Most így tavasszal egy kicsit feszes volt a munkarendem, semmi komoly, csak úgy beütemezve, hogy egy nap csúszást se nagyon engedhettem meg magamnak, ha meg mégis beüt valami, akkor majd kevesebbet alszom, gondoltam.

Ekkor történt, hogy elszállt a wifivevő a gépemből. Sebaj, van ilyen kis pöcköm, ami érzi a wifit, úgyhogy azt használtam három egész napig, amíg rá nem léptem véletlenül, és ettől el nem romlott benne az érintkezés (bizonyos részei már egyáltalán nem érintkeznek egymással). Itt egy kicsit ideges lettem, mert tényleg ki volt számolva az időm, és én alapvetően szeretek (szerettem) aludni, úgyhogy felhívtam a sokat látott üzletembert, hogy mondja már meg, hogy mi a hivatalos neve annak a pöcöknek, hogy ne csináljak magamból hülyét, amikor besétálok a kompjúteres számítástechnikai üzletbe. Ő megmondta, hogy USB wifi adapter, és azt is részletezni kezdte, hogy milyen betűjeleket érdemes figyelnem, majd valahogy úgy ment az egész, mint amikor az ember kicsit sokat iszik, és egyik dolog észrevétlenül követi a másikat, és három mondaton belül ott tartottunk, hogy vettem tőle egy notebookot, de szerencsére utána nem az lett, hogy másnap elkenődött sminkkel, másnaposan és letargiásan néztem üres tekintettel a tükörbe, és azt kérdezgettem magamtól, hogy ez mire volt jó, hanem azóta is együtt vagyunk (a notebookkal*), és minden szuper.

Ezek után annak kellett volna jönnie, hogy a világ megmentve**, a hősnő Bora-Borán koktélozik, ehelyett hirtelen összetorlódott minden a gyerekkel (iskolaválasztás, átjelentkezés, beíratás, nyílt nap, szülői), a céggel (öt évvel ezelőtti szerződések előkeresése), a magánélettel (elképzelhető, hogy elviselhetetlen hisztérika vagyok), ami folyományszerűen bizonyos függőségekhez vezetett (ha hivatalokba kell rohangálni, akkor menjünk el mászni, ha feszült vagyok, menjünk el mászni, ha nem jut eszembe a megfelelő kifejezés, akkor menjünk el mászni), de ez vezetett is bizonyos eredményekhez (már ha bármilyen jelentőségű eredménynek tartjuk, hogy egyes korábban lehetetlennek tűnő mesterséges mászófalakon fel tudok mászni. Lassan tökéletes nindzsa leszek, már amennyiben a megbízóim nem küldenek túl magasra, és színekkel jelzik előre, hogy hova kell majd lépnem).

Mindegy, nagyjából legyőztem a démonokat, agyvérzésig dolgoztam, hogy tudjam tartani a határidőket, bevittem a kért rajzot az oviba elfelejtettem bevinni a kért rajzot az oviba, de szóltam a gy. a.-nak, hogy rajzoltasson a gyermekkel, kicsit már úgy tűnt, mintha pár pillanatig nem akarna rám omlani semmi, csak azt nem tudom, hogy holnap miben fogok emberek előtt beszélni (intelligensen és humorosan), de biztos van legalább egy ruha a teletömött szekrényben (minden meggyőződésem ellenére lennie kell).

Ekkor jött ma reggel, hogy kaptam valami közlekedési bírságot (oké, aki nem közlekedik, azt nem is büntetik), majd félkómásan megbüntettek a villamoson, és derengett, hogy volt valami okom arra, hogy ne lyukasszak jegyet, de csak a csekkel a kezemben döbbentem rá, hogy VAN BÉRLETEM. Ezt követően megkönnyebbülésemben elfelejtettem jegyet venni a vonatra (soha nem szoktam elfelejteni), ahol mindig jön a kalauz, most is, nekem meg akkor esett le, hogy mi van, és kínomban elröhögtem magam, amin annyira megdöbbent, hogy rövid magyarázat után egy szó nélkül tovább ment.

Itthon elővettem a gépet, hogy most, hogy van egy kis szusszanásom, egy hetes késés után elutaljam a járulékaimat, az utaláshoz ugye kell a telefonom is, látom, hogy kaptam valami sms-t, és megállt bennem az ütő, mert kiderült, hogy a NAV inkasszózott valamit. Felhívtam a könyvelőmet, hogy derítsen már fényt erre a dologra, és tisztáztuk, hogy rossz közleménnyel utaltam a társasági adót, illetve akkor már a mostani járulékokat is beseperték (még szerencse, hogy kell a telefonom az utaláshoz).

Ezen a ponton elkezdtem fejtegetni Tarhonyakártevőnek (aki éppen kéznél volt) az apokalipszist, majd tartottam egy kis szünetet, hogy lemenjek a gyereknek jóéjtpuszit adni. Amikor a ded jó illatú, angyali arcocskája fölé hajoltam, ő a teljes fejével felnézett, és úgy lefejelt***, hogy most úgy nézek ki, mint aki elfelejtette megsózni a rakott krumplit, és ezért átesett a vak komondoron. Konkrétan Tarhonyakártevő tavalyi barackjával (fagyasztott) borogatom a lelkesen dagadó és liluló arcomat, miközben arról beszélgetünk, hogy vajon jó-e még az a barack, ha vákuumoztam (ki fog derülni), és mennyire triviális ötlet vajon QR-kódot kötni selyemfonálból (ő megtette), de legalább azt pontosan tudom már, hogy miben fogok holnap emberek előtt intelligensen és humorosan beszélni. Monokliban.

* Dell Latitude E4200, a műfordítók ezt választanák.

** Erről mindig az a kép jut eszembe, amikor Vin Diesel meglovagolja a nukleáris rakétát valamilyen folyóban, majd menet közben kikapcsolja.

*** Amikor ott álltam jajgatva, és a képemet fogtam, miközben nyugtatgattam, hogy semmi baj, ő gyorsan felmérte a helyzetet, és azt mondta, hogy “anya, én annyira szeretlek, hogy ha másik anyukához születtem volna, akkor biztosan megszöknék, és eljönnék ide hozzád, mert egy másik anyuka biztosan kiabálna velem, ha fejbe vágnám”. Több jóéjpuszit is kapott.