Az egész amúgy úgy kezdődött, hogy tavaly augusztusban megígértem a gyereknek, hogy valamikor majd őt is elviszem Loch Nesst meg ívó lazacokat nézni, és utána nem sokkal Lam felvetette, hogy mi lenne, ha együtt elvinnénk a mindkettőnk gyerekeit Skóciába, amibe lelkesen bele is egyeztem.

Tavasszal aztán jött az a rész, hogy konkretizálni kellene a tervet, először ugye a repülőjegyekkel, mert a szállást ahhoz kell igazítani. Ekkor kiderült, hogy Edinburgh-ba nincs közvetlen járat, és végül mindenkinek a szempontjait figyelembe véve (beleértve az ívási időszakukat illetően elég rugalmatlan lazacokat is), úgy sikerült az oda-visszát nagyjából egy hét különbséggel és nem aranyáron foglalnunk, hogy a két útban összesen olyan 19 óra várakozási idő is volt a brüsszeli reptéren (majd viszünk színezőt).

Utána jött a szállás, és az is kiderült, hogy (a) Edinburgh nagyjából Európa legdrágább városa, (b) a booking.com négy emberre/két szobára sokkal drágább (és kényelmetlenebb), mint az Airbnb, (c) a lazacok történetesen az egy hónapos edinburgh-i nemzetközi kulturális fesztivál idején ívnak, vagyis mindenki egy hónapra akar olyankor kiadni, nem egy hétre. Robert és Susanna legalábbis ezzel pattintottak le (hiába írtam meg mindenkinek egyre ékesebb angolsággal, hogy mennyire végtelenül jó fejek és intellektuálisak vagyunk, és milyen hátborzongatóan jólneveltek a gyermekeink), utána jött Linda, aki viszont azonnal elfogadta a foglalásunkat, meg is nyugodtam, de később elég csúnyán visszamondta.

A megfizethető szállások nagy része közben elfogyott, már az is felmerült bennem, hogy Jamie hajóján lakjunk az edinburgh-i kikötőben (így utólag visszagondolva elég kétségbeesett lehettem, tekintve, hogy meglehetősen tengeribeteg alkat vagyok, még akkor is, ha viszünk színezőt), és végül valamelyik májusi hajnalon négy körül frissítgettem pár percenként a kínálatot, amikor a kereső kidobta nekem Kimet a maga tökéletes helyen lévő két szobás és megfizethető lakásával. Azonnal le is csaptam rá, és szóban is megerősítettük egymásnak a szándékainkat.

Azután viszont az utazás előtt két nappal írtam egy beköszönést-járatjelzést Kimnek, aki nem válaszolt, és a telefont sem vette fel, úgyhogy az utazás előtt egy nappal, eszeveszett pakolás közben (mindenünk meglegyen, de mégis elbírjuk) ott tartottam, hogy másnap fog Muci először repülni, és hét órát kell várnunk az átszállásra, majd amikor éjfélkor megérkezünk, ki tudja, lesz-e szállásunk, még mindig nem tudom, hogy két nappal később Berwickből hogyan fogunk átkelni Lindisfarne-ba, és egyébként is elmebeteg gondolat volt tőlem, hogy a harmadik napra bevállaltam több száz mérföld vezetést úgy, hogy tíz éve nem vezettem sima váltós autót sem, nemhogy jobbkormányost, nemhogy az út bal oldalán.

Ekkor jött az, hogy az utazás utolsó délutánjára, amit a függő munkák befejezésére, a csomagok bepakolására és hajtépős, aktív aggódásra szántam volna, rajtam teljesen kívülálló okok miatt beficcent egy unokatesós strandolás a gyereknek (még egy zsáknyi cucc, megszáradnak-e a fürdőruhák másnap reggelig), úgyhogy a dolgok rendezése helyett az ezer fokban üvöltő zenében próbáltam telefonon elintézni még, amit lehet, miközben a két gyermek boldogan evett kürtőskalácsból fagylaltot.

És nem akarok így állni szép hazánkhoz, de nem tudom megint nem észrevenni, hogy amint átléptük az országhatárt, egyszeriben minden rendben lett. Kim válaszolt, hogy bocsi-bocsi, de vár minket, Brüsszelben tíz perc alatt találtunk egy szinte teljesen üres részt a reptéren, fekvőszékekkel, rengeteg árammal és tejjel-mézzel folyó ingyenwifivel, a gyerekek meg olyan jól elfoglalták magukat, hogy simán be tudtam fejezni a munkámat (vagyis be tudtam volna, ha nem azzal töltöm az időmet, hogy belga csokikat és sajtokat nézegetek, de így is megoldottam).

Ja, ha már a gyerekek. Eleve megállapodtunk abban, hogy a bombás logika mintájára (“vigyünk mi bombát a gépre, mert nagyon kicsi az esélye, hogy egy repülőgépen két bomba legyen”) mi viszünk gyereket a repülőgépre, mert a mi gyerekeink még mindig sokkal elviselhetőbbek másokénál (objektíve is, például mellőzik a nyafogást, a fejhangú visítást, a repetitív, hangos éneklést, és nem várják el, hogy folyamatosan aktívan szórakoztassa őket az ember).

Szóval, miután egy darabig sakkoztak, csocsóztak, és minden szempontból felmérték a mozgójárdák kínálta lehetőségeket,

egy idő után azt vettem észre, hogy Lammal együtt mindketten őket bámuljuk megbabonázva (és fojtottan röhögve) olvasás és munka helyett, és viselkedésüket attenborough-i stílusban próbáljuk leírni. A helyzetet leginkább a Total Eclipse Literal Version-jából származó idézettel lehetne a legjobban jellemezni, miszerint it started out as Hogwarts, now it’s Lord of the Flies, szóval valamikor, talán a megpróbáltatások hatására, de átmentek nindzsába. Erről muszáj volt videót is készítenem, rossz minőségű, mert messze voltak, és a YouTube is butított rajta (nem beszélve arról, hogy a röhögéstől remegett a kezem), de meg kellett örökítenem, amit lehetett belőle.

Később, már Edinburgh-ban elmesélték, hogy ebben a harcmodorban követtek egy biztonsági embert is az objektumban, mert furcsán nézett ránk, anya, biztosan valami rosszban sántikált, és meg akartuk tudni, hova megy, és be kell ismernem, hogy erre a gondolatra azóta is mindig elönt a vidámság (továbbá nagyon kíváncsi lennék, hogy a biztonsági kamerák felvételét látta-e valaki, és milyen következtetéseket vont le).

Mindenesetre a korábbi félelmeimmel ellentétben késő estére, a második repülőútra a csoportnak nem az a két tagja fáradt el túlságosan, akikre eredetileg tippeltem volna.

A hazaúton már szóba sem kerülhetett, hogy a tizenkét órai várakozási időre kivigyük őket a városba, mert lejátszatlan csócsópartijaik és egyéb lezáratlan ügyeik voltak (hátha most megtudják, hova is járt az a gyanús biztonsági ember), és mint kiderült, egyébként is a brüsszeli reptér a világ egyik legjobb helye. Kiemelten ajánlom egyébként családbarát utazásokra.

Visszafelé egyébként sokkal kevésbé voltam feszült, minek következtében a gátlásaimat is teljesen levetkőztem, de ekkor a brüsszeli reptér egy újabb jópontot szerzett nálam, mert amikor az átcsekkoláskor kinyittatták velem a kézipoggyászomat, amiben többek között egy kibontott red cheddar is volt, a belga hivatalnok ahelyett, hogy ott helyben tarkón lőtt volna, csak megértően a szemembe nézett, majd úgy tett, mintha nem vette volna észre a dolgot (noha a sajtok és felbontott élelmiszerek tiltására külön paragrafus van), pedig már készültem rá, hogy erős kelet-európai akcentussal előadom neki, hogy plíz ofiszer, áj kám from a púr, bekvordz lidl íszter-jurópian kántri, ver vi hev not en áunsz of red csedör in áur hól hómlend, hev szám mörszi on mí, de csak a marmalade-on és a scottish raspberry curdön akadt fent egy kicsit (a nagyjából egy kilónyi kavicsot, amit emlékként pakoltam be a gyerek megbízásából, nem találta meg).

Mondjuk hazafelé a brüsszeli duty free-ben is vettem egy érett camambert-válogatást, amit ugyan több réteg nejlonba zártak légmentesen, de amikor a repülés végén levettük a csomagtartó rekeszből, a gyermekem megjegyezte, hogy elég büdös ez a repülőgép, rá fog férni egy alapos szellőztetés (én pedig ugyanolyan ártatlan arccal bólogattam, mint amikor P. tavaly a belgium utáni kompon megjegyezte, hogy valamiért nagyon büdös van). Azt hiszem, kénytelen vagyok belátni, hogy én az a fajta lány vagyok, akinek kecses lépteit enyhe sajtszag lengi körül, ha Belgium felől érkezik.

Ja, a lazacok ívását amúgy nem láttuk, de csak azért, mert jobb programunk volt.

Szóval, miután dekoratív gyermekeink (respectively) vézna, erőtlen kis lábaikon lefutkároztak pár tíz kilométert az apátság romjai között, idejét láttuk annak, hogy együnk valamit a Szent Sziget legjobb fogadójában, és elkészítsük az obligát “a gyeremekek táplálkoznak” fényképeket. (Itt még pont nem, de van benne originál terméskőfal és Black Sabbath).

Utána felbuszoztunk a várhoz, ami nagyjából egy kilométerre volt, és egy bazalthegyre épült a XVI. században (én úgy gondolom, hogy arra a pontra egyszerűen bűn lett volna nem felépíteni egy kastélyt, de a skótok és az angolok szerencsére nem szoktak kihagyni egyetlen lehetőséget sem a kastélyépítésre), részben az akkoriban végleg bezáró kolostor köveiből. Eredetileg egy erőd volt, amit a jakobita lázadók (a skót hazafiak) egy rövid időre elfoglaltak a XVIII. században, de a festői Berwick-upon-Tweedben állomásozó angol katonák lerohanták őket, úgyhogy kénytelenek voltak kiásni magukat, és a praktikusan közel lévő Bamburghi kastélyban elrejtőzni (arrafelé szerencsére mindig van egy praktikusan közel lévő kastély, szinte egymás lábára taposnak).

(A képeken maga a Lindisfarne-i kastély, a hajó mögött a távolban felsejlő Bramburghi kastély, illetve Lindisfarne szigetének nagy része látható az erődből, kolostorromostul).

Szóval a hányatott múlt után egy brit médiamágnás, Edward Hudson, a Country Life tulajdonosa vetett szemet a kastélyra, amit akkoriban egy kőkerítés vett körül, de ő nem zavartatta magát, és pajtásával, Sir Edwin Lutyens építésszel átmásztak rajta, hogy közelebbről is megszemléljék (ez a történet megnyugtatott afelől, hogy a gyermekeink valójában csak a brit főúri hagyományokat követik, amikor hasonló cselekedetekre ragadtatják magukat), minekutána Hudson meg is vásárolta, Sir Edwin pedig kellemes lakhellyé varázsolta számára ún. Arts and Crafts stílusban.

Erről meg kell jegyeznem, hogy úgy tűnik, az Arts and Crafts nagyrészben megegyezik azzal a P. által eklektikus-provanszinak nevezett stílussal, amit én favorizálok, és amibe a flamingóktól kezdve a portugál stílusú cementpadlókon, a kék ajtókon és az esztétikusan kipárnázott ablakfülkéken át egészen a rusztikus konyhákig nagyon sok minden belefér (rengeteg könyvvel), úgyhogy azonnal ott akartam élni és meghalni (de ez valami atavisztikus hungaropannon-örmény ösztön lehet, mert Lam, aki egyébként az utazás előtt jelentőségteljes célzásokat tett arra, hogy ő urbánus típus, aki a városokhoz kötődik, szintén kifejezte abbéli vágyát, hogy egy ilyen helyen éljen).

Külön felhívnám a figyelmet az ebédlős képre, amelynek a berendezése során valamikor nagy valószínűséggel elhangzott egy ehhez hasonló beszélgetés:

— Te, Edwin, olyan rideg az a nagy üresség az ebédlőasztal felett, szerinted mit tegyünk oda?
— Szerintem egy… hajót.

A kék ajtó pedig, mint azt a felirata is jelzi (Loo with a View), az igen népszerű, panorámakilátással rendelkező vécébe vezet (kipróbáltuk).

A kastélynak van egy kertje is, természetesen kőfallal körülvéve, ez idáig rendben is van. Az érdekessége az, hogy pár száz méterre helyezkedik el magától az épülettől, aminek, belegondolva, több előnye is van, például (a) meg lehet úgy hirdetni az ingatlant, hogy “panorámás kastély meredek bérctetőn, szintben lévő kerttel”, (b) ha az ember kiküldi a gyerekeket játszani a kertbe, az jelent is valamit, és nem az ablaka alatt fognak önfeledten sikoltozni, (c) a mesterséges kert nem bontja meg a kastélyt köré magától odanőtt pázsit és hangamező természetes szépségét.

Lutyens valószínűleg elég célszerűen barátkozott, mert a kertet egy másik régi jó leánypajtása, Gertrude Jekyll (sötétebb, viharosabb éjszakákon minden bizonnyal Gertrude Hyde) tervezte meg, nem is rosszul, valahogy például sikerült almát is futtania a falra.

(Kilátás a várból a kertbe, a kertből a várra, falma, nyuszifül).

Vézna és erőtlen lábacskájú gyermekeink ezután még mindenképpen vissza akartak térni a kolostorhoz, hogy szaladgáljanak egy kicsit a romok között, de inkább a helyi mézborfőzdében vártuk meg David Fife-ot, aznapi cab driverünket, aki idejekorán figyelmeztetett minket, hogy a szent szigeten nem fogunk taxit találni, és átnyújtotta a névjegyét. Üzenném Brüsszelnek a magyar taxisoknak, hogy visszafelé is csak egy utat számlázott (noha értünk is benzinnel jött).

A mézborfőzdében az ingyenes termékmintákkal oldottam magamban az amúgy sem túl erős feszültséget (kicsit késésben voltunk a vonat indulásához képest), de David (Mr. Fife) pontosan öt perccel a vonat indulása előtt kirakott minket a pályaudvaron, és útközben még egy szivárvány mellett is hosszan kocsikáztatott minket*.

A vonat, velünk ellentétben, viszont lemondta a találkozót, úgyhogy a következő, csurig telt járatra tuszkoltuk fel magunkat, amelyen a gyerekek előbb teljes természetességgel leültek sakkozni a padlóra, majd, amikor valaki leszállt, egy rendkívül jóképű fiatalember szorított maga mellett nekik helyet**.

(A vonatos stalker esete a szivárvánnyal a festői Berwick-upon-Tweedben).

Szóval nem mentünk hiába, na.

* Van ez a mondás a briteknél, hogy északon nem rosszabb az időjárás, hanem csak sokkal több időjárás van, és egyébként valóban, olyan az egész, mintha az időjárás folyton drámai hangulatában lenne; ha süt a nap, akkor nagyon süt, ha esik az eső, akkor hatalmas, bodros, fenyegető fellegekből teszi ezt (de legalább nem zivatarosan, maga a víz csak színpadi kellék), szivárvánnyal, ha fúj a szél, akkor kapaszkodni kell, a ködpászmák baljósak és titokzatosak. Ja, és mindez gyakorlatilag minden nap megtörténik egymás után, nem feltétlenül ebben a sorrendben.

** Mucit azzal a felkiáltással engedték beljebb, hogy “let him through, it’s a wee boy”, míg a mi társaságunkban lévő rendkívül jóképű fiatalember (az idősebbik, nem a wee boy) odakint elakadt.

Lindisfarne a Lam eszelős csodálatosnak bizonyuló ötlete volt, mint alapvetően az egész utazás. Annyit mondott, hogy egy árapálysziget (dagálykor ellepi a rávezető utat a tenger) valami kolostorral nem túl messze Edinburgh-tól (később kiderült a vár is), az Internet vikingeket és állítólagos sárkányokat emlegetett vele kapcsolatban, úgyhogy az utolsó heti hajrában árapálytáblázatokat böngésztem, meg utánanéztem a vonatoknak.

Annyi egyértelműen kiderült, hogy ha végig apálykor akarunk ott lenni, akkor a megérkezésünk utáni két nap a jó, de az első legyen pihenés, úgyhogy megszavaztuk a másodikat. Amikor mélyebben belementem a témába, minden vallástörténeti szaktekintély egyetértett abban, hogy vonattal a festői Berwick-upon-Tweedig kell mennünk, ahonnan maga a sziget még 18 mérföld, és ezt a távolságot megtehetjük (a) a helyi ingajárattal (shuttle), ami korlátozott férőhelyekkel rendelkezik, és a menetrendje az árapályhoz igazodik, csak azt nem írták, hogy miképpen, (b) a rendszeres buszjárattal, amelyen szólni kell a sofőrnek, hogy tegyen ki minket a festői Bealben (6 mérföld a szigettől), (c) esetleg taxival, érdeklődni a helyszínen.

Itt kicsit elködösödött a homlokom, de mivel meg voltam győződve arról, hogy (a) úgyis lekéssük a repülőt/átszállást, (b) úgysem lesz szállásunk (a három havi próbálkozás után májusban lefoglalt hely gazdája két napja nem válaszolt és nem vette fel a telefont), lesz ami lesz alapon vettem nekünk gazdaságos online vonatjegyeket a festői Berwick-upon-Tweedbe, hogy majd helyben érdeklődjünk.

Az első nap élményei után* rájöttem, hogy határtalan optimizmus dúlhatott bennem, amikor reggel fél kilencre vettem jegyeket, ráadásul a kiskorúak közölték velünk, hogy vézna, gyenge kis lábacskáikon nem lesznek képesek megtenni azt a cca 1 kilométert a pályaudvarig, úgyhogy utánanéztem a legközelebbi katonai edzőtábornak helyi tömegközlekedési lehetőségeknek, amelyeknek szerencsére a gócpontjában laktunk. Kiderült, hogy kábé tizenkét busz megy tőlünk pont oda, és lehet rajtuk jegyet is venni, amennyiben pont annyi pénzt adok a sofőrnek, úgyhogy vettem egy rágót a Sainsburyben, hogy legyen pont egy napi családi jegynyi apróm, és ellenőriztem, hogy tényleg létezik-e a buszmegálló. Utána észbe kaptam, és ellenőriztem a jó oldalon is.

A gyermekek, a vadonnak ezek a megszelidíthetetlen, kiszámíthatatlan teremtményei (Attenborough hangján, szinkronizálja Végvári Tamás) reggel tíz perc alatt elkészültek, és mire kettőt pislogtunk, a festői, de kihalt Berwick-upon-Tweedben is voltunk, ahol megkérdeztem az első (és egyetlen) taxist, hogy mennyiért vinne el minket Lindisfarne-ba. Ő visszakérdezett, hogy a Szent Szigetre-e, és igenlő válaszomra mondott egy olyan összeget, amiért egy ferihegyi taxis csak a közeli Auchan-parkolóba szállítana el bennünket, úgyhogy ez el is dőlt.

Amikor odaértünk, olyan volt az egész, mintha csak megfestették volna, és bár a gyerekek kiszállás után megkérdezték, hogy és mikor érünk oda, miután közöltük velük, hogy ez már az, teljesen átadták magukat a kultúrának kőfalmászás, az idillikus kávézózás, a madárfigyelés és a madár alakú kitűzők (a hátrányos helyzetű madarakért, vagy valami ilyesmi) kiválasztása és megvásárlása élvezetének.

Na de komolyan, már magáért a településért is érdemes lett volna lemenni oda, az a fajta hely, ahol az ember csukott szemmel körbepörög, és elsüti a kamerát, és tuti faliposzter (vagy legalább egy ikeás reprint) lesz belőle. Én amúgy is rajongok a terméskő-falakért, cuki kőhidakért, fotogén madarakért, a mohákért és a páfrányokért, de a kelet-közép Európában még a legfestőibb városképekben is érzek valami makettszerűséget, Skóciában (és Angliában) viszont a moha mindig igazi moha, a páfrány igazi páfrány, a kőfalaikon meg egy életet le tudnék élni (ha be lenne vezetve a wifi).

Kávézás, sütizés és az után, hogy jutányos áron beszereztem egy autentikus, Holy Island feliratú bögrét, a mélyebb kultúra végett elzarándokoltunk a kolostor romjaihoz, és el kell ismernem, hogy ami a romokat illet, ennél látványosabbat és tekintélyt parancsolóbbat nem nagyon láttam. Utána is olvastam a helynek, és Lam is elmondta nekünk nekem (a gyerekek időközben testközelbe kerültek a kultúrával, vagyis megmászták a romokat egy képzeletbeli turistacsapatot vezetve, és nekik előadva a hely általuk helyben kitalált mitológiáját — én pár hiábavaló próbálkozás után, hogy lejjebb tereljem őket, megeskettem egyesével mindkettőt Lindisfarne szent szigetén, hogy nem fognak leesni sehonnan, majd megnyugodva otthagytam őket, hogy nyaraljanak a saját elképzeléseik szerint) a lényegesebb háttérinformációkat.

Szóval ez volt az északkelet első keresztény apátsága, ami egyrészt Szt. Cuthbertről híres, aki élete első felében egy rendkívül kellemes ember lehetett (az elbeszélések szerint bárkivel kedvesen és megnyugtatóan elbeszélgetett, aki hozzá fordult a gondjaival, és a szigetről senki nem vitte magával a lelki terheit), de már ekkor is csinált olyanokat, hogy éjszaka nyakig besétált a tengerbe imádkozni (állítólag minél kényelmetlenebb, annál hatékonyabb ez a dolog), utána pedig fókák melengették kihűlt testét. Élete vége felé viszont rendkívül zárkózott emberré vált, el is költözött egy nagyon közeli kis szigetre, hogy kicsit elszigeteltebben járhasson a tengerbe imádkozni.

(A következő két képen a sziget szerepel, ill. ahogy nézzük a szigetet, és olyan kicsik a gyerekek, hogy még nem ér le a lábuk a földre).

A kolostort 793-ban értelemszerűen megtámadták a vikingek (valószínűleg Sir Edmund Hillary hozzáállásával összhangban, mert ott volt), és a jövetelüket állítólag tüzes sárkányok jelezték előre. Fényképezőgép nem lévén, ezt az eseményt (a vikingeket, nem a sárkányokat) a szemtanúk utólag a híres Lindisfarne Stone-on örökítették meg, szerintem kifejezi a lényeget. A másik helyi nevezetesség a Lindisfarne Gospels, amely korának (kb. i.sz. 698) kiemelkedő minőségű kódexe, 130 tehén bőréből készült, és ezeket a bőröket (a szokásossal ellentétben) eleve olyan jól kikészítették, hogy nem igazán látszik, melyik volt a szőrös oldaluk. A tartalma Máté, Márk, Lukács és János evangéliumából áll, és arra az alkalomra alkotta meg Eadfrith, amikor majd Cuthbert épen maradt (efelől kétségük sem volt) maradványait 11 évvel a halála után kiemelik a sírjából, hogy végső bizonyítékot nyerjen a szentsége. Eadfrith a festékeket is maga keverte újító módszerekkel, és a végeredmény rendkívül tetszetős és tartós lett.

Idővel aztán némi küzdelem árán letereltük a gyerekeket a romokról, és amíg azt játszották, hogy mennyire tudnak ráfeküdni a szélre (nagyon), gyorsan megnéztük a kis működő templomot is, amelyet rendhagyó módon nem alakítottak át sem lakberendezési áruházzá, sem mászóteremmé, sem uszodává. Jó, egy kis bólyatároló sarok azért volt benne.

A kastélyról majd legközelebb, de én ott akartam meghalni (egy hosszú, boldog életet követően, amit szintén ott töltök).

* Lam az első reggelen kezdte fennhangon megkomponálni a gyermekre felkészítő könyvét gyermekteleneknek, olyan tanácsokkal, hogy “növény vagy kutya beszerzése helyett indulás előtt ismételgesd félóráig monoton hangon, hogy ‘kérlek, öltözz át pizsamából’, utána fél óráig, hogy ‘kérlek, ne ugrálj a kanapén’, majd fél óráig azt, hogy ‘kicsim, legalább a cipődet vedd fel'”. Mellettünk szóljon, hogy a nyaralás lazasága miatt ekkor már Attenborough-üzemmódban voltunk, és mintegy külső szemlélőként, természettudományos érdeklődéssel figyeltük, ahogy a gyerekek nem készülnek el.

Szóval ott tartottam, hogy némi rugdosás, sakálszerű üvöltések és mérhetetlen boldogság közepette megérkeztünk Invernessbe (az út bal oldalán). Inverness hivatalosan arról híres, hogy a skót felföld fővárosa, az “inver” torkolatot jelent a nevében, tehát a Ness folyó torkolatánál helyezkedik el, mellette van a Cullodeni csatamező (a skótok Mohácsa), főutcáját pedig Sir Walter Scottról nevezték el, a skótok Petőfijéről (mint minden skót falu főutcáját). Ja, én innen nyílik az egyetlen értelmes útvonal a Loch Nesshez, arról pedig, hogy visszafelé miért nem érintettük Invernesst mindennek ellenére, majd később.

Invernessből mondjuk csak egy parkolóházat (leginkább én), egy játékboltot (leginkább mindenki más, amíg én parkoltam) és a The Exchange nevű pubot láttuk, de ez utóbbi mindnyájunk megelégedésére szolgált, bár az egyik gyerekkel ki kellett cserélnem a tökéletesen egyforma hamburgerünket, mert az enyémben állítólag kevesebb volt a szósz*.

Inverness arról is híres, hogy a határai enyhén szólva is képlékenyek, többek közt a Loch Nesst (ami 16 kilométerre van tőle, több mint 40 kilométer hosszú, 230 méter mély, és a Brit-szigetek legnagyobb térfogatú tava [7,4 km3]) és a környező falvakat is magába foglalja, ezért a GPS-en elég nehéz beállítani, hogy a tóhoz akarunk menni, de végül sikerült.

Magához a vízhez ezúttal is egy passing place**-nél megállva ereszkedtünk le a fák között (némi vitát követően arról, hogy ezt a töltést most túl könnyű vagy túl nehéz megmászni ahhoz, hogy pont itt menjünk le, mindkét álláspontot ugyanaz a két gyerek képviselte gyors egymásutánban), de a helyszín ismét csak tökéletesnek bizonyult a tónézéshez, és Muci ugyanúgy belemászott szörnyeteget keresni, mint én tavaly.

A Falls of Foyers című vízesést sem hagytuk ki a tó közepénél, de hőseink nem sejtették, hogy csak ezután következnek az igazi kalandok. Sajnálatos módon ugyanis a “leggyorsabb” helyett a “legrövidebb” beállításon hagytam az útvonaltervezőt, amit akkor kezdtem igazán bánni, amikor már a harmadik kilométert kezdtük megtenni egy olyan úton, amelyikről mindkét oldalon lelógott az autó kereke, és amely továbbra is szűkülni látszott. Röviden összefoglalva, hazafelé sikerült útvonalat találnunk, ami nem szerepel a térképeken amin a következő nagyjából száz mérföld alatt csak körülbelül három-négy autóval találkoztunk, viszont mindnyájan elmondhatjuk magunkról, hogy a skót felföld alsó felének gyakorlatilag minden zegét és zugát bejártuk.

A (láthatóan csak bennem meglévő) feszültséget én azzal próbáltam enyhíteni, hogy vezetés közben azt ismételgettem magamban, hogy papírom van róla, hogy semmiért nem vagyok felelős Captain Obvious módjára felhívtam a többiek figyelmét a látnivalókra (“Nézzétek, birkák! Jé, egy kottázs! Birkák! Szarvas! Kottázs! Egy szarvastenyészet!”), Lam viszont ekkorra teljesen belelendült az Audio Guide szerepébe, és tájékoztatott minket, hogy miután áthaladunk a festői Tarff-folyón, meglátjuk a Loch Oichot, amit a Loch Laggan fog követni, kétszer, mondta egy kicsit értetlenül (de valóban így tűnt, mert minket elkerülve ért össze a két fele), majd átmegyünk a River Garryn, és jön a, wait for it, Loch Lochy. A Loch Lochyn remekül elszórakoztunk, de ez valóban elég jumping the sharknak tűnik, és egészen azt hittem, hogy nem létezhet felföldibb élmény a Loch Lochy mellett való piknikezésnél, amíg utána nem olvastam a Wikipedián, és ki nem derült, hogy az az egyik legfontosabb tudnivaló róla, hogy nem szabad összekeverni a Loch Loch-kal***.

Utána megint átszeltük a River Garryt. Amikor Lam harmadszor jelentette be kicsit értetlen hangon, hogy most ismét a River Garryt láthatjuk, akkor kezdtem gyanakodni, hogy körbe-körbe megyünk, de némi térképbogarászás után kiderült, hogy nem, hanem a River Garry követ minket fáradhatatlanul, többek között a látszat szerint egy (a Lochy után már említésre sem méltó nevű) Loch-kon is átfolyva (ilyenkor mindig kérdés, hogy vajon honnan tudják, hogy ugyanaz a folyó folyik be a tóba, mint ki).

Mindenestre mire éjfél körül hazaértünk, tudtuk, hogy életünk végéig rettegni fogunk a Garry-folyótól amennyiben Skóciában meglátunk egy folyót, nyugodtan ráfoghatjuk, hogy az a Garry-folyó, ötven százalékos eséllyel igazunk lesz.

És még annyit szeretnék hozzátenni az egészhez, hogy bármilyen szirupos is, az azért nagyon jó érzés, amikor az ember gyereke, akit fokozott balesetveszélynek kitéve kilenc órát autóztatott az ember nyolc évesen némi lábmosásért egy legfeljebb tizenkét fokos tóban, meg azért, hogy egy csodálatos vízesésnek háttal felmászhasson egy sziklameredélyre****, este odasuttogja, hogy “nagyon jó volt bemenni a Loch Nessbe, anya, és nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide”. Most már tényleg ideje, hogy írjak egy könyvet a tökéletes anyaságról.

* Egyikben sem volt semennyi szósz (csak sajt), úgyhogy csak arra tudok gyanakodni, hogy így akarta elkerülni, hogy megmérgezzük (mindenesetre sikerült).

** Sajnálom, de a passing place-ekről mindig az jut eszembe, hogy “This is a place where you can stop and pass away peacefully, without bothering anyone”.

*** Továbbá az is kiderült, hogy a MacDonald és a Fraser klán itt vívta meg egymással a Battle of Shirts (ingek csatája) nevű csatát, amiről egészen a közelmúltig azt hitték, hogy azért ez a neve, mert a nagy meleg miatt ingujjra vetkőztek a harcosok, mostanában viszont kiderült, hogy valószínűleg egy leiterről van szó, és nem ingekről, hanem egy mocsaras mezőn vívott összecsapásról (Léine vs. Lèana). Nem tudom elnyomni a gyanút, hogy valaki arra gondolt, nem kell ide hivatásos fordító, amikor az unokaöccsének van egy alapfokúja keltából.

**** Az előző napi Lindisfarne után felhagytam azzal, hogy hiábavalóan ismételgetem, hogy nem mászhatnak fel, inkább megeskettem őket, hogy sehonnan nem fognak leesni.

Az utazásos fotósorozatom, melynek első két darabja a körömcipőben az Atlasz-hegységben és a ridiküllel a Himalájában (igaz történetek alapján, majd megkeresem őket), immáron egy harmadik darabbal bővült, amelynek a gránátalmás labello szájfénnyel a Varázshegyen címet adtam. Amennyiben megszorulok, megírom őket női regényben is (melynek főhősnője nem tudja eldönteni, hogy a jóképű és gazdag festőművészt, vagy a jóképű és gazdag üzletembert válassza, és az emiatt átélt krízis majdnem öngyilkosságba kergeti, de aztán remélhetőleg mégsem) pár product placementtel.

A lány, aki macskákban számolta az időt, délelőtt megpróbálkozott ezzel a síelés dologgal, ami mainstream tevékenység volt arrafelé, ahol éppen lakott. Az első pálya közepén bekövetkezett, amitől félt, a szívébe térdébe hasított a fájdalom, innentől kezdve egy frissen szült, szögbe lépett hegyi kecske minden kecsességével, de töretlenül folytatta az útját lefelé nagyrészt fél lábon. Álló helyzetben profi sízőnek tűnt.

Később, már hátráltató sporteszközök nélkül felmászott gyalog a magasba, és magas helyen lévő köveket fényképezett. Utána evett, majd szép lassan hazasétált. Egy folyosón lakott a yetivel.

Beutaltam magam a Varázshegyre, szerencsére most már adnak a portán jelszót a wifihez.

Az elmúlt héten megjártam Moszkvát, ahol másfél nap munkával telt, a többi időben nagyjából folyamatosan etettek és itattak (önvédelemből megtanultam fél órán keresztül rágódni egy szál savanyúuborkán, és elegánsan vizet inni vodkáspohárból), továbbá a város lakosainak saccperkábé a felének bemutattak. Megjegyezném, amíg kint voltam, egy deka havat nem láttam (és ezt így hogy, de most komolyan?), csak amikor hazajöttem, bár ma már állítólag ott is van.

Ami a lényeg és közérdekű lehet, egy állítólagos boszorkánnyal is találkoztam, aki azt mondta, ne csodálkozzak semmin, ez az Akasztott Ember éve volt, vagyis nem véletlenül sült el rosszul minden, ami rosszul elsülhet, és állt a feje tetejére a világ. Üröm az ürömben, hogy jövőre a Halál éve következik, és ez az a szimbólum, aminek a leírása mindenhol nagyjából úgy kezdődik, hogy “nem olyan rossz, mint gondoljuk”, ami persze azt jelenti, hogy dehogynem olyan rossz, sőt. Mivel én a dolgok lezárását és újrakezdését éppen eleget gyakoroltam az utóbbi pár évben, úgy döntöttem, ebből felmentést kapok, ezt mondtam is a boszorkánynak, aki szerint viszont nem érdemes küzdeni a tarot ellen, amire azt válaszoltam, hogy csak akkor hiszek a tarotban, ha nekem dolgozik, és amikor ezt követően kétszer egymás után kihúztam a Csillagot, majd nem voltam hajlandó többet húzni (nyerésben kell abbahagyni), azt mondta, nu ládnyinka (nagyjából “hát jó, legyen”).

Érdekes trivia továbbá,hogy nagyjából este nyolc felé érem el azt a fáradtsági szintet, amikor már külön odafigyelés nélkül fogalmam sincs, hogy éppen oroszul, angolul vagy magyarul beszélek (hálistennek ebből kettőt majdnem mindenki értett), illetve ismét bebizonyosodott, hogy a dohányzás nálam pusztán lélektani függőség, mert egyszer sem gyújtottam rá (és ezt szintén nem vettem észre).

Na szóval akkor a Pilis.

El kellett vinnem az autómat szervizbe némi kozmetikázásra, és a casco biztosító ragaszkodott hozzá, hogy Pilisvörösvárra vigyem, ami messze van, drága, lassan dolgoznak, de legalább nem nekem kell fizetni. Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, úgy volt, hogy múlt hétfő reggel indulunk, de a fiúm nem keltett fel, mert, idézem az indoklását, olyankor csúnyán nézel, és én nem szeretem, ha csúnyán nézel. Mondjuk az tény, hogy én reggel 10 előtt csúnyán nézek, és depressziós tüneteket produkálok, a munkahelyemen valahogy nem is ragaszkodtak hozzá, hogy tíz előtt megjelenjek, cserébe tíz után viszont rendkívül joviálisan, előzékenyen és jólnevelten viselkedem, szóval ez tény, de nem ok. Mindenesetre a túra átkerült délutánra. És akkor aznap ráadásul az időjárás is úgy viselkedett, hogy azt tanítani lehetne magyarórán, hogy tükrözik a külső körülmények a főhős hangulatát, kettőkor például megindult a havazás.

Azt hiszem, említettem már, hogy a fiúmnak van ez a tulajdonsága, hogy szerinte mindjárt ottvagyunk, kisebb távolságnál kettővel kell szorozni az általa megadott idő- és metrikus intervallumokat, nagyobb távolságnál inkább hárommal, esetleg többel. Szóval ő kijelentette, hogy a János kórháztól tíz percre van kocsival Pilisvörösvár, úgyhogy induljunk f4-kor onnan. Nekem nem volt erőm ellenkezni, pedig tudtam, hogy 4-ig van bent a szervizben az emberem,és úgy tudtam, f5-ig van nyitva az objektum, de tisztára elegem volt az egészből, úgyhogy úgy döntöttem,megelőzendő a hisztériába fokozódó izgalmakat, hogy úgysem fogunk odaérni, tökmindegy, lerakjuk ott a kocsimat, és másnap valaki odaviszi a kulcsot.

Ez nagyon bölcs döntés volt részemről, mert a János elől tizenöt percet késtem, miután az utolsó 300 métert húsz perc alatt tettem meg, és a fiúm még nem volt ott. Ez csak azért volt kínos, mert én tökre nem tudtam az utat, sebaj, mondta, elnavigál egyedül. Eközben a telefonomból is eltűnt valahogy a térkép, mindegy, kábé egyenesen kell menni végig, aztán Solymáron jobbra fordulni. Na a következő egyenes szakasz olyan egy órába telt, rémálom volt, hóvihar, szürkület, rajtam nyárigumi, amivel olyan negyvennel még tudtam volna menni csúszkálás nélkül, de minden kalapos vezető is kimerészkedett az útra, amin azután csak hússzal mert közlekedni, de a félénksége abban viszont nem akadályozta meg, hogy indexelés nélkül, féktávon belül elémvágjon (majd hússzal folytassa útját). Solymárom természetesen nem kanyarodtam jobbra, mert az volt odaírva, hogy Budapest felé, így meglátogattam Pilisszentivánt (arra navigált a fiúm, mert a vörösvár valahogy szentivánná változott a fejében, amiért nem is hibáztatom, nagyon nem egzaktak ezek a Pilisizék), meg Piliscsabát, ekkorra háromnegyed öt lett, és sötét, továbbá kiderült, hogy a másik irányba kell menni Vörösvárra. De szerencsére rosszul emlékeztem, és hatig volt nyitva a szerviz, másik nagy szerencse, hogy a gyerek végigaludta az egészet, csak hazafelé nyekergett, amikor meg kellett állni a lámpánál (Sumáker Malac nem bírja a tötymörgést). Aztán hazafelé szóbahoztam még, hogy menjünk el Norvégiába, ahol igazi tél van, de a fiúm letorkolt, hogy most voltunk a Pilisben, arra a napra legyen ez elég nekem.

Mondjuk az jellemző, hogy lementünk vidékre, a hegyek-völgyek közé, és mégis a saját száz méteren belüli, budapesti környékünkön okozott csak gondot a közlekedés. Itt van például egy olyan útszakasz, amit kicsit havasabb időben tavaly a Corollával csak szánkázó stílusban bírtam megtenni, ráadásul kerítésben végződik, légyszi soha ne jöjjön ott velem szembe senki.

Aztán itt már biztos lesz, hogy az időjárás a novella további részében is konzekvensen összecseng a történésekkel, mert amikor viszont értementem a kocsinak (egy hetes szenvedés után, itt a környéken semmit nem lehet elérni autó nélkül), akkor két borús reggel közé beékelődve hétágra sütött a nap, ráadásul a szervizben lefújták azt a másik csücsköt is, ahol a szomszéd húzta meg az autót (igaz, becsöngetett utána, és felajánlotta, hogy állja a költségeket, de igazából én álltam rosszul belátható helyre, úgyhogy nem szívesen fogtam volna a szaván. Érdekes mellékszál még, hogy azért álltam a rosszul belátható helyre, hogy a másik szomszéd össze tudja gereblyézni előttünk a száraz leveleket, majd ráadásul a kocsifeljárónkat is megcsinálta, a harmadik szomszéd meg, aki a főbérlőnk egyben, eész nyáron hozta a gyümölcsöt-zöldséget a tejem végett, tisztára bunkónak érzem magam ilyen emberek között), meg kiütötték valahogy a rendszerből a check engine hibajelzést, szóval nem kell emiatt elvinni a kocsit a másik, garanciális helyre.

Azután be tudtam vásárolni a gyermekkel nyaf nélkül az Isoldéék-féle Intersparban (most már minden megvan karácsonyra, az ajándékoktól kezdve a karácsonyi macis terítőhöz passzoló karácsonyi macis szalvétán át egészen a háromféle, színben passzoló és ízben is minden igény kielégítő szaloncukorig. Általában nem vagyok ilyen kényszeres, tavaly például konkrétan semmit nem dekoráltam, nem vettem, és huszonnegyedikén a harmadik Dextert fordítottam orrvérzésig, de most a gyerek(ek)nek parádézni akarok), meg végre elmentem a Sugarshopba, ami tényleg olyan, hangulatában és kínálatában is, mint a honlapja, egészen elvarázsolt hely (ld. még az ajándéktárgyak aloldalát), és itt lehet egyelőre egész Budapesten normális áron Jelly beant kapni.

Tök jó dolog egyébként ám az autó, az ember egészen Újpestig eljut vele, kinyílik a világ meg minden. Meg is fogadtam, hogy ezentúl értékelem, és még fővárosunk útjain sem fogok idegeskedni, ha bénázás van, de azt azért konstatáltam, hogy hö, tök lassan megy mindenki, biztos beijedtek a múlt heti hótól, és azt már végképp nem értettem, hogy a németvölgyin, ahol 60-70-nel szoktak menni, most miért kényelmeskedik mindenki 40-nel (a Priusban amúgy sem érződik a sebesség, és Sumáker Lucia sem szeret lassúzni). Tegnap aztán szörnyű gyanú ébredt bennem, megnéztem, és tényleg, visszaállt az autó mérföld per órára, szóval ha szoktam volna villogva más seggében menni, akkor most nagyon hülyén érezném magam.

Aztán estére a fiúm hozott még csokikat, ami tökéletes befejezés volt (ld. katarzis, meg minden), szóval a december kettő asszem szerencsenap nekem (tavaly aznap fogant a malac is).

A mostani hosszú hétvégén meg a szokásos pünkösdi barlangásztúrára mentünk a medvék és a vámpírok hazájába (sajnos egyet sem találtunk, bár reménykedtem benne, hogy legalább egy egy egészen picike vámpírt sikerült majd begyűjtenem és lepréselnem). Még elutazás előtt osztottam meg az úttal kapcsolatos félelmeimet az L.-lel, akiről feltételeztem, hogy lelki társam, és mint olyan, együttérez majd velem, aztán kiderült, hogy ő inkább úgy lelki társam, hogy azt mondja, nem félt túlságosan, mert szerinte én is olyan vagyok, mint Granny Weatherwax* (nagyon jólesik legalább a blogomban meghagyni az eredeti neveket).

Aztán kiderült, hogy noha valóban nulla fok alatt aludtunk sátorban, illetve szokás szerint olyan rész is volt, ahol térdig érő hóban gyalogoltunk felfelé a hegyoldalban egy olyan részhez, ahol majd hűségesen várhatom a fiúmat, ezek engem nem viselnek meg túlságosan, a többi necces körülményt pedig sikeresen kiiktatta az új autó (és most jön az életminőségi változásokra apelláló reklám, ilyen előtte/utána képekkel). Szóval határozottan emlékszem, hogy tavaly konkrétan jobb kezemmel tartottam a plafont a kocsiban, hogy ne verjem be a fejem felfele menet a sátrazós helyre, és közben nagyon koncentráltam, hogy el ne harapjam a nyelvem, idén pedig még a cédé sem ugrott (mondjuk azóta az utat is legereblyézték kicsit), továbbá az Autó egy nagy elemként működött a maga hibrid rendszerével, úgyhogy az esősebb részek alatt lefordítottam benne két újabb fejezetet az aktuális könyvből, meg mindig bele tudtam ülni átmelegedni. A tizenegyéves, aki velünk utazott sem panaszkodott egyáltalán, csak rendszeres, igen sűrű időközönként érdeklődött tőlem a következő programpontról (engem már kapcsolatunk kezdetén becímkézett, mint – apjához képest – könnyen utolérhető, lomha mozgású személyt, és általában, ha a társaságunkban van, nem hajlandó a fél méteres környezetemből elmozdulni, simán lehetne velünk ábrázolni a kovalens kötést). A program az volt, hogy vagy gyalogolunk felfelé hóban (a fiúmos túrák kivétel nélkül mind az Escher-szabály szerint működnek: mindig felfelé kell menni, akkor is, ha kört teszünk meg), vagy ülünk, és nézünk magunk elé hülyén, az érdemesebbek meg lemehetnek a barlangokba is, a combig érő jeges vizekbe. Mindezt festői környezetben, a mellékhelyiségként használt erdőrészletben például – mint megtudtam – krókuszok nyíltak (ez az a fajta virág, amit, ha nem élne, nagyon giccsesnek találnék, még szívecske is van rajta, meg minden).

Fényképek majd a következőben.

* Vonatkozó idézet, úgy körülbelül:

– És Granny hová ment?
– Fel a hegyekbe.
– Az az öregasszony, egyedül a sűrű, sötét erdőbe? Ahol a medvék és a farkasok élnek?
– Én azért a helyedben nem aggódnék annyira. A medvék és a farkasok errefelé már megtanultak magukra vigyázni.

Az elmúlt időszak a sátorozás jegyében telt, két hete például Horvátországban alapoztunk, ahova sziklát mászni kísértem a fiúmat és pajtásait. Az akciós rész a Paklenica Nemzeti Parkban ment véghez, amitől az embernek a szurdokvölgy kifejezés türemkedik fel első látásra a kollektív tudattalanjából, mert olyan. Másfél napot én is ott töltöttem, elméleti extrémsportoló kategóriában. Először kiolvastam a fal tövében a Ha a szent kocsma is bezár c. krimit, közben ügyeltem, hogy ne essen rám senki (hiába, mindig is hajhásztam az adrenalint), aztán hanyattfeküdtem a köveken, és figyeltem, hogy vándorol a Zoárd nevű púp a hasamon jobbról-balra, és viszont, idővel sajnos mások is ezt kezdték figyelni, és az már egy kicsit creepy volt, de szerencsére pont indult a fiúm lefelé, úgyhogy exkuzáltam magunkat. Időközben valamikor lefotóztam az összes vadon nyíló cikláment a környéken, illetve többször elindultam sörért a boltba, aztán szerencsére mindig eszembe jutott áldott állapotom.

A szabadnapomon megnéztem Paklenica-óváros összes nevezetességeit (a pékséget és a habarcs nélküli kőfalakat), lefotóztam minden virágot változatos hátterekkel, végigsétáltam a tengerparton, és kiolvastam a The Code Bookot (minek kapcsán újfent megdöbbentem azon, hogy Turing meleg volt (illetve, hogy ez milyen következményekkel járt), bár akkoriban a viktoriánus Anglia támasztotta követelményeknek megfelelően mindenki, illetve találtam benne egy nagyon szimpatikus anekdotát Charles “Geek of the Month” Babbage-ről, aki Tennyson egyik versének “Ev’ry moment a man dies/Ev’ry moment one is born” során megütközve megírta neki levélben, hogy a Föld szaporodó népességére való tekintettel legközelebb legyen szíves úgy fogalmazni, hogy “Every moment dies a man/Every moment 1 1/16 is born”, ami ugyan még mindig nem az egzakt érték, de az túl hosszú lenne, és egy irodalmi költemény kontextusában ez is megfelelő közelítés).

Aztán volt még helyi vendéglátó egység is, ahol két romantikus vacsora keretében megettünk egy fél tehenet, és annak ellenére, hogy nem volt közös nyelv a személyzettel, igen jól megértettük egymást (például kérdés nélkül véresre csinálták, ahogy szeretjük).

És akkor a képek:

Itt ülünk egy faházban a Svájcban, a fiú éppen zuhanyozik (odaadtam neki a szőlő + kivi illatú tudfürdőmet, csak egy kicsit húzta a száját), a rendszergazda a konyhában zokog, mert állítólag mindig igaztalanul vádaskodom, pedig tényleg ő nem figyelt oda, amikor reggel tájékoztattam a sóhelyzetről, szerintem meg szabadalmaztatni kéne a sülő hagymás szalonna illatú légfrissítőt.

És Svájcban tapasztalataim szerint mindig esik az eső.

Utazom svájcba, és elfelejtettem fésűt hozni magammal. most mi lesz, most mi lesz.

Különösebb csicsa nélkül, csak a képek: Auschwitz, Birkenau.