A Holy Islandről (Attenborough balról be)

Lindisfarne a Lam eszelős csodálatosnak bizonyuló ötlete volt, mint alapvetően az egész utazás. Annyit mondott, hogy egy árapálysziget (dagálykor ellepi a rávezető utat a tenger) valami kolostorral nem túl messze Edinburgh-tól (később kiderült a vár is), az Internet vikingeket és állítólagos sárkányokat emlegetett vele kapcsolatban, úgyhogy az utolsó heti hajrában árapálytáblázatokat böngésztem, meg utánanéztem a vonatoknak.

Annyi egyértelműen kiderült, hogy ha végig apálykor akarunk ott lenni, akkor a megérkezésünk utáni két nap a jó, de az első legyen pihenés, úgyhogy megszavaztuk a másodikat. Amikor mélyebben belementem a témába, minden vallástörténeti szaktekintély egyetértett abban, hogy vonattal a festői Berwick-upon-Tweedig kell mennünk, ahonnan maga a sziget még 18 mérföld, és ezt a távolságot megtehetjük (a) a helyi ingajárattal (shuttle), ami korlátozott férőhelyekkel rendelkezik, és a menetrendje az árapályhoz igazodik, csak azt nem írták, hogy miképpen, (b) a rendszeres buszjárattal, amelyen szólni kell a sofőrnek, hogy tegyen ki minket a festői Bealben (6 mérföld a szigettől), (c) esetleg taxival, érdeklődni a helyszínen.

Itt kicsit elködösödött a homlokom, de mivel meg voltam győződve arról, hogy (a) úgyis lekéssük a repülőt/átszállást, (b) úgysem lesz szállásunk (a három havi próbálkozás után májusban lefoglalt hely gazdája két napja nem válaszolt és nem vette fel a telefont), lesz ami lesz alapon vettem nekünk gazdaságos online vonatjegyeket a festői Berwick-upon-Tweedbe, hogy majd helyben érdeklődjünk.

Az első nap élményei után* rájöttem, hogy határtalan optimizmus dúlhatott bennem, amikor reggel fél kilencre vettem jegyeket, ráadásul a kiskorúak közölték velünk, hogy vézna, gyenge kis lábacskáikon nem lesznek képesek megtenni azt a cca 1 kilométert a pályaudvarig, úgyhogy utánanéztem a legközelebbi katonai edzőtábornak helyi tömegközlekedési lehetőségeknek, amelyeknek szerencsére a gócpontjában laktunk. Kiderült, hogy kábé tizenkét busz megy tőlünk pont oda, és lehet rajtuk jegyet is venni, amennyiben pont annyi pénzt adok a sofőrnek, úgyhogy vettem egy rágót a Sainsburyben, hogy legyen pont egy napi családi jegynyi apróm, és ellenőriztem, hogy tényleg létezik-e a buszmegálló. Utána észbe kaptam, és ellenőriztem a oldalon is.

A gyermekek, a vadonnak ezek a megszelidíthetetlen, kiszámíthatatlan teremtményei (Attenborough hangján, szinkronizálja Végvári Tamás) reggel tíz perc alatt elkészültek, és mire kettőt pislogtunk, a festői, de kihalt Berwick-upon-Tweedben is voltunk, ahol megkérdeztem az első (és egyetlen) taxist, hogy mennyiért vinne el minket Lindisfarne-ba. Ő visszakérdezett, hogy a Szent Szigetre-e, és igenlő válaszomra mondott egy olyan összeget, amiért egy ferihegyi taxis csak a közeli Auchan-parkolóba szállítana el bennünket, úgyhogy ez el is dőlt.

Amikor odaértünk, olyan volt az egész, mintha csak megfestették volna, és bár a gyerekek kiszállás után megkérdezték, hogy és mikor érünk oda, miután közöltük velük, hogy ez már az, teljesen átadták magukat a kultúrának kőfalmászás, az idillikus kávézózás, a madárfigyelés és a madár alakú kitűzők (a hátrányos helyzetű madarakért, vagy valami ilyesmi) kiválasztása és megvásárlása élvezetének.

Na de komolyan, már magáért a településért is érdemes lett volna lemenni oda, az a fajta hely, ahol az ember csukott szemmel körbepörög, és elsüti a kamerát, és tuti faliposzter (vagy legalább egy ikeás reprint) lesz belőle. Én amúgy is rajongok a terméskő-falakért, cuki kőhidakért, fotogén madarakért, a mohákért és a páfrányokért, de a kelet-közép Európában még a legfestőibb városképekben is érzek valami makettszerűséget, Skóciában (és Angliában) viszont a moha mindig igazi moha, a páfrány igazi páfrány, a kőfalaikon meg egy életet le tudnék élni (ha be lenne vezetve a wifi).

Kávézás, sütizés és az után, hogy jutányos áron beszereztem egy autentikus, Holy Island feliratú bögrét, a mélyebb kultúra végett elzarándokoltunk a kolostor romjaihoz, és el kell ismernem, hogy ami a romokat illet, ennél látványosabbat és tekintélyt parancsolóbbat nem nagyon láttam. Utána is olvastam a helynek, és Lam is elmondta nekünk nekem (a gyerekek időközben testközelbe kerültek a kultúrával, vagyis megmászták a romokat egy képzeletbeli turistacsapatot vezetve, és nekik előadva a hely általuk helyben kitalált mitológiáját — én pár hiábavaló próbálkozás után, hogy lejjebb tereljem őket, megeskettem egyesével mindkettőt Lindisfarne szent szigetén, hogy nem fognak leesni sehonnan, majd megnyugodva otthagytam őket, hogy nyaraljanak a saját elképzeléseik szerint) a lényegesebb háttérinformációkat.

Szóval ez volt az északkelet első keresztény apátsága, ami egyrészt Szt. Cuthbertről híres, aki élete első felében egy rendkívül kellemes ember lehetett (az elbeszélések szerint bárkivel kedvesen és megnyugtatóan elbeszélgetett, aki hozzá fordult a gondjaival, és a szigetről senki nem vitte magával a lelki terheit), de már ekkor is csinált olyanokat, hogy éjszaka nyakig besétált a tengerbe imádkozni (állítólag minél kényelmetlenebb, annál hatékonyabb ez a dolog), utána pedig fókák melengették kihűlt testét. Élete vége felé viszont rendkívül zárkózott emberré vált, el is költözött egy nagyon közeli kis szigetre, hogy kicsit elszigeteltebben járhasson a tengerbe imádkozni.

(A következő két képen a sziget szerepel, ill. ahogy nézzük a szigetet, és olyan kicsik a gyerekek, hogy még nem ér le a lábuk a földre).

A kolostort 793-ban értelemszerűen megtámadták a vikingek (valószínűleg Sir Edmund Hillary hozzáállásával összhangban, mert ott volt), és a jövetelüket állítólag tüzes sárkányok jelezték előre. Fényképezőgép nem lévén, ezt az eseményt (a vikingeket, nem a sárkányokat) a szemtanúk utólag a híres Lindisfarne Stone-on örökítették meg, szerintem kifejezi a lényeget. A másik helyi nevezetesség a Lindisfarne Gospels, amely korának (kb. i.sz. 698) kiemelkedő minőségű kódexe, 130 tehén bőréből készült, és ezeket a bőröket (a szokásossal ellentétben) eleve olyan jól kikészítették, hogy nem igazán látszik, melyik volt a szőrös oldaluk. A tartalma Máté, Márk, Lukács és János evangéliumából áll, és arra az alkalomra alkotta meg Eadfrith, amikor majd Cuthbert épen maradt (efelől kétségük sem volt) maradványait 11 évvel a halála után kiemelik a sírjából, hogy végső bizonyítékot nyerjen a szentsége. Eadfrith a festékeket is maga keverte újító módszerekkel, és a végeredmény rendkívül tetszetős és tartós lett.

Idővel aztán némi küzdelem árán letereltük a gyerekeket a romokról, és amíg azt játszották, hogy mennyire tudnak ráfeküdni a szélre (nagyon), gyorsan megnéztük a kis működő templomot is, amelyet rendhagyó módon nem alakítottak át sem lakberendezési áruházzá, sem mászóteremmé, sem uszodává. Jó, egy kis bólyatároló sarok azért volt benne.

 

A kastélyról majd legközelebb, de én ott akartam meghalni (egy hosszú, boldog életet követően, amit szintén ott töltök).

 

* Lam az első reggelen kezdte fennhangon megkomponálni a gyermekre felkészítő könyvét gyermekteleneknek, olyan tanácsokkal, hogy “növény vagy kutya beszerzése helyett indulás előtt ismételgesd félóráig monoton hangon, hogy ‘kérlek, öltözz át pizsamából’, utána fél óráig, hogy ‘kérlek, ne ugrálj a kanapén’, majd fél óráig azt, hogy ‘kicsim, legalább a cipődet vedd fel'”. Mellettünk szóljon, hogy a nyaralás lazasága miatt ekkor már Attenborough-üzemmódban voltunk, és mintegy külső szemlélőként, természettudományos érdeklődéssel figyeltük, ahogy a gyerekek nem készülnek el.
Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s