Ma reggel megint bicikli, így koratavasszal sokkal könnyebb is, mint például nyár közepén, a munkahelyemre már harminc-akárhány perc alatt beérek (jó, oké, hogy csak tíz kilométer, de annak a fele emelkedő, dimb és domb), ráadásul az egérutas kereszteződés utáni kapaszkodón úgy suhantam el a Kövér Fiú mellett 6,3 km/órával, hogy csak úgy lesett, esélye nem volt visszaelőzni, szóval a paralimpiai válogatottba már simán bekerülhetnék.

Amúgy meg ebből talán könyvet is írhatnék, hogy hogyan emelkedik a szellem a test korlátai fölé, olyasmire gondolok, mint a lábatlan csaj, aki megtanult repülőt vezetni, vagy a vak szájjalfestők, ugyanis ma kölcsönkértem a fiúmtól a pulzusmérőjét, és kiderült, hogy nekem lejtőn lefelé gurulva, nézelődve, amikor összesen csak a biciklibe való kapaszkodásba kell energiát fektetnem, 130+ a pulzusom, ha beletekerek kettőt, akkor rögtön 150 fölé ugrik, szóval úgy tűnik, már maga a puszta létezés is kihívás a szervezetem számára. Mindenesetre most kíváncsi lettem összehasonlító értékekre, úgyhogy az elkövetkezendő napokban még az is kiderülhet, hogy a biciklizésen kívül a főzés, a szex, illetve a tévénézés is extrémsport nekem élettanilag, következésképpen akár ezekre is konkrétan büszke lehetek, de természetesen majd szerényen olyanokat fogok mondani, hogy á, semmiség, és közben elszántan nézek, mint a mindennapjaink hősei a Reader's Digest megfelelő rovatában (jobbkezében sajtos kifli, balkezében a távirányító, mégis van ereje mosolyogni, csak a tekintetében tükröződik a küszködés).