leginkább a nőkről

(A korábbi szálakat is folytatni fogom, de most muszáj beszúrni egy sorozatost, amíg friss az élmény.)

A Fleabaget A. mondta nekem, mármint a nyár során rendszeresen felemlegette, hogy ő Fleabaget néz, nézzek én is Fleabaget, amire én rendszeresen visszakérdeztem, hogy látta-e már a Fireflyt, és ennyiben maradtunk (néha más dolgokról is beszélgettünk). Előbb is beiktattam volna, csak volt egy skandináv projektem Izland miatt, mármint szórványos szabadidőmben hangolódásképpen végignyomtam egy csomó izlandi sorozatot, amit a rokon népeké követtek (a Heimebane volt a legjobb, noha egyáltalán nem érdeklődöm a foci iránt, de be kell vallanom, hogy ebben előfordultak bizonyos gólok, amelyeknél könnybe lábadt a szemem a katarzistól).

Utána a walesi projekt következett (immár a nemlétező szabadidőből), mármint Lammal kiterveltük, hogy megtanulunk walesiül, mire odautazunk (1993-1998 óta törvényben is nyomják a nyelvőrzést, minden hivatalos dolgot kötelező walesiül is megírni, ennek ellenére a helyi lakosoknak csak kb. egyhatoda beszéli), és a kocsmákban az ő nyelvükön fogunk hamburgert rendelni, és ha valahol nem értik, akkor felháborodottan az asztalra csapunk, hogy mi lett a honfiúi (honleányi) büszkeséggel*.

De utána augusztus végén úgy gondoltam, na jó, mosogatáshoz megnézem az első részt, és utána úgy maradtam, és másodszor is végignéztem mindkét évadot, rögtön (nem szokásom, de még nem álltam készen arra, hogy ennek vége legyen). A Fleabag eredetileg egy egyszemélyes, egyórás színdarab volt, amelyet Phoebe Waller-Bridge írt és játszott el, és a színdarabban még a többi szereplőt is csak ő jellemezte. A főszereplő egy szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő londoni nő, aki a saját életét kommentálja a kamerának (eddig semmi extra).

Az már az elején feltűnt, hogy semmi nem az, aminek látszik; nem akarok spoilerezni, de amit imádtam benne, az az, ahogyan a kamerát használja (a “közönség”, akit meg akar győzni), az ambivalens kapcsolatok (mármint a valódiak, a nővérével, az apjával, a Godmotherrel, a feminizmussal, stb.), az, hogy minden egyes jelenet, mondat és nézés a helyén van (mindenkitől), és bár az elején az egész egy könnyed vígjátéknak indul, igazából akkora drámai íve van, hogy a fal adja a másikat (és nem lehet megjósolni, hogy mi következik, de a végén az egész összeáll). És még azt, hogy miközben rendkívül jól szórakoztam, azért eléggé fájt.

PWB a második évadot főleg azért nem akarta megcsinálni, mert az elsőben lezárja a viszonyát a kamerával (elfordul tőle), de utána kitalálta, hogyan lehet ebből visszajönni (több évad viszont már biztos nem lesz).

A komplett sorozat második végignézése után viszont még mindig hiányérzetem volt, úgyhogy azóta PWB-interjúkat nézek/hallgatok mosogatáshoz/vezetéshez, és időnként le kell parkolnom egy-egy pezsgőspoharat vagy autót a szélre, amíg visszatekerem. Eleve egy olyannal kezdtem, amiben a főszereplő személyiségét elemzik, és ebben egyszer csak elhangzott a kérdés, hogy bár Fb magányosnak, bűntudatosnak, tanácstalannak, stb. érzi magát, és a környezete is folyamatosan kritizálja, HA ugyanezt a (szarkasztikus humorú, szabados szexuális életet élő, magabiztosnak tűnő) karaktert egy férfi játszaná, az valószínűleg egy meglehetősen sikeres ember lenne, és hát

nos,

igen.

Egy másikban a(z enyhén/nagyon hímsoviniszta) interjúvoltató úgy fogalmazta meg ugyanezt (enyhén leereszkedő, kedvesnek szánt hangnemben), hogy “Fleabag annyira okos, szellemes, határozott, hogy szinte már olyan, mint egy férfi, nem?”. (Vö. “A nők és az emberek”.)

Utána jött pár hogykészült (az alap sztoriötletet az adta, hogy PWB-nek van egy nagyon jó barátnője, és egyszer csak elképzelte, hogy milyen ember lenne, ha a barátnője meghalna; magát a karaktert meg már rég szerette volna eljátszani), utána viszont egy kis standup arról, hogy valamilyen okból kifolyólag egyszer számolni kezdte, hányszor kritizálja magát egy adott időintervallumban (nem sokra tippelt, mert úgy érezte, ő alapvetően eléggé szereti magát, sikeres, magabiztos, jó emberi kapcsolatokkal rendelkezik, stb.).

Maga a monológ valahogy úgy szólt, hogy “és akkor megróttam magam, amiért halogatom azt a karrierem szempontjából fontos telefont, utána elintéztem, akkor azért utáltam magam, mert hogy lehetek ennyire opportunista, majd azért, mert egy férfi biztosan nem utálná ezért magát, és rossz feminista vagyok”, stb.

Ezt az követte, hogy a szembesülés után elgondolkozott azon, hogy a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel eszünkbe nem jutna úgy beszélni, ahogy magunkkal tesszük (főleg nők és egyes férfiak), és itt előadta, hogy hogyan is megy ez a fejünkben (óvó-védő, enyhén infantilizáló, enyhén gollamos hangnemben): “Ó, szóval előadást kellene tartanod? Biztos, hogy képes leszel rá? Nem akarod inkább lemondani? De hát tudod, hogy ez nem az erősséged. Ja, a főnököd kifejezetten téged akart erre? Nem gondolod, hogy csak azért, mert nincs tisztában a képességeid határaival? Nem kellene valaki másnak átadnod ezt az egészet? Tudod, hogy mások mennyivel jobbak nálad”, stb. Mivel PWB elég vicces ember, én eléggé nevettem, de hát lássuk be, hogy megint csak nos, igen. A végkövetkeztetés az volt, hogy beszéljünk már legalább annyira kedvesen önmagunkkal is, amennyire a legjobb (vagy akár egy kevésbé jó) barátnőnkkel tennék (és azért tényleg már).

Na de visszatérve a sorozatra, az foglalkozik ugyan a feminizmussal, de nem kategorikusan feminista (inkább emberi), és semmiképpen nem PC (de szeretettel nem PC). Továbbá PWB állítása szerint teljesen változatos nemű, korú és származású emberek szoktak odamenni hozzá azzal, hogy “én is Fleabag vagyok!”, úgyhogy azt hiszem, mindenkinek ajánlható (a saját barátaim legalábbis biztosan nem panaszkodnának arra, hogy nem ajánlom mindenkinek).

Következik még ezzel párhuzamosan: hogyan hagytam ott a Tindert a való világért (kérjük, ne próbálja ki otthon).

 

* A “ll” kiejtésénél egyébként elakadtunk, ami nem csoda, mert a “Welsh Place Names” című könyvben is elmagyarázzák az összes többit, ennél viszont csak annyi áll, hogy “ll is more easily learnt by oral example” (hörögni kell). Egy darabig kísérleteztünk vele a kocsiban (a gyerekekkel együtt), amíg Lam meg nem jegyezte, hogy ez az egész úgy hangzik, mint egy fonológiavizsga, onnan már csak röhögtünk, és lemondtunk nagyszabású terveinkről.
Reklámok

3 thoughts on “leginkább a nőkről

    1. lucia Szerző

      Jó, egyrészt mosolyogtam :)

      Másrészt meg a kutya azért más, az egy teljesen kontrollálható és egyáltalán nem veszélyes kapcsolat (soha nem hagy el és semmilyen komoly és maradandó következménnyel nincsenek a tettei az ember életére). PWB a barátnőjével kapcsolatban mesélte, hogy egy ilyen barátságban, amilyenben ők vannak, az ember őszintén örül a másik sikereinek és szomorú a másik kudarcai miatt (noha azok ténylegesen nem érintik az ő életét), és támogatja a másikat akkor is, ha valami esetleg kudarccal is kecsegtető dolgot akar csinálni, nem kicsinyli le, na ez.

      Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.