[valahol napjainkban]

Odakint reménytelenül hullott napok óta az ónos eső. Odabent, a nem túl tágas, dekorációktól mentes tárgyalóhelyiség falai között éppen egy kemény, cserzett, az életbe belefáradt arcú férfi beszélt oroszul. Amikor befejezte, a fekete ruhás, szlávos arcú lányra pillantott.

– Mi úgy érezzük, további egyeztetésekre van szükség az oposszumegyezmény részleteit illetően, különös tekintettel a cserealapot képező oposszumok méretének és mennyiségének arányát, illetve várható élettartamát illetően, önöknek milyen információk állnak rendelkezésükre ezekről? – tolmácsolta a lány szenvtelen, hivatalos hangon, akcentus nélkül a kisebb kelet-európai ország nyelvére.

A velük szemben ülő, rosszul szabott konfekcióöltönyt és nem minden kultúrában vállalható színű nyakkendőt viselő férfiak egyike néhány kínos, feszült másodperc után felnézett. – Igen, figyelünk – mondta bátorítóan.

– Elnézést, nem értettük a kérdést, átfogalmazná? – fordította a lány professzinális pontossággal oroszra.

A baltával faragott arcú férfi baltával faragott arca rándult egyet, majd mondott valamit.

– Az oposszumok méretének és mennyiségének aránya, sóhajtotta Nyikolaj lemondóan, de mindegy – tolmácsolta a fekete ruhás lány, akinek részben az aktuális műfordítása járt az eszében, részben pedig az, hogy vajon tényleg olyan sokszor és passzív-agressziven értelmezhetően mondja-e azt, hogy “mindegy”, mint azt állították neki.

Az ónos eső megállíthatatlanul, reménytelenül csapkodta odakint az aszfaltot.