film kategória bejegyzései

leginkább a nőkről

(A korábbi szálakat is folytatni fogom, de most muszáj beszúrni egy sorozatost, amíg friss az élmény.)

A Fleabaget A. mondta nekem, mármint a nyár során rendszeresen felemlegette, hogy ő Fleabaget néz, nézzek én is Fleabaget, amire én rendszeresen visszakérdeztem, hogy látta-e már a Fireflyt, és ennyiben maradtunk (néha más dolgokról is beszélgettünk). Előbb is beiktattam volna, csak volt egy skandináv projektem Izland miatt, mármint szórványos szabadidőmben hangolódásképpen végignyomtam egy csomó izlandi sorozatot, amit a rokon népeké követtek (a Heimebane volt a legjobb, noha egyáltalán nem érdeklődöm a foci iránt, de be kell vallanom, hogy ebben előfordultak bizonyos gólok, amelyeknél könnybe lábadt a szemem a katarzistól).

Utána a walesi projekt következett (immár a nemlétező szabadidőből), mármint Lammal kiterveltük, hogy megtanulunk walesiül, mire odautazunk (1993-1998 óta törvényben is nyomják a nyelvőrzést, minden hivatalos dolgot kötelező walesiül is megírni, ennek ellenére a helyi lakosoknak csak kb. egyhatoda beszéli), és a kocsmákban az ő nyelvükön fogunk hamburgert rendelni, és ha valahol nem értik, akkor felháborodottan az asztalra csapunk, hogy mi lett a honfiúi (honleányi) büszkeséggel*.

De utána augusztus végén úgy gondoltam, na jó, mosogatáshoz megnézem az első részt, és utána úgy maradtam, és másodszor is végignéztem mindkét évadot, rögtön (nem szokásom, de még nem álltam készen arra, hogy ennek vége legyen). A Fleabag eredetileg egy egyszemélyes, egyórás színdarab volt, amelyet Phoebe Waller-Bridge írt és játszott el, és a színdarabban még a többi szereplőt is csak ő jellemezte. A főszereplő egy szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő londoni nő, aki a saját életét kommentálja a kamerának (eddig semmi extra).

Az már az elején feltűnt, hogy semmi nem az, aminek látszik; nem akarok spoilerezni, de amit imádtam benne, az az, ahogyan a kamerát használja (a “közönség”, akit meg akar győzni), az ambivalens kapcsolatok (mármint a valódiak, a nővérével, az apjával, a Godmotherrel, a feminizmussal, stb.), az, hogy minden egyes jelenet, mondat és nézés a helyén van (mindenkitől), és bár az elején az egész egy könnyed vígjátéknak indul, igazából akkora drámai íve van, hogy a fal adja a másikat (és nem lehet megjósolni, hogy mi következik, de a végén az egész összeáll). És még azt, hogy miközben rendkívül jól szórakoztam, azért eléggé fájt.

PWB a második évadot főleg azért nem akarta megcsinálni, mert az elsőben lezárja a viszonyát a kamerával (elfordul tőle), de utána kitalálta, hogyan lehet ebből visszajönni (több évad viszont már biztos nem lesz).

A komplett sorozat második végignézése után viszont még mindig hiányérzetem volt, úgyhogy azóta PWB-interjúkat nézek/hallgatok mosogatáshoz/vezetéshez, és időnként le kell parkolnom egy-egy pezsgőspoharat vagy autót a szélre, amíg visszatekerem. Eleve egy olyannal kezdtem, amiben a főszereplő személyiségét elemzik, és ebben egyszer csak elhangzott a kérdés, hogy bár Fb magányosnak, bűntudatosnak, tanácstalannak, stb. érzi magát, és a környezete is folyamatosan kritizálja, HA ugyanezt a (szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő) karaktert egy férfi játszaná, az valószínűleg egy meglehetősen sikeres ember lenne, és hát

nos,

igen.

Egy másikban a(z enyhén/nagyon hímsoviniszta) interjúvoltató úgy fogalmazta meg ugyanezt (enyhén leereszkedő, kedvesnek szánt hangnemben), hogy “Fleabag annyira okos, szellemes, határozott, hogy szinte már olyan, mint egy férfi, nem?”. (Vö. “A nők és az emberek”.)

Utána jött pár hogykészült (az alap sztoriötletet az adta, hogy PWB-nek van egy nagyon jó barátnője, és egyszer csak elképzelte, hogy milyen ember lenne, ha a barátnője meghalna; magát a karaktert meg már rég szerette volna eljátszani), utána viszont egy kis standup arról, hogy valamilyen okból kifolyólag egyszer számolni kezdte, hányszor kritizálja magát egy adott időintervallumban (nem sokra tippelt, mert úgy érezte, ő alapvetően eléggé szereti magát, sikeres, magabiztos, jó emberi kapcsolatokkal rendelkezik, stb.).

Maga a monológ valahogy úgy szólt, hogy “és akkor megróttam magam, amiért halogatom azt a karrierem szempontjából fontos telefont, utána elintéztem, akkor azért utáltam magam, mert hogy lehetek ennyire opportunista, majd azért, mert egy férfi biztosan nem utálná ezért magát, és rossz feminista vagyok”, stb.

Ezt az követte, hogy a szembesülés után elgondolkozott azon, hogy a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel eszünkbe nem jutna úgy beszélni, ahogy magunkkal tesszük (főleg nők és egyes férfiak), és itt előadta, hogy hogyan is megy ez a fejünkben (óvó-védő, enyhén infantilizáló, enyhén gollamos hangnemben): “Ó, szóval előadást kellene tartanod? Biztos, hogy képes leszel rá? Nem akarod inkább lemondani? De hát tudod, hogy ez nem az erősséged. Ja, a főnököd kifejezetten téged akart erre? Nem gondolod, hogy csak azért, mert nincs tisztában a képességeid határaival? Nem kellene valaki másnak átadnod ezt az egészet? Tudod, hogy mások mennyivel jobbak nálad”, stb. Mivel PWB elég vicces ember, én eléggé nevettem, de hát lássuk be, hogy megint csak nos, igen. A végkövetkeztetés az volt, hogy beszéljünk már legalább annyira kedvesen önmagunkkal is, amennyire a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel tennék (és azért tényleg már).

Na de visszatérve a sorozatra, az foglalkozik ugyan a feminizmussal, de nem kategorikusan feminista (inkább emberi), és semmiképpen nem PC (de szeretettel nem PC). Továbbá PWB állítása szerint teljesen változatos nemű, korú és származású emberek szoktak odamenni hozzá azzal, hogy “én is Fleabag vagyok!”, úgyhogy azt hiszem, mindenkinek ajánlható (a saját barátaim legalábbis biztosan nem panaszkodnának arra, hogy nem ajánlom mindenkinek).

Következik még ezzel párhuzamosan: hogyan hagytam ott a Tindert a való világért (kérjük, ne próbálja ki otthon).

 

* A “ll” kiejtésénél egyébként elakadtunk, ami nem csoda, mert a “Welsh Place Names” című könyvben is elmagyarázzák az összes többit, ennél viszont csak annyi áll, hogy “ll is more easily learnt by oral example” (hörögni kell). Egy darabig kísérleteztünk vele a kocsiban (a gyerekekkel együtt), amíg Lam meg nem jegyezte, hogy ez az egész úgy hangzik, mint egy fonológiavizsga, onnan már csak röhögtünk, és lemondtunk nagyszabású terveinkről.
Reklámok

a második fele spoilerözön, de szólok előtte

Valamikor majd folytatni fogom az Izlandot is, ha lesz egy kis időm (haha), de most sokkal aktuálisabb, hogy az L. végre hazatért a világ túlsó végéről, és megkérdezte/kijelentette, hogy megnézzük-e az Éjszakai ragadozókat.

Előtte még volt egy kis mikulásoznivalóm a Libriben, meg az is hozzáadódott a dologhoz, hogy a Második Utas exkluzív deluxe szlovákiai billás mikulászacskói nálam maradtak, de szerencsére a szülei és a gyermeke nem sokkal előttünk mozizott az Alleeban (ő nem), úgyhogy sikerült megoldanunk a problémát, és még kellemesen el is cseverésztünk a lopásjelző két oldalán állva* arról, hogy nekem tetszett az Érkezés (mind emberileg novellában, mind filmben), nekik meg nem. Ennek következtében, amikor a mozikasszától rácsörögtem az L.-re, hogy megvegyem-e jegyet, ő arról tájékoztatott, hogy éppen fizet, mire közöltem vele, hogy (ezek szerint) a háta mögött állok, mint egy nagyon sablonos horrorfilmben.

Az L. ezt követően a jegyeken kívül a kezembe nyomott két karamellás cukorkát, majd némi kotorászás után még egyet (úriember nem spórol a karamellás cukorkákkal, ha nőkről van szó), a Guruban viszont rendelés után azonnal nekem szegezte a kérdést, aminek a megválaszolását lehetőség szerint szerettem volna elkerülni, miszerint mit láttam moziban a mr.a-val, mialatt ő nem volt. Mivel szeptemberben, amikor a tradicionális hagyományaink értelmében Isolde legújabb gyermekét is meglátogattuk, némi konfliktust okozott közöttünk, hogy megnéztem a mr.a-val a nem tudom már, mit**, ezúttal óvatosan visszakérdeztem, hogy van-e olyan film, ami miatt megsértődne. Az L. rávágta, hogy természetesen van, ennek ellenére azonnal bevallottam neki az Érkezés-t (noha az elutazása előtt felvetette), mire ő is bevallotta, hogy ő is megnézte nélkülem, majd biztosítottuk egymást kölcsönös megkönnyebbülésünkről, amiért filmek tekintetében egyformán hűtlennek bizonyultunk.

Snitt.

*** Itt következik a nagyon spoileres rész, én szóltam! ***

Miután hazaértem, még olvasgattam egy kicsit a neten, és annyira felháborodtam azon, hogy az Internet szerint létezik olyan lehetőség, hogy Edward azért nem jelent meg a randin, mert öngyilkos lett, hogy majdnem felhívtam az L.-t, hogy rázúdítsam az ezzel kapcsolatos reakciómat, de még időben eszembe jutott, hogy hajnali kettő van, és már valószínűleg alszik, úgyhogy én is ezt tettem. Reggel viszont láttam, hogy hajnali 2:22-kor írt nekem egy (két) levelet arról, hogy az Internet szerint Edward lehet, hogy öngyilkos lett, továbbá az is lehet, hogy nem beszéltek meg konkrét randit, mert azt nem láttuk, hogy konkrét randit megbeszéltek volna.

Naszóval, ezúton szeretném kijelenteni, hogy ha a filmnek volt bármilyen mélyebb jelentése (márpedig nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor Edward egyszerűen nem lehetett öngyilkos, mert az nem fért volna a képbe. Oké, hogy a filmbéli regény végén Tony véletlenül lelövi magát, de a regény egyrészt csak szimbólum (abban a másik(ok) elvesztése is halállal volt jelképezve), másrészt Edward/Tony semennyire nem volt sem önpusztító, sem olyan, aki olcsó drámai eszközökhöz nyúlna vagy játszmázna (és most lehet azt mondani, hogy a nem megjelenés is játszma, de csak akkor lenne az, ha más célja lett volna vele, mint annak kifejezése, hogy már nem szeretlek, nem akarok veled találkozni). És a regény végén (szerintem)(ahogy Suematra mondaná, én úgy gondolom, és igazam van) az hal meg, aki a bosszúállás végett ugyanolyanná változott, mint akik elkövettek valamit ellene, míg a való életben Edward győzött, nem választotta a könnyebb utat, a megjátszást és a konformizmust, mint Susan, hanem, ahogy a film elején is elhangzik, tényleg kiderült, hogy ő másképp erős, ami hosszú távon óhatatlanul is tartalmasabb sikert eredményez.

Edwardnak a filmben és a filmbéli regényben is az volt a gyengesége/erőssége, hogy volt benne naivitás, a valóban értékes dolgokba és az emberekbe vetett hit, ugyanakkor ő a filmben és a filmbéli regényben is megfizette ennek az árát, míg Susan és a texasi srácok másokkal akarták megfizettetni a saját gyengeségük (a dolgokhoz vezető könnyebbik út és a cinizmus) árát, ami csak rövid távon kifizetődő. Egyszerűen semennyire nem lenne logikus, ha Edward pont akkor, amikor kiderül, hogy ő tett jó lóra, vagy hogy is lehet ezt megfogalmazni, öngyilkos lesz. Ráadásul olyasvalaki miatt, aki könnyűnek bizonyult.

Az viszont valóban érdekes, hogy nem láttuk a konkrét randimegbeszélést, de egyrészt, amikor Susan ott állt a tükör előtt, én végig nagyon erősen szuggeráltam és vártam, hogy jöjjön már rá, hogy az ember nem ilyen ruhában randizik azzal, aki egy ilyen könyvet írt, és aki jó ember, és akkor valóban letörölte a rúzsát, és levette az ékszereit, ami valahol átöltözésnek is felfogható, másrészt az elég nagy csalás lenne, hogy ott ül az étteremben, és folyton az ajtóra nézünk, és látjuk az arcát, ahogy direkt nem néz oda, amikor a pincér bekísér egy férfit, és erre kiderül, hogy eleve nem randira ment oda. Bár beismerem, hogy valahol tiszteletre méltó bravúrnak tartanám, hogy a rendező ilyen ügyesen el tud velünk szórakozni, ugyanakkor olcsó trükknek is, úgyhogy egyszerűen nem szeretném. És ott van az a praktikus szempont is, hogy ha az ember egyedül akar inni, akkor nem egy puccos étterembe megy, hanem egy bárba.

Azt hiszem, erről csak ennyit szerettem volna mondani (ja, meg azt, hogy nem járunk, vagy ilyesmi).

 

* Én nem akartam kimenni, mert már bemondták, hogy zárni fognak, ők meg nem akartak bejönni.
** És vezeklésül meg kellett néznem a Lány a vonaton-t szinkronnal, pusztán azért, mert azt én akartam (mint a későbbiekből is ki fog derülni, a bosszú, azon kívül, hogy hidegen tálalva a legjobb, elég komplex és követhetetlen is tud lenni időnként).

még a killingről

Szóval igazán nem akarok senkit rábeszélni a The Killingre, mert nyomasztó, kevés szellemes párbeszéd van benne, sok vér és kegyetlenség (nem az arcba tolva, de akkor is), lelki problémák, és olyan női főszereplő, aki “jó nő, de nem látszik rajta”*.

Ugyanakkor én pont ezekért szerettem, Mireille Enost meg részben azért, mert vagy nagyon jó színésznő, vagy erre a szerepre nagyon jó, de csodálatosan elő tudja adni azt a zaklatott, feszes arcú, csakazértis műmosolyt, amelyen nagyon halványan átcsillan az elmebaj és egy esetleges sarokcsiszoló a ridikülben, és amelyet egyértelműen érzek az arcomon olyankor, amikor az óvónők lecsesznek, mert nem vittem váltózoknit a tornaórás napon, és próbálok úgy tenni, mintha ez engem is mély aggodalommal töltene el, és különleges kegynek érezném, hogy kivételesen kap benti váltózoknit, miközben azon gondolkozom, hogy ha egy héten belül nem utalják valamelyik három hónapja húzódó számlát, akkor mínuszba megy a folyószámlám, és hogy hogyan fogok estig lefordítani egy sz. ívet, amelyben a bridge különböző jelentésein alapuló szójátékok is szerepelnek.

Most erről a konkrét mosolyról nem találtam képet, aki látja, az idézze fel a pszichiátriás jeleneteket, viszont megtaláltam például a kedvenc jelenetemet animgifben (csodálatos dolog az internetes világháló!):

linden03

Képzeljük el, amint az L. azt motyogja közben, hogy “nem tudom, miért, de meggyőződésem, hogy a KGB-nek dolgozol”.

A következő gif pontosan ábrázolja vizuálisan, mi történt, miután az L.-lel megnéztük a The Place Beyond the Pinest (na jó, a dohányzáshoz ki kellett menni, de lélekben cigiztem):

linden01

A következőt konkrétan előadtam, csak victims helyett bloggerekkel, és ebben is benne van valamennyire, bár messze nem annyira kifejezetten A Mosoly:

linden02

És bonus tracknek az arc, amit akkor vágtam, amikor az L. az első randinkon Camus Közöny c. művét hozta el kölcsönbe (alternatív képaláírás: “a szerkesztendő fordító minden bekezdés elejére tabulátort rakott, és nem kereste ki a szövegben szereplő idézetek eredeti fordítását”):

linden04

* Az idézet tőlem származik.

a koncertről

A tegnapi nap nagy részében azon broodingoltam, hogy egyrészt annyi a munka, hogy az esti koncertre sem tudok elmenni, másrészt szeretetre és törődésre lenne szükségem, de amikor este megkaptam volna azt a szeretetet és törődést a telefonban, amire szükségem volt, akkor azt mondtam, hogy inkább tegyük le, mert most éppen Turing-tesztnek vetnek alá, és figyelnem kéne. Ebből (némi introspekció által) arra a következtetésre jutottam, hogy inkább mégis egy Ektorp kanapéra (helyezd magad kényelembe éveken keresztül!) lenne szükségem (Åbyn kék huzattal). Ezzel csak az a baj, hogy a szeretetet és a törődést könnyen megkapja az ember, az Ektorp kanapé (Åbyn kék huzattal) viszont drága, na mindegy.

A Turing-tesztet nem a captcha, hanem az L. csinálta velem, nem mintha járnánk*, de őt ismeretségünk tizenhárom éve alatt arról sem sikerült meggyőznöm, hogy nem vagyok KGB ügynök (ezt a gyanúját még az sem oszlatta el, hogy a KGB tizenhárom éves koromban megszűnt (igen, azóta túltettem magam rajta)), nemhogy arról, hogy nem vagyok robot. Vagy mindkettő. Úgyhogy miután tegnap este rákérdezett, miért is nem voltam ott a koncerten, én meg azt válaszoltam, hogy gyakorlom a láthatatlanná válást, szabályos vallatásnak vetett alá arról, hogy ott voltam-e a koncerten, amit részben az tett még bizarrabbá, hogy a közepén közölte velem, hogy ez egy Turing-teszt, részben az, hogy átemelt belőle bizonyos elemeket a Closerből (just answer the question). Nagyrészt remekül szórakoztam, Turing-tesztben jó vagyok, elvégre az egész élet az (ez akár az ars poeticámnak is mondható), viszont gyanús, hogy az xkcd és a softer world után immár az smbc is az én életemet koppintja, mert ez volt a mai rajz.

Ja, és azóta nem merem bezárni az IKEA weboldalát, mert még az elején tájékoztatott, hogy az oldal elhagyásakor meg fog jelenni egy kérdőív, és mi, robotok mi itt a KGB-nél a svédek lehetséges kérdéseire azért nem biztos, hogy teljesen fel vagyunk készülve.

* Kezd kicsit feszültté tenni a gondolat, hogy még ötven év múlva is be kell csillagoznom, hogy “nem, nem járunk, vagy ilyesmi”, amikor megírom, hogy kerekesszék-versenyt rendeztünk a domboldalon, de múltkor kihagytam valahol, mire öt levelet kaptam, hogy most akkor járunk-e.

about the gangster squad

Az L. még a múlt héten megkérdezte a telefonban, miközben szórakozottan valentin-napi képeket küldözgetett nekem, hogy nem akarom-e megnézni az új Ryan Goslingot (kék-e az ég? zöld-e a fű?), úgyhogy ma megnéztük, mert hát mit mondhattam volna erre.

Szóval, amikor megismerkedtünk, akkor még egyikünknek sem volt mobiltelefonja, leginkább csak ICQ-n kommunikáltunk, és úgy találkoztunk, hogy megbeszéltük, hogy valahol ott leszünk, és ott voltunk, de ez mára odáig fajult, hogy amikor egy órával a megbeszélt találkozó előtt nem sikerült elérnie telefonon, akkor küldött sms-t, levelet és g-chatet (facebook-üzenetet és blogkommentet csak azért nem, hátha azokat nem nézegetem), de hálistennek visszahívtam, mielőtt infarktust kapott volna, és megnyugtattam, hogy már a célobjektumban vagyok, de nem muszáj sietnie, elfoglalom magam (bíztosítottam, miközben besétáltam a Promodba). Efelől semmi kétségem, felelte az L., akkor megint eljátszhatjuk a pénztárnál, hogy már megint szexi fehérneműre szórod a pénzemet, te ribanc.

Aztán végül a pénztárnál nem volt semmi (csak a Subwaynél adtam elő egy gyenge “de én meg akarom nézni a reklámokat, drágám, olyan ritkán jutok el moziba [biggyeszt]”-et), mivel ott megjegyeztem, hogy az Anna Karenyina egyáltalán nem olyan lenyűgöző alkotás, hiába áll ez a plakátján, mire az L. nagy hévvel elmagyarázta, hogy de az, mert a csaj csak egy tereptárgy benne, és igazából az a lényeg, hogy a három pasi hogyan kezeli ugyanazt a feladványt (elméletben Levin nyert, aki újra és újra megtalálja a lelki békéjét, majd visszamegy, és megalázó helyzetbe keveri magát, de legalább őszinte, tudja mit akar, és ad a dolgoknak esélyt), majd közben kiértünk a teraszra (hát inkább a dohányzás, mint hogy fehérneműboltba menjek veled), ahol Viggo Mortensen minden átmenet nélkül azt mondta a szlávos arcú lánynak, hogy ez veled a baj, hogy túl hitelesen játszod el, hogy ez neked így jó. A szlávos arcú lány ezen gondolkozott egy kicsit, majd azt válaszolta, hogy hát jó is, de azért igazából az is tök jó lenne, ha valaki közölné velem, hogy mostantól nem így lesz. Azután persze azért bementünk a fehérneműboltba (mert én tudok olyat, hogy most megmondom, hogyan lesz veled és velem, bár sajnos csak azzal kapcsolatban, hogy melyik boltba megyünk be).

A mozgólépcsőn azért, amikor az L. azt kezdte taglalni, hogy az a baj ezzel az országgal, hogy a pénztáros lányok nem tudják azonnal, hogy miről van szó, ha az ember úgy kéri a jegyet, hogy “aggyá’ má’ egyet az új Rájengószlingra”, majd eltervezte, hogy vesz karamellás pattogatott kukoricát is, de csak akkor kezdi el enni, amikor Ryan megjelenik a vásznon, szóval akkor azért óvatosan megkérdeztem tőle, hogy ugye tisztában van azzal, hogy nem mindenkinek az életében játszik Ryan Gosling olyan nagy szerepet, mint az övében és az enyémben.

A film alatt aztán volt az a rész, ahol az L. nem annyira barátian, mint amennyire inkább testvériesen oldalba bökött (majdnem leestem a székről), pedig magamtól is észrevettem, hogy Ryan azt mondja, don’t go, mire a csaj azt feleli, hogy don’t let me, Ryan meg csak áll mozdulatlanul (mintegy eljátszva azt, amiről korábban beszéltünk, de hát ő ilyen). Amikor vége lett (mármint az egésznek), együttérzően ránéztem az L.-re, majd vigasztalóan megjegyeztem, hogy hát, végül is, benne volt Ryan Gosling (és ennél több jó nem is mondható el róla). Aztán a teraszon Viggo Mortensen és a szlávos arcú lány vitatkozott egy darabig arról, hogy a plot hiánya volt-e a baj (Viggo is a sucker for plots), vagy az, hogy lehetett volna adrenalinos, meg olyan, hogy izgul az ember a szereplőkért, ehelyett mindig csak már megint kellemetlen és gusztustalan dolgokat csináltak valakivel, majd elhallgattak, mélyen egymás szemébe néztek, és végül egyikük kimondta azt, ami mindkettejükben ott dolgozott már egy ideje, csak nem merték szavakba önteni, hátha a másik nem úgy gondolja, hogy hát Ryan Gosling az első fél órában úgy beszélt, mint egy nyávogós kislány.

Utána meg már tök fáradtak voltunk, úgyhogy hazamentünk, és most kitöröljük a fejünkből az egész filmet (kivéve az L.-t, aki megőrzi referenciának a don’t go – don’t let me részt).

dear ryan gosling

Igazából nem csak azért nem írok nagyon blogot mostanában, mert sok a dolgom, hanem mert magánéletről nem akarok, a munkáról lassan egy külön blogot akarok, hogy ne ez legyen vele tele, politizálni itt nem szoktam (nagyon), bár most ősszel, amikor be kellett fizetnem a teljes idei iparűzési adót (igen, azok után a munkák után is fizetnem kellett saccolt adót, amiket még meg sem rendeltek tőlem, nemhogy kifizetni nem fizették ki, és százezres nagyságrendről van szó, nem háromezerhatszázötven forintról), akkor felmerült bennem, hogy kiöntöm a lelkem, de egyelőre tartom magam.

Volt viszont az a rész, amikor szerelmes voltam Ryan Goslingba. Ez azzal kezdődött, hogy többen javasolták, nézzem meg a Drive-ot (és ne olvassak előre róla semmit), majd az L. konkrét ultimátummal állt elő, miszerint ő előző nap látta már, de velem is meg akarja nézni aznap, mert nekem tetszene. A Drive nálam az év filmje lett, nézze meg, akinek kedve van (és ne olvasson róla előtte semmit).

Utána a kiábrándulás végett megtekintettem RG filmográfiájának előző darabjait (a Drive-ot valaki úgy jellemezte nekem, hogy a női karakterről is eszébe juthattam volna több okból, de neki a férfi karakterről jutottam, mert nekem ilyen az esetem), de a Lars and the Real Girl után arra a következtetésre kellett jutnom, hogy vagy nagyon tud valamit RG, vagy a szellemi fogyatékossággal határosan szociofób, tévképzetes felnőtt férfiak is az eseteim. A Lars and the Real Girl arról szól, hogy a főszereplő, a szófukar, emberkerülő és félénk Lars Lindstrom az aggódó családja nagy örömére megismerkedik egy külföldi lánnyal az interneten, aki végül megérkezik hozzá, és a család számára az első közös vacsorán kiderül, hogy egy szexbaba. Terápiás film.

Megnéztem a Half Nelsont is, amiben RG tanárt játszik egy rosszabb hírű középiskolában, és összebarátkozik az egyik fekete lány tanítványával, akivel kölcsönösen segítenek egymáson bizonyos szempontból. Régebben jobban rezegtem az ilyen filmekre, bár most is volt néhány mondat, ami tetszett (’cause it’s just not cool to be a nazi any more, baby).

Utána jött a Blue Valentine, amit mindenképpen érdemes volt, de soha többé valószínűleg. Ez egy kapcsolat utolsó időszakáról szól, visszatekintésekkel az elejére, a rendezője és forgatókönyvírója a saját életéből merített, és a nagyjelenteknél arra kérte a színészeket, hogy improvizáljanak, amihez külön-külön adott utasításokat (pl. RG próbáljon bármilyen eszközzel kihúzni valamit a filmbéli feleségéből). RG továbbá két hétre összeköltözött az erdőben a női főszereplővel, ahol az volt a feladat, hogy próbálják megtalálni, mivel tudják legjobban idegesíteni egymást. Ez látszik is a filmen, mindkettőnek a helyzetébe eléggé bele tudtam élni magam, hiteles volt, meg minden.

A Crazy, Stupid, Love viszont egy teljesen aranyos romcom, mondjuk ebben nem szerettem volna bele RG-ba, amiről nem csak az arcszőrzete tehet, illetve az sem befolyásolja, hogy csak a Drive-ban kapták el azt a kameráből félrenézős, befelé pillantós, őszintén elégedett, kicsit huncut mosolyát.

Azért erre lájkoltam egyet.

contact

A szlávos arcú lány kifizette az eladónak a nyírfalevet és a kvaszt, majd autóval elment a megadott címre. Nem írta fel. Soha nem szokta. Megjegyezte.

A férfi, akinek egybetűs neve volt, később érkezett. Vodka is volt nála, azt mondta, mindig tart magánál vodkát. Internetet is, de mindig mindennek megkérte az árát, az a fajta volt. Mostantól mindig a közelemben kell maradnod, mondta a szlávos arcú lánynak, akit a nehezen becézhető Contact néven tárolt el.

A lány valamivel később, amikor már nem bírta tovább, angolosan távozott.

(Az Isolde-exBright megrendezésében bemutatott szovjet-grúz Kin-Dza-Dza! egyébként élmény volt a maga kategóriájában, bár a többiekkel ellentétben, akik elég vodkát fogyasztottak ahhoz, hogy nagyon jól szórakozzanak, én részben a félrefordításokat korrigáltam, részben meg azt kérdezgettem rendszeres időközönként, hogy mikor lesz ennek már vége (amikor már úgy tűnt, hogy mindjárt, akkor visszamentek a múltba, és újracsinálták, ááá), de azért nem bántam meg, a grúz pékség termékei meg eleve megérték a jelenlétet).