Most az van, hogy amikor túl sok és túl nehéz a munka (bocsánat a meg nem válaszolt levelekért, a héten mennek, illetve annak, aki tegnap a nevemen szólított a benzínkútnál, és kedvesen mosolygott, azt üzenem, hogy egyszerűen messze volt, és biztosan nagyon örültem volna neki, ha felismerem*), mindig vagy a laikus személyiségtesztekbe (melyik nagy orosz regény vagy? Milyen fűszer voltál előző életedben? Melyik trópusi gyümölcs definiál téged a legjobban?), vagy horoszkópokba menekülök (nem hiszek bennük, de általában rövidek és csodás dolgokat jósolnak nekem, ami mindig jólesik). Az, hogy mostanában még a szokásosnál is jobban el vagyok havazva, és ezért túl sok asztrológiával bombázom a környezetemet, ezzel megmételyezve a lelküket, akkor lett gyanús, amikor Tarhonyakártevő (aki nálam sokkal aktívabban nem hisz a horoszkópokban) megkért, hogy nézzem már meg egyik ismerősének a virághoroszkópját, mert ő nem hajlandó ilyen hülyeségekre, de érdekli. Erre azt hiszem, azt írtam vissza, hogy egy Igazi Férfinak nincs virághoroszkópja (utána megnéztem).

Pár nappal később megemlítettem neki, hogy úgy tűnik, retrográdba’** van a Merkúrom, de lehet, hogy csak a kávé hiánya miatt vagyok ilyen, amire egyrészt felvetette, hogy csináljak kávét olyan feliratos pólót, hogy “Azt hittem, a Merkúr miatt vagyok ilyen”, másrészt, amikor valamivel később a gyerekről kezdtem csacsogni (már megint mondott valami aranyosat), Tarhonya “megbízottaim útján olvasok horoszkópot” Kártevő azonnal azt kérdezte, hogy és ő milyen jegyben született (my work here is done).

Amúgy ez a retrográd Merkúr nem vicc (állítólag az a hatása rám, hogy minden lassabban és nyögvenyelősebben megy tőle), tegnap majdnem elkéstem miatta egy szülinapi meglepetésbuliról, mert először minden mondatnál utána kellett nézni valaminek a fordításban (vannak ilyen napok), utána az első benzinkútnál áramszünet volt, a hat kilométerre lévő következőhöz üres tankkal, akkuból csorogtam el negyvennel, és ráadásul azt is felajánlották ott, hogy csinálnak nekem új Smart kártyát (a régi szintén retrográdba’ lehet, mert nem találom), és azt is ki kellett várnom. Az eső miatt tele voltak az utak, a gyereknek természetesen kakilnia kellett, és valahogy sikerült a XVI. kerületi XY utcát beütnöm a telefonomba a XIV. kerületi helyett, úgyhogy egyszer odafelé, egyszer visszafelé szenvedtük végig az összes zuglói útfelbontást csúcsidőben (a telefonom kétszer lefagyott, és mindeközben elmés társalgást kellett folytatnom hat éves szinten a víz körforgásáról, és arról, hogy mikor érünk oda).

Valahogy azért sikerült odaérni ajándékostul-gyerekestül(-Smart-kártyástul) és csak kicsit üveges tekintettel arra az egy-két órára, amit a mai fél hetes indulás lehetővé tett, és akkor tartottam ott, hogy én már csak egy Tuborgot akarok, viszont vezetnem kellett még, meg az enyhén unatkozó, enyhén besózott gyerekre figyelnem. Azt hiszem, ott pattant el bennem végleg valami, amikor megláttam, hogy a Muci egy lufival mászkál, és rászóltam, hogy tegye le a lufit, miközben arra gondoltam, hogy mennyire béna ez már, hogy folyamatosan egrecíroztatom, lehet, hogy hagyni kéne, mire a Muci felém fordult, hogy “Mi?”, és azzal a mozdulattal kiütötte a lufijával a magyar Mensa elnökének a kanalát a kezéből. Szóval ez volt az a pont, amikor ahelyett, hogy higgadtan, de határozottan felhívtam volna a figyelmét a nemodafigyelésnek a következményeire, vinnyogva röhögni kezdtem, amit egy ideig abba sem tudtam hagyni (amiért ezúton is elnézést kérek az érintettektől, de azok az arckifejezések, meg a börleszki helyzet), és közben azon gondolkoztam, hogy legális mentség-e, hogy a gyereknek is retrográdba’ van a Merkúrja.

Mára mindenesetre azt jósolják a csillagok, hogy barátságos szavakakat váltok majd általam kedvelt emberekkel, úgyhogy ezt tervezem (ha megismerem őket, mindenképpen).

* Mondjuk most belegondolva, gyanús, hogy vagy fordító, vagy fordításszervező, vagy rokon volt az illető, mert mások csak a sztrippernevemet ismerik nem szoktak a rendes nevemen szólítani, talán KG???

** Ez egyébként nem úgy hangzik, mintha egy nagyon hipszter balti kisvárosban lenne?

Régen reklámoztam már az L.-t, de most muszáj megírnom, hogyan kezeli a kiemelten stresszgeneráló, viszont taktikus megoldásokat igénylő kihívásokat élesben, amikor szembesül velük (avagy Hogyan Boldoguljunk Nőkkel, advanced level):

• Amikor megbeszéljük, hogy a film előtt 45 perccel találkozunk, hogy tudjunk enni meg beszélgetni, és a találkozó időpontja után pár perccel felhív, hogy hol vagyok, én pedig azt felelem, hogy a Humanicban, lemenjek-e, akkor azt mondja, hogy az istennek se, majd megkeres;
• Amikor erre azt mondom, hogy inkább a Deichmannban keressen, mert oda indultam, csak elakadtam, akkor nem azt kérdezi, hogy mi az a Deichmann (és hogy most ezt hogy képzelem), hanem azt, hogy hol van;
• Amikor rám talál egy bordó csizma próbálgatása közben*, akkor azt mondja, hogy csinos (pedig éhes**);
• Amikor azért megkérdezem, hogy tényleg jól néz-e ki, azt mondja, hogy tényleg állat*** (pedig éhes);
• Amikor felvetem, hogy csak az zavar benne, hogy, akkor azt válaszolja, hogy direkt jó, hogy, mert (pedig éhes);
• Automatikusan átveszi tőlem a cipősdobozt a kasszáig;
• Amikor nem működik a kasszánál a kártyaleolvasó, megkérdezi, hogy adjon-e pénzt (volt nálam);
• Utólag, már chat közben azzal indít, hogy, khm, “fasza a csizmád”.

Szerintem járt már terepgyakorlaton.

* Mármint én próbálgattam.

** Mármint az L.

*** Oké, azt is hozzátette, hogy és túl vagyok hozzá öltözve, de ezt csak azért írom meg, hogy nem feminizáljam túl****.

**** A nemfeminizálásról jut eszembe az a rész, amikor rákérdeztem a felújítási projektjére (nemrég csinálta át teljesen a hálószobáját a szürke ötven árnyalata tematikában, mármint szó szerint), mire azt válaszolta, hogy tök jó lett, meg akarom-e nézni, majd rutinból hozzátette, hogy és a legjobb a plafon, mire én naivan visszakérdeztem (festett is), hogy miért, az milyen lett, és csak azután esett le, hogy höhö (amire azért megjegyezte, hogy ilyenkor mindig priceless az arckifejezésem).

Pillanatnyilag talán az a kép jellemzi a legjobban az életemet, amikor délután a kocsival az óvoda előtt szabálytalanul parkolva tizenöt fokos szögben lógatom ki az ablakon a netbookomat, hogy kinyerjem a levegőből az internetet, mivel írnom kell valami alternatív megoldást a “püffedt dög”-re angolul tizenöt percen belül, egyrészt a leadási határidő miatt, másrészt azért, mert mindjárt lemerül a gép, úgy, hogy egész nap nem ettem, mert nem órabérre fizetnek.

Szóval a mi szakmánkban ugye rengeteg mindenhez érteni kell (mostanában folyton a vicc jut eszembe a megkeresésekre, hogy “miért, holnap zéhá?”*), és az elmúlt időszakban (a rendes munkám mellett) lefordítottam például egy ógörög vers Faludy-interpretációját angolra (sajnos nem sikerült jambikusra, de nem is ez volt a lényeg), tolmácsoltam a kutatók éjszakáján** egy múmiacsomagolót és egy lápi múmiászt, állítólag nem is olyan rosszul (mondjuk előtte éjszaka átolvastam mindent, amit a lápi múmiákról találni lehet, tőzegképződés, meg minden), mindeközben pedig pár napot egy posztszovjet országban töltöttem, ahol részben posztszovjetül beszéltem (eddig nem tudtam, de ha holnap zéhá, akkor holnap zéhá).

A legmeghatóbb része egyébként az volt, amikor végső kétségbeesésemben felhívtam egy ipari bontással foglalkozó céget, hogy mit mond a robbantási szakértő robbantás előtt, amire tök kedvesen mentegetőzve azt válaszolták, hogy hát olyankor le van zárva a terület, úgyhogy nem mond az semmit, legfeljebb egy imát. Ezt követően felhívtam a magyar honvédség tűzsszerészetét (direkt kikerestem a nem sürgősségi számot, de végül odakapcsoltak), és ott a srác tökre fellelkesülve mondta, hogy hát ő kiküldetéseken szintén azt mondja, hogy fire in the hole (ezt kellett amúgy lefordítanom), mert ott mindenki angolul beszél, de körbekérdez, és visszahív, és tényleg visszahívott a megoldással (háromszor elismétlik, hogy “Mindjárt robban!”).

Mondjuk amikor brainoiznek megírtam a sirámaimat (ő tehetett róla, megkérdezte, hogy hogy vagyok), azt válaszolta, hogy irigylésre méltóan eseménydús az életem, noha az ún. életem nagyjából annyiból áll, hogy ülök egy monitor előtt, és hülye arcot vágok (azután elmegyek a gyerekért az oviba).

Ja, egyébként nem, ma abból is állt az életem, hogy végre eljöttek a radiátorfeltöltők, és pár percen belül víz öntötte el az alsó szintet, miközben kiderült, hogy a gázkazánnak is valami baja van. Aztán kijött a gázos is, és miközben a csatarendbe állított szakemberek odalent retusáltak, én az erkélyen diszkréten felrobbantottam egy öngyújtót (nem direkt, csak stresszlevezetésként rágyújtottam), úgyhogy minden okom megvan az ezotériára, de a horoszkópom csak annyit ír mára, hogy brilliáns az érvelési technikám, és ne konfliktusozzak (hanem ezekszerint hagyjam parlagon heverni a brilliáns érvelési technikámat). Ja, a havi horoszkópom pedig azt, hogy ebben a hónapban minden szuper lesz, de sajnos csak 4.-éig.

Azért a virághoroszkópomat is megnéztem, de az csak annyit ír, hogy feladom a karrieremet a kapcsolataimért (most mit csináljak, ilyen vagyok, első a magánélet).

Naszóval, ezzel az egésszel igazából csak arra akartam kilyukadni***, hogy zaklatott vagyok, sok a stressz, kevés a pozitív visszajelzés (negatív sincs nagyon, de a fordítóirodák és a kiadók csak annyit szoktak írni, amikor megváltom a világot határidőre, hogy “kösz, megkaptuk”, nem pedig azt, hogy “nagyon értékeljük a 133. szegmensben azt a frappáns megfogalmazást, nem is nagy a segged, a lemenő nap fénye gyönyörűen ragyog a hajadon, és amúgy is feltétel nélkül szeretünk” (amit egyébként objektíven nézve talán nem is lehet a szemükre hányni, de legalább az automatikus aláírásban benne lehetne), emiatt viszont nincs időm és erőm blogot írni (de ha kommentben rendszeresen biztosítanak arról, hogy írásban nem nagy a seggem, az pozitív változásokat idézhet elő) .

* Közvéleménykutatást végeznek, hogy mennyi idő alatt lehet megtanulni japánul. Megkérdeznek egy nyelvészt, aki azt válaszolja, hogy “Nos, arra egy élet sem elég”. Megkérdeznek egy Japánban dolgozó külföldi mérnököt, aki azt feleli, hogy “két-három év alatt el lehet sajátítani annyira, hogy a mindennapokban képes legyen kommunikálni az ember”. Megkérdeznek egy egyetemistát, aki felkapja a fejét: “Miért, holnap zéhá?”.

** Juteszembe, menjetek el a Természettudományi Múzeum múmiakiállítására, mert nagyon jó, nem alibizés, csütörtökönként van vezetett körbenézés is érdekes sztorikkal.

*** Természetesen egyáltalán nem az motivált, hogy az L. azt mondta, hogy ha írok blogot, elvisz moziba.

Akkor most írok egy kicsit arról, hogy miért nem írok blogot.

A könyvek, köszönik, jól vannak, ezen a nyáron szinte kizárólag a halálról fordítottam, és mindegyikben volt patkány (most pedig a halálról olvasok éppen, patkány egyelőre nem volt). Jut eszembe, vegyétek a legújabb Scalzit, jó a könyv is, meg a fordítás is (és nincs benne se halál, se patkány, csak emberlelkű androidok, de ez még tavasszal volt).

Szóval, a művészet mellett (amelyben ugyanannyit fizetnek leütésért, ha Lewis Carrolt fordítok bele) azért élni is kell valamiből, szerencsére keresnek is változatos munkákkal, amelyek egy részéről nem beszélhetek, más részéből több dolgot megtudok az applikátoros vaginális gombaölő szerekről, mint valaha szerettem volna (felhasználói értékelések: “nagyon jó az egész, de elég nehéz és kényelmetlen egész éjjel bent tartani az applikátort”, illetve “az nem tetszik benne, hogy lefekvés előtt kell alkalmazni, mivel lefekvés után biztosan lesz szex”).

Legutóbb például egy írószergyártó* kért próbamunkát áttételesen, amivel semmi probléma, én is szoktam írni, meg minden, úgyhogy a próbát nagy odafigyeléssel és gondossággal végrehajtottam.

A gondok utána kezdődtek, mert volt még pár görgetésnyi feltétel (ne feledjük, hogy próbáért amúgy nem szoktak fizetni, de ez sok munkát jelentene, és ilyenkor így mulatunk), szóval, először is, írjak egy angol nyelvű önéletrajzot az írószerekkel kapcsolatos szakmai tevékenységemre kihegyezve.

Ez eleinte elég rövidnek ígérkezett, majd eszembe jutott, hogy mivel fiatal vagyok, és kell a pénz, szerteágazó tevékenységemet akár az elhasznált gumiabroncsok újrafelhasználási módjaira is hosszabban ki tudnám hegyezni (nem viccelek), és egyrészt, ugye, írtam cikkeket nívósabb helyekre írószerekről, másrészt szoktam írni szponzorált bejegyzéseket írószerekről, harmadrészt írtam egy teljes weboldalt írószerekről, negyedrészt, tényleg, lefordítottam két teljes évadnyi realityt menő írószerdizájnerek életéről, szóval pipa.

Utána jött az a szakasz, hogy írjak (angolul) egy fordítási elemzést a saját munkámról megadott szempontok alapján, amelyek a következők: milyen stílusban fordítottam, hogyan reflektál ez a stílus az adott írószermárkára, hogyan viszonyul az én fordításom a jelenlegi weboldaluk fordításaihoz, stb.

Itt szeretném tisztázni, hogy a próbában olyan szegmensek szerepeltek, hogy “B2-es grafitceruza piros és kék kivitelben”. Én amúgy nem vagyok teljesen alkalmatlan a bullshittingre, de miután bepötyögtem, hogy “A fordításom stílusáról:”, ezúttal sírtam egy kicsit, majd lesétáltam a konyhába, és készítettem egy tatárbifszteket szigorúan igazodva a Bűvös Szakács előírásaihoz (soha nem vágtam még késsel bélszínt darálthússá, de most úgy éreztem, minden pillanatnyi haladékra szükségem van).

Nem akarom ezt a részt hosszúra húzni, de azon a délutánon kitakarítottam a fürdőszobát, lenyírtam a füvet, olyasfajta kreatív, lelkileg feltöltő állásajánlatokat keresgéltem a helyi lapban, mint a dobozhajtogatás órabérbe (a blogoláshoz gép elé kellett volna ülni), majd valamikor hajnali kettőkor némi málnás pálinka segítségével megkomponáltam az első mondatot, miszerint a márka értékeinek tükrözése szempontjából mindenféleképpen fontos a korszerű helyesírási és nyelvtani szabályokra való odafigyelés a fordítás során.

Ezt a mondatot körülbelül negyedóráig bámultam, majd ihletet kaptam, és kiegészítettem azzal, hogy “szerintem”, mert így legalább úgy éreztem, hogy írtam valamit.

Az éjszaka hátralévő részéről nem szeretnék beszélni, de reggel elküldtem minden kért anyagot, és csak az vigasztal, hogy remélhetőleg nem lesz túl nagy konkurenciám, mert egy ilyen felkérésre minden értelmes, magát valamire tartó fordító a maga sajátos, kontextushoz passzoló fordítói stílusában közli a másik féllel, hogy melyik testnyílásába helyezzen sünt (lábjegyzetben referálva a sünökkel kapcsolatos szakmai tapasztalataira).

És akkor még Hemingway érezte úgy, hogy oka van az ivásra.

* A cég profilját érthető okokból megváltoztattuk.

Amúgy meg erről az egész combinós ügyről az jutott eszembe, hogy egyrészt én abszolút nem vagyok az a virággyerek, aki szerint bármilyen mások ellen elkövetett erőszakos cselekményt legalizál vagy felment a hányatott gyerekkor meg a sanyarú körülmények, másrészt viszont hogy mennyire nem létezik az az emberek fejében egy egyértelmű, piros sávként leképződött vonal, amelynek vagy az egyik oldalán áll mindenki, vagy a másikon, és amely azt jelzi, hogy be kell-e valakit zárni az OPNI-ba, vagy nem.

Oké, én nem ismertem annyira ezt az Áront, párszor beszélgettünk, miután hazajött Párizsból (ahol stoppolt és másoknál héderelt), és voltak sötét pillanatai, úgy értem, amikor nagyon frusztrált és letört volt a kudarcok miatt, és a szüleit okolta, vagy másokat, akik kicsesztek vele, de ezekből egy fél órás beszélgetéssel ki lehetett hozni, amivel nem a saját terapeutai képességeimet szeretném az egekbe emelni. Mármint nem rajtam múlt, egy igazán beteg emberrel nem lehet kezdeni semmit, de volt benne annyi önirónia, hogy amikor azt mondtam, hogy felnőtt fejjel, külön élve azért kicsit ciki bármiért a szülőket hibáztatni, akkor nevetett, meg kábé annyit ismételgettem, hogy minden rendben lesz, csak el kell tervezni, hogy mitől és hogyan lesz rendben, és ettől átváltott jóval optimistábba. Meg tökre örült, amikor főztem neki egy kávét, vagy mittomén, egyszer kimostam a cuccát, szóval nem paranoiába és pszichózisba merülve töltötte minden egyes percét.

És közben folyamatosan tett dolgokat másokért, úgy értem, áthívta a barátait, ha volt pénze, mindig adott a hajléktalanoknak, egyszer megmentett valami cigánylányt az őt futtató úriembertől, és oké, hogy lehet, hogy az ezek táplálta nárcisztikus visszaigazolásokkal kompenzálta a kisebbségi komplexusait, de legalább csinált konstruktív dolgokat, és azzal kompenzált, nem pedig a csaját verte, vagy a környezetét abúzálta verbálisan.

És a hajléktalanságtól, meg az azzal járó (mentális és fizikai) elszigetelődéstől azért mindenkinek nagyon el tudnak vándorolni a gondolatai meg a világlátása olyan helyekre, ahol sárkányok élnek, ha még iszik és drogozik is hozzá, akkor pláne, és erre nem a sárga ház lenne az ellenszer, hanem (még bűnelkövetés előtt) a rendszeres kontaktus normális, rendezett életet élő emberekkel, akik biztosítják a reality checket (folyamatos visszajelzés, büntető/jutalmazó gesztusok, viszonyítási pontok ahhoz, hogy hol állok én).

És tényleg nincs egy éles határvonal, nekem az aránylag szűk és a távolabbi ismeretségi körömben is vannak olyan emberek, akik nem tudnak (és nem akarnak) uralkodni magukon, ha elönti az agyukat a düh, akik isznak és olyankor művészfilmekbe illően elmebeteg dolgokat csinálnak, akiknek logikátlan, paranoid megnyilvánulásaik vannak, akik provokáció esetén képesek az utcán összeverekedni valakivel*, akik az ún. jobboldalra szavaznak, és mégsem záratnám őket a diliházba, egyrészt, mert kedvelem őket, másrészt, mert azért kedvelem őket, mert ezek mellett van bennük egy csomó más tulajdonság is, amiért kedvelhetőek, a gyengeségeiket pedig kezelik. De szerintem mindenkinél tapasztalható, hogy magánéleti válság vagy egyéb rossz élmények hatására rosszabbul kezeli az ilyen-olyan negatív hajlamait (míg, ha minden jól megy, lehet, hogy észre sem lehet venni ezeket), nem tudom, melyikünkkel mi történne egy nagyobb, helyrehozhatatlan trauma, mint például a hajléktalanság esetén.

Szóval oké, mások villamos elé lökése megbocsáthatatlan, de ha az összes ilyen eshetőséget felelősségteljesen meg akarnánk előzni, ahhoz egy nagyon nagy épületet kellene felhúzni.

* Ettől nekem pl. a hideg futkározik a hátamon, de szó szerint, pedig tudtommal soha nem ártott fizikailag senkinek: http://bloggerkeblogja.wordpress.com/2014/06/23/30-ev-buntetes-az-elettol/

Amúgy már akkor volt bennem valami előérzet, amikor a HVG-cikk előzetesét olvastam a combinós gyilkosról*, hogy lecsúszott budai úrifiú, jogot tanult, pár évvel idősebb nálam, Áron, hogy én ismertem egy ilyet, és bingó, ő volt a főbérlőm majdnem egy évig olyan 2002 magasságában, a Síp utcában (a videón kb. a 17. perctől mesél arról a lakásról, mostanra lebontották).

Amúgy sokáig nem tűnt fel, hogy zaklatott lélek, mert engem nem lökött a villamos alá ugyanis az elején ő Párizsban vagy hol volt, egy haverjának fizettem a lakbért, utána meg egyszer arra mentem haza, hogy betörtek hozzám, de nagyon hamar kiderült, hogy ő volt az, mert nem volt hova mennie, és nem találta a kulcsát. Akkor felajánlotta, hogy egy ideig ott lakik (a konyhában is volt galéria, ott aludt), és addig ne fizessek lakbért, de pár hét alatt annak ellenére, hogy nagyon keveset voltam otthon magánéletből kifolyólag, arra jutottam, hogy én nem vagyok ennyire hippi, és szélsebesen kiköltöztem.

Egyébként meg mindig kedves és udvarias volt velem, egyszer véletlenül eltörte a kedvenc bögrémet, és akkor elvitt az apjához, hogy ő profin össze tudja ragasztani. Az volt életem egyik legbizarrabb élménye, az apja és az élettársa konkrétan direkt raccsolva beszéltek (minden R helyett erős H-t mondtak).

Aztán, amikor kiköltöztem, elkunyerálta az egyik képemet (akkoriban még festettem olajjal), ami egy tengerbe merült lakótelepet ábrázolt, és rám tukmált érte húszezer forintot, szóval biztosan volt lelke valahol, aztán most meg ilyeneket csinál.

Megjegyezném, abszolút véletlenszerűen választottam, valami ingatlaniroda közvetített ki, és tetszett a zongora. Egy másik ingatlaniroda aztán sok-sok évvel később az Igorhoz közvetített ki Budaörsön, aki a kétlakásos ikerháza egyik lakását adta ki, majd két hét múlva eltűnt, és a strómanja szedte be tőlem mindig a lakbért. Egyszer udvariasságból megkérdeztem, hogy hogy van az Igor, mire a közvetítő visszakérdezett, hogy miért, csak nem a rendőrség keresi, majd a lelkemre kötötte, hogy akárki is keresi, nem mondhatok semmit, csak annyit, hogy nem tudom, hol van (mondjuk tényleg nem tudtam). Igor nem vásárolt tőlem művészeti alkotást.

Szóval az a lényeg, hogy mindezek után úgy érzem, nagyon-nagyon rossz ötlet lenne tőlem, ha valaha is társkeresőn próbálnék például társat keresni (nem mintha felmerült volna bennem, de ne is), mert érzek némi tendenciát az engem akaratomon kívül megtaláló dolgokban.

* Amúgy nem tudom, mennyire comme il faut ítélethozatal előtt így emlegetni.

Szombathelyen lyukak nyílnak a felhőkben, csecsemőket rabolnak el, hullák tűnnek el nyomtalanul, ezek szerintem egyértelműen misztikus tevékenységekre utalnak. Ugyanakkor ma szokásommal ellentétben nyitottam a világra is (bio római salátát kellett vennem a gyermekem nagyanyjának, ami csak 12-2 között kapható egy adott helyen, don’t ask), és a Könyvudvarban rátaláltam a lehető legmetább könyvre, melynek címe A filozófiatörténet története, a kínainál pedig megnéztem az energiaitalokat, hátha van csmpészett taurinos, és az első, amelyet levettem, egy energy valami nevű úm. “koffein- és taurinmentes, szénsavas, tutti-frutti ízesítésű üdítőital” volt, úgyhogy már tuti közel az apokalipszis.

(Megj.: most rákerestem, hogy mi is lehet ez, és a gyakorikérdések.hu szerint többen keresnek koffein- és taurinmentes, tutti-frutti ízesítésű cuccot, nekik üzenem, hogy Rákóczi-Puskin sarok).

Lényeg az, hogy most már meszelni is tudok (más házán kísérletezve, de kísérlet sikerrel zárult, ill. folytatódik), szóval amikor tényleg beköszönt az apokalipszis, a művészi képességeimből már megélek (meszelés, ajtófestés, radiátorfestés, falfestés, a pasztell-korszakomban járok, a bugyirózsaszínig bezárólag, de kacérkodom az Illatos Levendulamező színkóddal is).

Idilli workshopunk alatt, amelyet a Kőműves szakmai ismeretek I-II.-ből származó idézetek és egyik társunk ismétlődő sikolyai központoztak* a pókok és a mesztelencsigák (pun intended) között, Piszkével felfedeztük a tanyasi first world problems fogalmát, amikor elsóhajtotta magát, hogy jó lenne már egy karám a terasz elé, hogy ne kelljen hetvennégy métert sétálnia, ha rackát akar látni a reggelihez, én meg megosztottam vele, hogy a külső mészfestékbe a szakirodalom szerint sok helyütt földeket vagy szénport szoktak keverni, hogy ne legyen már olyan nagyon fehér.

Mondjuk régóta érlelődik már bennem egy sminktippes sorozat is olyan darabokkal, hogy hogyan fessük ki magunkat lószarral való tapasztáshoz (földszínek, beltérre lehet erősebb árnyalatokat használni), vagy melyik a legmegfelelőbb alapozó, miközben mattfehér zománcfestékkel fújjuk a radiátort (Maybelline Stay Matte Ivory 001 24 órás, amúgy mindegy, a radiátorspré két méteres körzetben mindent egyenletes permettel borít).

A legbizarrabb a másnap reggel volt, amikor betámolyogtam a konyhába, és valami pasi magyarázott valamit a szomszéd helyiségben, úgyhogy eleresztettem egy sziát, de nem köszönt vissza senki, mondjuk nagyon úgy tűnt, hogy éppen sztoriban van az illető, szóval csak amikor kimentem, akkor esett le, hogy a rádió szól. Aztán a többiek is megerősítették, hogy éppen Orbán Viktor ellenőrzi a Nemzeti Összefogást a konyhában, a vakolókanalat mondjuk nem venné a kezébe, magyarázták, de aztán megállapodtunk abban, hogy ha a magasba emelnénk egy fényképezőgépet, egyet-kettőt biztosan húzna a falon.

Innentől az események intenzitásban meredeken konvergálni kezdtek lefelé, mivel előző nap elfestettünk 50 kg meszet, és Piszkének letagadták az Obiban, hogy tartanának ilyet, szóval a buli abban csúcsosodott ki, amikor a maradék ottlévők a tisztaszobában két sorba állított székekről bámulták mélán, ahogy Grafit a falra applikálja a sarat (képet a résztvevők megkönnyebbülésére nem közlök).

Az általam biztosított fürdőkádhelyettesítő gyermekmedencét amúgy messze lekörözték a Mrs. Grafit retiküljében megbúvó kincsek (ld fotó, alant), az esemény fashion statementje pedig a szintén általa ujjatlanra szabott, három különböző személyhez tartozó három különböző napirajzos póló lett.

* Mint kiderült, fejmagasság feletti meszeléskor érdemes a kölcsönkapott védőszemüveget a szem védésére alkalmas pozícióba helyezni, nem pedig kényelmesen a fejtetőn hagyni.

Az izgalmas, kihívásokban bővelkedő hétvégi programra készülve kimostam a virágos szoknyámat és a fürdőruhámat, raktam benzint az autóba, vásároltam pár tucat orvosi gumikesztyűt és két egész alakos nájlom védőruhát, előkészítettem a sátorcövekeket és az akkus fúrógépet, és most a Kőműves szakmai ismeretek I.-et olvasgatom, amely többek közt leszögezi, hogy

“Rendkívül fontos, hogy az épület fennállásának idején az épületet használók jól érezzék magukat a belső terekben.”

Ezzel csak egyetérteni tudok.

Azért kérdeztem tegnap ezt a repüléses-álmodós dolgot, mert megint felbukkant a Facebook-falamon ez a kérdés*, és ennek kapcsán chatben szóba került, hogy én nem értem ezt a repülős dolgot. Akivel beszéltem, az szokott repülőset álmodni (azt a fajtát, amiben egyre nagyobbakat ugrik az ember), és ez jó érzéssel tölti el, és azután valahogy oda lyukadtunk ki, hogy meg kellene tudni, az emberek körülbelül hány százaléka repül álmában, és hogy nem félnek-e.

Ez azért is fura, mármint hogy én soha nem repülök álmomban, mert olyan tizenöt (na jó, több) éve szervezett keretek között is csináltam a lucid dreaminget (tudatos álmodás), azóta is elég sokminden megmaradt belőle, és az álomban repülés állítólag a spontán lucid dreaming egy fajtája (ezt az interjúalanyom is megerősítette, mármint még mielőtt mondtam volna neki, megemlítette, hogy valahogy tudja álmában, hogy kontrollálnia kell a repülést).

Amikor még aktívan csináltam a tudatos álmodást, már akkor is piszkálhatott valahol ez a repülés dolog, mert valamelyik álmomban mintha felmerült volna bennem, hogy na jó, akkor most repüljünk (tudatos álmodásnál ha bármit kimondok álmomban, az teljesül, akkor is, ha nem hiszek benne, az a lényeg, hogy megfogalmazzam), de rögtön utána az jutott eszembe, hogy á, ez hülyeség, és csináltam inkább valami mást. (Mondjuk ebben az a groteszk, hogy a tudatalattim szerint, úgy tűnik, zombikra lövöldözni egy teherautóból viszont nem hülyeség, nem szeretnék a tudatalattimmal egy sötét utcában találkozni).

Egyrészt ébren sem szeretem a repülést, a szabadesés pedig fent van a top 3 legfélelmetesebb dolog között nálam, másrészt ez a kontrollmániám miatt van (minden járműben rosszul leszek, ha nem én vezetem, és fejben sem tudom vezetni (“a hátsó üléstől való félelem”, biztosan erre is van valami latin szó meg support group), még szerencse, hogy feltalálták a cerucalt), ugyanakkor az álomban repülés bizonyos feltételezések szerint pont a kontrollról szól (azt szimbolizálja, hogy az ember a kezébe veszi / kézben tartja az irányítást). Amúgy érdekes párhuzam ezzel, hogy többeknek eszébe jutott a járművezetés itt kommentben a repülésről (járművezetős álmok), ami szintén valahol a kontrollról szólhat (nálam legalábbis arról szól).

Szóval, amikor elkezdtük ezt a tudatos álmodást, akkor valamelyik korai lépés az volt, hogy tanítsuk meg a tudatalattinkat valamilyen nyelvre (mert a tudatalatti nem tud beszélni, szimbólumokban kommunikál, ugyanakkor praktikusabb, ha értjük is, amit mondani akar), úgyhogy akkoriban rávetettem magam a jungi álomszimbolikára olvastam, aminek a tudatalattim megörült, és azóta is lelkesen használja**. Meg amúgy is nagyon fogékony, amikor olvastam, hogy miket szokott az ember álmodni terhesen, kötelességszerűen végigcsináltam velem (pl. első trimeszter: élénk rémálmok, na, akkoriban unottan öltem a zombikat álmomban, mert ezt így szokás), éppen ezért fura, hogy hiába olvastam rengetegszer, hogy milyen sokan repülnek álmukban, erre soha nem volt hajlandó.

A zuhanás megvan, vagy legalábbis elő-előfordul, hogy arra ébredek, hogy le vagyok zuhanva, vagyis éppen földet értem az ágyamban.

És még csak arról sincs szó, hogy félnék álmomban a repüléstől (a három visszatérő rémálmom közül az egyik az, hogy meg vagyok halva, mármint tudok mozogni, meg minden, csak minden szürke és nincs életcélom (ez a legdurvább, ebből verejtékben úszva, megbénulva szoktam ébredni), a másik az, hogy állatok bántani akarnak (ezt általában tudom kezelni), a harmadik pedig hogy újra és újra meg kell oldanom ugyanazt a logikai problémát), egyszerűen valahogy szóba se jön, éppen úgy nem értem és nem tudom csinálni, mint a goát, a komolyzenét, a családállítást, meg egyéb hasonló dolgokat, amelyek másokat láthatóan bevonnak érzelmileg, nekem viszont totális vakfoltok.

Amúgy az is érdekes, hogy amikor felteszem azt a kérdést embereknek (de igen, a kérdéseim ellenére vannak még barátaim), hogy mi lenne jobb, repülni tudni, vagy az a képesség, hogy az ember kapjon levegőt a vízben, és ellenálljon a nyomásnak, stb, tehát be tudjon sétálni az óceánokba akármilyen mélyre, akkor mindenki azonnal (pár másodpercen belül) rávágja a számára egyértelmű választ, és csak utána racionalizálja (ezzel én is így vagyok).

Tanulság igazából nincs, bocs.

* Én a sárgára szavazok, de asszem, már régóta nem titok, hogy ha szuperképességet kellene választani, akkor én olyan szeretnék lenni, mint az Öszvér Asimovnál.

** Ennek az volt az egyik leglátványosabb példája, amikor két nappal a gyerek megszületése előtt azt álmodtam, hogy kétségbeesetten kapaszkodom valami japán hegy oldalában, tudom, hogy le fogok zuhanni a tengerbe, közben pedig felettem teljesen nyugodtan sétálnak el ismerősök (olyanok, akik örök gyermektelenként éltek a fejemben), és látnak, de tudják, hogy nem tudnak segíteni, ezért meg sem próbálják (én is tudom, ezért nem is neheztelek rájuk). A jungi álomszimbolikában a víz ugye a gyermekvállalást jelképezi, a tudatalattim ennél Captain Obviousabb nem is lehetett volna.

…nem tudományos értékű statisztikához: szoktál-e álmodban repülni, és félsz-e közben? Továbbá minden egyéb infó jöhet a témában.

Fact1: másfél hete nagyon tragikusan alakult a streetfoodfeszt eleje, mert mire sikerült mindenkit rábeszélnem, hogy együnk a Pastrami bódéjában, elfogyott a pastrami szendvics.

Fact2: pár nappal később Tarhonyakártevő azt mondta a telefonban, hogy most nem tud beszélni, mert a Pastramiban rossz a vétel (soha nem járt még ott, csak most a szomszédban volt a mosoda, ahova szintén egybeesések sorozata által keveredett).

Fact3: újabb pár nap múlva mr.a a Pastramiból jelentkezett be Facebookon (ilyet szerintem évek óta nem tett).

Vajon mit jelent az, ha miközben arról fordítok, hogy Életünk Minden Mozzanatának Jelentősége Van, és Vegyük Észre a Jeleket, és Nyissuk Meg Magunkat az Univerzum Üzenetei Előtt, a Facebook folyamatosan azt nyomja az arcomba, hogy a Pastramiban a) van már nyári uborkás koktél, b) van már nyári dinnyesaláta?

Á, szerintem semmit.

Hétvégén egy kicsit kétségbeestem, mert kipakoltam a garázsban lévő maradék konyhás cuccaimat, és úgy kezdtem érezni, hogy egy nyolc tagú, nagyon kifinomult ízlésű, nemzetközi családban vagyok háztartásbeli, noha kettesben élek a gyerekkel, aki minden sajtos tésztánál és rántott csirkénél bonyolultabb ételre azt mondja, hogy “köszönöm, anya, ez nagyon finom, csak nekem nem ízlik” (a paprikás krumpli az már túl haute cuisine számára).

Tarhonyakártevő volt az a szerencsés, aki online tanúja lehetett a lábon kihordott idegösszeroppanásomnak, de vele legalább úgy érzem, hogy őszinte lehetek, bár amikor ott tartottam, hogy “és mi a ****nak nekem tojásfőző???”, akkor gyorsan hozzá is tettem, hogy “ja, azt tőled kaptam, és köszönöm”.

A tojásfőzőt egyébként elvből ellenzem, a világ legfirstworldproblemesebb eszköze, aki nem bír kézzel (lábosban) megfőzni egy tojást, azzal végezzen a természetes szelekció, ugyanakkor engem zavar, ha miközben a gyereknek rakom éppen össze a távirányítós fémkereső autóját, keményre fő a tojás, úgyhogy a tojásfőző marad.

Ja, mert elkezdtem szelektálni, legalábbis fejben, mert ez így nem állapot. A citromgerezdből citromlevet kinyomó eszköz marad, egyrészt mert Tyttön keresztül vettem az akkori munkahelyétől, és tök cuki volt, hogy elhozta nekem, másrészt mert az L. múltkor megdicsért, vagy legalábbis döbbenettel megállapította, hogy nagyon fel vagyok készülve a teázásra eszközileg. Mindkettő marad, mert nehogymár közös citromgerezd-kinyomóval nyomjuk a citromlevet, mint az állatok, mégsem a kőkorszakban élünk. Ugyanebből a megfontolásból marad a soha nem használt, rózsamintás porcelán félcitromkicsavaróm (meg mert pont illik a flamingós poharakhoz, don’t ask).

A szintén soha nem használt, több személyes raclette-sütőnél hosszan hezitáltam, de utána elképzeltem, ahogy a barátaimmal raclette-et sütünk meghitten, szóval az is marad, már csak barátokat egy megfelelő méretű konyhát kéne vennem hozzá, ahol elférnek a barátaim (a jelenlegi konyhaasztalom negyedét elfoglalja a laptop, nagyobb asztal nem fér, ebédlő helyett egy 16 négyzetméteres előszobám van, de legalább a gyerek tud hol görkorcsolyázni).

A nagyszülői örökségből elkért kenyérsütőgépet sem használtam soha, nem nagyon eszünk kenyeret, a bagel meg a sajtos kifli kézzel is megy, de mindig is volt egy olyan képem magamról, majd amikor gyerekem lesz, hogy a gyerekekkel összenevetünk a frissen sült kenyér felett (ebből is látszik, mennyire realista elképzeléseim voltak a gyermekétkeztetésről, mostanában leginkább azon szoktunk összenevetni, ha majdnem rám borítja a tejes gabonapelyhét, de még időben elugrom). Mindegy, egyszer majd biztosan lesz rengeteg időm (szia, brainoiz).

Aztán van az az eszköz, ami csak és kizárólag arra jó, hogy az ember a créme brulée tetején karamellizálja vele a cukrot, és most tekintsünk el attól, hogy mivel eddig ez évekig egy dobozban lapult a garázsban, sima hőlégfúvóval (amivel a festéket szedem le különböző felületekről) szoktam karamellizálni a créme brülée tetején a cukrot, de hogy néz már az ki, ha mondjuk direkt créme brülée-t enni jön hozzám valaki (általában vodkát inni szoktak jönni, de ki tudja, mit rejt a jövőm), és nem tudom elegánsan előkapni hozzá a kar. pisztolyt.

A csokitemperálót nem dobhatom ki, mert most kaptam szülinapra legóemberke alakú szilikonos csokoládéöntő-formát.

Noha Tarhonyakártevő csak semleges, minden állásfoglalást nélkülöző válaszokkal próbált csillapítani, nagyjából ezen a ponton magamtól átmentem kétségbeesettből defenzívbe, és azzal védtem előtte a két levesestálamat (a levest amúgy vagy a fazékból, vagy a direkt erre a célra szolgáló hűtős levestárolóedényból szoktam tálalni), hogy van ugye a casual, de helyes (sötétvörös kerámia) családi célokra, és van a vadászjelenetet ábrázoló porcelán arra az esetre, ha meglátogatna Erzsébet királynő (nem csak a gyermekétkeztetésről vannak határozott elképzeléseim). Tarhonyakártevő ezen a ponton megkért, hogy várjak egy kicsit, mert most megpróbál elképzelni egy olyan családfő mellett, aki elvárja, hogy a vasárnapi levest levesestálban tálaljam, de én ekkor szerintem már ott tartottam, hogy mi a csudának van nekem két konyhai kötényem (egy fiúszínű meg egy lányszínű), amikor ebben a konyhában én is alig főzök, nemhogy más, és ha fröcsköl valami, akkor a volt pasiktól lenyúlt, szobafestésnél is használt pólókat szoktam ellene felvenni.

A nagyságrendileg huszonöt sütőformámról nem akarok beszélni, idén is sütöttem már egyszer. Ugyanabban, mint tavaly.

A lisztszitáló hosszú évek torporja után végre megtalálta azt a funkciót, amelyben hasznosnak érezheti magát, amikor vele szitáltam át a gipszet a zománcfestékbe (az Annie Sloane Chalk Paint hatású festék házi megoldásán dolgoztam, igen, működik, igen, nagyjából annyit festek, mint főzök, és igen, a konyhai és festészeti eszközeim között valóban nincs éles határvonal).

A rizsfőző használati utasításának elolvasására eddig nem volt időm (olyan hat éve vettem), úgyhogy lábasban főzöm a rizst, de előbb-utóbb biztosan eljutok odáig, és egyébként is, adtak hozzá nagyon helyes sushi-készletet edénykékkel, formázókkal, meg minden, és a Makifoodnál elég profin megtanultam sushit csinálni (mondjuk mind a sushi, mind az onigiri könnyebben megy kézzel, mint formázóval, de lehetek még köszvényes), kár lenne hagyni kárba veszni a knowhowt. Megjegyezném, aránylag gyakran hívnak ilyen főzőiskolák ingyenórára, hogy utána írjak róla (nem ide), viszont annak ellenére, hogy semmiféle halat és tengeri állatot nem eszem, valahogy mindig sikerül ilyesmiket kifognom, úgyhogy tényleg tök jól tudok rákot/homárt pucolni, kagylót bontani, különböző halakat belezni, csak azt nem tudom, finom lesz-e (nem, nem lesz finom).

Az egyetlen kivétel mostanában az a hely volt, ahol köznapi ételeket tanultunk meg elkészíteni különböző híres konyhák stílusában, úgyhogy immár képes vagyok három falat rakott krumplit nagyon kifinomult ízharmóniával és nagyon ízlésesen tálalva előállítani nyolc óra alatt (többféleképpen), szóval akár Obama is jöhet (de akkor jöjjenek már egyszerre Erzsébet királynővel, biztosan sok közös témájuk van, és a fenének van kedve kétszer begyújtani a sütőt, meg elmosogatni a levesestálat. A családjukat ne hozzák, mert nincs hely).

A húsdarálót (tatárbifsztek) és a kávédarálót (mákos tészta) rendszeresen használom, azzal nincs gond, a spongyabobos pirítóssütőt (semmi mást nem tud, csak spongyabobot égetni a kockapirítósra) a gyerek kedvéért nem dobom ki (bár ő nem tudja, ki az a spongyabob).

A piknikezős hűtőtáska pedig pont olyan mintájú (égkék alapon apró, rózsaszín virágok), mint a piknikezős pokrócom, a piknikezős, tégla alakú, bőrszíjas fonott kosár meg alap, mert mit csinálok, ha piknikezni hívnak, vigyem a tésztasalátát és a cidert műanyag dobozban és nájlomzacskóban? Nem mintha nem lenne elég műanyag dobozom. Ne kezdjünk bele a műanyag dobozaimba.

Itt már kezdtem sejteni, hogy mi lesz ennek a vége, de azért még tettem egy erőtlen próbát a poharakkal meg a bögrékkel (minden poharakkal meg bögrékkel van tele, de Obama és Erzsébet királynő nagy bajban lennének, ha egyformából akarnának inni, kivéve, ha mindketten a flamingókat preferálják, mert abból van három, bár az egyik a gyerek konstans vizespohara), de a bárányosnál, amit egész jól sikerült megragasztani, feladtam, és inkább gyorsan lefordítottam levezetésül egy fél ívet (az az agybaj egy másik fokozata volt, csak annyit mondok, hogy kozmikus lények vagyunk, és transzcendens létsíkok).

Mindenesetre megnyugtató, hogy jövőképekben nem szenvedek hiányt.

Köszönöm, most már jól vagyok, bár lehet, hogy ma reggel rontottam el az életemet, mivel visszautasítottam, amit az Univerzum tálcán kínált, de szoktam ilyet csinálni (nem felvágásból).

Az volt, hogy a munka előtt a biztonság kedvéért azért elugrottam a patikába medveszőlőlevél-teáért, és természetesen az összes ezerreceptes áfásszámlás bankkártyás előttem állt a sorban. Ehhez egyrészt joguk van (mármint ha alaposabban belegondolok, el kell ismernem, hogy mindenkinek joga van az én patikámban kiváltani a receptjét), de nem hagytam magam ettől zavartatni, hanem szlávos arcot vágtam, és csúnyán néztem, hogy legközelebb kétszer is meggondolják. A tekintetemmel ölni lehetett volna, mármint ha a tekintetem ölésre alkalmas tárgy lenne, nem pedig fogalom (én fogalomként definiálnám barkochbában), és akkor sem tettem vissza a zsebembe, amikor a kettővel előttem álló pasas (a sokreceptes) visszanézett, szintén csúnyán.

Mindenesetre valamikor sorra kerültem, és mondtam a medveszőlőt, mire a patikus joviálisan visszakérdezett, hogy fáj-e a pisilés. Ettől egy kicsit megrogyott a tartásom, de beismertem a dolgot, noha a sokreceptes még ott pakolászott, majd kértem TEVA 500 mg-os C-vitamint is, és csacsogtunk még egy kicsit arról, hogy a gyereknek kell, csak ezt eszi, és ezért nem kérem a drágábbat.

Snitt.

Az önérzetem maradékának roncsaival (de legalább a cipőm szép) kivonultam a patikából, ahol kiszólt nekem a sokreceptes egy BMW-ből, hogy helóbocs. Én ekkorra már nagyjából megbocsátottam, mert buddhai jellem vagyok, de úgy gondoltam, hogy oké, ha ezt akarja, akkor játsszuk le, vannak hatékony érveim, nincs paragrafus a tekintetem ellen, meg ilyenek. De ekkor kibillentett egyrészt azzal, hogy nem találkoztunk-e már valahol (de, a patikában, mondtam, mert annyira vicces vagyok), majd megkérdezte, hogy nem vihetne-e haza, látott már a környéken. Itt egy pillanat alatt átfutott az agyamon, amint hazavisz, én visszasétálok a kocsimért, utána egyszer-egyszer összefutunk a patikában a húgyúti problémáim kapcsán, egy idő után már előreenged a sorban, egyre jobban megismerjük egymást, rájövünk, mennyi közös van bennünk, egy kétségbeesett, viharos éjszakán, amikor minden olyan reménytelennek tűnik, felhívom, hogy soha nem fogom tudni leadni ezt a könyvet, ő átjön hozzám és főz teát, az esküvőnkön egyszerű szabású, ekrü színű selyemruhát viselek pántos cipővel (semmiképpen nem hegyes orrúval), lesz egy kisfiunk meg egy kislányunk (mondjuk lehet két fiú is), amikor a kisebbik bölcsibe megy, akkortájt érzem azt, hogy valami nincs rendben, és nem tehetek róla, de a Laci legalább odafigyel rám és beszélget velem és őt érdeklik a helyi újságban megjelent cikkeim, ő meg ezt csak valami hobbinak tartja, vágom a földhöz a tányért (a gyerekek a nagyanyjuknál vannak), mire kis szünet után visszafogott hangon közli velem, hogy csak hónapjai vannak hátra, komoly fájdalmakkal küzd, de gondoskodott rólam, meg a gyerekekről.

Azért ennyi idő alatt biztosan megszeretném annyira, hogy hiányozzon, meg egyébként is, mit csinálnék egyedül három kamaszodó gyerekkel, gondoltam a receptjeit nézve, miközben azt mondtam, hogy bocs, de kocsival vagyok.

(Megjegyezném, amikor legutóbb csúnyán néztem valakire (egy nőre) a MÁV-pénztárnál hasonló okokból, akkor utána odajött hozzám, hogy nincs-e egy zsepim, valamit rosszul csinálok).

Szóval az előzővel igazából arra akartam kilyukadni, hogy ez így nekem alapvetően inkább vicces, mint tragikus, de vannak emberek (ők is magyarok, itt élnek közöttünk, stb), akiknek nincs választásuk, mert mondjuk nincsenek orvos barátaik vagy ismerőseik, és egyébként sem érnének rá velük ebédelni, meg egyáltalán, azért könyvkötők lettek, és nem orvosok, hogy ne nekik kelljen azon gondolkozniuk, hogy melyik antibiotikum mit csinál.

Úgyhogy bár nem vagyok egy kritikátlan Meskó Bertalan-rajongó, de minden erkölcsi támogatásom az övé, amiért és ahogyan az orvos-beteg kommunikáció reformját propagálja (mármint azt, hogy ez egy kétoldalú kommunikáció legyen, az orvos és a páciens közösen hozzák meg a döntéseket, a betegeknek (és az orvosoknak is) álljon rendelkezésére megbízható internetes forrás a betegségeikkel kapcsolatban, stb). Ismerem azt az érvet, hogy de hát a pénzhiány, amire mondhatnám, hogy én spec mennyi tébét fizetek be havonta, de nem mondom, egyrészt, mert tudom, hogy annak egy része a társadalmi szolidaritásra megy, másrészt meg mert ez nagyrészt nem pénzkérdés.

Van ugye az üzemorvosunk, aki a Schrödinger üzemorvosa, mert csak akkor lehet megtudni, hogy bent van-e, ha megnézi az ember, semmi egyéb információból nem lehet kikövetkeztetni (legutóbb valami hajnali kettőkor találtam a szobájában, de nem kérdeztem semmit, csak szivélyes magatartásommal éreztettem vele, hogy helyeslem a benttartózkodását), viszont mindig mindent megbeszél velem a kórságaimmal kapcsolatban, és most nem mélylélektani elemzésekre gondolok a torokfájásom és a gyermekkori traumáim összefüggéséről, hanem elmondja nagyjából öt mondatban, hogy szerinte mi bajom van, mit tud erre felírni előnyökkel-hátrányokkal, tekintetbe veszi, hogy dolgozni fogok-e vagy hétvége jön, megkérdezi, hogy hogy van a gyerek, és mindezzel egyrészt ad nekem egy jó értelemben vett felelősségérzetet (ha részt veszek a gyógyszerrel kapcsolatos döntési folyamatban, akkor sokkal nagyobb eséllyel váltom ki és szedem be, mintha csak mágikus pirulák lennének), másrészt azzal, ahogy velem beszél (mint egy felnőtt emberrel, tehát úgy, ahogy normális lenne, csak az állami egészségügyben nem megszokott), eleve felére csökkenti a stresszhormonjaimat ahelyett, hogy megduplázná.

Viszont ha bemegyek egy rendelőbe (amit részben az én járulékaimból tartanak fenn), és nem hajlandóak időpontot adni, azzal azt kommunikálják felém, hogy az én időm meg diszkomfortom kevesebbet ér, mint az orvosé (akit az én járulékaimból fizetnek, igen, így tizenkettedike felé ez mindig fájó pont), és ezzel, meg a bizonytalanságban tartással belekényszerítik az (eleve kiszolgáltatott helyzetben lévő) embert egy [büntetésben lévő gyerek] – [szülő] kontextusba, ahonnan már annak is örül, ha nem köpik le kapásból. És tisztában vagyok azzal, hogy az orvosok hány éven át tanulnak keményen, és mekkora felelősség van a vállukon, stb, és meg is érdemlik, hogy tiszteletben tartsam az enyémet jóval meghaladó tudásukat, illetve betartsam velük szemben a kulturált emberi viselkedés szabályait, ugyanakkor én is (mindenki mással együtt) megérdemlem, hogy velük egyenrangú felnőtt emberként kezeljenek, ne hozzanak kínos helyzetbe*, és tekintettel legyenek az elszállt drágagyógyszer-mániámra meg a tejfehérje-allergiámra, még akkor is, ha véletlenül pizsamában sétálok át a rendelőbe (de tényleg nem látszik rajta, hogy pizsama, engem is ez tévesztett meg, miközben elhagytam az otthonomat).

És igazából a süti / hálapénz dolog sem zavar, amennyiben nincs hatással a szolgáltatás minőségére (és a szolgáltatásba nem tartozik bele, hogy szélesen mosolyogjanak rám, vagy a gyerekről kérdezzenek, az extra), sőt, ezeknek a dolgoknak lehet egy kis mágikus ereje is (áldozunk a nagy fehér istennek, cserébe meggyógyít), de ne legyen már elvárt, vagy kötelező.

Szóval nagyjából ez az az öt dolog, amivel engem rá lehetne bírni, hogy rendeltetésszerűen használjam a háziorvosi hálózatot (és ne ügyeletekre essek be, ha végképp halálomon vagyok):

1. Időpont. És nem tör rám a katatón roham, ha csúszás van, előfordul az ilyen, de az időpontra hívás annak a jele, hogy legalább megpróbálták a lehető legkevésbé kényelmetlenné tenni számomra a helyzetet.
2. Egyértelmű tájékoztatás a szabályokról. Mikor lehet bemenni (ne kelljen háromnegyed órát várni a csukott ajtó előtt, miközben bent azt hiszik, hogy nincs kint senki), kabátot-táskát be kell-e vinni / nem szabad bevinni, tényleges rendelési idő, és az összes többi olyan apró Íratlan szokás, ami mindenhol máshogy van, és aminek a megszegéséért lekezelően ráförmednek az emberre.
3. Tájékoztatás. Pár mondatban mondja már el az orvos, hogy mi bajom van és hogy mik az opciók. És ne csak nekem, hanem Marika néninek is. Szerintem nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot, ha megtudom, hogy vírusos torokgyulladásom van-e, vagy bakteriális felsőlégúti fertőzésem. És mondjon még két mondatot arról, hogy a közérzetem mitől lenne jobb (tüneti kezelés).
4. Tanúsítson velem szemben egy két idegen között alapértelmezettnek vehető udvariasságot (ahogyan én is vele szemben). Virág a születésnapomon. Visszaköszönés. Sértő megjegyzések mellőzése. Artikulált szóképzés.
5. Ez már tényleg csak extra, viszont meglepően sokat segíthet: bármilyen apró kedvesség. Mosolyogva hellyel kínálás. Elnézéskérés, ha csúszás van. Milyen csinos a pizsamája, hölgyem. Akármi, ami kizökkenti a hangulatot egy kicsit abból az alaphelyzetből, amelyet egy kopott műanyag székekkel telerakott, világoszöld csempés váró képes tizenhárom másodperc alatt generálni, miközben az ember görcsösen összeszorított combokkal inkább meghal, minthogy rendeltetésszerűen használja a rendkívül gyanús mellékhelyiséget, ahol nincs vécépapír.

És ez igazából nem sok (ez lenne normális), nem pénzkérdés, és a szabad háziorvos-választás óta mindent kivetett volna magából a rendszer, ami nem ez, ha minden beteg lenne annyira hisztis, mint én tudatosan jutalmazna a választásával, és nem úgy lenne vele, hogy végül is jó ez, legalább nem ütött meg, és egyébként is, én kérdezek mindig hülyeségeket, mi közöm hozzá.

(Oké, de álmodozni azért lehet).

* Ehhez azért szerintem egy normális körülmények között felnőtt átlagembernek nem kellene külön pszichológiai képzés, vagy bármi ilyesmi.

Az van, hogy hólyaghurutom van, ami általában el szokott múlni a tőzegáfonyától meg az orvosi medveszőlőlevél-teától, most viszont nem, az üzemorvost két napja nem találom, és ez felzaklatott, úgyhogy ebben a módosult tudatállapotban felmerült bennem, hogy megpróbálkozom a helyi háziorvossal (az utóbbi kábé tíz évben egyszer mentem háziorvoshoz, amikor a terheskönyvembe kellett a pecsét, és az nagyon ügyesen bepecsételte nekem a dolgot, valószínűleg ez az emlék ködösítette el a józan ítélőképességemet).

Szóval szépen kikerestem, hogy ki van a legközelebb, és felhívtam, hogy időpontot kérjek, amivel sikerült teljesen megdöbbentenem az asszisztenst (bár utána tisztáztuk, hogy igen, pesti vagyok), és végül kiegyeztünk abban, hogy menjek a hivatalos rendelési idő első órájában, mert a doktor úr utána már nem szokott bent lenni (?).

Mindegy, kivártam az előttem (és a rendelési idő előtt, biztosra mentek) érkezett hat embert, majd szembesültem azzal, hogy a doktor úr egy olyan antibiotikumot ír fel nekem, amit az elmúlt tíz évben nem szoktak, mert szétszedi az ember gyomrát, meg minden. Amikor ezt megemlítettem, és konstruktív javaslatokat is tettem (nem az intereneten olvastam dolgokat, hanem tudom, mi szokott segíteni), azt mondta, hogy az drága, és vegyem be tejjel, ha a gyomrom miatt aggódom. Namármost nekem van egy enyhe tejfehérje-allergiám, ami általában nem okoz gondot, de ha amúgy is bizonytalan a gyomrom, akkor kivesz belőlem még egy lapáttal, de amikor ezt is szóba hoztam, akkor láttam a doktor úr szemében, hogy ne hisztizzek már ilyen hülyeségekkel, mint a new age-es tejfehérje-allergia, örüljek, hogy olcsó gyógyszert írt fel, és egyébként meg egyszerűen haljak meg a természetes kiválasztódás által, ha nem bírom azt az antibiotikumot, ami Marika néninek hatvan éve jó, és még házi sütit is szokott hozni hálából (láttam), de mondani csak annyit mondott mintegy végszóként, hogy ne hajtsam össze a papírt (felírta egy cetlire az asszisztensnek, hogy milyen receptet adjon, az összehajtástól valószínűleg kimegy belőle a mágia).

Na mindegy, az a lényeg, hogy valószínűleg mégsem fogok meghalni, mert írtam egy kétségbeesett levelet az üzemorvosnak (kérem, válaszoljon, különben öngyilkos leszek), aki visszaírt, hogy szabin van, de menjünk el ebédelni, és addigra vált ki nekem gyógyszert (oké, ez a másik véglet, de valahol azért mégis szimpatikusabb).

Szerencsére vannak helyzetek, amikor nem korlátoz az önkifejezésben a lépcsőház-effektus, és azonnal eszembe jut a megfelelő válasz, például arra, amikor ma ott álltam egy portán, kezemben egy csokor vörös rózsával*, kicsit szakadt harisnyában**, és azzal búcsúztattak több ember füle hallatára, az átlagosnál kicsit jobban artikulált és emeltebb hangon, hogy “még szerencse, hogy vagy nekünk, mert így nem kellett profi pornószínésznőt hívnunk”, én pedig rögtön rávágtam, hogy hát most köpni-nyelni nem tudok.

(Mert kínos lett volna elkezdeni ismeretleneknek magyarázkodni, hogy igazából arról van szó, hogy az egyik kolléga talált egy különösen nagy epret a többi között, és fel akarta tenni instagramra, de akkor már úgy akarta befényképezni, hogy látszódjon, mekkora, mondjuk egy emberi tenyérben, és akkor elkezdtek arról beszélni, hogy de akkor már egy profi pornószínésznő tenyerében kellene, mert azoknak direkt kicsi a kezük (meg a mellükön kívül mindenük), hogy nagyobbnak látsszon benne az eper, és akkor egyszer csak mindenki rám nézett, nem nagyon volt választási lehetőségem).

* Odafelé menet megint megszagoltam az egyik kertből kilógó rózsákat (nagyon szépek), mire előugrott a bokor mögül egy idősebb bácsi, hogy á, most végre elkapott, és nagyon örül, hogy tetszenek a virágai, hadd adjon pár szálat.

** A gyerek még nem tud cipőfűzőt kötni, ezért csak tépőzáras cipője van, amit néha segítek fel-levenni, ha sietünk, nem akarok róla beszélni.

Kihallgatott beszélgetés (voltak nagyon színvonalasan beöltözött cosplayesek, meg minden):

Egyik: Hallottam, amikor az elf azt meséli valakinek, hogy ő most már civilben buddhista, és annyira buddhista lett, hogy mostanában amikor a felesége mondjuk a közepén egyszer csak abbahagyja a takarítást, akkor már nem kúrja fel magát, és nem beszél vele csúnyán, hanem odamegy, és összesöpör.

Másik: Szóval a buddhizmus segítségével sikerült felülemelkednie a saját seggfejségén?

Egyik: Igen.

Másik: Ez végül is jó.

Egyik: De várjál, nem ez a vége. Hanem egyszer csak megjelent a feleség, egy átlagosan lepukkant, duci kismama, babakocsival, meg minden, és akkor úgy mentek, hogy az elf vonult elöl fenségesen döngő léptekkel, lobogó köpenyben, a kismama meg loholt utána a babakocsival, és néha utánaszólt, hogy “Kázmér! Kázmér!”.

[itt már nagyon röhögtem]

Másik: Én nagyon bele tudom élni magam a feleség szerepébe.

Egyik: Igen.

Másik: Valószínűleg arra szokott gondolni, hogy hát ez van, így alakult, szarul nézek ki*, üvölt a gyerek, de legalább EGY ILYEN JÓKIÁLLÁSÚ ELFHEZ MENTEM FELESÉGÜL, rosszabb is lehetne.

***

Tök más, de a takarításról eszembe jutott egy beszélgetés a saját életemből (megtörtént eset).

Nemén: És az is zavart, hogy soha nem hisztiztél, hogy mosogassak már el, vagy ilyesmi.

Én: De hát szóltam egy csomószor, hogy zavar a rendetlenség, meg mosogass el, aztán amikor nem csináltad meg, megcsináltam én.

Nemén: De nem eléggé. Ha fontos lettem volna neked, meg az, hogy együtt csináljunk dolgokat, akkor hisztiztél volna.

Lányok írjatok.

* No offence meant szerintem, kismamaként mindenki úgy érzi, hogy szarul néz ki (és a gyerek mindig üvölt).

Először is, stresszoldó mozgásterápia indult azoknak, akiknek problémájuk van a teherbeeséssel (mármint azzal, hogy nem sikerül), itt: http://meddosegterapia.com/. A link később is kint lesz oldalt, ha esetleg valakinek később támadna ezzel problémája.

Másodszor is, vasárnap képregényfesztivál lesz a Dürer kertben, ahol Grafitember (Merényi Dani) is ott dedikál majd. Könyv a helyszínen vásárolható, de meglévőbe is rajzol egyedit igény esetén. Én valahol a pár méteres körzetében fogok asszisztálni, akinek van kedve, jöjjön, itt az esemény facebook-oldala.

2014. májusa, ezért tart itt ez az ország.

“Férfiként női vagy nőként férfi testbe születni elképzelhetetlen emberi tragédia. Érzékeltetésképp egyetlen adat: a transzszexuálisok több mint egyharmada kísérel meg öngyilkosságot még mielőtt betöltené a tizennyolcadik életévét.“

Szerintem nem. Szerintem az elképzelhetetlen nagyon nagy (nekem jó a képzelőerőm) tragédia, ha kilátástalan helyzetben van az ember, például azért, mert tartósan beteg/fogyatékos gyermeket szül vagy annak születik, és ez súlyos hatással van az életminőségére, az a nagy tragédia, ha nincs mit enni, ha ok nélkül (baleset, más emberek rosszindulata vagy hanyagsága) miatt meghalnak a szeretteink vagy mi magunk, stb. A külső nemi jellegek ma már elég hatékonyan korrigálhatóak, ötven év múlva remélhetőleg még jobb lesz a helyzet, ez egy nehézség, vagy komoly kihívás, önmagában nem tragédia. Tragédiává az teszi, ha (a) a közvetlen környezet (család) nem fogadja el, hogy másképpen szeretnénk kinézni, mint amilyennek születtünk, (b) a távolabbi környezet (ismerősök) nem fogadják ezt el, (c) ha a társadalom egésze nem fogadja el, és akár személy szerint, akár általánosságban például förtelmes vicc-ként aposztrofál minket. A transzszexuálisok jellemzően nem belülről fakadó, saját személyükkel kapcsolatos belső konfliktusok miatt lesznek öngyilkosok, hanem az énképükbe integrált vagy külső társadalmi elvárások miatt. Ha már az oviban azt tudatosítanák a gyerekekben, hogy most veleszületetten fiúk és lányok vagytok, de amikor nagyok lesztek, minden további nélkül eldönthetitek, mik és hány százalékban akartok lenni, és ezért senki nem fog titeket mocskos hazugság-nak nevezni, akkor valószínűleg sokkal kisebb százalékban lennének öngyilkosok a transzszexuálisok.

“A képernyő innenső oldaláról nem látni, vajon tudatában van-e annak, hogy szakállal szegélyezett rúzsos ajkával épp transzneműek tízezreit köpi pofán.“

Az, hogy csak férfiak lehetnek szakállasok, egy biológiai jelenségből fakadó kulturális elvárás. Ha minden téren ragaszkodnánk ahhoz, hogy a genetika nyilvánvalóan megjelenjen a fenotípusban is, akkor az lenne az elvárás, hogy az összes férfinak hosszú szakálla és hosszú haja legyen, a nők pedig ne borotválják a hónaljukat, ésatöbbi. Mivel ezekhez (mi, a fejlett nyugat, napjainkban) nem ragaszkodunk, a női szakálltalanság is ugyanolyan önkényes társadalmi kényszer, mint amilyeneket a transzneműekkel szemben támasztanak a jellemzően kopaszra nyírt, tetoválásokkal ékes rétegek.

A smink, konkrétan a rúzs használatának a női nemre való korlátozása egy nem biológiai jelenségből fakadó kulturális elvárás (és alapvetően logikátlan is, mert a férfiaknál izgalmi állapotban ugyanúgy megnő a nyálkahártyák vérellátása. Gyanúm szerint azért alakult ki ez az igazságtalan korlátozás, mert ugye az is társadalmi elvárás és előfeltételezés, hogy a férfiak mindig izgalmi állapotban legyenek, akkor meg minek külön reklámozni).

A (különböző fokon “átváltozó”, nem homogén közösséget alkotó) transzneműek lényegében áthágják mind a biológiából fakadó, mind a pusztán kulturális társadalmi elvárásokat a nemiséggel kapcsolatban, amit Conchita mesteri fokozatra emelt, szóval hol is van az az arconköpés? Nem mellesleg pedig a saját bevallása szerint a női énje “is about an important message, it’s call for tolerance for everything that seems different”.

“Amikor pedig valaki úgy látja, hogy ez ellentmond mindannak, amit a biológia és a pszichológia tudománya állít, vagy pusztán a valóság elemi ismerete diktál, akkor az illető nyilvánvalóan egy rohadt, kirekesztő, fasiszta szemétláda.“

Oh please. A biológia és pszichológia tudománya az emberből indul ki, nem pedig az embernek kell tudatosan alkalmazkodnia hozzájuk. Akinek valami, amit egy ember tesz magával, nem fér bele az adott tudományos ismereteibe, annak hiányosak a biológiai és pszichológiai ismeretei, és ez rendben is van, nem lehet mindenki polihisztor, én például hülye vagyok a kémiához, nem is szoktam a kémiai ismereteimre hivatkozni viták vagy véleménykifejtés során. És megkockáztatnám, hogy aki pusztán a kinézete miatt gyaláz közéleti személyiségként valakit vulgáris hangnemben, abban tényleg van némi, khm, kirekesztő hajlam (és persze mindenkinek joga van a saját véleményéhez, amelynek kulturáltabb körökben úgy szokás hangot adni, hogy “nekem ez nagyon bejön”, “nekem ez bizarr”, “én ezt személy szerint undorítónak találom“, nem úgy, hogy “XY egy gyalázatos provokáció”).

“Félférfi-félnő nincsen. Léteznek interszexuálisok – másnéven hermafroditák – akiknek mondjuk mellük és péniszük vagy heréjük és méhük van. […] Léteznek transzvesztiták, akik nemi jegyeik elrejtésével – öltözködéssel és sminkkel – az ellenkező nem külsejét öltik fel.“

Ez itt kezd nagyon zavaros lenni, mert ugye ezek szerint az “engedélyezve van” (gondolom, a szerző szerint társadalmilag, mert nem E/1-ben írta), hogy valakinek ne legyenek részben vagy teljesen összhangban az elsődleges és másodlagos nemi jegyei, az is “engedélyezve van”, hogy valakinek az elsődleges/másodlagos nemi jellege és a kulturális nemiséghez kapcsolódó megjelenése ne legyen összhangban, de olyan nincs, hogy szakállas férfi sminkel. Vagyis helyesbítenék, mivel tévés szereplései során a cikk szerzőjét (szakállas) is sminkelték, olyan nincs, hogy valaki szakállas legyen, és közben sminkeljen és női ruhát viseljen. Vagyis, mivel a rendelkezésünkre álló tudományos adatok szerint létezik ez a jelenség, valószínűleg arra gondolt a szerző, hogy ne lehessen ilyen. Mert csak. Mert nem tetszik.

És persze nyugodtan nem tetszhet bárkinek bármi, én például magamat sem érzem különösebben vonzónak, amikor örökölt férfipólóban és férfinadrágban, smink nélkül füvet nyírok a kertben, mondjuk valószínűleg öngyilkos sem lennék attól, ha a szomszédból átkiabálnának, hogy hogy nézek ki, és miért hozok szégyent a transzvesztita szubkultúrára, de ugye egyrészt nem azonosulok mindenben a szomszéd véleményével, másrészt a fűnyíró azért rohadt hangos egy eszköz, és én rosszul olvasok szájról. És én is megmondom a gyereknek, hogy nekem mi tetszik és mi nem, ezzel együtt, ha ő a tervezett kék helyett sárga radiátort akar, akkor sárgára fogom neki festeni, pedig utálom a sárgát, de legfeljebb nem nézegetem majd, ha pedig mégis, mert mondjuk fegyverrel kényszerítenek, hogy hosszan bámuljam, és ezen felidegelem magam, akkor sem fogok arról elméleteket gyártani, majd a kis blogomban megírni, hogy a sárga radiátorok egyrészt nem létezhetnek a fizika természeti törvényei szerint, másrészt akadályozzák a radiátorok sokszínűségének társadalmi elfogadottságát, és szemen köpik a kék radiátorokat, akiknek nélkülük is elég nehéz ez a harc. És elsősorban nem is azért nem fogok ilyet tenni, mert félteni fogom a sárga radiátor lelkivilágát, vagy mert ragaszkodom a tolerancia látszatához, hanem azért, mert én nem szeretek hülyét csinálni magamból (vagy ha mégis, akkor a magam módján, a saját identitásom szerint).

Ja, és jó, hogy eszembe jutott a fűnyírás, mert az akkora elképzelhetetlen átlagoshoz közeli napi trauma volt számomra, hogy muszáj lesz írásterápiával feldolgoznom.

Szóval fontosak a sorozatok, a könyvek, a család, a társadalmi és kulturális élmények, de akik életünkben talán a legnagyobb szerepet játsszák, azok a barátok. Velük beszéljük meg a sorozatokat és a könyveket, hozzájuk menekülünk a családunk elől, és velük sörözünk kulturális élményeink során, még akkor is, ha a zárójelhasználatuk időnként hagy némi kívánnivalót maga után.

Valahogy így.

én: ez a francis, ez nagyon ármányos
még mindig house of cards
az L.: óóó
még nem láttál semmit
én: már a második évadban vagyok
nagyon sajnáltam a *****-t
az L.: na az kemény rákattanás akkor. :)
én: fel voltam háborodva
bár várható volt
az L.: én is meglepődtem
én: sose tárgyalj metrómegállóban
az L.: mégiscsak egy fő karakter volt
én: igen, meg cuki is
az L.: kgb képesítés nélkül
:)
én: volt benne perspektíva
az L.: ezt meg kiraktam:

kedvemrevaló 100ból 1 érti poén
én: :)
emlékeim szerint ez volt több izével is
a breaking baddel
meg minden
az L.: voltbiza
de ez a legjobb
fehér valter is cuki
de andervud ferenc mindent visz
igazából ha felszállna velem egy közlekedési eszközre
sikongatva menekülnék el
komolyan jobban félek ettől az embertől, mint egy alientől akár
én: pedig csak be kellene bizonyítanod neki, h hasznos lehetsz számára
az L.: és én ismerek ilyen csávót
még fizikailag is hasonlít rá
én: fura
számomra nem ijesztő
mert elég kiszámítható
az L.: jajmár
én: én a síró nőktől félek
a nők szokták azt csinálni
az L.: meg a vállfáktól
tudom
én: azoktól is
de a nők szokták azt
hogy tök jól elvagyunk
aztán egyszer csak csupa duzzogós meg bántó dolgot mondanak
és aztán kiderül, h valami hülye félreértés miatt
és az ember közben nem ért semmit
ehhez képest A. Ferenc megnyugtató, kellemes társaság
az L.: ha női könnyet látsz
az két dolgot jelenthet
ffiként
1, át vagy baszva éppen
2, minősített nettó önsajnálat
szóval a nők néha sírnak
én meg már olyan vagyok mint moszkva
én: van olyan, h az ember tényleg szomorú
az L.: kettes pont
én: mert te sose sírsz?
mármint filmeken kívül
“In times of extreme stress, crying is an inevitable physiological response”
az L.: nem szokásom
/grabovszky hangján/
én: :)
de mi van veletek
pont most akarok szólni másnak is
h ne használjon perjelet zárójel helyett
szóval, mi a helyzet ezzel?
az L.: a perjelekkel?
én: lehet, h kezdem érteni, miért nem tartanak élethossziglan a kapcsolataim
igen
az L.: felnőtt férfiak vagyunk
oda teszünk perjelet
ahova akarunk.
deal with it
tears are allowed
én: de van rá valami okotok, vagy egyszerűen csak idegesítőek akartok lenni?
valami szektás izé?
maszkulinabb az egyenes perjel, mint a hajlott zárójel?
vagy nem tudjátok megjegyezni, hogy melyik zárójelet kell az elejére, melyiket a végére tenni?
nekem elmondhatod
az L.: félek, ez is egy olyan kérdés, sergeant, amire nincsen helyes válasz.
én: nem a helyes válasz érdekel, az igazság érdekel, mondaná Underwood
tíz másodperced van, utána kisétálok az ajtón, és azt nem akarod
és nem szoktam megismételni a kérdéseimet
az L.: az igazság az, franciska, hogy nincs helyes válasz. zárd be magad után az ajtót.
én: soha nem hagyom, hogy más mondja meg nekem, hogy bezárjam-e az ajtót
Meechum, kérem, csukja be utánam
az úr távozni készült
ne felejtse itt a perjeleit
az L.: így
http://youtu.be/4_-20cJARJY