Szerencsére vannak helyzetek, amikor nem korlátoz az önkifejezésben a lépcsőház-effektus, és azonnal eszembe jut a megfelelő válasz, például arra, amikor ma ott álltam egy portán, kezemben egy csokor vörös rózsával*, kicsit szakadt harisnyában**, és azzal búcsúztattak több ember füle hallatára, az átlagosnál kicsit jobban artikulált és emeltebb hangon, hogy “még szerencse, hogy vagy nekünk, mert így nem kellett profi pornószínésznőt hívnunk”, én pedig rögtön rávágtam, hogy hát most köpni-nyelni nem tudok.

(Mert kínos lett volna elkezdeni ismeretleneknek magyarázkodni, hogy igazából arról van szó, hogy az egyik kolléga talált egy különösen nagy epret a többi között, és fel akarta tenni instagramra, de akkor már úgy akarta befényképezni, hogy látszódjon, mekkora, mondjuk egy emberi tenyérben, és akkor elkezdtek arról beszélni, hogy de akkor már egy profi pornószínésznő tenyerében kellene, mert azoknak direkt kicsi a kezük (meg a mellükön kívül mindenük), hogy nagyobbnak látsszon benne az eper, és akkor egyszer csak mindenki rám nézett, nem nagyon volt választási lehetőségem).

* Odafelé menet megint megszagoltam az egyik kertből kilógó rózsákat (nagyon szépek), mire előugrott a bokor mögül egy idősebb bácsi, hogy á, most végre elkapott, és nagyon örül, hogy tetszenek a virágai, hadd adjon pár szálat.

** A gyerek még nem tud cipőfűzőt kötni, ezért csak tépőzáras cipője van, amit néha segítek fel-levenni, ha sietünk, nem akarok róla beszélni.