A könyvfesztiválra muszáj volt kimennem szakmai okokból, és mivel voltam már párszor, megtettem a kellő előkészületeket, vagyis ráfestettem a hajamra egy réteg barnát, és végignéztem a Black Books három évadát. Ezzel a sorozattal sok szempontból tudok azonosulni, különösen most, hogy közeledik az szja bevallásának időpontja:

Szóval egy kiadó által szponzorált ebéddel kezdődött, utána mondták, hogy bevisznek, mint szakmát, de úgy éreztem, hogy előtte muszáj vennem egy új harisnyát, úgyhogy vásároltam a Mangóban két nyári ruhát (ezen agonizáltam egy darabig, mármint, hogy megvárjam-e a nyári leárazást, de utána felmerültek bennem azok az érvek, hogy én most akarok szép lenni, és bármikor elüthet a villamos, és ekkor közölték velem a kasszánál, hogy aznap mindenre 30% leárazás van, ami ugyan ki volt plakátolva, de valószínűleg a lélektani vívódásaim miatt nem vettem észre).

Azután viszont lelkiismeretesen bementem magára a könyvfesztiválra, még belépőt is akartam venni, de rögtön a bejáratnál szakmabelinek néztek, pedig nem is cseréltem harisnyát (vagy pont azért). Utána eljutottam a második standig, amikor felmerült bennem, hogy erősítést kellene hívni, és telefonáltam brainoiznak, aki egyrészt nem hallott, másrészt viszont sms-ezett, hogy kint söröznek, és a baráti kapcsolatok azért mégiscsak fontosabbak, mint az, hogy pánikrohamot kapjak a tömegben, szóval kénytelen voltam feláldozni magam.

Odakint aztán valahogy nagyon hamar a csoporttól elkülönülve találtam magam brainoizzel, akivel fordításokról beszélgettünk, és ez egy idő után elfajult, amikor mesélte, hogy olvasta egy másik fordító blogján, hogy mennyire szép szakma ez a műfordítás, és ettől zaklatott lett, mert a saját tíz évvel korábbi énjét látta benne, mire én bátortalanul megjegyeztem, hogy de asszem, az arra volt kihegyezve, hogy az ember arra gondol közben, hogy milyen jó lesz, amikor kifizetik, amire brainoiz (valóban zaklatott benyomást keltve) rávágta, hogy de hát soha nem fizetik ki.

(hadd jegyezzem meg amúgy, hogy őt már akkor is az ország egyik legjobb műfordítójának tartottam, amikor még nem is ismertem, másrészt igazából tényleg ki szoktam minket fizetni, mondjuk a fordítás leadása után 3 hónap – két év intervallumon belül).

Itt még bepróbálkoztam azzal, hogy de hát az jó, ha végre szépirodalmat kap az ember, meg minden, mire olyan arccal, mint amikor fájnak benne a versek, közölte velem, hogy igen, pont ezt érezte tíz éve, de elmúlik.

Utána Isoldéval beszélgettünk még az általa javasolt nőgyógyászról, meg arról, hogy ő nem szereti, ha a nőgyógyásza az életéért aggódik, én meg nem szeretem, ha a nőgyógyászom lelkizik velem, majd ismét megkíséreltem tenni odabent egy kört, ami nagyon gyorsan rövidre zárult azzal, hogy menjünk inkább vissza sörözni. Alie-t konkrétan a bejáratból sikerült ezzel visszafordítani, de nem bánta meg.

Aztán vettem még egy ruhát a Mangóban, szóval nem volt teljesen eredménytelen a kirándulás, de ezt mindig is ördögi konspirációnak tartottam, amikor könyves dolgokat szerveznek emberekkel. Úgy értem, én tényleg nagyon szeretem a könyveket, szerintem a legjobb dolgok egyikei a világon, de pont az elmélyedésről meg az egyedüllétről szólnak, vagy kellene szólniuk, nem pedig arról, hogy szóba kell állni miattuk más emberekkel, akik ismeretlenül is behatolnak az intim szférámba. A megfelelő mértékű elidegenedés és személytelenség, az nincs meg egy ilyen könyvfesztiválon, mindenesetre otthon azért befejeztem a Kakukkszót (párbeszédek!).

És akkor csak a keretes szerkezet végett:

– Szóval úgy gondolod, hogy akaratlanul is valamilyen maffia-konkurenciaharcba cseppentünk, hogy is hívják, nem szakura, mert az a cseresznyevirágzás, hanem…jakuzák? – kérdezte a szlávos arcú lány a sokat megélt üzletembert, miközben egy asztalnál ittak. A Dallas feliratú neontábla kéken villogott felettük.

– Azt nem tudom, de úgy reagáltak az árura, mintha egy kosár selyemzsinórt mutattunk volna nekik – válaszolta az üzletember elgondolkozva*.

A szlávos arcú lány azon gondolkozott, hogy ez az egész nem így indult, de hát az ő szakmájában megszokhatta volna, hogy nem így indulnak a dolgok. Az volt a terv, hogy az üzletemberrel, akit természetesen nem a valódi nevén szólított, eladják a cuccot, felmarkolják a pénzt, és ki-ki megy tovább a saját útján. Ha nem ebédelnek, gondolta a szlávos arcú lány még aznap reggel, valószínűleg három óra alatt lezavarják az egészet, és az esti program előtt még alhat pár órát.

Az üzletembernek nem ez volt az első útja abban a gyanús, félvilági városrészben, ahol aznap jártak, voltak már tapasztalatai és beépített emberei, ennek ellenére ő sem erre számított. A szlávos arcú lány nyelveket tudott. A mandarin és a kantoni nem tartozott ezek közé.

A megadott időpontban egy eldugott raktártelepen találkoztak. A szokatlanul meleg tavaszban csak a teherautók tolatóradarjának sípolása törte meg néha a csendet.

Természetesen ebédeltek, de erre számítani lehetett. Ebéd közben nem beszéltek üzleti ügyekről.

Miután felmérték a terepet a helyi Chinatownban, a bizalmas ügyeit álnéven intéző üzletember a lány felé fordult. – Valamit el kell mondanom – szólalt meg.

A lány felvont szemöldökkel hallgatott. Körülötte nyüzsögtek az egymástól megkülönböztethetetlen távolkeletiek, és a legalsóbb néposztályokból származó helyiek. Tetoválások villantak fel. A gyárilag kiszakított farmernadrágokon olcsó strasszok tömkelege csillogott.

A lány azon gondolkozott, hogy talán mégsem dizájner, rózsaszín miniruhát, és kék bőrdzsekit kellett volna felvennie, ha be akar olvadni a tömegbe. A dzsekit ugyan leárazva vette, de ez nem volt ráírva.

– Én jártam már itt – folytatta az üzletember komoly hangon, a lány szemébe nézve. – Előtte felkészültem. Van egy kínaiszakértő emberem, aki ezen a területen folytatott tanulmányokat, és most Kínában dolgozik. Részletesen leírta nekem, hogyan viselkedjek, milyen gesztusokat gyakoroljak és ne gyakoroljak, és hogyan kommunikáljak velük. Úgyhogy, amikor először jártam itt, a tanácsait megfogadva higgadt hangon, választékos körmondatokban elmagyaráztam nekik, hogy mit szeretnék. Mindenhonnan elzavartak. A tizenötödik hely után ezt a társam megunta, odament az egyik főnökhöz, és az orra alá nyomta a fluxuskondenzátort azzal, hogy “fluxuskondenzátor. Ezernégyér’. Kell?”. Azóta is kölcsönösen jövedelmező üzleti kapcsolatban állunk velük. Úgyhogy itt most te fogsz beszélni.

A szlávos arcú lány ezen elgondolkozott. – Nem lehet, hogy mivel Kína nagyon nagy, ezek az emberek itt egy másik részéről származnak, mint akiknek a kultúráját a szakértő ismerősöd ismeri? – kérdezte lényeglátóan.

Az üzletember felsóhajtott. – Még valamit tudnod kell. Az itteni kínaiak vietnámok.

A szlávos arcú lány úgy érezte, ezt sok mindent megmagyaráz. Felidézte, amit széleskörű műveltsége folytán a vietnámiakról tudott. Eszébe véste, hogy vigyázni kell a taposóaknákkal, és hogy semmiképpen ne szólítsa őket Charlie-nak.

Amikor odamentek az első meghatározhatatlan korú távolkeleti férfihoz, az mosolygott. Amikor mondták, hogy van náluk valami áru, amit szeretnének eladni, még mindig mosolygott. Amikor az addig szótlan üzletember odanyújtotta a fonott kosarat, hogy megmutassa a cuccot, a vietnámi elsápadt, és társával a bolt túlsó végébe rohan. – Nem veszünk, nem veszünk – mondta, majd ezt követően elfelejtette a helyi nyelvet. A szlávos arcú lány nem értette a helyzetet, de valami azt súgta neki, hogy jobb, ha most innen elmennek. Úgy látta, mintha a vietnámi főnök reszketne.

– Esetleg még két-háromszor megebédelhetnénk – vetette fel az üzletember, miután kimentek.

folyt. köv.

* Rendben, a valóságban mindketten az asztalra borulva röhögtek, de narratívailag ez nem volt helyes.

A szlávos arcú lánynak komoly problémája akadt, amelyre három órás pszichoaktív szerekkel elősegített alvás sem volt hajlandó megoldást kínálni, de mivel a szlávos arcú lány inkább a problémamegoldások híve volt, mint az alvásé, önostorozás nélkül választott új stratégiát, és elkezdte lefesteni a lecsiszolt ajtófélfát alapozóval. Ez a módszer ugyan konstruktívabbnak bizonyult, de nem a megfelelő irányban, úgyhogy a megviselten szlávos arcú lány felhívta az amúgy meglepően jó modorú, de kétséget kizáróan sátáni ügyvédet, és azt mondta, hogy izé.

Az ügyvéd türelmesen végighallgatta, mármint azt is, ami az izé után következett, majd megkérdezte (nem mintha kérdeznie kellett volna), hogy milyen csokit kér a szlávos arcú lány.

A szlávos arcú lány erre egy pillanatra kiesett a higgadt, tárgyilagos szerepéből, és tájékoztatta a Sátán ügyvédjét, hogy nem a barátnőm vagy, bazmeg, majd türelmét visszanyerve utalt arra a genderelőítéletre támaszkodó hozzáállására, hogy ha férfit hív telefonon, akkor cselekvési tervre vágyik, lehetőleg Clint Eastwood stílusában, rövid, tömör, nők számára is felfogható mondatokban, elektronikai szakkifejezések nélkül.

– Tudod, hogy a zsarolás ellen megvan a protokoll – válaszolta a külsőre inkább Leslie Nielsenre emlékeztető férfi, de szerencsére telefonon beszéltek.

A szlávos arcú lány egy darabig hallgatott. Reménykedett, hogy a legújabb protokoll láncfűrészt és sósavat is magába foglal, majd döntött.

– Liqueur Fillst – zárta le a témát. – Tizenegyre.

És természetesen nem hagytam ki az alkalmat arra sem, hogy az L. figyelmét némi passzív-agresszivitással felhívjam arra, hogy idén is van valentinnap (már gondolkozom azon, hogy esetleg arról kéne könyvet írnom, hogyan idegenítsük el magunktól férfiismerőseinket tíz egyszerű lépésben), mivel eddig is nagy tehetséget tanúsított a celebrálásában. Szerencsére nem kellett csalódnom benne, megkaptam, ami jár (ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy de hát nem járunk, meg semmi ilyesmi):

Amúgy (hamár szeretetünnepe, meg minden) erről jut eszembe az a régi beszélgetésünk, amikor a megszokás miatt őszinte voltam vele, és valahogy így folyt le:

Én: na most azért nyertem.
L.: mivan?
Én: hát, mióta szakítottam vele, [XY] válogatás nélkül lájkolja minden posztomat.
Én: érted, mielőtt jártunk, csak azokat lájkolta, amik szerintem is jók voltak, és így éreztem, hogy tényleg elolvassa őket, meg rezeg rám.
Én: most viszont az összeset lájkolja, amivel mintegy azt üzeni, hogy annyira nem érdeklem már, hogy el se olvassa őket, de azért nyom egy lájkot, hadd örüljek, és ez eléggé idegesített, de hát ez volt a célja.
Én: viszont amikor most rólad írtam, azt már egyszerűen nem bírta lájkolni, hahh!
L.: erre ennyit tudnék mondani: http://www.youtube.com/watch?v=pv9JmemX9YI

Na, ezen a ponton szégyelltem el magam.

Vannak ezek a dolgok, hogy ünnepek, meg vannak nekem ún. barátaim (mondjuk lehet, hogy az lenne a megfelelőbb meghatározás rájuk, hogy “olyan emberek az életemben, akik helyett inkább valaki mást dobnék első körben a zombik elé”, csak ez túl hosszú). Noha a barátaim általában nem tartják számon az ilyesmit, én kedvelem az ünnepeket (azt hiszem, elmondható rólam, hogy I liked them before they were cool), mert segítenek a múló idő strukturálásában, illetve nem csak önmagukban fontosak, hanem segítenek abban is, hogy a magam sajátos szeretetnyelvén kifejezzem a törődésemet a környezetem iránt, egy kis változatosságot, adrenalint és inspiráló párbeszédeket csempészve az életükbe.

Mindezt figyelembe véve, a szeretetnyelvem alkalmazása során az is fontos számomra, hogy ne vágjanak képen öt percenként (alapvetően elítélem a nők elleni erőszakot), úgyhogy az ilyen kényes témákra kifinomultan szoktam ráközelíteni, de kötelességemnek érzem, hogy olyan helyzetekben, amikor például a rendszergazda Érdeklődésének van Tárgya (nem én), akkor felhívjam a figyelmét bizonyos jeles dátomokra, úgyhogy egyszer séta közben (szerintem én gyorsabban futok), feltettem neki a kérdést, hogy tudja-e, miről nevezetes a február tizennegyedike. A rendszergazda erre azt felelte, hogy nyugodtan bekaphatom. Mivel úgy éreztem, ez a be nem teljesülendő thread igazából nem fontosabb a fősodor szempontjából, figyelmen kívül hagytam, és azzal folytattam, hogy hát ilyenkor fel kellene keresnie egy olyan lányt, akit őszintén kedvel, és aki nem én vagyok, tettem hozzá (bár a rendszergazda ebben a pillanatban egyáltalán nem olyannak tűnt, mint aki őszintén kedvel), mert én nem fogok ráérni, és egy romantikus sétára kellene hívnia (itt valamiért dramaturgiailag indokalatlanul szóba hozta azt a népies mondást, hogy “lófasz a seggedbe, meg egy kezedbe is, hogy tudjad, mi van hátul”), és, fejeztem be edukációsan, együtt megfigyelhetnék, hogy csiripelnek-e a verebek, mert feb. 14. a néphit szerint arról híres, hogy ha aznap csiripelnek a verebek, akkor nem tart sokáig a tél.

A rendszergazda itt egy ideig nem folytatott velem további beszélgetéseket, de úgy tűnt, célzásaim magvai termékeny talajra hullottak, mert nem sokkal a verébcsiripelős dátum előtt már az ikeában válogattunk plüsst egy olyan lánynak, akit őszintén kedvel (és aki nem én vagyok). A választása végül egy bagolyra esett, amellyel kapcsolatban meg is jegyezte, hogy ez az állat egyszerre két célzást is magában rejthet a célszemély irányában, én pedig, mivel gyorsan kapcsolok, rögtön megkérdeztem, hogy az anális szexre gondol-e (kézre húzható bagoly), amire azt felelte, hogy arra pont nem, de én siettem leszögezni, hogy akkor most már három.

A valentinos őrület sajnos közben elmúlt (pedig mennyi témát adhatott volna még), viszont közeledik a rendszergazda egy aránylag kerek dátumos születésnapja, és én fontosnak találom a legmélyebb félelmeinkkel való szembenézést, úgyhogy felvetettem, hogy mi lenne, ha meglepetésbulit szerveznék rá neki. Ekkor ismét tisztáztuk, hogy bekaphatom-e (igen), de, hogy javítsak a helyzeten, rákérdeztem, hogy akkor is ellene lenne-e, ha szórakoztató, egyben képességfejlesztő játékokat iktatnék be az eseménybe számára és vele egykorú barátai számára, például, magyaráztam elgondolkozva, lelkesítő hangon, felállíthatnánk kapukat, és versenyezhetnének, hogy ki meri bezárni őket (defibrillátort is vinnék, tettem hozzá megnyugtatóan).

A következő programötlet akkor jutott eszembe, amikor elfelejtette (igazából mindketten elfelejtettük, de én gyorsabban tudok verbálisan reagálni), hogy vittünk dobozt a kajának a kifőzdébe, majd a rendszergazda véletlenül a lánya nevén szólított. Erről az vetődött fel bennem, hogy leülhetnének egy körbe a régebbi ismerőseivel, én rámutathatnék közülük random emberekre, és az nyer, akinek hamarabb eszébe jut a többiek neve. Itt a rendszergazda szerintem kezdte úgy érezni, hogy könnyebben szabadul, ha nem megüt, hanem hagyja magát, úgyhogy kötelességtudóan nevetett.

Ezen a ponton viszont ő is elkezdett fellelkesedni az ötleteim iránt, mert amikor azt mondtam neki, hogy “én nem így készültem, hogy most sietnem kell”, mire értetlenül visszakérdezett, hogy ki mondta, hogy mosogatnom kell, én meg megjegyeztem, hogy azt a játékot is játszhatjuk majda meglepetésbuliján, amikor az emberek leülnek körbe, és körbesúgnak egy mondatot, és aztán összehasonlítjuk, hogy a végére mivé alakult az eredeti, csak, tettem hozzá, esetükben ez már kétfős körökkel is szórakoztató lehet, akkor lelkesen rákontrázott, hogy és suttogniuk sem kell majd, hanem két lépésről emelt hangon mondják majd a mondatokat egymásnak.

Mondjuk minden pozitív reakciója ellenére érthetetlen okokból kezd felmerülni bennem a kérdés, hogy vajon szóba áll-e még velem valaha, és ha igen, akkor miért (de bízom a feledékenységében).

Szóval újból arra kellett jutnom, hogy a férfiak teljesen logikátlan és kiszámíthatatlan lények, mert tegnap éjjel háromkor, miközben a rendszergazda kanapéján fetrengtem*, hogy is mondjam, egyáltalán nem mutattam sem megjelenésileg, sem intellektuálisan, sem lelkileg a legjobb formámat, mégis ez volt azon ritka pillanatok egyike, amikor őszinte csodálatot sikerült kiváltanom belőle (általában megértő elnézéssel, máskor magára nyugalmat erőltetve, de érezhetően némi visszafojtott dühvel kezel a jellemem folytán. Nem mondom, hogy ezt soha nem szoktam szándékosan kiprovokálni belőle).

Szóval a fő gondom lehetett volna az is, hogy szétaludtam a hajam, vagy hogy pár perccel korábban derült ki, hogy negyedszer is tönkrement a vinyóm a netbookban, vagy hogy a navnak nevezett apeh érthetetlen módon leinkasszózott tőlem egy csomó pénzt, noha mindent befizettem, de nem ez volt, hanem azon agonizáltam, hogy már megint számlát kell kiállítanom (sőt, mivel hónapok óta agonizálok ezen cselekvés helyett, számlákat). Mivel ennek a történetnek megvan a maga koreográfiája, ami nem azzal kezdődik, hogy megnyitom a számlaprogramot, hanem azzal, hogy meg akarok halni, fennhangon tudósítottam a rendszergazdát, aki éppen egy hosszú, megértő és empatikus magánlevelet próbált írni valakinek, miközben a másik kezével a gépemről mentette, ami menthető, arról, hogy mennyire és hogyan akarok meghalni, sőt, nem is meghalni akarok, hanem azt, hogy elvegyen egy gazdag férfi, és soha többé ne kelljen számlát kiállítanom.

Amikor azt kezdtem kifejteni, hogy az lenne a legjobb, ha a gazdag férfi halna meg, miután elvett, mert akkor saját jogon nem kellene számlákat kiállítanom (a vagyonos özvegység vágya visszatérő elem az életemben), azért rám szólt, hogy most nagyon kell vigyáznia, nehogy a nekem szóló válaszokat véletlenül a gyengéd lelkű levelezésébe írja bele, úgyhogy egy kicsit csendben maradtam (bár egyszer véletlenül felmordultam, hogy “miért nem vagy hajlandó értékeket mutatni, köcsög?”**, és akkor döbbenten fel is nézett, de megnyugtattam, hogy az excelhez beszéltem, nem hozzá).

Na de amikor felsejlett bennem az az érzés, hogy most már ideje lenne elvonulnom aludni, mert lassan kezdek magamnak sem szimpatikussá válni, akkor a rendszergazda egyszer csak rám meredt, és megkérdezte, hogy mégis, hogy jött össze ez az egyharmad. Erre én kicsit értetlenül, de a tényeknek megfelelően azt válaszoltam, hogy hát úgy, hogy a Fidesz kapta a kétharmadot (mentségemre szóljon, éppen Kálmán Olga ment a tévében, mint kontextus), de a rendszergazda türelmetlenül leintett, hogy nem az, hanem hogy sikerült háromba hajtanom a számlát a francia borítékba, két ízben is. Én szerényen csak annyit feleltem, hogy szemmérték, mire a rendszergazda nem csak úgy nézett rám, mint egy istennőre, hanem verbálisan is kifejezte, hogy csodál engem.

Hiába, tele vagyok rejtett értékekkel.

* Nem járunk, vagy ilyesmi.

** Elnézést, de tényleg nagyon fel voltam dúlva a számlázás miatt.

Ha már a ruháknál tartunk, Jared Diamond írt A harmadik csimpánz-ban egy érdekes evolúciós elméletet az év végi árleszállításokkal azzal kapcsolatban, hogy miért számít férfiasnak vajon a dohányzás és az alkoholfogyasztás (ld. a dohány- és alkoholreklámokat). Ő az afrikai gnúkkal és a paradicsommadarakkal hozta összefüggésbe a dolgot, mert az is sokáig rejtély volt (vagyis igazából most is az, mert ez csak egy elmélet), hogy mi értelme van annak, hogy (a) egyes afrikai gnúk egy ideig egy helyben szökellnek aránylag idétlenül, mielőtt menekülni kezdenek az oroszlán elől, pedig ez nem szolgálja közvetlenül az életben maradást, (b) bizonyos paradicsommadaraknak olyan hosszúra és nehézre megnő a farktolla, hogy nem tudnak repülni (és ezért nehezebben menekülnek).

J.D. arra jutott, hogy szerinte a paradicsommadarak/gnúk ezekkel a dolgokkal azt jelzik indirekt módon, hogy ők annyira fejlett és sok genetikai előnnyel rendelkező példányai fajuknak, hogy ezeket a hendikeppeket is megengedhetik maguknak (ezek ellenére is túléltek vérvonalilag). Állítólag az oroszlánok az esetek egy részében vissza is ülnek, és mégsem kezdik kergetni az ilyen egy helyben ugráló gnúkat, mert ők is ezt a következtetést vonják le a dologból, és J.D. úgy gondolja, hogy ugyanezért találjuk kiemelten férfiasnak a dohányzó/alkoholfogyasztó férfit. Ezen a vonalon továbbmenve én azt is lehetségesnek találom (más elméletek valószínűtlenség miatti kizárása után), hogy valami hasonló rejtett evolúciós vagy szaporodással kapcsolatos ösztön lehet felelős azért is, amiért pár hete megvettem és azóta is rendszeresen hordom ezt a ruhát annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, miszerint kábé úgy néz ki, mintha a józsefvárosi piacon szereztem volna be, csak úgy ötször annyiba került.

A vörös bőrdzsekit például abszolút meg tudom magyarázni más elméletekkel, az úgy volt ugyanis, hogy olyan két hónapja véletlenül pont a Promodban jártunk Tarhonyakártevővel, ahol le voltak árazva a bőrkesztyűk, méghozzá azok, amelyek norvégmintás kötött huzattal is rendelkeznek tenyérmagasságban, és ilyenre egyrészt feltétlenül szüksége van az embernek, mert bármikor jöhet a nukleáris tél, amikor egyszerre kell megőrizni a maghőt és vonzónak maradni, hogy a génjeinket továbbörökíthessük, másrészt Tarhonyakártevő azzal beszélt rá, hogy a bordó sokkal szebb, mint a fekete.

Bordó kabátom viszont nem volt, úgyhogy innentől Dr. Spock is azt mondaná, hogy it’s only logical, hogy ha szembejön egy szűkített derekú bordó bőrdzseki tizenhétről ötre leárazva*, akkor meg kell vegyük, mert különben sose vennénk fel a kesztyűt.

Az előző bejegyzésben említett kanapéhuzat-felsőt is racionalizáltam Tarhonyakártevőnek a kassza előtt állva, mondván, hogy ezt már annyiszor megnéztem, hogy úgy érzem, most már tartozom neki annyival, hogy hazaviszem, mire TK megértően bólogatott, hogy igen, emlékszik, hogy ez már nagyon sokszor jól állt nekem, és egyébként is, most már csak egy hasonló anyagból készült függönyt kell vennem, és akkor elrejtőzhetek mellette. A farmerdzsekinél azért egy kicsit felvonta a szemöldökét, hogy úgy rémlik neki, nekem van már egy farmerdzsekim, mire helyesbítettem, hogy kettő van, de az egyik világoskék, a másik pedig sötét ugyan, de egy aránylag depresszív, lehangolt árnyalata a sötétkéknek, míg ez egy sokkal élettelibb, jövőbemutatóbb sötétkék. TK és a pénztáros hölgy erre egyaránt helyeseltek, de előbbi nem is szólhat semmit, mert ő meg megvette ezt a szoknyát (engem ezen a ponton még visszatartott az, hogy nem volt a méretemben, a leértékelési láz későbbi szakaszaiban már megfontolom a bevarrást is).

Isolde írt egyébként egyszer régen egy zseniális metabejegyzést a ruhavásárlással kapcsolatos meg nem írt könyvéről, nagyjából minden benne van, amit gondolok, talán csak azt leszámítva, hogy számomra ez a dolog, legyen szó flexről vagy cipőről terápiás jelleggel bír. Mondjuk léteznek más, nagyobb örömet okozó dolgok is az életemben, de amikor ezek nem elérhetőek, akkor egy csipkésre kötött szegélyű világosszürke szoknya elejtése és hazahurcolása több órányi felhőtlen boldogságot tud okozni. És nem igazán szoktam túlzásokba esni, vagyis hordom is, amit megveszek, bár most volt egy olyan rész, ahol bementem a Calzedoniába pezsgőszínű harisnyáért, és szigorúan eltökéltem, hogy csak kettőért, de akkor mondta az eladólány, hogy ha négyet veszek, ötöt kapok, mire a szemére hánytam, hogy megint ezt csinálják velem. Hazafelé viszont szöget ütött a fejembe, hogy mintha ez a “megint” többször előfordult volna az elmúlt évben, úgyhogy otthon rendet raktam a harisnyás fiókomban, és találtam 18 pár 20 deneset (téli), 5 pár 10 deneset (nyári) és valami 7-8 pár csipkés szegélyű combfixet, de legalább semmilyen időjárási körülmények között nem fogok ott állni harisnyátlanul, mint az erdő vadjai.

Na, de végső soron arra akartam kilyukadni, hogy valahogy sikerült mindenféle leárazások miatt nem csak még további két virágmintás ruhát, hanem ezt is beszereznem, de ha valaki rákérdez az ok-okozati folyamatokra, akkor legalább hivatkozhatok az ufókra Jared Diamondra, és mondhatom, hogy itt igazából arról van szó, hogy normálisan öltözve akárki tud jó nő lenni, de elburjánzott ruhaipari bukolikában, na, az a kihívás.

* És valamiért csak háromezerötre számolták a kasszánál, ez Jel.

Még mielőtt bármi másról írnék (előbb-utóbb fogok, csak most munka), mindenki menjen el és nézze meg A férfiak szexuális élete c. darabot a Jurányi Házban. Valahol félúton van a standup és a hagyományos színház között (díszlet nincs, jelmez nincs, elejétől-végéig egybefüggő sztori nincs, színészi játék van), és be kell valljam, hogy várakozásaimmal ellentétben (nem mindig szeretem a művészetet, csak most egy gyenge pillanatomban kaptak el erre) önfeledten kacagtam közben több alkalommal is. Alapjában véve meglehetősen alpári poénok előadásáról van szó nagyon kifinomult és jól időzített felvezetésekkel, és én asszem, nem vagyok ellene az alpári poénoknak.

Ja, és a zenés betétek annyira jók voltak, hogy azt hittem, valami külföldi darabot vettek át egy kicsit átírva, de nem, mert az is saját.

(Erről jut eszembe, nemrég pont vitatkoztunk valamit a Rendszergazdával arról, hogy volt egy csaja, aki nem volt hajlandó vele színházba menni, mert ő nem öltözik ki, a lány meg ezt fontosnak tartja, és hogy ez milyen már, hogy manapság, amikor a színház a popkultúra részévé vált, kiöltözni. Erre én azt feleltem, hogy de hát én is kiöltözöm színházba, mondjuk én nem várom el másoktól, hogy ők is, amire a rendszergazda egy darabig megvetően méregetett, majd megbocsátóan legyintett, hogy ja, de hát én a kutyasétáltatáshoz is kiöltözöm és sminkelek.

Ehhez képest valószínűleg nagyon büszke lett volna rám, mert a színházas napon előtte még dolgoznom kellett, és rohantam, és a gázóra-leolvasó amúgy is felborította a bioritmusomat (nem olyan értelemben), úgyhogy dacból bedobtam a pakkomba a vörös bársony alapon anyagában kanapémintás felsőmet*, és félig nyitott szemmel kirángattam egy fekete nadrágot is a többi közül, és csak amikor a Mammut háta mögött öltöztem át a kocsiban, akkor vettem észre, hogy sikerült azt a gatyát választanom, amelyet annak a lehetőségnek a fenntartásával vettem, hogy esetleg csatlakozom még életem során a kemény rockerek szubkultúrájához (nagyon le volt árazva), vagyis egészen csinos, de márványosan koptatott és szegecses. Mindehhez jött az, hogy Tarhonyakártevő, akivel színházba mentem, vett nekem egy technikai kabátot, amelyet rögtön magamra is öltöttem, vagyis ún. fúziós stílusban sikerült derékon felül Madame Rekamiét hoznom, derékon alul Lisbeth Salandert, kabátban pedig egy felkészültebb sarkkutatót, és úgy gondoltam, hogy ezért a rendszergazda (nem, nem járunk, vagy ilyesmi, csak találkoztunk utána) büszke lesz rám, hogy nem kötnek kispolgári konvenciók, amikor színházba megyek, viszont összesen annyi furát vett észre rajtam, hogy (a) jó a seggem ebben a nadrágban (???), (b) neki is kell ilyen kabát).

* Mármint arra fel volt a dac, hogy ezt a felsőt úgy vettem meg, hogy ugyan képtelen vagyok neki ellenállni, de tudom, hogy soha az életben nem fogom felvenni (vörös, bársony, leárazva), és akkor most csakazértis.

És még csak annyit, hogy a sírkövemre (ez csak túlzott elővigyázatosság, de ha mégis belefulladnék a takonyba) azt szeretném, ha Grafit lerajzolná (lehet alkoholos filccel is), ahogyan a kétnapos munkaszünet előtt fél nappal állok a harmadik patika parkolójában tüdőgyulladással, gyerekkel, lázzal, és a tíz (!!!) parkolóhelyet elkordonozó tűzijátékárust nézem az autóból, amelynek nem találok helyet, miközben azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha vennék nála egy petárdát, majd kedves mosollyal meggyújtanám, és bebasznám* az egész üzleti vállalkozás közepébe.

(Jó, nem tennék ilyet, de csak azért, nehogy megijedjenek a kutyák).

* Elnézést, de ha már sírfelirat, szeretném, ha szöveghűen maradnának fenn a gondolataim.

Jó, volt az a köhögős meg hányós dolog együtt a gyerekkel karácsonykor, de akkor azt gondoltam, hogy legalább túlvagyunk a mélyponton, innen már jobb lesz.

Utána, amikor a medúzáknál tényleg medúzaszerűen, egy fotelen meg egy széken szétplaccsanva ünnepeltem* annak ellenére, hogy az L. reggel belém nyomott egy csomó gyógyszert, arra gondoltam, hogy biztosan ez a büntetésem azért, hogy előző este az L.-lel elgörbítettük egy kicsit az időt és a teret**, de legalább itt a mélypont, és most már tényleg túlvagyok rajta.

Aztán, amikor az újév kórházban talált, pedig nem is ittam, már nem gondoltam semmit, csak azt, hogy de jó, legalább hoztak be nekem Mekit (nagyobb és vacakabb munkáknál mindig engedélyezek magamnak egy Mekit, és erről előre szoktam sóhajtozni is, úgyhogy tudták, hogy mit hozzanak). Mondjuk enni nem nagyon voltam képes belőle, de legalább folyt belém egy kis víz.

Utána egy nappal már azon bőgtem a telefonban otthon, hogy (a) nem tudom, melyik az ügyeletes gyógyszertár, úgyhogy nem tudom kiváltani a receptjeimet, (b) ha tudnám, akkor se tudnám kiváltani őket, mert annyira fáj a fejem, hogy egyrészt nem vagyok képes pizsamából átöltözni, másrészt nem vagyok képes kimenni az ajtómig, (c) nehogy odajöjjenek hozzám a receptekért, mert én nem fogok pizsamában ajtót nyitni*** (nem mintha tudnék), (d) nincs más kaja itthon, csak cornflakes, de úgyis (b).

Szóval ezen a ponton egy újabb napig az otthon talált lejárt szavatosságú Rubophenekkel és Algopyrinekkel játszottam oroszrulettet, majd szenteltem annak két órát, hogy összekaparjam magam az ágyból, és kivonszolódjak a gyógyszertárhoz, ahol sírva kértem (tényleg nagyon fájt a fejem, olyan voltam a napon, mint a vámpírok a régi filmeken), hogy adjanak valamit migrénszerű fájdalomra. A gyógyszertárosnő tekintetén egyértelműen látszott, hogy aki szilveszter után két nappal is másnapos, az várakozzon csak csendben, de végül megkaptam mindent.

Utána újabb két napig fájt a fejem, és közben eszembe jutott, hogy én ismerem a Magyar Fejfájás Társaság egyik volt elnökét (nem szakmai vonalon), úgyhogy gyorsan írtam neki egy rendkívül részletes levelet, amelyben többek közt olyan képszerű leírások is szerepeltek, minthogy “ahova feltolom a napszemüveget a fejemen” (tényleg nagyon rosszul voltam, vagy félkómában bámultam magam elé, vagy bőgtem). A postafordultával megérkező válasz nagyjából azt tartalmazta, hogy “hát az influenza fejfájással jár, meg az arcüreggyulladás is” (jó, meg pluszban azt, hogy nézzek be hozzá nyugodtan, ha aggódom), mindenesetre én határozottan jobban éreztem magam attól, hogy nem szerepeltek benne az “agyhártyagyulladás” meg az “agydaganat” szavak.

Ekkor viszont úgy éreztem, hogy valamit mégis tenni kéne, úgyhogy sírva (itt már Aszpirint/Advilt/Algoflexet rotáltam, hol segített, hol nem) elmentem a legközelebbi kórház fülorrgégészetére, ahol ki volt írva, hogy “kérjük, ne zavarják kopogtatással a rendelést”. Mivel egyedül voltam, negyven perc múlva azért bekopogtam, mire a doktornő lecseszett, majd behívott és megvizsgált, meg röntgen, meg minden, arcüreggyulladás, egyik fele felszakadt, másik nem. A doktornő még megkérdezte, hogy megveszem-e a sokezres antibiotikumot, vagy szúrja fel, mire csak annyit feleltem (zokogva), hogy remélem, lehet a patikában kártyával fizetni.

Szóval a pillanatnyi helyzet az, hogy élek, immár csak hatóránként szedek fájdalomcsillapítókat, lassan öt percnél hosszabban is tudok képernyőre nézni (ezt két napja írom a telefonomon), néha leveszem a napszemüvegemet idebent, kiolvastam a Kálmán Olgát, és ahol azt írta, hogy a fájdalomtól napokig nem aludt, tisztára olyan voltam, hogy I feel you, girl****, irodalmi hasonlattal pedig pillanatnyilag Esther Greenwoodhoz tudnám hasonlítani magam az Üvegburából, mert bár noha a gyógyszertárig már el tudok menni, minden olyan távolinak és halknak tűnik (füldugulás). Ja, és soha többé nem ejtem ki a számon azt a kijelentést, hogy “de legalább túlvagyok a mélyponton”.

* Noha Isolde sütőtöklevese (szalonnával. Sok-sok szalonnával) tényleg gyógyító erejű volt, teljesen objektíven nagyon jóra sikerült. Kétszer is vettem, meg minden.

** Nem, még mindig nem járunk, hanem először legóboltba mentünk, utána átlőttünk egy fát pezsgősdugóval a parkolóban, utána nagyon sokat ittunk, és amikor már tényleg nagyon sokat ittunk, akkor az L. szilajul előkapta Hal Hartleynak a Surviving Desire c. filmjét, amelyet korábban is megnézetett velem párszor, és azzal a felkiáltással, hogy ebben minden benne van, amit a párkapcsolatokról tudni kell, berakta a lejátszóba, én meg különböző jeleneteknél megjegyeztem, hogy ez tisztára olyan, mint én vagyok, meg ez is.

*** Igen, olyan voltam, mint Emerenc Az ajtó-ban, csak macskák nélkül.

**** És ő is állami kórházba ment!!! Mondjuk azon a gondolatkísérleten elvihogtam magamban egy darabig, amikor egyszer csak bevillant, hogy mihez kezdene nőideálom (Kálmán Olga) a férfiideálommal (Ryan Goslinggal): RG néz, mire KO azt mondja, hogy “na ne mondja már nekem, Gosling úr, hogy nem tudott volna felvenni egy másik kabátot, amíg ebből kimosatja ellenségei vérét, így mégsem illik társaságban megjelenni”, de ettől megfájdult a fejem, úgyhogy megint sírnom kellett.

Idén is van, mert állítólag működik. Már nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem el, de az Univerzummal rejtélyes kapcsolatban álló blogom a statisztikai valószínűségeket meghaladó mértékben teljesíti állítólag a kívánságokat (nekem narancssárga sál, saját ház, mittomén), úgyhogy én is kívánok, kommentben más is kívánhat (mondjuk január 1. éjfélig), a kasszától való távozás után reklamációt nem fogadunk el, de tartsuk szem előtt, hogy az Univerzum egy aljas ribanc sajátos humorérzékű, vitatható moralitással rendelkező entitás, ezért fogalmazni csak nagyon egzaktul.

Szóval, amit én szeretnék jövőre:

• A szokásos “a gyerek legyen boldog és egészséges”, mindazzal, ami ezzel jár. Én is.
• Tök jó (és normálisan fizető) munkák, esetleg mondjuk szépirodalom, legyen időm (és gondolatom és teheteségem) végre könyvet írni.
• Találjak egy normális sulit a gyereknek, sikerüljön jól a költözés, ha azzal jár majd.
• Anyagi prosperálás (elég az idei szinten, tehát ne az akciós tejfölt kelljen vennem, és néha el tudjunk utazni).
• A barátok beváltak, úgyhogy maradjanak ilyenek nagyjából.
• Mindenféle autós problémák teljes hiánya.
• Úgy tűnik, az eddigi években ezt nem jól fogalmaztam meg, mert teljesült ugyan, csak nem úgy, de akkor legyen az, hogy “olyan magánélet, ami nekem jó” (mármint az enyém, nem másé, bár felőlem másnak is lehet magánélete).
• Egy téli balatonozás (nem tudom, miért, de annyira nosztalgiám van most a téli balatonra).

És most akkor ti jöttök.

Én igazából alapvetően sokra tartom a rendőrséget a magam módján (jó, nem viszem túlzásba, de az egyenruha mindenkinek jól áll, meg ilyesmi), de számos kérdőjelet vet fel a fejemben, hogy ha egy negyvenöt (oké, ma reggeli mérés alapján 46,3) kilós lány némi adrenalin segítségével képes cselekvésképtelenné fújni paprikasprével egy betörés tényállásának foganatosítása közben rajtakapott személyt, akkor az illető alig valamivel később hogyan képes útközben megszökni két jókiállású közeg őrizetéből.

Ugyanezen a címen “Ügyészség, sajtó” felíratú pólót keresek kölcsönbe a jegyzőkönyv felvételének időtartamára (az alaphangulat megteremtése végett).

Az úgy kezdődött, hogy a rendszergazda megkérdezte tőlem (mint a félhalottkorú, tehetséges zsidó férfiak rajongójától), hogy hogy is van ez a Cohen-Kohn dolog, én meg a frissen megszerzett tudást rögtön megosztottam Tarhonyakártevővel, akinek az első dolga az volt, hogy (legalább részben) lefoglalja a(z esetleges valamikor sohanapján leendő) gyermekem névadási jogait, ha már. Nincs kedvem ismét megírni, úgyhogy csak cset.

én: igen, ez így elég perverz
én pl nem adnám volt pasi nevét
a gyerekemnek
ha nem muszáj
jaj, képzeld el
TK:  figyelek
én:  utánanéztem a zsidó névadási szokásoknak
TK:  jól indul
és?
én:  ezt megpróbálom nem említeni pasiknak
nehogy azt higgyék
a közös gyermekünk nevét tervezgetem
na mindegy
szóval
ami nagyon tetszett
h a zsidóknál
kifejezetten nem comme il faut
élő rokon nevét adni
azért megszólnak
TK:  helyes
én:  babona is van rá
meg amúgy is
ez vonatkozik a barátokra is
egyszerűen zsenánt
TK:  de ha te egy rendes zsidó nő leszel
netán szerzel egy rendes zsidó apát is
én:  viszont szeretett halott rokonét szokták
TK:  és születik egy rendes zsidó fiúgyermeketek
akkor végre elnevezheted Manónak
én:  apát szerintem nem lehet örökbefogadni
az úgy magától, eleve van az embernek
ja úgy
TK:  léccilécci :-)
én:  első dolgom lesz :)
jó, második névnek elmegy
TK:  mindig szerettem volna más gyerekén kipróbálni :-)
én:  Apjaneve Sándor Manó
TK:  (egyébként Mánuel volt eredetiben, csak ahogy a Benedekből lett Bence meg a Marcellből Marci, úgy lett a Manó is külön név)
én:  A Mánuel amúgy tetszik
csak mindig a faulty towers jutna eszembe
Manuel!
Que?
Apjaneve Dorián Manó
TK:  az például kurvajó
én:  (a dorian grayt nagyon szeretem)
TK:  de Doriánnak is jó
és a titkos Vakond is benne lehet, ha már másnak nem sikerült eladnom
tudod, Apjaneve Dorián Vakond Manó, a Vakond néma
én:  :D
a Radó Manó már túlzás szerintem
TK:  igen
én:  Rinaldó Manó
:D
TK:  Rumcájsz?
de akkor szigorúan Manó Rumcájsz sorrendben
én:  térjünk vissza komolyabb vizekre
TK:  Endre? :-)
én:  annyira ne :)
a Gorgiás Manó
durván meseszerű
TK:  de hátha magas lesz, halvány bőrű és messzetekintő
csak néz a távolba az átható kék szemével, miközben oda sem figyelve felajzza számszeríját
én:  igen, így képzelem
kell egy átható kék tekintetű apa
TK:  akkor lehet Gorgiás Manó
arra figyelj, hogy akkor ne annyira rendes zsidó apát fogjál neki
hogy Steinfelder Gorgiás Manó legyen a vége
netán Cohen Gorgiás Manó
én:  jaj, juteszembe
zsidó nevek
azért kezdtem
mert Cohen-Kohn
hogy is van ez
és kiderült
h ugye mára terézia alatt kötelező volt rendes német nevet felvenniük
és akkor születtek ezek a németes zsidó nevek
és a Kohn nagyon ravasz
azért engedélyezték
mert hasonlít a mémet Kohlra
TK:  az jelent valamit?
én:  de igazából a Cohennel azonos a kiejtése
ami héberül papot jelent
TK:  hm
én azt tippeltem, a Cohenek mind amerikába származott Kohnok voltak eredetileg
én:  a cohen volt az eredeti
meg náluk is úgy volt, mint az izlandiaknál, stb
h eredetileg mindenkinek az apja keresztneve lett a vezeték
TK:  olvastad a Nyáry Krisztián Róbertbácsis posztját
én:  nem
TK:  az izlandiaknál az anyja
izédottír
én:  igen
így volt a zsidóknál is
a fiú a ben
a lány talán a bat
vagy ilyesmi
szóval
TK:  hát valamikor nálunk is
én:  a Katz is érdekes
TK:  Vajk fia Botond
én:  mert az is elég németes volt
aha
hogy átmenjen a szűrőn
TK:  aha
én:  de az igazából a Kohen Tzedeq összevonása
TK:  (én egy katzzal voltam először zsinagógában)
én:  ami az autentikus papot jelenti
nagyon pap pap
TK:  aha
én:  és azért nem szabad élő ismerős/rokon nevet adni
mert még összekeveri őket a halál
TK:  :-)
ez jó
én:  és a kicsit viszi véletlenül
TK:  ez JÓ!
én:  mára ez kikopott, de akkor is zsenánt
viszont halott rokonét szabad
…
közben leragadtam a neveknél
gyűjtöm kifelé
úgy érzem
TK:  na? :-)
én:  leendő gyermekem leendő apjának
nem lesz könnyű dolga
betűnként írom
ALFONZ (Senki Alfonz miatt)
ASZTER
AGENOR
ARVID
AURÉL
ez az A
(bár gondolom, felismerted a mintázatot)
TK:  persze
elfben nyomulsz :-)
én:  BELIZÁR
BALABÁN
BELIÁN
TK:  ezek sem elftelenek
én:  :D
nagyon topon vagy ma :D
TK:  ugye? :-)
csupa olyan név, amihez nem lehet pocakot növeszteni
és egy arvid a tökét se vakarássza

Azt mondtam Grafitnak a dedikáláson, hogy ha promózni akarom a turnét, akkor szellemes párbeszédeket kell folytatnunk, erre inkább átöltözött.

További állomások: http://napirajz.hu/?p=1575

…de most már muszáj egy kicsit a személyiségfejlődését is dicsérnem, mert amikor az éjszaka közepén, bizonyos körülmények folytán pizsamában* (nem, nem járunk, vagy ilyesmi) sétáltattuk a kutyát, és én előadtam neki a nézeteimet az életről, a világmindenségről, és arról, hogy szerintem ki mit gondol miről, akkor spontán reakcióból megjegyezte, hogy lucia, te tiszta hülye vagy, bazmeg, majd teljesen magától – wait for it – helyesbített, és azzal fejezte be a mondatot, hogy vagyis úgy értettem, hogy más a véleményed, mint nekem**.

Mondjuk valamivel később, amikor megint más volt a véleményünk, megkérdezte (udvariasan), hogy megüthet-e, amire én egyértelmű nemmel feleltem, ő pedig felszólított, hogy mondjak egy okot, amiért nem, én meg rávágtam, hogy hát mert nő vagyok, és erre leszexistázott, de a jellemfejlődés akkor is egyértelmű szerintem (pluszban tényleg nem ütött meg, pedig akkor legalább tudnám, hol a helyem***).

Egyébként meg nagyon remélem, hogy ilyenkor a környéken szintén kutyát sétáltatók azért kifinomult fülükkel felfedezik emelt hangú beszélgetéseinkben az intellektuális metaszinteket.

* mármint én voltam pizsamában, de mit várunk tőlem, én csak egy lány vagyok.
** !!!
*** mondjuk ebben nekem is rengeteg munkám benne van, hosszú-hosszú éveket töltöttem azzal, hogy kitapasztaljam, hogy tudom a lehető legjobban felnyomni benne az ideget anélkül, hogy megütne.

Öt különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: a szovjet pezsgő, a lengyel töpörtyű, az albán kifli, a szlávos arcú lány és az angol fordítás.

Azért a negatív széria szombat este még kicsúcsosodott abban, hogy egyszer csak dőlni kezdett a kazánból a füst. Ez egyáltalán nem kellemes dolog, pláne, ha az ember egyedül van otthon egy gyerekkel, és odakint hideg van.

Az Univerzum nemi életéről csak egészen rövid ideig tudtam gondolkozni ennek kapcsán, mert egyrészt oltani kellett, másrészt szellőztetni, harmadrészt begyújtani a gázt (a sztori az, hogy a házban van egy fatüzelésű kazán és egy gázkazán, mindkettő tudja melegíteni a radiátorokat, akár egyszerre is, fával fűteni olcsóbb, tehát azt preferálom, ha éppen itthon vagyok). Utána elgondolkoztam azon, hogy mit tenne a helyemben Vin Diesel és Ryan Gosling, majd rágyújtottam és oldalra néztem (Ryan Gosling), és nem napalmoztam szét a kazánt, mint Vin Diesel, hanem keresgélni kezdtem kéményeseket a közelben a neten, mint egy pesti yuppie.

Találtam is egyet, aki hajlandó volt kijönni kedden, lebeszéltük a címet és az időpontot, de kedd reggelre egyszerűen éreztem, hogy nem fog jönni (olyan volt a hangja), úgyhogy felhívtam a közszolg kéményseprőket is. A kéményseprők azt mondták, hogy jönnek majd valamikor (ne hívjon, majd mi keressük), és min. 20, de két szintnél akár 30 ezer is lehet. Ettől egy kicsit zaklatott lettem.

Zaklatottságomat a fás bácsi törte meg, aki éppen fát hozott nekem a nem működő fatüzelésű kazánomba (korábbi rendelés, egyébként neki ugyanazt a fát ugyanazon a helyen olcsóbban adják, mint nekem, és szállítással együtt is kevesebből jövök ki így, mintha ott helyben megvenném szállítás nélkül, ld. még a vidéki élet rejtélyei). Ő megkérdezte, hogy miért kámpicsorodik az a szép kis szám, mire mondtam a kazánt, ő pedig megmutatta nekem, hol van a kémény tisztítónyílása (ezt a kötelezően évente kétszer kijövő és kifizetendő kéményseprők nem tették meg; az volt a trükk amúgy, hogy nem a kazánházban van, hanem a fürdőszobámban), majd elment hegesztőgépért, mert észrevette, hogy az egyik kapuszárnyam már csak egy zsanéron csüng egy ideje.

Amíg ő felhegesztett két zsanért (öt perc), én kilapátoltam egy zsák pernyét a kéményből, ugyanis ez zárta el a kazáncső szellőzőútját. És a végső poén az volt, hogy a bácsi a kéményseprőkkel ellentétben (akik nem jönnek el, de azt 20-30 ezerért) pénzt sem akart elfogadni a fán túlmenően, mármint a zsanérért sem, de azért rátukmáltam valamennyit, mert úgy éreztem, így talán jobban jövünk ki, mintha feleségül megyek hozzá.

Ja, és a fákat is bedobálta a garázsba, nem hagyta kint az udvaron, mintha Európában lennénk, vagy nem is tudom.

Én nem tudom már, mi volt éppen abban a pillanatban a bajom ma este, miközben odalent sétáltunk, de a stresszes nap (hét, év, élet) után elkezdtem ráförmedni a velem lévőre, hogy nem igaz, hogy még ez is, hát neked nem elég, hogy elmegyek… Itt viszont ráébredtem, hogy azt a szemére hánynom, hogy elmegyek vele egy romantikus olasz étterembe gnoccizni és forralt borozni, sőt, elvisz oda autóval, talán nem lenne sem túl taktikus, sem jellememre és – ami még fontosabb – felfogóképességemre jó fényt vető, úgyhogy a három másodperces szünet után, amíg ez végigfutott az agyamon, a konklúziókat levonva azzal fejeztem be a mondatot, hogy …én a picsába.

Az úgy volt a múlt héten, hogy kedden hirtelen felindulásból Agnussal és az L.-lel kocsmáztunk, amit Agnus gyönyörűen össze is foglalt a blogjában. Utána hazavittem az L.-t (hozzá), mert megbeszéltük, hogy Ryan Gosling utolsó elcseszett filmjét (Only God Forgives / Csak Isten bocsáthat meg) is megnézzük (a mostani hármat direkt rosszra csinálta, vagy nem tudom).

Mivel most már tudtuk, mivel jár ez a dolog, készültünk, hogy ne üssön annyira, én például rengeteg pálinkát megittam (otthon már az L. is), és folyamatosan mondogattuk egymásnak, hogy ugye tudod, hogy ez nagyon szar lesz? Ennek ellenére mélyen alulmúlta a nemlétező elvárásainkat is, egyszerűen rettenetes volt. A film, amelyben Ryan Gosling nem Ryan Goslingot játssza, vagy valami ilyesmit mondogattam utólag, az L. pedig leginkább csak borúsan hallgatott.

Utána másnap elvittem őt a munkahelyére, beugrottam pár percre a rendszergazdához, hogy lerakjam a cuccom, majd rohantam a Klubrádióba, hogy az egyedüllétről beszéljek*, ezt követően pedig rohantam segíteni a farmerek átvételében. Utána este beugrottam a klubba (közben összefutottam Suematrával a Deák téri aluljáróban, és miután azonosítottam, azt mondtam neki, hogy jó a kabátja, nem jön-e ő is a klubba, mire ő azt felelte, hogy de), ahol részben arról is beszéltem, hogy az egyedül élésről beszéltem, meg egészen az afterpartiig kitartottam és csacsogtam, minek utána hazafuvaroztattam magam a rendszergazdához, stb.

Mindezt csak azért soroltam így fel, mint életem jellemző alakulását, mert na miért hívtak meg a következő napon a Radio Caféba hülye vagyok (közben küldtek mailt), a Class FM-be? Igen, azért, hogy beszéljek az egyedüllétről, noha ezt az életvitelem lassan nem teszi lehetővé.

* Itt lehet meghallgatni, én úgy éreztem, hogy két ép szót nem vagyok képes összehozni egymás után, remegett a hangom, és nagyjából fogalmam nem volt, hogy miről beszélek éppen, csak attól tartottam, hogy ha egy pillanatra is elhallgatok, akkor soha nem leszek képes ismét megszólalni, ehhez képest meglepetten konstatáltam, hogy még bővített mondatokat is alkalmaztam, nagyjából szóismétlések nélkül. Lehet, hogy többszörös személyiség vagyok, vagy valami ilyesmi (igen, az egyik tud beszélni, a másik nem).

** Ja, a könyv magyar címe amúgy “A magam útján” lett, és amúgy véletlenül én fordítottam. Itt írtam róla korábban.

Ezt most gyorsan soron kívül muszáj megírni, hátha más is akar karácsony előtti hangulatelőkészítő programot csinálni (én igyekszem ilyesmit, a tavalyelőtti karácsony alkalmából kórusban hánytunk a gyerekkel, tavaly a bárányhimlő miatt voltunk szobafogságban, legalább előtte történjen valami).

Tarhonyakártevő hívta fel a lehetőségre a figyelmünket, mert neki valahogy rengeteg volt osztálytársa van, és egyikük családilag egy karácsonyfadíszkészítő üzemet működtet. Először akkor hallottam róla, amikor nyáron mesélte, hogy részben leégett, de azóta újracsinálták, és helyben is lehet vásárolni, úgyhogy elmentünk Mucival megnézni.

Amiért érdemes ellátogatni oda, az egyrészt az, hogy addig sem kell otthon fűteni nem nyavalyog a gyerek, hogy anya, játsszál velem vonatosat például tök kedvesen megmutatták nekünk a gyerekkel, hogy hogyan csinálnak mindent (az üvegfúvástól kezdve egészen a végső simításokig mindent csinálnak helyben), és Muci például annyira lenyűgöződött az üveggömbrázó géptől (az úgy van, hogy – eddigi tévhiteimmel ellentétben – az üveggömbök alapszínét belülről festik, úgy, hogy beleöntenek egy alapvetően más színű folyadékot a gömbökbe, majd felcsatolják őket a gömbrázóra, ami azért ráz, hogy egyenletesen oszoljon el az egyszer csak megjelenő szín), hogy a mai este egy részében azt magyaráztam neki, miért nem kaphat rázógépet karácsonyra.

A másik, amiért érdemes odamenni, az az, hogy tényleg nagyon szépek a díszek (rengeteg árnyalat és alárnyalat, különböző mintával), és helyben is lehet vásárolni egyesével, körülbelül fél-harmadáron a nagyobb boltokhoz (Auchan, OBI, stb) képest. A helyiek örülnek a helyben vásárlóknak, mert így azonnal kapnak pénzt (június helyett, pff), nekünk meg jó volt, mert olcsó. Mucinak az elején azt mondtam, hogy ötöt választhat, a tizediknél kezdett gyanakodni, hogy ez már több mint öt, de hagytam, mert tényleg élvezte (ahhoz képest, hogy az elején kiszállni sem akart a kocsiból, mert ő otthon akart vonatozni velem). Szóval, a zsákmány:

Még egyszer megemlíteném, hogy ez javarészt Muci ízlése, ha egyszer végre felnő, távlati terveim közé tartozik egy olyan karácsonyfa, amelyen csak zöld alapon zöld mintás díszek vannak, vagy csupa kék (hideg árnyalatokban, mint a középső sor jobbról egyes és hármas).

A hely honlapja itt van: http://www.szabouveg.hu/hu*, térképet is lehet találni rajta, a GPS-ben viszont nem volt benne a tárnoki Pacsirtamező utca, úgyhogy a Halász József elejét ütöttem be, mert onnan nyílik balra (közvetlenül azután, hogy az ember átkel az M7 felett a Sóskúti úton, majd az első lehetőségnél balra fordul (az a Halász József)).

És akkor most megkeresem az interneten, hogy hány gramm liszt és hány gramm méz mennyi tejfölöspohárban, mert a gyerek ragaszkodik hozzá, hogy ha karácsony lesz, akkor mézeskalácsot kell sütnünk (soha nem lett volna szabad óvodába adnom, ahol mindenféle ötleteket hall).

* Ööö, a reklámért nem kapok semmiféle ellenszolgáltatást, tényleg jó volt.