Tegnap meg az volt, hogy mr.a valamikor felvetette, hogy Predátor, MOM Park, aztán ízlésbeli és egyéb preferenciák egyeztetése után az Arénában kötöttünk ki a Ghost Writeren. Félórával a film előtt meg felhívott az L. beszélgetni, mire mondtam, hogy mozi, erre ő elsóhajtotta magát, hogy ó, pedig ő de szerette volna ezt a filmet megnézni valakivel, úgyhogy mondtam, hogy jöjjön, még odaér.

[A film egyébként remekjó volt, az elmúlt pár hónap legjobbja, pedig a történetből elég nagy vacakságokat is ki lehetett volna hozni, de egyrészt ott volt Ewan McGregor, akit alapból is tökre szeretek, de ebben a helyét is nagyon megtalálta, másrészt a színek és a kameraállások és a képek, harmadrészt mindenki olyan volt, mint egy valóságos ember, semmi drámai hatásvadászat (annak ellenére, hogy inkább művészfilm benyomást keltett, mint akciósat) meg szájbamagyarázás, hanem megemlített, elvarratlan szálak, mint az életben, és a párbeszédek is olyanok voltak, ahogy igazából beszélnek az emberek. Jó értelemben. Az obligát autósüldözés sem az a fékcsikorgós, adrenalinos zenés dolog volt, ill. mint az L. megemlítette, végre egy film, amiben a főszereplő pontosan azt tette, amit ő is tett volna. Minden percét élveztem, na, nálam legalább 9/10-es].

És először azt hittem, hogy a film és a becses, szórakoztató társaságom vonzotta oda, gyanakodni akkor kezdtem, amikor öt perccel a találkozásunk után megegyeztek mr.a-val, hogy a lányt legközelebb akkor nem is hozzák. A gyanúm később csak felerősödött, amikor mozi után az ünnepekre való tekintettel bementünk a Tescóba, és én ott ugrándoztam egyik sorból a másikba, és időnként megpillantottam őket, amint békés egyetértésben ácsorognak a felvágottas sorban, meg ilyenek.

Utána valahogy eltöltöttünk lent a parkolóban másfél-két órát azzal, hogy ácsorogtunk, és sorozatokról beszélgettünk meg pletykálkodtunk, aztán a fiúk elkezdtek engem fényképezni, meg egymást, ahogy engem fényképeznek, azután folytattuk a sorozatokat meg miegyebet, a nagyjára már nem emlékeztem, csak arra, hogy nem akartunk hazamenni, illetve az L. felvetette, hogy ha már úgyis van nálam vodka, menjünk haza hozzá, és megbeszéltük, hogy összeköltözünk hárman, meg mondta, hogy nagyon régen nem látott engem ilyen vidáman nevetni (mint amikor oroszul beszélt hozzám), aztán kijelentette, hogy a filmbéli szereplők may or may not have been CIA-ügynökök, de ő meg van róla győződve, hogy én KGB-ügynök vagyok (amennyiben a hazafelé úton valami baleset érte volna, az biztosan öngyilkosság volt, mert nekem alibim van (a zsiráf biztosan mellettem fog tanúskodni)).

Meg valamikor szóba került, hogy az a mostanában a moderáción keresztül kommentel hozzám, ha zavarja mások helyesírása, pedig régebben simán megkerülte a szküllát és a karübdiszt, erre azt hozta fel mentségéül, hogy újabban rendes lett, és tartja a határokat (ő is In Treatmentet néz), mire mondtam, hogy bármikor kommentelhet élesben a blogomban, I’m comfortable with that (a második évad egyéként csalódás volt az első után). Erre megegyeztek, hogy ez passzív aggresszió a részemről, szóval ezekkel nem érdemes egyenesben kommunikálni, legközelebb majd mintegy véletlenül beszélek valami közös ismerősünkkel a dologról, hátha továbbadja, úgy hitelesebb.

És ebből, meg abból kiindulva, hogy amikor mondtam, hogy de a romantikus jelenet után tök hideg és elutasító volt a szereplő, mire ők azt felelték, hogy de biztosan nem volt jó a szex, meg egyébként is rájött, hogy hibát követett el, amire én azt mondtam, hogy de legalább egy kávéval megkínálhatta volna, mire ők azt válaszolták, hogy de hát hozzászokott, hogy az alkalmazottak főzik a kávét, és ekkor én gyanút fogtam, és mondtam, hogy de én a pasira gondoltam, mire ők rávágták kórusban, hogy ők meg a csajra, szóval ebből azt a következtetést vontam le, hogy van még mit csiszolnom a kommunikációs technikáimon.

Azután hazamentünk szépen, ahelyett, hogy összeköltöztünk volna.