Amúgy meg erről az egész combinós ügyről az jutott eszembe, hogy egyrészt én abszolút nem vagyok az a virággyerek, aki szerint bármilyen mások ellen elkövetett erőszakos cselekményt legalizál vagy felment a hányatott gyerekkor meg a sanyarú körülmények, másrészt viszont hogy mennyire nem létezik az az emberek fejében egy egyértelmű, piros sávként leképződött vonal, amelynek vagy az egyik oldalán áll mindenki, vagy a másikon, és amely azt jelzi, hogy be kell-e valakit zárni az OPNI-ba, vagy nem.

Oké, én nem ismertem annyira ezt az Áront, párszor beszélgettünk, miután hazajött Párizsból (ahol stoppolt és másoknál héderelt), és voltak sötét pillanatai, úgy értem, amikor nagyon frusztrált és letört volt a kudarcok miatt, és a szüleit okolta, vagy másokat, akik kicsesztek vele, de ezekből egy fél órás beszélgetéssel ki lehetett hozni, amivel nem a saját terapeutai képességeimet szeretném az egekbe emelni. Mármint nem rajtam múlt, egy igazán beteg emberrel nem lehet kezdeni semmit, de volt benne annyi önirónia, hogy amikor azt mondtam, hogy felnőtt fejjel, külön élve azért kicsit ciki bármiért a szülőket hibáztatni, akkor nevetett, meg kábé annyit ismételgettem, hogy minden rendben lesz, csak el kell tervezni, hogy mitől és hogyan lesz rendben, és ettől átváltott jóval optimistábba. Meg tökre örült, amikor főztem neki egy kávét, vagy mittomén, egyszer kimostam a cuccát, szóval nem paranoiába és pszichózisba merülve töltötte minden egyes percét.

És közben folyamatosan tett dolgokat másokért, úgy értem, áthívta a barátait, ha volt pénze, mindig adott a hajléktalanoknak, egyszer megmentett valami cigánylányt az őt futtató úriembertől, és oké, hogy lehet, hogy az ezek táplálta nárcisztikus visszaigazolásokkal kompenzálta a kisebbségi komplexusait, de legalább csinált konstruktív dolgokat, és azzal kompenzált, nem pedig a csaját verte, vagy a környezetét abúzálta verbálisan.

És a hajléktalanságtól, meg az azzal járó (mentális és fizikai) elszigetelődéstől azért mindenkinek nagyon el tudnak vándorolni a gondolatai meg a világlátása olyan helyekre, ahol sárkányok élnek, ha még iszik és drogozik is hozzá, akkor pláne, és erre nem a sárga ház lenne az ellenszer, hanem (még bűnelkövetés előtt) a rendszeres kontaktus normális, rendezett életet élő emberekkel, akik biztosítják a reality checket (folyamatos visszajelzés, büntető/jutalmazó gesztusok, viszonyítási pontok ahhoz, hogy hol állok én).

És tényleg nincs egy éles határvonal, nekem az aránylag szűk és a távolabbi ismeretségi körömben is vannak olyan emberek, akik nem tudnak (és nem akarnak) uralkodni magukon, ha elönti az agyukat a düh, akik isznak és olyankor művészfilmekbe illően elmebeteg dolgokat csinálnak, akiknek logikátlan, paranoid megnyilvánulásaik vannak, akik provokáció esetén képesek az utcán összeverekedni valakivel*, akik az ún. jobboldalra szavaznak, és mégsem záratnám őket a diliházba, egyrészt, mert kedvelem őket, másrészt, mert azért kedvelem őket, mert ezek mellett van bennük egy csomó más tulajdonság is, amiért kedvelhetőek, a gyengeségeiket pedig kezelik. De szerintem mindenkinél tapasztalható, hogy magánéleti válság vagy egyéb rossz élmények hatására rosszabbul kezeli az ilyen-olyan negatív hajlamait (míg, ha minden jól megy, lehet, hogy észre sem lehet venni ezeket), nem tudom, melyikünkkel mi történne egy nagyobb, helyrehozhatatlan trauma, mint például a hajléktalanság esetén.

Szóval oké, mások villamos elé lökése megbocsáthatatlan, de ha az összes ilyen eshetőséget felelősségteljesen meg akarnánk előzni, ahhoz egy nagyon nagy épületet kellene felhúzni.

* Ettől nekem pl. a hideg futkározik a hátamon, de szó szerint, pedig tudtommal soha nem ártott fizikailag senkinek: http://bloggerkeblogja.wordpress.com/2014/06/23/30-ev-buntetes-az-elettol/