Azért mióta tisztáztam magammal, hogy az valahol érthető és a dolgok természetes rendje, amikor olyan srácok, akik vélhetően gyerekkoruk óta bicikliznek, izmaik vannak, továbbá az enyémnél jobb kerékpárjuk, lehagynak az Irhásban vagy a jános-hegyi szerpentinen (annak ellenére, hogy már három (négy?) éve biciklizem időnként, és néha nem is másnaposan), azóta minden frusztráció nélkül tudok gyönyörködni az előttem rendszeresen megjelenő biciklimezes férfivállakban és seggekben arra a pár másodpercre. A miheztartás végett azért megjegyezném, hogy ez nem jelenti azt, hogy amikor nyolcvan évesen tekerek majd fel az Irhásban, nem fogok egy sétabotot is magammal vinni, amit az engem leelőző bicikliküllők közé dugva azt rikácsolhatom, hogy hová siet, fiatalember, mi olyan sürgős.

A másik előnye ennek a dolognak, hogy gyakorlatilag eltűnt a derekamról a muffin és a lábamról a bőrnarancs, helyette szaporodik rajta az idegen agyag a véraláfutás (a másik kedvenc sportom). Konkrétan két vízszíntjelző sáv található rajtam, az egyik a sípcsontjaimon egy vonalban, amikkel a pedált szoktam magasságba állítani, a másik meg úgy néz ki, mintha rendszeresen markolászná valaki a combomat, egy ideig engem is megvezetett a dolog, és eltöprengtem a poltergeist-jelenségeken, meg a stigmákon, de azután rájöttem, hogy a gyerek pont ott szokott rugdosni lelkesen, amikor leviszem a lépcsőn. Mindenesetre a naranccsal és egyéb hájakkal ellentétben a foltosság nem akadályoz abban, hogy rövidnadrágban menjek ki az utcára, harisnya nélkül, nem tudom, hány éve idén először (de tudom, ahány éve nem voltam 46 kiló), főleg, hogy így július idusára sikerült falfehérből szimplán csak sápadttá barnulnom. Kár, hogy nem megyek sehova.

Ja de igen, a minap megnéztem a mr.a-val a Tetovált lányt, a Filmet, ami Nem Akart Véget Érni. Vagyis félórával azután, hogy türelmetlenkedni kezdtem, véget ért. Utána lett egy másik vége. Utána szép lassan, elnyújtottan, két mondat között hosszan a semmibe meredve lezártak egy elvarratlan szálat, majd még egyet és még egyet. És én alapvetően szeretem ezt a stílust, a szűkszavú, elgondolkozós, alkoholista svédeskedést, de mostanában ez az életem, és akkor a moziban legyen már egy tisztességes autósüldözés, vagy akármi. Mindenestre így sokkal nyugisabb olvasni a könyvet, ami egyébként tényleg jó.

Most így a háromnapos hétvége tiszteletére kibővítettem a biciklis útvonalamat a Jánoshegyi út szerpentines részével, így most már oda-vissza összesen olyan 22 kilométert biciklizem, de továbbra is csak az Irhás árkos részt utálom belőle. Főleg lefelé. A fiúm szerint nem vészes, úgy végig lehet menni rajta, hogy suhh, de tisztáztuk, hogy én úgy szoktam végigmenni rajta, hogy damdamdamdam (takes me where I cannot stand), amit neki a teleszkópja szokott csak csinálni, úgyhogy a fiúmnak tényleg csak a suhh részét kell elvégeznie.

Egyébként meg nagyon kellemes az egész, és csak egy kicsit megalázó, hogy én lefelé nem tudok olyan gyorsan végigmenni a szerpentinen, mint mások felfelé, az ilyesmitől egyébként mindig zsigerből kibújik belőlem a versenyszellem, aminek sok lihegés, és exogén depresszió a vége. Hogy kevésbé legyen kihívás számomra a feladat, hogy csak annyival menjek, amennyivel tudok, a fiúm kölcsönadta a Polar óráját, azóta boldogabb ember vagyok, mert az Irháson kívül mindenütt sikerül az aerob tartományon belül maradnom, kivéve a libegő tetejénél lévő teret kirándulóidőszakban, ami egyébként nagyjából sík, viszont richtig felmegy ott tíz ponttal a szívritmusom a szociofóbiám miatt (true story), úgy becsipog olyankor a karom, mint a fireflyban a reaver alert.

Ezzel kapcsolatban szeretném még mintegy mellékesen megjegyezni, hogy nem cuki dolog, amikor egy velem egy súlycsoportban lévő kutya aranyosan rámugrál, egyrészt, mivel a rámugrálni odarohanó kutyát ránézésre semmi nem különbözteti meg a rámugrálni és megharapni odarohanó kutyától, másrészt meg szeretetből is simán el tud engem dönteni egy ilyen állat biciklistül, és olyankor én szomorú leszek (alkalmazott lucia én-üzeneteket taktikusan, pedig közéjük is lövethetett volna).

És ha már itt tartunk, a gépjárműforgalom elől lezárt útra autóval behajtani sem cuki dolog.

Na de visszatérve egyéb természetű dolgokhoz, ezalatt a száznégy perc alatt olyan 666 kalóriát égetek el, ami csak másfél tábla csoki, pedig ugyanennyi idő alatt akár négyet is képes lennék megenni spontán. És a szerpentin például egyáltalán nem kellemetlen, csak végtelenül unalmas, azért is gyorsítok egészségtelenül be, úgyhogy magamhoz kéne vennem valamelyik MP3 lejátszómat, csak arra zenét is kell tölteni, és az autóscédémet is lassan egy éve válogatom, hogy mi legyen rajta, na mindegy, valami majd csak lesz. Viszont már nagyon várom, hogy ne én legyek a világ leglassabb biciklistája, nem bírom az ilyen hosszútávú projekteket, instant sikerekhez vagyok szokva, most meg már másfél hónapja biciklizem, és még mindig csak annyit értem el, hogy nem kell tolnom az emelkedőn, meg kapok levegőt, én viszont telhetetlen vagyok, és olyat szeretnék, hogy suhh, I'm a leaf on the wind, watch me soar. Lehetőleg tegnapra.

Ma reggel gondoltam egyet, és továbbmentem a Konkoly-Thegén, mert miért is ne. Ezt már korábban is megtehettem volna, de attól tartottam, hogy ha már odáig meg akarok halni, akkor mi lesz velem később, viszont ma bebizonyosodott, hogy az Irhás árokhoz képest minden egyéb örömbiciklizés, mindegy, hogy mennyit kell felfelé menni. Egy kicsit azért megszívattam magam, mert elfelejtettem lekanyarodni a Jánoshegyi útra, és legurultam a fogaskerekű Svábhegy megállójáig nagy boldogan, arra viszont nem gondoltam, hogy ez felfelé mind emelkedő lesz. Később eszembe jutott. Amúgy az erdőben nagyobb a forgalom, mint a nagykörúton péntek délután, továbbá bebizonyosodott a régi sejtésem, hogy ha az ember "A" pontból biciklizik "A" pontba, akkor mindenképpen többet megy felfelé, ugyanis hajszálra ugyanazon az útvonalon (na jó, a szabályos útfélen mentem minden irányba) lefelé 150 méterrel kevesebbet mutatott az óra, és ezt nem először követi el, és mindig felfelé csinál többet. Csak arra tudok gondolni, hogy lefelé a kátyúkon és köveken átrepülés miatt nem pörög annyit a kerék, mint felfelé, de ennyi lenne a különbség? Sokkal valószínűbb, hogy az emelkedők tágítják a teret, vagy valami ilyesmi, a nagy egyesített elmélet biztos erre is fényt derít majd.

Bár ez valószínűleg senkit nem érdekel rajtam kívül, de ma reggel sikerült egy perccel megdöntenem minden eddigi rekordomat, és 24 p 50 mp alatt felmennem az egész Irhás árkon, megállás nélkül a Konkoly-Thegéig (2,66 km, 160-200 m szintemelkedéssel (ez az ellentmondásos térképekből nem derül ki pontosan), fele földút). Ráadásul nem is lihegtem olyan nagyon, és se az óvodás csoport, se a mögöttem közlekedő futó sem ért utol, ami határozottan lelkesítő volt (utálom, amikor fehér szakállas bácsik vigyorogva leelőznek). Az életem többi része abból áll, hogy fordítok, imádkozom a számítógépek istenéhez, hogy még ne szólítsa magához a notebookomat, és a gyereknek adok enni, meg nyüsztetem, szóval nagyon jót tesz velem az a reggeli negyven perc.

Ma reggel gondoltam egyet, és felfelé indultam el biciklivel, az Irhás árokba, miután a fiúm megígérte, hogy nem fogk kóbor medvével kutyával találkozni, mert már untam az autókat, és hogy a legelején lefelé három kilométeren át megfagyok. Ez így ugyan csak öt km oda-vissza összesen, de nem örömbringázás, különösen, hogy az ötből három az földút, meg egyébként is, meredek az egész. Viszont legalább kihívás, és erdő, gólyahír, pitypalatty, továbbá otthon vagyok az út végéről öt perc alatt (különösen ha úgy megyek, mint ma, hogy bal kézzel elfelejtek ráfogni rendesen a fékre, és útközben már nem tudok korrigálni, mert úgy ráznak a kátyúk, hogy nem merem elengedni a kormányt egy pillanatra se, csak valahol az út utolsó egyharmadában). És asszem, már a fenekem sem fáj annyira, vagy csak a közvetlen életveszély (szívroham, fulladás, fejreesés és medvék által) átsorszámozta a prioritásaimat, ezért nem vettem észre. Mondjuk azt csodálkozva konstatáltam, hogy mekkora forgalom van az erdőben, olyan kábé öt másik biciklista jött szembe, nincs-e ezeknek munkájuk, kérdeztem a fiúmat (roppant frusztráló azzal szembesülni, hogy mindenki gyorsabban megy, kevésbé lihegve nálam), aki viszont azt kérdezte, hogy volt-e közöttük ismerős. Ezt követően tisztáztuk, hogy ha volt is, az (a) csak az ő ismerőse lehetett, nem az enyém, (b) örültem, hogy élek, nemhogy még nézegessek is, (c) nekem fogalmam sincs, hogy kinek milyen biciklije van, én úgy hajszínről, nézésről meg érdekes fülformáról ismerem fel az embereket, az viszont ilyenkor nem látszik.

Ami tanulságot hordoz a mai nap, az az, hogy legközelebb még az út elején ellenőrizzem, hogy tényleg leváltott-e a bicikli kistárcsára, még mielőtt kiköpném a tüdőm.

Tegnap meg ma összegyűjtöttem a bátorságomat, és így másfél év után megint biciklire ültem (már korábban is akartam, csak nem találtam a bicikliscipőmet, de valamelyik éjjel eszembe jutott, hogy kiraktam a görény almosdobozában az erkélyre, és tényleg), és nem is voltam olyan szörnyű béna, mint gondoltam, egyszer sem kellett megállnom. Jó, mondjuk nem mentem sokat, legurultam a Gazdagréti lakótelephez, és tettem körülötte két kört, majd vissza, ez olyan 8,5 km, és sík rész nincs benne, de nem tudom, szintben mennyi. Egyébként valószínűleg megemelték a közúti veszélyeztetés büntetési tételeit, mert ma csak egy autó húzta rám a kormányát, pedig a reggeli csúcsban mentem, hogy a gyereket ne kelljen egyedül hagyni. A fenekem viszont meglehetősen feltört, de ez ilyen, és meglepő módon csak a karom izomlázas, de az nagyon. Remélhetőleg pár héten belül a fenekem is publikus méretűre izmosodik.

Köszönet annak a kedves biciklistának, aki nem csak lehajolt a fedélzeti kompjúteremért, hanem vette a fáradtságot, és leadta a reptér melletti zöldségesnél. Napok óta nem tudom, mennyivel is megyek éppen, tisztára stresszes voltam már.

(Lenyomozhatósági szempontból pedig a google veszélyei még mindig eltörpülnek a szájhagyomány mellett.)

Ez a kánikula betett egyébként a társadalmi kapcsolataimnak, eddig mezről tökre felismertem, melyik biciklistával szoktunk köszönni egymásnak, melyikkel nem, a mostani félmeztelen felsőtestű harcosok viszont mind egyformák számomra. A szimpatikus vöröshajú kurvalány csinálja jól, ő mindig ugyanott áll, nem kell gondolkozni, csak szia. Kezdek egyébként ismét nyitni a világ felé, ma majdnem szóltam is ahhoz a kerékpároshoz, akivel egyazon dinnyésnél vásároltunk fél-fél kiló cserkót, érdeklődve figyelt engem, úgyhogy felvetődött bennem, megkérdezem, ő is az elválasztós kilencvennapost csinálja-e, de szerencsére inkább csak elhajtottam balfelé. Az a biztos.

Előbb-utóbb a levelekre is válaszolni fogok megint, higgyétek el, nem könnyű számomra az ilyesmi.

Mostanában ott kívül nem igazán történik semmi, a legjobb, amikor reggel bebicajozom a munkahelyre, tök autistán. Mindig a Gazdagréti lakótelep mellett zúgva levelé 42 km/óránál jut eszembe, hogy vissza kéne rakni a napszemüveget, amit a Törökbálinti úton található szederfa mellett szoktam levenni (nem látom benne a szedreket) mert kifolyik a szemem, akkor ezzel elbohóckodom egy darabig. Felhős napokon különösen vicces, mert akkor hirtelen egyszer csak nem látok benne, csak érzésből zúzok tovább, mint Neo. A Budaörsinél szokott becsatlakozni az a fiú, aki a háromnegyedes biciklisnadrágja felett farmersortot visel és mindig nagyon komoran néz (nem viccel a biciklizéssel), int, majd elhúz mellettem. Újabban még a reptér melletti hosszú egyenes szakaszon (balra búzamező) is látom a hátát, engem ez motivál, aztán a kedves, romantikus megjelenésű vörös kurvánál jobbra fordulunk, innentől szederfától szederfáig élek (ez is motivál), majd jön a kamionos szakasz. A kamionosok a legjobb arcok, nem dudálnak, nagy ívben kerülnek (tartanak tőlem, gondolja a vagány hangya). Ha még a bicikliúton meglátom a Kövér Fiút szemben, akkor messziről csöngetek, mert mindig csak az utat nézi maga előtt, és nem tart jobbra. Amúgy jó fej, a láncos afférnál is megkérdezte, segíthet-e, de a Lujza megoldotta. A fülemben a másokzenéje (a másokélete-junkieság mellett másokzenéje-junkie is vagyok, a legújabb szám a lejátszómban a Tear You Apart a She Wants Revenge-től, amit a fiúm hallgat mostanában rongyosra otthon), a fejemben az aktuális munkáim, nagyon komolyan, szóval időnként sorozatgyilkos vagyok, máskor meg szarkasztikus idős vidéki hölgy, görbe orral. És jól érzem magam, mindig szeretem az ilyet, amikor igazából belül élek, nem hatok a gravitációra különösebben (ugye van az a gumilepedős hasonlat, hát én most nem dudorítom ki észrevehetően).

Hát az van, hogy itt kiderült rólam, hogy feministának tűnő lány vagyok, amit simán fel fogok majd használni a glóriával szemben, ha legközelebb megvádol azzal, hogy túl udvarias vagyok az emberekkel, vagy a szememre hányja a lakkcipőmet, mert olyan nincsen, hogy valaki egy túl udvarias, lakkcipős típusú lány, és ugyanakkor bunkó feministának tűnik, ezt neki is be kell látnia.

De nem ez a lényeg, hanem ami miatt a fiúmat is bökdöstem tegnap vigyorogva, és mondtam neki, hogy azt írták rólam, hogy bringás csaj vagyok, ráadásul egy kerékpáros topikban, mire ő azt felelte, hogy nem, drágám (a drágámat konkrétan nem mondta, de olyan volt a hangja), az nem egy kerékpáros topik, az a kerékpáros topik. Amiben engem bringás csajnak neveztek, mondtam már?

Na jó, az indexes videós feltételezés egy kicsit rosszul esett, beismerem, mert ugyan elméletben egyszer a kanapén megtanultam már biciklit szerelni (elméleti szakember vagyok, elméletben motorozni is tudok például), saját pumpám is van, de eddig akárhányszor helyzet volt, fél percen belül leállt mellettem egy kedves biciklis fiú és meghívott egy sörre visszarakta / meghúzta / egyéb misztikus dolgokat csinált vele, szóval nem jellemző rám a szituáció.

Note to self: legközelebb maximum 10 km/órás sebességgel hajtani be biciklivel a raktárba, vagy pedig levenni előtte a napszemüveget.

(bár, végül is, mindenki időben elugrott, és a targoncát is sikerült kikerülni).

Ma reggel megint bicikli, így koratavasszal sokkal könnyebb is, mint például nyár közepén, a munkahelyemre már harminc-akárhány perc alatt beérek (jó, oké, hogy csak tíz kilométer, de annak a fele emelkedő, dimb és domb), ráadásul az egérutas kereszteződés utáni kapaszkodón úgy suhantam el a Kövér Fiú mellett 6,3 km/órával, hogy csak úgy lesett, esélye nem volt visszaelőzni, szóval a paralimpiai válogatottba már simán bekerülhetnék.

Amúgy meg ebből talán könyvet is írhatnék, hogy hogyan emelkedik a szellem a test korlátai fölé, olyasmire gondolok, mint a lábatlan csaj, aki megtanult repülőt vezetni, vagy a vak szájjalfestők, ugyanis ma kölcsönkértem a fiúmtól a pulzusmérőjét, és kiderült, hogy nekem lejtőn lefelé gurulva, nézelődve, amikor összesen csak a biciklibe való kapaszkodásba kell energiát fektetnem, 130+ a pulzusom, ha beletekerek kettőt, akkor rögtön 150 fölé ugrik, szóval úgy tűnik, már maga a puszta létezés is kihívás a szervezetem számára. Mindenesetre most kíváncsi lettem összehasonlító értékekre, úgyhogy az elkövetkezendő napokban még az is kiderülhet, hogy a biciklizésen kívül a főzés, a szex, illetve a tévénézés is extrémsport nekem élettanilag, következésképpen akár ezekre is konkrétan büszke lehetek, de természetesen majd szerényen olyanokat fogok mondani, hogy á, semmiség, és közben elszántan nézek, mint a mindennapjaink hősei a Reader's Digest megfelelő rovatában (jobbkezében sajtos kifli, balkezében a távirányító, mégis van ereje mosolyogni, csak a tekintetében tükröződik a küszködés).

Az úgy volt szombaton, hogy reggel bicajra kaptam, és leszáguldottam a Törökbálintiig, majd azon végig, folytatólagosan a Hegyalján egészen az Erzsébet hídig, ahol is a nagycsarnok felé vettem az irányt, és ez még egyáltalán nem az a rész volt, ahol kiderült az aerob kapacitásom, hanem az a rész, ahol suhh-suhh, kanyarban belső pedál fölemel. Aztán a csarnokban a kacsamell után rácsörögtem a fiúmra, hogy lassan indulhat a motorral, mert akkor egyszerre érünk a Rádayba, és valóban össze is hoztuk. A legendás hírű bolt meg nagyon pozitív csalódás volt, már onnan kezdve, hogy egyáltalán beengedtek, és azzal folytatva, hogy nem olyanokat mondtak nekem, hogy minek ennek bakancs, amikor még aszfaltom sem tud rendesen járni, hanem olyanokat, hogy jaj, bocs, ma nem lehet kártyával fizetni, de cserébe adunk 7000 forint árengedményt (nem ám, mint a patikákban például, hogy mit képzelek én a kártyámmal, menjek ki a sarokra pénzért, aztán álljak sorba újra). És vettünk a fiúmnak is szép neonsárga, márkás cipőfűzőt, amire rögtön mondta is a glória, amikor meglátta a kép sarkában, hogy de szép, és hogy ezt biztos látja a fiúm, és valóban.

Aztán a fiúmat hazaküldtem, illetve nekem is muszáj volt hazatekerni, mert amikor az előző nap bátortalanul megemlítettem, hogy ugye a kora délután engem már kocsmában fog találni, a titkosügynök ismerősömmel, és aztán úgy tervezem, hogy odajön a glória, és vele az éjszakába nyúlóan fogunk a kocsmában konzultálni, és akkor viszont már minek is a bakancsosboltból hazamennem, amikor egy-két órát egyedül is kibírok a kocsmában várakozva, szóval ennél a résznél a fiúm azt mondta, hogy nagyon rossz vagyok, és a kezemre csapott, úgyhogy a családi béke érdekében inkább hazaugrottam még a biciklivel, mielőtt elmentem volna viháncolni. Na és akkor felfelé derült ki, hogy a fiúmnak volt mégiscsak igaza, és létezik olyan, hogy aerob kapacitás, illetve nekem is van olyanom (régebben azt hittem, hogy ez csak olyan belső vicc, amivel a rookiekat etetik magukban röhögve a profik), úgyhogy megállás nélkül suhh, végigtekertem öttel a Hegyalján felfelé. Az a titka igazából, hogy nagyon lassan kell hajtani, és az se baj, hogy ha az ember fülében ordít valami üvöltős muzsika, mert morálisan sokat segít, ha nem hallod a saját lihegésed.

A kocsmáról meg elöljáróban annyit, hogy tegnap például csak hányni járt belém a lélek, úgyhogy talán nem is baj, hogy nem délben kezdtem, további részletek meg coming soon.

Újabban van Hanwag bakancsom és aerob kapacitásom. A részletekért kérjük, keresse fel honlapunkat a jövő héten (most megyek a kocsmába megünnepelni).

Ja, és még azt szeretném tudni, hogy sokan fognak rajtam nagyon röhögni, ha legközelebb bicajjal megyek a Tandembe csütörtökön, viszont taxival vitetem magam és a kerékpárt haza? A védelem érvei:

1. Nincs lámpám. Addig még lehet, a Sors számtalanszor bizonyította már nekem, hogy tud meglepetéssel szolgálni, de úgy érzem,a status quo-ból kell kiindulnom.
2. Hazafelé az út végig hegynek fel visz, a Farkasréti temetőig, és még azon is túl.
3. Nem szeretek inni és vezetni, bár bicajjal még nem próbáltam.

Na?

Ma reggel úgy döntöttem, hogy feladom, nem teszek továbbra is úgy, mint ha tél lenne, és bejöttem biciklivel. Dimbre fel, dombról le, a reptérrel szemben már zsendül a vetés (tavaly ott búzát rágcsáltam mindig), és eheti revelációm, hogy sokkal jobb 11°C fokban bicajozni, mint 36°C-ban.

Ja, és szombaton megnéztem azt is, hogy hol van hozzánk a legközelebbi szelektív szemétgyűjtő csomópont, úgyhogy most úgy érzem, eleget tettem a globális felmelegedés ellen ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül élvezhessem a januári tavaszt.

(Egyébként meg mióta sikerült három, egyenként is szinte teljesíthetetlen feltételt összehoznom, konkrétan azt, hogy nálam legyen az mp3 lejátszóm, legyen benne elem, illetve legyen benne zene is, na azóta sokkal gyorsabb és könnyedebb a biciklizési technikám. Szerintem azért, mert nem hallom a saját zihálásomat, meg ahogy a vér dobog a fülemben.

Volt ugye ez a vizsgálat, hogy embereknek adtak fényképeket az ellenkező nem képviselőiről, melyeket egy tízpontos skálán kellett osztályozniuk aszerint, hogy mennyire találják őket vonzónak. Ezután egy részüket fizikai erőfeszítésnek tették ki, másik részükre ráijesztettek (függőhídon való átkelés, ilyenek) az adrenalinszint megemelése végett, majd gyorsan újból adtak nekik képeket osztályozni, ezek között volt pár az előző sorozatból is. A kísérlet alanyai második alkalommal szignifikánsabban magasabb pontszámot adtak ugyanazokra a képekre, mint először, a kísérletet végző pszichológusok szerint azért, mert az agy a magas adrenalinszint által kiváltott fizikai reakciókat (kifulladás, felgyorsult szívverés, stb) úgy értelmezte, hogy "hmm, ez valószínűleg nagyon tetszik nekem, ha így reagálok rá". Na mármost az én agyam nem ilyen. Az én agyam biztonsági játékos, mindig a legrosszabb eshetőségre készül fel, és ha lihegek, akkor nem azt gondolja, hogy szerelmes vagyok, hanem azt, hogy úristen, mindjárt meghalok és nem bírom ezt már tovább. De becsapom a zenével, be én.)

Ma reggel egyébként komolyabban felmerült bennem ez a rövidnadrág-probléma (mármint az a probléma, hogy nem tudom, hol lehet venni), és eszembe is jutott, hogy van ez a térd fölé érő, sztreccs típusú kategória, amiben biztos tök kényelmes biciklizni, csak hogy a fenébe hívják? Ezen percekig törtem a fejem, amíg eszembe nem jutott a neve, miszerint biciklisnadrág.

Még szerencse, hogy legalább a humorom intellektuális.

Attol, amikor araszolok felfele biciklivel a gazdagreti lakotelep
mellett a hosszabbik uton, es reszben buszke vagyok arra, hogy mar tul
vagyok a felen es meg nem alltam le, leszamitva a csokivasarlast a
Kaisersben, reszben meg azon toprengek, lehet-e biciklis sisakban
napszurast kapni, es egyaltalan, a fejem hany szazalekat kell susse a
nap es milyen hosszan ahhoz, hogy napszurast kapjak, es akkor elhuz
mellettem a ket oszhaju kerekparos tata masodszor is, majd visszafordulva biztato szavakat inteznek felem, na attol elont egyfajta bibliai alazat.