időjárás, de mindegy kategória bejegyzései

a bristoli buli – tintagel

Szóval az utazás előtt már nagyjából kezdett körvonalazódni, hogy ez egy ilyen Artúrcentrikus zarándok-csillagtúra lesz a mi sajátos stílusunkban (az út bal oldalán maradva). Az utolsó héten már napi több oda-vissza üzengetés keretében egyeztettük a legszükségesebbeket, amelyek kivonatát (erősen megvágva, de a lényegét megtartva) így lehetne összefoglalni:

Én: kinyomtattam közben mindent (airbnb foglalás telefonnal-címmel, kocsibérlős papír, boarding passok).

Lam: úúúú és mi lenne, ha Wales-be menvén Monmouth-ba (is) mennénk el? k közel van, van benne norman vár, és hát Geoffrey of Monmouth!!!

Én: oké, 17:10-ig van becsekkolás, találkozzunk 15:10 körül a reptéren?

Lam: Monmouth amúgy azért is király, mert tényleg közel van (30-40 km), a dombok között, és cuki kis wales-i városka, és mondom, GEOFFREY OF MONMOUTH!!! :)))

Én: rendben, amúgy lesz nálam konnektoradapter, meg elosztó.

Lam: OK, most nézem, muszáj elmenni Monmouth-ba, mert elmegy mellette az Offa’s Dyke, a legrégebbi angolszász earthwork (8. sz.).

Én: szerintem legyen az a terv, hogy szombaton megérkezünk, átvesszük az autót, beszerzünk valami alkoholos italt, és este csillaghullásnézés közben megbeszéljük, hogy mikor hova menjünk.

Szóval egy idő után óhatatlanul is felmerült bennem a gyanú, hogy Lam el akar menni Monmouth-ba (el is mentünk, és a korábban felsorakoztatott érvekhez azt is hozzátenném, hogy van benne egy hatalmas Marks & Spencer Food, illetve több könyvesbolt, mint amennyit a gyermekeink szívesen bejártak volna, de nem volt túl sok választásuk**), meg az emlegetett Geoffrey of Monmouth-nak is utánanéztem*, akiről kiderült, hogy a XII. században élt, és többek között írt egy Britannia királyainak története (Historia regum Britanniae) c. könyvet latinul, állítása szerint részben az oxfordi főesperestől kapott dokumentumokat lefordítva, amelyek eredetijét soha senki nem látta, viszont ennek ellenére egészen a tizenhatodik századig megúszta ezt a tényleg csodálatra méltó médiahacket (elvégre latinul írt, és ami latinul van leírva, az úgy is van), amikor is kezdett gyanússá válni, de ekkorra már más irányú elfoglaltságai miatt sem megerősíteni, sem cáfolni nem állt módjában a vádakat, mivel halott volt. Merlint például egy az egyben ő találta ki és iktatta be a mondakörbe.

Tintagelre visszatérve, Geoffrey of Monmouth (barátainak és üzletfeleinek csak Geoffrey Arthur) ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy Arthur ott született egy bonyolult szerelmi háromszögből kifolyólag, a britek Uther nevű királya ugyanis reménytelen szerelembe esett Tintagel hercegének Igraine nevű feleségével (“relationship status: it’s complicated”), és hosszú évekig ostromolta Tintagel várát (“year 7, day 156: attacking again, #FML”), majd végső elkeseredésében Merlinhez fordult, aki egy éjszakára Tintagel hercegéhez hasonlatossá mágiázta külsőre, és izé, így nyílt lehetősége Arthurnak megfoganni. Amúgy Tintagel valódi hercege nem sokkal ezután elesett a csatában, Uther pedig elfoglalta a várát nőstül (kicsimmel Tintagelbe’, #FTW).

Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy miért volt olyan hosszú ez az ostrom: a környék úgy néz ki, hogy van a part, ami kábé egy hegy, drámai függőlegességgel a vízbe omló sziklákkal, illetve van a (fél)sziget, ami egy másik hegy, csak a vízben, és a kettőt egy keskeny, meredek, kábé gyalogútnyi ösvény köti össze, amin most már van lépcső, de még így is kétszer meggondolja az ember:

tintageli_lepcso

Továbbá már a kilátás miatt is megérhette idekastélyozni egyet:

tintagel_view

Ugyanakkor, bár ez Uther idejében még nem lehetett annyira feltűnő, de térerőben igen szegény volt a környék, ami csak azért tűnt fel nekem, mert emberek akartak tőlem dolgokat, ami miatt eleve ideges voltam napok óta (mindenkinek szóltam, hogy el fogok utazni, nem fogok ráérni, és érdekes módon ezt az összes fizetős munkaadóm megértette (még kellemes nyaralást is kívántak, meg ilyenek), viszont van ez a csomó apró izé, amiben ingyen szoktam segíteni olyan embereknek, akikkel semmiféle munkaviszonyban nem állok (a kapcsolatunkat felebarátinak mondanám, mármint olyan értelemben, hogy igényt tartanak baráti szívességekre, ugyanakkor nem viszonozzák ezt baráti megértéssel még azzal kapcsolatban sem, ha éppen nem érek rá szívességeket tenni), szóval az a lényeg, hogy amikor már harmadszor rohangáltam eszelősen, hogy elcsípjek egy sugárnyi térerőt, pusztán azért, hogy meghallgassam, hogy (a) miért nem vettem fel korábban, (b) mit kéne még aznap estére ingyen, precízen és sürgősen, akkor utána egy pillanatra megálltam, és felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a fenéért foglalkozom ezekkel a dolgokkal a világ legszebb helyén, három olyan ember társaságában, akiket tökre szeretek, miközben érzem, ahogy a kelták megpróbálnak a lelkembe hatolni (konszenzuálisan!); és miközben egy egész napot végigvezetek, miért kell azon szoronganom, hogy otthon még hány apróságot kell elintéznem***, majd ezt a kérdést meg is válaszoltam magamnak azzal, hogy izé, nem kell.

Úgyhogy ezen a ponton egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat, és inkább Mucit néztem, ahogy fújja a szél:

szeles_muci

Azután nem sokkal később egy hölgy is odajött, hogy a sziget bizonyos területeit legyünk szívesek elkerülni, mert viharos erősségű széllökések történnek éppen (Tintagel hercegének nagy valószínűséggel senki nem szólt időben), úgyhogy inkább elkészítettem az obligát táblás fotót a saját gyerekemről, illetve az obligát kamaszodósat mindkettőről:

Utána megszemléltük még a helyi ajándékboltot (pár hűtőmágnest leszámítva meglepő visszafogottságot tanúsítva), majd hazamentünk, és nem csináltam semmit, vagyis gyanús állagú sajtokat és áfonyás-mangós gyümölcssalátát ettem, meg kézműves söröket**** ittunk, meg sokat nevettünk, de nem válaszoltam (el sem olvastam), nem írtam meg gyorsan, nem néztem át, és nem bántam semmit. (Na jó, pár oldalt lefordítottam, de azt pénzért és szerelemből).

És a tintageli kelták azért tudhattak valamit, mert valahogy sikerült úgy maradnom, ugyanis másnap reggel ugyan letámolyogtam pizsiben a tetőtérből, de miután a gyerekek tájékoztattak, hogy még nem tartanak igényt a reggeli felszolgálására, úgy döntöttem, hogy most nem fogom gyorsan elintézni a mások elintéznivalóit, majd ettől vérszemet kapva az is eszembe jutott, hogy nem fogok malmozva várakozni, amíg a két ded késznek nem érzi magát a táplálkozásra (mentségemre szóljon, hogy megtanítottuk őket a hűtő kompetens használatára), hanem simán visszamegyek aludni, mintha nyaralnék, vagy ilyesmi.

Utána meg is kérdeztem a Lamot, hogy ugye, hogy mennyivel jobb fej vagyok, ha rendesen kialszom magam, mire azt felelte, hogy én mindig egyformán jó fej vagyok, majd némi hatásszünet után elgondolkozva hozzátette, hogy és az is mekkora szerencse, hogy soha nem vagyok kövér. Ezt követően kiment, hogy citromot vegyen a teámba, de előtte feltette a vizet forrni, majd az ajtóból visszafordulva kérdés nélkül tájékoztatott, hogy nem azért tette fel a vizet, mert engem nem tart képesnek rá, hanem azért, hogy nekem ne kelljen (időnként elszégyellem magam amiatt, hogy ő mennyivel emancipáltabb nálam).

Szóval még csak ezután volt, hogy a Tintern Abbey-t is útba ejtve elindultunk Monmouth-ba (Geoffrey of Monmouth!), de ott már csak annyi volt a bajom, hogy túl sok a szép.

 

* Mondjuk Lam is írt róla: “a lényeg, h amíg pont Geoffrey of Monmouth a 12. sz. első felében össze nem foglalt mindent egy nagy pszeudo-historiográfiai munkában, addig csak ilyen elszórt wales-i hősi énekek voltak külön-külön, sőt, Merlint pl. kimondottan Geoffrey tette bele az Artúr-mondakörbe! Geoffrey amúgy annyira Artúr-obszesszált volt, h időnként még így is írt alá, h ‘Geoffrey Artur’. Az ő műve konkrétan a felelős azért, h az Artúr-sztori egész Európában elterjedt a 12. sz.-tól, még Péterváron is van belőle kézirat, és ő indította be a francia adaptációkat, amik egyrészt a klasszikus francia lovagregényhez vezettek (pl. Chrétien de Troyes, aki meg a Lancelotért felelős), másrészt meg aminek révén visszament az egész Angliába, és így jutunk el az első angol nyelvű Artúrig vmikor 1200 körül (Layamon).”
** Nem beszélve arról, hogy úton Monmouth felé jelentettem ki, hogy én már nem bírok ennyi nagyon szépet nézni, és hamarosan túlterhelődöm, ezt nem lehet ép ésszel kibírni (kottázsok, Instagram-worthy erdei utak, borostyánnal befutott kőhidak, hegyes-völgyes vadvirágos táj), mire a gyerekek minden ezután következő festőibb objektumnál üvölteni kezdtek, hogy gyorsan nézzek valami rondát, mielőtt baj lesz.
*** Valójában ez így globálisan is átfutott a fejemen, hogy az elmúlt pár évben mennyi időt áldoztam arra, hogy csak meghallgassam, csak segítsek, csak vigyem el, csak vegyem át, csak vigyázzak rá egy kicsit, csak írjam meg, csak nézzem át, csak igazítsam hozzá az időmet, stb., és hogy ennek az időnek mennyire aránytalanul nagy része fordítódott olyanokra, akik egyszerűen csak viszik az energiát (vagyis se nem munkaadók, se nem tesznek hozzá különösebben a világhoz, viszont mindig akarnak valamit).
**** Mondjuk a sörökkel kapcsolatban a “kézműves” jelző mindig enyhén kellemetlen asszociációkt kelt bennem, de az alkohol segít ezeknek a tompításában.
Reklámok

breaking news: hóesés januárban

Nagyon úgy tűnik, hogy a köztisztaságiakat és a magyar közlekedési vállalatokat idén is meglepetésként érte, hogy januárban esik a hó (amit hagyományosan döbbenettel szoktak konstatálni). De konkrétan annyira, hogy a mai három és fél órás utam során a munkahelyemre egyetlen hókotróval sem találkoztam (persze lehet, hogy elakadtak).

Én – lehet, hogy csak a nőies érzékenységem miatt – már akkor megsejtettem valamit, amikor az elmúlt hét során folyamatosan az dőlt minden csatornából, hogy hétvégén esni fog a hó (sok hó fog esni). Amikor ma reggel hat órakor kinéztem az ablakon, már határozottan gyanakodtam (ebből kifolyólag szívesen adok egyébként szakértői stratégiai tanácsot az érintett szerveknek, számlaképes vagyok, egy-két millióért akárhány oldalt írok a knowhowról), ezért – a hókotrókkal ellentétben – kimentem, és egy ún. hólapát segítségével eltávolítottam a havat a felelősségem alá tartozó útszakaszokról, majd megcéloztam a benzinkutat.

Az előző alkalommal ellentétben egyébként, amikor 200-300 méterrel a kút előtt fogyott el mind a benzin, mind a benzint pótló delej az autóból, most az utolsó két pöcöknyi árammal gurultam be kecsesen a cső elé, ahol leállítás előtt másfél másodperccel ugrott nullára a két pöcök (mondjuk most nem izgultam annyira, mert van öt liter benzin a csomagtartómban, amennyiben fel kellene gyújtani valamit tankolási célokra)*. Akkor még azt hittem, túlvagyok az út nehéz szakaszán.

Utána valahogy felevickéltem a takarítatlan utakról a – mint kiderült, szintén takarítatlan (WTF???) – autópályára, ahol először kényelmesen megreggeliztem menet közben, utána kisminkeltem magam, majd elolvastam a kindlén ötven oldalt a könyvemből, és háromnegyedrészt megírtam ezt a bejegyzést. Mindezzel senkinek az életét vagy a vagyontárgyait nem veszélyeztettem, mivel, mint utólag megnéztem, az átlagsebességem ezen a szakaszon 8 km / óra volt, és ebben nincs benne a kb egy órányi egyhelyben állás.

Idebent egy emberrel találkoztam, aki látott ma hókotrót (és az is békésen álldogált a Moszkva téren, mármint a jármű, nem az ember). Nagyon úgy érzem, hogy ezek a kivárásra játszanak.

* Amúgy a tankolásról jut eszembe az a kedves kis történet, amikor is december 26-án kénytelen voltam az ugyanazon faluban, de hat kilométerrel odébb lévő kúthoz menni, mert csak az volt nyitva, és ugye ünnepi hangulatban lévén engedtem, hogy a szupershell vagy milyen benzinből adjon a kutas**, hátha kap érte jutalékot (adalékok is vannak benne, biztatott), majd önnön nagylelkűségemtől emelkedett állapotban belibbentem fizetni.
Odabent a kasszásnő bankkártyázás közben megkérdezte, hogy na és hogy teltek az ünnepek, és akkor még azt hittem, hogy csak a belőlem sugárzó és minden elárasztó szeretet vált ki ilyen mértékű közvetlenséget, de utána azt is megkérdezte, hogy na és hol tart a felújítással. Ahhoz ugye már hozzászoktam, hogy ha tejet veszek a boltban, akkor a hazaérkezésemkor a szomszéd azzal fogad, hogy nem azt a márkát kellett volna venni, hanem az akciósat (felhívta az ismerőse a boltból), de megismételném, hogy ez a kút tőlem hat kilométerre volt. Mindenesetre tisztáztuk a felújítás pontos stációját (mint kiderült, a pénztárosnő a szembeszomszéd ángya, vagy valami hasonlója), de ezek után nem csodálkoznék, ha elterjedne rólam, hogy nem elég, hogy maffiózókkal barátkozom, de ráadásul gyanúsan szórom a pénzt a drágábbik benzinre.
** Nemrég mondta nekem valaki azt a szólást, hogy “az én falum annyira falu, hogy ott még kiveszik a nő kezéből a pisztolyt”, mármint a töltőpisztolyra gondolva, és ennek a mondásnak a megalapozottságát teljes mértékben igazolhatom, pesti kutas engem eddig nem tudott rávenni, hogy segíthessen, itt viszont valahogy nincs választásom.