jé, nincs nálam kultúra kategória kategória bejegyzései

mindenféle nemzetiségű istenekről

Az úgy volt, hogy valamikor több mint tíz éve olvastam először Gaimant, mi több, rögtön az Amerikai isteneket, ami két szempontból is katartikus volt, (1) hogy így is lehet (írni), (2) hogy nem idegesít a magyar fordítása. Ez utóbbi annyira megdöbbentett, hogy emlékeim szerint azonnal le is stalkoltam a fordítóját, egy bizonyos Juhász Viktort facebookon, és hosszan kontempláltam azon, hogy megírjam neki, hogy mennyire jó volt ez a fordítás, de utána úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön fangirlködésnek, és amúgy is nagyon gáz szöveg, és amúgy is minden bizonnyal százával kapja a hasonló üzeneteket*.

Snitt.

Utána, körülbelül tíz éve Psyclone Jack elvitt egy házibuliba, ahol nem ismertem senkit, úgyhogy csak üldögéltem békésen, mint egy növény, és egyszer csak odajött hozzám egy fiú, hogy jól hallotta-e, hogy én fordítom a Pratchetteket, és tök jó lett az első, és akkor órákon át Pratchettről beszélgettünk. A második óra magasságában (amikor már eleget dicsértünk engem) visszakérdeztem, hogy és ő mit csinál, mire kiderült, hogy többek között az Amerikai isteneket fordította**, és ezzel az Univerzum egy tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy áradozzak a művészetéről anélkül, hogy eszelős fangirlnek tűnnék, aki ismeretlen fordítókat stalkol le facebookon.

Azóta amúgy rendszeresen, de sokkal kevésbé megtervezetlenül futunk össze különböző eseményeken (immár brainoiz és lucia néven, nem a fordítói álnevünkön), ahol órákig beszélgetünk fordításról (az alapvetően liberális medúzák például miattunk bannolták a témakörök közül a fordítást, úgyhogy most már kénytelenek vagyunk suttyomban elvonulni, hogy átadjuk magunkat bűnös intellektuális vágyainknak, legutóbb pedig talán azzal kerültük meg a tiltást, hogy kiadókról beszélgettünk), és amikor egy ideig valamiért nem futunk össze, akkor hosszan levelezünk a fordításról, illetve felváltva látogatjuk ugyanazokat a városokat, de az csak véletlen. (Itt megjegyezném, hogy Neil Gaimannel talán ott rontottam el, hogy nem véletlenül futottam össze vele egy házibulin, hanem direkt elmentem turistázva a lakóhelye közelébe, Skye szigetére, ahol terveim szerint meg kellett volna mentenie attól, hogy az ismeretsége nélkül éljek egy esetleges záportól, amire Skóciában bármelyik napon biztosan lehet számítani, de nem így alakult)****. Mindenesetre vittem onnan brainoiznek egy odavalósi mini whiskeyt.

Időközben egyébként olyan kis triviák is kiderültek a sors holisztikus üzelmeiről, hogy tizenhét éve, amikor Tunéziába utaztam, az egyetlen könyv, amit magammal vittem, az Oscar Wilde-összes volt, ami részben szintén az ő fordítása (ezzel akkoriban nem voltam tisztában), és egy pontján ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy az ő szövegéből képeslapon elküldjek belőle egy idézetet az L.-nek (akivel brainoiz azóta szintén jóban van).

Na, a lényeg, amiről ez eszembe jutott, hogy megjelent az Amerikai istenek c. készülő sorozat (filmbe egyszerűen tényleg nem férne bele) előzetese, itt megtekinthető, és nagyon sokat ígérőnek tűnik, bár kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy bármilyen is lesz, könyvben jobb.

 

* Érdekes párhuzam, hogy többek között akkor is így voltam, amikor Czeizeltől olvastam a Tudósok, gének, tanulságokat, és az első rögtön Semmelweis volt, akinek a sztorija teljesen feldúlt, pár napig nem is folytattam a könyvet. Most viszont a posztumusz önéletrajzát olvasom, amiben két mondatban szomorkodik egy kicsit, hogy mennyi munkájába került feltárnia S. halálának pontos körülményeit, és úgy érezte, ezzel valahol igazságot is szolgáltat neki, de teljesen elkedvetlenítette az össznemzeti felháborodás hiánya, úgyhogy neki talán mégiscsak megírhattam volna, hogy feldúlt a könyve, nem tudom, az ilyesmi mennyire számít fangirlködésnek (lehet amúgy, hogy csinálnom kéne egy “életem meg nem írt összes levelei” taget).
** Igen, voltak róla képek a facebookon, de az arcmemóriámról annyit, hogy nemrég volt talán a Discovery Channelen*** egy műsor az arcvakságról, amelyben többek közt megemlítették, hogy a népesség kb. 10%-át érinti, de sokan nem tudnak róla, egy ausztrál nő is csak úgy jött rá, hogy megnézett egy műsort, amiben azt magyarázták, hogy az arcvakok ezt a két fotót ugyanannak az embernek látják [képbevágás], és, hogy mondjam, szóval az a két kép tényleg tök egyforma volt.
*** Discovery Channelem (és további nyolc ismeretterjesztő csatornám, a többit nem bírom nézni) úgy lett, hogy lejárt a hűségem az Internetre, és megugrott a havidíj, mire bementem a szolgáltatóhoz, és határozottan felszólítottam őket, hogy adjanak valami kedvezőbb ajánlatot, nem akarok kifogásokat, kerüljön bármibe, pénz nem számít, és mire kijöttem, a havidíjam ugyan csak egy ezressel csökkent, de lett belföldre bárhova ingyenes vonalas telefonom, százötven csatornám és egy mobilnetem ezért az árért. Úgyhogy most néha az alaszkai hajózás belső titkaira takarítok, meg ilyenek.
**** Érdekes trivia egyébként, hogy Neil Gaiman már évek óta Skye szigetére akart költözni (ebben is hasonlítunk), amikor is összejött élete szerelmével, egy jóravaló punk asszonnyal, akiről kiderült, hogy odavalósi, éppen ezért leginkább utál ott lenni (a nagynénik, meg minden). Ennek ellenére azért ott van a rezidenciájuk.

leginkább sorozatokról

A fűvel meg az volt, hogy februárban már éppen elkezdtem gondolkozni azon, hogy le kéne vágni, mert nagyon megindult, amikor eljött az idei tél két havas napja közül az egyik, és én megnyugodva önigazolhattam, hogy azért mégiscsak hülyén nézne ki, ha hóban fűnyíróznék. Úgyhogy ehelyett végignéztem egy éjszaka alatt a True Detective teljes első évadát (az első három rész alatt várnom kellett, hogy most behívnak-e dolgozni, utána meg már nem bírtam abbahagyni), mert azt mondták nekem, hogy Matt McConaughey Ryan Goslingot játssza benne. Így, egyben lenyomva egyébként teljesen jó volt (filozofálgatós hangulatkrimi a hangsúllyal a local colouron meg a lélektanon a bűnügy helyett), megjegyezném, M. Conaughey simán átment benne, és levágta a füvet, mert az egy olyan kor volt, amikor a férfiak még férfiak voltak, a nők pedig nők. Mondjuk másnap tolmácsolás közben zavaróan sokat mentek a fejemben olyan mondatok texasi akcentussal, hogy “I don’t sleep, I just dream”, meg hogy “of course I’m dangerous, I’m police, I can do terrible things to people with impunity”, és sajnos pont nem délvidéki, zaklatott lelkű amerikai zsaruknak kellett tolmácsolnom, de megoldottam.

Ettől vérszemet kaptam, mármint hogy vannak még jó új sorozatok, és ajánlókat kértem, amire mondták például a Banshee-t, de nem tetszett a címe (kicsit sok természetfeletti lénnyel kell foglalkoznom munkából is, a szabadidőmet inkább megkeseredett, sérült lelkű nyomozókkal tölteném). Mondjuk az L. azzal ajánlotta, hogy “tetszeni fog, dugós-bunyós-tesztoszteronhekus”, brainoiz pedig ezzel szinte percre pontosan azzal, hogy “sok tesztoszteron, magát seriffnek álcázó bankrabló egy kisvárosban, ezzel járó problémák, bosszú, erőszak, sok meztelenség, nagyon pörgős sztori”, de a gyanakvásomat ezzel nem sikerült elaltatniuk, mert tudom, hogy állnak a spoilerekhez*, és biztos voltam benne, hogy elő fog kerülni valami sikítozó lidérc vagy egyéb természetfeletti szál, és nekem ez komolyan nem hiányzik, hagyjanak békén.

Úgyhogy ehelyett ledaráltam a House of Cardsot (ördögien jó machiavellis-fehérházas) meg az Orange is the New Blacket (nagyon cuki, főszereplő lány börtönbe kerül régi csempészügy miatt, és ott cicaharcok meg háttérsztorik meg harapási sorrend, aránylag vicces is), a fű meg mindeközben tovább nőtt, egészen elképesztő magasságokat elérve. Úgy értem, én a benne meglapuló rovaroktól és kisebb rágcsálóktól nem félek annyira, de volt egy olyan pont, amikor az ajtón kilépve megszólalt a fejemben Attenborough hangján, hogy a gepárd a szavanna magas füvében megbújva lesi áldozatát (a gyereknek a természetfilm meg az Állati küldetés a drogja), és ez a lehetőség nem is tűnt olyan valószerűtlennek.

Szóval ekkor vonszoltam ki először a fűnyírót, és itt jött az a rész, mint amikor a filmekben összecsapnak a főhős feje felett a hullámok (fokozódóan drámai zene), mert a) nem találtam a fűnyírón a hálózati csatlakozót, b) amikor megtaláltam, bekapcsoláskor nem csinált semmit, c) elég cliffhangeresen ért véget az Orange is the New Black, és nem tudtam, milyen sorozatot kezdjek el most, szóval minden szempontból tehetetlennek éreztem magam a természet erőivel (elektromosság, Netflix) szemben. Végső kétségbeesésemben végül mégis elkezdtem nézni a Banshee-t.

A spoilerezést azzal kezdeném, hogy egy árva sikítozó lidérc vagy ilyesmi sincs benne, és az is hamar kiderült, hogy miért szerepelt mindkét leírásban a “tesztoszteron” szó. Ebből erőt merítve ismét kimentem a kertbe, és végül sikerült beindítanom a fűnyírót, de ó, jaj, a fű már akkora volt, hogy folyamatosan elakadt benne. Úgyhogy leültem, és elmerengtem azon, hogy vajon mit tenne a fűvel új példaképem, Lucas Hood, de ez nem sokat segített, mert arra jutottam, hogy a) megütné, b) meglőné, c) izé, szexelne vele, viszont miközben megnéztem még egy részt, eszembe jutott, hogy a garázsban biztosan van kasza, és tényleg.

Szerencsére nem tántorított el, hogy semennyire nem tudok kaszálni, a szomszéd viszont meglátott, rosszul lett, és átszaladt, hogy megmutassa a mozdulatot, majd ismét a saját kertjéből biztatott arra, hogy csináljam úgy, mintha haragudnék rá (a fűre). Ez Lucas Hoodnak például egyáltalán nem okozna gondot, a sorozat legelejétől utalnak arra jelek ugyanis, hogy komoly múltbéli frusztrációk nyomasztják, amelyeket nem fél fizikai erőszak útján levezetni másokon, amennyiben provokálják. Két dolog szolgál mentségére, az egyik az, hogy mielőtt az említett fizikai erőszakhoz folyamodna, általában cukin elmosolyodik alulról felfelé nézve, a másik az, hogy a zord külső lélek mögött persze érzékeny lélek, meg ilyesmi, és akiken súlyos testi sértést követ el, azok természetesen mind nagyon gonoszak. És oké, hogy gyakorlatilag bárkivel összefekszik bármikor, de igazából a szíve mélyén a volt csajába szerelmes, aki közben hozzáment máshoz, és ez valahol mentség, istenem, valahogy csak el kell terelnie a figyelmét az összetört szívéről.

Idővel az is kiderült számomra, hogy a füvet érdemes a már lekaszált részre kaszálni, nem a még lekaszálatlanra. Ez nagyban meggyorsította a munkafolyamat hátralévő részét. Az utolsó fázisban aztán kivittem a fűnyírót, és végigmentem az egészen, hogy egyenletes legyen a teteje, majd elégedetten végignéztem a művemen, bár egy kicsit elfelhősödött a homlokom a gondolatra, hogy két hét múlva nyírhatom megint.

A Banshee-ban az a jó egyébként az adrenalinon, az érdekes vágásokon, az izgalmas szálakon és a humoron kívül, hogy egyrészt teljesen rendben van a zenéje, a végén lévő stáblista alatt például mindig valami releváns szövegű megy (én dalszövegfüggő vagyok), és utána van még egy rövid jelenet, az elején lévő stáblista alatt pedig a szereplők nevénél aktuálisan megjelenő fotók utalnak valahogy az adott rész történéseire, én nagyon szeretem, amikor így odafigyelnek a részletekre. Mondjuk az megőrjít, hogy nem tudom megfejteni sem az első, sem a második évad stáblistájában megjelenő széfkódokat (42-15-68 és 62-07-30-99), pedig biztosan jelentenek valamit, nagyon frusztráló.

Amúgy van életem, de tényleg.

 

* Én amúgy imádom a spoilereket, legszívesebben mindig mindennek előre tudnám a végét, mert úgy jobban oda tudok figyelni arra, hogy hogyan történnek a dolgok a vége előtt.

mondjuk ki, idős férfiakba vagyok szerelmes

Tegnap teljesen stílusosan egyedül mentem a Roger Watersre (akivel nagyon szívesen mentem volna, az némi gondolkozás és nyomozás után tájékoztatott, hogy én önmagamban is egy kulturális sokk vagyok számára, és ez igazából tök jó, de még nem érzi magát felkészültnek arra, hogy hetven éves emberek koncertjére járjon, amelyen harincnégy éves számokat játszanak, mire én hosszan ránéztem, majd az életben csalódott tekintettel azt feleltem, hogy hatvankilenc, és ez is csak egy újabb tégla a falban, ezt követően pedig drámaian elfordultam, és kimentem a szobából palacsintát sütni; az L.-lel pedig tartottuk magunkat ahhoz a bensőséges hagyományhoz, hogy RW budapesti fellépéseire mindig külön megyünk, stb), és egyáltalán nem bántam meg, pedig általában nem szeretek koncertekre járni, mert nem látni semmit, és emberek vannak.

Az emberek miatt most is aggódtam egy kicsit, mert odaérve kiderült, hogy nem én vettem jegyet egyedül. Mögöttem ráadásul idősebb férfiak ültek, akikbe egyáltalán nem lettem szerelmes, mivel műsor közben azt kifogásolták, hogy miért nem magyarul vannak kiírva dolgok a falra (amikor a Mother “Mother, should I trust the government?” soránál kiírták magyarul is, hogy “kurvára nem”, akkor egy kicsit megnyugodtak, én viszont hiányoltam a “Momma’s gonna keep baby healthy and clean” sornál egy Hoffmann Rózsa-ábrázolást (egy kicsit aggódom a gyerek iskoláskora miatt, de vannak terveim)).

A látvány meg a felépítés (szó szerint, az első felvonás végére felépítették kb a kínai nagy falat a színpad elé) csodálatos volt, úgyhogy annak ellenére, hogy ennél az albumnál talán csak a Final Cutot hallgattam meg életemben többször, sokkal jobban szórakoztam, mint amennyire untam, viszont felmerült bennem a kérdés, hogy milyen lehet vajon harmincnégy éven át minden évben előadni párszor ugyanazokat a számokat, de amikor a szünetben megkérdeztem az L.-t, hogy vajon mit gondolt RW, amikor már megint egy Good Bye Blue Sky, akkor azt felelte, hogy szerinte arra, hogy csak három óra, és milyen rengeteget fizetnek érte.

De hogy a lényegre térjek, most napokig fel leszek zaklatva, mert RW (69) sokkal jobb pasi, mint gyakorlatilag bárki, akit ismerek (létező vagy fiktív személy), kivéve talán mondjuk Cohent (78, de ha felveszi a kalapját, csak 40), vagy Neil Gaimant (52), vagy Salingert (halott), esetleg Nick Cave-et (55), és ezen gondolkoztam hazafelé, hogy akkor most vajon gerontofil vagyok-e (valószínűleg nem, mert RW-nek olyan teste van, és úgy mozog a színpadon, mintha 35 lenne), és ha igen, akkor ez zavar-e engem (nem, engem az zavar, hogy egyikük sem kopogtatott be még hozzám. Soha).

Mindenesetre azt üzenném, hogy jó volt most így többedszerre is ez a fal, de legközelebb szívesen megnéznék egy Pros and Cons of Hitchhikingot, vagy akár, ha ragaszkodunk a demagógiához meg az Irakozáshoz, akkor egy Amused to Deathet is, és ezeknél mondjuk arra is lenne esély, hogy tényleg én lennék az egyszem közönség.

Elnézést, ezt a képet még muszáj, csak hogy értsük, miről beszélek:

roger-waters

(forrás: liveforlivemusic.com, a tegnapi koncertről pedig képek itt).

nézzen mindenki communityt, bár elsőre idegesítő

Most néztem meg a Community legújabb részét (D&D), és amikor azt mondták, hogy “Abed, the Undiagnosible”, akkor rögtön revelációm lett, és mentálisan feljegyeztem, hogy nehogy elfelejtsem megemlíteni holnap a(z ex)pszichiáteremnek, hogy biztosan ez a baj velem is.

De lehet, hogy azt kellene inkább elmesélnem, hogy olyan televíziós sorozatszereplőkkel tudok azonosulni leginkább, akik mindig televíziós sorozatok szereplőivel azonosulnak.

még a communityről

Az elmúlt héten akárkinek megemlítettem, akkor ha az illető szintén látta, akkor rögtön mondta a dónde está la bibliotekát, úgyhogy ezt muszáj belinkelnem. Ugyanakkor az én egyik kedvencem az, amikor Abed Halloweenre Batmannek öltözik (I must be out there in the night, staying vigilant), vagy amikor Abedet rábeszélik, hogy menjen oda a lányhoz, és legyen csak önmaga (What was that? – A different version of me…I think it was a vampire). Nem véletlenül állapítottuk meg a kocsmában, hogy minden lány Abedbe szerelmes (minden ellentétes előfeltétel ellenére).

Ja, és a hardcore rajongóknak napi dúdolnivaló: Gettin’ Rid of Britta (no worries, bro).

(És azt nem tudom, észrevette-e valaki, hogy ugye volt a második évadban az az easter egges rész, amikor Abed a háttérben levezet egy szülést, de az első évad hatodik részében is  megkérik pl., hogy ebben egy kicsit maradjon a háttérben, és ott is van egy olyan mondat, hogy Troy elnéz az amerikaifoci-pálya felett, majd megkérdezi, hogy Isn’t that Abed with a pregnant woman?)

esti programozó

Valamelyik éjjel, amikor felhívtam az L.-t (vagy ő hívott, már nem emlékszem), hogy sorozatokról beszélgessünk, akkor vehemensen ragaszkodott hozzá, hogy nézzek In Treatmentet*, de ne csak az elsőt, hanem a vadászpilótás részekig.

Tegnap csak annyit írtam neki, hogy értem, mire gondol, de én ezt sokkal alattomosabban és észrevehetetlenebbül csinálom. Ő visszaírta, hogy ja, tudja.

* Amúgy nagyon beszippantós sorozat, nem a szívemcsücske-kategória, viszont muszáj mindig megnézni a következőt. Kamaradráma, pszichológus + páciens.

watch how i soar

Szereztem számlatömböt is ügyesen (egy teljes Office Depot körülöttem ugrált, láthatóan örültek, hogy végre bemegy valaki), és most úgy érzem magam, mint a Serenity releváns részében a legénység, hátam mögött a reaverek (nevezzük őket kiadóknak), előttem az Alliance (APEH), and I’m a leaf on the wind.

Képi anyag (vigyázat, spoileres).

Oké, lehet, hogy túldramatizálom, bár brainoiz szerintem egyetértene velem abban, hogy ebben a szakmában az embert megerőszakolják, megölik, megeszik, majd a bőréből ruhát készítenek, és ha szerencsénk van, akkor ebben a sorrendben. Nem, egyébként tényleg túldramatizálom, így határidők tájékán kicsit feketén-fehéren látom a dolgokat.

megint xkcd, aki amúgy is előfizető, lapozzon

Szóval már megint az van, hogy az xkcd-nél az én életemet rajzolják a gyanúim szerint, bár reggel még azt hittem, hogy csak paranoid vagyok, de utána JoeP is direkt, előre megfontolt szándékkal bekommentelte (persze lehet, hogy ő is paranoid).

Szóval a mai strip, kattintásra előjön az egész:

erről könnyű leszokni

A Sorozatjunkie-t meg most vettem ki a readeremből, pedig már az gyanús lehetett volna, hogy a bárgyú, röhögőgépes sitcomokat élteti folyamatosan, de gondoltam, egy ilyen blognak az a célja, hogy minden sorozatban megtalálja a szépet, hogy mindegyiknek potenciális célközönsége legyen ő. Most viszont a legújabb bejegyzés első bekezdésében az áll, hogy 1. a Buffy* 12 éves kor felett / Y kromoszómával élvezhetetlen, 2. A Firefly** nem jó. Ezt már kénytelen voltam jelnek venni, hogy én nem tudok együtt rezegni a Sorozatjunkie-val, úgyhogy inkább különösebb szívfájdalom nélkül most búcsúztam el tőle, még mielőtt túl sokat egymásba fektettünk volna.

(És értem én, hogy felgyorsult világban élünk, ahol afelé tolódtak az értékek, amit 80-as IQ-val is könnyen meg lehet emészteni, max. 20 percben, négy reklámszünettel, egyszerű, nem bonyolult személyiségekkel, amiben az a legnagyobb probléma, hogy ki akar-e járni kivel, de én öreg vagyok és maradi, és az olyasmit szeretem, ami sokkal buffysabb és fireflyosabb, legyen bár kevésbé trendi, és az olyasfajta, mindannyiunkban ott feszülő félelmekre is nyit és feloldást kínál, mint például hogy mit tegyünk, amennyiben átzuhanunk egy párhuzamos univerzumba, amelyikben a legjobb barátnőnk vámpír és rettegésben tartja a környéket. Illetve azokra a sorozatokra is nagyon nyitott vagyok, amelyekben a férfiak nem megosztják egymással az érzéseiket, hanem a turbinába lökik a hőzöngő gonoszt. Szeretem még a hosszú meghitt sétákat a tengerparton lóden-, opcinálisan bőrkabátos férfiakat, de abból a fajtából, amelyiken látszik, hogy nem válogat a boltban hosszan lóden-, illetve bőrkabátot, hanem az csak valahogy odakerül hozzá, mindig is volt neki. Satöbbi. Ettől függetlenül a Dollhouse tényleg valszeg nem túl jó, de ez legfeljebb a vak tyúk is talál szemet esete, ami a Sj-t illeti. Azt viszont sose fogom megérteni, miért releváns egy sorozattal kapcsolatban, hogy egy este kábé hányan nézték.)

* Az a sorozat, amiben nincs röhögőgép, remek, nem erőltetett szójátékok és helyzetkomikumok viszont igen, jellemfejlődés, váratlan fordulatok, vámpírok igény szerint lélekkel vagy anélkül szintén. Sőt, leszbikusok. Mi több, leszbikus vámpírok!

** Az a sorozat, amiért a sorozatot, mint műfajt feltalálták.

vers mindenkinek

Ezt nem is én találtam eredetileg, hanem a mr. a linkelte be a medúzás listára (igen, én meg cserébe csak a zoknicsipeszről tudok neki hasznos információkat csepegtetni, pedig elvben én vagyok a bölcsészebb, ciki), de annyira szép, hogy muszáj terjesztenem. A svéd gyermekversek találkozása Ady Endrével, avagy óda az ismeretlen kommentelőhöz.

Petri György
Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.