lam kategória bejegyzései

a tinderről (prequel)

2 hozzászólás

A tinderezés úgy jött, hogy egy szép nyári nap estéjén a Grundon üldögéltünk a medúzákkal, és alie az ismerkedés/életkor témakörben panaszkodott valamit, mi meg Suematrával ahelyett, hogy empatikusan meghallgattuk volna, átváltottunk kiképzőőrmester-üzemmódba, és ragaszkodtunk ahhoz, hogy ott helyben, élesben regisztráljon a Tinderre (most már végre), véleményeztük a fotóit (ezen túl sok a dekoltázs, az túl aranyos), utána meg a háta mögé állva néztük, ahogy húzogat, és olyanokat visítottunk a fülébe, hogy ennek jó a teste, jöhet! (Suematra), és ennek kedves és értelmes a tekintete, jobbra! (én).

Ez egy idő után odáig fajult, hogy alie már arra panaszkodott, hogy nem akar a hajósfotós pasival üzengetni, mert nem akar hajókázni, ő hány a hajón, hadd ne kelljen, mi meg arról győzködtük, hogy valószínűleg nem tölti ez az ember az egész életét hajón, majd találkozzanak a parton, amikor kijön. Ezt követően Suematra elmesélte élete legrövidebb kapcsolatát, alie pedig megtanított minket MySpace-szelfit csinálni, ami bizarr irányokba vitte el az estét (a (nem tinderes, hanem jelenlévő) fiúk számára teljesen elvesztünk).

Időközben Sulemia éppen végzett a házasságával, szintén regisztrált a Tinderre (Suematrával kapcsolatban úgy emlékszem, hogy ő mindig is regisztrálva volt), pár tanulságos találkozó után (amiket alaposan kielemeztünk a heti mászásaink során) talált is valakit, aki egész értelmes, ráadásul szereti, és ősszel már kettesben hostolták a komoly hagyományokkal rendelkező Halloween-bulinkat (ezúttal (többé-kevésbé) szexi medúzának öltöztem, már ha létezik ilyen kategória), ahol többek közt szóba jött alie éppen aktuális tinderes pasija, akiről a harmadik randin, békés egymás mellett hevergetés közben derült ki, hogy Bayer Zsolt-rajongó, és máig van egy videóm arról, ahogy brainoiz megkérdezi tőle, hogy “és akkor szakítottatok?”, mire alie a haját csavargatva és kuncogva azt válaszolja, hogy “neeeeem, hihi, randizgatunk”*, Isolde meg elgondolkozva megjegyzi, hogy hát nem érdekes, hogy a baráti társaságunkban mindenféle személyiségzavaros akad, vannak pszichopaták, autisták, nárcisztikusok (nézett végig rajtunk) csak nácik nincsenek?

Na, és ezen a találkozón merült fel egyszer csak a kérdés, hogy ha ennyire támogató vagyok mások tinderezésével kapcsolatban, akkor én miért nem, úgyhogy ezek után nem volt kibúvó.

Valamikor november végén raktam fel pár képet mély levegőt véve, mert határidőm volt, és prokrasztinációnak ez is teljesen megfelelt, és arra gondoltam, hogy szöveges leírást majd később szerkesztek, eleinte csak húzogatok-nézelődöm, ennek ellenére azonnal írogatni kezdtek fiúk (valamiért főleg a 28-34 éves korosztály, először azt hittem, hogy ez valami tévedés (bátorítólájk?), de amikor rákérdeztem náluk, biztosítottak arról, hogy tényleg tetszem nekik, és találkozni akarnak, meg minden). Valamelyik egyetemistát sikerült is rábeszélnem arra, hogy költözzön el a szüleitől, és keressen munkát, de ekkorra már teljesen bestresszeltem attól, hogy fiatal, helyes fiúknak kell válaszolgatnom, akik még találkozni is akarnak, mindemellett meg pont a pápás könyvet fordítottam, amihez nagyon sok mindennek utána kellett olvasnom, úgyhogy három nap után kaptam egy mini idegösszeroppanást, és a Lamnak is megírtam, hogy ne haragudjon, de semmire nincs agyi kapacitásom, a pápák és a Tinder minden energiámat leszívják, ráadásul még bemutatkozó szöveget sem tudtam kitalálni, amire azt válaszolta, hogy “Sztem a ‘pápák és tinder’ teljesen jó bemutatkozó szöveg a tinderre, feltétlenül írj vmi szöveget, mert én pl. kra utálom, ha vki nem ír semmit, de mondjuk te egyáltalán nem a tinderen szokásos 35-40x közötti kategóriákba esel, mmint nem úgy nézel ki, mint egy TO-s néni és nem vagy szemöldökbűnöző sem, szóval sztem ha mást nem, vicces lesz”.

Ez volt az a pont, amikor beírtam leírásnak, hogy “Tinder és pápák”, de úgy éreztem, hogy azért még illene mondanom valami bővebbet magamról, ezért hozzátettem, hogy “(esetleg a húrelmélet)”. Utána rájöttem, hogy erre nekem nincs időm, és azzal a svunggal bezártam a boltot két hónapra.

Az ezt követő fél évben ilyen bipolárisan tindereztem, hogy egy-két hónapig semmi, majd felszívtam magam, felnéztem, és válaszolgattam pár embernek, utána megint kimenekültem ebből az áldatlan helyzetből (nagyjából a harmadik “Mizu?” és/vagy “Viber?” után).

Áprilisban viszont valami nem szokványos elektronikai problémája támadt az autómnak, úgyhogy elvittem valakihez, akit már régebbről ismerek, és aki ért a nem szokványos elektronikai problémákhoz. Az illetőt amúgy is kedveltem, mert mindig úgy lett, ahogy mondta (és telefonban is diagnosztizált, ha emuláltam, milyen furcsa hangokat ad éppen a kocsi), továbbá soha nem akart velem csacsogni, hanem megcsinálta, amit meg kell. Ezúttal viszont úgy éreztem, hogy mintha talán mégis csacsogni akarna velem, mert megkérdezte, hogy mit dolgozom (elmondtam), majd továbbra is ott állt előttem kedvesen de némán, amiből úgy sejtettem, hogy most esetleg nekem kéne kérdeznem valamit, ezért némi gondolkozás után megérdeklődtem, hogy az a Tesla** az övé-e. Erre azt felelte, hogy igen, és továbbra is csak állt, úgyhogy gyorsan végiggondoltam, hogyan kell vajon autókról beszélgetni, és mi az a kérdés, amit az inkompetenciám kiderülésének veszélye nélkül feltehetek egy Tesláról, majd végül annál maradtam, hogy és hogy megy?

Namármost itt kiderült, hogy nagyon vigyázni kell azzal, mit kérdez az ember, mert erre azt a választ kaptam, hogy ha érdekel, akkor a következő hétvégén kipróbálhatom. Innentől gondolkozhattam azon, hogy ez most randi-e, vagy csak egy jótékonysági rendezvény, aminek én vagyok a kedvezményezettje, és mit vesz fel az ember teslavezetéshez (a) vagy (b) esetben.

Az végül soha nem derült ki, hogy ez randi volt-e, de a következő találkozónk már igen***.

Június elejére két dolog kiderült, az egyik az volt, hogy bármennyire szimpatikusak vagyunk egymásnak, ez a kapcsolat valószínűleg felejtős, mert a teslás embert csak az autók érdeklik, engem meg csak minden más (na jó, az autók is, de igen korlátozott mértékben). A másik az volt, hogy a teslás ember nős (bár szétköltözve), és erről elfelejtett szólni, úgyhogy mástól kellett megtudnom.

A soron következő randinkon fel is tettem neki a kérdést, hogy figyi, nem vagy te véletlenül nős?, amire hosszú hallgatás után jött a válasz, hogy hát tulajdonképpen de, amire egy ideig csak néztem, a kifejtős részt várva, de az nem jött, úgyhogy rákérdeztem a lényeges részre, miszerint mit jelent az, hogy tulajdonképpen, amire azt a frappáns feleletet kaptam, hogy én olyan okos lány vagyok, biztosan ismerem ennek a szónak a jelentését. Namármost ez bármikor máskor enyhén viccesnek és némiképpen hízelgőnek tartottam volna, de ez nem az a helyzet volt, és innentől nagyon rövid út vezetett oda, hogy némi ajtócsapkodás kíséretében kiviharzottam, hazaautóztam, és felmentem a két hónapja pihentetett Tinderre azzal, hogy én most azonnal férjhez megyek (lehetőleg másfél nap alatt, mert ennyi maradt az izlandi utunkig Sulemiával és Brainoizzel).

Mire visszajöttünk Izlandról, kicsit lenyugodtam és a házasságról is letettem, de úgy éreztem, ez a vita talán megfelelő kilépési pontot biztosítana egy (részemről) amúgy is felejtősnek tűnő kapcsolatból, és időközben a pszichológusommal (csodálatos ember) is megosztottam a történteket, azzal együtt, hogy nem az zavar, hogy nős, hanem az, hogy ezt nem érezte fontosnak megemlíteni (nem a pszichológusom, a teslás fiú), amire a psz. megkérdezte, hogy és ezt hogy lehetne megbeszélni, mire én felcsattantam, hogy sehogy, mert ez nekem nárcisztikus sérelem. A pszichológusom erre megértően bólogatott, és azt felelte, hogy jó, akkor menjek férjhez, és ha legközelebb elromlik a kocsi, akkor állítsak be oda a férjemmel, csapjak az asztalra, és kérjem a törzsvásárlói kedvezményemet.

Ezen egy kicsit vihogtam, majd megosztottam vele még azt is, hogy Izlandon folyamatosan csipogott a Tinder, hogy nagyon sokan kedvelnek engem, és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne olyanokat olvasni, hogy “Einar Sigurðurson a párod”, mellette egy szakállas vikinggel, aki a lávamezőn áll, úgyhogy húzogattam egy kicsit gyorsan, és ez a célkitűzésem teljesült is (a tizediknél meguntam). Majd visszatereltem a szót az aktuális problémámra, és felhoztam azt is, hogy és hát Tinderen is vannak rendes emberek, volt például egy fiú, akit majdnem balra húztam, mert túl helyes volt (és azokkal csak a baj van, nárcisztikusok vagy megcsalnak), de utána elolvastam a leírását, amiben volt némi humor, meg az, hogy INTJ, és hogy válófélben van gyerekkel, ezért inkább csak ismerkedne-barátkozna, és hát ezt nem lehetett nem jobbra húzni. Ráadásul, magyaráztam, az első üzenetei valamelyikében szintén felhívta erre a figyelmem (a válófélre, meg minden), hogy ennek tudatában konszideráljak (meg is írtam neki, h ez nagyon szimpatikus, és nekem sem annyira presszionáló dolog ez a párkapcsolatosdi), és akkor egyetértettünk a pszichológusommal abban, hogy igen, azért vannak még jó fejek, még ha férfiak is.

Azután kifelé menet még hangosan elmerengtem azon, hogy bár tisztában vagyok azzal, hogy nekem nagyon speciális elvárásaim vannak a férfiak felé (legyen autisztikus, de romantikus, legyenek mély érzelmei, de tudja kontrollálni őket, legyen szarkasztikus humora, de a megfelelő pillanatokban tudjon komoly is lenni, legyen szép, de ne a klasszikus értelemben, legyen munkamániás, de rám azért szakítson időt), de nekem nem sok ilyen férfira van szükségem, hanem csak egyre, és azért optimistán remélem, hogy egy (kettő-három) ilyen talán akad csak a világon. Snitt.

(folyt. köv.)

 

* Mentségére legyen mondva, nem sokkal később szakított vele.
** A Tesláról csak onnan tudtam, hogy Tesla, hogy korábban feltűnt, hogy ott áll egy nagyon ronda színű, de rendkívül alacsony autó a közelben, úgyhogy odacsellengtem, és elolvastam, mi van ráírva.
*** Annyira meglepődtem azon, hogy nem pánikolok be egy férfi érdeklődésétől, hogy volt következő találkozó is.

a Mary Stanford-csónakházról nincs mit mondanom

Hozzászólás

A Mary Stanford-csónakházról már többször nem írtam, először akkor, amikor tavaly nyáron eljött az éves brit-szigeteki utunk (tavaly egy London-Oxford csillagtúrát lőttünk be) tervezésének az a pontja, amikor szállást kéne foglalni, és evégett átmegyek a Lamhoz, mert úgy egyszerűbb, mintha levélben bombáznám a különböző lehetőségekkel.

Amikor megérkeztem, akkor a hagyományok értelmében azonnal megkérdezte, hogy japán whiskyt szeretnék-e inni, vagy azt, ami Károly herceg kedvenc márkája (én meg taktikusan nem azt válaszoltam, hogy az mindegy, de milyen kóla van hozzá, mert Pepsit nem kérek). Utána elkezdtük nézni a londoni és az oxfordi Airbnb-ajánlatokat, de mindegyik vagy drága volt, vagy alkalmatlan (pedig arra, hogy “legyen kanapé a konyhában” nem is szűrtünk), úgyhogy ezt a döntést elnapoltuk, és inkább a Londontól elérhető távolságban lévő kastélyokra kerestünk rá (nem lakhatás céljából, hanem mert a kastélynézés is a hagyományaink közé tartozik).

A British Heritage oldalán (amelynek időnként mindketten az előfizetői vagyunk) szerencsére rá lehet keresni kastélyokra földrajzilag is, de az első négy oldalon mindegyikkel volt valami bajunk (távol van a tengertől, nincs vonat, távol van a tengertől, túl ép, távol van a tengertől). Utána az ötödik oldalon megtaláltuk a Camden kastélyt, ami nem volt túl ép, és szinte a tenger partján helyezkedett el, bár csak vezetővel volt látogatható minden hónap első szombatján, délután két órakor, de a Google Streetview segítségével kifigyeltem, hogy ez tulajdonképpen egy rom a semmi közepén, körülötte kerítéssel, és a kerítésén vannak folytonossági hiányok.

Lam mindeközben más potenciális kastélyokat promotált nekem, én viszont felfedeztem, hogy a Camber-kastély közelében van még egy csónakház, ami valami (fényképezőgép ikon szerepelt mellette), és amikor rákerestem, a Wikipedián egy egészen sajátos szócikket találtam, amiben (pluszban a saját oldalán) az is szerepelt a legapróbb részletekig, hogy ki mit gondolt meg mondott az események során.

A rövid sztorija annyi (a Wikipedián a nagyon hosszú szerepelt), hogy a rigai Alice nevű kis gőzhajó vészjelzést adott le 1928-ban, mire Rye-ból elindult a mentőcsónak, és bár a rigaiakat valaki más kimentette, a mentőcsónak teljes legénysége (a falu férfilakosságának a nagy része) odaveszett a viharban. A gyászszertartáson többek között a lett kormány tagjai is részt vettek, és a csónakházat (amelyben ez volt az egyetlen mentőcsónak) praktikus módon emlékhellyé alakították át.

Lam időközben Oxford csodáival próbált megismertetni (hatalmas könyvesboltok! Tolkien!), de én már teljesen belebonyolódtam az utólagos oknyomozásba, melynek során az illetékes hatóságok emphatically (vagyis nem empatikusan, hanem nyomatékosan) kijelentették, miszerint mind a legénység, mind a csónak végtelenül hatékonyak voltak, a probléma a mentőmellények miatt következett be, amelyek megteltek vízzel, és, izé, elsüllyedtek. Mármint az emberekkel együtt.

Pár héttel később foglaltunk teljesen normális árú szállást Londonban és Oxfordban (mindkét helyen volt kanapé is a konyhában, ami szintén hagyomány nekünk), és időközben az összes Google-fotót megnéztem a csónakházról, amelyek 90%-án érthetetlen módon kutya is szerepel (máig megfejtetlen rejtély).

Rye-ban egy jótékonysági boltban kezdtük a kirándulást, ahol véletlenül vettem két és fél kiló könyvet*, de Lam felajánlotta, hogy majd ő cipeli őket helyettem (én nagyon ritkán szeretek ennyire bárkit ilyen hirtelen, mint akkor és ott). Miután kiléptünk a boltból, és lekanyarodtunk a túraösvényre, természetesen eleredt az eső, de nem zavartattuk magunkat.

Az első, ami feltűnt, hogy a környék tele volt állatokkal:

Ennek köszönhetően, mire a kastély közelébe értünk, a gyerekek fókusza teljesen elterelődött, és csak azzal lehetett őket irányba állítani, hogy “nézzétek, a birkák is a kastély felé mennek!”. Abban máig nem vagyok biztos, hogy a kastélyt látták-e egyáltalán (a következő videóban ott van a hátam mögött):

Egy idő után én is letettem a kastélynézegetésről, és elindultunk a part felé. Amikor a szederbokrokat megtaláltuk, a gyermekek kijelentették, hogy ez életük legjobb napja (ami ott, kicsit eltévedve, esőben, a megnézetlen kastéllyal a hátunk mögött, bokáig állati ürülékekben tapodva bár indokolatlannak tűnt számomra, de elég jól esett), viszont a második dolog, ami feltűnt, az volt, hogy a tengert csak nagyon bonyolultan lehet megközelíteni a csatornák miatt, és mire sikerült, már senkinek nem volt kedve a csónakházhoz is elmenni (az még egy kilométer lett volna). Bennem felmerült ugyan, hogy amíg egyesek kavicsokat gyűjtenek/dobálnak, addig én suttyomban teszek oda egy kitérőt, de végül elengedtem, és csak távolról fotóztam le:

https://www.instagram.com/p/BmbIH76ARv4/ 

Az a két milliméteres épület ott, a földnyelven. Na, ekkor nem írtam másodszor a csónakházról.

Harmadszor akkor nem írtam a csónakházról, amikor tök véletlenül összefutottam egy ismerős angol ismerősével egy bulin, és tök véletlenül elhangzott a szájából az a mondat, hogy az eseményhorizont túloldalát még senki nem instázta ki, mire megmutattam, hogy nekem tök véletlenül van egy ilyen képem:

, mire azt felelte, hogy ő tudja, hogy ez hol van, mert a családja onnan származik, és John Head, akit soha nem találtak meg, valami kibogozhatatlan elágozásokon keresztül a rokona, mire azonnal bólogattam, hogy igen, valószínűleg őt kezdték keresni, azért nem tértek vissza a partra azonnal, emlékszem, a pasi meg minden felütés nélkül védeni kezdte Johnt, hogy szerinte nem is ivott, szürreális volt.

Szóval igazából csak annyit tudnék mondani a Mary Stanford csónakházról, hogy sajnos nem láttam (de az volt életünk egyik legjobb napja).

 

* Többek közt az Advanced Banter-t (Prologue by Stephen Fry) és a The Wrong Kind of Snow-t, mely utóbbiban az év összes napjához hozzá van rendelve egy aznapi történelmi extrém időjárási jelenség Nagy-Brittanniából (illetve ez a két könyv itthon pont olyan magasnak bizonyult, mint a Szomatizáció és funkcionális stresszbetegségek szöveggyűjtemény, és így sikeresen betöltöttek egy régóta tátongó űrt a polcon), meg egy Maugham-életrajzot az unokaöccse tollából, családi pletykákkal. A többire már nem emlékszem.

a bristoli buli – tintagel

1 hozzászólás

Szóval az utazás előtt már nagyjából kezdett körvonalazódni, hogy ez egy ilyen Artúrcentrikus zarándok-csillagtúra lesz a mi sajátos stílusunkban (az út bal oldalán maradva). Az utolsó héten már napi több oda-vissza üzengetés keretében egyeztettük a legszükségesebbeket, amelyek kivonatát (erősen megvágva, de a lényegét megtartva) így lehetne összefoglalni:

Én: kinyomtattam közben mindent (airbnb foglalás telefonnal-címmel, kocsibérlős papír, boarding passok).

Lam: úúúú és mi lenne, ha Wales-be menvén Monmouth-ba (is) mennénk el? k közel van, van benne norman vár, és hát Geoffrey of Monmouth!!!

Én: oké, 17:10-ig van becsekkolás, találkozzunk 15:10 körül a reptéren?

Lam: Monmouth amúgy azért is király, mert tényleg közel van (30-40 km), a dombok között, és cuki kis wales-i városka, és mondom, GEOFFREY OF MONMOUTH!!! :)))

Én: rendben, amúgy lesz nálam konnektoradapter, meg elosztó.

Lam: OK, most nézem, muszáj elmenni Monmouth-ba, mert elmegy mellette az Offa’s Dyke, a legrégebbi angolszász earthwork (8. sz.).

Én: szerintem legyen az a terv, hogy szombaton megérkezünk, átvesszük az autót, beszerzünk valami alkoholos italt, és este csillaghullásnézés közben megbeszéljük, hogy mikor hova menjünk.

Szóval egy idő után óhatatlanul is felmerült bennem a gyanú, hogy Lam el akar menni Monmouth-ba (el is mentünk, és a korábban felsorakoztatott érvekhez azt is hozzátenném, hogy van benne egy hatalmas Marks & Spencer Food, illetve több könyvesbolt, mint amennyit a gyermekeink szívesen bejártak volna, de nem volt túl sok választásuk**), meg az emlegetett Geoffrey of Monmouth-nak is utánanéztem*, akiről kiderült, hogy a XII. században élt, és többek között írt egy Britannia királyainak története (Historia regum Britanniae) c. könyvet latinul, állítása szerint részben az oxfordi főesperestől kapott dokumentumokat lefordítva, amelyek eredetijét soha senki nem látta, viszont ennek ellenére egészen a tizenhatodik századig megúszta ezt a tényleg csodálatra méltó médiahacket (elvégre latinul írt, és ami latinul van leírva, az úgy is van), amikor is kezdett gyanússá válni, de ekkorra már más irányú elfoglaltságai miatt sem megerősíteni, sem cáfolni nem állt módjában a vádakat, mivel halott volt. Merlint például egy az egyben ő találta ki és iktatta be a mondakörbe.

Tintagelre visszatérve, Geoffrey of Monmouth (barátainak és üzletfeleinek csak Geoffrey Arthur) ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy Arthur ott született egy bonyolult szerelmi háromszögből kifolyólag, a britek Uther nevű királya ugyanis reménytelen szerelembe esett Tintagel hercegének Igraine nevű feleségével (“relationship status: it’s complicated”), és hosszú évekig ostromolta Tintagel várát (“year 7, day 156: attacking again, #FML”), majd végső elkeseredésében Merlinhez fordult, aki egy éjszakára Tintagel hercegéhez hasonlatossá mágiázta külsőre, és izé, így nyílt lehetősége Arthurnak megfoganni. Amúgy Tintagel valódi hercege nem sokkal ezután elesett a csatában, Uther pedig elfoglalta a várát nőstül (kicsimmel Tintagelbe’, #FTW).

Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy miért volt olyan hosszú ez az ostrom: a környék úgy néz ki, hogy van a part, ami kábé egy hegy, drámai függőlegességgel a vízbe omló sziklákkal, illetve van a (fél)sziget, ami egy másik hegy, csak a vízben, és a kettőt egy keskeny, meredek, kábé gyalogútnyi ösvény köti össze, amin most már van lépcső, de még így is kétszer meggondolja az ember:

tintageli_lepcso

Továbbá már a kilátás miatt is megérhette idekastélyozni egyet:

tintagel_view

Ugyanakkor, bár ez Uther idejében még nem lehetett annyira feltűnő, de térerőben igen szegény volt a környék, ami csak azért tűnt fel nekem, mert emberek akartak tőlem dolgokat, ami miatt eleve ideges voltam napok óta (mindenkinek szóltam, hogy el fogok utazni, nem fogok ráérni, és érdekes módon ezt az összes fizetős munkaadóm megértette (még kellemes nyaralást is kívántak, meg ilyenek), viszont van ez a csomó apró izé, amiben ingyen szoktam segíteni olyan embereknek, akikkel semmiféle munkaviszonyban nem állok (a kapcsolatunkat felebarátinak mondanám, mármint olyan értelemben, hogy igényt tartanak baráti szívességekre, ugyanakkor nem viszonozzák ezt baráti megértéssel még azzal kapcsolatban sem, ha éppen nem érek rá szívességeket tenni), szóval az a lényeg, hogy amikor már harmadszor rohangáltam eszelősen, hogy elcsípjek egy sugárnyi térerőt, pusztán azért, hogy meghallgassam, hogy (a) miért nem vettem fel korábban, (b) mit kéne még aznap estére ingyen, precízen és sürgősen, akkor utána egy pillanatra megálltam, és felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a fenéért foglalkozom ezekkel a dolgokkal a világ legszebb helyén, három olyan ember társaságában, akiket tökre szeretek, miközben érzem, ahogy a kelták megpróbálnak a lelkembe hatolni (konszenzuálisan!); és miközben egy egész napot végigvezetek, miért kell azon szoronganom, hogy otthon még hány apróságot kell elintéznem***, majd ezt a kérdést meg is válaszoltam magamnak azzal, hogy izé, nem kell.

Úgyhogy ezen a ponton egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat, és inkább Mucit néztem, ahogy fújja a szél:

szeles_muci

Azután nem sokkal később egy hölgy is odajött, hogy a sziget bizonyos területeit legyünk szívesek elkerülni, mert viharos erősségű széllökések történnek éppen (Tintagel hercegének nagy valószínűséggel senki nem szólt időben), úgyhogy inkább elkészítettem az obligát táblás fotót a saját gyerekemről, illetve az obligát kamaszodósat mindkettőről:

Utána megszemléltük még a helyi ajándékboltot (pár hűtőmágnest leszámítva meglepő visszafogottságot tanúsítva), majd hazamentünk, és nem csináltam semmit, vagyis gyanús állagú sajtokat és áfonyás-mangós gyümölcssalátát ettem, meg kézműves söröket**** ittunk, meg sokat nevettünk, de nem válaszoltam (el sem olvastam), nem írtam meg gyorsan, nem néztem át, és nem bántam semmit. (Na jó, pár oldalt lefordítottam, de azt pénzért és szerelemből).

És a tintageli kelták azért tudhattak valamit, mert valahogy sikerült úgy maradnom, ugyanis másnap reggel ugyan letámolyogtam pizsiben a tetőtérből, de miután a gyerekek tájékoztattak, hogy még nem tartanak igényt a reggeli felszolgálására, úgy döntöttem, hogy most nem fogom gyorsan elintézni a mások elintéznivalóit, majd ettől vérszemet kapva az is eszembe jutott, hogy nem fogok malmozva várakozni, amíg a két ded késznek nem érzi magát a táplálkozásra (mentségemre szóljon, hogy megtanítottuk őket a hűtő kompetens használatára), hanem simán visszamegyek aludni, mintha nyaralnék, vagy ilyesmi.

Utána meg is kérdeztem a Lamot, hogy ugye, hogy mennyivel jobb fej vagyok, ha rendesen kialszom magam, mire azt felelte, hogy én mindig egyformán jó fej vagyok, majd némi hatásszünet után elgondolkozva hozzátette, hogy és az is mekkora szerencse, hogy soha nem vagyok kövér. Ezt követően kiment, hogy citromot vegyen a teámba, de előtte feltette a vizet forrni, majd az ajtóból visszafordulva kérdés nélkül tájékoztatott, hogy nem azért tette fel a vizet, mert engem nem tart képesnek rá, hanem azért, hogy nekem ne kelljen (időnként elszégyellem magam amiatt, hogy ő mennyivel emancipáltabb nálam).

Szóval még csak ezután volt, hogy a Tintern Abbey-t is útba ejtve elindultunk Monmouth-ba (Geoffrey of Monmouth!), de ott már csak annyi volt a bajom, hogy túl sok a szép.

 

* Mondjuk Lam is írt róla: “a lényeg, h amíg pont Geoffrey of Monmouth a 12. sz. első felében össze nem foglalt mindent egy nagy pszeudo-historiográfiai munkában, addig csak ilyen elszórt wales-i hősi énekek voltak külön-külön, sőt, Merlint pl. kimondottan Geoffrey tette bele az Artúr-mondakörbe! Geoffrey amúgy annyira Artúr-obszesszált volt, h időnként még így is írt alá, h ‘Geoffrey Artur’. Az ő műve konkrétan a felelős azért, h az Artúr-sztori egész Európában elterjedt a 12. sz.-tól, még Péterváron is van belőle kézirat, és ő indította be a francia adaptációkat, amik egyrészt a klasszikus francia lovagregényhez vezettek (pl. Chrétien de Troyes, aki meg a Lancelotért felelős), másrészt meg aminek révén visszament az egész Angliába, és így jutunk el az első angol nyelvű Artúrig vmikor 1200 körül (Layamon).”
** Nem beszélve arról, hogy úton Monmouth felé jelentettem ki, hogy én már nem bírok ennyi nagyon szépet nézni, és hamarosan túlterhelődöm, ezt nem lehet ép ésszel kibírni (kottázsok, Instagram-worthy erdei utak, borostyánnal befutott kőhidak, hegyes-völgyes vadvirágos táj), mire a gyerekek minden ezután következő festőibb objektumnál üvölteni kezdtek, hogy gyorsan nézzek valami rondát, mielőtt baj lesz.
*** Valójában ez így globálisan is átfutott a fejemen, hogy az elmúlt pár évben mennyi időt áldoztam arra, hogy csak meghallgassam, csak segítsek, csak vigyem el, csak vegyem át, csak vigyázzak rá egy kicsit, csak írjam meg, csak nézzem át, csak igazítsam hozzá az időmet, stb., és hogy ennek az időnek mennyire aránytalanul nagy része fordítódott olyanokra, akik egyszerűen csak viszik az energiát (vagyis se nem munkaadók, se nem tesznek hozzá különösebben a világhoz, viszont mindig akarnak valamit).
**** Mondjuk a sörökkel kapcsolatban a “kézműves” jelző mindig enyhén kellemetlen asszociációkt kelt bennem, de az alkohol segít ezeknek a tompításában.

a bristoli buli – lovak és kutyák érzelmek

4 hozzászólás

Szóval az eredeti terv az volt, hogy ezalatt az egy hét alatt a gyermekek megtanulnak angolul, mindeközben pedig a társalgásaink során mintegy észrevétlenül megtöltjük a fejüket ismeretekkel az általunk meglátogatott történelmi jelentőségű helyekről.

Ehhez képest a beszélgetéseink meglepően nagy része (amellett, hogy maradjak az út bal oldalán, ne menjünk még (sehonnan sehova), de mikor érünk már oda) az érzelmeinkről szólt, részben annak köszönhetően, hogy már utunk legelején beszereztük a legszükségesebbeket, úgymint Ben&Jerry’s fagyi, változatos sajtok, marhahús és hangulatgyűrű (ez utóbbi nekem, de meg tudom magyarázni). Zsé már a második reggelen kérdezgetni kezdte, hogy tulajdonképpen most hogy érzem magam hivatalosan, és mivel akkor még nem voltam expert ebben a gyűrűs dologban, a színmagyarázatról lestem le, hogy ööö, vagy nyugodt vagyok és szerethető, vagy zaklatott és érzéki (ezt a kettőt amúgy is könnyű összekeverni). Lam kifejezte a csodálkozását, hogy ennyi mindent képes vagyok egyszerre érezni, mire elmagyaráztam, hogy ez azért van, mert én lány vagyok, és a lányok egyszerre akár tucatnyi dolgot is képesek érezni (pláne, ha több ujjukon több hangulatgyűrű van, az egyéb ékszereikről nem is beszélve), amíg ő, mint férfi, egyszerre mondjuk annyit érez, hogy éhes, fejeztem be, majd felmerült bennem, hogy ez azért talán egy kicsit túlzás volt a részemről, de Lam elgondolkozva csak annyit válaszolt, hogy tényleg éhes egy kicsit. Muci lakonikusan hozzátette, hogy ő is, úgyhogy megpróbáltam érzelmeim bonyolult sokaságát a kenyérkenésbe csatornázni, miközben Zsé azt magyarázta, hogy egyszer egy Levi’s boltban szoros egymásutánban benne is rengeteg különböző érzelem ébredt (I could relate).

Tehát a rockin’ Stonehenge (The Great Shopping Spree of the Huns, 2017) után már azért nemtől függetlenül éhesek voltunk leginkább, és Lammal jó előre kinéztük a Rose and Crown nevű pubot pár festői faluval (és tankátvonulási csomóponttal) arrébb, ami sajnos hatig zárva volt, utána találtunk egy másikat is hatig zárva, majd egy olyat, ahol éppen halotti tort tartottak, és ekkor fogalmaztuk meg, hogy a következőbe eleve úgy kellene bemenni, mint a (passzív-)agresszív kismalac, hogy “na, halljuk, hogy itt miért nem ehetünk”. Egyébként azért nem ehettünk, mert a konyha éppen (wait for it) hatig zárva volt, de a mellette lévő bio-conscious büfében melegítettek nekünk quiche-t és hipszterkávét.

A bio-conscious büfére egyébként Edingtonban találtunk rá, ami arról híres, hogy miután feltűnt a helységnévtáblája, Lam legalább ötször feltette a kérdést (egyre fokozódó izgatottsággal), hogy nem itt volt-e az edingtoni csata. Mivel szerettem volna fenntartani a társalgás dinamikáját, minden logikai képességemet összeszedve mind az ötször azt válaszoltam, hogy én esélyesnek találom, hogy az edingtoni csata Edington környékén volt. Ezt a dolgot egyébként Lam, aki nagyjából bármelyik angliai helyszínről képes rekordmennyiségű összefüggő és furcsa szót és tulajdonnevet (különböző formákban) tartalmazó mellékmondatot egymás után rakni, később az érdeklődésemre így írta le:

a megkeresztelés úgy volt, h Alfréd megverte az akkor már néhány éve Anglia-szerte rabló és fosztogató vikingeket (asszem ez a forrásokban ‘mycel here’, azaz ‘nagy sereg’ néven hivatkozott viking sereg volt, mert h ugyanebben az időben volt Angliában másik rabló és fosztogató viking sereg is), és az edingtoni (ethanduni) csata után a ‘Treaty of Wedmore’-ként emlegetett békekötéshez az is hozzá tartozott, h a vikingek vezetőjét, Guthrumot meg is keresztelték (Alfréd volt a keresztapja, a keresztségben az Aethelstan nevet kapta), meg ekkor jelölték ki a Danelaw nevű területet, ahol a vikingek élhettek nyugodtan (ezt később majd Alfréd gyerekei és unokái és dédunokái foglalták vissza).

Edingtonba (Ethandun?) úgy kerültünk, hogy a lovat akartuk megnézni:

lo1

A ló (Westbury White Horse) amúgy nekem szívügyem volt a Tiffany Aching-regények (People of the Chalk!) miatt, de tényleg impresszív alkotás a maga nemében, több is van a környéken, és ezek úgy készülnek, hogy a krétadombokról ló alakban felszedik a pár centis humuszt és gyepet (bár ezt a konkrét darabot az ismertető szerint le is betonozták, hogy ne kelljen minden tavasszal megtisztogatni).

Ennek a lónak amúgy dezignált lónéző helye is van, direkt erre a célra felállított paddal, amelyen gyermekeink (respectively) kötelességtudóan nézegették is a lovat a fényképezőgépükön (bukolikus környezetben).

horseview

Hogy maradjunk a lovas tematikánál, másnap átmentünk Walesbe 6,7-ért (csak odafelé kellett fizetni a hídon, de amúgy megállapítottuk, hogy ez a 6,7 sokkal jobban megéri egy öt kilométer széles tengerszoros felett, mint az 1* a pataknyira apadt Avon*** felett), és arra emlékeztem ugyan, hogy a hitelkártyás-alkoholos estén, amikor már össze-vissza kattintgattunk, valamiért úgy éreztem, hogy muszáj elmennünk Swansea-be, de arra már nem, hogy miért. Ilyen esetekre viszont azon a környéken mindig jó wild card, hogy “nézzük meg Arthur kövét”, mert mindenhol van egy (több?), úgyhogy azt néztük meg.

Ezeket a lovakat nem mutatta ugyan a google maps, de szintén ott voltak:

lovak

A gyerekek először az állatokkal voltak elfoglalva (végül sikerült lebeszélnünk őket arról, hogy hazavigyük valamelyiket), utána a közelben található rituális kőrakással (arról is sikerült lebeszélnünk őket, hogy több száz éves háborítatlanság után átrendezzék), majd végül magával a kővel is, Lam pedig a felszólításomra, hogy viselkedjen természetesen a közelében, előadta az IT Crowd ismert jelenetét.

Én mindeközben elkészítettem a “fekve fényképezem magam a kövekkel” sorozatom aktuális darabját (az ötlet a Stonehenge-nél született meg, amikor már csak fetrengtünk, de még nem volt kedvünk indulni, és Monmouth-ra tenném a stílusom érettebbé válását).

A lovakról és az érzelmekről egyelőre ennyit.

 

* Ebbe már az első napon beleszaladtunk, éppen Portisheadbe mentünk, leginkább a kulturális utalás végett, amikor Lam egyszer csak figyelmeztetett, hogy “izé, ki volt írva, hogy jön egy híd, ahol egy… milyen pénz is van itt?** Mindegy, szóval egyet kell fizetni”, és ezt követően ez már csak “a híd, ahol egyet kell fizetni” néven futott.
** Fáradtak voltunk.
*** Ott még azt hittük, hogy az Avon Dél-Anglia Garry folyója, mert több száz kilométert bejártunk, mégis rendszeresen át kellett menni rajta (az Avon), de időközben kiderült számomra, hogy Angliában 5, Skóciában 3, Walesben pedig 2 Avon-folyó van (más kontinenseken még legalább 9), ami nem annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy az avon keltául egyszerűen folyót jelent.

a bristoli buli – stonehenge

1 hozzászólás

Az előző poszt után kaptam a levelet Lamtól, hogy

folytatásposztokba való részletek:
* a híd, ahol egyet kell fizetni
* roadsign the shit out of it
* passzív-agresszív ebéd Edingtonban, ahol Alfréd úgy szétverte a vikingeket (787), h még meg is keresztelte a vezérüket
* Wales-be 6,70 a belépő

és minderre sor fog kerülni.

A road signokkal például az volt, hogy miután ismét megszoktam, hogy az út rossz oldalán kell vezetni, miközben a sebváltó is furcsa helyen van (hozzátenném, hogy Lam nagyszerű navigátor, bár néha ő is keveri a jobbat és a balt*, de végtelenül türelmesen** teszi hozzá minden utasításhoz, hogy “és kérlek, maradj a bal oldalon”), szóval ezek után annyira elkanászodtam, hogy kacérkodni kezdtem a törvény túlsó oldalával, és például a tilosban parkoltam le, amikor megálltunk a Sainsbury’s-nél kenyér-tejér’. A gyermekeket teljesen felspannolta a bűnözői életmód ellenállhatatlan vonzereje, úgyhogy ezt követően már olyanokat visítottak nagyjából harminc centiről a fülembe utazásaink közben, hogy “taposs bele, menj át a piroson, a nyomunkban a zsaruk!” (amihez Lam mindig hozzátette kellemes bariton hangján, hogy “de közben kérlek, maradj a bal oldalon”), és a mai napig nem sikerült őket teljesen meggyőznöm arról, hogy nem adtak ki ellenünk nemzetközi körözést a Sainsbury-balhé miatt.

Az volt egyébként a kocsink, ott (éppen Wales kietlen részeire menekültünk a törvény vasmarka elől):

auto

Visszatérve a road signokra, a bal és a jobb oldalak furcsa helyzetének megszokása után ezekre is figyelni kezdtünk, és azt kell mondjam, angolul még a táblák is sokkal költőibbek, ott van például a “No Hard Shoulders”, amire azonnal rávágtam, hogy “No Hard Feelings”, mire Lam azt dünnyögte, hogy “No Cold Feet”, amiből szelíden keretes szerkezetet csináltam azzal, hogy “No Cold Shoulders”, Lam meg megírta kortárs versben, Barry Kent stílusában.

Na de ezek után jött még csak az a rész, ahol az Abnormal Loads (tótiszolva: őrült terhek) és a Single File Traffic (tótiszolva: egyaktás trafik) után jött az, hogy Tank Crossing, amiről eleinte azt hittem, hogy benéztük, utána viszont kiugrottam a kocsiból, és lefényképeztem, de eközben katonai légijárművek kezdtek körözni a fejem felett (gyermekeink görög kórusa a kocsiból: menekülj, mert leszednek! Lam refrénje: kérlek, maradj az út bal oldalán).

Utóbb kiderült, hogy a Salisbury Plain (ahol a Stonehenge van) nagyjából fele egy katonai gyakorlóterület, és azért van ez.

Maguk a kövek amúgy rafináltan el vannak rejtve a dombok közé, a parkolóból elsőre csak egy nagyon impresszív, az őseink tudását magába sűrítő ajándékbolt*** látszik (Amikor Zsé meglátta, elnyílt a szája, és az jött ki rajta, hogy vegyünk, vegyünk, vegyünk!, én meg motyogtam valami olyasmit, hogy előbb talán nézzük meg a dolgokat, és csak utána vásároljunk emlékeket róluk, de be kell ismernem, hogy pontosan azt éreztem, amit ő, ugyanezekkel a szavakkal). Mindenesetre vettünk.

Magukhoz a kövekhez stílusosan a To the Stones jelzésű busz vitt el minket, és hát tényleg gyönyörű az egész (the greatest henge of all), úgyhogy nem mulasztottuk el minden szögből és mindenféle személyi kombinációkban lefotózni, beleértve Lam tribute sorozatát is az Ylvis dalához.

Az elsőn én igyekszem kezdő szelfierként azon, hogy mind a kövek, mind a fejem benne legyenek a képben, a másodikon heroikus pózban takarjuk ki a hengét, a harmadikon Lam tributál (vidáut dö teknolodzsáj).

Na jó, itt van azért egy a főszereplőről is:

stonehenge

Ja, és az Ylvis:

(Én a mai napig röhögök, ha megnézem).

A gyermekeknek azt mondtam, hogy mivel nem biztos, hogy életünkben még egyszer eljutunk ide, addig maradunk, amíg úgy nem érzik, hogy már hányniuk kell a kövektől (a drámai helyszínek drámai szavakat kívánnak, és ők egyébként is mindig nagyon viccesnek találják, ha a hányás kerül szóba), utána meg a kérésükre gyalog tettük meg parkolóba visszavezető utat buszozás helyett (mivel az angol táj eléggé csábítja az embert lemezborítógyanús felvételek készítésére, meglehetősen lassan).

Amúgy azt szeretem a britekben (amellett, hogy normális nyelveken és teljesen változatos témákban írnak könyveket (befotóztam valami sarki kis üzletben például, hogy egy egész polcot képesek az úszás filozófiájának szentelni, de ezt bármilyen obskúrus témával megcsinálják)), hogy nem az van kiírva az elkerített legelő szélére, hogy nemszabad-tilos, hanem az, hogy ha esetleg bemennél, mit csinálj, hogy senkinek ne essen baja. Köszönettel.

(Az már csak a hab a tortán, ha már feliratok, hogy tekintettel vannak arra, hogy a helyi táj szépsége képes minden más funkciót kikapcsolni az ember agyában, és erre az esetre felkészülve segítőkészen a lámpa alá írják, hogy mi a teendő, ha piros (és kit hívhatsz fel, ha nem piros)).

Szóval visszatértünk a parkolóhoz, és addigra már bennem is hasonló kérdések ébredtek, mint az Ylvisben (Is it a giant granite birthday cake? Or a prison far too easy to escape?), úgyhogy megpróbáltam olyan könyveket találni, amelyekben megalapozott teóriákat állítanak fel a Stonehenge építésével és funkciójával kapcsolatban, de (spoiler) az összes azzal végződött, hogy “valójában nem igazán tudjuk, hogy mi is ez az egész”. Viszont, ha már úgyis lendületben voltam, vettem egy kötetet a helyi folklórról, meg egyet a britek történelméről****, és ezzel vette kezdetét az az áldatlan folyamat, amelynek a végén ott álltam a becsekkolásnál a poggyászkezelővel szemben, a mérlegen egy 15 kiló helyett 23 kilós bőrönddel (odafelé 11 volt), és támadt egy feszült pillanat, amikor összeakadt a tekintetünk, de utána csak vállat vont, és nyomott rá egy “heavy” matricát.

Mindenesetre az a lényeg, hogy most már egy életre elegendő stonehenge-es ceruzánk, radírunk, noteszünk, kő alakú csokink, kirakósunk, pólónk, plüssvarjúnk és hűtőmágnesünk van (még a gyerek apjának is vettem egy ROCKS trikót, hogy egyformában tudják nyomni), és hogy soha többé nem megyünk be felügyelet nélkül ajándékboltba.

szuvenirekbe

Ja, a “roadsign the shit out of it” meg valahogy úgy volt, hogy Lammal rácsodálkoztunk egy táblára, ami arról tájékoztatott minket, hogy a következő 80 méteren feltűnően sok táblát tapasztalhatunk, mire (mivel a gyerekek szerencsére még nem beszélnek angolul) halkan megjegyeztem, hogy “attention, we’ll roadsign the shit out of the next 80 yards”, és nagyon röhögtünk (de mentségünkre szóljon, hogy már nagyon fáradtak voltunk).

Lesz még ló és tintageli reveláció mindenképpen, stay tuned.

 

* Ennek megoldásaképpen feltalálta az “angol bal” nevű irányt, vö.: “Ja, az angol balra gondoltam”.
** Konkrétan annyira türelmes, hogy egy idő után úgy éreztem, valakinek muszáj lenne hisztiznie, miközben én a körforgalmakban bénázom, úgyhogy morogtam neki egy kicsit az elnyomó férfiakról, akik mindenben korlátozni vágynak, és mindent meg akarnak tiltani nekem, és folyton olyanokat mondanak, hogy ne menjek át a piroson, meg ne menjek át a jobb oldalra, meg ne a második kijáraton menjek ki, hanem a harmadikon. Lam megértően bólogatott, és megkért, hogy amennyiben lehetséges, és én is úgy szeretném, maradjak a bal oldalon.
*** Időnként átmentünk Trumpba: This is a really nice gift shop. A great gift shop. Believe me, I have seen gift shops, and this is the greatest gift shop of them all.
**** Mindkettőn van “This book was bought at Stonehenge” matrica, aww!

a bristoli buliról

1 hozzászólás

Tavaly Edinburgh ép ésszel bejárható környékén voltunk boldogok, idén a Stonehenge és Westbury fehér lova között éhesek, de annyira, hogy testületileg átmentünk passzív-agresszívbe, és elhatároztuk, hogy az ötödik pubba eleve azzal fogunk benyitni, hogy “na, mondják meg, hogy itt miért nem ehetünk*” (egyébként azért nem, mert valami bizarr és előlünk korábban titkolt hagyomány értelmében a brit falusi pubokban du. 2 és 6 között nincs konyha).

Stonehenge-be úgy kerültünk, hogy a tavalyi edinburgh-i extázis után nekem motoszkált a fejemben, hogy felvetem Lamnak, hogy idén is Nagy-Britanniába kéne mennünk, annyi mindent nem néztünk még meg, de elvetettem ezt az ötletet, mert ne már mindig ugyanoda. Lam viszont minden gátlás nélkül megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék idén egy Dél-Angliához a gyerekekkel (mit is szólhatna egy ilyenre az ember). Úgyhogy a nyaralás tengelye úgymond a Stonehenge körül forgott, az is kiderült, hogy Bristolba nem kell átszállni (bár gyermekeinknek, akiknek a brüsszeli reptér már-már a második otthonuk, ez okozott némi szívfájdalmat; az egyik kérésük az volt az út kapcsán, hogy legyen benne átszállás, a másik az, hogy legyenek megmászható várromok, a harmadik, hogy legyen kanapé a konyhában, de istenem, érdemes időben megtanítani őket, hogy az élet könyörtelen és kemény).

A repjegy-AirBNB-foglalás aránylag könnyen ment annak ellenére, hogy az AirBNB időközben átsorolt minket a harmadik világbeli országok közé, ezért a saját és két barátom tulajdonában lévő debit kártyák (5 db, dombornyomott, nem nyomott, VISA/MasterCard mindenféle kombinációban) hiábavaló kipróbálása után végül csak Lam hitelkártyájával sikerült fizetnünk, de akkorra már annyira idegállapotban voltam, hogy azzal estem be hozzá, hogy most gyorsan adjon valami rövidet, majd utána intézkedünk. A könnyeddé vált hangulatban aztán valahogy elfajultak a dolgok, és azon kaptuk magunkat, hogy kockáról-kockára nézegetjük Bristol környékén a Google Mapset, és találunk egy lovat (emellett az is kiderült, hogy Arthur rengeteg róla elnevezett követ is széthagyott a közelben).

A másik lehetséges problémaforrás a nyúlgate volt. A házigazdánkkal, Sallyvel nagyjából három levél alatt lerendeztük a kevésbé lényeges kérdéseket, és áttértünk arra, hogy a képeken szereplő nyulak (A) ott lesznek-e (igény esetén igen), (B) hogy hívják őket (Flopsy és Pepsi). Utána következett az a megrázó rész, amikor Sally tájékoztatott, hogy Pepsit elvitte egy róka, majd egy nappal indulás előtt arról is, hogy Flopsy aznap nem jelent meg, aggódnak.

Szerencsére meglett (és a róka is):

(Sally, aki meglepően készségesen reagált az állatvilággal kapcsolatos szokatlan mértékű érdeklődésünkre, megírta, hogy két róka is jár a környékre, mire a gyerekek azonnal eldöntötték, hogy akkor ez biztosan nem az a róka, mert ez egy tisztességes életvitelű, vegetáriánus rókának tűnik.)

Szóval induláskor még izgultunk (a gyerekek a nyúl miatt, én amiatt, hogy lezuhanunk/elveszítjük/karambolozunk, Lam meg semmi miatt, mert ő túl menő az izguláshoz), de ez nem gátolt meg minket abban, hogy pólóban fejezzük ki magunkat.

Nem akarok spoilerezni, de végül egyáltalán nem zuhantunk le/veszítettük el/karamboloztunk, és a bérelt házban is megtaláltuk a boldogságot annak ellenére, hogy az emeletek sokasága miatt az egyik nappaliba már nem ért le a wifi (feldolgoztuk). A boldogság számomra a lábakon álló kádban rejlett, a kandalló előtt, a fapadlós fürdőszobában, aminek egy kecses mozdulattal magamra zártam az ajtaját, miközben a gyermekek artikulátlanul üvöltözve** rohangáltak a lépcsőn (Lam mindeközben nagy valószínűséggel menő volt).

Másnap azért a Stonehenge-re való ráhangolódás részeként még megnéztük Bristolt és Portisheadet (a hitelkártyás estén szentül megfogadtuk, hogy a Stonehenge, Westbury, Tintagel, Bath és Wales mellett Portisheadbe is mindenképpen el fogunk menni a popkulturális vonatkozásai miatt), és itt most hagynék egy cliffhangert, de annyit azért elárulok, hogy

seenthestones

 

* Korábban belefutottunk egy kedélyes halotti torba is, ahol mintegy mellékesen megdicsérték a 11 éves Motorheades pólóját, de nem akarok róla beszélni.
** Tartottam egy rögtönzött ismeretterjesztő előadást az ún. viselkedésről, amiből rögtön levették a lényeget, és udvariasan bejelentették, hogy most artikulátlanul üvöltözve fognak rohangálni, mielőtt nekiláttak.