Szóval, miután dekoratív gyermekeink (respectively) vézna, erőtlen kis lábaikon lefutkároztak pár tíz kilométert az apátság romjai között, idejét láttuk annak, hogy együnk valamit a Szent Sziget legjobb fogadójában, és elkészítsük az obligát “a gyeremekek táplálkoznak” fényképeket. (Itt még pont nem, de van benne originál terméskőfal és Black Sabbath).

Utána felbuszoztunk a várhoz, ami nagyjából egy kilométerre volt, és egy bazalthegyre épült a XVI. században (én úgy gondolom, hogy arra a pontra egyszerűen bűn lett volna nem felépíteni egy kastélyt, de a skótok és az angolok szerencsére nem szoktak kihagyni egyetlen lehetőséget sem a kastélyépítésre), részben az akkoriban végleg bezáró kolostor köveiből. Eredetileg egy erőd volt, amit a jakobita lázadók (a skót hazafiak) egy rövid időre elfoglaltak a XVIII. században, de a festői Berwick-upon-Tweedben állomásozó angol katonák lerohanták őket, úgyhogy kénytelenek voltak kiásni magukat, és a praktikusan közel lévő Bamburghi kastélyban elrejtőzni (arrafelé szerencsére mindig van egy praktikusan közel lévő kastély, szinte egymás lábára taposnak).

(A képeken maga a Lindisfarne-i kastély, a hajó mögött a távolban felsejlő Bramburghi kastély, illetve Lindisfarne szigetének nagy része látható az erődből, kolostorromostul).

Szóval a hányatott múlt után egy brit médiamágnás, Edward Hudson, a Country Life tulajdonosa vetett szemet a kastélyra, amit akkoriban egy kőkerítés vett körül, de ő nem zavartatta magát, és pajtásával, Sir Edwin Lutyens építésszel átmásztak rajta, hogy közelebbről is megszemléljék (ez a történet megnyugtatott afelől, hogy a gyermekeink valójában csak a brit főúri hagyományokat követik, amikor hasonló cselekedetekre ragadtatják magukat), minekutána Hudson meg is vásárolta, Sir Edwin pedig kellemes lakhellyé varázsolta számára ún. Arts and Crafts stílusban.

Erről meg kell jegyeznem, hogy úgy tűnik, az Arts and Crafts nagyrészben megegyezik azzal a P. által eklektikus-provanszinak nevezett stílussal, amit én favorizálok, és amibe a flamingóktól kezdve a portugál stílusú cementpadlókon, a kék ajtókon és az esztétikusan kipárnázott ablakfülkéken át egészen a rusztikus konyhákig nagyon sok minden belefér (rengeteg könyvvel), úgyhogy azonnal ott akartam élni és meghalni (de ez valami atavisztikus hungaropannon-örmény ösztön lehet, mert Lam, aki egyébként az utazás előtt jelentőségteljes célzásokat tett arra, hogy ő urbánus típus, aki a városokhoz kötődik, szintén kifejezte abbéli vágyát, hogy egy ilyen helyen éljen).

Külön felhívnám a figyelmet az ebédlős képre, amelynek a berendezése során valamikor nagy valószínűséggel elhangzott egy ehhez hasonló beszélgetés:

— Te, Edwin, olyan rideg az a nagy üresség az ebédlőasztal felett, szerinted mit tegyünk oda?
— Szerintem egy… hajót.

A kék ajtó pedig, mint azt a felirata is jelzi (Loo with a View), az igen népszerű, panorámakilátással rendelkező vécébe vezet (kipróbáltuk).

A kastélynak van egy kertje is, természetesen kőfallal körülvéve, ez idáig rendben is van. Az érdekessége az, hogy pár száz méterre helyezkedik el magától az épülettől, aminek, belegondolva, több előnye is van, például (a) meg lehet úgy hirdetni az ingatlant, hogy “panorámás kastély meredek bérctetőn, szintben lévő kerttel”, (b) ha az ember kiküldi a gyerekeket játszani a kertbe, az jelent is valamit, és nem az ablaka alatt fognak önfeledten sikoltozni, (c) a mesterséges kert nem bontja meg a kastélyt köré magától odanőtt pázsit és hangamező természetes szépségét.

Lutyens valószínűleg elég célszerűen barátkozott, mert a kertet egy másik régi jó leánypajtása, Gertrude Jekyll (sötétebb, viharosabb éjszakákon minden bizonnyal Gertrude Hyde) tervezte meg, nem is rosszul, valahogy például sikerült almát is futtania a falra.

(Kilátás a várból a kertbe, a kertből a várra, falma, nyuszifül).

Vézna és erőtlen lábacskájú gyermekeink ezután még mindenképpen vissza akartak térni a kolostorhoz, hogy szaladgáljanak egy kicsit a romok között, de inkább a helyi mézborfőzdében vártuk meg David Fife-ot, aznapi cab driverünket, aki idejekorán figyelmeztetett minket, hogy a szent szigeten nem fogunk taxit találni, és átnyújtotta a névjegyét. Üzenném Brüsszelnek a magyar taxisoknak, hogy visszafelé is csak egy utat számlázott (noha értünk is benzinnel jött).

A mézborfőzdében az ingyenes termékmintákkal oldottam magamban az amúgy sem túl erős feszültséget (kicsit késésben voltunk a vonat indulásához képest), de David (Mr. Fife) pontosan öt perccel a vonat indulása előtt kirakott minket a pályaudvaron, és útközben még egy szivárvány mellett is hosszan kocsikáztatott minket*.

A vonat, velünk ellentétben, viszont lemondta a találkozót, úgyhogy a következő, csurig telt járatra tuszkoltuk fel magunkat, amelyen a gyerekek előbb teljes természetességgel leültek sakkozni a padlóra, majd, amikor valaki leszállt, egy rendkívül jóképű fiatalember szorított maga mellett nekik helyet**.

(A vonatos stalker esete a szivárvánnyal a festői Berwick-upon-Tweedben).

Szóval nem mentünk hiába, na.

 

* Van ez a mondás a briteknél, hogy északon nem rosszabb az időjárás, hanem csak sokkal több időjárás van, és egyébként valóban, olyan az egész, mintha az időjárás folyton drámai hangulatában lenne; ha süt a nap, akkor nagyon süt, ha esik az eső, akkor hatalmas, bodros, fenyegető fellegekből teszi ezt (de legalább nem zivatarosan, maga a víz csak színpadi kellék), szivárvánnyal, ha fúj a szél, akkor kapaszkodni kell, a ködpászmák baljósak és titokzatosak. Ja, és mindez gyakorlatilag minden nap megtörténik egymás után, nem feltétlenül ebben a sorrendben.

** Mucit azzal a felkiáltással engedték beljebb, hogy “let him through, it’s a wee boy”, míg a mi társaságunkban lévő rendkívül jóképű fiatalember (az idősebbik, nem a wee boy) odakint elakadt.