(Még befejezem a Skóciát, utána lesz mindenki örömére hányós poszt is (megtörtént események alapján), az mindig népszerű szokott lenni).

Szóval, miután az elején két egymást követő napon lenyomtuk Lindisfarne-t és a Loch Nesst, valahogy senkinek nem volt kedve reggel tízre velem jönni a belvárosba, ahol visszaszolgáltattam az égkék színű Vauxhall Corsát a kölcsönzőnek (a tankolás okozott egy kis nehézséget, amíg rá nem jöttem, hogy ebben az autóban nem belülről kell kinyitni a tanksapkát, hanem oda kell sétálnom hozzá a lábamon, és kézzel kell akadálymentesíteni, ahogy az ókorban csinálták).

Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy bár — minden szempontot tekintetbe véve — gyerekekkel egyértelműen jobb utazni, mint gyerekek nélkül (őszintén), mert rengeteg nevetést, őszinte boldogságot és váratlan új élményt is hozzáadnak az úthoz, ugyanakkor rengeteg rohangálást, a tevékenységeinkkel kapcsolatos őszinte (és nem mindig hízelgő) véleménynyilvánítást és váratlan vércse- és egyéb ragadozóhangokat is hozzáadnak (meglepően élethű interpretálásban), és bármilyen furcsa is, az embernek nincs mindig kedve folyamatosan, 24 órában egy fiatalos, dinamikus és jól kommunikáló csapat tagjának lenni, úgyhogy a kocsi leadása után úgy döntöttem, hogy most pár napig inkább verseket írok a magányról a tengerparton hazafelé minden különösebb sietség nélkül elandalgok egy kicsit a John Lewisban (a Brit-szigetek Skála áruháza) anélkül, hogy közben fél kézzel vihogó törpéket szednék le a csillárról.

A John Lewisban amúgy úgy tűnik, hogy kifejezetten rám vártak, mert minden flamingó-tematikájú volt idén, de mérhetetlen önuralomról téve tanulságot megacéloztam magam a gondolattal, hogy most élményeket gyűjteni jöttünk Skóciába, nem flamingó alakú, felfújható pohártartót, és bár felmerült bennem, hogy mivel tavaly szintén Skóciában vettem egy gyönyörű flamingós fülbevalót, eredeti rózsaszín strasszkővel, és milyen szép kontinuitást vinne az életembe, ha mindig vennék valami flamingós dolgot, ha Skóciában járok, mégsem vásároltam flamingós ikerbabakocsit, és a leértékelt, rendkívül cuki flamingós ruhánál is csak egy pillanatra inogtam meg (bár azóta is álmodom róla néha).

Ekkor viszont megcsaphatott a szabadság részegítő szele, mert ahelyett, hogy hazarohantam volna, teljesen indokoltnak tartottam, hogy vegyek egy két három könyvet a belvárosi turistaközpontban, de ez a civilizált élethez nélkülözhetetlen beszerzés volt, mert (a) a gyerekeknek be lettek ígérve skótkockás gyapjúsálak, és az egyik könyv a klánok különböző tartánmintájáról* és az említett klánokkal kapcsolatos szaftos pletykákról történelmi érdekességekről szólt (és mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy valami nagyon gáz** klán tartánját öltsük a mit sem sejtő kiskorúak nyakába), (b) a másik a világ ötszáz legjobb whiskyjéről (és azt is el kellett kerülnünk, hogy valami nagyon gáz whiskyt igyunk), (c) a Robert Burns-életrajznak nagyon szép volt a borítója. A Scottish Breakfast Tea-re meg az a magyarázatom, hogy valamit innunk kellett, ugye****.

Ezen a ponton jött szembe velem az az utca, amelynek az egyik végén a tenger látható, a másikon a történelem, ráadásul éppen streetfood-fesztivált tartottak benne, úgyhogy vettem egy haggis in a bun-t gránátalmás-bodzás Firefly üdítővel, és miközben megpróbáltam a három könyvet egyszerre olvasni*****, és egy érthetetlen okokból párducnak öltözött fiatalember gitározott tőlem kellemes távolságban, nagyon irigyeltem magam, és máris honvágyam támadt Edinburgh után, noha ott voltam.

Hazafelé menet, hogy teljes legyen az élmény, beugrottam még a skót veteránok boltjába, ahol beszereztem egy fontért egy piros úti ékszertartót (ami ugye szintén nem dolog, hanem jótékonyság, ráadásul azóta is használom), majd valamelyik antikvárium kirakatában megláttam azt a Gouldot (a The Flamingo’s Smile-t), amivel már többször szemeztem életemben, ráadásul pont ezzel az első kiadásával, nem a hülye csíkossal, de ezen a ponton már megbocsáthatatlan árulásnak éreztem volna, ha a két órás tivornyázásom után ráadásul Lam nélkül megyek könyvesboltba, úgyhogy inkább rohantam haza, ahol az ágyneműkkel és egyéb bunkerépítéshez alkalmas eszközökkel beterített konyhában megszemléltük a szerzeményeimet, majd folyt tovább az élet a maga rendjében.

* A tartán magát a skót gyapjúanyagot és annak a mintáját is jelenti, a plaid (amiből a magyar pléd szó is származik) szintén a mintát is, és azt a sokoldalúan felhasználható, ööö, plédet is, amit nappal a vállukon átvetve felsőruházatnak használtak, éjszaka takarónak, meg úgy általában mindenre.

** Mondjuk egy olyanét, akik rendszeresen néptáncoltak, vagy nem a világ ötszáz*** legmenőbb whiskyjét itták.

*** Nem tartom kizártnak, hogy mind az ötszáz Skóciában található, mivel gyakorlatilag minden bokorban találtunk egy nagy múltú whiskyfőzdét.

**** A Scottish Breakfast Tea egyébként minden szempontból ugyanaz, mint az English Breakfast Tea, csak ezt Skóciában nem szabad kimondani.

***** Az Outlander-fordításaim miatt természetesen rögtön Fraserékhez lapoztam, ahol azonnal megakadt a szemem azon a mondaton, hogy “His son kidnapped the young widow and went through a form of a marriage with her”, ami alaposabban utánajárva egy egész szövevényes történetnek bizonyult, nem beszélve a klánok eltérő öröklődési rendjéről és az ebből származó bonyodalmakról (első gyermek, első fiúgyermek, legidősebb egyenesági férfirokon), illetve arról, hogy a puccosabb klánoknál picit eltérő mintájú tartánt illett felvenni reggel, este és vadászathoz.