a Mary Stanford-csónakházról nincs mit mondanom

A Mary Stanford-csónakházról már többször nem írtam, először akkor, amikor tavaly nyáron eljött az éves brit-szigeteki utunk (tavaly egy London-Oxford csillagtúrát lőttünk be) tervezésének az a pontja, amikor szállást kéne foglalni, és evégett átmegyek a Lamhoz, mert úgy egyszerűbb, mintha levélben bombáznám a különböző lehetőségekkel.

Amikor megérkeztem, akkor a hagyományok értelmében azonnal megkérdezte, hogy japán whiskyt szeretnék-e inni, vagy azt, ami Károly herceg kedvenc márkája (én meg taktikusan nem azt válaszoltam, hogy az mindegy, de milyen kóla van hozzá, mert Pepsit nem kérek). Utána elkezdtük nézni a londoni és az oxfordi Airbnb-ajánlatokat, de mindegyik vagy drága volt, vagy alkalmatlan (pedig arra, hogy “legyen kanapé a konyhában” nem is szűrtünk), úgyhogy ezt a döntést elnapoltuk, és inkább a Londontól elérhető távolságban lévő kastélyokra kerestünk rá (nem lakhatás céljából, hanem mert a kastélynézés is a hagyományaink közé tartozik).

A British Heritage oldalán (amelynek időnként mindketten az előfizetői vagyunk) szerencsére rá lehet keresni kastélyokra földrajzilag is, de az első négy oldalon mindegyikkel volt valami bajunk (távol van a tengertől, nincs vonat, távol van a tengertől, túl ép, távol van a tengertől). Utána az ötödik oldalon megtaláltuk a Camden kastélyt, ami nem volt túl ép, és szinte a tenger partján helyezkedett el, bár csak vezetővel volt látogatható minden hónap első szombatján, délután két órakor, de a Google Streetview segítségével kifigyeltem, hogy ez tulajdonképpen egy rom a semmi közepén, körülötte kerítéssel, és a kerítésén vannak folytonossági hiányok.

Lam mindeközben más potenciális kastélyokat promotált nekem, én viszont felfedeztem, hogy a Camber-kastély közelében van még egy csónakház, ami valami (fényképezőgép ikon szerepelt mellette), és amikor rákerestem, a Wikipedián egy egészen sajátos szócikket találtam, amiben (pluszban a saját oldalán) az is szerepelt a legapróbb részletekig, hogy ki mit gondolt meg mondott az események során.

A rövid sztorija annyi (a Wikipedián a nagyon hosszú szerepelt), hogy a rigai Alice nevű kis gőzhajó vészjelzést adott le 1928-ban, mire Rye-ból elindult a mentőcsónak, és bár a rigaiakat valaki más kimentette, a mentőcsónak teljes legénysége (a falu férfilakosságának a nagy része) odaveszett a viharban. A gyászszertartáson többek között a lett kormány tagjai is részt vettek, és a csónakházat (amelyben ez volt az egyetlen mentőcsónak) praktikus módon emlékhellyé alakították át.

Lam időközben Oxford csodáival próbált megismertetni (hatalmas könyvesboltok! Tolkien!), de én már teljesen belebonyolódtam az utólagos oknyomozásba, melynek során az illetékes hatóságok emphatically (vagyis nem empatikusan, hanem nyomatékosan) kijelentették, miszerint mind a legénység, mind a csónak végtelenül hatékonyak voltak, a probléma a mentőmellények miatt következett be, amelyek megteltek vízzel, és, izé, elsüllyedtek. Mármint az emberekkel együtt.

Pár héttel később foglaltunk teljesen normális árú szállást Londonban és Oxfordban (mindkét helyen volt kanapé is a konyhában, ami szintén hagyomány nekünk), és időközben az összes Google-fotót megnéztem a csónakházról, amelyek 90%-án érthetetlen módon kutya is szerepel (máig megfejtetlen rejtély).

Rye-ban egy jótékonysági boltban kezdtük a kirándulást, ahol véletlenül vettem két és fél kiló könyvet*, de Lam felajánlotta, hogy majd ő cipeli őket helyettem (én nagyon ritkán szeretek ennyire bárkit ilyen hirtelen, mint akkor és ott). Miután kiléptünk a boltból, és lekanyarodtunk a túraösvényre, természetesen eleredt az eső, de nem zavartattuk magunkat.

Az első, ami feltűnt, hogy a környék tele volt állatokkal:

Ennek köszönhetően, mire a kastély közelébe értünk, a gyerekek fókusza teljesen elterelődött, és csak azzal lehetett őket irányba állítani, hogy “nézzétek, a birkák is a kastély felé mennek!”. Abban máig nem vagyok biztos, hogy a kastélyt látták-e egyáltalán (a következő videóban ott van a hátam mögött):

Egy idő után én is letettem a kastélynézegetésről, és elindultunk a part felé. Amikor a szederbokrokat megtaláltuk, a gyermekek kijelentették, hogy ez életük legjobb napja (ami ott, kicsit eltévedve, esőben, a megnézetlen kastéllyal a hátunk mögött, bokáig állati ürülékekben tapodva bár indokolatlannak tűnt számomra, de elég jól esett), viszont a második dolog, ami feltűnt, az volt, hogy a tengert csak nagyon bonyolultan lehet megközelíteni a csatornák miatt, és mire sikerült, már senkinek nem volt kedve a csónakházhoz is elmenni (az még egy kilométer lett volna). Bennem felmerült ugyan, hogy amíg egyesek kavicsokat gyűjtenek/dobálnak, addig én suttyomban teszek oda egy kitérőt, de végül elengedtem, és csak távolról fotóztam le:

Az a két milliméteres épület ott, a földnyelven. Na, ekkor nem írtam másodszor a csónakházról.

Harmadszor akkor nem írtam a csónakházról, amikor tök véletlenül összefutottam egy ismerős angol ismerősével egy bulin, és tök véletlenül elhangzott a szájából az a mondat, hogy az eseményhorizont túloldalát még senki nem instázta ki, mire megmutattam, hogy nekem tök véletlenül van egy ilyen képem:

, mire azt felelte, hogy ő tudja, hogy ez hol van, mert a családja onnan származik, és John Head, akit soha nem találtak meg, valami kibogozhatatlan elágozásokon keresztül a rokona, mire azonnal bólogattam, hogy igen, valószínűleg őt kezdték keresni, azért nem tértek vissza a partra azonnal, emlékszem, a pasi meg minden felütés nélkül védeni kezdte Johnt, hogy szerinte nem is ivott, szürreális volt.

Szóval igazából csak annyit tudnék mondani a Mary Stanford csónakházról, hogy sajnos nem láttam (de az volt életünk egyik legjobb napja).

 

* Többek közt az Advanced Banter-t (Prologue by Stephen Fry) és a The Wrong Kind of Snow-t, mely utóbbiban az év összes napjához hozzá van rendelve egy aznapi történelmi extrém időjárási jelenség Nagy-Brittanniából (illetve ez a két könyv itthon pont olyan magasnak bizonyult, mint a Szomatizáció és funkcionális stresszbetegségek szöveggyűjtemény, és így sikeresen betöltöttek egy régóta tátongó űrt a polcon), meg egy Maugham-életrajzot az unokaöccse tollából, családi pletykákkal. A többire már nem emlékszem.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.