Szóval ott tartottam, hogy némi rugdosás, sakálszerű üvöltések és mérhetetlen boldogság közepette megérkeztünk Invernessbe (az út bal oldalán). Inverness hivatalosan arról híres, hogy a skót felföld fővárosa, az “inver” torkolatot jelent a nevében, tehát a Ness folyó torkolatánál helyezkedik el, mellette van a Cullodeni csatamező (a skótok Mohácsa), főutcáját pedig Sir Walter Scottról nevezték el, a skótok Petőfijéről (mint minden skót falu főutcáját). Ja, én innen nyílik az egyetlen értelmes útvonal a Loch Nesshez, arról pedig, hogy visszafelé miért nem érintettük Invernesst mindennek ellenére, majd később.

Invernessből mondjuk csak egy parkolóházat (leginkább én), egy játékboltot (leginkább mindenki más, amíg én parkoltam) és a The Exchange nevű pubot láttuk, de ez utóbbi mindnyájunk megelégedésére szolgált, bár az egyik gyerekkel ki kellett cserélnem a tökéletesen egyforma hamburgerünket, mert az enyémben állítólag kevesebb volt a szósz*.

Inverness arról is híres, hogy a határai enyhén szólva is képlékenyek, többek közt a Loch Nesst (ami 16 kilométerre van tőle, több mint 40 kilométer hosszú, 230 méter mély, és a Brit-szigetek legnagyobb térfogatú tava [7,4 km3]) és a környező falvakat is magába foglalja, ezért a GPS-en elég nehéz beállítani, hogy a tóhoz akarunk menni, de végül sikerült.

Magához a vízhez ezúttal is egy passing place**-nél megállva ereszkedtünk le a fák között (némi vitát követően arról, hogy ezt a töltést most túl könnyű vagy túl nehéz megmászni ahhoz, hogy pont itt menjünk le, mindkét álláspontot ugyanaz a két gyerek képviselte gyors egymásutánban), de a helyszín ismét csak tökéletesnek bizonyult a tónézéshez, és Muci ugyanúgy belemászott szörnyeteget keresni, mint én tavaly.

A Falls of Foyers című vízesést sem hagytuk ki a tó közepénél, de hőseink nem sejtették, hogy csak ezután következnek az igazi kalandok. Sajnálatos módon ugyanis a “leggyorsabb” helyett a “legrövidebb” beállításon hagytam az útvonaltervezőt, amit akkor kezdtem igazán bánni, amikor már a harmadik kilométert kezdtük megtenni egy olyan úton, amelyikről mindkét oldalon lelógott az autó kereke, és amely továbbra is szűkülni látszott. Röviden összefoglalva, hazafelé sikerült útvonalat találnunk, ami nem szerepel a térképeken amin a következő nagyjából száz mérföld alatt csak körülbelül három-négy autóval találkoztunk, viszont mindnyájan elmondhatjuk magunkról, hogy a skót felföld alsó felének gyakorlatilag minden zegét és zugát bejártuk.

A (láthatóan csak bennem meglévő) feszültséget én azzal próbáltam enyhíteni, hogy vezetés közben azt ismételgettem magamban, hogy papírom van róla, hogy semmiért nem vagyok felelős Captain Obvious módjára felhívtam a többiek figyelmét a látnivalókra (“Nézzétek, birkák! Jé, egy kottázs! Birkák! Szarvas! Kottázs! Egy szarvastenyészet!”), Lam viszont ekkorra teljesen belelendült az Audio Guide szerepébe, és tájékoztatott minket, hogy miután áthaladunk a festői Tarff-folyón, meglátjuk a Loch Oichot, amit a Loch Laggan fog követni, kétszer, mondta egy kicsit értetlenül (de valóban így tűnt, mert minket elkerülve ért össze a két fele), majd átmegyünk a River Garryn, és jön a, wait for it, Loch Lochy. A Loch Lochyn remekül elszórakoztunk, de ez valóban elég jumping the sharknak tűnik, és egészen azt hittem, hogy nem létezhet felföldibb élmény a Loch Lochy mellett való piknikezésnél, amíg utána nem olvastam a Wikipedián, és ki nem derült, hogy az az egyik legfontosabb tudnivaló róla, hogy nem szabad összekeverni a Loch Loch-kal***.

Utána megint átszeltük a River Garryt. Amikor Lam harmadszor jelentette be kicsit értetlen hangon, hogy most ismét a River Garryt láthatjuk, akkor kezdtem gyanakodni, hogy körbe-körbe megyünk, de némi térképbogarászás után kiderült, hogy nem, hanem a River Garry követ minket fáradhatatlanul, többek között a látszat szerint egy (a Lochy után már említésre sem méltó nevű) Loch-kon is átfolyva (ilyenkor mindig kérdés, hogy vajon honnan tudják, hogy ugyanaz a folyó folyik be a tóba, mint ki).

Mindenestre mire éjfél körül hazaértünk, tudtuk, hogy életünk végéig rettegni fogunk a Garry-folyótól amennyiben Skóciában meglátunk egy folyót, nyugodtan ráfoghatjuk, hogy az a Garry-folyó, ötven százalékos eséllyel igazunk lesz.

És még annyit szeretnék hozzátenni az egészhez, hogy bármilyen szirupos is, az azért nagyon jó érzés, amikor az ember gyereke, akit fokozott balesetveszélynek kitéve kilenc órát autóztatott az ember nyolc évesen némi lábmosásért egy legfeljebb tizenkét fokos tóban, meg azért, hogy egy csodálatos vízesésnek háttal felmászhasson egy sziklameredélyre****, este odasuttogja, hogy “nagyon jó volt bemenni a Loch Nessbe, anya, és nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide”. Most már tényleg ideje, hogy írjak egy könyvet a tökéletes anyaságról.

 

* Egyikben sem volt semennyi szósz (csak sajt), úgyhogy csak arra tudok gyanakodni, hogy így akarta elkerülni, hogy megmérgezzük (mindenesetre sikerült).

** Sajnálom, de a passing place-ekről mindig az jut eszembe, hogy “This is a place where you can stop and pass away peacefully, without bothering anyone”.

*** Továbbá az is kiderült, hogy a MacDonald és a Fraser klán itt vívta meg egymással a Battle of Shirts (ingek csatája) nevű csatát, amiről egészen a közelmúltig azt hitték, hogy azért ez a neve, mert a nagy meleg miatt ingujjra vetkőztek a harcosok, mostanában viszont kiderült, hogy valószínűleg egy leiterről van szó, és nem ingekről, hanem egy mocsaras mezőn vívott összecsapásról (Léine vs. Lèana). Nem tudom elnyomni a gyanút, hogy valaki arra gondolt, nem kell ide hivatásos fordító, amikor az unokaöccsének van egy alapfokúja keltából.

**** Az előző napi Lindisfarne után felhagytam azzal, hogy hiábavalóan ismételgetem, hogy nem mászhatnak fel, inkább megeskettem őket, hogy sehonnan nem fognak leesni.