Prado 1.

A véletlenek rendkívül szerencsétlen összejátszása folytán* úgy alakultak a dolgok, hogy a héten alkalmam nyílt élőben megnézni a madridi Pradót belülről is, és azt azért muszáj lejegyzetelni.

Van ugye az esztétikai minőségnek az a megközelítése, hogy annak objektívnek kell lennie, tehát az a szép vers, írás, festmény, akármi, amit minden háttérinformáció nélkül is annak látunk (és ez általában abba torkollik, hogy éppen ezért hülyeség bemagoltatni Petőfi születésének és halálának dátumát), én viszont inkább a másik oldalon állok, és minél több triviát tudok valamiről, annál érdekesebbnek tartom, ezért sajátos macska-egér harcba bonyolódtam a teremőrökkel, noha én csak a festmények melletti feliratokat akartam lopva lefotózni, hogy a szemem után otthon a netemmel is megnézhessem, hogy mi is ez.

Eredetileg az volt a fő célom, hogy a Goyáknál ellenőrizzem, hogy a kis mélységélességű képeinél a háttereket tényleg más technikával készítette-e, vagy csak a fotók csalókák, de ehhez át kellett verekednem magam egy halom Velázquezen és miegyében, úgyhogy majdnem soha nem értem oda. Először a Las Meninasnál ragadtam le, amivel kapcsolatban rémlett, hogy a kompozíció szempontjából nagyon meta, és tényleg:

Las_Meninas_01

Itt ugye az, aki a képet nézi (e hét kedden 18:32 körül például én), nagyjából a tükörben látható modellek (a királyi pár) helyén áll, maga a festő a képen szerepel és alkot éppen, amikor hoppá-hoppá, beugrik az ifjú infánsnő az udvarhölgyeivel, aki a szüleit látva meglepődik, de közben nehezen bír ellenállni az ablakon betűző napfény csábításának, et cetera, Velázquez uralkodói ajtónyitogató rokona pedig minden látható ok nélkül sztahanovozik a háttérben, pusztán azért, hogy ne legyen olyan sötét és szűk az elrendezés. Tényleg nagyon meta, nagyon meg van csinálva, kép a képben, pont megfelelő mértékű szkriptelt spontaneitással ahhoz, hogy ne legyen unalmas, ugyanakkor senki nem takar senkit előnytelenül, vagy ilyesmi.

Otthon annak szándékoztam utánanézni, hogy a spanyol királyi udvarban vajon külön ember volt-e arra, hogy az infánsnőnél éppen hogy csak egy kicsit kevésbé szép udvarhölgyeket válogasson össze neki (a kötelező törpenövésű szórakoztató személyzet mellé), vagy úgy vágták át a gordiuszi csomót, hogy az udvari festőknek tiltották meg, hogy túl csinosra fesse őket. Ezt végül nem tudtam meg, de közben alaposan belebonyolódtam az infánsnők rám mindig is félig elborzasztó, félig vonzó hatást gyakoroló világába (a hagyományosan extra széles szoknya vajon a későbbi termékenységet hivatott szimbolikusan megelőlegezni? Rejtély), és újfent kénytelen voltam megállapítani, hogy Velázquez legalább tudott arcokat festeni.

Ezt egyébként, a későbbi események tükrében, ő is tudhatta magáról, és bizonyos számára magasabbrendű célok érdekében rá is játszott, de el kell ismerni, hogy tényleg bravúros munkát végzett IV. Fülöp leánygyermekével, akinek az arcán ott az érzelmek és késztetések egész kavalkádja (ösztönösen az ablak felé fordulna, amin besüt a napfény, de fegyelmezi magát, mert meglátja a szüleit, amin el is csodálkozik, és mindeközben udvariasan el akarja venni az udvarhölgye által odakínált vizet), tekintete intelligens és érdeklődő, tartásából egyszerre sugárzik gyermeki ártatlanság és egy leendő királyné méltósága és önfegyelme, ráadásul mindezt emlékezetből.

Szóval Velázquez két évvel később erre a képre alapozva lobbizni kezdett azért, hogy bevegyék egy lovagrendbe (művészeket akkoriban nem volt szokás), ha már ennyire jól sikerült elkapnia a család szeme fényét; elvégre egy élemedetten is olyan jó kiállású, az arcszőrzetét megfelelően rendben tartó és ennyire tehetséges férfiember megfelelően széles mellkasáról, mint aki mintegy véletlenül pont ezen a festményen is szerepel, szinte kínzóan hiányzik a szóban forgó kitüntetés (megjegyezném, teljes mértékben egyetértek vele). A lényeg az, hogy három évvel később meg is kapta a kívánt rendjelet, és mindenki boldog lett volna, ha nem sokkal utána meg nem halt volna. IV. Fülöp király olyan búskomorságba esett erről, hogy hivatalos dokumentumok margójára is felfirkálta, hogy “össze vagyok törve”, ezen felül meg elrendelte, hogy ezen a képen a festő mellkasára fel kell festeni az általa áhított vörös keresztet (a lovagrend jelképe), majd fogta az ecsetet, és felfestette ő maga a saját őkirályi fenséges kezével. Ez annyira végtelenül cuki, hogy arra nincsenek szavaim.

Mindenestre rajtam kívül másokat is megfogott ez a kép és a sztori, többek között Picasso is elkészítette a saját interpretációját a Las Meninasról, amit tök érdekes megnézni (mármint hogy mit hogyan értelmezett), csak sajnos Picassót szubjektíve nem szeretem, ez van.

A következő rész, ahol Goya előtt elidőztem, az az előtte/utána installáció volt, ahol Rubens ráeresztett egy Photoshopot Tiziano ádámévás festményére, de arról majd máskor.

 

* Ezt még fel kell dolgoznom, de, amennyire felderítettük az okokat, olyan események és körülmények vezettek egy rendőrőrszobára, majd később a Pradóba, hogy (1) márciusban, útban Cesky Krumlov felé megálltam a bécsi IKEÁ-ban; (2) családi nyomasztás hiányában nincs bennem elég ’56-os szorongás; (3) még nem olvastam el két konkrét céllal letöltött regényt; (4) nem álltunk meg szombaton Ferihegyen gyűjtőjegyet venni, és mindez együtt kivédhetetlen pillangóhatást (pillangóként szálltak a dominók) gyakorolt a későbbi eseményekre.
Advertisements

2 thoughts on “Prado 1.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s