(A korábbi szálakat is folytatni fogom, de most muszáj beszúrni egy sorozatost, amíg friss az élmény.)

A Fleabaget A. mondta nekem, mármint a nyár során rendszeresen felemlegette, hogy ő Fleabaget néz, nézzek én is Fleabaget, amire én rendszeresen visszakérdeztem, hogy látta-e már a Fireflyt, és ennyiben maradtunk (néha más dolgokról is beszélgettünk). Előbb is beiktattam volna, csak volt egy skandináv projektem Izland miatt, mármint szórványos szabadidőmben hangolódásképpen végignyomtam egy csomó izlandi sorozatot, amit a rokon népeké követtek (a Heimebane volt a legjobb, noha egyáltalán nem érdeklődöm a foci iránt, de be kell vallanom, hogy ebben előfordultak bizonyos gólok, amelyeknél könnybe lábadt a szemem a katarzistól).

Utána a walesi projekt következett (immár a nemlétező szabadidőből), mármint Lammal kiterveltük, hogy megtanulunk walesiül, mire odautazunk (1993-1998 óta törvényben is nyomják a nyelvőrzést, minden hivatalos dolgot kötelező walesiül is megírni, ennek ellenére a helyi lakosoknak csak kb. egyhatoda beszéli), és a kocsmákban az ő nyelvükön fogunk hamburgert rendelni, és ha valahol nem értik, akkor felháborodottan az asztalra csapunk, hogy mi lett a honfiúi (honleányi) büszkeséggel*.

De utána augusztus végén úgy gondoltam, na jó, mosogatáshoz megnézem az első részt, és utána úgy maradtam, és másodszor is végignéztem mindkét évadot, rögtön (nem szokásom, de még nem álltam készen arra, hogy ennek vége legyen). A Fleabag eredetileg egy egyszemélyes, egyórás színdarab volt, amelyet Phoebe Waller-Bridge írt és játszott el, és a színdarabban még a többi szereplőt is csak ő jellemezte. A főszereplő egy szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő londoni nő, aki a saját életét kommentálja a kamerának (eddig semmi extra).

Az már az elején feltűnt, hogy semmi nem az, aminek látszik; nem akarok spoilerezni, de amit imádtam benne, az az, ahogyan a kamerát használja (a “közönség”, akit meg akar győzni), az ambivalens kapcsolatok (mármint a valódiak, a nővérével, az apjával, a Godmotherrel, a feminizmussal, stb.), az, hogy minden egyes jelenet, mondat és nézés a helyén van (mindenkitől), és bár az elején az egész egy könnyed vígjátéknak indul, igazából akkora drámai íve van, hogy a fal adja a másikat (és nem lehet megjósolni, hogy mi következik, de a végén az egész összeáll). És még azt, hogy miközben rendkívül jól szórakoztam, azért eléggé fájt.

PWB a második évadot főleg azért nem akarta megcsinálni, mert az elsőben lezárja a viszonyát a kamerával (elfordul tőle), de utána kitalálta, hogyan lehet ebből visszajönni (több évad viszont már biztos nem lesz).

A komplett sorozat második végignézése után viszont még mindig hiányérzetem volt, úgyhogy azóta PWB-interjúkat nézek/hallgatok mosogatáshoz/vezetéshez, és időnként le kell parkolnom egy-egy pezsgőspoharat vagy autót a szélre, amíg visszatekerem. Eleve egy olyannal kezdtem, amiben a főszereplő személyiségét elemzik, és ebben egyszer csak elhangzott a kérdés, hogy bár Fb magányosnak, bűntudatosnak, tanácstalannak, stb. érzi magát, és a környezete is folyamatosan kritizálja, HA ugyanezt a (szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő) karaktert egy férfi játszaná, az valószínűleg egy meglehetősen sikeres ember lenne, és hát

nos,

igen.

Egy másikban a(z enyhén/nagyon hímsoviniszta) interjúvoltató úgy fogalmazta meg ugyanezt (enyhén leereszkedő, kedvesnek szánt hangnemben), hogy “Fleabag annyira okos, szellemes, határozott, hogy szinte már olyan, mint egy férfi, nem?”. (Vö. “A nők és az emberek”.)

Utána jött pár hogykészült (az alap sztoriötletet az adta, hogy PWB-nek van egy nagyon jó barátnője, és egyszer csak elképzelte, hogy milyen ember lenne, ha a barátnője meghalna; magát a karaktert meg már rég szerette volna eljátszani), utána viszont egy kis standup arról, hogy valamilyen okból kifolyólag egyszer számolni kezdte, hányszor kritizálja magát egy adott időintervallumban (nem sokra tippelt, mert úgy érezte, ő alapvetően eléggé szereti magát, sikeres, magabiztos, jó emberi kapcsolatokkal rendelkezik, stb.).

Maga a monológ valahogy úgy szólt, hogy “és akkor megróttam magam, amiért halogatom azt a karrierem szempontjából fontos telefont, utána elintéztem, akkor azért utáltam magam, mert hogy lehetek ennyire opportunista, majd azért, mert egy férfi biztosan nem utálná ezért magát, és rossz feminista vagyok”, stb.

Ezt az követte, hogy a szembesülés után elgondolkozott azon, hogy a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel eszünkbe nem jutna úgy beszélni, ahogy magunkkal tesszük (főleg nők és egyes férfiak), és itt előadta, hogy hogyan is megy ez a fejünkben (óvó-védő, enyhén infantilizáló, enyhén gollamos hangnemben): “Ó, szóval előadást kellene tartanod? Biztos, hogy képes leszel rá? Nem akarod inkább lemondani? De hát tudod, hogy ez nem az erősséged. Ja, a főnököd kifejezetten téged akart erre? Nem gondolod, hogy csak azért, mert nincs tisztában a képességeid határaival? Nem kellene valaki másnak átadnod ezt az egészet? Tudod, hogy mások mennyivel jobbak nálad”, stb. Mivel PWB elég vicces ember, én eléggé nevettem, de hát lássuk be, hogy megint csak nos, igen. A végkövetkeztetés az volt, hogy beszéljünk már legalább annyira kedvesen önmagunkkal is, amennyire a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel tennék (és azért tényleg már).

Na de visszatérve a sorozatra, az foglalkozik ugyan a feminizmussal, de nem kategorikusan feminista (inkább emberi), és semmiképpen nem PC (de szeretettel nem PC). Továbbá PWB állítása szerint teljesen változatos nemű, korú és származású emberek szoktak odamenni hozzá azzal, hogy “én is Fleabag vagyok!”, úgyhogy azt hiszem, mindenkinek ajánlható (a saját barátaim legalábbis biztosan nem panaszkodnának arra, hogy nem ajánlom mindenkinek).

Következik még ezzel párhuzamosan: hogyan hagytam ott a Tindert a való világért (kérjük, ne próbálja ki otthon).

* A “ll” kiejtésénél egyébként elakadtunk, ami nem csoda, mert a “Welsh Place Names” című könyvben is elmagyarázzák az összes többit, ennél viszont csak annyi áll, hogy “ll is more easily learnt by oral example” (hörögni kell). Egy darabig kísérleteztünk vele a kocsiban (a gyerekekkel együtt), amíg Lam meg nem jegyezte, hogy ez az egész úgy hangzik, mint egy fonológiavizsga, onnan már csak röhögtünk, és lemondtunk nagyszabású terveinkről.

Szóval igazán nem akarok senkit rábeszélni a The Killingre, mert nyomasztó, kevés szellemes párbeszéd van benne, sok vér és kegyetlenség (nem az arcba tolva, de akkor is), lelki problémák, és olyan női főszereplő, aki “jó nő, de nem látszik rajta”*.

Ugyanakkor én pont ezekért szerettem, Mireille Enost meg részben azért, mert vagy nagyon jó színésznő, vagy erre a szerepre nagyon jó, de csodálatosan elő tudja adni azt a zaklatott, feszes arcú, csakazértis műmosolyt, amelyen nagyon halványan átcsillan az elmebaj és egy esetleges sarokcsiszoló a ridikülben, és amelyet egyértelműen érzek az arcomon olyankor, amikor az óvónők lecsesznek, mert nem vittem váltózoknit a tornaórás napon, és próbálok úgy tenni, mintha ez engem is mély aggodalommal töltene el, és különleges kegynek érezném, hogy kivételesen kap benti váltózoknit, miközben azon gondolkozom, hogy ha egy héten belül nem utalják valamelyik három hónapja húzódó számlát, akkor mínuszba megy a folyószámlám, és hogy hogyan fogok estig lefordítani egy sz. ívet, amelyben a bridge különböző jelentésein alapuló szójátékok is szerepelnek.

Most erről a konkrét mosolyról nem találtam képet, aki látja, az idézze fel a pszichiátriás jeleneteket, viszont megtaláltam például a kedvenc jelenetemet animgifben (csodálatos dolog az internetes világháló!):

Képzeljük el, amint az L. azt motyogja közben, hogy “nem tudom, miért, de meggyőződésem, hogy a KGB-nek dolgozol”.

A következő gif pontosan ábrázolja vizuálisan, mi történt, miután az L.-lel megnéztük a The Place Beyond the Pinest (na jó, a dohányzáshoz ki kellett menni, de lélekben cigiztem):

A következőt konkrétan előadtam, csak victims helyett bloggerekkel, és ebben is benne van valamennyire, bár messze nem annyira kifejezetten A Mosoly:

És bonus tracknek az arc, amit akkor vágtam, amikor az L. az első randinkon Camus Közöny c. művét hozta el kölcsönbe (alternatív képaláírás: “a szerkesztendő fordító minden bekezdés elejére tabulátort rakott, és nem kereste ki a szövegben szereplő idézetek eredeti fordítását”):

* Az idézet tőlem származik.

Az L. még a múlt héten megkérdezte a telefonban, miközben szórakozottan valentin-napi képeket küldözgetett nekem, hogy nem akarom-e megnézni az új Ryan Goslingot (kék-e az ég? zöld-e a fű?), úgyhogy ma megnéztük, mert hát mit mondhattam volna erre.

Szóval, amikor megismerkedtünk, akkor még egyikünknek sem volt mobiltelefonja, leginkább csak ICQ-n kommunikáltunk, és úgy találkoztunk, hogy megbeszéltük, hogy valahol ott leszünk, és ott voltunk, de ez mára odáig fajult, hogy amikor egy órával a megbeszélt találkozó előtt nem sikerült elérnie telefonon, akkor küldött sms-t, levelet és g-chatet (facebook-üzenetet és blogkommentet csak azért nem, hátha azokat nem nézegetem), de hálistennek visszahívtam, mielőtt infarktust kapott volna, és megnyugtattam, hogy már a célobjektumban vagyok, de nem muszáj sietnie, elfoglalom magam (bíztosítottam, miközben besétáltam a Promodba). Efelől semmi kétségem, felelte az L., akkor megint eljátszhatjuk a pénztárnál, hogy már megint szexi fehérneműre szórod a pénzemet, te ribanc.

Aztán végül a pénztárnál nem volt semmi (csak a Subwaynél adtam elő egy gyenge “de én meg akarom nézni a reklámokat, drágám, olyan ritkán jutok el moziba [biggyeszt]”-et), mivel ott megjegyeztem, hogy az Anna Karenyina egyáltalán nem olyan lenyűgöző alkotás, hiába áll ez a plakátján, mire az L. nagy hévvel elmagyarázta, hogy de az, mert a csaj csak egy tereptárgy benne, és igazából az a lényeg, hogy a három pasi hogyan kezeli ugyanazt a feladványt (elméletben Levin nyert, aki újra és újra megtalálja a lelki békéjét, majd visszamegy, és megalázó helyzetbe keveri magát, de legalább őszinte, tudja mit akar, és ad a dolgoknak esélyt), majd közben kiértünk a teraszra (hát inkább a dohányzás, mint hogy fehérneműboltba menjek veled), ahol Viggo Mortensen minden átmenet nélkül azt mondta a szlávos arcú lánynak, hogy ez veled a baj, hogy túl hitelesen játszod el, hogy ez neked így jó. A szlávos arcú lány ezen gondolkozott egy kicsit, majd azt válaszolta, hogy hát jó is, de azért igazából az is tök jó lenne, ha valaki közölné velem, hogy mostantól nem így lesz. Azután persze azért bementünk a fehérneműboltba (mert én tudok olyat, hogy most megmondom, hogyan lesz veled és velem, bár sajnos csak azzal kapcsolatban, hogy melyik boltba megyünk be).

A mozgólépcsőn azért, amikor az L. azt kezdte taglalni, hogy az a baj ezzel az országgal, hogy a pénztáros lányok nem tudják azonnal, hogy miről van szó, ha az ember úgy kéri a jegyet, hogy “aggyá’ má’ egyet az új Rájengószlingra”, majd eltervezte, hogy vesz karamellás pattogatott kukoricát is, de csak akkor kezdi el enni, amikor Ryan megjelenik a vásznon, szóval akkor azért óvatosan megkérdeztem tőle, hogy ugye tisztában van azzal, hogy nem mindenkinek az életében játszik Ryan Gosling olyan nagy szerepet, mint az övében és az enyémben.

A film alatt aztán volt az a rész, ahol az L. nem annyira barátian, mint amennyire inkább testvériesen oldalba bökött (majdnem leestem a székről), pedig magamtól is észrevettem, hogy Ryan azt mondja, don’t go, mire a csaj azt feleli, hogy don’t let me, Ryan meg csak áll mozdulatlanul (mintegy eljátszva azt, amiről korábban beszéltünk, de hát ő ilyen). Amikor vége lett (mármint az egésznek), együttérzően ránéztem az L.-re, majd vigasztalóan megjegyeztem, hogy hát, végül is, benne volt Ryan Gosling (és ennél több jó nem is mondható el róla). Aztán a teraszon Viggo Mortensen és a szlávos arcú lány vitatkozott egy darabig arról, hogy a plot hiánya volt-e a baj (Viggo is a sucker for plots), vagy az, hogy lehetett volna adrenalinos, meg olyan, hogy izgul az ember a szereplőkért, ehelyett mindig csak már megint kellemetlen és gusztustalan dolgokat csináltak valakivel, majd elhallgattak, mélyen egymás szemébe néztek, és végül egyikük kimondta azt, ami mindkettejükben ott dolgozott már egy ideje, csak nem merték szavakba önteni, hátha a másik nem úgy gondolja, hogy hát Ryan Gosling az első fél órában úgy beszélt, mint egy nyávogós kislány.

Utána meg már tök fáradtak voltunk, úgyhogy hazamentünk, és most kitöröljük a fejünkből az egész filmet (kivéve az L.-t, aki megőrzi referenciának a don’t go – don’t let me részt).

Igazából nem csak azért nem írok nagyon blogot mostanában, mert sok a dolgom, hanem mert magánéletről nem akarok, a munkáról lassan egy külön blogot akarok, hogy ne ez legyen vele tele, politizálni itt nem szoktam (nagyon), bár most ősszel, amikor be kellett fizetnem a teljes idei iparűzési adót (igen, azok után a munkák után is fizetnem kellett saccolt adót, amiket még meg sem rendeltek tőlem, nemhogy kifizetni nem fizették ki, és százezres nagyságrendről van szó, nem háromezerhatszázötven forintról), akkor felmerült bennem, hogy kiöntöm a lelkem, de egyelőre tartom magam.

Volt viszont az a rész, amikor szerelmes voltam Ryan Goslingba. Ez azzal kezdődött, hogy többen javasolták, nézzem meg a Drive-ot (és ne olvassak előre róla semmit), majd az L. konkrét ultimátummal állt elő, miszerint ő előző nap látta már, de velem is meg akarja nézni aznap, mert nekem tetszene. A Drive nálam az év filmje lett, nézze meg, akinek kedve van (és ne olvasson róla előtte semmit).

Utána a kiábrándulás végett megtekintettem RG filmográfiájának előző darabjait (a Drive-ot valaki úgy jellemezte nekem, hogy a női karakterről is eszébe juthattam volna több okból, de neki a férfi karakterről jutottam, mert nekem ilyen az esetem), de a Lars and the Real Girl után arra a következtetésre kellett jutnom, hogy vagy nagyon tud valamit RG, vagy a szellemi fogyatékossággal határosan szociofób, tévképzetes felnőtt férfiak is az eseteim. A Lars and the Real Girl arról szól, hogy a főszereplő, a szófukar, emberkerülő és félénk Lars Lindstrom az aggódó családja nagy örömére megismerkedik egy külföldi lánnyal az interneten, aki végül megérkezik hozzá, és a család számára az első közös vacsorán kiderül, hogy egy szexbaba. Terápiás film.

Megnéztem a Half Nelsont is, amiben RG tanárt játszik egy rosszabb hírű középiskolában, és összebarátkozik az egyik fekete lány tanítványával, akivel kölcsönösen segítenek egymáson bizonyos szempontból. Régebben jobban rezegtem az ilyen filmekre, bár most is volt néhány mondat, ami tetszett (’cause it’s just not cool to be a nazi any more, baby).

Utána jött a Blue Valentine, amit mindenképpen érdemes volt, de soha többé valószínűleg. Ez egy kapcsolat utolsó időszakáról szól, visszatekintésekkel az elejére, a rendezője és forgatókönyvírója a saját életéből merített, és a nagyjelenteknél arra kérte a színészeket, hogy improvizáljanak, amihez külön-külön adott utasításokat (pl. RG próbáljon bármilyen eszközzel kihúzni valamit a filmbéli feleségéből). RG továbbá két hétre összeköltözött az erdőben a női főszereplővel, ahol az volt a feladat, hogy próbálják megtalálni, mivel tudják legjobban idegesíteni egymást. Ez látszik is a filmen, mindkettőnek a helyzetébe eléggé bele tudtam élni magam, hiteles volt, meg minden.

A Crazy, Stupid, Love viszont egy teljesen aranyos romcom, mondjuk ebben nem szerettem volna bele RG-ba, amiről nem csak az arcszőrzete tehet, illetve az sem befolyásolja, hogy csak a Drive-ban kapták el azt a kameráből félrenézős, befelé pillantós, őszintén elégedett, kicsit huncut mosolyát.

Azért erre lájkoltam egyet.

A szlávos arcú lány kifizette az eladónak a nyírfalevet és a kvaszt, majd autóval elment a megadott címre. Nem írta fel. Soha nem szokta. Megjegyezte.

A férfi, akinek egybetűs neve volt, később érkezett. Vodka is volt nála, azt mondta, mindig tart magánál vodkát. Internetet is, de mindig mindennek megkérte az árát, az a fajta volt. Mostantól mindig a közelemben kell maradnod, mondta a szlávos arcú lánynak, akit a nehezen becézhető Contact néven tárolt el.

A lány valamivel később, amikor már nem bírta tovább, angolosan távozott.

(Az Isolde-exBright megrendezésében bemutatott szovjet-grúz Kin-Dza-Dza! egyébként élmény volt a maga kategóriájában, bár a többiekkel ellentétben, akik elég vodkát fogyasztottak ahhoz, hogy nagyon jól szórakozzanak, én részben a félrefordításokat korrigáltam, részben meg azt kérdezgettem rendszeres időközönként, hogy mikor lesz ennek már vége (amikor már úgy tűnt, hogy mindjárt, akkor visszamentek a múltba, és újracsinálták, ááá), de azért nem bántam meg, a grúz pékség termékei meg eleve megérték a jelenlétet).

Tele lesz kőkemény spoilerekkel, úgyhogy aki nem látta még, de meg akarja nézni, az ne olvassa. Komolyan mondom.

Szóval úgy ültem be rá, hogy ha kedd, akkor megnézünk egy jó kis autósüldözésest kardozós-izélőst, és minden jóindulat megvolt bennem a film iránt. És én a való életben végletesen pacifista, megbocsátó és konstruktív vagyok, de ha bennem egy római légiós “maroknyian maradtak”, “megígértem neki”, “nem tudom, ti mit szóltok, de én belefáradtam a menekülésbe, gyakjuk le őket” film láttán nem olyan érzelmek támadnak, hogy férfiak! hősiesség! adrenalin!, akkor ott valami nincs rendben. Ugyanakkor egyszerűen nem volt egy mikronnyi katarzis sem, a megfelelő klisék pont elcsúsztak annyira, hogy klisék maradjanak, a legyakások naturálisak voltak és rossz szájízt okoztak, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy itt mindenki csak veszít, nem jó, nem jó, menjünk innen.

Utána az utolsó fél percben helyrekattant, hogy pont az volt az egésznek a célja, hogy a főhős ugyanezt gondolja, és végre eszébe jusson, hogy az üres, giccses és hazug hősködés helyett esetleg csinálhatna valami értelmeset. Ebből a szempontból zseniális volt a film, de azért nem hinném, hogy még egyszer megnézem.

Ja, meg a képek is szépek voltak.

Szóval időközben leülepedett bennem, hogy mi zavart az Élek és szeretekben (yo tambien). Távolról indít.

Tegnap Tarhonyakártevővel beszélgettünk telefonon, azért hívtam, hogy szóljak, hogy nem megyek paksi atomerőművezni, mert dolgoznom kell, aztán valahogy vonalban maradtunk, és többek között szóba került az a véleményeltérési különbségünk, hogy ő a hülyéket nem bírja, én meg mindent összevetve sokkal jobban elviselem a jóindulatú kevésbé okosokat, mint a rosszindulatú okosabbakat (a félreértések elkerülése végett: nem a Downosokról, a szellemi fogyatékosokról vagy ilyesmi volt szó a hülyék megnevezés alatt, hanem valami kommentelős dologról). És most nem arról a vélt jóindulatról beszélek, amikor valaki ész nélkül, kényszeresen jótékonykodik, vagy mindenkinek hízeleg, csak hogy szeressék, vagy viszonzás reményében jóindulatúskodik, hanem arról, amikor valaki zsigerből nyitott és kedves és segítőkész a környezetével. Ehhez egy olyan, bölcsességgel határos lelki egyensúly és nagyvonalúság kell, ami nekem eléggé szimpatikus ahhoz, hogy cserébe elnézzek bizonyos hiányosságokat. A rosszindulat mögött meg általában mindenféle görcsök és egyfajta mérhetetlen ostobaság (a rosszindulattal csak fecsérli az ember az idejét, amit sokkal értelmesebb, de legalább szórakoztatóbb dolgokra fordíthatna) húzódik meg, ami sokat levon bárkiből. És persze ez nem fekete-fehér nincs olyan, hogy valaki az élete minden pillanatában csak rosszindulatú vagy jóindulatú lenne.

A lényeg az, hogy ez a fajta jóindulat, amit én tökre bírok, elég sok általam többé vagy kevésbé ismert Down-szindrómásban megvan mintegy veleszületetten (nem reprezentatív minta, nem ismerek sokat, de annyit igen, hogy tudjam, hogy nem szeretik, vagy legalábbis a környezetük, ha kórosozzák őket, ami sokkal jogosabb ellenérzés szerintem, mint az, hogy ne cigányozzunk, mert ez nem csak szemantikai kérdés, hanem arról szól, hogy ez nem betegség, hanem egy állapot).

Na és akkor a filmre rátérve, ez egy propagandadarab volt, számomra rossz értelemben. Az alapsztori annyi, hogy a Down-szindrómás Daniel diplomát kap (special képzésben, a képi anyag tanúsága szerint), utána elhelyezkedik, és az első munkanapján beleszeret a munkatársnőjébe, akivel mindketten kívülállók lévén összebarátkoznak, a többi meg kiderül a filmből. További mellékszereplő Down-szindrómások és terapeuták meg élik az életüket közben.

Ezzel nekem egyrészt az a bajom, hogy ugyan remek, ha egy Down-szindrómás lehetőséget kap egyetemi képzésre, elvégre bennük biztosan ugyanúgy előfordulhatnak mindenféle ambíciók, mint bennünk, és még remekebb, ha élni is tud vele, de ennél azért sokkal remekebb lenne, ha a reklámfilmek arra bíztatnák az embert, hogy a Down-szindrómások azon 99,99 százalékát fogadják el, akik nem járnak egyetemre, nem feltétlenül azért, mert nem tudnak, hanem mert mondjuk nem akarnak. Az egyetem elvégzése sokkal inkább idő, mint intelligencia kérdése. A korrigáltan nem egészen kétéves gyerekem több betűt ismer, és nem azért, mert hiperintelligens (nekem persze az), és egy hatéves gyerek szintjén áll, hanem azért, mert ezerkétszázhuszonötször megkérdezte a képeskönyvéből, hogy mi az a betű, én meg ugyanennyiszer elmondtam neki (amiért egyébként minimum egy szentté avatás kijárna nekem szerintem, tekintve a türelmi küszöbömet). A négy titkárnőnk közül négy egyetemet végzett, vagy éppen oda járt, és a négyből háromnak annak a problémának a megoldása is problémát okozott, ha benyomva maradt a caps lock (túlzok, de tényleg nem nagyon). Az egyetemi vizsgákon a világon a legjobban egy számítógép teljesítene, tényleg csak betáplált adatok kérdése a nagy része.

És nekem sokkal emberközelibb volt az a motívum, amikor a súlyosan Down-szindrómás, huszonéves lány arra kéri az anyját, hogy hagyja élni, mert ő már felnőtt. Ez sokkal emberibb probléma szerintem, mint az, hogy valaki képes-e elvégezni egy egyetemet, vagy beleszeretni egy nála intelligensebb nőbe.

A másik bajom a szerelmi szállal volt, hogy azt miért kellett beleerőltetni. Ennek a beteljesülése az adott párossal számomra olyan lett volna, mint amikor egy tanár kikezd a tizennégy év alatti diákjával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Down-szindrómások örök gyerekek lennének, de annyi kulturális, intellektuális, neveltetési és egyéb különbség van egy átlagos ember között és köztük, amire még rájön, hogy érzelmileg több okból valószínűleg sokkal kiszolgáltatottabbak, hogy ez egyszerűen nem igazán elfogadható számomra. Más kérdés lett volna, ha egy a főszereplőre jobban hasonlító nem Down-szindrómás nő a szerelem tárgya, de ez így bizarrnak és életszerűtlennek tűnt.

És oké, értem, hogy kis lépésekben kell haladni, a “normális” nőbe beleszerető, egyetemet végzett Down-szindrómásoktól az átlagosabb Down-szindrómások elfogadtatása felé, és a szándék abszolút pozitív, de az eszköz nekem nem jött be, részben azért, mert nem látom a továbbhaladás lehetőségét, részben pedig az “okos” és a “nem okos” Down-szindrómások éles elválasztása miatt. És annyi lehetőség lenne azt kiemelni, hogy szeressük őket azért, mert (sokkal nagyobb átlagban) jóindulatúak, kedvesek, empatikusak, van humorérzékük, kreatívan oldanak meg helyzeteket, segítőkészek, nem pedig azért, mert időnként cinikuskodnak vagy egyetemet végeznek.

(Azért mondjuk volt egy számomra jó mondat az egészben, az, amikor Laura megkérdezi Danieltől, hogy ő miért lett ilyen okos, mire Daniel azt válaszolja, hogy azért, mert az anyukája sokat beszélgetett vele).

Tegnap meg az volt, hogy mr.a valamikor felvetette, hogy Predátor, MOM Park, aztán ízlésbeli és egyéb preferenciák egyeztetése után az Arénában kötöttünk ki a Ghost Writeren. Félórával a film előtt meg felhívott az L. beszélgetni, mire mondtam, hogy mozi, erre ő elsóhajtotta magát, hogy ó, pedig ő de szerette volna ezt a filmet megnézni valakivel, úgyhogy mondtam, hogy jöjjön, még odaér.

[A film egyébként remekjó volt, az elmúlt pár hónap legjobbja, pedig a történetből elég nagy vacakságokat is ki lehetett volna hozni, de egyrészt ott volt Ewan McGregor, akit alapból is tökre szeretek, de ebben a helyét is nagyon megtalálta, másrészt a színek és a kameraállások és a képek, harmadrészt mindenki olyan volt, mint egy valóságos ember, semmi drámai hatásvadászat (annak ellenére, hogy inkább művészfilm benyomást keltett, mint akciósat) meg szájbamagyarázás, hanem megemlített, elvarratlan szálak, mint az életben, és a párbeszédek is olyanok voltak, ahogy igazából beszélnek az emberek. Jó értelemben. Az obligát autósüldözés sem az a fékcsikorgós, adrenalinos zenés dolog volt, ill. mint az L. megemlítette, végre egy film, amiben a főszereplő pontosan azt tette, amit ő is tett volna. Minden percét élveztem, na, nálam legalább 9/10-es].

És először azt hittem, hogy a film és a becses, szórakoztató társaságom vonzotta oda, gyanakodni akkor kezdtem, amikor öt perccel a találkozásunk után megegyeztek mr.a-val, hogy a lányt legközelebb akkor nem is hozzák. A gyanúm később csak felerősödött, amikor mozi után az ünnepekre való tekintettel bementünk a Tescóba, és én ott ugrándoztam egyik sorból a másikba, és időnként megpillantottam őket, amint békés egyetértésben ácsorognak a felvágottas sorban, meg ilyenek.

Utána valahogy eltöltöttünk lent a parkolóban másfél-két órát azzal, hogy ácsorogtunk, és sorozatokról beszélgettünk meg pletykálkodtunk, aztán a fiúk elkezdtek engem fényképezni, meg egymást, ahogy engem fényképeznek, azután folytattuk a sorozatokat meg miegyebet, a nagyjára már nem emlékeztem, csak arra, hogy nem akartunk hazamenni, illetve az L. felvetette, hogy ha már úgyis van nálam vodka, menjünk haza hozzá, és megbeszéltük, hogy összeköltözünk hárman, meg mondta, hogy nagyon régen nem látott engem ilyen vidáman nevetni (mint amikor oroszul beszélt hozzám), aztán kijelentette, hogy a filmbéli szereplők may or may not have been CIA-ügynökök, de ő meg van róla győződve, hogy én KGB-ügynök vagyok (amennyiben a hazafelé úton valami baleset érte volna, az biztosan öngyilkosság volt, mert nekem alibim van (a zsiráf biztosan mellettem fog tanúskodni)).

Meg valamikor szóba került, hogy az a mostanában a moderáción keresztül kommentel hozzám, ha zavarja mások helyesírása, pedig régebben simán megkerülte a szküllát és a karübdiszt, erre azt hozta fel mentségéül, hogy újabban rendes lett, és tartja a határokat (ő is In Treatmentet néz), mire mondtam, hogy bármikor kommentelhet élesben a blogomban, I’m comfortable with that (a második évad egyéként csalódás volt az első után). Erre megegyeztek, hogy ez passzív aggresszió a részemről, szóval ezekkel nem érdemes egyenesben kommunikálni, legközelebb majd mintegy véletlenül beszélek valami közös ismerősünkkel a dologról, hátha továbbadja, úgy hitelesebb.

És ebből, meg abból kiindulva, hogy amikor mondtam, hogy de a romantikus jelenet után tök hideg és elutasító volt a szereplő, mire ők azt felelték, hogy de biztosan nem volt jó a szex, meg egyébként is rájött, hogy hibát követett el, amire én azt mondtam, hogy de legalább egy kávéval megkínálhatta volna, mire ők azt válaszolták, hogy de hát hozzászokott, hogy az alkalmazottak főzik a kávét, és ekkor én gyanút fogtam, és mondtam, hogy de én a pasira gondoltam, mire ők rávágták kórusban, hogy ők meg a csajra, szóval ebből azt a következtetést vontam le, hogy van még mit csiszolnom a kommunikációs technikáimon.

Azután hazamentünk szépen, ahelyett, hogy összeköltöztünk volna.

Ja, és a múltkori filmet nem is írtam (bár mostanában nagyon sok filmet nem írtam, de ez annyira borzalmas volt, hogy komoly közlésvágyam lett tőle). Szóval pár hete valamelyik vasárnap rámtört, hogy nekem este muszáj lesz moziznom, és mr.a éppen előző nap jelentette ki, hogy azon a héten nincs már jó film, úgyhogy felhívtam az L.-t a szándékaimmal (be kellene szereznem egy harmadik mozibajárós partnert is, mert ez így nagyon necces, simán előfordulhatott volna, hogy az L.-nek este randija van, vagy ilyesmi). Az L. rögtön javasolta, hogy oké, nézzük meg az Időutazó feleségét, mire én félreérthetetlennek szánt hangsúllyal megkérdeztem tőle, hogy az ilyen női film, ugye? De az L. félreértette, és lelkesen kezdte bizonygatni, hogy igen, pedig reméltem, hogy a hangomból kihallja, miszerint én azon a héten nagyon sok anyukával és védőnővel, továbbá védőnőszerű illetővel beszélgettem kedves, aranyos dolgokról, gyengéd hangnemben, ezért nagyon, nagyon rámférne valami olyasmi, amiben lehetőleg robotok, és izzadt, tesztoszteronszagú, atlétatrikós férfiak lövöldöznek egymásra mondvacsinált okokból, jó beszólásokkal. De nem hallotta, úgyhogy akár választhattam volna azt az utat is, hogy közlöm, mégse menjünk moziba, majd azt is közlöm, hogy nem, semmi bajom, de mivel nőiesség terén mostanában kihívásokkal küszködöm, ezért inkább gyorsan összefoglaltam neki a védőnős-atlétatrikós lelkiállapotomat, amit rögtön respektálni is kezdett, és javasolta a Paranormal Activityt.

És akkor beültünk a filmre az Arénában, hogy akkor félünk egy kicsit (bár előtte leadták a Law Abiding Citizen előzetesét Gerard Butlerrel (mostanság ez a zsánerem, Gerard Butler a Rock’n’Rollából, meg Anton Gorogyetszkij az Éjszakai őrségből), és amikor azt mondta csúnya arcot vágva, hogy ha nem az lesz, amit mondok, akkor mindenki meg fog halni, éreztem, hogy ez az én filmem (lenne, ha adták volna már)*), aztán az L.-lel a követező trailer alatt megbeszéltük még gyorsan, mit gondolunk a párkapcsolati hűségről (nagyon röviden, egyrészt számomra párkapcsolati erkölcs szempontjából kétféle, élesen elkülöníthető embercsoport létezik, az egyikbe tartoznak azok, akik engem megcsaltak, a másikba azok, akik engem nem csaltak meg, és ez utóbbiak ellen semmiféle morális kifogásom nincsen, ítélje el őket, akinek két anyja van, másrészt viszont ha A megcsalja B-t, akkor semmilyen körülmények között, soha nincs semmilyen joga ezért bármilyen szinten B-t hibáztatni a modern, fejlett nyugati világban, ahol egyetlen szóba kerül manapság felmondani bármilyen párkapcsolati hűséggel járó kapcsolatot, hogy utána szabad emberként lehessen tenni bárkivel bármit).

És akkor itt most nagyon durva spoilerek fognak következni, szóval elkezdődött a film, és az első éjszakán még hajlandó lettem volna félni egy kicsit, ha történik is valami, de nem történt semmi, és ez a film végéig így is maradt. Utólag megbeszéltük az L.-lel, hogy az ő számára is az volt a film tanulsága, hogy a főszereplő csaj egy hisztis picsa, és én ezt már az elején láttam, amikor nem volt hajlandó puszit adni a kamerának, meg még egy szolid kis fehérneműs sztriptízre sem, amikor a pasija felvetette, pedig mi értelme kamerát venni, ha nem ezért. Az ilyenről mind kiderül aztán, hogy rosszfajta, és megszállja egy démon, magyaráztam az L.-nek nagy hévvel a parkolóházban, a hosszú élettapasztalatomból merítve. De egyébként tényleg végtelenül unalmas film volt, oké, recsegett a padló, hát nálam mindig recseg a padló meg minden, mert csupa fa a ház, állandóan léptek meg hangok hallatszanak, nyikorognak az ajtók, és mégsem sikoltozom (na jó, a fogastól sikoltoztam, de az legalább vizuálisan is jelen volt).

Mondjuk így belegondolva nem tartom lehetetlennek, hogy nálam is egy démon mászkál, aki kipécézett magának, csak nem veszem észre, mert nemrég tök véletlenül összefutottam egy gimis volt osztálytársammal, akit utáltam, mert állandóan piszkált, és gonosz leveleket írogatott nekem, szóval ennek megfelelően nem köszöntem túl kedvesen neki, amit szóvá is tett, aztán szó szót követett, és kiderült, hogy ő gimiben igazából járni akart velem, azért írta levélben, hogy járni akar velem, nem pedig azért, hogy ha leokézom, akkor kiröhöghessen az osztály előtt, meg azt se gúnyolódásból mondta, hogy tök jó a pólóm, csak biztos mutált vagy ilyesmi, azért volt hülye a hangsúlya. Aztán megbeszéltük még a hozzátáplálást, de mindegy, lényeg, hogy lehet, hogy a démonom is tök frusztrált már, amiért ő szorgalmasan ijesztget, én meg azt hiszem, hogy csak a hülye fapadló az. Spoilerhegyek vége.

Utána még elszállítottam az L.-t a munkahelyére (igen, vasárnap éjjel, mert ő egy ilyen sztahanov, amúgy élet és halál ura), ami sokkal ijesztőbb volt, mert először is végigmentünk a kihalt parkolóházon, ahol szellemek vannak a falra festve, utána a kihalt, zúgó neonfénnyel megvilágított folyosón, ahol a gyezsurnaja-asztalnál sem ült senki, mert már megette a szörny, aztán beszálltunk abba a fajta szűk fémliftbe, ami félúton meg szokott állni, és vaskarmok szúrják át az oldalát és/vagy lezuhan, utána jött az iroda, ami nem volt félelmetes, de aztán megint lifteztünk egyet, és a lift egy üres betonkockában állt meg, aminek az egyik felét vasrács választotta le a másiktól, de szerencsére az L. nem zárt be, hogy ott tengessem tovább nyomorúságos életemet. Ja, előtte volt még a fém függőfolyosó, az a fajta, ahol lövöldözni szoktak, és az ember alatt és felett is nagyon sok emelet van. De aztán szerencsére ki lettem engedve, és hazajutottam.

Konklúziónak csak annyit szerettem volna kihozni ebből az egészből, hogy aki félni akar, az ne a Paranormal Activityre üljön be, hanem inkább barátkozzon össze az L.-lel.

* Nem emlékszik egyébként valaki, mi volt annak a filmnek a címe, amit nyáron adtak, és szintén csak a trailerét láttam, amiből annyi derült ki, hogy a főszereplőnek elrabolják a lányát, mire a főszereplő egyáltalán nem kezd el sírni, hanem utánuk meg (anglicizmus), és mindenkit nagyon csúnyán és morális gátlások nélkül lekanasztáz, aki az útjába kerül? Mert tüneti kezelésnek ez a film is megfelelne.

Az egy kicsit meglepett, hogy Tarantino helyesírása mennyire csapnivaló (bár az is felmerült bennem, hogy mással gépeltette le a cuccot, de akkor feltételezésem szerint olyat választott volna, aki tud írni), tele volt ilyen there/their keverésekkel, should've helyett should of, meg a többi szokásos amerikai elütés, illetve Churchillt konzekvensen Churchellnek írta. Olvastam valahol egy interjút is, amiben azt mondta, hogy nem hajlandó megmagyarázni, miért Basterds, és arra gyanakszom, hogy azt is csak elgépelte, aztán megtetszett neki, és úgy maradt.

I. SZÍN

Fatönk – nem nagy ügy, de nekem piszkálta az agyamat, hogy miért egy fatönköt csapkod láthatóan eredménytelenül LaPadite, arra tűzifát szoktak rakni, és azt szétvágni, vagy ilyesmi, de a szkriptből az derül ki, hogy ez ilyen szimbólikus dolog, hogy megpróbálja eltüntetni a birtokáról (nem lehet tudni, mióta küzd vele).

Feleség – az is érdekel, mi lett a feleségével, hát a szkripten még benne van, ő is ott terelgeti a lányokat.

Cenzúra – amikor Landa előadja a monológját, hogy melyik emberfajta melyik állatra hasonlít, abból érthető módon kihagyták azt a részt, hogy a négerek gorillák. Az agyuk, a szájuk, a szaguk, a fizikai erejük, a péniszük mérete.

Shoshanna – Landa a kocsiban megmagyarázza az egyik tisztjének, hogy azért hagyta elszökni, mert egy 15 éves lánynak minden nélkül semmi esélye a túlélésre, senki nem fogja bújtatni merni, felvázol számára különböző lehetséges halálnemeket, majd azzal zárja a mondanivalóját, hogy vagy kijut Amerikába, és ott megválasztják elnöknek.

II. SZÍN

Aldo – a szkriptben szó nincs arról, hogy indián lenne, csak hogy egy hillbilly a hegyekből, és hogy van a nyakán egy forradás, ami valószínűsíti, hogy túlélt egy lincselést, de ez a filmben nem lesz megmagyarázva. Apachenek meg a skalpolás miatt hívják, nem pedig az indiánsága miatt skalpol.

Modus operandi – a megmenekült német katona részletesen elmagyarázza (közben képileg is mutatják), hogy basterdék a skalpoláson kívül elveszik a halottak papírjait, kiveszik az aranyfogaikat, a cipőjüket meg a megalázás végett veszik le, vagyis, idézem, elveszik az életüket, a hajukat, az értékeiket, a személyazonosságukat, és a méltóságukat is a halálban. Ez számomra erősíti azt az elméletemet, hogy igazából ez egy kifacsart történet, ahol a basterdék a nácik.

Werner – a kedvenc szereplőmről (a német katona, aki PJ szerint se nem náci, se nem tiszt igazából) kimaradt egy hosszú monológ, aminek az a lényege, hogy a háborús élményei során megfogadta, miszerint ő nem fog megtörni, zokogni, meg ilyesmi, ha a vesztes oldalra kerül, hanem bátran tűr, másrészt viszont a kedvenc rövid párbeszédem (for bravery) nem volt még benne a szövegkönyvben. Ezt a változtatást csak éljenezni tudom.

Donowitz – a Bear Jewról van egy visszaemlékezés, amelyben először az apja borbélyüzletében (ott dolgozik) magyarázza, hogy ha behívják, akkor ő bizony nem meg Japánba harcolni, mert ő németeket akar ölni. Snitt, egy családi barát üzletében vásárol egy baseball-ütőt, nem mondja meg, minek, közben arról beszélgetnek, hogy behívták. Megint snitt, bekopogtat teázni egy ismerős idős hölgyhöz, és megkéri, hogy ha vannakEurópában zsidó ismerősei, akikért aggódik, akkor írja fel a nevüket az ütőre. A végén a nő megkérdezi, hogy you must be a real basterd, Donny, Donny azt válaszolja, hogy you bet your sweet ass I am, mire a nő közli vele, hogy good, a basterd's job is never done, especially in Germany.

III. SZÍN

Shoshanna – itt van egy egész hosszú rész a lányról, azzal kezdődik, hogy két héttel a családja legyilkolása után ápolónőnek öltözve ül egy moziban (igen, abban a moziban). A film a felirat szerint a Madcap in Mexico, Bridget von Hammersmarkkal. A lány a film vége után is a helyén marad, Madame Mimieux odamegy hozzá, és szóba elegyednek. Shoshanna megkéri, hogy hadd aludjon ott aznap, és kiderül, hogy amikor elszaladt, azonnal Párizsba szökött, és háztetőkön aludt. Utána azt kéri, hogy Mme Mimieux tanítsa meg a vetítőgép használatára, és akkor ott dolgozhatna szállásért és ellátásért. A nő először vonakodik, utána beleegyezik, és jön egy montázs, ahogy Shoshanna a napi teendőit végzi a moziban.

Zoller – apróság, de engem mindkétszer zavart, hogy miért köszöni meg neki S a mozi előtt játszódó jelenet végén a segítséget, amikor nem is segített (gúnyosnak meg nem volt elég gúnyos), hát a szkriptben segít, adogatja a betűket.

Cigaretta – megint egy visszaemlékezés, amiben Mme Mimieux letolja Shoshannát, amiért a moziban dohányzik, merthogy ott minden gyúlékony, utána ugrás a jelenbe, és Shoshanna azt magyarázza Marcelnek, hogy csak azért dohányzik, mert akkor a fejében újra hallja Mme Mimieux hangját, és nagyon hiányzik neki a nő.

Zoller – a vendéglőben kiderül róla, hogy az ő családjának is mozija van otthon, meg lánytestvérei vannak, és Shoshanna már majdnem megkedveli, de azután mégsem.

Réteses-tejszínhabos jelenet – pár apró viccelődés kimaradt, illetve a szkriptben S nem kiborul a végén, hanem bepisil.

Mozi – kimaradt a "Lucky Kids" próbavetítése, utána egy montázs, ahogy áthordják a dekorációt a Louvre-ból, illetve Versailles-ból, utána meg Shoshanna egy hosszú, erotikusnak felfogható jelenet keretében győzi meg Marcelt, hogy gyújtsák a nácikra az épületet.

IV. SZÍN

Shoshanna felvétele – kimaradt egy hosszabb jelenet, melynek során Marcellel megkínozzák azt az öreg filmest, akivel előhívatják a filmjüket.

Vigyázat, időnként váratlan spoilerek rohanhatnak át figyelmeztetés nélkül az úton.

Én úgy vagyok vele, hogy nem is tudom, mit gondoljak, mert tökre szeretem Tarantino filmjeit, és az összes (köztük az összes általam hitelesnek ítélt) forrás szerint az Inglorious Basterds-zel mesterművet alkotott, tetszett az a-nak, tetszett combfiksznek korimnak (persze lehet, hogy combfiksznek is de azt nem tudom biztosra, most összekevertem őket), human szerint is nagyot tett oda, én meg ott álltam, és néztem magam elé utána kétszer is. Az egyik után az L. is ott állt mellettem, és valami olyasmit motyogott, hogy szerinte Tarantino fogadásból csinálta, kíváncsi volt, mennyire lehet pofánvágni a rajongóit ahhoz, hogy azok azért még utána is idült, ködös tekintető mosollyal folytassák a rajongást, és hát valami ilyesmi.

Mert végső soron kábé ez jött le a filmből, nagyon tuti, gyönyörű és ütős formában tálalva, hogy mindenki náci, ti is mind nácik vagytok, és nácikat szerettek nézni, hát nesztek. És én tökre nem vagyok az öncélú erőszak ellen, a Kill Bill például az egyik kedvencem, de a Kill Billben játékemberek halnak meg és bántják egymást játékból, a Basterdsben meg játékemberek halnak meg és bántják egymást igazából, azt pedig én nem bírom. De az igazi aljas húzás az volt, hogy badass-movie köntösbe tekerte az egészet, én pedig imádom a badass-moviekat, de itt már a második felvonás elején foszladozni kezdett az illúzió, mert az igazi badassek nem azzal töltik az idejüket, hogy kiszolgáltatott embereken élik ki a szadista hajlamaikat, azok a nácik. Megvagy, mostantól te vagy a fogó, olyan volt. És onnantól már csak elszoruló szívvel reménykedtem egy kis badass-ségben, ahogy a rossz kapcsolatokban élteti az az embert, hogy de azért lesz majd hozzám két jó szava holnap, meg a szülinapomon is olyan kedvesen nézett rám.

Én tisztában vagyok azzal, hogy az emberek esendőek, nagyon kicsin múlik mindenkinél, hogy tesz-e nagyon borzalmas dolgokat, hogy mindenkiből lehet náci, és nem azért járok moziba, hogy a stanfordi kísérlet allegórikus változatát nézzem.

Brad Pitt meg pont úgy beszélt déli redneckül, mint amikor egy képzett színész déli redneckül próbál beszélni, folyamatosan vártam, hogy mikor röhögi el magát, hogy ő csak viccel, de ezzel a véleménnyel a jelek szerint egyedül állok, szóval akit csak ez tartana vissza a film megtekintésétől, az nyugodtan menjen el a moziba, úgyis nyakunkon a moziünnep.

Azt meg csak utólag olvastam, hogy eredetileg hatrészes (?) tévésorozatnak lett tervezve a film, abból hegesztettek össze végül egy egyestés szórakozást, ez megmagyarázza, miért éreztem azt, hogy hidegből melegbe, az egyik pillanatban elfehéredett kézzel kapaszkodom a szék karfájába, annyira izgulok, a másikban meg enyhén unatkozom, gyakorlatilag átmenet nélkül. A végső katarzis is elmaradt, egyszer csak vége lett a dolognak.

És amúgy bármennyire is egy gyönyörűen, légies kecsességgel és mesteri kifinomultsággal elkövetett fagyott heringgel történő pofánvágáshoz tudnám hasonlítani ezt a filmet, azért voltak jó pillanatai. Az egyik az elején, amikor az elfogott náci tiszt (időközben PJ bekommentelte, hogy nem tiszt, hanem valami őrmesterféle, és nem náci, hanem simán csak német, így azért már egy kicsit kevésbé ciki) azt mondja a szőkekék szemével, hogy for bravery, ciki, nem ciki, de ő volt az egyetlen szimpatikus szereplő az egészben, szerelmes is lettem rögtön, de zsigerből ám.

A másik a pincés jelenetben, amikor Lt. Archie Hicox azt mondja, bár a pontos szavaira már nem emlékszem, hogy valakinek vinnie kell a hölgy öngyújtóját.

A harmadik meg az volt, amikor Shoshanna lelőtte Fredricket a gépteremben, majd ránézett,és akkor tudtam, hogy oda fog menni hozzá, és lehetőség szerint megfogja a kezét, amíg haldoklik, mert ez egy ilyen ősi női ösztön, hogy együtt érezzünk a haldoklókkal és könnyebbé tegyük számukra az utolsó perceket, mondjuk én előtte azért biztosítottam volna, mondjuk egy fejlövéssel, hogy tényleg teljesen magatehetetlenül haldokoljon az illető, még ha sokkal rövidebb ideig is, de bennem az életbenmaradás ősi ösztöne is elég erős.

Ezzel együtt kikérem magamnak.

Vigyázat, errefelé középgyenge spoilerek laknak.

A Cornerfilm és a freeblog jóvoltából megnéztük szerdán alie-vel és exBright exbloggerrel (vö. tékozló fiú) az Engedj be (Let The Right One In / Låt den rätte komma in) c. svéd vámpíros paneldrámát. Nem bántuk meg. Ez az a fajta film volt, ami a fiúmnak nagyon tetszett volna, mert egyszerre paneldráma és vámpíros, továbbá többen meghalnak benne, nekem meg meglehetősen tetszett, mert skandináv havas táj felett távolbanézős, egyben vámpíros. Mi is elég finnek vagyunk otthon, mármint nem iszunk, mint a gödény, hanem a fakeretes ablakon nézünk kifelé a tájra, és kevés szóból is megértjük egymást (kivéve, ha motoralkatrészekről van szó).

Amúgy meg minden előképzettség nélkül ültem be a filmre (ez ritka nálam, általában minden kritikát elolvasok, mire megnézek valamit, minél spoileresebb, annál jobb, a csúcsteljesítményem az volt, amikor a Planet Terror teljes forgatókönyvét végig elolvastam megnézés előtt, na akkor döbbentem rá, hogy mennyit számít a rendezői munka, addig nem értettem, hogy miért a rendezőket éltetik leginkább egy-egy film kapcsán), csak annyit tudtam a plakátokból, hogy ez az az üveg mögötti ködös szellemlányos film, meg a "Hová tűnt a testvérem?" c. alapmű szerzője rémlett, de azután rájöttem, hogy az egyik Nordqvist, a másik Lindqvist (egyébként lehet valami számomra vonzóan beteges ezekben a svédekben, van ugye Astrid Lindgren az Oroszlánszívű testvérek c. gyerekeknek szóló művével, ami úgy kezdődik, hogy az egészséges nagytestvér kiugrik az égő házból a halálos beteg kistestvérével a hátán, és rövid időn belül mindketten meghalnak, meg van ez a Hová tűnt a testvérem, ami rajzos könyv kisgyerekeknek, de határozottan felkavaró dolgok történnek benne, illetve most ez a vámpíros Rómeó és Júlia). Bár brainoiz figyelmeztetett, hogy előképzettség nélkül nem biztos, hogy érthető a sztori, igazából nem volt nehéz követni az első öt perc után. Voltak ugyan részek, amikről azt hittem, hogy fordítói hiba, vagy a svédek még különösebbek, mint gondoltam, de ezekre a könyv azután választ adott (Eli: de én nem is vagyok lány, itt azt hittem, hogy van a svédben olyan szó, mint az oroszban, hogy gyereklány, meg a malacos-visítós momentum, Oskar apja, Eli fura kapcsolata az "apjával", stb), és menet közben ezek nem zavartak be túlságosan.

A rövid felütése a történetnek annyi, hogy a külvárosi panelházban anyjával élő kisfiú, Oskar szomszédságába beköltözik egy Eli nevű fura kislány, akivel összebarátkoznak, és az addig kiközösített és terrorizált Oskar élete megváltozik. Annyival tetszett jobban a szokványos vámpírfilmeknél (hadd ne írjam le a T betűs szót), hogy ilyen skandináv módon valószerűbb volt. Vámpírnak lenni igazából nem olyan kúl, amikor benne van az ember, folyamatosan titkolózni kell, éhség esetén nem elég leszaladni a közértbe, figyelni kell a napallergiára, meg ott van a szag is. Az Éjszakai őrség után ez volt az első olyan vámpíros film, amelyikben a vámpír szerepébe tudtam inkább beleélni magam, volt például az a bizonyos jelenet, ahol hangos helyeslés ment a fejemben, hogy igen, ez tényleg ilyen, az embernek, ha lány, akkor mindenféle titkai vannak, és nagyon fél, hogy aki fontos, az mit fog szólni, amikor kiderül, de mindig az van, hogy a fiúkat igazából csak az érdekli, hogy jár-e velük az ember, mindegy, hogy vámpír-e, vagy egyáltalán.

Azóta egyébként a könyv is megvolt (lucia is a fan), valószínűleg amúgy is elolvastam volna, de alie hatására rögtön, ő ugyanis azzal jött ki a moziból, hogy ez olyan volt, mintha végig kellett volna néznie, hogy lepisilik valamelyik szerette sírját, illetve a sok távolbanézés helyett igazán berakhatták volna a kedvenc pedofil zombiját, akinek csak a lebutított változata szerepelt a filmben. Hazaúton azután a kérésemre elmesélte a teljes rendezői változatot, és hát hű. Nem is értem egyébként, mert így is tizenhatos karika van a filmen, és szerintem például nincs az a kegyetlen véres jelenet, ami lélektanilag olyan durva, mint amikor kisgyerekek más kisgyerekeket terrorizálnak (a Legyek urát nem is voltam képes végigolvasni soha, a Légy jó mindhaláliggal kapcsolatban meg megegyeztünk ott a film után, hogy nem fogjuk engedélyezni, hogy a gyerekeink elolvassák, mert, mint alie megfogalmazta, lúzerségre tanít), és akkor már igazán berakhattak volna legalább egy egészen kicsike zombiságot. Két dolgot tudok elképzelni, hogy miért nem tették, az egyik az, hogy a könyv/forgatókönyv írója inkább a művészfilmeskedésre szavazott, és hát igen, egy seggel nem lehet két lovat megülni; a másik meg az, hogy esetleg készül(nek) majd prequel(ek), illetve sequel(ek), bár ez elég valószínűtlen.

Az egyetlen dolog, ami a könyvből hiányzott, a filmben meg megvolt, az valamiféle groteszk humor, olyasfajta, hogy igazából nem történik semmi vicces, egy kutya in flagranti kap egy gyilkost, vagy a végén a véres-gyerekszadizós medencés jelenet, de mindenki nevetett a teremben, pedig semmi tortadobálás-szerű helyzetkomikum nem volt benne. Összességében, a könyv ismeretében tényleg csak reklámanyag volt a film, a maga kategóriájában 10/10-es, de az a fajta, amit szeretnék ugyan a lakásban tudni, viszont benne marad az eredeti csomagolásban, amíg kölcsön nem adom valakinek, vagy meg nem nézem valaki mással, mert magamtól, egyedül tuti nem (nem azért, mert félelmetes, ugyanis nem félelmetes, csak nagyjából minden képkockájára emlékszem, szóval magam miatt nem rakom be a lejátszóba). De egyszer érdemes szerintem, mindenkinek (július 2-tól a mozikban, október-novembertől dvd-n).

Megint hétvége, megint biochef reklám, mivel megint küldtek miről írjak.

Barátunk, a burgonya

Lazán indítanék egy zöldfűszeres burgonyapogácsával, egyszerű, de finom kaja (recept), feltét volt valamihez (asszem, az indiai ragacsos-spenótos-csírás rizshez, aminek már nem emlékszem a pontos nevére). Furcsa egyébként, hogy hétközben mennyire nem hiányoznak a húsok (persze azért hétvégén egzotikus napokat tartottunk rántott hússal, meg minden), bár most volt pár gyenge pillanatom, amikor a Das Bootot néztük (a fiúm az ötórás változatot szerezte meg, hogy ne maradjak le semmiről), és ott mindenféle füstölt húsok lógtak mindenfelé.

A mézzel pirított burgonyagombócok szilvalekvárral asszem a desszert kategóriában futott, de nem édességjellegű volt (a biochef nem használ cukrot, ha jól vettem észre, és a desszerteknél is inkább a pikáns vonalat képviseli, mint az édeset), hanem inkább olyan, mint Indiában voltak azok a csatnis (chutney) izék. Indiáról jut eszembe, hogy most már simán fel tudom sorolni fejből az összes atomfegyverrel rendelkező országot (bár soha nem törekedtem erre a tudásra, ez a családon belüli kortársnyomás hatása rám), illetve ha így megy tovább, és az estéink még egy ideig az érdekes triviák az atomtengeralattjárókról jegyében fog telni (tegnap óvatlanul megkérdeztem, hogy manapság milyen mélyre merül egy tengeralattjáró, mire a fiúm arca felragyogott, és kisvártatva a kezembe nyomott egy ötkilós könyvet a témában, majd egy részét fel is olvasta nekem), akkor azt is bármikor tudni fogom, hogy melyik fajtára hány főnek hány napi élelem fér be, meg minden.

További krumplik

A hét csúcspontja étkezésügyileg egyértelműen a milánói kecskesajttal volt (persze bacon és hús nélkül, simán paradicsomszósszal és gombával), de olyat szerintem már mindenki látott. Azt egyébként nem értem, hogy mostanában miért mindenhol csak bolognait lehet kapni, talán a hozzávalók olcsóbbak, vagy a bolognai-maffia hatékonyabb, mindenesetre nem tetszik ez a trend.

A flutni sült tejföllel és babos savanyúkáposztával, medvehagyma öntettel volt viszont a hét meglepetése, ugyanis fogalmam sem volt, mi az a flutni, bár nem is érdekelt annyira, mert akkor megnéztem volna neten. Mint kiderült, a flutni krumplitészta, és egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy a biochef direkte olasz-sváb fúziós konyhát visz (bár nyomokban indiait is tartalmaz). Ebben a fogásban a flutni lehetett volna egy kicsit több, a medvehagyma meg kevesebb, de megettem becsülettel (kivéve a medvehagymát).

A parajjal és laskával rakott tócsni petrezselymes karalábéval nem volt nagy meglepetés, direkt ilyen biztonságos kajának rendeltem, amit tutira meg bírok enni. A petrezselymes karalábéról már írtam, kábé újkrumplis benyomást kelt, a tócsniról szintén, az egyszerűen csak finom, és mindig akarok itthon is csinálni, csak mindig elfelejtek krumplit venni. Esetleg burgonyát.

Egyébként, ha ez érdekel valakit, a korábban említett tengeralattjárós film nem is volt olyan rossz, ha elvonatkoztatok arról, hogy (a) olyan konkrét félelmeimet testesítette meg, mint a víz, összezártság idegenekkel és a német nyelv; (b) én semmi értelmét nem látom a háborúskodásnak (vagy egyéb destruktív tevékenységeknek), és amikor ezt kifejtettem többeknek, akkor egyedül az L. mondott rá valami olyasmit, hogy de hát ők (a férfiak) ezt értünk (a nőkért) csinálják, hogy nekünk jó legyen (és ezúton tájékoztatnék mindenkit, hogy értem tényleg nem kell, kár belém, nem tudom értékelni). Ráadásul (c) fiatal, német, katona foglalkozású, mosdatlan fiúkról szólt, és ez az alaphelyzet nem kedvez a mély, tartalmas párbeszédeknek, sem a vizuális örömszerzésnek. Ennek ellenére nézhetőnek bizonyult, és a harmadik óra vége felé már izgalmas is kezdett lenni.

Túllépve a gumósokon

A ragacsos rizsgolyók chilis csokoládéval (és mercédeszemblémával) az nagyon szépen alliterál, és ennyiből is áll: rizs, ragacs, csokiöntet. A csokiöntetjüket nagyon szeretem egyébként, de a rizs nekem sós köret, nem édesség, úgyhogy az utolsó pillanatban visszarettenve a csokirészt gofrival fogyasztottam. Aki szereti a tejberizst, annak, gondolom, ez is bejön,én kevésnek bizonyultam hozzá. Amúgy meg én még örüljek, máshol ez tizenkét órában dolgozó gyerekek kétnapi rizsadagja, meg ilyesmi.

A túrótallérok citromos avokádókrémmel és mazsolával viszont jó ötlet. A túrót mazsolával sejtésem szerint mindenki el tudja képzelni, a citromos avokádókrém meg olyan citromos gyümölcsízű. Ugyanúgy, ahogy múltkor a banánhoz, ehhez is elég semleges az avokádó.

Amúgy meg a végét annyira nem értettem, hogy akkor ezt most így hogy, hogy van egy kemény, öt óra hosszú felvezetés, szép lassú, kényelmes tempóban, amivel a szájunkba rágják, hogy mennyire ijesztő, amikor recseg-ropog a tengeralattjáró mélyen a víz alatt, és mennyire nem történik semmi sokáig,milyen bambán lehet nézni két hónap bezártság után, majd tesznek a végére egy párperces, katartikus befejezést, és az ember még fel sem fogja teljesen, mi történt, amikor jönnek a feliratok. Túlzott, amerikaias hatásvadászattal mindenesetre nem lehet vádolni a film készítőit.

Tegnap már nagyon mozizhatnékom volt, ugyanakkor dolgoznom is kellett volna, vagyis praktikusabb lett volna, ha az itthon lévő ötezer film közül nézek meg egyet. Szóval őrlődtem. Azután eszembe jutott, hogy megkérdezem az L.-t, ráér-e (ő az egyetlen olyan ismerősöm, akinek se kutyája, se macskája, és szeret mozizni, bár hívás közben eszembe jutott a mr.a is, de neki akkortájt van a munkaideje), és ha ráér, akkor megyünk moziba, ha nem, akkor itthon nézek meg valamit. Mivel mostanában esténként vagy fusizik, vagy mindenféle tanfolyamokon eszi a fene (a múltkor valamiért rácseteltem este, és úgy az ötödik percben közölte, hogy oké-oké, de ő most igazából vizsgázik éppen), sikerült úgy kezdenem a mondanivalómat, hogy hol vagy és mit csinálsz, amivel egy pillanatra zavarba ejtettem, mármint, hogy miért követelem, hogy elszámoljon az idejével, de utána tisztáztuk, hogy csak moziról van szó.

Két óra múlva találkoztunk, és mint kiderült, ő addig megjárta Ferihegyet, betolatta egy motoros bandával a lefulladt autóját, elvitte szervizbe a másik városfél túlsó végén, majd metróra szállt, úgy érkezett, de megcsinálta. Az I Love You Man-t néztük meg (nem akarok magyarázkodni, ez volt a MOM-ban az egyetlen nézhetőnek vélt eredeti nyelvű), aminek a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni, és ami egyébként semmi különös nem volt, ahogy az L. fogalmazott, kábé olyan, mint egy jobb sitcom duplarésze, aminek az illúzióját felerősítette a rengeteg sorozatszereplő is. Amikor vége lett, már vártam a kérdést, mert ez kábé olyan volt, mint egy pasiknak készült csajfilm, és a csajfilmek után minden nő elgondolkozik azon, hogy én is kövér vagyok-e, én is kapcsolatfüggő vagyok-e, én is túl sokat beszélek-e, meg ilyesmi, és valóban, az L. igen hamar megosztotta velem, miszerint azon gondolkozik, neki van-e rendes férfibarátja. Mivel én ezt (mármint vele kapcsolatban) sokkal hamarabb átgondoltam, megválaszoltam, hogy igen, sőt, erre viszont ő azt hozta fel ellenérvként, hogy de ők nem nagyon szokták részletesen megbeszélni a fiúkkal a szexuális életüket. Ezzel kapcsolatban arra jutottunk, mint férfi a férfival, hogy személyes tapasztalataink szerint a normálisabb pasik a pubertás vége után legfeljebb csak a futó kalandjaikat szokták részletesebben kitárgyalni, a barátnőjüket nem.

Én meg azon gondolkoztam el, hogy nekem miért csak fiúbarátaim voltak/vannak mindig, és arra jutottam, hogy például a tegnap esti szituációt elképzelve, egy nő eleve defenzív lett volna, ha két órával a kezdés előtt hívom moziba, hogy miért csak akkor szólok, lesz-e idő felöltözni valahogy meg sminkelni, meg egyáltalán, ez tekintettel nem levős dolog, és viszont attól fél, hogy ha nemet mond, akkor megbánt, és tuti, hogy még lett volna az este során tíz-húsz olyan helyzet, amiben áthágok valami íratlan szabályt. És én egyáltalán nem tartom életképtelen dolognak ezt a fajta női érzékenységet, valahol még meg is értem, de képtelen vagyok alkalmazkodni hozzá, és erre borzasztó sokszor rácsesztem már az életem során, amikor ott álltam tökéletesen értetlenül egy hisztiző nővel szemben. A fiúk sokkal egyszerűbbek, egyrészt nem sértődnek meg, másrészt meg nem következtetnek bonyolult ok-okozati összefüggésekre, hanem rákérdeznek, harmadrészt tudnak érzelmi viharok nélkül is nemet mondani, ha egy egyszerű, igen-nemes kérdést tesz fel nekik az ember. Szóval ezért. Persze lehet, hogy csak nekem vannak túl egyoldalú tapasztalataim.

Megnéztem a Suicide Virginst, és most szándékomban áll sokat spoilerezni, mert olyan vagyok. A könyv is érdekelne, csak még nem sikerült beszerezni.

Magyarul asszem Öngyilkos szüzek néven futott, és három dolgot írnak mindenhol róla (én filmnézés előtt szeretem lehetőleg percről-percre tudni az egész sztorit, úgyhogy általában utánaolvasok, ha tudok). Az egyik az, hogy mennyire nem derül ki, hogy miért lettek öngyilkosok, amit én egyáltalán nem értek, mert ugye a legkisebb lány, Cecilia halála után beleolvashatunk a naplójába, amiben többek között arról is szó van, hogy mennyire nem érdekli őt, hogy a Paul nevű srác egy másik lány miatt ugrott le a házuk tetejéről (szerelmét bizonyítandó tette, majd minden további nélkül elsétált), és mennyire hülye az összes fiú, és hogy Cecilie mennyire nem akar olyan szánalmas lenni, mint a nővére, aki sír valami pasas miatt. Ezt követően maga Cecilia először felvágja az ereit (egy héttagú család házában, nyitott ajtónál) majd ő is leugrik a tetőről, csak ő nem sétál el, mert fennakad a kerítés tüskéin.

A történet folytatásából kiderül, hogy a lányok erősen vallásos környezetben élnek, ahol a szülők még tizenhét éves korukban sem engedik el gyermekeiket sehova, és ezt azzal magyarázzák, hogy csak otthon vannak biztonságban. Majd amikor mégis elengedik őket, egyszer, fiúkkal, akkor utána a fiúk árulják el őket (otthagyják, nem hívják vissza, stb), otthon pedig kemény büntetések várnak rájuk, az iskolából is kiveszik őket, tehát egyértelműnek tűnhet a következtetés, hogy anyának igaza volt, az élet csupa szenvedés, ami soha nem lesz jobb, csak rosszabb, és ha az ember pár pillanatra jól érzi magát, akkor azcsak azért van, hogy utána sokáig még szörnyűbb legyen minden. Ennél szájbarágósabban csak akkor lehetett volna átadni az üzenetet, ha a lányok fél percenként elsóhajtják magukat, hogy jajistenem, mennyire reménytelen a mi életünk, ennél a halál is csak jobb lehet, és ha már meghalunk, akkor úgy kéne csinálni, hogy egyúttal bosszút álljunk a minddisznó férfiakon úgy általában, de őszintén szólva, ez nekem nem hiányzott.

Azt viszont én nem értem (és valószínűleg mindenki más igen, mert sehol nem olvastam erről egy hangot sem), hogy Trip, ha annyira szerelmes volt meg minden, akkor miért hagyta ott Luxot a mezőn? Asszem, azzal magyarázta, hogy "azok olyan idők voltak", de ez számomra nem tartalmaz információt, szóval miért? A minddisznóság miatt, és túlbonyolítom? Vagy félt, hogy beszélgetnie kell? Vagy hogy Kirsten Dunst megkapó színekben bolyonghasson a hajnali mezőn?

Igazából meg nem volt rossz film, csak kicsit kevés, emiatt nem is újranézős nekem. A vártnál mindenesetre jobb lett, mert attól féltem, hogy most a saját meggyerekeződöttségem miatt görcsben lesz a gyomrom a szülőkért, de az anya kábé az első tizenöt percben elveszítette a szimpátiámat (ezt egyébként soha nem fogom megérteni, hogy van ez a szülőfajta,
amelyik kábé ellenfélnek tekinti a gyerekeit, olyasvalakiknek, akiket
be kell törni, meg megadásra kell kényszeríteni, bármiről is legyen szó, viszont ez a mentalitás például a hatvanas évekbeli csecsemőápolási szakkönyvekben is nagyon benne van, úgyhogy nem elszigetelt jelenség lehet), az apa meg a józan eszét és a valósághoz való kapcsolódását veszítette el fokról-fokra, és a végén már sajnálni sem lehetett, mert látszott rajta, hogy leginkább fogalma sincs, mi történik körülötte.

Ja, a másik két dolog meg az volt, hogy leveleken átsütő napfény, mint scoppola trademark, meg hogy milyen vicces benne a béna riporternő, de ezekhez nincs hozzáfűznivalóm.

Most filmesztéta leszek, és úgy véleményezek egy filmet, hogy nem láttam, illetve nem is áll szándékomban megnézni. Előrebocsátom, hogy abban, hogy idáig süllyedtem, nagy szerepe van annak, hogy január 1. óta megszűnt a pont fm (na jó, egy ideig még nyomták a műsorukat ismétlésben), és helyére egy tüc-tüc rádió került, a többi slágerrádión szar zene megy olyan műsorvezetőkkel, akik képtelenek egy háromszavas mondat elejét egyeztetni a végével, maradt nekem a klubrádió. A mélypont, azt hiszem, az volt, amikor Bolgár György megkockáztatta benne azt a mondatot, hogy a politikusok azért szeretnék, hogy az ő pártjuk győzzön, mert szerintük ők jobban tudják, hogy mi lesz a jó a hazánknak. És erre van igény, és ezért megy tönkre az egyetlen normális zenei adó (na jó, a szombati magyar rock délelőttjeik erősen pengeélen táncoltak, de a többi zenéjük nagyjából olyan volt, mintha itthon lennénk).

Szóval láttam valamikor a Revolutionary Road előzetesét a moziban, és akkor is azt hittem, hogy kihagytak belőle valamit, ez csak ilyen teaser, de nem, minden kritika szerint tényleg arról szól, hogy a főszereplő DiCaprio őszerinte Nagyobb Dolgokra Hivatott, mint kertvárosban élni és dolgozni járni, bár azt nem tudja, hogy mire, de biztosan valami jobbra. A konfliktus tárgya meg az, hogy vajon van-e kedve arra az időre szüneteltetni ezt a rettenetes posványt, amíg kitalálja, hogy mi az a sokkal méltóbb dolog.

Én már rögtön azt sem értem, hogy az amerikai kertvárosok miért szimbolizálják mindig a dekadens nyugat fertőjét, a legalját mindennek, ami emberi. A szüleim például tökegyforma homlokzatú házak egyikében laknak, egy ház hat méter széles, a kertjük is, csak színről lehet megjegyezni, hol lakik az ember, az szerintem sokkal nyomasztóbb, de van annál rosszabb is, vegyük a belvárosban élőket, vagy továbbmenve, a hajléktalanokat, akiknek azért még mindig emberes dolguk van az indiai, leprás hajléktalanokhoz képest, de párizsi padlásszobában, vagy karibi, légkondicionálatlan pálmakunyhóban, esetleg egy new yorki lepukkant garzonban is kellemetlenebb lehet szerintem élni, mint egy amerikai kertvárosban. Az meg, hogy tele van torz, csökevényes, életképtelen lelkületű emberekkel, úgy hülyeség, ahogy van, elég sokba kerül olyan helyre költözni, valamilyen téren való tehetséget mindenképpen fel kell mutatnia annak, aki ezt megteheti, és nem hiszem, hogy egy illegális bevándorlókkal teli nagyvárosi bérházban kevesebb elmebeteg lenne.

A másik, ami mindig felnyomja bennem az ideget, ha ilyet látok, a "jobb sorsra érdemes"-szindróma. Szerintem aki tehetséges valamiben, eléggé ahhoz, hogy motivált legyen, az tűzön-vízen keresztül is eléri a célját, lásd pl. Gaugin, illetve a bori noteszben sem az áll, hogy "szerintem nagyon szép verseket tudnék írni, de a munkaszolgálat taposómalma kiölte belőlem az ihletet". Személyes tapasztalataim szerint az ún. jobb sorsra érdemes fiatalemberek, ha a környezetük gondoskodik arról, hogy legyen idejük és nyugalmuk megvalósítani önmagukat, akkor leginkább a számítógépes játékok terén találják meg önmagukat, mások meg internetes társkereső oldalakon találják meg őket. Szerintem az nem szégyen, meg nem lealacsonyító, ha az ember tisztességesen (mondjuk akár a minimálkövetelményeket is meghaladóan), illetve különösebb hiszti nélkül ellátja azt a munkát, amit elvállalt, és amiért megfizetik, az viszont gáz, ha pár óránál hosszasabban kesereg azon, hogy nagyon szeretne valamit, de, de, de.

Szóval csak ennyit szerettem volna mondani a Revolution Roadról.

Ja, és tegnapelőtt elszaladtam megnézni a Rocknrollát (milyen hülye magyar címet adtak már neki, hogy Spíler, majdnem észre sem vettem, hogy ez az (egyik), amit várok), az eleje ígéretes volt, a közepén egyszer csak azon kaptam magam, hogy időnként az jár a fejemben, vajon előbb vegyek darált húst a matchban, és utána menjek pelenkáért a DM-be vagy fordítv, pedig akár érdekes is lehetett volna, de nem volt az, a végére viszont szerencsére visszatornázta magát olyan 8/10-re. Mondjuk én szeretem az orosz maffiózós filmeket (mert olyan karikaturisztikusnak tűnnek, noha a kőkemény valóságot ábrázolják), ráadásul ebben csak egy olyan szereplő volt, aki nem anyanyelvi kejtéssel beszélte az oroszt (és ez különben is vicces hatást keltett, mert az egyik verőlegény volt az, és olyan szlenget adtak a szájába, ami még a szubkultúrás szótárakban sem nagyon szerepel, és ez igen érdekesen hangzott tőle úgy, hogy nyilvánvalóan nem tudta, mit mond éppen), meg a sokszálas filmeket is szeretem, Butler sem volt semmi, de ez akkor is sokkal monokrómabbra sikerült, mint a Lock, Stock, ésatöbbi.

A fordítók is nagyot alakítottak megint, pedig én nem vagyok a tükörfordítás élharcosa, teljes mértékben megértem, ha valaki a mondanivalót adja, szöveghűség nélkül, amennyiben a szöveg nem hangzik magyarosan, de hogy azt, amikor a szereplő kihangsúlyozva harmadszor is azt mondja, hogy nem bízom abban a nőben, mi a lópikulának kell úgy fordítani, hogy add ide a kesztyűmet, azt egyszerűen nem tudom felfogni. És tele volt ilyenekkel. Kampány a nyelvtanulásért, vagy mi van?

Összefoglalva, ez tipikusan az a film, amiből a kevesebb több lett volna, időben is, szájbarágásban is, és felvezetett szálakban is, de voltak azért emlékezetes pillanatok (PF tribute tánc, sínes rész a soundtrackkel, Johnny Quid váratlan jellemfejlődése a vége felé, satöbbi.

Isolde a múltkor többször felszólított mindenkit, hogy nézzünk Middlemant, mert ő arról akar beszélgetni (this was not her being subtle), nekem meg az etetés pont egy epizód sitcom, fél epizód CSI, vagy egy New York-ról szóló bejegyzés, úgyhogy nekiálltam.

Az első benyomásom nem az volt, hogy ezt a sorozatot nagyon hamar le fogják állítani (az összes kedvenc sorozatommal ez történik, Firefly, Veronica Mars, na jó, a House kivétel), hanem hogy úristen, mi ez a borzalom, de ugye csatlakoztatva voltam a gyerekhez a cumisüveggel, nem ért el odáig a kezem, úgyhogy nem tudtam kikapcsolni. Rajongóvá észrevétlenül a második rész közepe felé kezdtem válni (azért nyomtam be, mert pont végetért a HIMYM-tartalékom, a CSI 7. évadjába meg nem akartam még belekezdeni, egyébként meg részletesen be akartam számolni Isoldének arról, hogy miért rettenetes), nem tudom, hogy történt, de hangosan nevettem, meg minden, és azóta a Middleman epizódokat a leghosszabb etetésekre tartalékolom, és soha nem nézem például mosogatás közben.

A Middleman, az a felvezetésem ellenére nem egy olyan sorozat, mint az Extras, hogy az embert az iszony szögezi a képernyőhöz (félreértés ne essék, az Extras se rossz, csak erős lelket kíván meg), hanem olyan, hogy egyrészt durván kifigurázza a 70-es évek sci-fijeinek technikai megoldásait és stílusát (hatalmas gumiszörnyek, villogó műszerfalak, mutáns csimpázok, mindenki leginkább a világuralomra tör, gagyi kémes kütyübigyók, mint pl. a karóra-telefon, ráadásul a middleman is kb. úgy néz ki és öltözködik, mint Stirlic), másrészt viszont nagyon szellemes, többrétegű szövegek vannak benne, csak ez elsőre nem feltétlenül jön le, mert faarccal, hadarva beszélnek benne folyamatosan. Én alapvetően nem vagyok oda a paródiákért, csak a nagyon intellektuális fajtáját szeretem (pl. Pratchett), abból is az olyat, ami önálló történetként-világként is megállja a helyét, és az utalások fele esetleg csak évekkel később esik le (igen, ez beteges), és a Middleman ilyen. Ráadásul szerethetőek benne a karakterek, nem szabványos megoldások vannak benne (pl. Noser, aki dalszövegekben beszél), és egyáltalán, jó nézni.

Ja, a sztorija nem bonyolult, a főszereplőt, Wendy Watsont beszippantja egy idegenveszély-elhárító szervezet, pontosabban annak képviselője (I have no idea who runs the company, I'm just the Middleman), és attól fogva leginkább kinyomozzák a kinyomoznivalókat és megmentik a világot minden részben.

Ami az idézeteket illeti, isolde már megelőzött az egyik kedvencemmel, ami frappánsan összefoglalja, amit a férfiak sírásáról gondolok, de azért maradt még (sajnos írásban sok lemarad az élményből):

The Middleman: You let yourself become distracted and the next thing you know a geologic rift opens and the city is overrun by three-toed hominids who once battled man for dominance while you've got your tighty-whiteys around your ankles.
Wendy: That happened to you, didn't it?

Vagy a kedvencem, Sensei Ping (a házi távolkeleti-harcművészet mesterük):

Wendy: Uh, Sensei Ping. Like an unborn lotus festering in the mud waiting to blossom, I come to you with humble greetings to beseech your guidance, most awesome…
Sensei Ping: (laughs) Did The Middleman tell you to recite the most hallowed verse of greetings to Sensei Ping?
Wendy: Uh, yes.
Sensei Ping: He is such a comedian. You know, most of us masters of the martial arts are actually very laid back.
Wendy: Really?
Sensei Ping: No!