Birminghamből utána Edinburghba vezettünk tovább. Skóciát onnan lehet felismerni, hogy hirtelen nagyon szép lesz minden, körbe-körbe magas hegyek tornyosulnak a zöld és a kék minden színében (de a talajviszonyok amúgy is fraktálosak, a völgyekben dombok, tovább közelítve hepe-hupák), és minden létező lehetőségnél birkák és kontrasztosan fekete-fehér tehenek helyezkednek el festői elrendezésben. A Welcome to Scotland tábla előtt nem sokkal egy ilyen benzinkút/autópálya-pihenő várt minket kacsatóval, tájjal és étkezési és olvasási lehetőségekkel (a helyben, szabadtéren sütött birkadarabokat és steaket nem fotóztam le):

 

Már eleve az autópályák is jobbak voltak, mint Németországban (néha elmerengek azon, hogy mennyire nem vágyom vissza a német auópályákra), de az utolsó olyan ötven mérföldet egy kétsávoson tettük meg, festői kőépületek, várromok és további állatok között. A gyep smaragdszínű volt és süppedős, a levegő friss és tiszta, a vadvirágok az égig értek, a házakat lelkiismeretesen körberakták birkákkal, virágoskertekkel és zuzmóval. Amennyiben mohos kövekről gyűjtenék képeket, innentől kezdve nem tenném, mert lenne elég egy életre, és lochokban (tavak) sem szenvedtünk hiányt.

  

Érdemes még megjegyezni, hogy Skóciában az eddigi tapasztalataim szerint minden nap esik az eső (az a fajta, amit szinte észre sem lehet venni), és minden nap ragyogva süt a nap. Az időjárását leginkább változékonynak tudnám nevezni.

Edinburghban kivételesen nem tévedtünk el, pedig ott kezdődött a GPS-átok (Skóciában nyomokban található térerő, GPS és Internet, de csak nyomokban). A város már első pillantásra annyira szimpatikusnak tűnt, hogy olyan hét óra vezetés és rövid kipakolás után rögtön kirontottunk, és megmásztunk egy hegyet. Edinburghban nagyon nehéz bárhova is eljutni anélkül, hogy az ember véletlenül meg ne mászna egy-két hegyet, ugyanis egy kisebb hegyvonulatra épült közvetlenül a tenger partján.

Csak érzésre indultunk útnak, először a zsiráfokat keresve, utána felmásztunk egy dombra, ahonnan be lehetett látni a várost, majd végigmentünk a Rose Streeten, és vissza a Forth partján.

Azt nem mondanám, hogy Bruges labdába sem rúghat, de azért komoly riválisa támadt, pedig a várban, amelyről egyszer 150 oldalt fordítottam, be sem mentünk. Az általános benyomásaimról a következőket tudnám elmondani:

   

Amúgy biztosan van olyan, hogy az embernek elege lesz az ódon, kísértetjárta kőépületekből, kiltmakerekből, a skót akcentusból és a smaragdzöld gyepből, és egyszer majd én is nagyon szeretnék eljutni ebbe az állapotba.