Most így a háromnapos hétvége tiszteletére kibővítettem a biciklis útvonalamat a Jánoshegyi út szerpentines részével, így most már oda-vissza összesen olyan 22 kilométert biciklizem, de továbbra is csak az Irhás árkos részt utálom belőle. Főleg lefelé. A fiúm szerint nem vészes, úgy végig lehet menni rajta, hogy suhh, de tisztáztuk, hogy én úgy szoktam végigmenni rajta, hogy damdamdamdam (takes me where I cannot stand), amit neki a teleszkópja szokott csak csinálni, úgyhogy a fiúmnak tényleg csak a suhh részét kell elvégeznie.

Egyébként meg nagyon kellemes az egész, és csak egy kicsit megalázó, hogy én lefelé nem tudok olyan gyorsan végigmenni a szerpentinen, mint mások felfelé, az ilyesmitől egyébként mindig zsigerből kibújik belőlem a versenyszellem, aminek sok lihegés, és exogén depresszió a vége. Hogy kevésbé legyen kihívás számomra a feladat, hogy csak annyival menjek, amennyivel tudok, a fiúm kölcsönadta a Polar óráját, azóta boldogabb ember vagyok, mert az Irháson kívül mindenütt sikerül az aerob tartományon belül maradnom, kivéve a libegő tetejénél lévő teret kirándulóidőszakban, ami egyébként nagyjából sík, viszont richtig felmegy ott tíz ponttal a szívritmusom a szociofóbiám miatt (true story), úgy becsipog olyankor a karom, mint a fireflyban a reaver alert.

Ezzel kapcsolatban szeretném még mintegy mellékesen megjegyezni, hogy nem cuki dolog, amikor egy velem egy súlycsoportban lévő kutya aranyosan rámugrál, egyrészt, mivel a rámugrálni odarohanó kutyát ránézésre semmi nem különbözteti meg a rámugrálni és megharapni odarohanó kutyától, másrészt meg szeretetből is simán el tud engem dönteni egy ilyen állat biciklistül, és olyankor én szomorú leszek (alkalmazott lucia én-üzeneteket taktikusan, pedig közéjük is lövethetett volna).

És ha már itt tartunk, a gépjárműforgalom elől lezárt útra autóval behajtani sem cuki dolog.

Na de visszatérve egyéb természetű dolgokhoz, ezalatt a száznégy perc alatt olyan 666 kalóriát égetek el, ami csak másfél tábla csoki, pedig ugyanennyi idő alatt akár négyet is képes lennék megenni spontán. És a szerpentin például egyáltalán nem kellemetlen, csak végtelenül unalmas, azért is gyorsítok egészségtelenül be, úgyhogy magamhoz kéne vennem valamelyik MP3 lejátszómat, csak arra zenét is kell tölteni, és az autóscédémet is lassan egy éve válogatom, hogy mi legyen rajta, na mindegy, valami majd csak lesz. Viszont már nagyon várom, hogy ne én legyek a világ leglassabb biciklistája, nem bírom az ilyen hosszútávú projekteket, instant sikerekhez vagyok szokva, most meg már másfél hónapja biciklizem, és még mindig csak annyit értem el, hogy nem kell tolnom az emelkedőn, meg kapok levegőt, én viszont telhetetlen vagyok, és olyat szeretnék, hogy suhh, I'm a leaf on the wind, watch me soar. Lehetőleg tegnapra.