utaz kategória bejegyzései

a Mary Stanford-csónakházról nincs mit mondanom

A Mary Stanford-csónakházról már többször nem írtam, először akkor, amikor tavaly nyáron eljött az éves brit-szigeteki utunk (tavaly egy London-Oxford csillagtúrát lőttünk be) tervezésének az a pontja, amikor szállást kéne foglalni, és evégett átmegyek a Lamhoz, mert úgy egyszerűbb, mintha levélben bombáznám a különböző lehetőségekkel.

Amikor megérkeztem, akkor a hagyományok értelmében azonnal megkérdezte, hogy japán whiskyt szeretnék-e inni, vagy azt, ami Károly herceg kedvenc márkája (én meg taktikusan nem azt válaszoltam, hogy az mindegy, de milyen kóla van hozzá, mert Pepsit nem kérek). Utána elkezdtük nézni a londoni és az oxfordi Airbnb-ajánlatokat, de mindegyik vagy drága volt, vagy alkalmatlan (pedig arra, hogy “legyen kanapé a konyhában” nem is szűrtünk), úgyhogy ezt a döntést elnapoltuk, és inkább a Londontól elérhető távolságban lévő kastélyokra kerestünk rá (nem lakhatás céljából, hanem mert a kastélynézés is a hagyományaink közé tartozik).

A British Heritage oldalán (amelynek időnként mindketten az előfizetői vagyunk) szerencsére rá lehet keresni kastélyokra földrajzilag is, de az első négy oldalon mindegyikkel volt valami bajunk (távol van a tengertől, nincs vonat, távol van a tengertől, túl ép, távol van a tengertől). Utána az ötödik oldalon megtaláltuk a Camden kastélyt, ami nem volt túl ép, és szinte a tenger partján helyezkedett el, bár csak vezetővel volt látogatható minden hónap első szombatján, délután két órakor, de a Google Streetview segítségével kifigyeltem, hogy ez tulajdonképpen egy rom a semmi közepén, körülötte kerítéssel, és a kerítésén vannak folytonossági hiányok.

Lam mindeközben más potenciális kastélyokat promotált nekem, én viszont felfedeztem, hogy a Camber-kastély közelében van még egy csónakház, ami valami (fényképezőgép ikon szerepelt mellette), és amikor rákerestem, a Wikipedián egy egészen sajátos szócikket találtam, amiben (pluszban a saját oldalán) az is szerepelt a legapróbb részletekig, hogy ki mit gondolt meg mondott az események során.

A rövid sztorija annyi (a Wikipedián a nagyon hosszú szerepelt), hogy a rigai Alice nevű kis gőzhajó vészjelzést adott le 1928-ban, mire Rye-ból elindult a mentőcsónak, és bár a rigaiakat valaki más kimentette, a mentőcsónak teljes legénysége (a falu férfilakosságának a nagy része) odaveszett a viharban. A gyászszertartáson többek között a lett kormány tagjai is részt vettek, és a csónakházat (amelyben ez volt az egyetlen mentőcsónak) praktikus módon emlékhellyé alakították át.

Lam időközben Oxford csodáival próbált megismertetni (hatalmas könyvesboltok! Tolkien!), de én már teljesen belebonyolódtam az utólagos oknyomozásba, melynek során az illetékes hatóságok emphatically (vagyis nem empatikusan, hanem nyomatékosan) kijelentették, miszerint mind a legénység, mind a csónak végtelenül hatékonyak voltak, a probléma a mentőmellények miatt következett be, amelyek megteltek vízzel, és, izé, elsüllyedtek. Mármint az emberekkel együtt.

Pár héttel később foglaltunk teljesen normális árú szállást Londonban és Oxfordban (mindkét helyen volt kanapé is a konyhában, ami szintén hagyomány nekünk), és időközben az összes Google-fotót megnéztem a csónakházról, amelyek 90%-án érthetetlen módon kutya is szerepel (máig megfejtetlen rejtély).

Rye-ban egy jótékonysági boltban kezdtük a kirándulást, ahol véletlenül vettem két és fél kiló könyvet*, de Lam felajánlotta, hogy majd ő cipeli őket helyettem (én nagyon ritkán szeretek ennyire bárkit ilyen hirtelen, mint akkor és ott). Miután kiléptünk a boltból, és lekanyarodtunk a túraösvényre, természetesen eleredt az eső, de nem zavartattuk magunkat.

Az első, ami feltűnt, hogy a környék tele volt állatokkal:

Ennek köszönhetően, mire a kastély közelébe értünk, a gyerekek fókusza teljesen elterelődött, és csak azzal lehetett őket irányba állítani, hogy “nézzétek, a birkák is a kastély felé mennek!”. Abban máig nem vagyok biztos, hogy a kastélyt látták-e egyáltalán (a következő videóban ott van a hátam mögött):

Egy idő után én is letettem a kastélynézegetésről, és elindultunk a part felé. Amikor a szederbokrokat megtaláltuk, a gyermekek kijelentették, hogy ez életük legjobb napja (ami ott, kicsit eltévedve, esőben, a megnézetlen kastéllyal a hátunk mögött, bokáig állati ürülékekben tapodva bár indokolatlannak tűnt számomra, de elég jól esett), viszont a második dolog, ami feltűnt, az volt, hogy a tengert csak nagyon bonyolultan lehet megközelíteni a csatornák miatt, és mire sikerült, már senkinek nem volt kedve a csónakházhoz is elmenni (az még egy kilométer lett volna). Bennem felmerült ugyan, hogy amíg egyesek kavicsokat gyűjtenek/dobálnak, addig én suttyomban teszek oda egy kitérőt, de végül elengedtem, és csak távolról fotóztam le:

Az a két milliméteres épület ott, a földnyelven. Na, ekkor nem írtam másodszor a csónakházról.

Harmadszor akkor nem írtam a csónakházról, amikor tök véletlenül összefutottam egy ismerős angol ismerősével egy bulin, és tök véletlenül elhangzott a szájából az a mondat, hogy az eseményhorizont túloldalát még senki nem instázta ki, mire megmutattam, hogy nekem tök véletlenül van egy ilyen képem:

, mire azt felelte, hogy ő tudja, hogy ez hol van, mert a családja onnan származik, és John Head, akit soha nem találtak meg, valami kibogozhatatlan elágozásokon keresztül a rokona, mire azonnal bólogattam, hogy igen, valószínűleg őt kezdték keresni, azért nem tértek vissza a partra azonnal, emlékszem, a pasi meg minden felütés nélkül védeni kezdte Johnt, hogy szerinte nem is ivott, szürreális volt.

Szóval igazából csak annyit tudnék mondani a Mary Stanford csónakházról, hogy sajnos nem láttam (de az volt életünk egyik legjobb napja).

 

* Többek közt az Advanced Banter-t (Prologue by Stephen Fry) és a The Wrong Kind of Snow-t, mely utóbbiban az év összes napjához hozzá van rendelve egy aznapi történelmi extrém időjárási jelenség Nagy-Brittanniából (illetve ez a két könyv itthon pont olyan magasnak bizonyult, mint a Szomatizáció és funkcionális stresszbetegségek szöveggyűjtemény, és így sikeresen betöltöttek egy régóta tátongó űrt a polcon), meg egy Maugham-életrajzot az unokaöccse tollából, családi pletykákkal. A többire már nem emlékszem.

a bristoli buli – tintagel

Szóval az utazás előtt már nagyjából kezdett körvonalazódni, hogy ez egy ilyen Artúrcentrikus zarándok-csillagtúra lesz a mi sajátos stílusunkban (az út bal oldalán maradva). Az utolsó héten már napi több oda-vissza üzengetés keretében egyeztettük a legszükségesebbeket, amelyek kivonatát (erősen megvágva, de a lényegét megtartva) így lehetne összefoglalni:

Én: kinyomtattam közben mindent (airbnb foglalás telefonnal-címmel, kocsibérlős papír, boarding passok).

Lam: úúúú és mi lenne, ha Wales-be menvén Monmouth-ba (is) mennénk el? k közel van, van benne norman vár, és hát Geoffrey of Monmouth!!!

Én: oké, 17:10-ig van becsekkolás, találkozzunk 15:10 körül a reptéren?

Lam: Monmouth amúgy azért is király, mert tényleg közel van (30-40 km), a dombok között, és cuki kis wales-i városka, és mondom, GEOFFREY OF MONMOUTH!!! :)))

Én: rendben, amúgy lesz nálam konnektoradapter, meg elosztó.

Lam: OK, most nézem, muszáj elmenni Monmouth-ba, mert elmegy mellette az Offa’s Dyke, a legrégebbi angolszász earthwork (8. sz.).

Én: szerintem legyen az a terv, hogy szombaton megérkezünk, átvesszük az autót, beszerzünk valami alkoholos italt, és este csillaghullásnézés közben megbeszéljük, hogy mikor hova menjünk.

Szóval egy idő után óhatatlanul is felmerült bennem a gyanú, hogy Lam el akar menni Monmouth-ba (el is mentünk, és a korábban felsorakoztatott érvekhez azt is hozzátenném, hogy van benne egy hatalmas Marks & Spencer Food, illetve több könyvesbolt, mint amennyit a gyermekeink szívesen bejártak volna, de nem volt túl sok választásuk**), meg az emlegetett Geoffrey of Monmouth-nak is utánanéztem*, akiről kiderült, hogy a XII. században élt, és többek között írt egy Britannia királyainak története (Historia regum Britanniae) c. könyvet latinul, állítása szerint részben az oxfordi főesperestől kapott dokumentumokat lefordítva, amelyek eredetijét soha senki nem látta, viszont ennek ellenére egészen a tizenhatodik századig megúszta ezt a tényleg csodálatra méltó médiahacket (elvégre latinul írt, és ami latinul van leírva, az úgy is van), amikor is kezdett gyanússá válni, de ekkorra már más irányú elfoglaltságai miatt sem megerősíteni, sem cáfolni nem állt módjában a vádakat, mivel halott volt. Merlint például egy az egyben ő találta ki és iktatta be a mondakörbe.

Tintagelre visszatérve, Geoffrey of Monmouth (barátainak és üzletfeleinek csak Geoffrey Arthur) ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy Arthur ott született egy bonyolult szerelmi háromszögből kifolyólag, a britek Uther nevű királya ugyanis reménytelen szerelembe esett Tintagel hercegének Igraine nevű feleségével (“relationship status: it’s complicated”), és hosszú évekig ostromolta Tintagel várát (“year 7, day 156: attacking again, #FML”), majd végső elkeseredésében Merlinhez fordult, aki egy éjszakára Tintagel hercegéhez hasonlatossá mágiázta külsőre, és izé, így nyílt lehetősége Arthurnak megfoganni. Amúgy Tintagel valódi hercege nem sokkal ezután elesett a csatában, Uther pedig elfoglalta a várát nőstül (kicsimmel Tintagelbe’, #FTW).

Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy miért volt olyan hosszú ez az ostrom: a környék úgy néz ki, hogy van a part, ami kábé egy hegy, drámai függőlegességgel a vízbe omló sziklákkal, illetve van a (fél)sziget, ami egy másik hegy, csak a vízben, és a kettőt egy keskeny, meredek, kábé gyalogútnyi ösvény köti össze, amin most már van lépcső, de még így is kétszer meggondolja az ember:

tintageli_lepcso

Továbbá már a kilátás miatt is megérhette idekastélyozni egyet:

tintagel_view

Ugyanakkor, bár ez Uther idejében még nem lehetett annyira feltűnő, de térerőben igen szegény volt a környék, ami csak azért tűnt fel nekem, mert emberek akartak tőlem dolgokat, ami miatt eleve ideges voltam napok óta (mindenkinek szóltam, hogy el fogok utazni, nem fogok ráérni, és érdekes módon ezt az összes fizetős munkaadóm megértette (még kellemes nyaralást is kívántak, meg ilyenek), viszont van ez a csomó apró izé, amiben ingyen szoktam segíteni olyan embereknek, akikkel semmiféle munkaviszonyban nem állok (a kapcsolatunkat felebarátinak mondanám, mármint olyan értelemben, hogy igényt tartanak baráti szívességekre, ugyanakkor nem viszonozzák ezt baráti megértéssel még azzal kapcsolatban sem, ha éppen nem érek rá szívességeket tenni), szóval az a lényeg, hogy amikor már harmadszor rohangáltam eszelősen, hogy elcsípjek egy sugárnyi térerőt, pusztán azért, hogy meghallgassam, hogy (a) miért nem vettem fel korábban, (b) mit kéne még aznap estére ingyen, precízen és sürgősen, akkor utána egy pillanatra megálltam, és felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a fenéért foglalkozom ezekkel a dolgokkal a világ legszebb helyén, három olyan ember társaságában, akiket tökre szeretek, miközben érzem, ahogy a kelták megpróbálnak a lelkembe hatolni (konszenzuálisan!); és miközben egy egész napot végigvezetek, miért kell azon szoronganom, hogy otthon még hány apróságot kell elintéznem***, majd ezt a kérdést meg is válaszoltam magamnak azzal, hogy izé, nem kell.

Úgyhogy ezen a ponton egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat, és inkább Mucit néztem, ahogy fújja a szél:

szeles_muci

Azután nem sokkal később egy hölgy is odajött, hogy a sziget bizonyos területeit legyünk szívesek elkerülni, mert viharos erősségű széllökések történnek éppen (Tintagel hercegének nagy valószínűséggel senki nem szólt időben), úgyhogy inkább elkészítettem az obligát táblás fotót a saját gyerekemről, illetve az obligát kamaszodósat mindkettőről:

Utána megszemléltük még a helyi ajándékboltot (pár hűtőmágnest leszámítva meglepő visszafogottságot tanúsítva), majd hazamentünk, és nem csináltam semmit, vagyis gyanús állagú sajtokat és áfonyás-mangós gyümölcssalátát ettem, meg kézműves söröket**** ittunk, meg sokat nevettünk, de nem válaszoltam (el sem olvastam), nem írtam meg gyorsan, nem néztem át, és nem bántam semmit. (Na jó, pár oldalt lefordítottam, de azt pénzért és szerelemből).

És a tintageli kelták azért tudhattak valamit, mert valahogy sikerült úgy maradnom, ugyanis másnap reggel ugyan letámolyogtam pizsiben a tetőtérből, de miután a gyerekek tájékoztattak, hogy még nem tartanak igényt a reggeli felszolgálására, úgy döntöttem, hogy most nem fogom gyorsan elintézni a mások elintéznivalóit, majd ettől vérszemet kapva az is eszembe jutott, hogy nem fogok malmozva várakozni, amíg a két ded késznek nem érzi magát a táplálkozásra (mentségemre szóljon, hogy megtanítottuk őket a hűtő kompetens használatára), hanem simán visszamegyek aludni, mintha nyaralnék, vagy ilyesmi.

Utána meg is kérdeztem a Lamot, hogy ugye, hogy mennyivel jobb fej vagyok, ha rendesen kialszom magam, mire azt felelte, hogy én mindig egyformán jó fej vagyok, majd némi hatásszünet után elgondolkozva hozzátette, hogy és az is mekkora szerencse, hogy soha nem vagyok kövér. Ezt követően kiment, hogy citromot vegyen a teámba, de előtte feltette a vizet forrni, majd az ajtóból visszafordulva kérdés nélkül tájékoztatott, hogy nem azért tette fel a vizet, mert engem nem tart képesnek rá, hanem azért, hogy nekem ne kelljen (időnként elszégyellem magam amiatt, hogy ő mennyivel emancipáltabb nálam).

Szóval még csak ezután volt, hogy a Tintern Abbey-t is útba ejtve elindultunk Monmouth-ba (Geoffrey of Monmouth!), de ott már csak annyi volt a bajom, hogy túl sok a szép.

 

* Mondjuk Lam is írt róla: “a lényeg, h amíg pont Geoffrey of Monmouth a 12. sz. első felében össze nem foglalt mindent egy nagy pszeudo-historiográfiai munkában, addig csak ilyen elszórt wales-i hősi énekek voltak külön-külön, sőt, Merlint pl. kimondottan Geoffrey tette bele az Artúr-mondakörbe! Geoffrey amúgy annyira Artúr-obszesszált volt, h időnként még így is írt alá, h ‘Geoffrey Artur’. Az ő műve konkrétan a felelős azért, h az Artúr-sztori egész Európában elterjedt a 12. sz.-tól, még Péterváron is van belőle kézirat, és ő indította be a francia adaptációkat, amik egyrészt a klasszikus francia lovagregényhez vezettek (pl. Chrétien de Troyes, aki meg a Lancelotért felelős), másrészt meg aminek révén visszament az egész Angliába, és így jutunk el az első angol nyelvű Artúrig vmikor 1200 körül (Layamon).”
** Nem beszélve arról, hogy úton Monmouth felé jelentettem ki, hogy én már nem bírok ennyi nagyon szépet nézni, és hamarosan túlterhelődöm, ezt nem lehet ép ésszel kibírni (kottázsok, Instagram-worthy erdei utak, borostyánnal befutott kőhidak, hegyes-völgyes vadvirágos táj), mire a gyerekek minden ezután következő festőibb objektumnál üvölteni kezdtek, hogy gyorsan nézzek valami rondát, mielőtt baj lesz.
*** Valójában ez így globálisan is átfutott a fejemen, hogy az elmúlt pár évben mennyi időt áldoztam arra, hogy csak meghallgassam, csak segítsek, csak vigyem el, csak vegyem át, csak vigyázzak rá egy kicsit, csak írjam meg, csak nézzem át, csak igazítsam hozzá az időmet, stb., és hogy ennek az időnek mennyire aránytalanul nagy része fordítódott olyanokra, akik egyszerűen csak viszik az energiát (vagyis se nem munkaadók, se nem tesznek hozzá különösebben a világhoz, viszont mindig akarnak valamit).
**** Mondjuk a sörökkel kapcsolatban a “kézműves” jelző mindig enyhén kellemetlen asszociációkt kelt bennem, de az alkohol segít ezeknek a tompításában.

a bristoli buli – lovak és kutyák érzelmek

Szóval az eredeti terv az volt, hogy ezalatt az egy hét alatt a gyermekek megtanulnak angolul, mindeközben pedig a társalgásaink során mintegy észrevétlenül megtöltjük a fejüket ismeretekkel az általunk meglátogatott történelmi jelentőségű helyekről.

Ehhez képest a beszélgetéseink meglepően nagy része (amellett, hogy maradjak az út bal oldalán, ne menjünk még (sehonnan sehova), de mikor érünk már oda) az érzelmeinkről szólt, részben annak köszönhetően, hogy már utunk legelején beszereztük a legszükségesebbeket, úgymint Ben&Jerry’s fagyi, változatos sajtok, marhahús és hangulatgyűrű (ez utóbbi nekem, de meg tudom magyarázni). Zsé már a második reggelen kérdezgetni kezdte, hogy tulajdonképpen most hogy érzem magam hivatalosan, és mivel akkor még nem voltam expert ebben a gyűrűs dologban, a színmagyarázatról lestem le, hogy ööö, vagy nyugodt vagyok és szerethető, vagy zaklatott és érzéki (ezt a kettőt amúgy is könnyű összekeverni). Lam kifejezte a csodálkozását, hogy ennyi mindent képes vagyok egyszerre érezni, mire elmagyaráztam, hogy ez azért van, mert én lány vagyok, és a lányok egyszerre akár tucatnyi dolgot is képesek érezni (pláne, ha több ujjukon több hangulatgyűrű van, az egyéb ékszereikről nem is beszélve), amíg ő, mint férfi, egyszerre mondjuk annyit érez, hogy éhes, fejeztem be, majd felmerült bennem, hogy ez azért talán egy kicsit túlzás volt a részemről, de Lam elgondolkozva csak annyit válaszolt, hogy tényleg éhes egy kicsit. Muci lakonikusan hozzátette, hogy ő is, úgyhogy megpróbáltam érzelmeim bonyolult sokaságát a kenyérkenésbe csatornázni, miközben Zsé azt magyarázta, hogy egyszer egy Levi’s boltban szoros egymásutánban benne is rengeteg különböző érzelem ébredt (I could relate).

Tehát a rockin’ Stonehenge (The Great Shopping Spree of the Huns, 2017) után már azért nemtől függetlenül éhesek voltunk leginkább, és Lammal jó előre kinéztük a Rose and Crown nevű pubot pár festői faluval (és tankátvonulási csomóponttal) arrébb, ami sajnos hatig zárva volt, utána találtunk egy másikat is hatig zárva, majd egy olyat, ahol éppen halotti tort tartottak, és ekkor fogalmaztuk meg, hogy a következőbe eleve úgy kellene bemenni, mint a (passzív-)agresszív kismalac, hogy “na, halljuk, hogy itt miért nem ehetünk”. Egyébként azért nem ehettünk, mert a konyha éppen (wait for it) hatig zárva volt, de a mellette lévő bio-conscious büfében melegítettek nekünk quiche-t és hipszterkávét.

A bio-conscious büfére egyébként Edingtonban találtunk rá, ami arról híres, hogy miután feltűnt a helységnévtáblája, Lam legalább ötször feltette a kérdést (egyre fokozódó izgatottsággal), hogy nem itt volt-e az edingtoni csata. Mivel szerettem volna fenntartani a társalgás dinamikáját, minden logikai képességemet összeszedve mind az ötször azt válaszoltam, hogy én esélyesnek találom, hogy az edingtoni csata Edington környékén volt. Ezt a dolgot egyébként Lam, aki nagyjából bármelyik angliai helyszínről képes rekordmennyiségű összefüggő és furcsa szót és tulajdonnevet (különböző formákban) tartalmazó mellékmondatot egymás után rakni, később az érdeklődésemre így írta le:

a megkeresztelés úgy volt, h Alfréd megverte az akkor már néhány éve Anglia-szerte rabló és fosztogató vikingeket (asszem ez a forrásokban ‘mycel here’, azaz ‘nagy sereg’ néven hivatkozott viking sereg volt, mert h ugyanebben az időben volt Angliában másik rabló és fosztogató viking sereg is), és az edingtoni (ethanduni) csata után a ‘Treaty of Wedmore’-ként emlegetett békekötéshez az is hozzá tartozott, h a vikingek vezetőjét, Guthrumot meg is keresztelték (Alfréd volt a keresztapja, a keresztségben az Aethelstan nevet kapta), meg ekkor jelölték ki a Danelaw nevű területet, ahol a vikingek élhettek nyugodtan (ezt később majd Alfréd gyerekei és unokái és dédunokái foglalták vissza).

Edingtonba (Ethandun?) úgy kerültünk, hogy a lovat akartuk megnézni:

lo1

A ló (Westbury White Horse) amúgy nekem szívügyem volt a Tiffany Aching-regények (People of the Chalk!) miatt, de tényleg impresszív alkotás a maga nemében, több is van a környéken, és ezek úgy készülnek, hogy a krétadombokról ló alakban felszedik a pár centis humuszt és gyepet (bár ezt a konkrét darabot az ismertető szerint le is betonozták, hogy ne kelljen minden tavasszal megtisztogatni).

Ennek a lónak amúgy dezignált lónéző helye is van, direkt erre a célra felállított paddal, amelyen gyermekeink (respectively) kötelességtudóan nézegették is a lovat a fényképezőgépükön (bukolikus környezetben).

horseview

Hogy maradjunk a lovas tematikánál, másnap átmentünk Walesbe 6,7-ért (csak odafelé kellett fizetni a hídon, de amúgy megállapítottuk, hogy ez a 6,7 sokkal jobban megéri egy öt kilométer széles tengerszoros felett, mint az 1* a pataknyira apadt Avon*** felett), és arra emlékeztem ugyan, hogy a hitelkártyás-alkoholos estén, amikor már össze-vissza kattintgattunk, valamiért úgy éreztem, hogy muszáj elmennünk Swansea-be, de arra már nem, hogy miért. Ilyen esetekre viszont azon a környéken mindig jó wild card, hogy “nézzük meg Arthur kövét”, mert mindenhol van egy (több?), úgyhogy azt néztük meg.

Ezeket a lovakat nem mutatta ugyan a google maps, de szintén ott voltak:

lovak

A gyerekek először az állatokkal voltak elfoglalva (végül sikerült lebeszélnünk őket arról, hogy hazavigyük valamelyiket), utána a közelben található rituális kőrakással (arról is sikerült lebeszélnünk őket, hogy több száz éves háborítatlanság után átrendezzék), majd végül magával a kővel is, Lam pedig a felszólításomra, hogy viselkedjen természetesen a közelében, előadta az IT Crowd ismert jelenetét.

Én mindeközben elkészítettem a “fekve fényképezem magam a kövekkel” sorozatom aktuális darabját (az ötlet a Stonehenge-nél született meg, amikor már csak fetrengtünk, de még nem volt kedvünk indulni, és Monmouth-ra tenném a stílusom érettebbé válását).

A lovakról és az érzelmekről egyelőre ennyit.

 

* Ebbe már az első napon beleszaladtunk, éppen Portisheadbe mentünk, leginkább a kulturális utalás végett, amikor Lam egyszer csak figyelmeztetett, hogy “izé, ki volt írva, hogy jön egy híd, ahol egy… milyen pénz is van itt?** Mindegy, szóval egyet kell fizetni”, és ezt követően ez már csak “a híd, ahol egyet kell fizetni” néven futott.
** Fáradtak voltunk.
*** Ott még azt hittük, hogy az Avon Dél-Anglia Garry folyója, mert több száz kilométert bejártunk, mégis rendszeresen át kellett menni rajta (az Avon), de időközben kiderült számomra, hogy Angliában 5, Skóciában 3, Walesben pedig 2 Avon-folyó van (más kontinenseken még legalább 9), ami nem annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy az avon keltául egyszerűen folyót jelent.

a bristoli buli – stonehenge

Az előző poszt után kaptam a levelet Lamtól, hogy

folytatásposztokba való részletek:
* a híd, ahol egyet kell fizetni
* roadsign the shit out of it
* passzív-agresszív ebéd Edingtonban, ahol Alfréd úgy szétverte a vikingeket (787), h még meg is keresztelte a vezérüket
* Wales-be 6,70 a belépő

és minderre sor fog kerülni.

A road signokkal például az volt, hogy miután ismét megszoktam, hogy az út rossz oldalán kell vezetni, miközben a sebváltó is furcsa helyen van (hozzátenném, hogy Lam nagyszerű navigátor, bár néha ő is keveri a jobbat és a balt*, de végtelenül türelmesen** teszi hozzá minden utasításhoz, hogy “és kérlek, maradj a bal oldalon”), szóval ezek után annyira elkanászodtam, hogy kacérkodni kezdtem a törvény túlsó oldalával, és például a tilosban parkoltam le, amikor megálltunk a Sainsbury’s-nél kenyér-tejér’. A gyermekeket teljesen felspannolta a bűnözői életmód ellenállhatatlan vonzereje, úgyhogy ezt követően már olyanokat visítottak nagyjából harminc centiről a fülembe utazásaink közben, hogy “taposs bele, menj át a piroson, a nyomunkban a zsaruk!” (amihez Lam mindig hozzátette kellemes bariton hangján, hogy “de közben kérlek, maradj a bal oldalon”), és a mai napig nem sikerült őket teljesen meggyőznöm arról, hogy nem adtak ki ellenünk nemzetközi körözést a Sainsbury-balhé miatt.

Az volt egyébként a kocsink, ott (éppen Wales kietlen részeire menekültünk a törvény vasmarka elől):

auto

Visszatérve a road signokra, a bal és a jobb oldalak furcsa helyzetének megszokása után ezekre is figyelni kezdtünk, és azt kell mondjam, angolul még a táblák is sokkal költőibbek, ott van például a “No Hard Shoulders”, amire azonnal rávágtam, hogy “No Hard Feelings”, mire Lam azt dünnyögte, hogy “No Cold Feet”, amiből szelíden keretes szerkezetet csináltam azzal, hogy “No Cold Shoulders”, Lam meg megírta kortárs versben, Barry Kent stílusában.

Na de ezek után jött még csak az a rész, ahol az Abnormal Loads (tótiszolva: őrült terhek) és a Single File Traffic (tótiszolva: egyaktás trafik) után jött az, hogy Tank Crossing, amiről eleinte azt hittem, hogy benéztük, utána viszont kiugrottam a kocsiból, és lefényképeztem, de eközben katonai légijárművek kezdtek körözni a fejem felett (gyermekeink görög kórusa a kocsiból: menekülj, mert leszednek! Lam refrénje: kérlek, maradj az út bal oldalán).

Utóbb kiderült, hogy a Salisbury Plain (ahol a Stonehenge van) nagyjából fele egy katonai gyakorlóterület, és azért van ez.

Maguk a kövek amúgy rafináltan el vannak rejtve a dombok közé, a parkolóból elsőre csak egy nagyon impresszív, az őseink tudását magába sűrítő ajándékbolt*** látszik (Amikor Zsé meglátta, elnyílt a szája, és az jött ki rajta, hogy vegyünk, vegyünk, vegyünk!, én meg motyogtam valami olyasmit, hogy előbb talán nézzük meg a dolgokat, és csak utána vásároljunk emlékeket róluk, de be kell ismernem, hogy pontosan azt éreztem, amit ő, ugyanezekkel a szavakkal). Mindenesetre vettünk.

Magukhoz a kövekhez stílusosan a To the Stones jelzésű busz vitt el minket, és hát tényleg gyönyörű az egész (the greatest henge of all), úgyhogy nem mulasztottuk el minden szögből és mindenféle személyi kombinációkban lefotózni, beleértve Lam tribute sorozatát is az Ylvis dalához.

Az elsőn én igyekszem kezdő szelfierként azon, hogy mind a kövek, mind a fejem benne legyenek a képben, a másodikon heroikus pózban takarjuk ki a hengét, a harmadikon Lam tributál (vidáut dö teknolodzsáj).

Na jó, itt van azért egy a főszereplőről is:

stonehenge

Ja, és az Ylvis:

(Én a mai napig röhögök, ha megnézem).

A gyermekeknek azt mondtam, hogy mivel nem biztos, hogy életünkben még egyszer eljutunk ide, addig maradunk, amíg úgy nem érzik, hogy már hányniuk kell a kövektől (a drámai helyszínek drámai szavakat kívánnak, és ők egyébként is mindig nagyon viccesnek találják, ha a hányás kerül szóba), utána meg a kérésükre gyalog tettük meg parkolóba visszavezető utat buszozás helyett (mivel az angol táj eléggé csábítja az embert lemezborítógyanús felvételek készítésére, meglehetősen lassan).

Amúgy azt szeretem a britekben (amellett, hogy normális nyelveken és teljesen változatos témákban írnak könyveket (befotóztam valami sarki kis üzletben például, hogy egy egész polcot képesek az úszás filozófiájának szentelni, de ezt bármilyen obskúrus témával megcsinálják)), hogy nem az van kiírva az elkerített legelő szélére, hogy nemszabad-tilos, hanem az, hogy ha esetleg bemennél, mit csinálj, hogy senkinek ne essen baja. Köszönettel.

(Az már csak a hab a tortán, ha már feliratok, hogy tekintettel vannak arra, hogy a helyi táj szépsége képes minden más funkciót kikapcsolni az ember agyában, és erre az esetre felkészülve segítőkészen a lámpa alá írják, hogy mi a teendő, ha piros (és kit hívhatsz fel, ha nem piros)).

Szóval visszatértünk a parkolóhoz, és addigra már bennem is hasonló kérdések ébredtek, mint az Ylvisben (Is it a giant granite birthday cake? Or a prison far too easy to escape?), úgyhogy megpróbáltam olyan könyveket találni, amelyekben megalapozott teóriákat állítanak fel a Stonehenge építésével és funkciójával kapcsolatban, de (spoiler) az összes azzal végződött, hogy “valójában nem igazán tudjuk, hogy mi is ez az egész”. Viszont, ha már úgyis lendületben voltam, vettem egy kötetet a helyi folklórról, meg egyet a britek történelméről****, és ezzel vette kezdetét az az áldatlan folyamat, amelynek a végén ott álltam a becsekkolásnál a poggyászkezelővel szemben, a mérlegen egy 15 kiló helyett 23 kilós bőrönddel (odafelé 11 volt), és támadt egy feszült pillanat, amikor összeakadt a tekintetünk, de utána csak vállat vont, és nyomott rá egy “heavy” matricát.

Mindenesetre az a lényeg, hogy most már egy életre elegendő stonehenge-es ceruzánk, radírunk, noteszünk, kő alakú csokink, kirakósunk, pólónk, plüssvarjúnk és hűtőmágnesünk van (még a gyerek apjának is vettem egy ROCKS trikót, hogy egyformában tudják nyomni), és hogy soha többé nem megyünk be felügyelet nélkül ajándékboltba.

szuvenirekbe

Ja, a “roadsign the shit out of it” meg valahogy úgy volt, hogy Lammal rácsodálkoztunk egy táblára, ami arról tájékoztatott minket, hogy a következő 80 méteren feltűnően sok táblát tapasztalhatunk, mire (mivel a gyerekek szerencsére még nem beszélnek angolul) halkan megjegyeztem, hogy “attention, we’ll roadsign the shit out of the next 80 yards”, és nagyon röhögtünk (de mentségünkre szóljon, hogy már nagyon fáradtak voltunk).

Lesz még ló és tintageli reveláció mindenképpen, stay tuned.

 

* Ennek megoldásaképpen feltalálta az “angol bal” nevű irányt, vö.: “Ja, az angol balra gondoltam”.
** Konkrétan annyira türelmes, hogy egy idő után úgy éreztem, valakinek muszáj lenne hisztiznie, miközben én a körforgalmakban bénázom, úgyhogy morogtam neki egy kicsit az elnyomó férfiakról, akik mindenben korlátozni vágynak, és mindent meg akarnak tiltani nekem, és folyton olyanokat mondanak, hogy ne menjek át a piroson, meg ne menjek át a jobb oldalra, meg ne a második kijáraton menjek ki, hanem a harmadikon. Lam megértően bólogatott, és megkért, hogy amennyiben lehetséges, és én is úgy szeretném, maradjak a bal oldalon.
*** Időnként átmentünk Trumpba: This is a really nice gift shop. A great gift shop. Believe me, I have seen gift shops, and this is the greatest gift shop of them all.
**** Mindkettőn van “This book was bought at Stonehenge” matrica, aww!

a bristoli buliról

Tavaly Edinburgh ép ésszel bejárható környékén voltunk boldogok, idén a Stonehenge és Westbury fehér lova között éhesek, de annyira, hogy testületileg átmentünk passzív-agresszívbe, és elhatároztuk, hogy az ötödik pubba eleve azzal fogunk benyitni, hogy “na, mondják meg, hogy itt miért nem ehetünk*” (egyébként azért nem, mert valami bizarr és előlünk korábban titkolt hagyomány értelmében a brit falusi pubokban du. 2 és 6 között nincs konyha).

Stonehenge-be úgy kerültünk, hogy a tavalyi edinburgh-i extázis után nekem motoszkált a fejemben, hogy felvetem Lamnak, hogy idén is Nagy-Britanniába kéne mennünk, annyi mindent nem néztünk még meg, de elvetettem ezt az ötletet, mert ne már mindig ugyanoda. Lam viszont minden gátlás nélkül megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék idén egy Dél-Angliához a gyerekekkel (mit is szólhatna egy ilyenre az ember). Úgyhogy a nyaralás tengelye úgymond a Stonehenge körül forgott, az is kiderült, hogy Bristolba nem kell átszállni (bár gyermekeinknek, akiknek a brüsszeli reptér már-már a második otthonuk, ez okozott némi szívfájdalmat; az egyik kérésük az volt az út kapcsán, hogy legyen benne átszállás, a másik az, hogy legyenek megmászható várromok, a harmadik, hogy legyen kanapé a konyhában, de istenem, érdemes időben megtanítani őket, hogy az élet könyörtelen és kemény).

A repjegy-AirBNB-foglalás aránylag könnyen ment annak ellenére, hogy az AirBNB időközben átsorolt minket a harmadik világbeli országok közé, ezért a saját és két barátom tulajdonában lévő debit kártyák (5 db, dombornyomott, nem nyomott, VISA/MasterCard mindenféle kombinációban) hiábavaló kipróbálása után végül csak Lam hitelkártyájával sikerült fizetnünk, de akkorra már annyira idegállapotban voltam, hogy azzal estem be hozzá, hogy most gyorsan adjon valami rövidet, majd utána intézkedünk. A könnyeddé vált hangulatban aztán valahogy elfajultak a dolgok, és azon kaptuk magunkat, hogy kockáról-kockára nézegetjük Bristol környékén a Google Mapset, és találunk egy lovat (emellett az is kiderült, hogy Arthur rengeteg róla elnevezett követ is széthagyott a közelben).

A másik lehetséges problémaforrás a nyúlgate volt. A házigazdánkkal, Sallyvel nagyjából három levél alatt lerendeztük a kevésbé lényeges kérdéseket, és áttértünk arra, hogy a képeken szereplő nyulak (A) ott lesznek-e (igény esetén igen), (B) hogy hívják őket (Flopsy és Pepsi). Utána következett az a megrázó rész, amikor Sally tájékoztatott, hogy Pepsit elvitte egy róka, majd egy nappal indulás előtt arról is, hogy Flopsy aznap nem jelent meg, aggódnak.

Szerencsére meglett (és a róka is):

(Sally, aki meglepően készségesen reagált az állatvilággal kapcsolatos szokatlan mértékű érdeklődésünkre, megírta, hogy két róka is jár a környékre, mire a gyerekek azonnal eldöntötték, hogy akkor ez biztosan nem az a róka, mert ez egy tisztességes életvitelű, vegetáriánus rókának tűnik.)

Szóval induláskor még izgultunk (a gyerekek a nyúl miatt, én amiatt, hogy lezuhanunk/elveszítjük/karambolozunk, Lam meg semmi miatt, mert ő túl menő az izguláshoz), de ez nem gátolt meg minket abban, hogy pólóban fejezzük ki magunkat.

Nem akarok spoilerezni, de végül egyáltalán nem zuhantunk le/veszítettük el/karamboloztunk, és a bérelt házban is megtaláltuk a boldogságot annak ellenére, hogy az emeletek sokasága miatt az egyik nappaliba már nem ért le a wifi (feldolgoztuk). A boldogság számomra a lábakon álló kádban rejlett, a kandalló előtt, a fapadlós fürdőszobában, aminek egy kecses mozdulattal magamra zártam az ajtaját, miközben a gyermekek artikulátlanul üvöltözve** rohangáltak a lépcsőn (Lam mindeközben nagy valószínűséggel menő volt).

Másnap azért a Stonehenge-re való ráhangolódás részeként még megnéztük Bristolt és Portisheadet (a hitelkártyás estén szentül megfogadtuk, hogy a Stonehenge, Westbury, Tintagel, Bath és Wales mellett Portisheadbe is mindenképpen el fogunk menni a popkulturális vonatkozásai miatt), és itt most hagynék egy cliffhangert, de annyit azért elárulok, hogy

seenthestones

 

* Korábban belefutottunk egy kedélyes halotti torba is, ahol mintegy mellékesen megdicsérték a 11 éves Motorheades pólóját, de nem akarok róla beszélni.
** Tartottam egy rögtönzött ismeretterjesztő előadást az ún. viselkedésről, amiből rögtön levették a lényeget, és udvariasan bejelentették, hogy most artikulátlanul üvöltözve fognak rohangálni, mielőtt nekiláttak.

Üzenjük Brüsszelnek

Az egész amúgy úgy kezdődött, hogy tavaly augusztusban megígértem a gyereknek, hogy valamikor majd őt is elviszem Loch Nesst meg ívó lazacokat nézni, és utána nem sokkal Lam felvetette, hogy mi lenne, ha együtt elvinnénk a mindkettőnk gyerekeit Skóciába, amibe lelkesen bele is egyeztem.

Tavasszal aztán jött az a rész, hogy konkretizálni kellene a tervet, először ugye a repülőjegyekkel, mert a szállást ahhoz kell igazítani. Ekkor kiderült, hogy Edinburgh-ba nincs közvetlen járat, és végül mindenkinek a szempontjait figyelembe véve (beleértve az ívási időszakukat illetően elég rugalmatlan lazacokat is), úgy sikerült az oda-visszát nagyjából egy hét különbséggel és nem aranyáron foglalnunk, hogy a két útban összesen olyan 19 óra várakozási idő is volt a brüsszeli reptéren (majd viszünk színezőt).

Utána jött a szállás, és az is kiderült, hogy (a) Edinburgh nagyjából Európa legdrágább városa, (b) a booking.com négy emberre/két szobára sokkal drágább (és kényelmetlenebb), mint az Airbnb, (c) a lazacok történetesen az egy hónapos edinburgh-i nemzetközi kulturális fesztivál idején ívnak, vagyis mindenki egy hónapra akar olyankor kiadni, nem egy hétre. Robert és Susanna legalábbis ezzel pattintottak le (hiába írtam meg mindenkinek egyre ékesebb angolsággal, hogy mennyire végtelenül jó fejek és intellektuálisak vagyunk, és milyen hátborzongatóan jólneveltek a gyermekeink), utána jött Linda, aki viszont azonnal elfogadta a foglalásunkat, meg is nyugodtam, de később elég csúnyán visszamondta.

A megfizethető szállások nagy része közben elfogyott, már az is felmerült bennem, hogy Jamie hajóján lakjunk az edinburgh-i kikötőben (így utólag visszagondolva elég kétségbeesett lehettem, tekintve, hogy meglehetősen tengeribeteg alkat vagyok, még akkor is, ha viszünk színezőt), és végül valamelyik májusi hajnalon négy körül frissítgettem pár percenként a kínálatot, amikor a kereső kidobta nekem Kimet a maga tökéletes helyen lévő két szobás és megfizethető lakásával. Azonnal le is csaptam rá, és szóban is megerősítettük egymásnak a szándékainkat.

Azután viszont az utazás előtt két nappal írtam egy beköszönést-járatjelzést Kimnek, aki nem válaszolt, és a telefont sem vette fel, úgyhogy az utazás előtt egy nappal, eszeveszett pakolás közben (mindenünk meglegyen, de mégis elbírjuk) ott tartottam, hogy másnap fog Muci először repülni, és hét órát kell várnunk az átszállásra, majd amikor éjfélkor megérkezünk, ki tudja, lesz-e szállásunk, még mindig nem tudom, hogy két nappal később Berwickből hogyan fogunk átkelni Lindisfarne-ba, és egyébként is elmebeteg gondolat volt tőlem, hogy a harmadik napra bevállaltam több száz mérföld vezetést úgy, hogy tíz éve nem vezettem sima váltós autót sem, nemhogy jobbkormányost, nemhogy az út bal oldalán.

Ekkor jött az, hogy az utazás utolsó délutánjára, amit a függő munkák befejezésére, a csomagok bepakolására és hajtépős, aktív aggódásra szántam volna, rajtam teljesen kívülálló okok miatt beficcent egy unokatesós strandolás a gyereknek (még egy zsáknyi cucc, megszáradnak-e a fürdőruhák másnap reggelig), úgyhogy a dolgok rendezése helyett az ezer fokban üvöltő zenében próbáltam telefonon elintézni még, amit lehet, miközben a két gyermek boldogan evett kürtőskalácsból fagylaltot.

És nem akarok így állni szép hazánkhoz, de nem tudom megint nem észrevenni, hogy amint átléptük az országhatárt, egyszeriben minden rendben lett. Kim válaszolt, hogy bocsi-bocsi, de vár minket, Brüsszelben tíz perc alatt találtunk egy szinte teljesen üres részt a reptéren, fekvőszékekkel, rengeteg árammal és tejjel-mézzel folyó ingyenwifivel, a gyerekek meg olyan jól elfoglalták magukat, hogy simán be tudtam fejezni a munkámat (vagyis be tudtam volna, ha nem azzal töltöm az időmet, hogy belga csokikat és sajtokat nézegetek, de így is megoldottam).

Ja, ha már a gyerekek. Eleve megállapodtunk abban, hogy a bombás logika mintájára (“vigyünk mi bombát a gépre, mert nagyon kicsi az esélye, hogy egy repülőgépen két bomba legyen”) mi viszünk gyereket a repülőgépre, mert a mi gyerekeink még mindig sokkal elviselhetőbbek másokénál (objektíve is, például mellőzik a nyafogást, a fejhangú visítást, a repetitív, hangos éneklést, és nem várják el, hogy folyamatosan aktívan szórakoztassa őket az ember).

Szóval, miután egy darabig sakkoztak, csocsóztak, és minden szempontból felmérték a mozgójárdák kínálta lehetőségeket,

egy idő után azt vettem észre, hogy Lammal együtt mindketten őket bámuljuk megbabonázva (és fojtottan röhögve) olvasás és munka helyett, és viselkedésüket attenborough-i stílusban próbáljuk leírni. A helyzetet leginkább a Total Eclipse Literal Version-jából származó idézettel lehetne a legjobban jellemezni, miszerint it started out as Hogwarts, now it’s Lord of the Flies, szóval valamikor, talán a megpróbáltatások hatására, de átmentek nindzsába. Erről muszáj volt videót is készítenem, rossz minőségű, mert messze voltak, és a YouTube is butított rajta (nem beszélve arról, hogy a röhögéstől remegett a kezem), de meg kellett örökítenem, amit lehetett belőle.

Később, már Edinburgh-ban elmesélték, hogy ebben a harcmodorban követtek egy biztonsági embert is az objektumban, mert furcsán nézett ránk, anya, biztosan valami rosszban sántikált, és meg akartuk tudni, hova megy, és be kell ismernem, hogy erre a gondolatra azóta is mindig elönt a vidámság (továbbá nagyon kíváncsi lennék, hogy a biztonsági kamerák felvételét látta-e valaki, és milyen következtetéseket vont le).

Mindenesetre a korábbi félelmeimmel ellentétben késő estére, a második repülőútra a csoportnak nem az a két tagja fáradt el túlságosan, akikre eredetileg tippeltem volna.

A hazaúton már szóba sem kerülhetett, hogy a tizenkét órai várakozási időre kivigyük őket a városba, mert lejátszatlan csócsópartijaik és egyéb lezáratlan ügyeik voltak (hátha most megtudják, hova is járt az a gyanús biztonsági ember), és mint kiderült, egyébként is a brüsszeli reptér a világ egyik legjobb helye. Kiemelten ajánlom egyébként családbarát utazásokra.

Visszafelé egyébként sokkal kevésbé voltam feszült, minek következtében a gátlásaimat is teljesen levetkőztem, de ekkor a brüsszeli reptér egy újabb jópontot szerzett nálam, mert amikor az átcsekkoláskor kinyittatták velem a kézipoggyászomat, amiben többek között egy kibontott red cheddar is volt, a belga hivatalnok ahelyett, hogy ott helyben tarkón lőtt volna, csak megértően a szemembe nézett, majd úgy tett, mintha nem vette volna észre a dolgot (noha a sajtok és felbontott élelmiszerek tiltására külön paragrafus van), pedig már készültem rá, hogy erős kelet-európai akcentussal előadom neki, hogy plíz ofiszer, áj kám from a púr, bekvordz lidl íszter-jurópian kántri, ver vi hev not en áunsz of red csedör in áur hól hómlend, hev szám mörszi on mí, de csak a marmalade-on és a scottish raspberry curdön akadt fent egy kicsit (a nagyjából egy kilónyi kavicsot, amit emlékként pakoltam be a gyerek megbízásából, nem találta meg).

Mondjuk hazafelé a brüsszeli duty free-ben is vettem egy érett camambert-válogatást, amit ugyan több réteg nejlonba zártak légmentesen, de amikor a repülés végén levettük a csomagtartó rekeszből, a gyermekem megjegyezte, hogy elég büdös ez a repülőgép, rá fog férni egy alapos szellőztetés (én pedig ugyanolyan ártatlan arccal bólogattam, mint amikor P. tavaly a belgium utáni kompon megjegyezte, hogy valamiért nagyon büdös van). Azt hiszem, kénytelen vagyok belátni, hogy én az a fajta lány vagyok, akinek kecses lépteit enyhe sajtszag lengi körül, ha Belgium felől érkezik.

Ja, a lazacok ívását amúgy nem láttuk, de csak azért, mert jobb programunk volt.

Lindisfarne 2. – a kastély

Szóval, miután dekoratív gyermekeink (respectively) vézna, erőtlen kis lábaikon lefutkároztak pár tíz kilométert az apátság romjai között, idejét láttuk annak, hogy együnk valamit a Szent Sziget legjobb fogadójában, és elkészítsük az obligát “a gyeremekek táplálkoznak” fényképeket. (Itt még pont nem, de van benne originál terméskőfal és Black Sabbath).

Utána felbuszoztunk a várhoz, ami nagyjából egy kilométerre volt, és egy bazalthegyre épült a XVI. században (én úgy gondolom, hogy arra a pontra egyszerűen bűn lett volna nem felépíteni egy kastélyt, de a skótok és az angolok szerencsére nem szoktak kihagyni egyetlen lehetőséget sem a kastélyépítésre), részben az akkoriban végleg bezáró kolostor köveiből. Eredetileg egy erőd volt, amit a jakobita lázadók (a skót hazafiak) egy rövid időre elfoglaltak a XVIII. században, de a festői Berwick-upon-Tweedben állomásozó angol katonák lerohanták őket, úgyhogy kénytelenek voltak kiásni magukat, és a praktikusan közel lévő Bamburghi kastélyban elrejtőzni (arrafelé szerencsére mindig van egy praktikusan közel lévő kastély, szinte egymás lábára taposnak).

(A képeken maga a Lindisfarne-i kastély, a hajó mögött a távolban felsejlő Bramburghi kastély, illetve Lindisfarne szigetének nagy része látható az erődből, kolostorromostul).

Szóval a hányatott múlt után egy brit médiamágnás, Edward Hudson, a Country Life tulajdonosa vetett szemet a kastélyra, amit akkoriban egy kőkerítés vett körül, de ő nem zavartatta magát, és pajtásával, Sir Edwin Lutyens építésszel átmásztak rajta, hogy közelebbről is megszemléljék (ez a történet megnyugtatott afelől, hogy a gyermekeink valójában csak a brit főúri hagyományokat követik, amikor hasonló cselekedetekre ragadtatják magukat), minekutána Hudson meg is vásárolta, Sir Edwin pedig kellemes lakhellyé varázsolta számára ún. Arts and Crafts stílusban.

Erről meg kell jegyeznem, hogy úgy tűnik, az Arts and Crafts nagyrészben megegyezik azzal a P. által eklektikus-provanszinak nevezett stílussal, amit én favorizálok, és amibe a flamingóktól kezdve a portugál stílusú cementpadlókon, a kék ajtókon és az esztétikusan kipárnázott ablakfülkéken át egészen a rusztikus konyhákig nagyon sok minden belefér (rengeteg könyvvel), úgyhogy azonnal ott akartam élni és meghalni (de ez valami atavisztikus hungaropannon-örmény ösztön lehet, mert Lam, aki egyébként az utazás előtt jelentőségteljes célzásokat tett arra, hogy ő urbánus típus, aki a városokhoz kötődik, szintén kifejezte abbéli vágyát, hogy egy ilyen helyen éljen).

Külön felhívnám a figyelmet az ebédlős képre, amelynek a berendezése során valamikor nagy valószínűséggel elhangzott egy ehhez hasonló beszélgetés:

— Te, Edwin, olyan rideg az a nagy üresség az ebédlőasztal felett, szerinted mit tegyünk oda?
— Szerintem egy… hajót.

A kék ajtó pedig, mint azt a felirata is jelzi (Loo with a View), az igen népszerű, panorámakilátással rendelkező vécébe vezet (kipróbáltuk).

A kastélynak van egy kertje is, természetesen kőfallal körülvéve, ez idáig rendben is van. Az érdekessége az, hogy pár száz méterre helyezkedik el magától az épülettől, aminek, belegondolva, több előnye is van, például (a) meg lehet úgy hirdetni az ingatlant, hogy “panorámás kastély meredek bérctetőn, szintben lévő kerttel”, (b) ha az ember kiküldi a gyerekeket játszani a kertbe, az jelent is valamit, és nem az ablaka alatt fognak önfeledten sikoltozni, (c) a mesterséges kert nem bontja meg a kastélyt köré magától odanőtt pázsit és hangamező természetes szépségét.

Lutyens valószínűleg elég célszerűen barátkozott, mert a kertet egy másik régi jó leánypajtása, Gertrude Jekyll (sötétebb, viharosabb éjszakákon minden bizonnyal Gertrude Hyde) tervezte meg, nem is rosszul, valahogy például sikerült almát is futtania a falra.

(Kilátás a várból a kertbe, a kertből a várra, falma, nyuszifül).

Vézna és erőtlen lábacskájú gyermekeink ezután még mindenképpen vissza akartak térni a kolostorhoz, hogy szaladgáljanak egy kicsit a romok között, de inkább a helyi mézborfőzdében vártuk meg David Fife-ot, aznapi cab driverünket, aki idejekorán figyelmeztetett minket, hogy a szent szigeten nem fogunk taxit találni, és átnyújtotta a névjegyét. Üzenném Brüsszelnek a magyar taxisoknak, hogy visszafelé is csak egy utat számlázott (noha értünk is benzinnel jött).

A mézborfőzdében az ingyenes termékmintákkal oldottam magamban az amúgy sem túl erős feszültséget (kicsit késésben voltunk a vonat indulásához képest), de David (Mr. Fife) pontosan öt perccel a vonat indulása előtt kirakott minket a pályaudvaron, és útközben még egy szivárvány mellett is hosszan kocsikáztatott minket*.

A vonat, velünk ellentétben, viszont lemondta a találkozót, úgyhogy a következő, csurig telt járatra tuszkoltuk fel magunkat, amelyen a gyerekek előbb teljes természetességgel leültek sakkozni a padlóra, majd, amikor valaki leszállt, egy rendkívül jóképű fiatalember szorított maga mellett nekik helyet**.

(A vonatos stalker esete a szivárvánnyal a festői Berwick-upon-Tweedben).

Szóval nem mentünk hiába, na.

 

* Van ez a mondás a briteknél, hogy északon nem rosszabb az időjárás, hanem csak sokkal több időjárás van, és egyébként valóban, olyan az egész, mintha az időjárás folyton drámai hangulatában lenne; ha süt a nap, akkor nagyon süt, ha esik az eső, akkor hatalmas, bodros, fenyegető fellegekből teszi ezt (de legalább nem zivatarosan, maga a víz csak színpadi kellék), szivárvánnyal, ha fúj a szél, akkor kapaszkodni kell, a ködpászmák baljósak és titokzatosak. Ja, és mindez gyakorlatilag minden nap megtörténik egymás után, nem feltétlenül ebben a sorrendben.
** Mucit azzal a felkiáltással engedték beljebb, hogy “let him through, it’s a wee boy”, míg a mi társaságunkban lévő rendkívül jóképű fiatalember (az idősebbik, nem a wee boy) odakint elakadt.

A Holy Islandről (Attenborough balról be)

Lindisfarne a Lam eszelős csodálatosnak bizonyuló ötlete volt, mint alapvetően az egész utazás. Annyit mondott, hogy egy árapálysziget (dagálykor ellepi a rávezető utat a tenger) valami kolostorral nem túl messze Edinburgh-tól (később kiderült a vár is), az Internet vikingeket és állítólagos sárkányokat emlegetett vele kapcsolatban, úgyhogy az utolsó heti hajrában árapálytáblázatokat böngésztem, meg utánanéztem a vonatoknak.

Annyi egyértelműen kiderült, hogy ha végig apálykor akarunk ott lenni, akkor a megérkezésünk utáni két nap a jó, de az első legyen pihenés, úgyhogy megszavaztuk a másodikat. Amikor mélyebben belementem a témába, minden vallástörténeti szaktekintély egyetértett abban, hogy vonattal a festői Berwick-upon-Tweedig kell mennünk, ahonnan maga a sziget még 18 mérföld, és ezt a távolságot megtehetjük (a) a helyi ingajárattal (shuttle), ami korlátozott férőhelyekkel rendelkezik, és a menetrendje az árapályhoz igazodik, csak azt nem írták, hogy miképpen, (b) a rendszeres buszjárattal, amelyen szólni kell a sofőrnek, hogy tegyen ki minket a festői Bealben (6 mérföld a szigettől), (c) esetleg taxival, érdeklődni a helyszínen.

Itt kicsit elködösödött a homlokom, de mivel meg voltam győződve arról, hogy (a) úgyis lekéssük a repülőt/átszállást, (b) úgysem lesz szállásunk (a három havi próbálkozás után májusban lefoglalt hely gazdája két napja nem válaszolt és nem vette fel a telefont), lesz ami lesz alapon vettem nekünk gazdaságos online vonatjegyeket a festői Berwick-upon-Tweedbe, hogy majd helyben érdeklődjünk.

Az első nap élményei után* rájöttem, hogy határtalan optimizmus dúlhatott bennem, amikor reggel fél kilencre vettem jegyeket, ráadásul a kiskorúak közölték velünk, hogy vézna, gyenge kis lábacskáikon nem lesznek képesek megtenni azt a cca 1 kilométert a pályaudvarig, úgyhogy utánanéztem a legközelebbi katonai edzőtábornak helyi tömegközlekedési lehetőségeknek, amelyeknek szerencsére a gócpontjában laktunk. Kiderült, hogy kábé tizenkét busz megy tőlünk pont oda, és lehet rajtuk jegyet is venni, amennyiben pont annyi pénzt adok a sofőrnek, úgyhogy vettem egy rágót a Sainsburyben, hogy legyen pont egy napi családi jegynyi apróm, és ellenőriztem, hogy tényleg létezik-e a buszmegálló. Utána észbe kaptam, és ellenőriztem a oldalon is.

A gyermekek, a vadonnak ezek a megszelidíthetetlen, kiszámíthatatlan teremtményei (Attenborough hangján, szinkronizálja Végvári Tamás) reggel tíz perc alatt elkészültek, és mire kettőt pislogtunk, a festői, de kihalt Berwick-upon-Tweedben is voltunk, ahol megkérdeztem az első (és egyetlen) taxist, hogy mennyiért vinne el minket Lindisfarne-ba. Ő visszakérdezett, hogy a Szent Szigetre-e, és igenlő válaszomra mondott egy olyan összeget, amiért egy ferihegyi taxis csak a közeli Auchan-parkolóba szállítana el bennünket, úgyhogy ez el is dőlt.

Amikor odaértünk, olyan volt az egész, mintha csak megfestették volna, és bár a gyerekek kiszállás után megkérdezték, hogy és mikor érünk oda, miután közöltük velük, hogy ez már az, teljesen átadták magukat a kultúrának kőfalmászás, az idillikus kávézózás, a madárfigyelés és a madár alakú kitűzők (a hátrányos helyzetű madarakért, vagy valami ilyesmi) kiválasztása és megvásárlása élvezetének.

Na de komolyan, már magáért a településért is érdemes lett volna lemenni oda, az a fajta hely, ahol az ember csukott szemmel körbepörög, és elsüti a kamerát, és tuti faliposzter (vagy legalább egy ikeás reprint) lesz belőle. Én amúgy is rajongok a terméskő-falakért, cuki kőhidakért, fotogén madarakért, a mohákért és a páfrányokért, de a kelet-közép Európában még a legfestőibb városképekben is érzek valami makettszerűséget, Skóciában (és Angliában) viszont a moha mindig igazi moha, a páfrány igazi páfrány, a kőfalaikon meg egy életet le tudnék élni (ha be lenne vezetve a wifi).

Kávézás, sütizés és az után, hogy jutányos áron beszereztem egy autentikus, Holy Island feliratú bögrét, a mélyebb kultúra végett elzarándokoltunk a kolostor romjaihoz, és el kell ismernem, hogy ami a romokat illet, ennél látványosabbat és tekintélyt parancsolóbbat nem nagyon láttam. Utána is olvastam a helynek, és Lam is elmondta nekünk nekem (a gyerekek időközben testközelbe kerültek a kultúrával, vagyis megmászták a romokat egy képzeletbeli turistacsapatot vezetve, és nekik előadva a hely általuk helyben kitalált mitológiáját — én pár hiábavaló próbálkozás után, hogy lejjebb tereljem őket, megeskettem egyesével mindkettőt Lindisfarne szent szigetén, hogy nem fognak leesni sehonnan, majd megnyugodva otthagytam őket, hogy nyaraljanak a saját elképzeléseik szerint) a lényegesebb háttérinformációkat.

Szóval ez volt az északkelet első keresztény apátsága, ami egyrészt Szt. Cuthbertről híres, aki élete első felében egy rendkívül kellemes ember lehetett (az elbeszélések szerint bárkivel kedvesen és megnyugtatóan elbeszélgetett, aki hozzá fordult a gondjaival, és a szigetről senki nem vitte magával a lelki terheit), de már ekkor is csinált olyanokat, hogy éjszaka nyakig besétált a tengerbe imádkozni (állítólag minél kényelmetlenebb, annál hatékonyabb ez a dolog), utána pedig fókák melengették kihűlt testét. Élete vége felé viszont rendkívül zárkózott emberré vált, el is költözött egy nagyon közeli kis szigetre, hogy kicsit elszigeteltebben járhasson a tengerbe imádkozni.

(A következő két képen a sziget szerepel, ill. ahogy nézzük a szigetet, és olyan kicsik a gyerekek, hogy még nem ér le a lábuk a földre).

A kolostort 793-ban értelemszerűen megtámadták a vikingek (valószínűleg Sir Edmund Hillary hozzáállásával összhangban, mert ott volt), és a jövetelüket állítólag tüzes sárkányok jelezték előre. Fényképezőgép nem lévén, ezt az eseményt (a vikingeket, nem a sárkányokat) a szemtanúk utólag a híres Lindisfarne Stone-on örökítették meg, szerintem kifejezi a lényeget. A másik helyi nevezetesség a Lindisfarne Gospels, amely korának (kb. i.sz. 698) kiemelkedő minőségű kódexe, 130 tehén bőréből készült, és ezeket a bőröket (a szokásossal ellentétben) eleve olyan jól kikészítették, hogy nem igazán látszik, melyik volt a szőrös oldaluk. A tartalma Máté, Márk, Lukács és János evangéliumából áll, és arra az alkalomra alkotta meg Eadfrith, amikor majd Cuthbert épen maradt (efelől kétségük sem volt) maradványait 11 évvel a halála után kiemelik a sírjából, hogy végső bizonyítékot nyerjen a szentsége. Eadfrith a festékeket is maga keverte újító módszerekkel, és a végeredmény rendkívül tetszetős és tartós lett.

Idővel aztán némi küzdelem árán letereltük a gyerekeket a romokról, és amíg azt játszották, hogy mennyire tudnak ráfeküdni a szélre (nagyon), gyorsan megnéztük a kis működő templomot is, amelyet rendhagyó módon nem alakítottak át sem lakberendezési áruházzá, sem mászóteremmé, sem uszodává. Jó, egy kis bólyatároló sarok azért volt benne.

 

A kastélyról majd legközelebb, de én ott akartam meghalni (egy hosszú, boldog életet követően, amit szintén ott töltök).

 

* Lam az első reggelen kezdte fennhangon megkomponálni a gyermekre felkészítő könyvét gyermekteleneknek, olyan tanácsokkal, hogy “növény vagy kutya beszerzése helyett indulás előtt ismételgesd félóráig monoton hangon, hogy ‘kérlek, öltözz át pizsamából’, utána fél óráig, hogy ‘kérlek, ne ugrálj a kanapén’, majd fél óráig azt, hogy ‘kicsim, legalább a cipődet vedd fel'”. Mellettünk szóljon, hogy a nyaralás lazasága miatt ekkor már Attenborough-üzemmódban voltunk, és mintegy külső szemlélőként, természettudományos érdeklődéssel figyeltük, ahogy a gyerekek nem készülnek el.

A Glengarry hídjai, avagy híd a Garry-folyón

Szóval ott tartottam, hogy némi rugdosás, sakálszerű üvöltések és mérhetetlen boldogság közepette megérkeztünk Invernessbe (az út bal oldalán). Inverness hivatalosan arról híres, hogy a skót felföld fővárosa, az “inver” torkolatot jelent a nevében, tehát a Ness folyó torkolatánál helyezkedik el, mellette van a Cullodeni csatamező (a skótok Mohácsa), főutcáját pedig Sir Walter Scottról nevezték el, a skótok Petőfijéről (mint minden skót falu főutcáját). Ja, én innen nyílik az egyetlen értelmes útvonal a Loch Nesshez, arról pedig, hogy visszafelé miért nem érintettük Invernesst mindennek ellenére, majd később.

Invernessből mondjuk csak egy parkolóházat (leginkább én), egy játékboltot (leginkább mindenki más, amíg én parkoltam) és a The Exchange nevű pubot láttuk, de ez utóbbi mindnyájunk megelégedésére szolgált, bár az egyik gyerekkel ki kellett cserélnem a tökéletesen egyforma hamburgerünket, mert az enyémben állítólag kevesebb volt a szósz*.

the.exchange

Inverness arról is híres, hogy a határai enyhén szólva is képlékenyek, többek közt a Loch Nesst (ami 16 kilométerre van tőle, több mint 40 kilométer hosszú, 230 méter mély, és a Brit-szigetek legnagyobb térfogatú tava [7,4 km3]) és a környező falvakat is magába foglalja, ezért a GPS-en elég nehéz beállítani, hogy a tóhoz akarunk menni, de végül sikerült.

Magához a vízhez ezúttal is egy passing place**-nél megállva ereszkedtünk le a fák között (némi vitát követően arról, hogy ezt a töltést most túl könnyű vagy túl nehéz megmászni ahhoz, hogy pont itt menjünk le, mindkét álláspontot ugyanaz a két gyerek képviselte gyors egymásutánban), de a helyszín ismét csak tökéletesnek bizonyult a tónézéshez, és Muci ugyanúgy belemászott szörnyeteget keresni, mint én tavaly.

A Falls of Foyers című vízesést sem hagytuk ki a tó közepénél, de hőseink nem sejtették, hogy csak ezután következnek az igazi kalandok. Sajnálatos módon ugyanis a “leggyorsabb” helyett a “legrövidebb” beállításon hagytam az útvonaltervezőt, amit akkor kezdtem igazán bánni, amikor már a harmadik kilométert kezdtük megtenni egy olyan úton, amelyikről mindkét oldalon lelógott az autó kereke, és amely továbbra is szűkülni látszott. Röviden összefoglalva, hazafelé sikerült útvonalat találnunk, ami nem szerepel a térképeken amin a következő nagyjából száz mérföld alatt csak körülbelül három-négy autóval találkoztunk, viszont mindnyájan elmondhatjuk magunkról, hogy a skót felföld alsó felének gyakorlatilag minden zegét és zugát bejártuk.

A (láthatóan csak bennem meglévő) feszültséget én azzal próbáltam enyhíteni, hogy vezetés közben azt ismételgettem magamban, hogy papírom van róla, hogy semmiért nem vagyok felelős Captain Obvious módjára felhívtam a többiek figyelmét a látnivalókra (“Nézzétek, birkák! Jé, egy kottázs! Birkák! Szarvas! Kottázs! Egy szarvastenyészet!”), Lam viszont ekkorra teljesen belelendült az Audio Guide szerepébe, és tájékoztatott minket, hogy miután áthaladunk a festői Tarff-folyón, meglátjuk a Loch Oichot, amit a Loch Laggan fog követni, kétszer, mondta egy kicsit értetlenül (de valóban így tűnt, mert minket elkerülve ért össze a két fele), majd átmegyünk a River Garryn, és jön a, wait for it, Loch Lochy. A Loch Lochyn remekül elszórakoztunk, de ez valóban elég jumping the sharknak tűnik, és egészen azt hittem, hogy nem létezhet felföldibb élmény a Loch Lochy mellett való piknikezésnél, amíg utána nem olvastam a Wikipedián, és ki nem derült, hogy az az egyik legfontosabb tudnivaló róla, hogy nem szabad összekeverni a Loch Loch-kal***.

Utána megint átszeltük a River Garryt. Amikor Lam harmadszor jelentette be kicsit értetlen hangon, hogy most ismét a River Garryt láthatjuk, akkor kezdtem gyanakodni, hogy körbe-körbe megyünk, de némi térképbogarászás után kiderült, hogy nem, hanem a River Garry követ minket fáradhatatlanul, többek között a látszat szerint egy (a Lochy után már említésre sem méltó nevű) Loch-kon is átfolyva (ilyenkor mindig kérdés, hogy vajon honnan tudják, hogy ugyanaz a folyó folyik be a tóba, mint ki).

Mindenestre mire éjfél körül hazaértünk, tudtuk, hogy életünk végéig rettegni fogunk a Garry-folyótól amennyiben Skóciában meglátunk egy folyót, nyugodtan ráfoghatjuk, hogy az a Garry-folyó, ötven százalékos eséllyel igazunk lesz.

És még annyit szeretnék hozzátenni az egészhez, hogy bármilyen szirupos is, az azért nagyon jó érzés, amikor az ember gyereke, akit fokozott balesetveszélynek kitéve kilenc órát autóztatott az ember nyolc évesen némi lábmosásért egy legfeljebb tizenkét fokos tóban, meg azért, hogy egy csodálatos vízesésnek háttal felmászhasson egy sziklameredélyre****, este odasuttogja, hogy “nagyon jó volt bemenni a Loch Nessbe, anya, és nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide”. Most már tényleg ideje, hogy írjak egy könyvet a tökéletes anyaságról.

 

* Egyikben sem volt semennyi szósz (csak sajt), úgyhogy csak arra tudok gyanakodni, hogy így akarta elkerülni, hogy megmérgezzük (mindenesetre sikerült).
** Sajnálom, de a passing place-ekről mindig az jut eszembe, hogy “This is a place where you can stop and pass away peacefully, without bothering anyone”.
*** Továbbá az is kiderült, hogy a MacDonald és a Fraser klán itt vívta meg egymással a Battle of Shirts (ingek csatája) nevű csatát, amiről egészen a közelmúltig azt hitték, hogy azért ez a neve, mert a nagy meleg miatt ingujjra vetkőztek a harcosok, mostanában viszont kiderült, hogy valószínűleg egy leiterről van szó, és nem ingekről, hanem egy mocsaras mezőn vívott összecsapásról (Léine vs. Lèana). Nem tudom elnyomni a gyanút, hogy valaki arra gondolt, nem kell ide hivatásos fordító, amikor az unokaöccsének van egy alapfokúja keltából.
**** Az előző napi Lindisfarne után felhagytam azzal, hogy hiábavalóan ismételgetem, hogy nem mászhatnak fel, inkább megeskettem őket, hogy sehonnan nem fognak leesni.

harmadik rész

Az utazásos fotósorozatom, melynek első két darabja a körömcipőben az Atlasz-hegységben és a ridiküllel a Himalájában (igaz történetek alapján, majd megkeresem őket), immáron egy harmadik darabbal bővült, amelynek a gránátalmás labello szájfénnyel a Varázshegyen címet adtam. Amennyiben megszorulok, megírom őket női regényben is (melynek főhősnője nem tudja eldönteni, hogy a jóképű és gazdag festőművészt, vagy a jóképű és gazdag üzletembert válassza, és az emiatt átélt krízis majdnem öngyilkosságba kergeti, de aztán remélhetőleg mégsem) pár product placementtel.

vt.labello

nekem valahogy nem sikerül két kötetesre

A lány, aki macskákban számolta az időt, délelőtt megpróbálkozott ezzel a síelés dologgal, ami mainstream tevékenység volt arrafelé, ahol éppen lakott. Az első pálya közepén bekövetkezett, amitől félt, a szívébe térdébe hasított a fájdalom, innentől kezdve egy frissen szült, szögbe lépett hegyi kecske minden kecsességével, de töretlenül folytatta az útját lefelé nagyrészt fél lábon. Álló helyzetben profi sízőnek tűnt.

Később, már hátráltató sporteszközök nélkül felmászott gyalog a magasba, és magas helyen lévő köveket fényképezett. Utána evett, majd szép lassan hazasétált. Egy folyosón lakott a yetivel.

látogatás baráti országokban

Az elmúlt héten megjártam Moszkvát, ahol másfél nap munkával telt, a többi időben nagyjából folyamatosan etettek és itattak (önvédelemből megtanultam fél órán keresztül rágódni egy szál savanyúuborkán, és elegánsan vizet inni vodkáspohárból), továbbá a város lakosainak saccperkábé a felének bemutattak. Megjegyezném, amíg kint voltam, egy deka havat nem láttam (és ezt így hogy, de most komolyan?), csak amikor hazajöttem, bár ma már állítólag ott is van.

Ami a lényeg és közérdekű lehet, egy állítólagos boszorkánnyal is találkoztam, aki azt mondta, ne csodálkozzak semmin, ez az Akasztott Ember éve volt, vagyis nem véletlenül sült el rosszul minden, ami rosszul elsülhet, és állt a feje tetejére a világ. Üröm az ürömben, hogy jövőre a Halál éve következik, és ez az a szimbólum, aminek a leírása mindenhol nagyjából úgy kezdődik, hogy “nem olyan rossz, mint gondoljuk”, ami persze azt jelenti, hogy dehogynem olyan rossz, sőt. Mivel én a dolgok lezárását és újrakezdését éppen eleget gyakoroltam az utóbbi pár évben, úgy döntöttem, ebből felmentést kapok, ezt mondtam is a boszorkánynak, aki szerint viszont nem érdemes küzdeni a tarot ellen, amire azt válaszoltam, hogy csak akkor hiszek a tarotban, ha nekem dolgozik, és amikor ezt követően kétszer egymás után kihúztam a Csillagot, majd nem voltam hajlandó többet húzni (nyerésben kell abbahagyni), azt mondta, nu ládnyinka (nagyjából “hát jó, legyen”).

Érdekes trivia továbbá,hogy nagyjából este nyolc felé érem el azt a fáradtsági szintet, amikor már külön odafigyelés nélkül fogalmam sincs, hogy éppen oroszul, angolul vagy magyarul beszélek (hálistennek ebből kettőt majdnem mindenki értett), illetve ismét bebizonyosodott, hogy a dohányzás nálam pusztán lélektani függőség, mert egyszer sem gyújtottam rá (és ezt szintén nem vettem észre).

tényleíró krónika irodalmi elemekkel (autó, csoki)

Na szóval akkor a Pilis.

El kellett vinnem az autómat szervizbe némi kozmetikázásra, és a casco biztosító ragaszkodott hozzá, hogy Pilisvörösvárra vigyem, ami messze van, drága, lassan dolgoznak, de legalább nem nekem kell fizetni. Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, úgy volt, hogy múlt hétfő reggel indulunk, de a fiúm nem keltett fel, mert, idézem az indoklását, olyankor csúnyán nézel, és én nem szeretem, ha csúnyán nézel. Mondjuk az tény, hogy én reggel 10 előtt csúnyán nézek, és depressziós tüneteket produkálok, a munkahelyemen valahogy nem is ragaszkodtak hozzá, hogy tíz előtt megjelenjek, cserébe tíz után viszont rendkívül joviálisan, előzékenyen és jólnevelten viselkedem, szóval ez tény, de nem ok. Mindenesetre a túra átkerült délutánra. És akkor aznap ráadásul az időjárás is úgy viselkedett, hogy azt tanítani lehetne magyarórán, hogy tükrözik a külső körülmények a főhős hangulatát, kettőkor például megindult a havazás.

Azt hiszem, említettem már, hogy a fiúmnak van ez a tulajdonsága, hogy szerinte mindjárt ottvagyunk, kisebb távolságnál kettővel kell szorozni az általa megadott idő- és metrikus intervallumokat, nagyobb távolságnál inkább hárommal, esetleg többel. Szóval ő kijelentette, hogy a János kórháztól tíz percre van kocsival Pilisvörösvár, úgyhogy induljunk f4-kor onnan. Nekem nem volt erőm ellenkezni, pedig tudtam, hogy 4-ig van bent a szervizben az emberem,és úgy tudtam, f5-ig van nyitva az objektum, de tisztára elegem volt az egészből, úgyhogy úgy döntöttem,megelőzendő a hisztériába fokozódó izgalmakat, hogy úgysem fogunk odaérni, tökmindegy, lerakjuk ott a kocsimat, és másnap valaki odaviszi a kulcsot.

Ez nagyon bölcs döntés volt részemről, mert a János elől tizenöt percet késtem, miután az utolsó 300 métert húsz perc alatt tettem meg, és a fiúm még nem volt ott. Ez csak azért volt kínos, mert én tökre nem tudtam az utat, sebaj, mondta, elnavigál egyedül. Eközben a telefonomból is eltűnt valahogy a térkép, mindegy, kábé egyenesen kell menni végig, aztán Solymáron jobbra fordulni. Na a következő egyenes szakasz olyan egy órába telt, rémálom volt, hóvihar, szürkület, rajtam nyárigumi, amivel olyan negyvennel még tudtam volna menni csúszkálás nélkül, de minden kalapos vezető is kimerészkedett az útra, amin azután csak hússzal mert közlekedni, de a félénksége abban viszont nem akadályozta meg, hogy indexelés nélkül, féktávon belül elémvágjon (majd hússzal folytassa útját). Solymárom természetesen nem kanyarodtam jobbra, mert az volt odaírva, hogy Budapest felé, így meglátogattam Pilisszentivánt (arra navigált a fiúm, mert a vörösvár valahogy szentivánná változott a fejében, amiért nem is hibáztatom, nagyon nem egzaktak ezek a Pilisizék), meg Piliscsabát, ekkorra háromnegyed öt lett, és sötét, továbbá kiderült, hogy a másik irányba kell menni Vörösvárra. De szerencsére rosszul emlékeztem, és hatig volt nyitva a szerviz, másik nagy szerencse, hogy a gyerek végigaludta az egészet, csak hazafelé nyekergett, amikor meg kellett állni a lámpánál (Sumáker Malac nem bírja a tötymörgést). Aztán hazafelé szóbahoztam még, hogy menjünk el Norvégiába, ahol igazi tél van, de a fiúm letorkolt, hogy most voltunk a Pilisben, arra a napra legyen ez elég nekem.

Mondjuk az jellemző, hogy lementünk vidékre, a hegyek-völgyek közé, és mégis a saját száz méteren belüli, budapesti környékünkön okozott csak gondot a közlekedés. Itt van például egy olyan útszakasz, amit kicsit havasabb időben tavaly a Corollával csak szánkázó stílusban bírtam megtenni, ráadásul kerítésben végződik, légyszi soha ne jöjjön ott velem szembe senki.

Aztán itt már biztos lesz, hogy az időjárás a novella további részében is konzekvensen összecseng a történésekkel, mert amikor viszont értementem a kocsinak (egy hetes szenvedés után, itt a környéken semmit nem lehet elérni autó nélkül), akkor két borús reggel közé beékelődve hétágra sütött a nap, ráadásul a szervizben lefújták azt a másik csücsköt is, ahol a szomszéd húzta meg az autót (igaz, becsöngetett utána, és felajánlotta, hogy állja a költségeket, de igazából én álltam rosszul belátható helyre, úgyhogy nem szívesen fogtam volna a szaván. Érdekes mellékszál még, hogy azért álltam a rosszul belátható helyre, hogy a másik szomszéd össze tudja gereblyézni előttünk a száraz leveleket, majd ráadásul a kocsifeljárónkat is megcsinálta, a harmadik szomszéd meg, aki a főbérlőnk egyben, eész nyáron hozta a gyümölcsöt-zöldséget a tejem végett, tisztára bunkónak érzem magam ilyen emberek között), meg kiütötték valahogy a rendszerből a check engine hibajelzést, szóval nem kell emiatt elvinni a kocsit a másik, garanciális helyre.

Azután be tudtam vásárolni a gyermekkel nyaf nélkül az Isoldéék-féle Intersparban (most már minden megvan karácsonyra, az ajándékoktól kezdve a karácsonyi macis terítőhöz passzoló karácsonyi macis szalvétán át egészen a háromféle, színben passzoló és ízben is minden igény kielégítő szaloncukorig. Általában nem vagyok ilyen kényszeres, tavaly például konkrétan semmit nem dekoráltam, nem vettem, és huszonnegyedikén a harmadik Dextert fordítottam orrvérzésig, de most a gyerek(ek)nek parádézni akarok), meg végre elmentem a Sugarshopba, ami tényleg olyan, hangulatában és kínálatában is, mint a honlapja, egészen elvarázsolt hely (ld. még az ajándéktárgyak aloldalát), és itt lehet egyelőre egész Budapesten normális áron Jelly beant kapni.

Tök jó dolog egyébként ám az autó, az ember egészen Újpestig eljut vele, kinyílik a világ meg minden. Meg is fogadtam, hogy ezentúl értékelem, és még fővárosunk útjain sem fogok idegeskedni, ha bénázás van, de azt azért konstatáltam, hogy hö, tök lassan megy mindenki, biztos beijedtek a múlt heti hótól, és azt már végképp nem értettem, hogy a németvölgyin, ahol 60-70-nel szoktak menni, most miért kényelmeskedik mindenki 40-nel (a Priusban amúgy sem érződik a sebesség, és Sumáker Lucia sem szeret lassúzni). Tegnap aztán szörnyű gyanú ébredt bennem, megnéztem, és tényleg, visszaállt az autó mérföld per órára, szóval ha szoktam volna villogva más seggében menni, akkor most nagyon hülyén érezném magam.

Aztán estére a fiúm hozott még csokikat, ami tökéletes befejezés volt (ld. katarzis, meg minden), szóval a december kettő asszem szerencsenap nekem (tavaly aznap fogant a malac is).

a korai pünkösdről

A mostani hosszú hétvégén meg a szokásos pünkösdi barlangásztúrára mentünk a medvék és a vámpírok hazájába (sajnos egyet sem találtunk, bár reménykedtem benne, hogy legalább egy egy egészen picike vámpírt sikerült majd begyűjtenem és lepréselnem). Még elutazás előtt osztottam meg az úttal kapcsolatos félelmeimet az L.-lel, akiről feltételeztem, hogy lelki társam, és mint olyan, együttérez majd velem, aztán kiderült, hogy ő inkább úgy lelki társam, hogy azt mondja, nem félt túlságosan, mert szerinte én is olyan vagyok, mint Granny Weatherwax* (nagyon jólesik legalább a blogomban meghagyni az eredeti neveket).

Aztán kiderült, hogy noha valóban nulla fok alatt aludtunk sátorban, illetve szokás szerint olyan rész is volt, ahol térdig érő hóban gyalogoltunk felfelé a hegyoldalban egy olyan részhez, ahol majd hűségesen várhatom a fiúmat, ezek engem nem viselnek meg túlságosan, a többi necces körülményt pedig sikeresen kiiktatta az új autó (és most jön az életminőségi változásokra apelláló reklám, ilyen előtte/utána képekkel). Szóval határozottan emlékszem, hogy tavaly konkrétan jobb kezemmel tartottam a plafont a kocsiban, hogy ne verjem be a fejem felfele menet a sátrazós helyre, és közben nagyon koncentráltam, hogy el ne harapjam a nyelvem, idén pedig még a cédé sem ugrott (mondjuk azóta az utat is legereblyézték kicsit), továbbá az Autó egy nagy elemként működött a maga hibrid rendszerével, úgyhogy az esősebb részek alatt lefordítottam benne két újabb fejezetet az aktuális könyvből, meg mindig bele tudtam ülni átmelegedni. A tizenegyéves, aki velünk utazott sem panaszkodott egyáltalán, csak rendszeres, igen sűrű időközönként érdeklődött tőlem a következő programpontról (engem már kapcsolatunk kezdetén becímkézett, mint – apjához képest – könnyen utolérhető, lomha mozgású személyt, és általában, ha a társaságunkban van, nem hajlandó a fél méteres környezetemből elmozdulni, simán lehetne velünk ábrázolni a kovalens kötést). A program az volt, hogy vagy gyalogolunk felfelé hóban (a fiúmos túrák kivétel nélkül mind az Escher-szabály szerint működnek: mindig felfelé kell menni, akkor is, ha kört teszünk meg), vagy ülünk, és nézünk magunk elé hülyén, az érdemesebbek meg lemehetnek a barlangokba is, a combig érő jeges vizekbe. Mindezt festői környezetben, a mellékhelyiségként használt erdőrészletben például – mint megtudtam – krókuszok nyíltak (ez az a fajta virág, amit, ha nem élne, nagyon giccsesnek találnék, még szívecske is van rajta, meg minden).

Fényképek majd a következőben.

* Vonatkozó idézet, úgy körülbelül:

– És Granny hová ment?
– Fel a hegyekbe.
– Az az öregasszony, egyedül a sűrű, sötét erdőbe? Ahol a medvék és a farkasok élnek?
– Én azért a helyedben nem aggódnék annyira. A medvék és a farkasok errefelé már megtanultak magukra vigyázni.

arról, hogy extrém helyeken mit olvasok

Az elmúlt időszak a sátorozás jegyében telt, két hete például Horvátországban alapoztunk, ahova sziklát mászni kísértem a fiúmat és pajtásait. Az akciós rész a Paklenica Nemzeti Parkban ment véghez, amitől az embernek a szurdokvölgy kifejezés türemkedik fel első látásra a kollektív tudattalanjából, mert olyan. Másfél napot én is ott töltöttem, elméleti extrémsportoló kategóriában. Először kiolvastam a fal tövében a Ha a szent kocsma is bezár c. krimit, közben ügyeltem, hogy ne essen rám senki (hiába, mindig is hajhásztam az adrenalint), aztán hanyattfeküdtem a köveken, és figyeltem, hogy vándorol a Zoárd nevű púp a hasamon jobbról-balra, és viszont, idővel sajnos mások is ezt kezdték figyelni, és az már egy kicsit creepy volt, de szerencsére pont indult a fiúm lefelé, úgyhogy exkuzáltam magunkat. Időközben valamikor lefotóztam az összes vadon nyíló cikláment a környéken, illetve többször elindultam sörért a boltba, aztán szerencsére mindig eszembe jutott áldott állapotom.

A szabadnapomon megnéztem Paklenica-óváros összes nevezetességeit (a pékséget és a habarcs nélküli kőfalakat), lefotóztam minden virágot változatos hátterekkel, végigsétáltam a tengerparton, és kiolvastam a The Code Bookot (minek kapcsán újfent megdöbbentem azon, hogy Turing meleg volt (illetve, hogy ez milyen következményekkel járt), bár akkoriban a viktoriánus Anglia támasztotta követelményeknek megfelelően mindenki, illetve találtam benne egy nagyon szimpatikus anekdotát Charles “Geek of the Month” Babbage-ről, aki Tennyson egyik versének “Ev’ry moment a man dies/Ev’ry moment one is born” során megütközve megírta neki levélben, hogy a Föld szaporodó népességére való tekintettel legközelebb legyen szíves úgy fogalmazni, hogy “Every moment dies a man/Every moment 1 1/16 is born”, ami ugyan még mindig nem az egzakt érték, de az túl hosszú lenne, és egy irodalmi költemény kontextusában ez is megfelelő közelítés).

Aztán volt még helyi vendéglátó egység is, ahol két romantikus vacsora keretében megettünk egy fél tehenet, és annak ellenére, hogy nem volt közös nyelv a személyzettel, igen jól megértettük egymást (például kérdés nélkül véresre csinálták, ahogy szeretjük).

És akkor a képek:

és most mennem kell répát abálni

Itt ülünk egy faházban a Svájcban, a fiú éppen zuhanyozik (odaadtam neki a szőlő + kivi illatú tudfürdőmet, csak egy kicsit húzta a száját), a rendszergazda a konyhában zokog, mert állítólag mindig igaztalanul vádaskodom, pedig tényleg ő nem figyelt oda, amikor reggel tájékoztattam a sóhelyzetről, szerintem meg szabadalmaztatni kéne a sülő hagymás szalonna illatú légfrissítőt.

És Svájcban tapasztalataim szerint mindig esik az eső.