvétóztam).

Aztán egy nappal előtte éppen Suematrával rendeztünk egy kis zsidólányos délutánt, megnéztük az 1945-öt, utána meg beültünk valami – stílszerűen – Dob utca környéki kiülősbe, ahol, miután felszívtunk némi limonádét az arcüregünkbe a Férfiak kapcsán, akik Megváltoznak, arról kezdtünk beszélgetni, hogy mit csinálunk hétvégén, és én bevallottam ezt az univerzumozást, mire Suematrának rögtön felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy tényleg lehet-e ilyet csinálni, és pár percen belül ott tartottunk, hogy akkor csináljuk együtt.

A fennmaradó időben lelkiismeretesen előkészültünk, Suematra például megkérdezte, hogy mit vegyen fel (szóba került valami kisvirágos is, de végül a decensen elegáns vonalban maradtunk), illetve, hogy kezdheti-e a sérelmeit a Holokauszttal, én meg, miután leírtam az első sort, hogy “Tisztelt Hölgyem/Uram*****”, rájöttem, hogy igazából nem is annyira sérelmeim vannak az Unival szemben, hanem csak nem értem, hogy mit akar, és ez bosszant (meg kicsit úgy is érzem belőle, mintha nem foglalkozna már velem******), úgyhogy miután két oldalban felsoroltam, hogy mi mindent vehetnék sérelemnek, és mennyire jó fej volt néha a múltban (azért adjuk meg, ami jár), azzal fejeztem be, hogy “??!!4!?”.

Öltözködésileg végül úgy döntöttem, hogy az Univerzum kénytelen lesz beérni a váll nélküli, de hosszú ujjú fekete csipkeruhámmal, amit azért vettem meg pár éve, mert felháborítóan le volt árazva (és az embernek soha nem lehet túl sok kis feketéje), de még soha nem volt rajtam, meg fekete körömcipővel. Suematrát szerintem most először láttam női ruhában (2017. július 16. estéjén, az Allée jegypénztára előtt lóbálva a lábát, jegyezzük fel), még gyöngysort is vett hozzá, amivel kapcsolatban megállapodtunk, hogy tényleg jobb, ha köt rá egy csomót (nem szimbóleumból, hanem mert hosszú volt). Az L. valamelyik vicces pólóját viselte, és lelkesen fotózta, ahogy mi lelkesen fotózzuk magunkat (a kép címe “Nyomd, Bébi, nyomd”).

IMG_2178

Az öltözködési döntési folyamat közben csak azt nem vettük figyelembe, hogy a körömcipő nem a legpraktikusabb viselet a part menti köveken, és az 995 forintos ikeás fém gyümölcsöstál ugyan valóban alkalmas az ehhez hasonló okkult szertartások tűzbiztos lefolytatására, viszont hamar felforrósodik, úgyhogy pierrerichardoztunk egy kicsit, de amúgy megadtuk a módját. Suematra kántált is valamit (oké, mondott két adekvát mondatot, de a körülményekre való tekintettel hadd nevezzem kántálásnak), én meg benyomtam a telefonomon a Don’t Let Me Down-t (a szövege miatt), de mivel tűsarkúban és szélben tényleg nem egyszerű meggyújtani egy levelet egy felforrósodott Blanda Blank tálban, ingatag köveken egyensúlyozva, mire szórni kezdtem, addigra a YouTube automatikusan átugrott a Shape of You-ra, ami arról híres, hogy bár szövegileg semmi köze semmihez, de ez az egyetlen szám a világtörténelemben, ami valaha átfedésnek bizonyult kettőnk ízlése között Suematrával (noha mindketten egyszámos lányok******* vagyunk). Ezt egyszerűen nem lehetett nem úgy értelmezni, hogy az Univerzum visszaszól, vagy legalábbis felveszi a telefont.

cipok

Azóta a három hónap még nem telt le, de azért rendszeresen megpingetjük a másikat, hogy tájékoztassuk egymást az Univerzum zsizsegésével kapcsolatban. Mert zsizseg, az tény, de én egyelőre azon a makacsul szkeptikus állásponton vagyok, hogy hiszem, ha látom, Suematra nyakig belevetette magát a flow-ba, ha jól érzékelem, a passzív univerzumozó L. pedig (aki minden rábeszélésem ellenére sem volt hajlandó levelet írni, mert, hogy idézzem, “én nem szeretném összeakasztani a bajszomat ezzel a te Univerzumoddal, szerintem jobb, ha mindketten békén hagyjuk a másikat”) szintén elkaphatott valamit a partvonalon (pun intended), mert pár hete egy BMW-t csippantott ki a sorból a korábbi kocsija helyett, amikor felajánlotta a mélygarázsban, hogy elvisz az én autómig. (A másik magyarázat, ugye, az lenne az új verdára, hogy kapuzárási autó, azt viszont egyikünk sem szeretné, úgyhogy maradjunk az Univerzumba keveredésnél).

És akkor most elolvasom, hogy Suematra hogy írta meg.

 

 

* Pontosabban fogalmazva, mindig adok a véleményére, mármint úgy vagyok vele, mint a könyvelőmmel, hogy mindig elhiszem, hogy igaza van, és azt kéne csinálnom, amit mond, csak néha (a) nincs hozzá kedvem, (b) túlságosan le van hozzá merülve a(z emocionális) számlaegyenlegem, (c) bosszant, hogy türelmesebb és megértőbb nálam. Mármint velem. Akkor is, ha hülyeségeket beszélek**.
** Vagy csinálok. A könyvelőm például ötödször is nagyon kedves hangnemben szokta megírni, hogy “lucia, úgy látom az adófolyódon, hogy még mindig nem utaltad át a társasági adót, biztosan sok dolgod volt, megtennéd, hogy elküldöd? Egyébként hogy vagytok?”. Ennél még a GPS-em is ingerültebben szokta mondani, hogy “recalculation [and by the way] you’re over the speed limit [AGAIN]”.
*** hogy a Communityt idézzem, abban a hangulatban voltam, hogy “I get a feeling that someone’s trying to teach me something… Well, he’s about to get a real lesson on the fact that Jeff Winger never learns”.
**** Igen, sikerült röhögés nélkül kimondania.
***** Szerettem volna, ha az Univerzum azért érzi, hogy most konfliktus forog fenn. Úgy értem, oké, az Univerzum gyakorlatilag mindenható, nincs igazán leverage-em vele szemben, csak a hiúsága; mármint borzasztó lehet úgy mindenhatónak lenni, hogy senki nem tud róla, bennem meg megvan a képesség, hogy észrevegyem és értékeljem a kis játékait meg az elegáns megoldásait, de ha hülye, akkor nem fogom. Mármint csak azért sem, amíg abba nem hagyja ezt az idegesítő mértékű rejtélyeskedést meg utalgatást. (Ne keressen, majd mi hívjuk).
****** A jegyzőkönyv kedvéért szeretném ismét tisztázni, hogy igen, tudom, hogy az Uni csak az én fejemben létezik, de mi lehetne valóságosabb annál, ami az én fejemben létezik?
******* Egyszámos lány: ha egy szám megtetszik, azt addig pörgetjük loopban (akár hetekig), amíg rosszul nem leszünk tőle, és így van egy csomó szám, amiről azonnal beugrik életünk valamelyik időszaka.