Jó, volt az a köhögős meg hányós dolog együtt a gyerekkel karácsonykor, de akkor azt gondoltam, hogy legalább túlvagyunk a mélyponton, innen már jobb lesz.

Utána, amikor a medúzáknál tényleg medúzaszerűen, egy fotelen meg egy széken szétplaccsanva ünnepeltem* annak ellenére, hogy az L. reggel belém nyomott egy csomó gyógyszert, arra gondoltam, hogy biztosan ez a büntetésem azért, hogy előző este az L.-lel elgörbítettük egy kicsit az időt és a teret**, de legalább itt a mélypont, és most már tényleg túlvagyok rajta.

Aztán, amikor az újév kórházban talált, pedig nem is ittam, már nem gondoltam semmit, csak azt, hogy de jó, legalább hoztak be nekem Mekit (nagyobb és vacakabb munkáknál mindig engedélyezek magamnak egy Mekit, és erről előre szoktam sóhajtozni is, úgyhogy tudták, hogy mit hozzanak). Mondjuk enni nem nagyon voltam képes belőle, de legalább folyt belém egy kis víz.

Utána egy nappal már azon bőgtem a telefonban otthon, hogy (a) nem tudom, melyik az ügyeletes gyógyszertár, úgyhogy nem tudom kiváltani a receptjeimet, (b) ha tudnám, akkor se tudnám kiváltani őket, mert annyira fáj a fejem, hogy egyrészt nem vagyok képes pizsamából átöltözni, másrészt nem vagyok képes kimenni az ajtómig, (c) nehogy odajöjjenek hozzám a receptekért, mert én nem fogok pizsamában ajtót nyitni*** (nem mintha tudnék), (d) nincs más kaja itthon, csak cornflakes, de úgyis (b).

Szóval ezen a ponton egy újabb napig az otthon talált lejárt szavatosságú Rubophenekkel és Algopyrinekkel játszottam oroszrulettet, majd szenteltem annak két órát, hogy összekaparjam magam az ágyból, és kivonszolódjak a gyógyszertárhoz, ahol sírva kértem (tényleg nagyon fájt a fejem, olyan voltam a napon, mint a vámpírok a régi filmeken), hogy adjanak valamit migrénszerű fájdalomra. A gyógyszertárosnő tekintetén egyértelműen látszott, hogy aki szilveszter után két nappal is másnapos, az várakozzon csak csendben, de végül megkaptam mindent.

Utána újabb két napig fájt a fejem, és közben eszembe jutott, hogy én ismerem a Magyar Fejfájás Társaság egyik volt elnökét (nem szakmai vonalon), úgyhogy gyorsan írtam neki egy rendkívül részletes levelet, amelyben többek közt olyan képszerű leírások is szerepeltek, minthogy “ahova feltolom a napszemüveget a fejemen” (tényleg nagyon rosszul voltam, vagy félkómában bámultam magam elé, vagy bőgtem). A postafordultával megérkező válasz nagyjából azt tartalmazta, hogy “hát az influenza fejfájással jár, meg az arcüreggyulladás is” (jó, meg pluszban azt, hogy nézzek be hozzá nyugodtan, ha aggódom), mindenesetre én határozottan jobban éreztem magam attól, hogy nem szerepeltek benne az “agyhártyagyulladás” meg az “agydaganat” szavak.

Ekkor viszont úgy éreztem, hogy valamit mégis tenni kéne, úgyhogy sírva (itt már Aszpirint/Advilt/Algoflexet rotáltam, hol segített, hol nem) elmentem a legközelebbi kórház fülorrgégészetére, ahol ki volt írva, hogy “kérjük, ne zavarják kopogtatással a rendelést”. Mivel egyedül voltam, negyven perc múlva azért bekopogtam, mire a doktornő lecseszett, majd behívott és megvizsgált, meg röntgen, meg minden, arcüreggyulladás, egyik fele felszakadt, másik nem. A doktornő még megkérdezte, hogy megveszem-e a sokezres antibiotikumot, vagy szúrja fel, mire csak annyit feleltem (zokogva), hogy remélem, lehet a patikában kártyával fizetni.

Szóval a pillanatnyi helyzet az, hogy élek, immár csak hatóránként szedek fájdalomcsillapítókat, lassan öt percnél hosszabban is tudok képernyőre nézni (ezt két napja írom a telefonomon), néha leveszem a napszemüvegemet idebent, kiolvastam a Kálmán Olgát, és ahol azt írta, hogy a fájdalomtól napokig nem aludt, tisztára olyan voltam, hogy I feel you, girl****, irodalmi hasonlattal pedig pillanatnyilag Esther Greenwoodhoz tudnám hasonlítani magam az Üvegburából, mert bár noha a gyógyszertárig már el tudok menni, minden olyan távolinak és halknak tűnik (füldugulás). Ja, és soha többé nem ejtem ki a számon azt a kijelentést, hogy “de legalább túlvagyok a mélyponton”.

* Noha Isolde sütőtöklevese (szalonnával. Sok-sok szalonnával) tényleg gyógyító erejű volt, teljesen objektíven nagyon jóra sikerült. Kétszer is vettem, meg minden.

** Nem, még mindig nem járunk, hanem először legóboltba mentünk, utána átlőttünk egy fát pezsgősdugóval a parkolóban, utána nagyon sokat ittunk, és amikor már tényleg nagyon sokat ittunk, akkor az L. szilajul előkapta Hal Hartleynak a Surviving Desire c. filmjét, amelyet korábban is megnézetett velem párszor, és azzal a felkiáltással, hogy ebben minden benne van, amit a párkapcsolatokról tudni kell, berakta a lejátszóba, én meg különböző jeleneteknél megjegyeztem, hogy ez tisztára olyan, mint én vagyok, meg ez is.

*** Igen, olyan voltam, mint Emerenc Az ajtó-ban, csak macskák nélkül.

**** És ő is állami kórházba ment!!! Mondjuk azon a gondolatkísérleten elvihogtam magamban egy darabig, amikor egyszer csak bevillant, hogy mihez kezdene nőideálom (Kálmán Olga) a férfiideálommal (Ryan Goslinggal): RG néz, mire KO azt mondja, hogy “na ne mondja már nekem, Gosling úr, hogy nem tudott volna felvenni egy másik kabátot, amíg ebből kimosatja ellenségei vérét, így mégsem illik társaságban megjelenni”, de ettől megfájdult a fejem, úgyhogy megint sírnom kellett.