Tegnap már nagyon mozizhatnékom volt, ugyanakkor dolgoznom is kellett volna, vagyis praktikusabb lett volna, ha az itthon lévő ötezer film közül nézek meg egyet. Szóval őrlődtem. Azután eszembe jutott, hogy megkérdezem az L.-t, ráér-e (ő az egyetlen olyan ismerősöm, akinek se kutyája, se macskája, és szeret mozizni, bár hívás közben eszembe jutott a mr.a is, de neki akkortájt van a munkaideje), és ha ráér, akkor megyünk moziba, ha nem, akkor itthon nézek meg valamit. Mivel mostanában esténként vagy fusizik, vagy mindenféle tanfolyamokon eszi a fene (a múltkor valamiért rácseteltem este, és úgy az ötödik percben közölte, hogy oké-oké, de ő most igazából vizsgázik éppen), sikerült úgy kezdenem a mondanivalómat, hogy hol vagy és mit csinálsz, amivel egy pillanatra zavarba ejtettem, mármint, hogy miért követelem, hogy elszámoljon az idejével, de utána tisztáztuk, hogy csak moziról van szó.

Két óra múlva találkoztunk, és mint kiderült, ő addig megjárta Ferihegyet, betolatta egy motoros bandával a lefulladt autóját, elvitte szervizbe a másik városfél túlsó végén, majd metróra szállt, úgy érkezett, de megcsinálta. Az I Love You Man-t néztük meg (nem akarok magyarázkodni, ez volt a MOM-ban az egyetlen nézhetőnek vélt eredeti nyelvű), aminek a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni, és ami egyébként semmi különös nem volt, ahogy az L. fogalmazott, kábé olyan, mint egy jobb sitcom duplarésze, aminek az illúzióját felerősítette a rengeteg sorozatszereplő is. Amikor vége lett, már vártam a kérdést, mert ez kábé olyan volt, mint egy pasiknak készült csajfilm, és a csajfilmek után minden nő elgondolkozik azon, hogy én is kövér vagyok-e, én is kapcsolatfüggő vagyok-e, én is túl sokat beszélek-e, meg ilyesmi, és valóban, az L. igen hamar megosztotta velem, miszerint azon gondolkozik, neki van-e rendes férfibarátja. Mivel én ezt (mármint vele kapcsolatban) sokkal hamarabb átgondoltam, megválaszoltam, hogy igen, sőt, erre viszont ő azt hozta fel ellenérvként, hogy de ők nem nagyon szokták részletesen megbeszélni a fiúkkal a szexuális életüket. Ezzel kapcsolatban arra jutottunk, mint férfi a férfival, hogy személyes tapasztalataink szerint a normálisabb pasik a pubertás vége után legfeljebb csak a futó kalandjaikat szokták részletesebben kitárgyalni, a barátnőjüket nem.

Én meg azon gondolkoztam el, hogy nekem miért csak fiúbarátaim voltak/vannak mindig, és arra jutottam, hogy például a tegnap esti szituációt elképzelve, egy nő eleve defenzív lett volna, ha két órával a kezdés előtt hívom moziba, hogy miért csak akkor szólok, lesz-e idő felöltözni valahogy meg sminkelni, meg egyáltalán, ez tekintettel nem levős dolog, és viszont attól fél, hogy ha nemet mond, akkor megbánt, és tuti, hogy még lett volna az este során tíz-húsz olyan helyzet, amiben áthágok valami íratlan szabályt. És én egyáltalán nem tartom életképtelen dolognak ezt a fajta női érzékenységet, valahol még meg is értem, de képtelen vagyok alkalmazkodni hozzá, és erre borzasztó sokszor rácsesztem már az életem során, amikor ott álltam tökéletesen értetlenül egy hisztiző nővel szemben. A fiúk sokkal egyszerűbbek, egyrészt nem sértődnek meg, másrészt meg nem következtetnek bonyolult ok-okozati összefüggésekre, hanem rákérdeznek, harmadrészt tudnak érzelmi viharok nélkül is nemet mondani, ha egy egyszerű, igen-nemes kérdést tesz fel nekik az ember. Szóval ezért. Persze lehet, hogy csak nekem vannak túl egyoldalú tapasztalataim.