beteg kategória bejegyzései

kiskarácsony

Nagy szerencse, hogy a gyereknek már előestén csináltam karácsonyt, mert a jézuska nekem 23-án éjjel egy hányós-hasmenéses vírust hozott, minek következtében az éjszakának elég nagy részét a vécén ülve töltöttem, ölemben egy halványkék dézsával, másnapra 39 fokos lázzal, és így lőttek a nagyszabású karácsonyi terveimnek, melyeknek része volt, hogy (a) kialszom magam, (b) tatárbifszteket eszem, (c) Bailey’s-t fogok inni.

De minden rosszban van valami jó, ebben például az, hogy (a) a jézuska megvárta az utolsó munkanap végét, (b) bár évente csak egyszer és ilyenkor szoktam komolyabban beteg lenni, ezt az eddigi repertoárhoz képest (tüdőgyulladás, petefészek-gyulladás, terhesség, stb.) elég könnyen megúsztam, (c) a világ egyik legnagyszerűbb orvosának hála, aki tévedhetetlenül diagnosztizál, lát el recepttel, keres nekem ügyeletes gyógyszertárat és lát el instrukciókkal elfojthatatlan túrórudivágy esetére az egyházi ünnepeken is, mostanra kutya bajom.

Szóval azért félig tele van.

helyzet

Na most van az, hogy harminckilenc fokos lázam van, azt se tudom, hogy adok enni a gyereknek tíz perc múlva, és estig még húsz oldalt kellene gépelnem, mert a munkám egy része lazán eltűnt a másik gépről. Innen szép nyerni.

what I did on my holidays

Amiről nem írtam az elmúlt tíz napban:

Voltam a budaörsi egészségkomplexumban agyrázkódással (ne kérdezd). Konkrétan soronkívül bejutottam a sebészetre, ott viszont az orvos helyén egy néger (afromagyar) pasas ült, mire kissé elkezdtem röhögni (félreértések elkerülése végett: gyermekkorom nagy részét multikulti diplomatablokkban húztam le, ott teljesen normális volt, hogy az összes bőrszínnel és nációval együtt gengelünk a játszótéren, de Budaörsön azért mégsem azt várja az ember, hogy belép a rendelőbe, és ott a Vészhelyzet), mindenesetre belementem a játékba, és úgy tettem, mintha ő tényleg igazi orvos lenne, én meg a páciens. Három órával később már kevésbé röhögtem, amikor két pszichiáter, az említett "sebész", és két asszisztens (az egyik konzekvensen két s-sel írta azt, hogy erőss, stb, kijavítottam, szerintem bosszút esküdött) közölték velem, hogy akár erővel is ott tartanak és beküldenek kórházba, mert beszámíthatatlan vagyok (jó, nem tudtam leírni a nevemet és röhögtem a négeren, de az ilyesmi előfordul szerintem), illetve többszöri bemutatkozásom ellenére "a kislány"-ként aposztrofáltak. A fiúm aztán megmentett, mint közeli hozzátartozó, közölte velük, hogy önálló felnőtt ember vagyok, aki el tudja dönteni, hogy haza akar-e menni a zsiráfhoz és a nyuszihoz. Az utolsó szavuk az volt hozzám, hogy "de akkor most le kell mondanunk a mentőt", hosszú, szemrehányó nézés, de megkeményítettem a lelkem. Azóta sincs térlátásom, de állítólag lesz majd, addig kicsit tovább tart felszedegetnem a hajszálakat a mosdókagylóról.

Voltam rendőrségen is. Konkrétan hallottam, ahogy az egyik rendőr mondja kollégájának a telefonba, hogy "ez forrónyomos ügy lesz, bent van a forrónyomos kolléga? kiment a mekibe? mikor lesz? másfél óra múlva?", és egyáltalán nem röhögött közben, ami sok mindent megmagyaráz a közállapotokat illetően. Találkoztam egy olyan képviselőjükkel is egyébként, aki profinak tűnt, ugyanis az épületen belül is tükrös napszemüveget viselt, illetve papírpoharas kávéja volt, a fánk hiányát elnéztem, biztos fogyózik, de rajta legalább látszott, hogy van valamennyi sejtése arról, milyennek kéne lennie egy rendőrnek.

Kéne nekem egyébként használatra egy rendőr, konkrétan egy laboros, csak pár órára. Az egyik könyvhöz, amit fordítok, kellene a segítsége szakkifejezések tekintetében. Ha valaki esetleg ismer ilyet, ne habozzon (fel lesz tüntetve a könyvben, mint szakértő, stb).

Hagytam magam aljasul lépre csalni, azóta nincs erkölcsi alapom legusztustalanozni a fiúmat, mert azonnal letromfolhat azzal, hogy "te beszélsz? aki kettéharap egy nyers szívet, majd a tálba köpi?". Ezt ő kezdte (pulykaszívet pucoltunk a májhoz), és amikor mondtam, hogy fúúúúj, akkor azt válaszolta, hogy ezt nem érthetem, ez fiús dolog, én úgyse merném megtenni. Most mit csinálhattam volna?

Aztán volt olyan is, hogy a glória meg én koncerten, és elment nekem egy pohár vízért, de a pultnál megismerkedett egy fél amerikai zenekarral, konkrétan a basszgitárossal és a dobossal. akik csatlakoztak hozzánk (igazából nem voltam meglepve). Erősen kapacitált egyébként, hogy ugorjak rá a dobosra, szerencsére a fiúk nem értették, sok mást se értettek egyébként, amikor mutattam az órámon, hogy 21:55, megkértek, hogy fordítsam le, mert ez nekik military time. Az első (egyetlen) tippjük az volt, hogy este 11 van.

Ja, és 48 kiló vagyok pillanatnyilag, jó a hajam, kedves velem a fiúm, és kaptam postán 2 jegyet a Fővárosi Állatkertbe, szóval akár még jóra is fordulhatnak a dolgok. Én drukkolok nekem.

partra vetett bálna

Na úgy néz ki, az a bajom, hogy a sok köhögéstől lumbágót kaptam, tegnap éjjel például többpercnyi megfeszített munkámba került, hogy a fejemet egyik oldalról a másikra fordítsam, de nem célom szenvedéseposzt írni, ezért azt, hogy a kóláspalackot hogy emeltem fel az ágyra, már nem is taglalom bővebben, mindenesetre ebben annyira kifáradtam, hogy inni végül nem is maradt erőm. Aztán reggel, miután húsz percet gyúrtam rá, hogy meg tudjak szólalni, de így sem sikerült elsőre, közöltem a fiúmmal, hogy elvisz engem patikába, majd a kapott krémmel felfegyverkezve elvonszoltam magam a kocsitól a székemig (legalább harminclépésnyi horrortörténet, van benne ajtó meg lépcső is), viszont a krém jót tett, például tízre a telefonkagylót is egész ügyesen sikerült felemelnem. Fel is hívtam az üzemorvost, akinek elmeséltem a dolog köhögős részét (beleértve a sárga stuffot, aminek kétnapos nyers csirkemáj-íze van), és ő felírt nekem orvosságokat, a sofőrünk meg elhozta a recepteket, úgyhogy akár még egy happy ending is kinéz nekem.

Muszáj is összeszedni magam, mert hétvégén megyünk ki a térképről, és a gyanúsan homályos útleírásban olyan szavak is szerepeltek, mint szalmazsák, meg pajta, meg alacsonyhegyi sátor. Asszem, a plusz pokrócból nem engedek.

ez már nem vicces

Most már a hónom alatt is (bal) a tüdőm fáj, a helyzet komolyságát mutatja, hogy a délelőttöt úgy töltöttem, hogy a jobb kezemmel a bal oldalamat fogtam görcsben, és mereven bámultam a monitoromat, amin nem általam érdekesnek talált internetes oldalak váltották egymást, hanem valami csiszológép nézett vissza szembe rám, így gubbasztottunk négy órán keresztül kettecskén. Dél óta, ha nem veszek levegőt, akkor már egész jól vagyok, de holnap orvos, mert ez így nem élet.

beteg

Titkos féreg foga rág, vagy mi, mindenesetre nem elég, hogy a tüdőgyulladásos intermezzó óta folyton köhögök, de a köhögés miatt ráadásul pénteken meghúzódott az oldalamban egy izom (bár a mars-szaturnusz együttállásom az oroszlánban állítólag hajlamosít a bizarr, idióta balesetekre és sérülésekre, ezt nem gondoltam volna), és emiatt azóta sántikálok, illetve egész hétvégén nem tudtam rendesen köhögni, de még csak torkot köszörülni sem (ez a harákolóizom valahol a bordák aljánál található, óvakodjatok tőle). Roppant megalázó helyzet volt. Viszont legalább fetrenghettem mindkét napon, a testem el is hitte nekem, hogy beteg vagyok, és belázasodott, abbahagyhatná, nem akarom az egész nyarat nagykabátban tölteni. A fetrengés alatt a Holdparkot kezdtem el olvasni, Bret Easton Ellis, és most szívemből gyűlölöm mind az írót, mind a fordítót; BEE ugyanis egy Bret Easton Ellis nevű íróról írt egyes szám első személyben, viszont az életrajzi adatai nem egyeznek, és ez csalás, továbbá az első 135 oldal arról szól, hogy a fiktív BEE milyen drogokat konzumál, és hogy most akkor végül is buzi-e. Ez egyébként az író számára sem derül ki ez alatt az idő alatt, viszont engem jóval kevésbé érdekel, mint őt.

A fordító meg a következő halálos bűnöket követte el (na jó,az első nem annyira súlyos, de az utolsót csak az erős lelkek olvassák el):

  • Nem fordította le a Magyarországon is bemutatott filmek címét;
  • Lefordította viszont a könyvben szereplő számok címét (arrghh, aaarrrrgggghhh);
  • Szerepeltet a könyvben egy bizonyos Buffy, a véres vámpír című sorozatot (halál rá, halál).

Én ezen annyira felhorgadtam, hogy le is raktam azt a könyvet talán végleg, és tegnap becsörtettem a váci utcai Libribe, ahol vettem három új Pratchettet, meg egy Ed McBaint, hogy legyen valami örömöm is az életben. Ja, meg vettem egy Románia térképet is, mert a hétvégén megyünk Erdélybe, és nálam sose lehet tudni, mikor mondok valami olyat, ami miatt a fiúm úgy dönt, hogy nélkülem tér haza. Vagy esetleg leesik valahonnan, és nekem kell nélküle hazatérnem. Mondom, soha nem lehet tudni.