“A múltról vagy igazat kell mondani, vagy semmit.”
– Sosztakovics

Az utca sötét volt, a fagypont alatti szélben úgy zörögtek a száraz faágak, mint házkutatás alkalmával a fiókból kidobált papírok szoktak. A szlávos arcú lány ujjai rádermedtek az ásványvizes üvegre, amelyben szovjet pezsgőt vitt magával, de nem vette fel a kesztyűjét, mert abban nem tudott volna telefonálni.

Nem így tervezte ezt az estét, különös tekintettel az ukrán helyzetre és a hidegre. Ha már itt tartunk, az egész életét nem így tervezte. Ugyanakkor ő is tisztában volt azzal, hogy noha előző nap találkoztak egy rövid időre a vonal túlsó végén lévő személlyel, a körülmények miatt nem tudtak mindent megbeszélni, amit akartak, és vannak információk, amelyek átadását nem jó halogatni. A másik fél, akiről most nem tudjuk meg, ki volt, mert a rendező ebben az esetben nem osztott képernyős megoldást alkalmazott, hosszan beszélt, a szlávos arcú lány kurta, lényegre törő kérdéseket tett fel a hidegtől egyre merevebb ajkakkal.

– Látod, és engem még mindig nem mutattál be annak a nőnek – zárta le végül a témát, amikor minden lényegeset megtudott. – Pedig milyen jó cicaharcokat folytathattunk volna – tette hozzá ironikusan.

– Á, egyikőtök sem az a cicaharcos fajta – válaszolta elgondolkozva a férfi a vonal túlsó végén, miközben, ha lett volna stílusérézéke, nagyot szívott volna a cigarettájából. – Ti inkább olyan “néma kések éjszakája”-típusok vagytok.

A szlávos arcú lány csak udvariasan mosolygott, bár telefonbeszélgetések esetében az ilyesminek nem sok értelme van, de mit lehet erre mondani. A hideg viszont nem adott sok teret a hosszú, végtelenbe nézős, keleteurópai-művészfilmes vágásoknak.

– Most mennem kell – mondta a lány. – Azt mondtam, hogy rágyújtani jövök ki, és tartok tőle, hogy kicsit gyanús lesz, ha sokáig maradok, tekintve, hogy egyrészt már nem dohányzom, másrészt nincs nálam cigaretta.

A vonal túlvégén lévő személy, aki szintén mestere volt az álcának, értette. Általában mindent értett, vagy ha nem, akkor inkább nem mondott semmit. Ezzel a módszerrel sikerült eljutnia odáig, ahova eljutott.

A szlávos arcú lány lassan, elgondolkozva, néha elmosolyodva visszasétált a kapuhoz. A kezében lévő üres ásványvizes üveget kidobta egy szemetesbe. A fagypont alatti szélben úgy zörögtek a száraz faágak, mint üres lakásban a régmúlt idők kísérteteinek lépte.

Péntek volt, egy hosszú hét után. A bűnös város levegőjét a tavasz ígérete és a csúcsidőben hazafelé tartó autósok frusztrációja töltötte be.

A szlávos arcú lánynak volt ideje gondolkozni két piros lámpa között. Munkájából kifolyólag üzletfeleivel mindig is ambivalens volt a viszonya, de hát nem is a kölcsönös szeretetre kellett épülnie.

Az események váratlan időbeli egybeesése először meglepte, de utána megtalálta rá a megoldást. Volt naptára. Naptárában ugyan – Kelet-Európában járunk, ahol komolyan veszik az ilyesmit – szerepelt a valódi neve is, de abban az ügyfelei soha nem lehetnek biztosak. Abban viszont igen, hogy nő. Biztosan az első dolguk volt DNS-mintát szerezni, gondolta szórakozottan. És ahhoz sem fért kétség, hogy nemzetközi nő.

A következő lámpánál végre sikerült megelőznie az előtte haladó furgont, majd rutinból cikázott párat, hogy az esetleges üldözőit is lerázza. Úgy ismerte a környező utakat, mint a tenyerét, de ebben az időintervallumban ezzel sem jutott volna sokra. A bevásárlóközpontnál, ahol gyakran szédelegtek gyalogosok az úttestre, kicsit lassított.

A virágfajták jelentését illetően kontinenseken és kultúrákon átívelő biztos tudása volt. Az sem hozta volna zavarba, ha egy levágott lófejet kap, vagy egy töltényt díszcsomagolásban. Ha egy kitömött kecskét hozott volna neki a posta, már készítette is volna elő a hímzett nemezkepesét a kazah-kirgiz kökbürümeccsre. De ezt a szimbolikát, bár bizonyos szempontból egyértelműnek tűnhetett, nem tudta hová tenni protokolláris szempontból. Egy dologban biztos volt: hogy az ajándékokkal, amelyeket különböző üzleti ügyfeleitől kapott, valószínűleg nem egy nyári naphoz akarják hasonlítani.

Végre kiért az autópályára, felgyorsított, majd engedékenyen jobbra húzódott, amikor a mögötte haladó autó idegesen reflektorozni kezdett háromszáz méterrel a fix traffipax előtt. A villanásnál kicsit elmosolyodott.

Végül is, gondolta, nem vagyok hajlandó zavartatni magam a szimbolikától, amennyiben minőségi belga (stílusú) sör és lengyel vodka által juttatják kifejezésre.

Mire hazaért, a tavasz ígérete szinte már beteljesítésre, megfellebezésre és új ígéretekre való váltásra is került a levegőben.

Tél volt, kora reggel, a varjak tettetett lelkesedéssel köröztek a közelben.

A szlávos arcú lány, akit sok néven ismertek, a kávéjára pillantott. Ügyelt arra, hogy arcáról ne lehessen leolvasni semmit. Ebben nagy gyakorlata volt.

– Azért megnyugtató, hogy a kávédat is ugyanolyan gyűlölettel nézed, mint engem – jegyezte meg vidáman a férfi, akinek szintén sok neve volt.

Játsszon téged a Dolph Lundgren, de inkább a Danny Trejo, gondolta a lány, aki bármire szívesebben gondolt, mint az előttük álló küldetésre, noha már megszokhatta volna ezt az élethelyzetet. Nem szerette azokat az embereket, akik ilyen komoly pillanatokban is képesek viccelődni.

– Na, induljunk – javasolta a férfi, aki meg sem próbálta elrejteni lelkesedését. A lány agyán átfutott a kérdés, hogy ilyennek vajon születni kell, vagy a sok tapasztalat öli ki idővel az emberből a lelket és a természetes reakciókat. De azért úgy döntött, tesz még egy próbát.

– Muszáj? – kérdezte. – Úgy értem, nem lehetne…

– Megyünk – jelentette ki tenyérbemászó jóindulattal, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően a férfi. – Te is tudod, hogy nem halogathatjuk tovább.

A lány vezetett. Vezetés közben mindig megnyugodott egy kicsit. Olyankor csak arra gondolt, amit éppen csinált, és mint mindenben, a vezetésben is versenyzett magával. Művészetre fejlesztette azt a játékot, hogy a fékhez lehetőleg hozzá sem érve, a gázt pedig nagyon óvatosan kezelve elérje, hogy a hibrid autó benzinomotorja minél később kapcsoljon be. Most is fél szemmel a megnyugtató kék és fehér folyamatláncokat villogtató kijelzőt figyelte. Az emberek és állatok általában még időben elugrottak előle. A lány szilárdan hitt mind a károsanyag-kibocsátás minimalizálásában, mind a szabad helyváltoztatás jogában. Úgy érezte, ha sikerül megdöntenie öt kilométeres egyéni rekordját, akkor talán mégis van remény arra, hogy jól alakul ez a nap.

Mindeközben teljesen megfeledkezett a mellette ülő férfiról, aki egyszer csak egy felirat nélküli lemezt húzott elő a zsebéből. – Hoztam neked meglepetést – magyarázta.

A lány nem nagyon figyelt rá. Ekkorra már annyi időt töltöttek együtt, hogy nagyrészt ismerte a férfi zenei ízlését, és amúgy is halkra volt állítva a lejátszó, az elektromotor meg zúgott, úgyhogy csak valami kattogást hallott. Eddig három és fél kilométert tettek meg pusztán árammal.

A férfi matatott egy kicsit a műszerfalon, minek során lenullázta a legutóbbi nullázás óta megtett utat, átállította a kilométerórát mérföldre, majd megtalálta a gombot, amelyet keresett.

– She’s closing her eyes, she’s starting to dream, SHE’S PULLING THE STRINGS! – hasított az elektromotor megnyugtató zümmögésébe a jellegzetes szintetizátorzene kíséretében.

A lány a sokktól a gázra taposott.

A folyamatvektorok narancssárgára váltottak.

A férfi a hatással láthatóan elégedetten vigyorgott. – AND SHE TAKES ME AWAY AND SHE’S PULLING THE STRINGS WHEN SHE’S PLAYING WITH LOVE! – harsogta együtt a lejátszóval alig leplezett kárörömmel. – Gondoltam, ettől felébredsz – tette hozzá magyarázólag, mit sem sejtve.

A lány a munkahelyétől szokás szerint valamivel távolabb parkolt le, és miközben megtette az utat a kapuig, amelyen csak a titkos kód ismeretében lehetett bejutni, szórakozottan azon gondolkodott, hogy a hipó vajon leszedné-e a csomagtartójában található fejszéről és ásóról a vérnyomok maradványait.  Szilárdan hitt a védtelen, kiszolgáltatott nőkkel szemben elkövetett visszaélések helytelenségében is.

Amikor belépett az ajtón, már valamivel jobb kedve volt. Aznap is meghozta azt az áldozatot a hazájáért és a szűkebb környezetéért, amelyért köszönet ugyan nem járt, de amelybe egy kicsit mindig belehalt: felkelt, és bement a munkahelyére annak ellenére, hogy reggel volt. De most, hogy ezen sikeresen túlesett, és a kávé is hatni kezdett, kezdte úgy érezni, a világ talán mégsem olyan reménytelen és gyűlöletes hely, mint egy órával korábban gondolta.

– Szép jó reggelt – köszöntötte a főnöke.

A lány úgy érezte, ezt azért nem érdemelte a sorstól, de összeszedte minden erejét, kihúzta magát, és túllépett a dolgon. Ügyelt arra, hogy arcáról ne lehessen leolvasni semmit.

[valahol napjainkban]

Odakint reménytelenül hullott napok óta az ónos eső. Odabent, a nem túl tágas, dekorációktól mentes tárgyalóhelyiség falai között éppen egy kemény, cserzett, az életbe belefáradt arcú férfi beszélt oroszul. Amikor befejezte, a fekete ruhás, szlávos arcú lányra pillantott.

– Mi úgy érezzük, további egyeztetésekre van szükség az oposszumegyezmény részleteit illetően, különös tekintettel a cserealapot képező oposszumok méretének és mennyiségének arányát, illetve várható élettartamát illetően, önöknek milyen információk állnak rendelkezésükre ezekről? – tolmácsolta a lány szenvtelen, hivatalos hangon, akcentus nélkül a kisebb kelet-európai ország nyelvére.

A velük szemben ülő, rosszul szabott konfekcióöltönyt és nem minden kultúrában vállalható színű nyakkendőt viselő férfiak egyike néhány kínos, feszült másodperc után felnézett. – Igen, figyelünk – mondta bátorítóan.

– Elnézést, nem értettük a kérdést, átfogalmazná? – fordította a lány professzinális pontossággal oroszra.

A baltával faragott arcú férfi baltával faragott arca rándult egyet, majd mondott valamit.

– Az oposszumok méretének és mennyiségének aránya, sóhajtotta Nyikolaj lemondóan, de mindegy – tolmácsolta a fekete ruhás lány, akinek részben az aktuális műfordítása járt az eszében, részben pedig az, hogy vajon tényleg olyan sokszor és passzív-agressziven értelmezhetően mondja-e azt, hogy “mindegy”, mint azt állították neki.

Az ónos eső megállíthatatlanul, reménytelenül csapkodta odakint az aszfaltot.