bicikli kategória bejegyzései

megint bicikli

Azért mióta tisztáztam magammal, hogy az valahol érthető és a dolgok természetes rendje, amikor olyan srácok, akik vélhetően gyerekkoruk óta bicikliznek, izmaik vannak, továbbá az enyémnél jobb kerékpárjuk, lehagynak az Irhásban vagy a jános-hegyi szerpentinen (annak ellenére, hogy már három (négy?) éve biciklizem időnként, és néha nem is másnaposan), azóta minden frusztráció nélkül tudok gyönyörködni az előttem rendszeresen megjelenő biciklimezes férfivállakban és seggekben arra a pár másodpercre. A miheztartás végett azért megjegyezném, hogy ez nem jelenti azt, hogy amikor nyolcvan évesen tekerek majd fel az Irhásban, nem fogok egy sétabotot is magammal vinni, amit az engem leelőző bicikliküllők közé dugva azt rikácsolhatom, hogy hová siet, fiatalember, mi olyan sürgős.

A másik előnye ennek a dolognak, hogy gyakorlatilag eltűnt a derekamról a muffin és a lábamról a bőrnarancs, helyette szaporodik rajta az idegen agyag a véraláfutás (a másik kedvenc sportom). Konkrétan két vízszíntjelző sáv található rajtam, az egyik a sípcsontjaimon egy vonalban, amikkel a pedált szoktam magasságba állítani, a másik meg úgy néz ki, mintha rendszeresen markolászná valaki a combomat, egy ideig engem is megvezetett a dolog, és eltöprengtem a poltergeist-jelenségeken, meg a stigmákon, de azután rájöttem, hogy a gyerek pont ott szokott rugdosni lelkesen, amikor leviszem a lépcsőn. Mindenesetre a naranccsal és egyéb hájakkal ellentétben a foltosság nem akadályoz abban, hogy rövidnadrágban menjek ki az utcára, harisnya nélkül, nem tudom, hány éve idén először (de tudom, ahány éve nem voltam 46 kiló), főleg, hogy így július idusára sikerült falfehérből szimplán csak sápadttá barnulnom. Kár, hogy nem megyek sehova.

Ja de igen, a minap megnéztem a mr.a-val a Tetovált lányt, a Filmet, ami Nem Akart Véget Érni. Vagyis félórával azután, hogy türelmetlenkedni kezdtem, véget ért. Utána lett egy másik vége. Utána szép lassan, elnyújtottan, két mondat között hosszan a semmibe meredve lezártak egy elvarratlan szálat, majd még egyet és még egyet. És én alapvetően szeretem ezt a stílust, a szűkszavú, elgondolkozós, alkoholista svédeskedést, de mostanában ez az életem, és akkor a moziban legyen már egy tisztességes autósüldözés, vagy akármi. Mindenestre így sokkal nyugisabb olvasni a könyvet, ami egyébként tényleg jó.

Reklámok

jános hegy, fireflyos utalásokkal

Most így a háromnapos hétvége tiszteletére kibővítettem a biciklis útvonalamat a Jánoshegyi út szerpentines részével, így most már oda-vissza összesen olyan 22 kilométert biciklizem, de továbbra is csak az Irhás árkos részt utálom belőle. Főleg lefelé. A fiúm szerint nem vészes, úgy végig lehet menni rajta, hogy suhh, de tisztáztuk, hogy én úgy szoktam végigmenni rajta, hogy damdamdamdam (takes me where I cannot stand), amit neki a teleszkópja szokott csak csinálni, úgyhogy a fiúmnak tényleg csak a suhh részét kell elvégeznie.

Egyébként meg nagyon kellemes az egész, és csak egy kicsit megalázó, hogy én lefelé nem tudok olyan gyorsan végigmenni a szerpentinen, mint mások felfelé, az ilyesmitől egyébként mindig zsigerből kibújik belőlem a versenyszellem, aminek sok lihegés, és exogén depresszió a vége. Hogy kevésbé legyen kihívás számomra a feladat, hogy csak annyival menjek, amennyivel tudok, a fiúm kölcsönadta a Polar óráját, azóta boldogabb ember vagyok, mert az Irháson kívül mindenütt sikerül az aerob tartományon belül maradnom, kivéve a libegő tetejénél lévő teret kirándulóidőszakban, ami egyébként nagyjából sík, viszont richtig felmegy ott tíz ponttal a szívritmusom a szociofóbiám miatt (true story), úgy becsipog olyankor a karom, mint a fireflyban a reaver alert.

Ezzel kapcsolatban szeretném még mintegy mellékesen megjegyezni, hogy nem cuki dolog, amikor egy velem egy súlycsoportban lévő kutya aranyosan rámugrál, egyrészt, mivel a rámugrálni odarohanó kutyát ránézésre semmi nem különbözteti meg a rámugrálni és megharapni odarohanó kutyától, másrészt meg szeretetből is simán el tud engem dönteni egy ilyen állat biciklistül, és olyankor én szomorú leszek (alkalmazott lucia én-üzeneteket taktikusan, pedig közéjük is lövethetett volna).

És ha már itt tartunk, a gépjárműforgalom elől lezárt útra autóval behajtani sem cuki dolog.

Na de visszatérve egyéb természetű dolgokhoz, ezalatt a száznégy perc alatt olyan 666 kalóriát égetek el, ami csak másfél tábla csoki, pedig ugyanennyi idő alatt akár négyet is képes lennék megenni spontán. És a szerpentin például egyáltalán nem kellemetlen, csak végtelenül unalmas, azért is gyorsítok egészségtelenül be, úgyhogy magamhoz kéne vennem valamelyik MP3 lejátszómat, csak arra zenét is kell tölteni, és az autóscédémet is lassan egy éve válogatom, hogy mi legyen rajta, na mindegy, valami majd csak lesz. Viszont már nagyon várom, hogy ne én legyek a világ leglassabb biciklistája, nem bírom az ilyen hosszútávú projekteket, instant sikerekhez vagyok szokva, most meg már másfél hónapja biciklizem, és még mindig csak annyit értem el, hogy nem kell tolnom az emelkedőn, meg kapok levegőt, én viszont telhetetlen vagyok, és olyat szeretnék, hogy suhh, I'm a leaf on the wind, watch me soar. Lehetőleg tegnapra.

amikor feltárult előttem az irháson túli világ

Ma reggel gondoltam egyet, és továbbmentem a Konkoly-Thegén, mert miért is ne. Ezt már korábban is megtehettem volna, de attól tartottam, hogy ha már odáig meg akarok halni, akkor mi lesz velem később, viszont ma bebizonyosodott, hogy az Irhás árokhoz képest minden egyéb örömbiciklizés, mindegy, hogy mennyit kell felfelé menni. Egy kicsit azért megszívattam magam, mert elfelejtettem lekanyarodni a Jánoshegyi útra, és legurultam a fogaskerekű Svábhegy megállójáig nagy boldogan, arra viszont nem gondoltam, hogy ez felfelé mind emelkedő lesz. Később eszembe jutott. Amúgy az erdőben nagyobb a forgalom, mint a nagykörúton péntek délután, továbbá bebizonyosodott a régi sejtésem, hogy ha az ember "A" pontból biciklizik "A" pontba, akkor mindenképpen többet megy felfelé, ugyanis hajszálra ugyanazon az útvonalon (na jó, a szabályos útfélen mentem minden irányba) lefelé 150 méterrel kevesebbet mutatott az óra, és ezt nem először követi el, és mindig felfelé csinál többet. Csak arra tudok gondolni, hogy lefelé a kátyúkon és köveken átrepülés miatt nem pörög annyit a kerék, mint felfelé, de ennyi lenne a különbség? Sokkal valószínűbb, hogy az emelkedők tágítják a teret, vagy valami ilyesmi, a nagy egyesített elmélet biztos erre is fényt derít majd.

megint bicikli

Bár ez valószínűleg senkit nem érdekel rajtam kívül, de ma reggel sikerült egy perccel megdöntenem minden eddigi rekordomat, és 24 p 50 mp alatt felmennem az egész Irhás árkon, megállás nélkül a Konkoly-Thegéig (2,66 km, 160-200 m szintemelkedéssel (ez az ellentmondásos térképekből nem derül ki pontosan), fele földút). Ráadásul nem is lihegtem olyan nagyon, és se az óvodás csoport, se a mögöttem közlekedő futó sem ért utol, ami határozottan lelkesítő volt (utálom, amikor fehér szakállas bácsik vigyorogva leelőznek). Az életem többi része abból áll, hogy fordítok, imádkozom a számítógépek istenéhez, hogy még ne szólítsa magához a notebookomat, és a gyereknek adok enni, meg nyüsztetem, szóval nagyon jót tesz velem az a reggeli negyven perc.

még a biciklizésről

Ma reggel gondoltam egyet, és felfelé indultam el biciklivel, az Irhás árokba, miután a fiúm megígérte, hogy nem fogk kóbor medvével kutyával találkozni, mert már untam az autókat, és hogy a legelején lefelé három kilométeren át megfagyok. Ez így ugyan csak öt km oda-vissza összesen, de nem örömbringázás, különösen, hogy az ötből három az földút, meg egyébként is, meredek az egész. Viszont legalább kihívás, és erdő, gólyahír, pitypalatty, továbbá otthon vagyok az út végéről öt perc alatt (különösen ha úgy megyek, mint ma, hogy bal kézzel elfelejtek ráfogni rendesen a fékre, és útközben már nem tudok korrigálni, mert úgy ráznak a kátyúk, hogy nem merem elengedni a kormányt egy pillanatra se, csak valahol az út utolsó egyharmadában). És asszem, már a fenekem sem fáj annyira, vagy csak a közvetlen életveszély (szívroham, fulladás, fejreesés és medvék által) átsorszámozta a prioritásaimat, ezért nem vettem észre. Mondjuk azt csodálkozva konstatáltam, hogy mekkora forgalom van az erdőben, olyan kábé öt másik biciklista jött szembe, nincs-e ezeknek munkájuk, kérdeztem a fiúmat (roppant frusztráló azzal szembesülni, hogy mindenki gyorsabban megy, kevésbé lihegve nálam), aki viszont azt kérdezte, hogy volt-e közöttük ismerős. Ezt követően tisztáztuk, hogy ha volt is, az (a) csak az ő ismerőse lehetett, nem az enyém, (b) örültem, hogy élek, nemhogy még nézegessek is, (c) nekem fogalmam sincs, hogy kinek milyen biciklije van, én úgy hajszínről, nézésről meg érdekes fülformáról ismerem fel az embereket, az viszont ilyenkor nem látszik.

Ami tanulságot hordoz a mai nap, az az, hogy legközelebb még az út elején ellenőrizzem, hogy tényleg leváltott-e a bicikli kistárcsára, még mielőtt kiköpném a tüdőm.

a visszatérésről

Tegnap meg ma összegyűjtöttem a bátorságomat, és így másfél év után megint biciklire ültem (már korábban is akartam, csak nem találtam a bicikliscipőmet, de valamelyik éjjel eszembe jutott, hogy kiraktam a görény almosdobozában az erkélyre, és tényleg), és nem is voltam olyan szörnyű béna, mint gondoltam, egyszer sem kellett megállnom. Jó, mondjuk nem mentem sokat, legurultam a Gazdagréti lakótelephez, és tettem körülötte két kört, majd vissza, ez olyan 8,5 km, és sík rész nincs benne, de nem tudom, szintben mennyi. Egyébként valószínűleg megemelték a közúti veszélyeztetés büntetési tételeit, mert ma csak egy autó húzta rám a kormányát, pedig a reggeli csúcsban mentem, hogy a gyereket ne kelljen egyedül hagyni. A fenekem viszont meglehetősen feltört, de ez ilyen, és meglepő módon csak a karom izomlázas, de az nagyon. Remélhetőleg pár héten belül a fenekem is publikus méretűre izmosodik.

köszi

Köszönet annak a kedves biciklistának, aki nem csak lehajolt a fedélzeti kompjúteremért, hanem vette a fáradtságot, és leadta a reptér melletti zöldségesnél. Napok óta nem tudom, mennyivel is megyek éppen, tisztára stresszes voltam már.

(Lenyomozhatósági szempontból pedig a google veszélyei még mindig eltörpülnek a szájhagyomány mellett.)