– Szóval úgy gondolod, hogy akaratlanul is valamilyen maffia-konkurenciaharcba cseppentünk, hogy is hívják, nem szakura, mert az a cseresznyevirágzás, hanem…jakuzák? – kérdezte a szlávos arcú lány a sokat megélt üzletembert, miközben egy asztalnál ittak. A Dallas feliratú neontábla kéken villogott felettük.

– Azt nem tudom, de úgy reagáltak az árura, mintha egy kosár selyemzsinórt mutattunk volna nekik – válaszolta az üzletember elgondolkozva*.

A szlávos arcú lány azon gondolkozott, hogy ez az egész nem így indult, de hát az ő szakmájában megszokhatta volna, hogy nem így indulnak a dolgok. Az volt a terv, hogy az üzletemberrel, akit természetesen nem a valódi nevén szólított, eladják a cuccot, felmarkolják a pénzt, és ki-ki megy tovább a saját útján. Ha nem ebédelnek, gondolta a szlávos arcú lány még aznap reggel, valószínűleg három óra alatt lezavarják az egészet, és az esti program előtt még alhat pár órát.

Az üzletembernek nem ez volt az első útja abban a gyanús, félvilági városrészben, ahol aznap jártak, voltak már tapasztalatai és beépített emberei, ennek ellenére ő sem erre számított. A szlávos arcú lány nyelveket tudott. A mandarin és a kantoni nem tartozott ezek közé.

A megadott időpontban egy eldugott raktártelepen találkoztak. A szokatlanul meleg tavaszban csak a teherautók tolatóradarjának sípolása törte meg néha a csendet.

Természetesen ebédeltek, de erre számítani lehetett. Ebéd közben nem beszéltek üzleti ügyekről.

Miután felmérték a terepet a helyi Chinatownban, a bizalmas ügyeit álnéven intéző üzletember a lány felé fordult. – Valamit el kell mondanom – szólalt meg.

A lány felvont szemöldökkel hallgatott. Körülötte nyüzsögtek az egymástól megkülönböztethetetlen távolkeletiek, és a legalsóbb néposztályokból származó helyiek. Tetoválások villantak fel. A gyárilag kiszakított farmernadrágokon olcsó strasszok tömkelege csillogott.

A lány azon gondolkozott, hogy talán mégsem dizájner, rózsaszín miniruhát, és kék bőrdzsekit kellett volna felvennie, ha be akar olvadni a tömegbe. A dzsekit ugyan leárazva vette, de ez nem volt ráírva.

– Én jártam már itt – folytatta az üzletember komoly hangon, a lány szemébe nézve. – Előtte felkészültem. Van egy kínaiszakértő emberem, aki ezen a területen folytatott tanulmányokat, és most Kínában dolgozik. Részletesen leírta nekem, hogyan viselkedjek, milyen gesztusokat gyakoroljak és ne gyakoroljak, és hogyan kommunikáljak velük. Úgyhogy, amikor először jártam itt, a tanácsait megfogadva higgadt hangon, választékos körmondatokban elmagyaráztam nekik, hogy mit szeretnék. Mindenhonnan elzavartak. A tizenötödik hely után ezt a társam megunta, odament az egyik főnökhöz, és az orra alá nyomta a fluxuskondenzátort azzal, hogy “fluxuskondenzátor. Ezernégyér’. Kell?”. Azóta is kölcsönösen jövedelmező üzleti kapcsolatban állunk velük. Úgyhogy itt most te fogsz beszélni.

A szlávos arcú lány ezen elgondolkozott. – Nem lehet, hogy mivel Kína nagyon nagy, ezek az emberek itt egy másik részéről származnak, mint akiknek a kultúráját a szakértő ismerősöd ismeri? – kérdezte lényeglátóan.

Az üzletember felsóhajtott. – Még valamit tudnod kell. Az itteni kínaiak vietnámok.

A szlávos arcú lány úgy érezte, ezt sok mindent megmagyaráz. Felidézte, amit széleskörű műveltsége folytán a vietnámiakról tudott. Eszébe véste, hogy vigyázni kell a taposóaknákkal, és hogy semmiképpen ne szólítsa őket Charlie-nak.

Amikor odamentek az első meghatározhatatlan korú távolkeleti férfihoz, az mosolygott. Amikor mondták, hogy van náluk valami áru, amit szeretnének eladni, még mindig mosolygott. Amikor az addig szótlan üzletember odanyújtotta a fonott kosarat, hogy megmutassa a cuccot, a vietnámi elsápadt, és társával a bolt túlsó végébe rohan. – Nem veszünk, nem veszünk – mondta, majd ezt követően elfelejtette a helyi nyelvet. A szlávos arcú lány nem értette a helyzetet, de valami azt súgta neki, hogy jobb, ha most innen elmennek. Úgy látta, mintha a vietnámi főnök reszketne.

– Esetleg még két-háromszor megebédelhetnénk – vetette fel az üzletember, miután kimentek.

folyt. köv.

* Rendben, a valóságban mindketten az asztalra borulva röhögtek, de narratívailag ez nem volt helyes.