Az univerzumozás az úgy indult, hogy azt magyaráztam valakinek, akinek lélektani dolgokban általában adok a véleményére*, hogy elegem van az Univerzumból, mert az az érzésem, hogy ezt a célozgatós játékot játssza***, mármint eddig, ha valami rossz(at) történt(etett velem), abban aránylag hamar megláttam, hogy miért kellett, mert származott belőle valami sokkal jobb, most pedig már lassan két és fél éve (igazából több) nem értem, hogy ebben mi volt a jó (akkor nagyon sok igazságtalan és hosszú távú következménnyel járó dolog történt, nagyon sok erőfeszítésem ellenére, és nem csináltam semmi rosszat). Mindeközben szerintem aránylag gyakran megjegyeztem, hogy tudom, hogy az Univerzum csak az én fejemben létezik, de akkor is.
A másik fél erre megkérdezte, hogy van-e accessem a Dunához, amit először nem értettem, de a kulturális normákat betartva válaszoltam, mert a Duna mégiscsak kevésbé elszállt dolog, mint az Univerzum (van, aki ebben hisz, van, aki abban), utána viszont azt mondta, hogy oké, akkor most adna egy házi feladatot, méghozzá azt, hogy írjam meg az Univerzumnak**** egy levélben a sérelmeimet, égessem el a levelet, és szórjam bele a hamvait a Dunába. Amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor azt mondta, hogy mert akkor két-három hónapon belül kapok valami választ (változást), ami, végül is, az Aliexpressnél is így működik, és azt rendszeresen használom, pedig Kínában van (ami vagy létezik, vagy nem, de csodálatos dolgokat szoktam kapni onnan, gyakran színes ledekkel kiegészítve). Az az egy kiegészítés lett hozzáfűzve, hogy bármikor csinálhatom, csak nappal legyen.
Itt azért a számmisztika és az anyai ösztönök közbeszóltak, és nyomtam egy Jeff Wingert, mert úgy gondoltam, hogy a 17.07.17 lenne erre a legtökéletesebb dátum, viszont aznap már mennem kellett a gyerekért, úgyhogy röviddel éjfél utánra pozicionáltam az aktust, de bíztam benne, hogy ha nagyon akarom, akkor az adott pillanatban egy méteres körzetemben nappal lesz (utólag megerősítést kaptam arra, hogy ez valóban előfordulhat).
Ezután már csak meg kellett írnom a levelet, és el kellett döntenem, hogy mit vegyek fel, úgyhogy felhívtam az L.-t, mert bár ő a “mit vegyek fel” kérdésre azt szokta válaszolni, hogy teljesen mindegy, csak induljak már, de úgy éreztem, hogy egy ilyen tevékenységnél nagy szükségem lenne arra, hogy ott álljon a közelemben egy józan és prózai nagyvállalati IT-isten (lehetőleg belépőkártyával a nyakában), akinek a jelenléte instant biztosít arról, hogy mégsem olyan elmebeteg dolog, amit csinálok, és mintegy hivatalos jelleget ad a szertartásnak. Mivel éppen siettem, és elég tömören fogalmaztam, az L. elsőre visszakérdezett, de amikor felcsattantam, hogy nem értem, mit lehet azon nem érteni, hogy vasárnap éjfél után el kell égetnem egy Univerzumnak szóló levelet, és a hamvait bele kell szórnom a Dunába, és ezen neki is részt kell vennie, felvette a ritmusomat, és azt válaszolta, hogy oké, de akkor előtte menjünk el moziba. (Azt mondjuk óvatosan megpedzegette, hogy nem tenne-e jobbat, ha mégis inkább valakit gyújtanánk fel, de ezt az ötletet némi ingadozás után megvétóztam).
Aztán egy nappal előtte éppen Suematrával rendeztünk egy kis zsidólányos délutánt, megnéztük az 1945-öt, utána meg beültünk valami – stílszerűen – Dob utca környéki kiülősbe, ahol, miután felszívtunk némi limonádét az arcüregünkbe a Férfiak kapcsán, akik Megváltoznak, arról kezdtünk beszélgetni, hogy mit csinálunk hétvégén, és én bevallottam ezt az univerzumozást, mire Suematrának rögtön felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy tényleg lehet-e ilyet csinálni, és pár percen belül ott tartottunk, hogy akkor csináljuk együtt.
A fennmaradó időben lelkiismeretesen előkészültünk, Suematra például megkérdezte, hogy mit vegyen fel (szóba került valami kisvirágos is, de végül a decensen elegáns vonalban maradtunk), illetve, hogy kezdheti-e a sérelmeit a Holokauszttal, én meg, miután leírtam az első sort, hogy “Tisztelt Hölgyem/Uram*****”, rájöttem, hogy igazából nem is annyira sérelmeim vannak az Unival szemben, hanem csak nem értem, hogy mit akar, és ez bosszant (meg kicsit úgy is érzem belőle, mintha nem foglalkozna már velem******), úgyhogy miután két oldalban felsoroltam, hogy mi mindent vehetnék sérelemnek, és mennyire jó fej volt néha a múltban (azért adjuk meg, ami jár), azzal fejeztem be, hogy “??!!4!?”.
Öltözködésileg végül úgy döntöttem, hogy az Univerzum kénytelen lesz beérni a váll nélküli, de hosszú ujjú fekete csipkeruhámmal, amit azért vettem meg pár éve, mert felháborítóan le volt árazva (és az embernek soha nem lehet túl sok kis feketéje), de még soha nem volt rajtam, meg fekete körömcipővel. Suematrát szerintem most először láttam női ruhában (2017. július 16. estéjén, az Allée jegypénztára előtt lóbálva a lábát, jegyezzük fel), még gyöngysort is vett hozzá, amivel kapcsolatban megállapodtunk, hogy tényleg jobb, ha köt rá egy csomót (nem szimbóleumból, hanem mert hosszú volt). Az L. valamelyik vicces pólóját viselte, és lelkesen fotózta, ahogy mi lelkesen fotózzuk magunkat (a kép címe “Nyomd, Bébi, nyomd”).
Az öltözködési döntési folyamat közben csak azt nem vettük figyelembe, hogy a körömcipő nem a legpraktikusabb viselet a part menti köveken, és az 995 forintos ikeás fém gyümölcsöstál ugyan valóban alkalmas az ehhez hasonló okkult szertartások tűzbiztos lefolytatására, viszont hamar felforrósodik, úgyhogy pierrerichardoztunk egy kicsit, de amúgy megadtuk a módját. Suematra kántált is valamit (oké, mondott két adekvát mondatot, de a körülményekre való tekintettel hadd nevezzem kántálásnak), én meg benyomtam a telefonomon a Don’t Let Me Down-t (a szövege miatt), de mivel tűsarkúban és szélben tényleg nem egyszerű meggyújtani egy levelet egy felforrósodott Blanda Blank tálban, ingatag köveken egyensúlyozva, mire szórni kezdtem, addigra a YouTube automatikusan átugrott a Shape of You-ra, ami arról híres, hogy bár szövegileg semmi köze semmihez, de ez az egyetlen szám a világtörténelemben, ami valaha átfedésnek bizonyult kettőnk ízlése között Suematrával (noha mindketten egyszámos lányok******* vagyunk). Ezt egyszerűen nem lehetett nem úgy értelmezni, hogy az Univerzum visszaszól, vagy legalábbis felveszi a telefont.
Azóta a három hónap még nem telt le, de azért rendszeresen megpingetjük a másikat, hogy tájékoztassuk egymást az Univerzum zsizsegésével kapcsolatban. Mert zsizseg, az tény, de én egyelőre azon a makacsul szkeptikus állásponton vagyok, hogy hiszem, ha látom, Suematra nyakig belevetette magát a flow-ba, ha jól érzékelem, a passzív univerzumozó L. pedig (aki minden rábeszélésem ellenére sem volt hajlandó levelet írni, mert, hogy idézzem, “én nem szeretném összeakasztani a bajszomat ezzel a te Univerzumoddal, szerintem jobb, ha mindketten békén hagyjuk a másikat”) szintén elkaphatott valamit a partvonalon (pun intended), mert pár hete egy BMW-t csippantott ki a sorból a korábbi kocsija helyett, amikor felajánlotta a mélygarázsban, hogy elvisz az én autómig. (A másik magyarázat, ugye, az lenne az új verdára, hogy kapuzárási autó, azt viszont egyikünk sem szeretné, úgyhogy maradjunk az Univerzumba keveredésnél).
És akkor most elolvasom, hogy Suematra hogy írta meg.
settenkedve lopakodó 