Az Izland az teljesen váratlanul jött, valamelyik levlistán dobta fel valaki, hogy olcsó a jegy, akar-e még valaki menni északi fényt nézni, és mivel éppen egy olyan végtelen hosszúságú könyv fordítását fejeztem be, amiben a főszereplő kapitány hasonló szélességi fokokon már halálosan unja az auróra varázslatos táncát a kegyetlenül hideg égbolton hétszáz oldalon keresztül*, kedvet kaptam hozzá, hogy én is megunjam egy kicsit.

Szóval, mivel több mint egy hónapom volt indulásig, és Izlandról összesen annyit tudtam, hogy 1. Björk, 2. az általam látott izlandi művészfilmekben legnagyobbrészt elgondolkozva állnak a havas esőben és a szélben, és szomorúan néznek maguk elé, 3. ott volt az első parlament Európában, i.sz. 930-ban, Þingvellirben (ami abból állt, hogy a viking vezérek találkoztak, és kivételesen nem rögtön ütöttek a csatabárddal, hanem beszélgettek egy kicsit, de akkor is), úgy gondoltam, hogy egyrészt például megtanulok izlandiul addig, másrészt kicsit mélyebben is beleásom magam a témába, és beszereztem Arnaldur Indridason krimisorozatát.

Mivel ugyanakkor a könyvek (munka) eléggé felgyűltek a könyvek (hobbi) rovására, csak odáig jutottam az információk terén, hogy az izlandi szokatlanul agglutináló nyelv a skandináv nyelvcsaládban, és hogy egy komolyabb nyelvőrzési mozgalom miatt nagyon kevés a nemzetközi szavuk, még az elektromosságot is rafmagn-nak hívják, továbbá az izlandiak leginkább azzal töltik az idejüket, hogy évtizedekig rágódnak régmúlt ügyeken (szomorúan nézve maguk elé a havas esőben és a szélben), majd váratlanul megölnek valakit, és elsüllyesztik valami vízben. Emellett az is kiderült, hogy amellett, hogy mindenki a keresztnevét és az apja** keresztnevét kapja -son vagy -dottir toldalékkal, ők a keresztnevek alapján rendezik a neveket ábécésorrendbe, és a hivatalos megszólítás a keresztnév, még a bűnözők és a rendőrök között is (nagyon reméltem, hogy ennek az információnak nem fogom különösebb hasznát venni).

A felkészülésem azt is magába foglalta, hogy vennem kellett valami megfelelő méretű hátizsákot, amiben elférnek a cuccaim, miközben hosszas rágódás után végzek valakivel és elsüllyesztem egy krátertóban ráfagy a kezem a fényképezőgépemre, úgyhogy magam elé képzeltem, mit viselne egy izlandi lány, mondjuk Björk a lávamezőn, és hát pont szembejött.

A lélektani felkészülésben az akadályozott, hogy az utazás előtti este még hajnalba nyúlóan társasjátékoztam kevert Martinik mellett (olajbogyóval), így másnap a repülőn kellett befejeznem a napi munkaadagot, néha azért kinéztem az ablakon.

Keflavík (ahol a repülőtér volt) nagyjából 70 kilométerre van Reykjavíktól (ahol a szállásunk volt), és ezt a távolságot bérelt autóval kívántuk legyőzni, amiről nem nagyon akarok beszélni azon túlmenően, hogy ha mégis novellát írnék belőle, annak az lenne a címe, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat öt óra repülőzés után egy ismeretlen országban, sötétben és viharos esőben vezetve, végig helyzetjelzővel közlekedve”***. Ennek kapcsán az is kiderült, hogy ha bárkiben felmerülne az a kérdés, hogy “Hány mensatag kell a fényszóró bekapcsológombjának megtalálásához egy számukra új autóban?”, arra az lenne a válasz, hogy “Öt is elég, csak adjunk nekik huszonnégy órát”.

A lakásnál szerencsére már ott várt minket a tulaj, hogy átadja a kulcsot és megmutogassa a dolgokat, és többek között arra is figyelmeztetett, hogy ha elmegyünk, mindenképpen zárjuk be az ablakokat. Burglars? – kérdeztem egy kicsit csodálkozva, mert úgy tudtam, hogy Izlandon kiemelten visszafogott, szinte nonegzisztens a bűnözés (még ha Indridason művei azt is sugallják, hogy ha lecsapolnának pár tavat, talán romlana a statisztika), de Helgi (férfinév) csak annyit válaszolt, hogy No, stray cats.

Utána még bementünk a városközpontba, a Drunk Rabbit (eredetileg Dead Rabbit****, de a számlán például a Drunk Rabbi név állt) nevű pubba, ahol egy izlandi viking balladásította élőben a kortárs slágereket Lady Gagától Siáig, majd idővel hazatértünk, hogy másnap tényleg nekilássunk a szigetnek.

 

* Most leellenőriztem, és már nyilvános, hogy jövőre meg fog jelenni, szóval Dan Simmons The Terror-járól van szó, amit a Franklin-expedícióról írt (ők is az északnyugati átjárót keresték, és nyom nélkül eltűntek két hajóval). Nekem nagyon tetszett, egyrészt eleve szeretem a sarkkutatós és a hegymászós sztorikat, másrészt ez a konkrét történet tényleg amúgy is tele van (számomra) érdekes dolgokkal, az expedíció első három áldozatából például híresen jó állapotban megmaradt jégmúmia lett, meg ott volt az a szál is, hogy a kapitány özvegye, aki eleve gyanúsan megértően és bátorítóan küldözgette Sir Johnt expedíciókra (menjél nyugodtan, drágám, az sem baj, ha a három évből öt lesz, ennyivel tartozol a hazádnak), a halála után hivatásos özveggyé vált, aki minden követ felforgat a férje után, és ebben a szerepben teljesen kivirágzott, meg mindenféle nyomokat és leveleket is hagytak maguk után, amik szintén érdekes kordokumentumok.

Szóval Simmons szőrszálhasogatóan precízen írta le a történteket a legénység összes tagjának a pontos nevéig és családi-kulturális hátteréig bezárólag (de ez abszolút nem ront az olvasmányosságon), egyetlen kitalált szál volt az egészben, de az is elegánsan lett megoldva. Ráadásul az Erebust már két éve megtalálták (a regény megjelenése után), de pont a Terrort most szeptemberben, miközben még benne voltam a könyvben, és gyakorlatilag erről szóltak a napjaim, elég hátborzongató volt. Lesz egyébként tévésorozat is belőle, amit természetesen pont Budapesten kezdtek forgatni (mint mindent).

** Vagy az anyjáét, újabban. További újítás, hogy immár két keresztnevet is kaphatnak, de akkor mindkettőt használniuk kell egyszerre.

*** A novellasorozat másik két darabjának címe az lenne, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat hajnali kettő és hat között Dovertől Birminghamig életemben először a rossz oldalon vezetve egy egész napos utazás után”, ill. “Hogyan nem öltem meg minden utasomat életemben másodszor a rossz oldalon vezetve és életemben először rossz oldali kormánnyal, a hátam mögött két visító gyerekkel Edinburgh és a Loch Ness között”.

**** Valami New York-i Dead Rabbit perrel fenyegette őket. Gondolom, nem akarták, hogy valaki véletlenül a reykjavíki DR-be menjen helyettük.