Ma reggel gondoltam egyet, és felfelé indultam el biciklivel, az Irhás árokba, miután a fiúm megígérte, hogy nem fogk kóbor medvével kutyával találkozni, mert már untam az autókat, és hogy a legelején lefelé három kilométeren át megfagyok. Ez így ugyan csak öt km oda-vissza összesen, de nem örömbringázás, különösen, hogy az ötből három az földút, meg egyébként is, meredek az egész. Viszont legalább kihívás, és erdő, gólyahír, pitypalatty, továbbá otthon vagyok az út végéről öt perc alatt (különösen ha úgy megyek, mint ma, hogy bal kézzel elfelejtek ráfogni rendesen a fékre, és útközben már nem tudok korrigálni, mert úgy ráznak a kátyúk, hogy nem merem elengedni a kormányt egy pillanatra se, csak valahol az út utolsó egyharmadában). És asszem, már a fenekem sem fáj annyira, vagy csak a közvetlen életveszély (szívroham, fulladás, fejreesés és medvék által) átsorszámozta a prioritásaimat, ezért nem vettem észre. Mondjuk azt csodálkozva konstatáltam, hogy mekkora forgalom van az erdőben, olyan kábé öt másik biciklista jött szembe, nincs-e ezeknek munkájuk, kérdeztem a fiúmat (roppant frusztráló azzal szembesülni, hogy mindenki gyorsabban megy, kevésbé lihegve nálam), aki viszont azt kérdezte, hogy volt-e közöttük ismerős. Ezt követően tisztáztuk, hogy ha volt is, az (a) csak az ő ismerőse lehetett, nem az enyém, (b) örültem, hogy élek, nemhogy még nézegessek is, (c) nekem fogalmam sincs, hogy kinek milyen biciklije van, én úgy hajszínről, nézésről meg érdekes fülformáról ismerem fel az embereket, az viszont ilyenkor nem látszik.

Ami tanulságot hordoz a mai nap, az az, hogy legközelebb még az út elején ellenőrizzem, hogy tényleg leváltott-e a bicikli kistárcsára, még mielőtt kiköpném a tüdőm.