…nem tudományos értékű statisztikához: szoktál-e álmodban repülni, és félsz-e közben? Továbbá minden egyéb infó jöhet a témában.
Reklámok
settenkedve lopakodó
félrebeszél, a kezét figyeld
…nem tudományos értékű statisztikához: szoktál-e álmodban repülni, és félsz-e közben? Továbbá minden egyéb infó jöhet a témában.
mellúszásos verziós, fantasztikus repüléses álmok szoktak lenni. szabadtérben is, egész magasra, csak akarnom kell és feljebb úszom… és igen, mikor felkelek, akkor is teljesen élénken él bennem az érzés…
Szoktam, és nem félek közben. És néha felébredek.
Régen nagyon sokat repültem, rendesen repkedtem a házak felett, viszonylag könnyen, később mellúszós verzióban. Meg van az a fajta, amikor csak lebegek a föld fölött pár centivel, tudva, hogy ha akarnék, repülhetnék. Visszatekintve: általában minél kiegyensúlyozottabbab vagyok, minél inkább rendben/kézben van az életem, annál kevesebbet repülök.
En rengeteget repulok almomban. Kicsiket ugrok es utana repulok. Alacsonyan, melluszasban. Nagyon kellemes, sot annyira kellemes, hogy utana ebren is tobbszor eszembe jut es ugy erzem tenyleg kepes vagyok ra.
Ha szobában repülök, akkor előtte mindig ugrálok, s olyan, mintha rugók lennének a lábaimban, egészen a plafonig tudok felugrani. Onnan váltok repülésre, illetve zuhanórepülésre. Ha a szabadban repülök, akkor előbb körözök valami felett, aztán megint zuhanórepülés. Mindkét esetben “vigyázállásban” vagyok és rettentően szédülök és félek, de újra és újra megpróbálom, mert várom és hiszek benne, hogy egyszer mámoros lesz a repülésem. Még sosem értem földet.
Repülőn repüléssel is gyakran álmodom, általában az utcánkból szokott kigurulni a Boing 747-es és vissza is ide ér általában. Kicsit izgulok, hogy minden rendben menjen :) Ezeket az álmokat nagyon szeretem és élvezem. Bár úti célom van, de eddig csak kétszer érkeztem meg oda, ahova szerettem volna. Egyszer volt főszereplő a repülőgép beltere, akkor inkább hasonlított egy nagy moziteremhez, vetítettek is benne színes, szélesvásznú filmet.
Nem tanultam az irányított vagy tudatos alvást vagy álmodást, de tudok folytatásosan álmodni.
Egyszer pedig ugyanazt álmodtuk a lányommal, egymás szavába vágva meséltük el. Nagyon félelmetes volt, azóta tartózkodunk attól, hogy beszámoljunk egymásnak az álmainkról.
És általában megálmodom, hogy a közeljövőben (kb. egy hét alatt) ki fog meghalni a családból, illetve mely közismert személyiség huny el.
Nem szoktam repülni, de összesében ritkán álmodok – vagy csak ritkán emlékszem rá.
Felnőttként már sajnos nem, gyerekkoromban sokszor álmodtam. És annak ellenére sajnos, hogy egy kivételével mindig azért szálltam fel, mert piszkáltak az osztálytársaim (ez a valóságban is így volt). Maga a repülés nagyon jó élmény volt; nem csapkodtam vagy ilyesmi. A felszálláshoz kellett erősen rágondolni, utána már ment magától.
Kimaradt: nem féltem, sosem zuhantam, és mindig szabadban repültem (ott pedig nem zavartak, sőt eszembe se jutottak a terepakadályok)
szoktam repülésről álmodni, és kifejezetten jó érzés. sokszor ennek segítségével menekülök meg a támadó elől. de amúgy is szuper, felülről látni a világot. (szintén a mellúszós technikával nyomom.)
Nemtom, ér-e még válaszolni, így az új bejegyzésed után, de tegnap elfelejtettem…
Régen nagyon sokat repültem álmomban, volt, hogy lassú, mellúszós módszerrel, volt, hogy superman-szerűen, volt, hogy kitárt karokkal, mint Sam Small. Viszont ez az egyre nagyobbat ugrós repülés, ez nem volt sosem. De mindig nagyon élveztem ezeket a repüléseket -m ondjuk elég sokáig tényleg repülésmániás voltam, vitorlázórepültem is, meg minden.
Viszont az utóbbi pár évben teljesen eltűntek a repülős álmok… Na, majd ma éjjel gyúrok rá.
Regen rendszeresen repultem es elveztem…
igen, nem. másnap meg szomorkodom.
Szoktam, de nem gyakran, es kemeny erofeszites, mintha usznek. Ahogy nem teljes erobol csinalom, mar sullyedek is. Nem szobaban ugyan, de sose jutok magasra kint, es gondot jelentenek a villanyvezetekek az oszlopokon.
Rendszeresen repülök, általában mellúszásban mindenfelé . Nagyon jó érzés, könnyű vagyok. Magától értetődő természetes dolog. Soha nem félek. Beltérben is szoktam, de ott inkább csak magasra ugrok nagyon lassan és csodálkozok, hogy a többieknek ez miért nem megy.
Egyszer sikerül gyorsúszásban bukófordulóval megfordulnom egy házfalon a járókelők fejmagasságában.
Zuhanásra nem emlészem, csak magára az ébredés pillanatára, hogy nagyon félek hogy összetöröm magam.
ez családi vonás lehet, mer én – kisan húga – szintén mellúszásban szoktam repülni, sokszor, és az egyik kedvenc visszatérő álmom! (A másik az amikor rájövök hogy hátrafelé egy lábon ugrálva közlekedem)
Gyakorló lélekgyógyászként állítom, hogy álmunkban azért repülünk, mert a lelkünk simán kilép a testünkből, lelkünk szabad és mindenre képes, ha éppen test nélkül élünk akkor így közlekedünk. A zuhanás nem más, mint amikor a test már ébredezik, de lelkünk még csavarogna, de hamar vissza kell érni :D
szoktam. nem felek. zuhanni is szoktam. akkor se felek.
pzs
Szoktam repülni és sosem félek közben (de általában menekülök valakik elől).
Nem tudom mennyire rontja a statisztikát: évek óta nem szoktam álmodni, vagy legalábbis soha nem emlékszem ébredés után arra, hogy álmodtam volna egyáltalán valamit.
Viszont régebben, talán 20 éve is már, többször is álmodtam a repülésről, általában lebegtem az udvar, a kert felett, akár egész magasra is, és nem, félelemre nem emlékszem.
Sohasem szoktam sem repülni, sem zuhanni, sem semmi ilyesmit. Ez baj? Pszichopata vagyok?
Isolde, ha szerinted azért ölte meg a lány a húgát, hogy ismét találkozzon a fiúval, akkor mindenképpen!
A földről elrugaszkodva szállok fel, mintha szárnyam lenne. Néha nehéz, néha könnyen megy. Előfordul, hogy tudom, hogy álmodom és biztos vagyok benne, hogy menni fog ébredés után is. Sok lenyűgöző kép marad meg ezekből az álmokból.
Állva , széttett karokkal repültem álmomban. Gyerekkoromban sokszor, azóta ritkábban. Általában fehér, lobogós ruhában. Tisztának és boldognak éreztem magam közben. Olyan most minden pont tökéletes szerűen.
Sokszor repültem már álmomban, de évekig nem jutottam sehova, tehát olyan céltalannak tűnt. Kellemes volt, semmiképp se félelmetes, pedig nem vagyok a létrán mászós fajta, széken állva is félek, repülés közben viszont kifejezetten békességes érzésem volt. Később pedig repülők is voltak már az álmaimban, amiket rendszeresen magam mögött hagytam, mert gyorsabban repültem, és ettől rém büszke voltam :-) Szépek voltak oldalról nézve, általában erre ébredtem fel.
Szoktam repülni, vagyis inkább lebegni a levegőben. Elég fura testhelyzetben: mintha széken ülnék, de nincs alattam szék. Többnyire városban, utcák felett, csak néhány méter magasságban. Nem félek. Nagyon kellemes, nyugalmas állapot.
hát ez vicces, hogy éppen most jött. régen rengeteget repültem álmomban, általában csak akkor kezdtem el félni, amikor egyre magasabbra értem, mert amúgy olyan volt, mintha a gravitáció felfelé húzna, és nem lefelé. mindenben állandóan megkapaszkodtam, hogy ne menjek olyan magasra. ja, és a villanyvezetékektől én is mindig féltem. ha nem húzott az a furcsa erő felfelé, akkor nálam is a mellúszás szerű, elég lassú és nehézkes repülés volt a jellemző. aztán egy ideig nem volt ilyen álmom, és pár nappal ezelőtt egy nagyon hosszú és nagyon intenzív álomban rengeteget repültem, nagyon sok féle helyen, nagyon-nagyon gyorsan, és rettentően élveztem. egyszer, amikor egy magas házban kicsit megálltam, és egy ablakból nekirugaszkodtam újra, akkor egy pillanatra belámnyilallt, hogy “úristen, mit csinálok most”, de aztán menni kellett, és nem volt idő félni. a magasabb helyeken most is volt bennem egy kis félsz, viszont itt inkább arra kellett ügyelnem, nehogy nekimenjek valaminek, mert annyira durván gyorsan repültem. aztán a végén persze kiderült, hogy oda kell érnem az óvodába a gyerekért, azért tudok ilyen hipersebességgel száguldani, pedig egészen addig a hétköznapi élettől teljesen elrugaszkodott események sorozatán mentem keresztül. mindent összevetve amúgy szeretek nagyon repülni álmomban, és ez a legutolsó vitt mindent, napokig tök jól éreztem magam tőle utána. mintha valami hatalmas kő esett volna le a mellkasomról. köszönöm az írásterápia lehetőségét :)
tényleg, és úgy is szoktam közlekedni álmomban, ami már majdnem repülés, hogy ugrándozom, és egyre nagyobbakat tudok ugrani olyan pózban, mint amikor távolugrik az ember. a végén már simán tudom irányítani, hogy meddig maradjak a levegőben. és még az is érdekes az ilyen álmok közben, hogy általában az emberek nem látják, hogy képes vagyok erre, mintha kicsúsznék a látóterükből ahogy elemelkednek a lábaim a talajtól. na tényleg abbahagyom.
http://www.xkcd.com/1376/
ezt még nem is láttam, köszi :) aha, valahogy így, csak a póz egy kicsit más.
Repültem már, egyszer vagy kétszer, de csak egyre emlékszem konkrétan: a volt középiskolám aulájában repkedtem, volt egy alapvető lendületem, amire rá kellett “erősíteni” ha felfelé akartam kanyarodni, hogy ne ütközzek a 3 szint valamelyikébe, és megállni nem tudtam, tehát egyfolytában navigálni kellett. Nem volt jó emiatt maga az élmény, és álmomban nem is tudtam igazán, mit kezdjek vele, odakerültem, és “beragadtam”, mint valami éjjelilepke egy kis szobába. Nem is emlékszem, hogyan ért véget pontosan.
Viszont lőttek már fejbe álmomban, amit “tudatosan” éltem át, azaz gyakorlatilag meghaltam. Állítólag nem halunk meg álmunkban pedig. (A sztori: valami emberrablós szituációban voltam egy székhez kötözve, és nem árultam el valamit vagy valakit, ezért oldalról fejbe durrantottak, én meg, miközben tudtam, hogy már nem élek, láttam is magam oldalra billent, roncsolt fejjel, sajnáltam az illetőt, hogy így aztán végképp nem tudja meg, amit akart… :-P )
bcde, én is haltam már meg kétszer, egyszer egy vár tövében lefejezett egy karddal egy rengeteg és nagy szoknyás nő, és tudtam, hogy férfi vagyok éppen (amúgy nem). levegő után kapkodva ébredtem ahogy az álomban minden elsötétült, és elég ijesztő volt, mert úgy 12-13 éves lehettem. egyszer pedig engem is lelőttek, akkor is nagyjából ugyanígy ébredtem (és a lőfegyverektől nagyon félek amúgy, mármint ha felém mutatnak, vagy csak elképzelem, hogy felém mutatnak :))
Igen. kb 1,5 éves korom óta. most 31 vagyok. mindig ugyanaz az álom. ugyanúgy repülök egy toronyból. az fallikus szimbólum. mármint a torony. 31 évesen ok, de mi volt velem másfél évesen??? már nem félek. mindig nagyon várom, h mi lesz a vége, de álmomban is tudom, hogy álmodom (újabb wtf) és mindig felébredek. amúgy nem zuhanós hanem repülős élmény valamiért.
Gyakran álmodok (azaz emlékszem rájuk), de még sosem repültem, és mindig irigykedem azokra, akik ilyesmiről számolnak be. Zuhanni is csak nagyon ritkán, és nagyon kis magasságból.
Ha menekülök, akkor általában elhagyatott házak, hiányos lépcsőfokain futok fel, amíg lehet.
Igen, gyakran repülök és MINDIG leesek…de félni sosem félek, zuhanás közben is olyan, hogy most majd megtudok-átélek valamit… (Fura ez az álom izé, van teljesen hétköznapi és van, hogy tudom:éjjel nagyon messze jártam, akkor ébredni is más, a napom is más.Mellékszál, bocs…)
Szoktam. Gyerekkoromban rendszeresen, most már valamivel ritkábban (34). Van hogy szépen alászállok valamilyen magas helyről, és suhanok, de leginkább sétálás helyett csak felemelkedem és a föld felett nem sokkal süvítek előre. Nem félek, sőt, a legjobb dolog a világon.
holnap majd bővebben kifejtem, hogy miért érdekel, de nem olyasmiről van szó, hogy konzekvenciákat akarnék levonni azokra nézve, akik repülnek és akik nem, tényleg csak kíváncsiság, hogy mennyire gyakori ez a dolog, és milyen érzésekkel jár.
az érzés álom közben nem túl meglepő, mert teljesen magától értetődő, hogy tudok. olyasmi boldogság mint futni egy illatos réten, vagy kitárt karokkal forogni az esőben, vagy biciklizni az első szép tavaszi napon :)
Néha. Olyankor én is mellúszás-szerûen közlekedek, de nem felhôk közt, hanem beltérben. Ha nagyon koncentrálok, sikerül egészen a plafon közelébe jutnom. Amúgy miért érdekel?
Banyek. Azt hittem, én vagyok az egyetlen idióta, akinek még repülni is csak a szobában sikerül.
repülök, de nem félek (egyébként kb. úszás, csak levegőben).
Viszont néha villamosvezetek, és sose tudok megállni a kereszteződésben… attól félek.
Szoktam. Először nem félek, de közben rá szoktam jönni, hogy repülni valahogy “nem normális” dolog, és onnantól nem is nagyon megy már, meg frászban is vagyok, hogy lezuhanok.
Zuhanás számít? Régen féltem, de mióta rájöttem, hogy nem fáj a leérkezés már nem félek. Igazából a földet érés előtt elsuhanok mint Arthur Dent, amikor már megtanult repülni.
Repülni nem, autót vezettem mindig helyette egészen addig, amíg meg nem tanultam autót vezetni. Azóta nem.
szoktam igen, elég gyakran. a repülés jó nagyon, amitől félni szoktam, hogy a villanyvezetékek közé keveredek valahogy..
Gyakran. És sosem félek. Pedig ébren oly borzalmas tériszonyom van, hogy a hokedlire is csak akkor merek felállni, ha valaki fogja a kezemet.
én álmomban maximum rohanok, bár jobban belegondolva ébren is… lehet hogy a kevés alvás az oka és nincs elég kifutópálya felszállni. Komolyra fordítva a szót, nem szoktam repülni, legalábbis nem emlékszem.
Nem szoktam, futni szoktam, illetve mostanában autóban ülni. Tegnap amikor csöngött az ébresztőóra ki akartam szállni az autóból de nem tudtam, mert valaki beállította a gyerekzárat. Így aludtam tovább
Igen, és nem szoktam félni, sőt, kifejezetten jó érzés. Bár mostanában nem volt ilyen álmom, régebben gyakrabban előfordult…
Mar nem. Viszont gyerekkoromban szinte minden almomban repultem. Mondjuk igaz, altalaban menekultem valami (leggyakrabban kutya) elol. :)
igen, szoktam. nem, nem félek. gyerekkoromban általában mellúszótempóban szeltem a felhőket, most inkább szupermen-stílben tolom.
Zuhanni szoktam, nem felek csak megijedek leerkezeskor és felebredek ra.
a zuhanás az szerintem egy másik dolog
én álló testhelyzetben jutok egyre magasabbra, mintha a gravitáció kevésbé szívna le, és egyszer csak elrugaszkodom úgy, hogy ha ügyesen koncentrálok, nem is esem le többé
és finom, békés, természetes érzés így közlekedni
Pont, mint TK. Szinte szóról szóra. Talán nem is koncentráció, csak átkapcsolódás egy másik üzemmódba. Legalábbis a fenntartása nem igényel erőfeszítést. És tényleg király érzés!
Kár, hogy kinőttem. De egy időben rendszeresen álmodtam ilyet. Assz’em, gimis koromban.
Köszi, hogy eszembe juttattad. Megyek is, megpróbálom újra…
Dettó.
Izé. Ezt Kira kommentjéhez szántam… Szóval zuhanok, de nem félek, csak felébredek…