Hogy a közepén kezdjem, a boldogság (nem a viharos, hanem az a csendes, észrevétlenül besurranó fajta) szerintem akkor csapott le rám teljes erejével, amikor útban a Loch Ness felé azt figyeltük Lammal (nem járunk, vagy ilyesmi) az A9-es egyik pihenőjéből, ahogy a két gyerek egyenletesen beteríti az égszínkék Vauxhall Corsa makulátlan hátsó ülését az eredeti skót* parmezános-fokhagymás grissini morzsáival (az eredeti skót banánnal nem tudom, mit csináltak pontosan), és közben folyamatosan az a gondolat ismétlődött a fejemben, hogy nem vagyok felelős semmiért.
Az az elmebeteg ötlet, hogy Edinburgh-ból két kiskorúval egy nap alatt autózzunk oda és vissza a Loch Nesshez** természetesen szintén az én fejemből pattant ki, de mentségemre szóljon, hogy a társaságból másoknak is voltak elmebeteg ötleteik, amelyek nagy részét végre is hajtottuk, kis részét nem***. Szóval aznap reggel elkocogtam az autóért a kölcsönzőbe, ahol felvilágosítottak a tetteim következményeiről lehetőségeimről, többek között arról is, hogy potom harminc fontért papírt adnak arról, hogy semmiért nem vagyok felelős, ami az autóval történik, és ez bearanyozta az egész napomat.
Az elején még próbáltam kulturális utalásokat tenni, többek között a lefordíthatatlan Firth of Forthról (gleccserből kialakult hosszúkás tengeröböl és folyótorkolat E. északi szélén), mutogattam is, hogy azon a szép hídon fogunk átmenni rajta, mire egy kicsit megfagyott a levegő az autóban, mert a hídban látható folytonossági hiányok voltak (ne felejtsük el, hogy semmiért nem vagyok felelős). Amikor viszont az utolsó pillanatban elkanyarodott az út, és mégis egy másik hídon mentünk át, azt egyhangú felzúdulás fogadta a hátsó ülésről, és megkíséreltek rávenni, hogy inkább ugrassak át a lyukas híd lyukain, mert az szórakoztatóbb lenne.
Miután erre nem voltam képes hajlandó, szerencsére támadt egy kis csendszünet, bár minden egyes alkalommal, amikor elöl mondtunk valamit, valaki követelni kezdte a hátsó ülésről, hogy magyarázzuk el, mit mondtunk. Amikor például megörültünk a következő körforgalomnak, mert az előtte feltorlódott sor lehetőséget adott arra, hogy levegyük a kabátunkat/pulóverünket, nem értették, mi az összefüggés, és egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy örmény-magyar hagyományaink része, hogy minden körforgalom előtt leveszünk magunkról egy ruhadarabot. Szerintem részben ennek köszönhető, hogy amikor az út végén a kiskorúak empátiájára apellálva megpróbáltam én-üzenetekben elmagyarázni, hogy nagyon nehéz a félhomályban egy olyan úton rajta maradnom, amelyről mindkét oldalon lelóg az autó kereke****, miközben hátulról vércsemódon üvöltöznek a fülembe, akkor Zsé azzal válaszolt (szintén énüzenetben), hogy “és szerinted nekünk mennyire nehéz két zakkant felnőttel utazni?”, Muci pedig lakonikusan hozzátette, hogy “Hát ja”, és kénytelen voltam helyet adni az álláspontjuknak*****. (Mindenesetre tengelytörés nélkül sikerült hazajutnunk, de amúgy sem én lettem volna a felelős).
Szóval a grissini-parti után jött az a rész, amikor megkíséreltem a demokráciával szöges ellentétben lévő és betarthatatlan szabályokat hozni, mint például hogy senki nem rugdoshat senkit, senki ne üvöltsön, és most már Invernessig mindenkinek a saját térfelén kell maradnia, amelyekhez egyedül Lam tartotta magát példamutató módon, de a gyermekeink (mármint az övé és az enyém) éppen nem abban az életszakaszban voltak, amikor az ember példaképeket keres, akikre felnézhet és akiknek az életviteléből tanulhat, vagyis folyamatos, de végtelenül boldog sikoltozás közepette folytathattam a vezetést, amit csak Lam hangja tört meg néha, aki a GPS utasításait (nevezzük irányelveknek) tolmácsolta nekem, az első pár kilométert követően minden egyes mondata után szelíden hozzátéve, hogy “és maradj az út bal oldalán”.
Valamikor majd folytatni fogom, előzményekkel, meg minden, de most csak azt a pillanatot akartam rögzíteni, amikor szerintem mind a négyen minden ellentétes jel ellenére tökéletesen boldogok voltunk (bár az út nagy része erről szólt, de mégis). Ja, és azt, amikor semmiért nem voltam felelős.
settenkedve lopakodó 